Magyarországon voltaképpen még el sem kezdõdött az állami tulajdonon alapuló tervgazdálkodásból a magántulajdonon alapuló piacgazdasággá átalakulás folyamata, amikor a társadalmi problémákra érzékeny szociológusok és más társadalomtudósok - fõként a publicisztika szintjén - már hangot adtak kétségeiknek és reményeiknek az átalakulás feltételezett társadalmi fogadtatását, hatásait, kísérõjelenségeit illetõen. A szakmai köznyelvben - és persze hamarosan az értelmiségi közbeszédben - számos új, többnyire képlékeny jelentésû fogalom bukkant fel vélt vagy valós társadalmi problémák jelzésére. Anélkül, hogy bármelyikkel érdemben vitába bocsátkozhatnék, csupán utalok néhányra.

Megjelent például a gazdasági átalakulás feltételezett velejárójaként a polgárosodás újra kezdõdõ folyamata. A gyakran idézett kifejezés Szelényi és Manchin tanulmánya alapján vált népszerûvé. A szerzõk Juhász Pál korábbi munkáira hivatkozva (Juhász 1975, 1983) már 1985-ben úgy vélték, hogy a hetvenes évek közepén visszatért az 1945 és 1949 közötti években elindult, majd rövidesen megszakadt polgárosodási folyamat.¹ Értelmezésükben a polgárosodás a falusi vállalkozó réteg újraszületését jelentette; tanulmányukban a "polgárosodás" kifejezés a mezõgazdasági vállalkozás szinonímája (Szelényi-Manchin 1990). Szelényi késõbbi munkáiban is szûken értelmezi a polgárosodást. A polgárt a vállalkozóval azonosítja s a "tulajdonos-osztályt" tekinti a "polgári osztálynak" (Szelényi 1990). Ebben az értelmezésben szinte teljesen háttérbe szorul a polgár, polgárosodás szavaknak a nyugat-európai polgári társadalomhoz kapcsolódó tartalma, amelyben nem annyira a vagyonosodó vállalkozó, az üzleti élet szereplõje a polgár, mint inkább a mûvelt, tanult, életvitelében határozott kulturális mintákat, társadalmi értékeket és normákat képviselõ és továbbörökítõ rétegek tagja.²

Mindenesetre - a szavak bizonytalan tartalmától függetlenül - a megszakított polgárosodás, a polgári tradíciók újraéledésének ígéretes lehetõsége kezdettõl fogva a magántulajdon egyik várható társadalmi hatásaként tételezõdött.

Hasonlóan élénk társadalmi visszhangot keltett a régibõl kinövõ új elit víziója (Szalai 1989), amely azután politikai színezetet is nyert: eszerint a régi hatalmi (káder-) elit önmentõ akciója során belopja magát a gazdaságba, ahol elfoglalja a különféle vezetõ posztokat.

Megjelent, mint lehetséges veszély, az ország gazdaságára rátelepedõ külföldi burzsoáziának hídfõállomásokat építõ "komprádor értelmiség" - erre ugyancsak Szelényi Iván figyelmeztetett. A kialakuló tõkésosztály másik két rétegének az "új kispolgársághoz" tartozó kis magánvállalkozókat, továbbá az "elsõsorban a korábbi vállalatvezetõkbõl, illetve az á üzlettársaikból rekrutálódott" "új burzsoákat" tekinti (Szelényi 1990).

Felélénkült a dolgozói önkormányzatokról évekkel korábban megkezdett vita, amely ezúttal a dolgozók esélyeit firtatta a privatizálás során. Megfogalmazódott annak veszélye, hogy a tulajdonosváltás idején kisemmizõdhetnek azok, akik a vagyont tudásukkal, kezük munkájával mûködtetik. A gazdaságban a valódi piaci verseny kialakulásának legfõbb feltétele - írta Szalai Erzsébet - "minél szélesebb rétegek tulajdonosi pozícióba kerülése... Ezért a tulajdonreformnak nemcsak radikálisnak, de demokratikusnak is kell lennie... Ez a feltétele annak, hogy a jelenleg már érzékelhetõ szociális feszültségek rövid idõn belül ne élezõdjenek ki robbanásszerûen" (Szalai 1990:193).

