Tamás Pál A MEGÉLT VÁLSÁG, AVAGY VILÁGKÉPEK A SZOCIOLÓGIÁBAN Hozzászólás a vitához
1. Intézmények
Némedi Dénes írása kiváló szöveg, és idõben is jelent meg. Aktuális nemzetközi trendeket közvetít. A szakma oktatói részének életérzését mutatja be (s a tradicionális magon belül ma talán ez a csoport teszi ki a többséget), s a magyar irodalomban is meghonosít olyan kérdéseket, megközelítéseket, amelyek ma a szociológiaelméletet a világban foglalkoztatják. A szakma az írásra élénken reagált. Tulajdonképpen Némedi Dénes írása évek óta az egyetlen olyan szociológiai szakfolyóiratban megjelent dolgozat, amelynek a néhány fõs szûkebb szakszociológusként érintett körön kívül is visszhangja támadt. A 2000. évi MSZT közgyûlésen jó hangulatú panelbeszélgetés foglalkozott az írással és a cikket a Társaság 2001-ben az év legfigyelemreméltóbb tanulmányaként ki is tüntette. A Szemlében eddig hozzászólók lényegében ugyanannak a körnek, sõt tanszéknek tagjai, ahova Némedi is tartozik. Számos állítását érdekes szempontokból gondolják tovább, de ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazt a tudományos világképet vallják – természetesen bizonyos eltérésekkel – magukénak, amit õ használ. Tõlük eltérõen én ezt az oktatói világot kívülrõl nézem (kurzusaim posztgraduálisak és nem szociológiai tanszékekhez kapcsolódnak), a szociológiaelméletét sem mûvelem. De tudományszociológiai projektek résztvevõjeként valamelyest képem van más társadalomtudományi területek mozgásairól, itthon és a környezõ Közép- és Kelet-Európában. Hozzászólásomban ebbõl a pozícióból jelzek néhány vitapontot. Természetesen ezek nincsenek szigorú rendbe szedve. Az ügy megérné errõl az oldalról is a tanulmányszerû kifejtést, de erre itt most nem vállalkozom.
Nincs vita abban, hogy:
a) A szociológia a 19. században, egy olyan idõpontban születik meg, amikor a szocium "nemzeti társadalmakba" rendezõdik, s amikor a tudományon belüli alapvetõ identitások "diszciplínákba" állnak össze. A diszciplínák, vagy tudományágak a különbözõ megismerési területek fejlõdésében változó szerepet töltenek be, a kutatások egy adott idõpontjában keletkeznek, majd, mint ahogyan ezt részletesebben is bemutatom, részlegesen, vagy akár egészükben is eltûn(het)nek a színrõl. Az egyes diszciplínák élettartama ugyanakkor nem állandó. Egyes területeken ezek késõbb jelentkeznek és hamarabb tûnnek el. Másokon akár megismerési, akár az azon a területen mûködõ tudományos intézmények sajátosságaiból következõen hosszabb élettartamúak. Következésképpen, miután a diszciplínák kívánatos meglétét, vagy sajnálatos hiányát egymáshoz nem mérhetjük (élettartamuk nagymértékben csak arra a területre jellemzõ intézményesedési és tudástermelési tényezõk kombinációitól függ), nem eldönthetõ, hogy a szociológiában a diszciplináris keretekhez kötött tudástermelési mechanizmusok korán, vagy késõn indultak bomlásnak, illetve alakultak át. Mihez mérjük, melyik diszciplínát használjuk majd zsinórmértékként? Tudományelméleti válasz itt nincs, ezért teoretikus vitákat errõl valószínûleg nem lenne nagyon célszerû folytatni. Gyakorlati válaszok adott helyzetekben és idõpontokban persze lehetnek. Adott akadémiai források (kutatási pénz, személyzet, órateher, hallgatószám) elosztásánál adott számú aktor vetélkedik, és itt a diszciplináris keretek, akár Patyomkin homlokzatként is mûködtetve, bizonyára hasznosak lehetnek. Ha azonban, mint még késõbb részletesebben is bemutatom, a diszciplína felbomlott, itt nem a helyreállítás, hanem a mimikri helyes formáinak keresése, vagy a diszciplína szimulálásának mikéntje válik a releváns tevékenységgé.
b) A szociológia, mint tudjuk, lényegében az egyetemen kívül jelenik elõször meg és helyét masszívan és elkülönülten az oktatásban csak jóval késõbb, a weimari idõk német egyetemén és késõbb Észak-Amerikában foglalja el. A hatvanas-hetvenes évek Magyarországán – nyilvánvalóan más okokból, és egészen más tudománypolitikai helyzetben, de valami hasonlónak lehetünk tanúi – az egyetemi intézményhálózat a kutatóintézetek után jön csak létre (egyébként hasonló sorrendiséget látunk szinte mindenütt Közép- és Kelet-Európában). A hatvanas évektõl kezdõdõen a világban a szociológia a tömegegyetemeken könnyen és olcsón oktatható tárgyként az egyetemi vezetések szemében gyorsan felértékelõdik, és a szakhallgatók mellett – használható társadalomrajzot kínálva – egyre több területen háttérismeretként, melléktárgyként is komoly szerephez jut. A nagy egyetemi oktató tanszékek felépülése azonban sehol sem járt máshol az ipari országokban az egyetemen kívüli szociológiai kutatás-tanácsadás intézményi hálózatainak leépülésével. A szakma ott kiegyenlítetten oktató és kutató, akadémiai és gyakorlati problémamegoldáshoz kötött közösség. A rendszerváltás tíz éve ehhez képest a magyar szakma belsõ szerkezetét átrendezte. A korábbi szakintézeti hálózat (demográfiától munkatudományig, oktatástól ökológiáig) egyes intézményeit felszámolták, másokat szervizszerepekbe kényszerítettek, egy harmadik csoportnak pedig létszámai csökkentek. Mindeközben, ha nem is olyan mértékben, mint ahogy a hallgatószámok emelkedtek, de az oktatói munkahelyek száma is nõtt. E két egyidejû folyamat (az intézetek leépítése és az oktatás felfutása) végül is a magyar szociológiát tipikusan oktatói szakmává tette. Ezen oktatók jelentõs része ráadásul nemcsak két intézményben, hanem két városban is tanít. Az ebbõl következõ terheket a tömegoktatás szokatlan és sem konkrét szervezetileg, sem az oktatási rendszer szintjén nem végiggondolt megoldásait sokan végül is szakmai és intellektuális világvégeként élik meg. Ezek azonban természetesen egyetempolitikai és nem a szociológia állapotából következõ problémák. Egyébként a vita központi magjává váló "Mi van a diszciplínával?" kérdés is – ha nem is teljesen, de nagyobbrészt – egyetemi probléma. Az intézetek számára ez sokkal kevésbé lényeges ügy. A tudástermelés ezekben nyilvánvalóan nem-diszciplináris keretekben folyik, a "fakultások vitája" az egyetemeken azonban diszciplínák vetélkedését jelenti.
