Vaskovics László SZOCIOLÓGIA EGY EREDMÉNYES ÉVSZÁZAD UTÁN ÉS EGY EREDMÉNYES ÉVSZÁZAD ELÕTT? Replika Némedi Dénes tanulmányához
Némedi Dénes tanulmányának középpontjában az elmúlt évszázad pozitív mérlege után a szociológia jövõbeni fejlõdésének kérdése áll. Erre a kérdésre létezik már a szakirodalomban néhány óvatos válasz, idéz is érveket ellene és mellette, de végül (még ha csak lábjegyzetben is, gyakran csupán utalva rá) inkább pesszimista hangot üt meg. Kissé differenciáltabb Saád József, Somlai Péter és Lakatos László állásfoglalása, akik a jövõbeni fejlõdés lehetséges pozitív aspektusait is hangsúlyozzák. Azt gondolhatnánk, hogy ezekben a hozzászólásokban már mindent elmondtak a témával kapcsolatban, amit csak lehetett. Miért van szükség még egy hozzászólásra? Valójában tényleg sok fontos gondolatot megfogalmaztak már, mégis úgy gondolom, hogy néhány kimaradt, és van olyan is az érvek között, amely nem maradhat ellenvetés nélkül. Különösen a hozzászólásokban elõforduló általánosításokat nem lehet elfogadni.
A vitaindítóban és az azt követõ hozzászólásokban a szociológia állítólag világszerte tapasztalható általános fejlõdését hangsúlyozzák, ami véleményem szerint nincs így. Hozzászólásomban nyugat-európai országok példájával fogok érvelni. Természetesen ezeken az országokon belül is bizonyos különbséget kell tenni, tekintetbe véve a fejlõdési szintet és a szociológia helyzetét.
Szembetûnõ, hogy a természettudományok, az orvos- és mûszaki tudományok képviselõi nem vetették fel tudományuk jövõjének kérdését az ezredforduló alkalmából. Számukra világos, hogy az ezredforduló nem okoz különösebb törést, és a jövõbeni fejlõdés – sikerekkel és kudarcokkal kísérve – ugyanúgy folytatódik, mint eddig. Ezt a kérdést a rokontudományok, a pszichológia, a jog- és a közgazdaságtudomány – hogy csak néhány példát említsek – képviselõi sem tették fel, nem beszélve a jövõt illetõ aggodalmakról. Ez a kérdés nyilvánvalóan csak néhány szociológus (örökös) kétségeinek eredménye. A vélt krízis és a szociológia feltételezett alkonya már a 20. század kezdete óta mindig újra és újra terítékre kerül, sõt a második világháborút követõen, a hetvenes években és napjainkban még gyakrabban. Vajon ez a kérdésfeltevés teljesen felesleges lenne? Egészében véve nem, akkor sem, ha ez a kérdés csak spekulatív módon válaszolható meg.
Némedi a szociológia elmúlt évszázadbeli fejlõdését – másokhoz hasonlóan – teljesen sikeresnek ítéli. Ennek kritériumaként többek között a szociológia intézményesítésének önálló oktatási és kutatási területként elért fokát, a szociológia profeszszionalizálódását (olyan tudósok, tanítók és kutatók számát, akik szociológiával keresik meg kenyerüket), a publikációk számát, a szakmai lapok számát, a szociológia szellemi termékeinek egy intellektuális rétegben elért sikerét és a nagy társadalmi elméletek fejlõdését említi meg.
Némedi a szociológia 21. századi fejlõdése vagy sikertelensége szempontjából három fejlõdési irányt tart különösen fontosnak: az egyetem (és tágabban a tudományos mezõ) átalakulását, a társadalom, mint sajátos létszféra kérdésessé válását, a klasszikus értelmiség "széttagolódását". A szociológia fejlõdése szempontjából ezeken a területeken várható változások biztosan nagyon fontosak, azonban vannak még mások is, amelyeket Némedi nem említett és a hozzászólók is csak érintették. De mielõtt ezekre rátérnék, néhány megjegyzés a Némedi által tárgyalt fejlõdési irányokhoz:
1.) Némedi a szociológia mint önálló fõiskolai és egyetemi szak fejlõdését problémásnak látja (feszültségforrásokról beszél). Az egyetemi szak és a kutatás vélt eltávolodása egymástól a szociológiai kutatások egyetemen kívüli kutató intézetekbe való áthelyezõdésének a következménye. A kérdés csak az, hogy létezett-e valaha az egyetemi szak és a kutatás egysége (akár a szociológiában is)? A második kérdés pedig az, hogy ezt illetõen nem volt-e jelentõs különbség az elmúlt évszázad során az egyes országok között. Szerintem volt és valószínûleg lesz is. Ismert tény, hogy például az egykori szocialista országokban a kutatás egyre inkább a nem-egyetemi intézményekre szorítkozott. Ez nem érvényes – korlátozásokkal persze – többek között a francia, az angol és a német szociológia fejlõdésére. Németországban például minden egyetemi oktató – csakúgy mint korábban – köteles oktatási és kutatási feladatokat egyaránt ellátni, és a kutatáshoz megkapja a szükséges anyagi és infrastrukturális támogatást. A német egyetem (továbbra is) a tanítás és a kutatás intézménye.