A társadalomtudósok érzékeny jelzései mellett a legtöbb párt is utalt privatizációs programjában elkerülhetetlennek vélt közeli és széles körû társadalmi hatásokra. Az elõbb-utóbb majd bekövetkezõ fellendülés ígérete ellenében a privatizáció velejárójaként vették tudomásul a társadalom széles rétegeit sújtó munkanélküliséget, feltételezve, hogy az új tulajdonos a túlduzzasztott létszámú üzemek, a nagy központi cégekbe szervezett kereskedelem, élelmiszeripar, a szolgáltatások sokféle országos hálózata, a nagy tervezõ- és kutatóhelyek dolgozóinak esetleg csak töredékére tart majd igényt, s létszámot tesz feleslegessé a fejlett világból érkezõ modern technika is. Ezzel szemben áll, mint a jövõ ígérete, a vállalkozó, az innovatív, a saját üzlete gyarapításával az országot fellendítõ független piaci aktorok sokaságának megjelenése, s e reménybeli új rétegre vár most a politika, a gazdaság.

A hétköznapokban azonban mintha sok minden másként történne ahhoz képest, ami nem is olyan régen még reális következménynek ígérkezhetett. A feltételezések természetesen csak hosszabb idõ múltán igazolódnak vagy cáfolódnak meg. A mindennapok sokféle folyamatában azonban már többféle - bár még képlékeny, lehetséges kimenetelû - hatás formálódik, néha nehezen elkülöníthetõen a társadalom különbözõ rétegeit nap mint nap érõ egyéb hatásoktól. Itt mégis megkísérlem, hogy -legalább vázlatos leírást adjak az egyértelmûen a magángazdaság kiépülése következményének tekinthetõ néhány hatásról, azokról, amelyek már viszonylag jól érzékelhetõek az átalakulás folyamatában. Állításaimhoz elég kevés a vitathatatlan tény, megalapozott vizsgálat, átfogó adat. Véleményemet elsõsorban ezekre alapozom, de óhatatlanul fel kell használnom gyengébb érveket is: magam és mások módszeresen gyûjtött megfigyeléseit, a sokféle jelenségbõl leszûrhetõ következtetéseket.

Elõször is, magáról a privatizáció fogalmáról. A kifejezés általában az állami tulajdon magánkézbe adását jelenti. Magyarországon azonban ma többféle folyamatot is privatizációnak neveznek; s tágabb értelemben valóban mindegyik valamilyen módon része a magángazdaság kialakulásának. Elemzésemben e tágabb értelmezést követem.

Magyarországon ma a gyakorlatban négyféle, a magángazdaságot építõ "privatizációs" - vagy annak nevezett - folyamat zajlik. Közös jellemzõjük, hogy a tervgazdaságból a piacgazdasággá alakulás többé-kevésbé önálló részfolyamatai. Mint részfolyamatok, lényegi jegyekben különböznek egymástól. Más-más indíttatásúak, lefolyásúak, s mindegyikben a társadalom más-más rétegei érintettek elsõdlegesen.

A négyféle folyamat kezdete is eltérõ, és egyedi jellegzetességeik is folyamatosan módosulnak az újabb és újabb társadalmi-gazdasági hatásoknak alávetetten.

A magángazdaság kiépülésének négyféle folyamata - idõrendben - a következõ: 1, a magánszektor természetes - az egyének, családok saját döntésétõl függõ - növekedése; 2. a vállalati kezdeményezésû "spontán privatizáció", azaz a nagy állami cégek társasággá alakulása, decentralizációja, s ennek során a kisebb egységekbõl esetenként vegyes tulajdonú - társaságok létrehozása; 3. az Állami Vagyonügynökség által kezdeményezett, elsõsorban külföldi vásárlókra számító vállalateladások, továbbá a belkereskedelem és a vendéglátás kis üzleteit (vagy csak bérleti jogát) értékesítõ ún. "elõprivatizáció" vagy "kis-privatizáció", valamint az ÁVÜ engedélyével történõ dolgozói résztulajdonlás; végül 4. a most kezdõdõ reprivatizáció, amelynek során tulajdonvásárlásra jogosító kárpótlási jegyet kapnak mindazok, akiknek tulajdonát államosították, vagy földjét az erõszakos szövetkezetesítéssel elvették.

Említettem, hogy e négyféle folyamat mindegyikében a társadalom más-más rétegei érintettek elsõdlegesen. Rögtön hozzáteszem: a társadalom meghatározó többsége még nem érintett, bár a kétségek és remények már úgyszólván minden családot elértek. A következõkben röviden a négyféle folyamat néhány jól érzékelhetõ társadalmi hatását igyekszem felvázolni.
 

A magánszektor természetes növekedése

Ide tartoznak mindazok az egyéni vagy társas vállakozásuk, amelyekben magánszemélyek saját elhatározásból, egyéni döntés alapján független, önálló piaci szereplõvé - akárcsak önfoglalkoztatóvá - válnak. (Az egyéni formák: kisiparosok, kiskereskedõk, önálló vállakozók. A társas formák: 1982-tõl a gmk-k, 1989-tõl a részvénytársaság, a kft, valamint a közkereseti és a betéti társaság.)