c) A "megkésett" diszciplínának, amikor végre beágyazódott az egyetemi környezetbe, nemcsak intellektuálisan kellett tisztáznia viszonyát azokkal a szakmákkal (filozófia, történelem, statisztika, stb.), amelyek közé "befurakodott", hanem az új szakma képzési profilját, a kibocsátott hallgatók speciális munkaerõpiaci lehetõségeit illetõen is fel kellett térképezni a kialakult helyzetet. E folyamatot alaposan vizsgálva érdekes lehet az intellektuális és a szervezeti határvonalak húzásának párhuzama, illetve az ebben mégis elõbukkanó különbségek. A filozófiai "határvidék" problémája elsõsorban az egykori államszocializmusban volt érdekes, ahol az elsõ szociológus nemzedék jó része eredetileg filozófus kiképzést kapott. A történészekkel a leírásokból kibontható általános modellek és a nemzetközi összehasonlítás lehetõségei gerjesztettek vitát. A statisztika – emlékszem a nyolcvanas évekbeli hazai szociológiatörténeti interjúimra az alapító nemzedékkel – elsõsorban egy ideig szinte erkölcsi kérdésként jelentkezett. Az adatok értelmezésénél, vagy az adatok konfrontációjánál különbözõ elméletekkel akkor egyfajta szuperortodox felfogás tûnt erkölcsileg egyedül elvállalhatónak (s minden mást spekulációként, publicisztikaként utasíttatott el). Ezeket a vitákat persze a szakma nagyjából a hetvenes évek végén – bizonyos pozícióinak kiépítése után – befejezte. Most, amikor azonban nem az elhatárolódás, hanem a kooperáció lehetõségeit keressük, kérdés, mennyire vagyunk képesek a hatvanas-hetvenes évek sztereotípiáinak meghaladására a szomszéd területekkel kapcsolatos álláspontjaink megfogalmazásánál? Ráadásul az adott idõszakban e szomszéd diszciplínák is metodológiájukban átalakultak, újrarendezõdtek. Ismerjük-e ezeket a fejlõdésükbõl következõ újabb lehetõségeket, vagy még mindig a negyedszázaddal ezelõtti formák, alakzatok fedik le az azokon a területeken végbement változásokat?
d) A szociológia a hagyományos bölcsészettudományoktól elhatárolódva, szükségszerûen a saját, a bölcsészekétõl elkülönülõ munkaerõpiaci víziónak nagy jelentõséget tulajdonított. Az államszocialista idõkben persze, a bölcsészképzés és a tanárképzés nagymértékû azonosításával, a hagyományos filosz kurzusok mellett a bölcsész tanszékek is valamilyen pragmatikus irányba mozdultak. A 89–90-es fordulat után azonban a bölcsész tanszékek jó része már nem ígér világos szakmaprofilt, vagy jól körüljárható elhelyezkedési lehetõségeket. E környezetben jelentkezik a szociológiai tanszékek dilemmája. Kövessék-e a többi tanszéket, ismerjék be, hogy a képzés jellegébõl, illetve a nagy létszámú évfolyamokból következõen a korábbi szakmaprofil már nem tartható? A válaszok végül is igenlõek, ha itt egyelõre a kapcsolat a képzés és az elhelyezkedés között talán valamivel még mindig szorosabb, mint a nem-tanári bölcsészszakoknál. Kérdés azonban, hogy ez az (egyébként egyre csökkenõ) különbség mennyire elégséges a szociológiai képzési egységek legitimációs eszközeként, az egyetemi szervekkel folytatott alkuikban az erõforrások megszerzéséhez?
e) Ebben a helyzetben, a szakmai közösségek a szélesebben vett társadalom- és bölcsészettudományokon belül valamilyen differentia specifica felmutatásában voltak érdekeltek. Alapstratégiájuk az elosztási játékokban a másság felmutatása, az egymáshoz képest felmutatott elkülönülés lett. Így épültek ki az egyes "szakmai kánonok". Ezek természetesen nem paradigmák voltak, hanem olyan oktatási csomagok, amelyek a különbségek felmutatásával az egyetemi adminisztrációnak bemutatták, miért kell az adott területen különbözõ szakokat és tanszékeket fenntartania. Tehát elsõdleges funkciójuk az oktatói munkahelyek megteremtése és védelme volt. A "kánonok" a szociológiában is eredetileg ezt a sémát követték. Lehet, hogy igazságtanul leegyszerûsítve, de a szociológiai alapkánon a világban igen sok helyen ugyanezt a tantárgycsomag-háromszöget jeleníti meg: a szociológiaelmélet története – módszertan (különösen statisztika) – társadalmistruktúra-kutatás. Az utóbbi hivatott bizonyos értelemben a szociológia sajátságos, más diszciplína által nem elemzett tárgyát felmutatni. A hetvenes-nyolcvanas évek magyar szociológiája a struktúrakérdést különösen fontosként kezelte. Emlékszem egy dubrovniki nyári egyetemrõl Andorka Rudolf elõadására a magyar szociológia fejlõdésérõl. Andorka az adott korszakban a bemutatott szövegben a magyar szociológiát lényegében a kor struktúrakutatásával azonosította, és az Andorka–Ferge–Kolosi struktúravitát mutatta be "magyar szociológiaként". A "kánonnak" ebben az idõben máshol része lehetett a térségben a gazdaságszociológia (Oroszországban Zaszlavszkajához kötõdõen), vagy a politikai szociológia Lengyelországban, illetve a falukutatások Romániában. Azonban minden esetben látható, hogy nincs paradigmáról szó, hanem az adott erõtérben a társadalompolitikai megrendelõ, vagy az egyetemszervezõ, illetve a szakmán belüli meghatározó személyiségek személyes érdeklõdésébõl következõ témák köré rendezõdött a bonyolult politikai környezetben kialakuló kutatás. 1989-90 után az általános oktatási kánont és az ahhoz kapcsolódó "nemzeti kutatási profilt" már nyíltan fel lehetett mutatni, de a szakma nem-paradigmákhoz kötött, elméletektõl nagyobbrészt független szerkezete lényegében nem változott. A kánon tulajdonképpen kagylóhéj volt és maradt, amelyet különbözõ szakmai csoportok gyakran eltérõ erõterekben önvédelemre használnak.
f) A kagylóhéjak jelentettek ugyan valamennyi identitást, de ez az adott tér társbérlõinek azonosságtudata volt. Közös érdekük volt természetesen a kagylóhéjon belüli együttélési szabályok kialakítása és betartatása, de ezt azért mégsem hívnám paradigmának. A hetvenes-nyolcvanas években a szociológiát korábban érzékelõ ideológiai elõítéletek sok vonatkozásban csak lassan épültek le. Ezért a közös védekezés teremtett valamilyen azonosságtudatot, közösségérzést a "rebellisnek" kikiáltott szakmai közösségen belül (amelynek nagy többsége természetesen csak a társadalomkritika akkor veszélytelenebb változatait mûvelte). 1989 után azonban az utolsó "kénkõnyomok" is eltûntek a szakmából. Megszûnt a politikai céltáblaérzés. Ugyanakkor az eredeti kagylóhéj, mint oktatási csomag, a hallgatók számára azonban mégis egységet jelentett, sõt – hosszú évtizedekig – számukra valamilyen öntõformának is tûnt. Lényegében mára a kánon formálta a szakmát. A szakmai generációváltásokkal, amikor a kánon eredete, kezdeti logikája a maga történetiségében már eltûnt – mert identitások tapadtak hozzá, s mert akkor már a tanításban is abszolútúmként forgalmazták –, végül is nehezen változtathatóvá, modernizálhatóvá vált. De hát, ebben sem különbözik más kánonoktól.