Némedi aggodalommal szemléli, hogy a szociológiai képzésbõl nem egy kenyeret adó szakma, hanem egy általánosan tájékoztató tudomány lett. Ebben látja a feszültség forrását, mert a szociológiával szemben egymásnak ellentmondó elvárásokat fogalmaznak meg azok a hallgatók, akik a szociológiát egyrészt szakmaként kívánják ûzni, másrészt azok a hallgatók, akik a szociológiát csak tájékozódási területnek tekintik. Habár ez a megfigyelés teljességgel helytálló, különbséget kell tenni az Amerikai Egyesült Államok és Európa között, továbbá Európán belül is az egyes országok között. Európa több országában (például Hollandiában, Svédországban és Németországban) a szociológia önálló diplomát adó egyetemi szakká vált (hasonlóan, mint korábban a természet- és mûszaki tudományok), más országokban (például Svájcban, Angliában és Olaszországban) a szociológia más egyetemi szakok keretein belül inkább úgynevezett "mellékszakként" fejlõdött. Más országokban azonban a szociológia (például Angliában, Ausztriában és Németországban) önálló egyetemi szakként és mellékszakként is létezik és mint olyan, igény is van rá. Ez az országonként különbözõ fejlõdési folyamat az Egyesült Államokban már a második világháborút követõen, Hollandiában a hatvanas években, Németországban szintén a hatvanas években indult el. A szociológiai képzés differenciálódásának pozitív következményei is vannak és nem látom, hogy miért hozhatna a századforduló egy negatívan értékelendõ fejlõdést. Több európai országban, különösen Franciaországban, a szociológia inkább általános tájékozódási tudományként fejlõdött ki. Ott éppen ez a variáció vált be, amibõl nem következett az egyetemi és egyetemen kívüli szociológiai kutatás radikális szétválása.
Más kérdés az, hogy célszerû-e az egyetemi szak és a kutatás egységét illetve szétválását a szociológia sikerének vagy sikertelenségének tekinteni. Gulbenkianra utalva Némedi az "advanced study center" erõteljes fejlõdését látja és ezzel kapcsolatban veszélyben érzi a szociológia egyetemi tudományosságát. Attól tart, hogy ezeknek a nagy és erõs kutatási központoknak az árnyékában a szociológiai képzés a középfokú oktatás színvonalára süllyed le és a regionális kutatóhelyek jelentéktelenné válnak. A kérdés csak az, hogy ténylegesen hol figyelhetõk meg ezek a trendek? Az Egyesült Államokban, Franciaországban, Németországban vagy Magyarországon? Ez a típusú fejlõdés sem Franciaországban, sem Hollandiában vagy éppen Németországban nem figyelhetõ meg. Németországban az elmúlt 30 év során nagy intézetek jöttek létre az egyetemi kereteken kívül is, ahol intenzív szociológiai kutatást folytatnak, ilyenek például a különbözõ Max Planck Intézetek, a Frauenhofer Társaság intézetei, valamint az állami finanszírozású intézetek mint például a "Deutsche Jugendinstitut". Ezen intézmények és az egyetemek között nincsen hatalmi harc vagy törés, ezek az intézmények konkurenciát jelentenek, amelyek a szociológia egyetemi szakát sokkal inkább élettel töltik meg és inspirálják mint gátolják. A szociológus diplomával rendelkezõ végzõsöket szívesen látják és alkalmazzák ezekben az intézetekben, itt szakmai karriert csinálhatnak, és a habilitációhoz vezetõ úton sokan közülük jelentõs kutatási tapasztalattal rendelkezõ, jól képzett egyetemi oktatóként újra az egyetemen landolnak. Az ilyen egyetemen kívüli kutatási egységek vezetõi egyébként maguk is magasan képzett egyetemi professzorok. Hol marad hát az a fenyegetõ megfigyelés, amit Némedi hozzászólásában leír és ha van is ilyen néhány országban, vajon rá lehet-e húzni ezeket az általánosításokat összességében a szociológia fejlõdésére? Kivetíthetõ-e ez a megfigyelés a szociológia fejlõdésére világszerte?