A magánszektor - mint közismert - 1982-tõl jutott elõbb szerény, majd fokozatosan javuló fejlõdési lehetõségekhez. 1980-ban a magánszektor a keresõk mindössze 3,4 %-át foglalkoztatta - 1982 után a szám lassan, óvatosan növekedett. 1990-ben a KSH adatai szerint az aktív keresõk 11%-a mûködött a magánszektorban, beleértve a szerzõdéses részlegek vezetõit és a mezõgazdaság önálló vállalkozóit is, alkalmazottaikkal és a munkában fõfoglalkozásúként részt vevõ családtagjaikkal együtt. Ténylegesen a magánszektor létszáma az aktív keresõk kb. 24-26%-a lehet.³

1. táblázat. Az aktív keresõk megoszlása szervezeti formák szerint

január 1.

Szervezeti forma	1983	1987	1988	1989	1990
Vállalatok, szövetkezetek	95,1	93,2	92,8	91,6	89,0
Társas vállalkozásoka	0,3	1,1	1,0	1,1	1,0
Magánvállalkozások	4,6	5,7	6,2	7,3	10,0
Ebbõl:
szerzõdéses részlegek vezetõi	0,1	0,3	0,2	0,2	0,2
önálló kisiparosokb	1,8	2,0	2,2	2,5	3,9
önálló kiskereskedõkb	0,5	1,1	1,3	1,4	1,6
magánfuvarosokb	0,2	0,4	0,5	0,6	1,0
önálló gazdálkodókb	1,7	1,6	1,6	2,1	2,7
Aktív keresõk összesen	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0

Forrás: A nemzetgazdaság munkaerõhelyzete a 80-as években. KSH 1991. 20. old.
^a Ipari és szolgáltató szövetkezeti szakcsoportok, gazdasági munkaküzösségek, polgári jogi társaságok, betéti társulások fõfoglalkozású tagjai, alkalmazottai és segítõ családtagjai együtt.
^b Alkalmazottaikkal és segítõ családtagjaikkal együtt.

A magánszektor természetes növekedése - mint az adatok is mutatják - 1982 után is elég lassú folyamat volt, bár egy-két éve kétségkívül felgyorsult. (A kisiparosok számának növekedése az elõzõ évhez képest: 1985-ben 1168, majd rendre: 947, 5090, 6931 és 1989-ben 10 087; az alkalmazottaik számának növekedése 1985-tól rendre: 1724, 1694, 14 237, 17 024, 17 633. A magánkereskedõk esetében folyamatos, lassú növekedés volt. A gmk-kban a fõfoglalkozásúak száma évek óta mintegy 2S 000 fõ. Egyéni vállalkozóként 4868 fõ jegyeztette be magát 1989-ben (ez az adat azonban részben fedi az elõzõekben számbavetteket); 1990-ben számuk - a társadalombiztosítás statisztikái szerint 170 000,1991 harmadik negyedévében 225 000 volt.

A magánszektor új szervezeteiben úgyszólván minden társadalmi réteg képviselõi megjelennek, bár - mint az adatok tanúsítják - egyelõre inkább csak szórványosan. Saját, a KSH Társadalmi Statisztikai Osztályával közösen, a TS 3-1 kutatási program keretében 1988-ban végzett csaknem 4000 fõfoglalkozású vállalkozóra kiterjedõ reprezentatív vizsgálatunk szerint a vállalkozásokat zömmel szakképzettséggel rendelkezõ munkások (46 %), valamint felsõfokú diplomával rendelkezõk (20 %) alapították. (Jellemzõ, hogy a mintában szereplõk csupán 9,1%-a végzett 8 általánost vagy annál kevesebbet, lásd Kuczi-Vajda 1990.)

Ez az óvatosan növekvõ magánvállalkozói réteg erõsen heterogén: az egyedül dolgozó javító-szolgáltató kisiparostól a családi összefogással mûködõ kis boltokon át az országosan ismert nevû, néhány száz, nagyra nõtt magánvállalkozásig terjed.

Idõközben (1988-1990-ben) e körben jelentek meg a munkanélkülieknek szánt ún. újrakezdési kölcsön segítségével vállalkozásba kezdõk is, egy felmérés adatai szerint mintegy 42 ezren, akik családtagjaikkal, alkalmazottaikkal együtt mintegy 60-70 ezer embernek teremtettek munkalehetõséget (MüM 1991).

A magánvállalkozók rétegére jellemzõ, hogy mintegy 80%-uk csupán személyi jövedelemadót fizet, minthogy ellenõrizhetõ forgalmuk nem éri el a vállalkozói adófizetési kötelezettség alsó határát. Ez fontos jelzés, még akkor is, ha tudjuk, hogy az ellenõrizhetõ forgalom esetleg csak a töredékét teszi ki a valóságosnak, s mögötte az adóhivatal elõl gondosan eltitkolt, de célratörõ jövedelemszerzés zajlik.