g) Mindebbõl következõen, még a kánon oktatási csomagként, egyfajta professzionális identitásképzõként lényegében valamilyen formában máig megmaradt, az élõ társadalmi problémákra, folyamatokra irányuló kutatás már nem tudott vele mit kezdeni, mert az az elsõ pillanattól szükségszerûen "interdiszciplinárissá" vált, vagyis csak különbözõ módszertanok együttes használatával megmunkálhatóvá. E kettõsséget tükrözi az amerikai kutatóegyetemeken kiépülõ rendszer, amelyben a szociológiai tanszék keretei az oktatás szervezeti egységeként funkcionálnak, és az ott alkalmazottak kutatásaikat az egyetemen belüli, a tanszékektõl elkülönülten szervezett, lényegében problémaközpontú, több szakmából érkezõ szakkutatókat összefogó egységekben végzik. Az érintettek oktatóként "szociológusok", kutatóként azonban "családkutatók", "környezetkutatók", stb. Az elkülönülés, lényegében feszültség nélkül, engedélyezi a szakmai közönségen belüli kettõs identitást. Ennek elismerése jelentõs mértékben feloldhatná azokat a kielégítetlenségeket, vagy zavaros öndefiníciókat, amelyekrõl a vitában elõttem is szóltak. Ugyanakkor számos esetben a kettõsség – ugyan intellektuálisan nem elismerve – a mi körülményeink között is létezik. Hiszen, a kettõs és többszörös alkalmazás hazai gyakorlatában nem ritka esetben az egyik betöltött munkakör oktatási és a kánonhoz kötött, míg a jövedelem másik szegmenseit a kollega igazi problémaorientált csoport tagjaként szerzi meg, egész máshol.
h) Ahogy már említettem, a beinduló tömegoktatás (Nyugat-Európában már a hatvanas években, nálunk csak az utolsó öt-hat évben) felrobbantja a "kánonhoz" korábban hozzárendelt munkaerõpiaci szerepeket. És ez azután szükségszerûen aláássa az oktató tanszékek szakmai identitását is. Az eddigi vitacikkekben vizsgált "paradigmaváltás" így felfogásom szerint nem oka, hanem következménye a társadalomtudományi oktatásban ily módon kialakult helyzetnek. A korábbi szociológus-profil két vonatkozásban is elolvad, felpuhul. Szûkebb értelemben a korábbinál hétszer–tízszer nagyobb fõszakos hallgatólétszámok elé valamilyen új szakmai szerepvíziót kell vetíteni, és ennek minõségérõl és formáiról egyelõre a vélemények megoszlanak. Tágabb értelemben itt nem az lett a kérdés, milyen a viszony a hagyományos, nagy társadalomtudományok (közgazdaságtan, filozófia, történetírás) és a szociológia között. Hanem az, hogy külön szakmánként, vagy szakként megjelent egy sor olyan professzió, amelynek potenciális gyakorló szerepkészlete teljesen, vagy egészében átfedi a szociológiáét (kulturális antropológus, humán management szakértõ, alkalmazott filozófus, kriminológus, közpolitika szakos, és természetesen a kommunikációs szakmák egy sora, sõt részben a politológia is). Ezek és a szociológusok a munkaerõpiacon lényegében ugyanazokért, vagy legalábbis rendkívül hasonló job-okért versenyeznek. Ennek valamilyen formában vissza kellene hatni magára a képzés szakmai identitásépítõ elemeire is. Azonban ilyesmi még csak nyomokban látszik. A szociológiaoktatás piacai között azonban mindezzel párhuzamosan nagymértékben kiterjed és felértékelõdik a szociológusok részvétele általános társadalmi ismeretek közvetítésében, vagyis a nem fõszakosok képzése. E második képzési ág, az óraszám szerepe, súlya az óraszámokban, és a szociológiai oktatói munkahelyek biztosításában egyre fontosabbá válik, és amennyiben a szakma az ott felmerülõ pedagógiai problémákat komolyan veszi, szükségszerûen a kánon háttérbe szorulásához, vagy legalábbis egy attól független oktatási csomag kialakulásához fog vezetni. A szélesebb értelemben vett kánon bomlását úgy hiszem, hogy nagyobbrészt a bemutatott mozgási irányok, s nem azok az egyébként természetesen szintén meglévõ elméleti problémák határozzák meg, amelyekrõl a vitában eddig nagyobbrészt szó esett.
2. Megismerési stratégiák
A diszciplínák szerepének háttérbe szorulását – nemcsak a szociológiában, hanem általában a modern tudományban – aligha érthetjük meg a tudástermelés új formáiról szóló vita néhány elemének áttekintése nélkül. A tudomány meghatározó szervezeti kereteirõl folyó vita legújabb hulláma a tudástermelés új formáinak keletkezését jelzõ koncepciók (mindenekelõtt Gibbons et al. 1994 nyomán) megjelenésével indultak. Egész sor szerzõ jelezte, hogy a modern ipari államokban a tudástermelés új formája jelentkezik. Ezt Mód II-nek nevezték, szembeállítva az új tudás elõállításának hagyományos, tudományágakba szervezett formájával (ez utóbbit Mód I-ként jellemezték).
Az új megközelítés alapszövegei szerint az elõttünk születõ tudástermelési formáció gyakorlathoz kötött (de nem feltétlenül alkalmazott), alapvetõ kutatási irányultságában transzdiszciplináris, a tudást különbözõ irányultságú és diszciplináris felkészültségû kutatókból összeálló, nagyobbrészt ideiglenes csapatok állítják elõ. Végül a kutatási szervezetek egyre inkább reflexívekké válnak, módszertanuk, értelmezési kereteik és eredményeik társadalmi hatásainak vonatkozásában. Vannak, akik ezt a váltást közvetlenül is kapcsolatba hozzák a tudomány és a technológia szerepének általános felértékelõdésével a nyugati típusú ipari társadalmakban (Stehr 1994). A megközelítés természetszerûen számos vitát vált ki. Mások (Weingart 1997, 1999) az egész kérdésfeltevést normatívnak tartják és a tudománypolitika aktuális PR-jaként értelmezve tudományelméletileg elutasítják. Szerzõk egész sora a koncepciót lényegében elfogadja, de azt néhány ponton módosítva a Mód II. helyett "poszt-normális tudományról" (Elzinga 1995), vagy poszt-akadémikus tudományról (Ziman 1995) beszél. Természetesen az empirikus szociológus egy ilyen vitában (Mayntz–Schimank 1998) mindig rámutat arra, hogy a társadalmi, gazdasági és politikai igények területenként és diszciplínánként eltérõ hálózatokon keresztül érkeznek, és ez maga is igen eltérõ tudástermelési algoritmusok kialakulásához vezethet és természetesen egyelõre nyitott marad az a kérdés is, hogy a tudománypolitikában ily módon megfogalmazódó prioritások végül is hogyan épülnek át a kutatást belülrõl irányító célokká, normákká és programokká.