Némedi további veszélyként érzékelteti – Gibbon és Mittelstrass szemüvegén keresztül, akiket itt tanúként szólaltat meg – a tudományos kutatás növekvõ transzdiszciplinaritását. Azt feltételezi, hogy a transzdiszciplináris kutatás szemben áll a szociológia szakkal. Attól tart, hogy a szociológia, mint önálló szakterület, a transzdiszciplináris problémafelvetés és kutatás nyomása alatt összeomlik.
A nyugat-európai szociológia fejlõdését megfigyelve, különösen Németországban, Hollandiában, Franciaországban és Angliában, nem látom megalapozottnak ezt a veszélyt. Ezekben az országokban a szociológiával szemben új kihívások születtek a hetvenes évek folyamán azáltal, hogy egyre több interdiszciplináris kutatási összefüggésre kellett választ találni. Így egyre gyakrabban jöttek létre interdiszciplináris kutatási projektek, interdiszciplináris összetételû kutatócsoportok és intézetek. Ez a fejlõdési folyamat a nyugat-európai országokban azonban nem ment a tiszta diszciplináris kutatás terhére. Ha a támogatott kutatási projektek számát figyelembe vesszük, nem figyelhetõ meg a szociológiai projektek visszaszorulása, sokkal inkább azoknak a kutatási projekteknek a megsokszorozódása, amelyek keretén belül szociológusok közösen más szakterületek képviselõivel – elsõsorban közgazdászokkal, jogászokkal és pszichológusokkal – mûködtek együtt. Egyébként az interdiszciplináris kutatás nézetem szerint erõsebb pozitív hatást gyakorol a szociológia identitásképzõdésére, mint a tisztán diszciplináris kutatás. Itt a szociológiának elméleteivel, módszertanával és kutatási eredményeivel versenybe kell szállnia más tudományterületekkel. Ebbõl a fejlõdésbõl egyébként az egyetemi szak is profitál. Az egyetemi képzésben elvárják a hallgatóktól, hogy a tanult szakokat összefüggéseiben lássák, úgy, mintha egy egészet képezne. Tehát olyasmit várnak el a hallgatóktól, amit sok egyetemi tanár sem teljesít soha. Az interdiszciplináris kutatás az egyetemi tanárok egyre több új típusát hívja életre, akik nem aggódnak, ha arról van szó, hogy egy adott kutatási kérdést más szakterületek képviselõivel közösen oldjanak meg. Némedi ugyan nem ebben látja a fõ problémát, sokkal inkább a transzdiszciplináris kutatás fejlõdésében, ami véleménye szerint – ahogy már mondtam – azt a veszélyt hordozza magában, hogy felõrli a szociológia tudományterületét. Az nem is kérdéses, hogy az interdiszciplináris kutatások a szociológia számára – és nem csak a szociológia számára – új kihívásokat jelentenek illetve fognak jelenteni. Arról, hogy a szociológia vajon megfelel-e ezeknek a kihívásoknak, csak találgatások vannak. De miért is ne? Az interdiszciplinaritás bizonyára néhány totalitás igénnyel fellépõ elméleti irány feladását eredményezi a szociológiában. Mint például a morális szerepre és az egyedüli felvilágosító tudományra való igényt. De ezeket az igényeket egyébként csak szociológusok egy bizonyos csoportja sajátította ki magának. Mások kezdettõl fogva sokkal szerényebbek voltak, és a szociológiát más társadalomtudományok mellett létezõ valóság sajátos konstrukciójaként fogták fel. A valóság szociológiai konstrukciója mellett létezik a pszichológiai perspektíva, a nemzetgazdaság paradigmája, a biológia, az orvostudomány és más tudományterületek perspektívái. Összefoglalóan: a jelenlegi egyetemi és szakképzési tudományterületek struktúrája a következõ néhány évtizedben néhány szempontból bizonyára változni fog. Ez a fejlõdés magában foglalja a szociológia szakterületét is, lehetõség szerint néhány kedvelt paradigma elvesztésének a következményével együtt. De a kérdés az, hogy e változás vajon feltétlenül a szociológia krízisét és hanyatlását jelenti-e? Némedi tanulmányának bevezetõ mondataiban arra utal, hogy jelen pillanatban nem ismerjük a bekövetkezõ fejlõdést, és jóllehet két elgondolkodtató lehetõséget nyitva hagyva, a továbbiakban azonban csak olyan tendenciákat érint, amelyek véleménye szerint aggodalomra adnak okot.