Kétségtelen azonban, hogy a mai magyar magánvállalkozói réteg meghatározó többségét a szerény tõkével, vagy éppen tõke nélkül, némi szerszámmal és szaktudással rendelkezõ kisiparosok, kiskereskedõk alkotják. Egy korábbi dolgozatomban (Laky 1987 úgy jellemeztem - a vállalkozóktól megkülönböztetve - ezt a réteget, mint "kistermelõket", akiknek célja a család megélhetésének biztosítása, a mintaadó társadalmi réteg fogyasztási szokásainak követése, színvonalának elérése. Gazdasági szerepük: a kereslet kielégítése meghatározott tevékenységi körben, a tevékenységhez szükséges tõkebefektetéssel és munkavégzéssel. A "kistermelõk" a kereslet változásaira csak az adott tevékenységi körben, a meglévõ adottságok (befektetett tõke, kialakult munkaszervezet) által behatárolt mozgástérben reagálnak. Kínálatuk óvatosan, a megélhetési létalapot nem veszélyeztetõ mértékben növekszik. A kistermelõk sokasága nem növekedésre, hanem stabilitásra, a megélhetéshez-fennmaradáshoz szûkcéges vevõkör létrehozására-megõrzésére törekszik. Tõkét a szükségesnek tekintett minimális mértékben fektetnek be (a stabil piaci helyzet megszerzéséhez-megtartásához szükséges berendezések, gépek, mûhely). Az újabb tõkebefektetéseket, a termelési eszközök modernizálását - mint a stabilitás feltételét - csak a konkurencia léte kényszeríti ki. (Ma ezt annyiban helyesbítem, hogy ha a konkurencia még nem is, de láthatóan az infláció is kiválthat némi befektetést. A pénz értékének védelmét szolgálhatják az olyan, ma országszerte tapasztalható befektetések, mint az üzlethelyiségek újjáépítése, modernizálása, a márványlapos portálok és padlók, - mert az ingatlanokra fordított pénz nemcsak értékét õrzi, hanem busásan meg is térülhet, ha valamilyen oknál fogva át- vagy el kell adni, például, mert a vállalkozás megbukott.)

A nem vállalkozó, hanem kistermelõ típus jellemzõi - úgy tûnik - nem változtak. E réteg tagjainak többsége a növekvõ recesszióban szívósan próbálja védeni elért - és az átlagos magyar családokénál többnyire még mindig magasabb - jövedelemszintjét; ha kell, szinte nyíltan vállalt adócsalással is, például a számlaadási kötelezettség megtagadásával. Törekvéseik másik kárvallottja rendszerint a vevõ -- érzékelhetõen terjednek a vevõk becsapásának, megkárosításának a keleti bazárokban honos trükkjei. E réteg sokféle csoportjának így is romlik a helyzete: például az igényekhez képest túl nagy kínálat miatt a taxisoké, a betévedõ vevõkre váró butikosoké, a csökkenõ keresletet minden nap átélõ kiskereskedõké. A réteg alján megjelentek a magánszektor új szereplõiként a leszállított áru cigarettát, amerikai sorsjegyet, WC-papírt, divatja múlt pólót és minden elképzelhetõ cikket kínáló utcai árusok, az újrakezdési kölcsönt seprûkészítésre felvevõ cigánycsaládok. A magánszektorhoz tartozók másik pólusát képviselik a vállalkozói elit tagjai, az ország kirakatában - tv-ben, képeslapokban - gyakran látható nagy cégalapítók, a jövendõ magyar nagyvállalkozói réteg letéteményesei. A vállalkozói elitrõl kevés a valós ismeretünk, bár néhány nevet, sikeres karriert úgyszólván az egész ország ismer.