A tudományos tudástermelés paradigmaváltásáról folyó vitában a drámai változásokat hirdetõ megközelítésekkel szembeni kritika két pontra összpontosít:
a) A változások nem forradalmi jellegûek. A tudománynak korábban is volt komplex problémafeltáró felelõssége és ambíciója. Csak akkor legfeljebb ezeket a jelenségeket másképp nevezték, vagy nem voltak annyira a figyelem középpontjában. Tehát ezek szerint, ha vannak is igazán új momentumok, akkor azok nem magában a tudástermelésben, hanem az arról folyó diskurzusban érhetõk csak tetten.
b) A diszciplínák, vagy kutatási területek közvetlen társadalmi érzékenysége drámaian eltér. Míg egyes területeken (például az általunk is említetteken) valóban átrendezõdik a finanszírozás és a számonkérés rendje, és más szerkezetekbe áll össze a kommunikáció is, addig alapvetõ tudományágakban (például a csillagászatban, vagy a nagy energiák fizikájában) ennek az izgalomnak nyoma sincsen. Tehát ott minden valószínûség szerint fennmarad a régi diszciplína szerkezet, de ugyanakkor kiválnak új területek és azok kutatóközössége akár új diszciplínákba is rendezõdhet, azonban ez a belsõ átrendezõdésbõl, s nem valamilyenfajta társadalmi probléma hirtelen akuttá válásából következik. A diszciplína szerkezet sohasem állandó, a területek szétválása és összeolvadása a kutatás dinamikájából szervesen következik. A rekombináció a tudományfejlõdés egyik alapformája.
A vitát empirikus kutatásokkal lehetne csak eldönteni. Aligha vitatható azonban, hogy a tudomány belsõ dinamikája és a külsõ környezet változó igényei más és más pályán mozognak, és hogy a különbözõ tudományterületek kutatási hagyományaiból, a felhalmozott tudás és szakértõi tapasztalat állagából és a tudományterület társadalmi, illetve tudománypolitikai státuszából következõen itt igen eltérõ helyzetekkel találkozhatunk. Az önmagában, hogy a klasszikus tudománypolitika hagyományainak megfelelõen kijelentjük, a sikeres kutatás jutalma a szakmai reputáció és az új kutatástámogatási aktus (elnyert pályázat), a gyakorlati tudománypolitika szempontjaiból nem lesz elegendõ. Hiszen, a munkaszervezet legváltozatosabb formái és az egyes diszciplínákban kialakult kommunikációs formák nagymértékben meghatározzák, hogy végül a reputáció és az új források milyen kombinációi, milyen körülmények között, kiket jutalmaznak.
A tudománypolitika-kutatás aktuális metodológiai dilemmái közül talán a fentiekbõl következõen a legfontosabb annak tisztázása, hogy e megfigyelt jelenségek milyen mélyen alakították máris át a kutatás intézményrendszerét, illetve egyáltalán, hogy milyen mértékben képesek annak lényegi átformálására. Vajon valóban végbement, s ha igen, mely területekre terjedt ki a váltás a hagyományos tudományági és intézményi szerkezetben zajló MÓD I. és az újat jellemzõ MÓD II. között? A New Production of Knowledge iskola képviselõivel: Gibbons-szal, vagy Nowotny-val szemben például Weingart (1999) úgy véli, hogy a változások a tudástermelés stratégiájában vagy nem drámaiak, vagy ha igen, akkor a szerkezetváltás nem a tudástermelés magjában, hanem csupán annak peremén jelentkeznek. A technológiai hatáselemzés, vagy a komplex környezetkutatás különbözõ változatai ugyan – felfogása szerint – nem periferikus jelenségek abban az értelemben, hogy a tudomány külsõ kontúrjainak átalakításával (fuzzy-vá tételével) a tudomány egészének alakításához is hozzájárulnak, a tudományos kutatás hagyományos magterületeinek (a fizika, a kémia, vagy a matematika tradicionális diszciplínáinak) mûködésére azonban mégsem hatottak. De igazán nem is az a kérdés, mely (al)diszciplínák "keveredtek bele" ezekbe a változásokba, s melyek nem, hanem az, hogy a tudomány, mint intézmény mûködését meghatározó alaprendszerek: a diszciplínák, mint olyanok hálózatát és a tudományon belüli minõség-, jutalom- és elõmeneteli rendszereket vajon miért nem érintették a tudástermelés társadalmi környezetében mégiscsak végbement változások? De e kérdés elõtt talán azt is vizsgálnunk kellene, vajon a kontrollmechanizmusok tényleg érintetlenek, ahogyan azt Weingart állítja, vagy valami itt is elkezdõdött a nyilvánosság különbözõ formáinak megjelenésével, a közentellektüel szerepének kiépülésével, a média megjelenés felértékelõdésével a kutatói elit külsõ kapcsolati tõkéinek mûködtetésénél, vagy a kutatási források egyre nagyobb hányadának elosztásának a hagyományos tudományos testületeken kívülre kerülésével?
Az utolsó években egy ideig a tudományszociológiában meghatározónak tûnõ konstruktivista megközelítések hangsúlyozták, hogy a tudományos tudás elõállításánál a gyakorlati és szituációs logika, és nem a tudomány univerzális normái, vagy intézményi kényszerei a meghatározóak (Knorr–Cetina 1981). A tudományos tudás elõállítása a napi kutatási gyakorlatban ily módon analitikusan nem különböztethetõ meg azoktól a procedúráktól, amelyeken keresztül az adott tudást a tudományon kívül fogják forgalmazni. A kutatás intézményi környezetében bemérhetõ különbségek ezért elsõsorban szélesebb értelemben politikai aktusoknak tûnnek, és ebbõl következõen a hatalmi viszonyok és a hozzáférhetõ források kapcsolatrendszerében elemezhetõek (Latour 1987). A szakmai elismerés szabályzó értéke ott jelentkezik, hogy a kutatók különbözõ kognitív preferenciákat és szakmai érdekeket fogalmaznak meg, amelyek a pillanatnyi kutatási gyakorlat szervezeti vonatkozásait és az adott területen érvényesülõ intellektuális érdekeket egyaránt le fogják képezni. A kutatás intézményi-szervezeti rendje és a tudástermelés folyamatának eltérõ szerkezete az adott kutatási programban olyan eltérõ pályákat produkál, amelyek az állandóság és a változás világosan leírható típusaiként lesznek felmutathatók. Ebbõl következõen módunk van arra, hogy egyfajta aktorközpontú modellel vizsgáljuk a tudástermelés folyamatainak mintázatát. Alkalmasnak tûnik itt a Kölnben kidolgozott aktorközpontú intézménykutatás (AKI) bevezetése is. Ezt a társadalmi rendszerek önszervezését és politikai irányítását összekapcsoló megközelítést az említettek egyébként az innovációra és az alkalmazott kutatás néhány területére alkalmazták.