2.) A szociológiai fejlõdés további veszélyét látja Némedi Touraine és Bauman elméleteire utalva a társadalmi globalizációban. Az európai illetve a világot átfogó globalizálódás következménye nyomán ezen felfogás szerint attól kell tartani, hogy a szociológia elveszíti "eredeti" kutatási tárgyát, azaz a "társadalmat". Azt állítja, hogy a szociológia tudományos elemzései és elméleti magyarázatai kapcsán keletkezése óta a nemzetállam korlátaira fókuszál. A nemzetállam volt a szociológia koncepciója számára az egyetlen társadalmi realitás. A gazdasági, a jogi, a kulturális és a társadalmi globalizálódás eredményeként a nemzetállam határai és ezzel együtt – így az érvelés – a társadalom kontúrjai is eltûnnek. Ezzel a szociológia egyre inkább szorítóba kerül, ha például arról van szó, hogy mi definiálja a társadalmat – amelynek a szociológia tárgyát kellene képeznie. Képes lesz-e vajon a társadalmi integráció magyarázatára és a társadalom funkciójára irányuló kérdésfelvetéseket értelmes megindokolására? Ami a társadalmi kérdést illeti, alkalmas marad-e értelmes kérdésfeltevésre és ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására?
A szociológiai vitákban az ilyen értékelések nem újak és ezek az ismétlések során sem lesznek fontosabbak vagy empirikusan relevánsabbak.
a) Elsõsorban az a kérdés, hogy melyek azok a szociológiát, mint önálló tudományt megszabó társadalomelméletek, amelyek érvényességéhez a nemzetállami határokat konstitutív feltételként vezették be. Durkheim, Weber, Simmel, Giddens, Habermas vagy Luhmann elméletei biztosan nem ilyenek. Ezeknek a neves szociológusoknak az elméletei helyi és nemzetállami feltételek meghatározása nélkül születtek, és különbözõ társadalmakra, különbözõ felismerési szinten és általánosan elismert és értékelt diszciplínáris magyarázattal felhasználhatóak. Ez a nemzetállami korlátozás talán leginkább T. Parsons strukturális-funkcionalista elméletére lenne feltételezhetõ, amelyben a társadalmi integráció és a szolidaritás egy, a társadalom által közösen osztott, belsõ értékrendszerre vezethetõ vissza. De figyelembe kell vennünk, hogy elsõsorban éppen az észak-amerikai társadalom az, amelyben ez az elmélet teret nyert és amelyre kiválóan alkalmazható is, habár az USA a különbözõ nemzetiségû bevándorlók "olvasztótégelyének" tekinthetõ. Az észak-amerikai társadalomelméleti magyarázatánál is problémás volt egy mindent átfogó, közös "társadalmi" értékrendszer feltételezése.
b) Az elmúlt évtized során legalábbis Európában (de onnan kiindulva is) a nemzetközi összehasonlító szociológiai társadalomkutatás egyre jelentõsebb lett. Itt fõleg a hasonlóságok és a különbözõségek felfedezésérõl van szó, tekintettel az egyes nemzetállamok társadalmi struktúrájára és az abból adódó következményekre, figyelembe véve például a szervezetek, a társadalmi csoportok kapcsolatait és funkcióit, továbbá a társadalom tagjainak magatartását is. Ebbõl a perspektívából az elemzésbe bevont "társadalmak" részben strukturális felépítésük, integrációjuk, strukturális ellentmondásaik és szociális problémáik néhány sajátosságával, egymástól eltérõ territoriális egységként jelennek meg. A szociológiai elemzés a nemzetközi összehasonlító kutatásokkal karöltve már régen reagált elméleti, módszertani és intézményi szinten is a nemzetállamok erõs összefonódására (pl. internacionális kutatási intézmények létrehozásával és az országok határain túlnyúló szociológiai kutatások támogatásával). De az mégis igaz, hogy a társadalmi realitás megváltozásával a szociológiai elméletképzés nem tud lépést tartani. De ugyanakkor konstatálnunk kell azt is, hogy az utóbbi idõben komoly törekvések történtek a szociológusok körében ennek a problémának a megoldására. Különösen a globalizációs elméletek fejlõdésével. A társadalmi globalizáció folyamata véleményem szerint a szociológiára nézve csak akkor rejt komoly veszélyt a szociológia mint önálló tudomány számára, ha – hasonlóan a gazdaságtudományokhoz – nem reagálna ezekre a fejlõdési folyamatokra koncepciókkal és módszertana továbbfejlõdésével. Mivel pillanatnyilag valóban ellentmondás áll fenn az elõrehaladó globalizáció sebessége és a szociológiai elméletképzés fejlesztését illetõen, ez bizonyára kihívást jelent a szociológia számára (is).