Az elit méretérõl két, ellentétes információval rendelkezünk. Az egyik a hazai GYOSZ-alapítás kapcsán napvilágot látott híradás: a kezdeményezõk legalább 20-30 milliós saját vagyonnal rendelkezõ magyar magáncégek tulajdonosaival kívánták létrehozni. Nos, összesen mintegy 30 ilyen céget találtak a VOSZ nyilvántartásában - õk alapították meg a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségét (Népszabadság,1990. aug. 14.). Ezzel szemben Matolcsy György úgy ítéli meg, hogy az 1990-es évtized elejére zömében az 1980-as évek második felében kibontakozó vállalkozói folyamatok eredményeként - megszületett a magyar nagytõke. "Ez a 20 MFt feletti vagyonok tõkésítésével alakul ki, ma már többszáz nagyvállalkozó, vállalkozó család esetében családonként több százmillió forintos vagyont jelent." Véleménye szerint 1989-1990-ben "Már felbukkant az 1990-es évtized vagyonfelhalmozódásának legjellemzõbb jelensége: egy nagy üzletbõl - privatizáció, külföldi tõkebevonás, kereskedelmi közvetítés, infrastrukturális felértékelõdés elõrelátása - nagy vagyonokra lehet szert tenni. Az 1980-as évek végére megszületett a magyar nagytõke, amely persze még csak magyarországi viszonylatban nagy; a gyárak, értékpapírok, ingatlanok és a zömében külföldön tartott valuta esetében sem éri el az 1 Mrd Ft-os vagyont - de több száz család esetében eléri a több százmillió forintos vagyonértéket" (Matolcsy 1991). S még egy adalék: A Privát Profit címû folyóirat 1990 decemberétõl invitálja a vállalkozókat az általa alapított klubba, a budapesti Ballantine's Club exkluzív helyiségébe. A klub - mint hirdeti - "egy zártabb 'világ' azok számára, akik kötõdni szeretnének az egyívásúak laza közösségéhez". A klub tagsági díja havi 7500 Ft. 1991 nyarán az ország minden részébe mintegy 250 tagja volt a klubnak.

Ha Matolcsy becsléseit elfogadjuk: több száz nagytõkés, vállalkozásból meggazdagodott család van ma Magyarországon (bár nem biztos, hogy mindegyik vállalkozik is a vagyonával). Társadalmi eredetükrõl keveset tudunk; a sokat szereplõk között tehetséges szakmunkás, magasan képzett diplomás, s az elsõ privatizációs vállalatátalakítási akció tüzéhez közel került - ugyancsak diplomás - szakértõ egyaránt van.

A magánszektor természetes növekedésének, a vállalkozásba kezdõ kis- és nagyvállalkozók számbeli gyarapodásának legfõbb feltétele a fizetõképes kereslet mértéke recesszióban nemigen számolhatunk az új vállalkozások számának gyorsuló növekedésével. Különösen a mezõgazdasági vállalkozások gyors gyarapodásához fûzött reményeket kérdõjelezi meg mosta növekvõ értékesítési válság; és eltûnõben van a háztáji gazdaságok árutermelõ potenciálját egykor hathatósan erõsítõ szimbiózis, a tsz-ekkel együtt gazdálkodás. Kialakulhatnak persze más utak. A magánszektornak ma jelentõs természetes tartaléka van: a mezõgazdaságon kívül az a kb. 200 ezer, legálisan (és az ismeretlen számú, de ugyancsak százezres nagyságrendû, illegálisan) mellékfoglalkozású vállalkozó (kisiparos, gmk-tag, ISZSZCS tag és alkalmazott), akik már évek óta építik a saját kis piacukat: Önállósulásuk a helyzetükbõl adódó kényszerek és késztetések függvénye (fõállású munkahelyük megszûnése, saját piacuk kiépítettségének mértéke stb.).
 

A "spontán privatizáció"

A vegyes tulajdonú - állami és külföldi és/vagy belföldi magántõkén alapuló - vállalkozások létrejötte és szaporodása jelentõs mértékben a nagy gazdálkodó szervezetek ún. "spontán privatizációjával" függ össze. Mint köztudott, 1988-1989-ben, a társaság;, majd az átalakulási törvény adta lehetõségeket kihasználva, nemegyszer a csõd elõl menekülve több nagyvállalat társasági formába alakult át. Ez kezdettõl csupán a szervezet decentralizálását jelentette: a nagyvállalat részlegei formailag önállósultak, a vállalati központ pedig holdinggá, vagyonkezelõ központtá alakult át. Az elsõ ilyen társaságokban résztulajdonossá vált a számlakezelõ (állami) bank, a vevõk és a beszállítók egy része (általában állami vállalatok), s a cég önállósult részlegei is egymás tulajdonosaivá váltak. A spontán privatizációnak nevezett eljárást elemezve Móra Mária joggal nevezte azt az állami vállalatok álprivatizációjának, mert a decentralizálás és az új részvénytulajdonosok belépése mit sem változtatott a végsõ tulajdonos állami jellegén (Móra 1990).

Ily módon több ezer új társaság jött létre.
 

	1988	1989	1990	1991 IX. hó
Rt	116	307	646	968
Kft	451	4485	18 317	33 581

Forrás: Statisztikai Havi Közlemények, 1991/10. 72. old.