Az AKI értelmezési keretében az intézményeket olyan szerepek hálózataként értelmezzük, amelyek a meghatározó szereplõk kompetenciáit és az általuk elérhetõ erõforrások lehetséges felhasználását összerendezik és személyes célokban és programokban megjelenítik. Az adott programok forrásainak ellenõrzése itt kollektívan is lehet, s ily módon az egyéni akciók kollektív céloknak alárendelõdhetnek. Analitikus szempontból a hálózatok, amelyekbe az egyének tagozódnak, végül kollektív, vagy összetett szereplõkként is felfoghatóak (a formális szervezetek is ilyenek). E felfogásból következõen vizsgálatainkban a kutatási szervezeteket független változóként foghatjuk fel és a kutatás irányai és eredményei lesznek ehhez képest a függõ változók. Ezt a nyelvet használva a kutatási szervezet és a kutatás gyakorlata közötti kapcsolatokat két köztes változó befolyásolja. Az elsõbe a kutatási szervezeteket fenntartó gazdasági és politikai aktorok olyan viszonyokat értenénk, amelyek a külsõ igényeket rá tudják vetíteni a tudományon belüli döntési folyamatokra. A második ilyen csoportot azok a belsõ döntéshozatali folyamatok alkotnák, amelyek a külsõ imperatívákat vagy beépítik a kutatás gyakorlatába, vagy azoktól épp ellenkezõleg, a kutatást megpróbálják megvédeni, vagy elszigetelni.
Ebben a felfogásban a kutatási szervezeteknek három ideáltípusát írhatjuk le. Ezeket Tudáskeresõ, Szerzõdéses Kutató, és Tudásszolgáltató szerepekben próbáljuk megragadni. A Tudáskeresõ szervezetek egyszerre biztosítják az adott akcióhoz szükséges források hozzáférhetõségét és a szervezeti célok és prioritások meghatározásának függetlenségét is. Az ilyen szervezeteknek általában nincsenek közvetlen külkapcsolataik a gazdaság és politikai gyakorlattal, és ebbõl következõen az ilyen intézményekben nem is azonosíthatók be különösen erõs próbálkozások arra, hogy az ilyen kutatószervezetek döntéshozatalára a külsõ igények vagy várakozások valóban hassanak. Egyéni kutatási és más intellektuális céljaikat e szervezetek tagjai az egyébként rendelkezésükre álló térben autonómmá alakíthatják. Lényegében ez a klasszikus akadémiai közeg és tulajdonképpen itt mozgatja a kutatókat az egyéni tudományos reputáció elérésének programja jegyzett publikációkon keresztül a legvilágosabban. A kritika e modell kapcsán jelentkezik a legvilágosabban. Vagy másképpen fogalmazva, az új tudástermelési modellek másságukat ehhez viszonyítva határozzák meg.
A Szerzõdéses Kutató is rendelkezik formalizált és kívülrõl elismert autonómiával, de egy fokig mégis függ kutatási eredményeinek egyfajta piaci értékesítésétõl. Ez nem okvetlenül jelenti mindig közvetlenül alkalmazható tudáscsomagok azonnali értékesítését, de jelent egy olyan kapcsolathálót, amelyben a külsõ társadalmi környezet számára viszonylag könnyen beépíthetõ, és annak önmeghatározását, világképét, saját programalkotó képességeit gyarapító tudást szállít a kutatószervezet. Az ilyen formációkban természetesen a külsõ igények (szándékosan nem egyszerûen megrendelésekrõl beszélek) az elõzõ modellnél erõsebben strukturálják az adott kutatószervezet belsõ rendjét. A függõségek lehetnek itt pénzügyiek és ad hoc jellegûek. De létezhetnek olyan intézményi megoldások is, amelyek ezt a társadalmi gyakorlathoz kötõdést szervezetileg is megfogalmazzák.
A Tudásszolgáltató kutatószervezetek belsõ autonómiája általában nem létezik, vagy csak nagyon redukált. Itt egyfelõl a másik két modellhez képest a külsõ pénzügyi függõség is sokkal erõsebb és a kutatási célok és tartalmak meghatározására is sokkal közvetlenebb hatással van a külvilág: itt valódi megrendelõkkel és végrehajtókkal találkozunk. Ez a szervezeti trend magától értetõdõen kevesebb helyet hagy az egyéni ambíciókból következõ kutatási ötletek kivitelezésére.
Nyilvánvalóan mindhárom kutatási szervezet típusnak vannak valódi, tevékenységében meghatározó módon az egyik ideális modellt megvalósító változatai. A korszak kutatásszervezési újdonsága azonban vitathatatlanul e három modell keveredése lesz. Esetlegesen és véletlenszerûen megjelenhetnek a fundamentális tudástermelés sejtjei a csökkent autonómiájú kutatószervezetekben is. Az uralkodó trend azonban nem ez, hanem inkább a fordított irányú mozgás lesz. Vagyis, a klasszikus akadémiai szervezetekben jelenik meg a másik két szerep is. A modellváltást a hétköznapokban megélõ kutatók és kutatásvezetõk mindezt elsõsorban forráshiánnyal, vagy az állami szerepvállalás visszafogottabb modelljeinek elõtérbe kerülésével magyarázzák. S a szervezeti és finanszírozási változások mögött elsõsorban a tudástermelés és hasznosítás társadalmi modellváltása áll. Az empirikus tudományszociológia szintjén ragadhatóak meg ezután azok a szerepegyüttesek, amelyek diszciplinánként és nemzeti külsõs megrendelõ együttesenként eltérõ módon az egyéni kutatói stratégiákat módosítani fogják. Az igazán érdekes elméleti kérdés azonban itt az lesz, hogy a három modell részleges szervezeti integrációja végül is milyen hatással lesz a tudástermelés belsõ szabályozására.
A napi tudománypolitika szintjén növekszik a különbség az akadémiai-egyetemi kutatás szükségszerûen heterogén volta, és az errõl nagyon gyakran tudatosan tudomást nem vevõ kifelé irányuló retorikája között. A Tudáskeresõ rendszerek, miközben szervezetileg egybeépülnek a másik két típussal, (kétségbeesett?) erõfeszítéseket tesznek autonómiájuk korábbi szintû megõrzésére. Ez az autonómia azonban egy homogén, kizárólag a kutatás belsõ dinamikáját elismerõ policy és jutalmazási rendszerhez kapcsolódott. Az új hibrid, "poszt-akadémiai" intézmények azonban minél inkább hibridek, annál inkább erõsebben tesznek – magától értetõdõen – úgy, mintha nem lennének azok. Hiszen a hibrid formák ugyan nemcsak forrásokat, hanem társadalmi hatásnövekedést is hoznak, de reális korlátozó fenyegetést is jelenthetnek a korábbi autonómia programoknak. Az akadémiai-egyetemi kutatáspolitika "verbális kétlelkûsége" így egy szinten szükségszerû, hiszen a források, a hatások és az autonómia valami egyensúlyát kívánná e kutatószervezetek számára megfogalmazni.