Természetesen a globalizáció oda vezet, hogy egyre több externális társadalmi jelenség hat külsõ befolyással egy nemzetállam territoriális határain belül és azok a szociológiai elméletek és vizsgálatok, amelyek abból a fikcióból indulnak ki, hogy ilyen befolyások nem léteznek, a jelentéktelenségbe süllyednek. A világot átfogó globalizációt tekintve azok a 19. és 20. századi szociológiai elméletek és iskolák, amelyek a szociológia tárgyaként a nemzeti társadalmak egyedül érvényes konstitutív feltételeként fogadják el, halálra vannak ítélve. Ezek azonban nincsenek drámai következménnyel a szociológia szakterületére. A hozzászólásokban, különösen Lakatosnál, olyan megoldási lehetõségek kerülnek megemlítésre, amelyek elgondolkodtatóak.
c) Eltekintve attól, hogy a szociológia mindig is a társadalom szerkezetének és funkciójának kérdésével fõleg makroszinten foglalkozott, sok más fontos társadalmi jelenséget is tárgyának tekint a makroszint alatt, mint például a társadalmi integrációt – mikroszinten a csoportközi szolidaritást, a szervezetek szerkezetét, a társadalmi rétegek összetételét és a makroszint alatti társadalmi képzõdmények integrációját. Léteznek a szociológiában olyan prominens elméleti irányzatok, amelyek az emberi viselkedés magyarázatát minden lehetséges variációban (makro-, mezo- és mikroszinten) elméleti és empirikus módon a szociológia feladatának tekintik. Feltétélezik, hogy az egyének eltérõ társadalmi feltételek mellett eltérõ módon viselkednek, így tehát az eltérõ családi struktúra, csoportok összetétele, szervezetek struktúrája, stb. a társadalmon belül eltérõ feltételeket teremt. Minden szociológiai elmélet azt állítja, hogy a "társadalom" keretfeltételei között, tehát a makroszint alatti mezo- és mikroszinten az emberi viselkedésre vonatkozó feltételeknek olyan összefüggései vannak, amelyek empirikusan elemezhetõk és ezek elméleti magyarázata a szociológia egyik fontos feladata. Miért kellene azért a szociológiát haldokló diszciplínának tekinteni, mert bizonyos összefüggések szintjén a "társadalom" a magatartást befolyásoló funkcióit és struktúráit tekintve a globalizáció eredményeként veszít a jelentõségébõl? Jelentõsebbé válnak a "társadalom" fölötti szintek? Néhány ilyen új keletû változásra a szociológia ugyan még nem teremtetett megfelelõ elméleti fogalmat (kivéve a "világtársadalom" fogalmát), az azonban végzetes lenne egy tudományra nézve, ha nem lenne képes az elméletképzéssel és módszertani eszközeivel (bõvítéssel, módosítással, vagy új koncepcióval) reagálni vizsgálata tárgyának megváltozására. Szükséges és létezik is a szociológiában egyfajta "kumulatív" elméletképzés, amely az újabb társadalmi folyamatokat a nemzetállam regionális keretein kívül is figyelembe veszi.
d) A nemzetállami kereteknek a szociológiai szakma és a kutatás számára a múltban véleményem szerint inkább pragmatikus, mint elméleti megalapozottságú jelentõsége volt. A nemzetállam keretein belül adatokat gyûjtöttek, összefüggéseket írtak le, és ezeket a saját nemzeti társadalmi struktúrához visszanyúlva próbálták meg magyarázni – jóllehet ez a határmegvonás már a 20. században is problematikus volt. Voltak olyan hatások, amelyek már a 20. század kezdete óta több szempontból is kívülrõl hatottak az egyes nemzetállamok szerkezetére és fejlõdésére. A szociológia a múltban nem, vagy csak kisebb mértékben foglalkozott az ilyen összefüggésekkel, mint azokkal a hatásokkal, amelyek a nemzeti állam keretein belül megfigyelhetõek és kimutathatóak voltak. Az empirikus szociológia ilyen gyakorlati és elméleti kritizálható iránya fõleg a 20. század második felére volt jellemzõ.
e) A nyugat-európai államokban a felnövekvõ szociológus generációkat az egyetemi képzés keretén belül még csak tíz-húsz éve készítik fel ezen új feladatok szociológiai megoldására. De ezek a megfelelõ kiképzéssel rendelkezõ fiatal tudósok már abban a helyzetben lesznek, hogy szociológusként megfogalmazhatják azokat az elméleti és módszertani kihívásokat, amelyeket a globalizáció eredményez. Amíg a korábbi szociológus generációk, akik elsõsorban olyan szociológiai elméletek és módszertanok alkalmazásával kívánták saját társadalmukat megismerni, amelyek az ott feltárt fejlõdési folyamatokat belsõ tényezõkkel magyarázzák. Az újonnan felnövekvõ szociológus generáció számára az emberi viselkedés szociológiai kutatása során meghatározó regionális és a regionálist meghaladó, (világot átfogó) jelentõségû társadalmi összefüggések magyarázatánál Weber, Simmel, Giddens, Habermas vagy Luhmann elméleti paradigmái ugyanolyan jelentõségûek, mint a saját helyi társadalom és a saját társadalom keretein belüli társadalmi képzõdmények ismérveinek elemzése és magyarázata.