A nagy szervezetek társaságokká osztódása során szaporodtak a kis alaptõkével létrehozott, vegyes tulajdonú társaságok is. Ahol lehetett, megkíséreltek külföldi partnert is bevonni, illetõleg a dolgozók egy (kis) hányada is társként léphetett be a társaságba, jellemzõen kft-be.

Az adatok szerint 1990-ben 3539 vegyes (tõkés és belföldi) tulajdonú gazdasági társaság alakult; 90%-uk szerény, legfeljebb 10 millió Ft-os törzstõkével. (Forrás: Céghírnök. Közli: HVG, 1991. ápr. 6.)

Arról, hogy e társaságokban mi a hazai és a külföldi tõke aránya, illetõleg hogy a magyar partner tõkéjébõl mennyi van állami, illetõleg magántulajdonban, egyelõre nincs adat.

Az állami cégek "spontán privatizációjaként" végrehajtott formaváltás, bár a cégek egyre nagyobb hányadát érintette, a tapasztalatok szerint csak csekély mértékben jelentett tulajdonosváltást. A társasággá alakulás, amely 1992-tõl minden cég számára kötelezõ, továbbra sem egyéb - amíg vevõ nem jelentkezik -, mint az állami tulajdon formaváltása.

A spontán privatizációt fel-fellángoló társadalmi viták övezték. Az elsõ vita a régi, hatalommal összefonódott menedzserréteg tagjainak önátmentési próbálkozásait kísérte. Néhány eset azt mutatta: állami és pártvagyon csúszik át valamilyen új, az állami irányítás hatókörébõl kikerülõ társasági formába, s ezek vezetõ posztjain megjelennek a pártállami apparátus egykori, különféle rangú vezetõi. Az indulatokat szította és leszámolást követelt a hatalomra került párt Justicia-programja. Noha a hamu alatt még izzik a parázs, s az indulatok tüze még felszítható, a változások közepette az "átmentés" társadalmi problémája - legalábbis a tömegkommunikációban - némileg háttérbe szorult.

A liberális társadalom értékeire hivatkozó vélemények józanságot kértek: a régi politikai hatalom veszteseinek módot arra, hogy a gazdasági életben boldoguljanak. Hegedûs András, aki korábban élesen bírálta "a nómenklatúra alapján kiválogatott" gazdasági menedzsmentet, most így foglalt állást: "Csínján kellene bánnunk az 'átmentés' kifejezéssel is. Nagy nyilvánosság elõtt le kellene lepleznünk a gazdasági életben mûködõ nómenklatúra-díszfigurák azon törekvéseit, hogy a privatizáció révén megõrizzék pozíciójukat. Elõ kellene segíteni viszont a nehéz körülmények között is hatékonyan, keményen dolgozó profi menedzserek átmentését, függetlenül attól, hogy tagjai voltak-e az állampártnak, vagy sem. Sokuknál a pártba való belépést éppen a hatékonyabb munkára való törekvés motiválta. Miért kellene õket ezért büntetni?" (Hegedûs 1991.)

Az egyik társadalmi folyamat tehát, ami elsõdlegesen a spontán privatizációhoz kötõdött, a régi hatalmi elit helykeresése a gazdaságban. Sajnos, e sokakat érintõ folyamatról mindeddig úgyszólván semmit, legfeljebb szórványos példákat tudunk, bár legtöbbet talán éppen az elitrõl, ha a kifejezésen a régi párt-állam-gazdaság legfelsõ irányító pozícióinak birtoklóit értjük.

A párt- és az államapparátus csúcsairól az idõsebb gárda nyugdíjba húzódott. Néhány országosan ismert nevû politikusnak "társadalmi tõkéje", azaz nemzetközi kapcsolatai, a békés rendszerváltásban játszott szerepe, szakértelme alapján nemzetközi cégek, bankok ajánlottak fel vezetõi tisztséget. Mások képviselõk lettek az új parlamentben, ezúttal azonban már kis és ellenzéki párt színeiben. A legnagyobb vállalatok vezetõi sorra vesztették el pozíciójukat, hol a régi munkatársak' követelésére, hol az új irányítók akaratából.

A régi uralkodó elit ismert nevû tagjainak nagy többsége így vagy úgy, de tulajdonképpen eltûnt a hazai közéletbõl.