Ha felületesen is, de már eddig is tettünk kísérleteket hazai tudományos tudástermelés néhány fontosabb színterének a MÓD I. – MÓD II. átmenet szempontjából. A problémaorientált kutatások táborába tartozó szerzõk hangsúlyozzák, hogy a nyugati, alapvetõen egyetemi rendbe szervezõdött kutatásban is az új tudás elõállítása egyre távolabb kerül az egyetemtõl, s annak fõ "termelési pontjaivá" egyetemen kívüli kutatási hálózatok, intézetek, tanácsadó cégek, ipari laboratóriumok válnak. A magyar kutatási szervezet korábban, mint közismert, az egyetemeken kívül mûködtette legütõképesebb egységeit. Ezek egy része megsemmisült, és az egyetemi kutatás, mint közismert, a kilencvenes évek magyar tudománypolitikájának leginkább támogatott szektorává vált. E kiemelt támogatás inkább mikroszintû személyi informatikai ellátásjavulást, külföldi tanulmányutakat és a fizetések szerény mértékû javítását jelentette. Kiugrásra alkalmas mûszerkapacitást, vagy a széttöredezett tanszéki, intézeti szerkezetet radikálisan meghaladni képes kutatási környezetet szinte sehova sem telepítettek, tehát legalább is tudománypolitikailag megragadható szinten a kutatási feltételekben áttörésrõl szinte sehol sem lehet beszélni. Sõt, a kiépülõ felsõoktatási támogatási rendszer központi célfüggvényévé az adott egységen belül elérhetõ maximális hallgatószám vált. A jelenleg foglalkoztatott oktatóállomány védelmében bevezetett kiegészítõ terhelésbõl is következnek anomáliák. A gyakran valóban a helyszínen rendelkezésre álló szellemi erõforrások és autentikus hallgatói érdeklõdés nélküli doktori programok elszaporodása, a belsõ oktatói terhelés érdekében a más tanszékektõl átvehetõ, vagy külsõ akadémiai szakértõk által oktatható programok csökkenése az interdiszciplinaritás állandó hangsúlyozása mellett, igen sok helyen befelé fordulást jelent.
Az egyetemen kívüli kutatási szektorok közül a hagyományos ipari kutatás (és itt nem csak gyártmányfejlesztés folyt, hanem igazi problémaorientált projektek is léteztek), mint köztudott, korábbi formájában csak romokban maradt meg, és a multinacionális vállalatok közül csak néhány telepített ide fontosabb kutatási laboratóriumokat. Az akadémiai hálózatból pedig úgy látszik, még mindig a nagy természettudományos intézetek minõsíthetõek a magyar és a nemzetközi tudomány legfontosabb összenövési pontjainak (ez egyébként az EU pályázati statisztikákból meglehetõsen világosan látszik). E kutatói bázis azonban csak igen kis részben (például az informatikában, a növénynemesítésben és néhány biotechnológiai részterületen) kötõdik a MÓD II. típusú tudástermelés valamilyen formájához. A többiek klasszikus diszciplináris alapkutatást végeznek (ez természetesen nem jelenti, hogy ott nem formálódnának új területek, de ez a fentiek értelmében külsõ hatásoktól szinte függetlenül zajlik). A tudománypolitika láthatóan, egyelõre a diszciplináris hálózat, a MÓD I. típusú kutatás intézményeinek helyreállításával van elfoglalva. A MÓD II-nek csak azért nem kell különösképpen erõszakosan magának utat törnie, mert a tudománypolitikának nem voltak igazán komoly eszközei a klasszikus hálózat rekonstrukciójára. Az ipari kutatás az egyetemeken, vagy a szûkebben vett tudománypolitikán kívülrõl érkezõ megrendelések az akadémiai intézetekben természetes részben máris elbontották a klasszikus tudományos elit ellenõrzési lehetõségeinek egy részét. A MÓD I. tudástermelõ rezsimben mûködõ intézmények elitjének egy része még abban reménykedik, hogy itt valamilyen, a pénzügyi nehézségek áthidalását szolgáló ideiglenes szervezeti megoldásokkal kell együtt élnie, és hogy a helyzet jobbra fordulásával majd végre ki lehet kergetni a kufárokat a templomból. Feltételezzük, hogy e várakozások nem teljesülnek. Azt hiszem, csalódniuk kell. A hidegháborús konfrontáció évtizedei abból a szempontból is kivételesek voltak, hogy az állam szinte teljesen hajlandó volt magára vállalni a big science fenntartási költségeit. De miért vállalná azt magára békeidõben? Nem is teszi, ezért – ha kizárjuk annak elvi lehetõségét, hogy az 1945 után kiépült big science intézményrendszer okafogyottként leépül – tartósan be kell rendezkedni a duális (a diszciplináris és a problémaorientált) kutatás együttélésére. Természetesen érdekes tudományelméleti és politikai szociológiai kérdéseket vet fel annak a vizsgálata, milyen hatással lehet a projektek tartalmában, a kutatási módszertanokban a legfontosabb kérdések megfogalmazásában annak, hogy e két eltérõ indíttatású és világképû mûködésmód gyakran ugyanazokon a szervezeteken belülre kerül. A magyarországi egyetemi és akadémiai kutatási rendszerrel kapcsolatos elmélyültebb szociológiai kutatásnak minden bizonnyal ez lehet majd a következõ években a tárgya is. Ebben sem leszünk unikálisak, ilyen kettõs szerkezetben mûködnek majd a nagy európai akadémiai rendszerek is. De mindenesetre a nálunk, e vonatkozásban észlelhetõ folyamatok nem lesznek marginálisak, nem az elmaradottságból, vagy szegénységbõl következnek, hanem igazodnak a kutatási rendszerek fejlõdésének nagy nemzetközi trendjeihez. Más tudástranszfer szervezetek (társadalompolitikai háttér intézmények, tudományos parkok, transzfer irodák) nemcsak nálunk, máshol sem tûnnek olyan erõsnek, hogy komolyabb kikristályosodási pontjává váljanak a hazai MÓD II-nek.
Ezzel együtt feltételezéseink szerint a magyar kutatási rendszerben egyelõre a transz-diszciplinaritásból kevés látszik. Nálunk még a Whitley (1984) által már jelzett klasszikus diszciplináris keretek bomlása is csak részben jelentkezik. Mindenesetre olyan területeken, ahol a diszciplínák viszonylag késõn alakultak ki, vagy honosodtak meg nálunk – például a szociológiában –, a hagyományos diszciplináris dobozok kevésbé tudtak ellenállni, s a folyamat ezért elõrehaladt.
Néhány fontosabb területen (klímakutatás, bioetika, stb.) a transzdiszciplináris projektek szervezését egyébként egyre nagyobb mértékben nemzetek feletti, vagy magukat másként globálisnak nevezõ szervezetek vállalják magukra. Így elvben olyan kutatástámogatási, irányítási rendszerek is kiépülhetnek, amelyekben a helyi és részben nemzeti kutatásfinanszírozás nagyobbrészt diszciplináris. A globális projektek és a nemzetiek jó része viszont már transzdiszciplináris lesz.