3.) A szociológia fejlõdésének harmadik veszélyforrását Némedi az értelmiségi réteg széthullásában látja, amelyre a szociológia mint publikumként sorsdöntõszerûen rá van utalva. Az empirikus kérdésektõl függetlenül, azaz hogy egy ilyen jellegû felmorzsolódó folyamat (világszerte) ténylegesen lejátszódott, illetve megfigyelhetõ-e, fel kell tenni azt a kérdést, hogy vajon a szociológia – korábbi helyzethez hasonlóan – a jövõben is rá lesz-e erre a publikumra utalva. A 20. század értelmiségi rétege a szociológiát általánosan képzõ, vagy felvilágosító kritikai tudományként fogta fel, és ezt is várta el tõle. Az, hogy a szociológia ilyen jellegû elvárásokra sorsszerûen visszavezethetõ-e, szerintem még teljességgel nyitott kérdés. Ugyanakkor fontos egy olyan fejlõdési tendencia, amely a szociológiai ismeretek iránti igényt inkább erõsíti és a jövõben elõreláthatólag tovább fogja erõsíteni. Itt elsõsorban arra a szociológiai felismerésre utalok, amelyre a társadalmi élet különbözõ területein alkalmazásszerû igény van, úgy mint például a város- és térségtervezés, a tömegkommunikáció, a management szervezet vezetés, a szakszervezetek és az egyházvezetés területén, továbbá a politika különbözõ szakterületein (mint fejlõdéspolitika, gazdaságpolitika, szociálpolitika, családpolitika stb.). Növekvõ igényt konstatálhatunk a szociológiai felismerésekre, legalábbis a nyugat-európai országokban a vezetés majdnem minden területén.
Ugyanez a tendencia figyelhetõ meg a felnõttképzés területétõl kezdve a középiskolai és gimnáziumi képzésig, a társadalomismeret tantárgy tanításának összefüggéseiben. A kérdés tehát az, hogy bekövetkezne-e ténylegesen az értelmiségi réteg széthullása következményeként a szociológia krízise, vagy a szociológia mint tudomány felbomlása.
A szociológia, szerintem, a fent felvázolt fejlõdéstõl érintetlenül megtartotta általánosan képzõfunkcióját is (még ha módosult formában is) a legtöbb nyugat-európai országban például az egyetemi mellékszak típusában. Az egyetemi tanulmányok során fõleg a pszichológia, történelem, közgazdász, politológia, jogász, nyelv- és irodalomtudomány, teológia és építész szakos hallgatókban merül fel az igény, hogy az általános szociológiát mellékszakként felvegyék.
4.) Meglepõ, hogy Némedi hozzászólásában legalább két további összefüggést a szociológia fejlõdése szempontjából nem tekint jelentõsnek, és csak elvétve, mellékesen említ meg. A szociológia professzionalizálódására és a kutatási támogatásra gondolok. Némedi kezdetben arra utal, hogy eredményként kell elkönyvelni azt, hogy a szociológia önálló tudományágként egyre több végzõsnek ad munkát, ugyanakkor a továbbiakban ezt nem említi meg, amikor a jövõbeni fejlõdés problémafelvetését tárgyalja.
Empirikus adatok arra utalnak, hogy a szociológia professzionalizálódása még messze nem érte el csúcspontját. Németországi, hollandiai és angliai vizsgálatok azt mutatják, hogy évtizedrõl-évtizedre nõ azoknak a fõiskolákon és egyetemeken képzett szociológusoknak a száma, akik a képzést követõen egyetemen kívül találnak képzettségüknek megfelelõ állást. Tehát már nem érvényes az a megállapítás, hogy a szociológus végzettségûeknek csak az egyetem területén, egyetemi tanárként vagy kutatóként van esélyük. Eközben a legtöbb európai országban hasonló fejlõdési folyamatot figyelhetünk meg, mint amely a gazdaságtudományban, mûszaki- és természettudomány területén, továbbá a jogtudományban már régóta lezajlott, a pszichológiában ugyancsak évtizedek óta folyik. Miért ne lehetne tehát ezt a szociológiába beágyazódott és a professzionalizálódás még nem lezárult folyamatát éppúgy a szakma sikerének és fõként a szociológia számára pozitív, egzisztenciálisan szükséges fejlõdésként értékelni, mint ahogy az más, a szociológiával rokon és szomszédos tudományokban teljesen magától értetõdõ? Nagyon jelentõsek ebben az összefüggésben – ahogy azt már korábban is említettem – azok a lehetõségek, amelyeket a képzett szociológusok az egyetemen kívüli kutatóintézetek berkein belül találnak. E mögött a fejlõdés mögött – véleményem szerint – sokkal több szociológiát érintõ esély, mint veszély bújik meg.