Más a helyzet, ha nem az elitrõl, hanem a régi hatalom különféle rendû-rangú letéteményeseirõl beszélünk. Sorsuk alakulásában egyaránt szerepet játszottak - és játszanak - a korábbi beosztás, az apparátusokban töltött idõ, az életkor (az 50 éven felüliek közül sokan választották menedékként a nyugdíjat, ha tehették, korkedvezménnyel is), szakértelmük és nem utolsó sorban társadalmi kapcsolataik. A régi apparátusok felbomlása s az új pártok, hivatalok, bankok és különösen az állami vállalatok szervezõdése közben széles körû helycserék zajlottak - nem utolsó sorban az ismeretségek alapján. Azok pedig, akik idõben felajánlották szolgáltataikat (nem feltétlenül belépésüket!) a hatalomra került pártok valamelyikének, gyorsan kaphattak akár vezetõ pozíciót is. A többség azonban nem hatalmat, csupán egzisztenciális biztonságot keresett, s örült, ha szakértelme alapján valahol elhelyezkedhetett, különösen, ha eltûnhetett a tízezerszám alakuló új kis szervezetek, kft-k valamelyikében - lehetõleg persze jó jövedelmet ígérõ állásban. Természetesen vannak, akik korábban a családtagoknak juttatott elõnyös fekvésû butikok, vállalkozások hátterében esetleg irigylésreméltó jövedelemhez is jutnak - de õk már nem a hatalom emberei; a tényleges hatalmi pozíciókat már mások birtokolják. A "hatalomátmentés" egyre kevésbé tûnik reális társadalmi problémának. (Várhatóan pontosabb ismereteket ad majd errõl a Szelényi Iván vezetésével tervezett magyar - cseh- lengyel összehasonlító kutatás. Lásd Szelényi I.-Szelényi Sz. 1991.)

A spontán privatizációt kísérõ társadalmi viták másik pólusán a munkástulajdon kérdései tartósultak. Az "idegenek", a "fõnökök", a "bárki" tulajdonossá válásával szemben megfogalmazódtak - elsõsorban a munkástanácsok követeléseként - a dolgozók tulajdonossá válásának igényei. A "tulajdonreform demokratizálása" jelszavát, az esélyegyenlõséget, a társadalmi igazságosságot hangoztató érvek esetenként bizonytalan követelésekkel társultak: a dolgozók hol csak a részleg önállósulását, de állami tulajdonban maradását kívánták alátámasztani - s ezért még éhségsztrájkot is folytattak, hol megpróbálták kiharcolni, hogy saját tõkével beléphessenek az új kft-be - ez esetenként sikerült is -, hol pedig - mint az ózdi kohászat esetében - sok viszontagság után eljutottak a részleg teljes megvásárlásának elhatározásáig.

A munkahelyek tömeges elvesztése - érthetõen - sok helyütt felerõsíti a munkahelyvásárlási szándékokat. A dolgozói tulajdonnak ma Magyarországon többféle - távolról sem azonos értékû - formája van.

A dolgozók tulajdonhoz jutásának kezdeti formája (1989. január 1-jétõl, tehát még a rendszerváltás elõtt) az állami vállalatoknál, szövetkezeteknél kibocsátott és a dolgozók által megvásárolható, a nyereségbõl osztalékra jogosító vagyonjegy volt. A vagyonjegy egyszerre kívánta szolgálni a vállalati tõkenövelést és a dolgozók hosszú távú vagyoni érdekeltségének megteremtését. A kibocsátó ingyen is adhatott dolgozóinak - legfeljebb a cég vagyonának 10%-áig - névre szóló vagyonjegyet. A spontán privatizáció során - szórványosan - néhány nagyvállalatnál, szövetkezetnél osztottak ugyan ingyenes vagyonjegyet - vásárlásról nem tudunk -, de ennek hatása még az érintett cégeknél is jelentéktelen maradt. 1991-ben azonban - különösen a kötelezõ társasággá alakulással párhuzamosan - tömegesen jelentek meg a vagyonjegyek. A vállalatok nyereségük egy részét - esetenként a csak magas adóval sújtott bérnövekmény helyett - vagyonjegyek formájában osztották ki dolgozóiknak. Vagyonjegy kibocsátásához ugyanis nem kell az ÁVÜ engedélyét kérni, és ingyen osztható. (Ez a társasággá alakuló cégeknél egyben a dolgozói részvényhez vezetõ út is, a vagyonjegy részvénnyé alakításához azonban az ÁVÜ engedélye kell.) A vagyonjegy - tényleges szerepét tekintve - sokkal inkább fizetéskiegészítés (ha van osztalék), semmint tulajdonrész, birtokosait ugyanis semmilyen tulajdonosi jog nem illeti meg.

A dolgozók ma ténylegesen úgy jutnak tulajdonhoz, ha a vállalat kft-vé szervezett részlegében üzletrészt vásárolnak. Ennek elterjedtségérõl nincsenek adatok; mértékét a szakértõk még szerénynek tartják.