3. Retorikák
A szociológia válságáról, illetve annak végérõl hirdetett nézetek mindeközben nem esnek egybe a szakma állapotát jelzõ indikátorok (létszámok, pénzek, publikációk) mozgásával. Az újabb vitákat indító paradigmatikus Gouldner monográfia 1970-ben jelenik meg, amikor a szociológia felfutó szakaszában van és Lemert (1995) A szociológia a válság után címû munkájában jelzi, hogy a válság még nem ért véget, de hát õ így is jelzi a lehetségeset és a kívánatosat. Következésképpen, az összes jelzett szerkezeti problémán túl, a szociológia válságáról értekezõk száma egy nagyságrenddel meghaladja a – más jellegû, de nem kevésbé akut válságtól szenvedõ – közgazdaságtant, vagy politológiát temetõ dolgozatokét. Ezért érdemes lenne – nem itt, hanem egy komolyabb szövegben – körüljárni, mi készteti a szociológusokat más társadalomkutatóknál jobban, vagy határozottabban a válság felmutatására. Anélkül, hogy itt egy óvatosan megfogalmazott hipotézisnél tovább mennék, feltételezem, hogy ez a sajátos szociológiai önreflexió jelentõs részben a szaktudósi és közértelmiségi szerep ellentmondásos és befejezetlen szétválasztásával, a társadalmi konfliktussal, mint a szociológia sajátos tárgyával és a szociológusi életutakba szervesült nem-akadémiai életpálya elemek jelenlétével függhet össze. Különbözõ mértékben e problémák persze más diszciplínákban is jelentkeznek. De ilyen erõsen összekapcsolódva és intenzíven azonban, a modern szociológián kívül, csak elvétve fedezhetõk fel.
A szociológián belüli szaktudományi és világmegváltó elemek viszonyáról már könyvtárakat írtak, ezért itt én sem általában, hanem csupán a rendszerváltás és a kilencvenes évek magyarországi erõterében megfogalmazódó részfeszültségekrõl szeretnék szólni. Úgy tûnik, hogy a szociológiában, illetve a szociológus közösségben jelenlévõ társadalmi reformer potenciált leginkább háromféle helyzet mozgósítja: a.) a jóléti állam racionalizálási programjai, b.) az értelmiségi közbeszédben "kiáltó igazságtalanságnak" tartott jelenségek kumulálódása a szabad beszéd valamilyen szintje által meghatározott kommunikációs helyzetben, c.) a forradalmi, vagy forradalminak hitt konfliktusok, amelyek a társadalomkutatót az értelmiségi kommentátori, tanácsadói szerepbõl esetleg valódi döntéshozó pozíciókba lökhetnek át. 1988–90 között a szociológián belüli utolsó nagyobb arányú közszereplés-vállalás idején a.)-ról ugyan nem volt szó, de a szakma többsége b.) és c.) egyidejû jelenlétét azonban hitte és észlelte. Mintegy 1992-93-tól kezdve a szakmai közösség úgy vélte, hogy c.), vagyis a forradalmi helyzet elmúlt anélkül, hogy neki elõzetes reményeivel szemben ahhoz bármi köze lehetett volna (voltak, akik maga a c.) valamikori meglétét is tagadták, de ez a cikkbéli összefüggések szempontjából most mindegy). Az a.) program világos kontúrjai nem jelentek meg. Maradt a b.) programelem "permanens felháborodása". Önálló közéleti szerep mûködtetéséhez azonban ez – legalább is a kilencvenes években – nem volt elég. A társadalmi szereplehetõség azonban nem is szûnt meg teljesen. Feltevésem szerint, az így kialakuló feszültség – a lehetõség nem kerül le a napirendrõl, de nem állnak rendelkezésre olyan szélesebben vett erõforrások (az anyagiak és szervezetiek mellett közfigyelmiek, kapcsolatiak és státuszelemek), amelyekkel azt igazán meg lehetne valósítani – nagyobbrészt innen ered. Az érintett szakmai közösség valamilyen mértékû és formában megjelenõ frusztrációja ezért nem meglepõ. S mert a szakmán belül ugyan éppen érvényes életpályaprogramok szintjén az inkább szaktudományi és a nagyobbrészt társadalomreformeri szerepek szétváltak, önképekben, mentalitásban, a szakmai életút egészére megfogalmazott szerepegyüttesben azonban nem, vagy legalább is nem teljesen: a feszültség állandósult.
A válságdiskurzust a szakmán belül erõsítette a társadalmi konfliktus kiemelt szerepe a kutatás tárgyaként is. A magyar szociológia magát, mint már más összefüggésben is ezt jeleztem, a hatvanas-hetvenes években az egyenlõtlenségek szociológiájaként fogalmazta meg. A nyolcvanas, s részben a kilencvenes évek kutatása nem a társadalomszerkezet egyenlõtlenségeit, hanem az egyének és csoportok számára kiegyensúlyozatlan, befejezetlen, vagy anti-equilibrium helyzeteket vizsgálta. A változás nyilvánvalóan e helyzetekben ragadható meg a legplasztikusabban. E konfliktusközpontúságnak jelentõs hatása volt a szakma nyelvére, témaválasztására és témaprezentációs stratégiáira is. A kilencvenes évek elsõ felében még különösen fontosnak tûnõ megrendelések is ezt a diskurzust erõsítették. A kilencvenes évek közepén részben a magyar államigazgatás stabilizálódásával, részben a régióban megjelenõ EU-forrásokkal, s fõleg Magyarország nemzetközi szervezetbeli tagságából következõ feladatokkal ismét megjelennek ugyan a policy feladatok, de ezek tömege, összekapcsoltsága és intézményi kiépítettsége még kezdetleges. Ezért nem képesek a konfliktus diskurzus helyett egyfajta cselekvésorientált folyamatértelmezési beszédmód helyzetbe hozatalára. Az ily módon továbbra is meghatározó társadalmikonfliktus-"szemüveg" azután visszahat a szakma önképére is és saját helyzetét is ezen a nyelven fogalmazza meg. S mert tapasztalatai szerint a társadalmi konfliktusokat nem sikerül megoldani, s legjobb esetben is csak az azokkal való együttélés valamilyen elviselhetõ szintjét tudják csak a résztvevõk kialakítani, e kép válik a szakmai önértékelés központi elemévé. Vagyis eszerint, egy permanens válságban lévõ társadalom elé egy permanens válságban lévõ szakmai közösség tár tükröt.