5.) A szociológia önálló tudományként megvalósuló továbbfejlõdésének szempontjából nagyon fontos a kutatás támogatása is. Ha csak azokat a monetáris eszközöket vesszük alapul, amelyeket az egyetemi és egyetemen kívüli kutató intézetek és azok kutatási programjai a kutatási projektekben eszközként alkalmaznak, akkor megállapíthatjuk, hogy a nyugat-európai országok szociológiai kutatása hatalmas, és az elmúlt évtizedekben jelentõsen növekedõ támogatást kapott. Semmi nem szól amellett, hogy a következõ évtizedekben ebben valamiféle törés következne be. Nem csupán a felhasznált támogatás nagysága jelentõs (ami ugyan egyúttal a szociológiai kutatás fontosságát is hangsúlyozza), hanem a kutatás finanszírozásának módja is fontos. A nyugat-európai országokban a versenyt támogató (és nem protekcionalista) kutatási támogatás játszik fontos szerepet. Így a kutatási aktivitás esélyei is nõnek, amely során a tudományterületek és az azokat meghaladó interdiszciplináris kritériumok alapján növekvõ tudományos felismerési tendencia elvárhatóvá válik. Az alapkutatások mellett azok a kutatási támogatások is növekvõ szerepet kapnak, amelyeket az alkalmazott szociológiai kutatás területén vetettek illetve vezettek be. A szociológia megnövekedett jelentõsége az alkalmazott tudomány formájában jelentkezik.
Ezeket az összefüggéseket egy német és egy európai példával kívánom megvilágítani:
Az elsõ példával azt szeretném megmutatni, hogy a szociológiának mint alkalmazott tudománynak, mekkora jelentõsége van Németországban. A társadalomtudományi kutatásra és fejlesztésre felhasznált összeg nagyságrendileg 27 millió Euróra rúg évente, amit a maga a szövetség biztosít. A gazdasági és társadalomtudományi kutatások finanszírozására szánt kiadások részesedése 18 százalékról (1981) 22 százalékra (1996) nõtt.
A szövetségi tartományok társadalomkutatási kiadása hozzávetõlegesen 200 millió Euró. A szövetség és tartományok együttesen az elmúlt években mintegy 200–225 millió Eurót költöttek évente a társadalomtudományi projektek finanszírozására.
Fõleg a Jogi, Munkaügyi és Szociális Minisztérium, valamint a Családügyi az, amelyik anyagi eszközeit nagymértékben a társadalomtudományi kutatások területén, fõként projekttámogatás formájában használja fel. Ezek a minisztériumok olyan sok eszközt bocsátanak az alkalmazott szociológiai kutatás támogatására, mint például a Deutsche Forschungsgesellschaft (DFG=OTKA) a hasonló támogatási területeken, azaz mintegy 40 millió Eurót évente (DFG 37 millióval, Max Planck Társaság 32 millióval, és a VW Alapítvány 27,5 millió Euróval támogatja évenként a tágabb értelemben vett szociológiai kutatásokat). Hasonló érvényes a különbözõ tartományi minisztériumokra is.
DFG, VW Alapítvány, Max Planck Társaság 1996-ban együttesen mintegy 100 millió Eurót adott ki társadalomtudományi alapkutatásokra. Becsléseim szerint a szövetségi és a tartományi minisztériumok támogatási összege az alkalmazott szociológia területén nem marad el ettõl az összegtõl.
Második példámmal az alkalmazott szociológia európai szintû, országokat összehasonlító kutatásának jelentõségére szeretnék rávilágítani. Itt csak azokra a projektekre utalok, amelyeket az Európai Bizottság az 5. számú keretprogramon (1998–2002) belül finanszíroz. Itt részben olyan vizsgálatokról van szó, amelyek csak az Európai Unió országait foglalják magukban, azonban vannak olyan vizsgálatok is, amelyek összehasonlításképpen más európai országokra – így Magyarországra – is kiterjednek, ahol a vizsgált országok száma 3 és 15 között ingadozik. Az 5-ös számú keretprogram keretében egyidejûleg futnak összehasonlító szociológiai projektek és olyan projektek, amelyekben szociológusok közgazdászokkal és politológusokkal együttmûködve vesznek részt. Ezen projektek idõtartama az EU-n belül változó, vannak projektek 1–3 évig terjedõ futamidõvel. Ezekben a projektekben jelenleg összesen 92 szociológiai intézet vett, vagy vesz részt.
Az Európai Unió ezeket az összehasonlító kutatásokat az 5-ös számú keretprogram keretében ez év elejéig 7,4 millió Euró nagyságú összeggel támogatta, amihez még figyelembe kell venni, hogy az EU a legtöbb projektet csak 50 százalékos mértékben támogatja, a fennmaradó összeget a résztvevõ országoknak maguknak kell felmutatniuk. Ez azt jelenti, hogy az ilyen európai összehasonlító vizsgálatok – az általam megemlített nem egészen négy éves idõtartamon belül – összesen 14,8 milliós nagyságrendben folytak illetve folynak le.
Ezekbe a projektekbe kereken 400 szociológust és 500 más szakterületen mûködõ kutatót vontak be (fõleg közgazdászokat, jogászokat és politológusokat). Ha az EU által támogatott kutatási projektek mellett más európai összehasonlító szociológiai kutatásokat is figyelembe veszünk – olyanokat, amelyeket az egyes államok és további európai intézetek folytattak le, mint például az EUROSTAT (az Európai Unió Statisztikai Hivatala), vagy az Europaen Foundation for the Improvement of Working and Living Conditions/Dublin –, akkor láthatjuk, hogy – azokat a szociológiai kutatásokat figyelembe véve, amelyekben legalább három ország összehasonlító vizsgálata folyik – az ezekre fordított összeg mintegy további 20 milliós Euró nagyságrendre tehetõ.
Ezek a vizsgálatok – néhány kivételtõl eltekintve – nem az alapkutatások kategóriájába tartoznak, hanem sokkal inkább az alkalmazott szociológiai kutatás témakörébe. Ezek különösen az EU által támasztott igényeknek tesznek eleget, úgy, hogy az európai egyesülés témakörében az új szociológiai ismeretek a politikai döntések, az európai jogharmonizáció alapjaként szolgálnak, továbbá az európai összfejlõdés tartós megfigyelését teszik lehetõvé.
E példa mutatja, hogy a szociológia mind az európai fejlõdés megfigyelésének tárgykörét tekintve, mind az európai társadalmak összehasonlító vizsgálatát nézve egy olyan gyakorlati fontosságú tudománnyá vált, amely a politika, a gazdaság, a jog és a képzés számára is egyaránt nagyon fontos. Az eredményeket sokrétûen alkalmazzák – európai szinten – a fent nevezett szakterületek döntéshozásában.
Összefoglalóan:
1.) Többek között az általam nagyon fontosnak tartott professzionalizálódás és kutatási finanszírozás fejlõdését is figyeni kell. Ezek figyelembevételével a szociológia jövõbeli fejlõdését illetõen más végkövetkeztetésre jutunk, mint Némedi.
2.) Ugyancsak más végkövetkeztetésre jutunk, ha a szociológia fejlõdését (fikcióként) nem tekintjük egy világszerte homogén folyamatnak, hanem abból indulunk ki, hogy a szociológia napjainkban az egyes országokban nagyon különbözõ módon fejlõdik, mind a tudományos, mind pedig a kutatási terület tekintetében, hiszen intézményesedése és professzionalizálódása egymástól nagyon eltérõ fejlõdési szinteket ért el. Ez szakunk elméleti orientációjára is érvényes.
3.) A szociológia fejlõdése és ennek a fejlõdésnek az értékelése során más tudományterületek fejlõdését is figyelemmel kell kísérni, azért, hogy az itt fellelhetõ hasonlóságokat és esetleges különbségeket is észrevegyük. Ugyanolyan fontos az, hogy a szociológia fejlõdésének értékelésekor (akár sikeres, akár sikertelen) felmerülõ kritériumokat ne "szakbarbár" módon, tehát kizárólag a szociológiára jellemzõ kritériumként válasszuk ki. Hiszen a szociológia jövõbeni sorsáról elõreláthatólag a szociológusok maguk kevésbé, sokkal inkább mások fognak véleményt alkotni és dönteni.
4.) Ami a szociológia jövõbeni fejlõdését illeti, sok minden függ a szociológusoktól is: hiszen aki rezignált, már régen elvesztette a csatát.