A szociológia kilencvenes évekbeli megzavarodott önképére nagymértékben hatott a társadalmi figyelem átrendezõdése. Errõl a vitában az eddigi hozzászólók különbözõképpen vélekedtek. Itt többfajta kérdést is érdemes lenne jelezni. Elõször, a megszólalók, de a szakma érettebb nemzedékei általában is, a hatvanas-hetvenes évek magyar társadalmának a szociológiával kapcsolatos reakcióit tartják "normálisnak". A szociológia, vagy annak legismertebb képviselõi adatokkal felszerelt kritikai tudományként lépett akkor a színre, és az államszocializmus uralkodó ideológiáival szembeni esetleges elutasítás vagy tiltakozás szóba jöhetõ módszerei között egy pillanatra az egyik tûnt a leghatékonyabbnak. S mert a szakma jelenlegi intézményi irányítói nagyjából ebben az idõszakban, vagy inkább annak végén indultak, számukra ez a kivételes helyzet tûnik – tulajdonképpen magától értetõdõen – normálisnak. Ráadásul abban az idõben szinte minden empirikus fogantatású elõzetesen meghatározott normatív kereteket elutasító, vagy bíráló társadalomkutató projektet "szociológiának" hittünk, így a diszciplína lehetõségeirõl kialakított kép e vonatkozásban is túlzottnak tûnt. Ma már tudjuk, a nyugat-európai és fõleg az amerikai szociológiai tanszékek ezen akkor szociológiának hitt téma- és módszertani nyalábon belül csak egy szûkebb spektrumot jelenítenek meg (és számos még ma is társadalmi vitákat kiváltó téma mûvelése egyszerûen ezen a szociológián kívülre került). Tehát amit megélünk, az valószínûleg nem válság, hanem maga a normalitás.
A társadalmi figyelem különbözõ formái így is élnek. Az érdeklõdés nem illant el, személyes tapasztalataim szerint olyan államigazgatási íróasztaloknál, politikai mûhelyekben, ahol ránk szociológusokra két évtizeddel ezelõtt még közveszélyes, de nem hozzáértõ hablatyolókként tekintettek, ma a szociológiáról mint hasznos, cselekvési alternatívák kialakításánál akár megvilágító erejû diszciplínáról beszélnek. Hitem szerint ebben a hangulatváltozásban a szakma szaktudományos eredményei önmagukban elengedhetetlen, de mégiscsak másodlagos elemek. A jelenlegi "felhasználói" piacot úgy vélem, elsõsorban két elem határozza meg. A közszereplõk számára itt többnyire nem adatszolgáltatók, hanem nyelvteremtõk, terminusbiztosítók vagyunk. Az alkalmazó, a partner nem csak számokra kíváncsi (adott munkafázisokban, adott körülmények között persze azokra is), hanem mindenekelõtt arra a nyelvre vevõ, amelyet a szociológia kínál neki. Az ilyen irányú érdeklõdés pedig elsõsorban a médiumokon keresztül közvetített szociológia eredménye, vélekedjünk akárhogy is az ott megjelenõ szereplõkrõl, nyelvhasználatukról, vagy ismereteik megalapozottságáról. Másik oldalról, ez az érdeklõdés megjelenik az igazgatásban, ahol a multinacionális vállalatoktól a nagyvárosok önkormányzatáig mégiscsak nõ a világba kapcsoltság, s a szereplõk lassan belátják, ahhoz, hogy ebben az erõtérben mozogni tudjanak, nekik is, mint nyugat-európai partnereiknek, elemzésekre van szükségük. Belátom, hogy ez a figyelem a szakma különbözõ szegmensei, személyei és intézményei iránt egyenlõtlenül jelenik meg. És az is nyilvánvaló, hogy az oktatással túlterhelt kollegáknak a szakmán belül mindebbõl aránytalanul, s talán méltánytalanul kevés jut. Valamennyi társadalomkutató szakmán belül azonban kialakulnak a hajlamoknak, tudatos döntéseknek, az érintettek mentális stratégiáinak megfelelõ életpályák, ahogy máshol is. Más jegyzi – sokszor kolostori nyugalomban, talán elszigetelten – a nagy víziókat, és más a soron következõ EU miniszteri értekezlet elõkészítéséhez szükséges survey koordinátora. A francia és a német társadalomkutatásban van négy-öt meghatározó teoretikus, aki ugyanakkor vállaltan közszereplõ is. Az angolszász világban, mint ez közismert, sokkal ritkább. A kelet-közép-európai értelmiségi természetesen inkább a német, francia modell helyi változatait akarta mindezidáig megélni, de hát végsõ soron a nyolcvanas évek óta a magyar szociológia mintái angolszászok. PhD iskoláink, szûkebben vett szakfolyóirataink, módszertani programjaink sok vonatkozásban – legalább is a kiáltványok szintjén – határozottabban amerikai mintákat követnek, mint a hasonló nyugat-európai szociológiai intézmények nagy része. Ebben persze semmi meglepõ sincs, hiszen a nyolcvanas évek elejétõl-közepétõl éppen amerikai intézményekben, ottani ösztöndíjak vendégoktatói pozíciók rendszerén keresztül történt a jelenlegi intézmények élén állók szakmai szocializációja. Ezzel ismét nem lenne semmi baj. Sõt. Azonban akkor most, mi a helyzet a társadalmi szerepigénnyel? Házon belül angolszász mintákat követünk, majd az ezekhez elengedhetetlen tweed zakókban azért tipikus kelet-európai értelmiségi tv-kerekasztalokon is szeretnénk szónokolni? Van, aki ezt ellentmondásként, van aki szerves szerepként éli meg. Én itt csak azt jelezném, hogy a különbözõ mentális hagyományokból összeálló új értelmiségi szerepek természetszerûen tartalmazhatnak belsõ ellentmondásokat, s akár meg is oszthatják a szakmát.
Összefoglalva, a szociológiának most egyszerre kellene intézmény- és munkaerõpiacszervezési, episztemológiai és társadalmi szerep konfliktusait nem megoldani, de legalább kezelni. Ezek egy része összefügg, más része szociológián kívüli társadalmi változásokból vezethetõ le. Ha e nehézségeket a "válság" fogalma segít kezelni, akkor tõlem akár "krízisrõl" is beszélhetünk.
Irodalom
Elzinga, A.–Jamison, A. (1995): Changing Policy Agendas in Science and Technology. In Jasanoff, S. et al. (eds.): Handbook of Science and Technology Studie. London: Sage
Gibbons, Michael et al. (1994): The New Production of Knowledge: The dinamics of science and research in contemporary societies. London: Sage
Knorr-Cetina, Karin (1981): The Manufacture of Knowledge: An Essay on the Constructivist and Contextual Nature of Science. Oxford: Pergamon Press
Latour, Bruno (1987): Science in Action: How to Follow Scientists and Engineers through Society. Cambridge Mass: Harvard University Press
Lemert, Charles (1995): Sociology: After the Crisis. Boulder: Westview Press
Mayntz, R.–Schimank, U.–Weingart, P. (eds.) (1998): East European Academies in Transition. Sociology of the Sciences Library, Dordrecht/Boston/London: Kluwer Academic Publishers
Stehr, Nico (1994): Arbeit, Eigentum und Wissen. Zur Theorie von Wissensgesellschaften. Frankfurt a. M.: Suhrkamp
Weingart, Peter (1999): Neue Formen der Wissensproduktion: Fakt, Fiktion und Mode. TA-Datenbank-Nachrichten, 8 (3–4): 48–57.
– (1997): From "finalization" to "Mode 2": old wine in new bottles?, Social Science Information, 36 (4): 591–613.
– (1997): Interdisziplinarität – der paradoxe Diskurs. Ethik und Sozialwissenschaften, 8 (4): 521–529.
Whitley, Richard (1984): The Intellectual and Social Organisation of the Sciences. Oxford University Press
Ziman, John (1994): Prometheus Bound: Science in a Dynamic Steady State. New York: Cambridge University Press