Kezdetben, amikor a spontán privatizáció során a nagyvállalatok tömegesen hoztak létre kft-ket az önállóan mûködni képes egységeikbõl, tevékenységeikbõl, a dolgozóknak többnyire sem lehetõségük, sem pénzük, sem hajlandóságuk nem volt arra, hogy az "új" cégben üzletrészt vásároljanak. Egyrészt a vállalatok nem kínálták fel a lehetõséget, másrészt a dolgozók nem érezték még veszélyben munkahelyüket, amit ily módon - társtulajdonosként - igyekeztek volna megszerezni-megõrizni. Ahol mégis sor került üzletrész vásárlásra, ott többnyire már kényszerhelyzet volt: a (kisebb) részleg felszámolásának, megszüntetésének veszélye. Esettanulmányaink szerint (Lajtai 1991) általában a részleg vezetõi vállalták, hogy kft formájában tovább folytatják a tevékenységet, az addig is együtt dolgozók összeszokott csapatával. Elsõként maguk vásároltak üzletrészt, és ilyenkor vásárolhatott néhány dolgozó is. A tapasztalatok szerint a vállalat többnyire az addig is ott használt eszközöket vitte apportként a kft-be, s - jórészt az eszközök értékétõl függõen - övé maradt a többségi tulajdon is.⁴ (Ahol a kft sikeresen mûködik, ott az alkalmazottak - elsõsorban a vezetõk - megkísérlik folyamatosan megvásárolni a tulajdonrészeket.)

1991 elejéig - a munkanélküliség gyors növekedéséig - a szórványos helyi akciókon túl a dolgozók nem igazán érdeklõdtek a tulajdonossá válás adott lehetõsége iránt. (Legfeljebb a munkástanácsok követelései között kapott hangot idõrõl idõre a tulajdon ingyenes átadásának igénye - ezt azonban nem támogatta a közvélemény rokonszenve.) Ma már érzékelhetõbb a különbözõ dolgozói csoportok érdeklõdése, különösen a ténylegesen csõdbe ment, s most eladásra, szétbontásra váró iparvállalatoknál, éppen a munkahelyek megmentése érdekében.

A dolgozók (rész)tulajdonossá válását a politika mindeddig csak szavakban támogatta. A legnagyobb kormánypárt a választások óta ígéri, hogy a dolgozók tömegei részesülhetnek az állami vagyonból. ("Az állam, az állami vállalatok tömegesen fogják felajánlani vagyontárgyaikat, boltjaikat, éttermeiket, karbantartó mûhelyeiket stb. a vállalati dolgozóknak, a kényszerûen munkanélkülivé váló állampolgároknak és a társadalom minden vállalkozó tagjának" - ígérte az MDF választási nagygyûlésére invitáló meghívó 1990 szeptemberében.)

Elvileg ehhez kellett volna tényleges ösztönzést nyújtania az évek óta reklámozott Egzisztencia-hitelnek, amelyet kezdettõl az állami vagyonrészek megvásárlásán alapuló egzisztencia-teremtésre szántak. Az Egzisztencia-hitel 1991 márciusa óta igénybe vehetõ, de csak a belkereskedelemben, a vendéglátásban és a szolgáltatások egyes területein, üzlethelyiségek (vagy csak bérleti joguk) megvásárlására. És, minta Pesti Hírlap egyik június végi számában megállapította: a "nagy dérrel-durral beharangozott és hosszú ideig vajúdó konstrukciót ...a kormánynak és a bankoknak sikerült annyira 'tökéletesítenie', hogy szinte teljesen alkalmatlanná vált eredeti szerepének betöltésére". Június végéig mindössze 89 esetben vették igénybe az Egzisztencia-hitelt.

A "spontán privatizációnak" kétségtelen haszna a mesterségesen túlkoncentrált nagy szervezetek decentralizálása, önállóan mûködni képes egységekre bontása, ami egyúttal kijelölte az önállóan is privatizálható részlegeket, tevékenységeket. Ez jelentõs hatással lehet a gazdaság jövendõ szerkezetére.

Társadalmi hatása azonban még csekély, bár a fenyegetõ csõdhelyzetek, a régi munkahelyek tömeges elbizonytalanodása egyre szélesebb körben állítja kétségek és remények, s valóságos döntési problémák elé az állami szférában foglalkoztatottak sokaságát.

A "spontán privatizáció" tulajdonképpen egyetlen - a korábbi feltételezésekben nem szereplõ - réteg tagjainál, a szakértelmiség körében hozott érzékelhetõ élethelyzet-változást. Azokéban, akik nem váltak tulajdonossá, hanem alkalmazottként dolgoznak az "új" cégeknél. Õk azonban a másik, az állam által irányított privatizációs folyamat érintettjei is, ezért helyzetük változásának jellemzõit késõbb tárgyalom.
 

Az állam - az Állami Vagyonügynökség - által irányított privatizáció

Mint közismert, az állami tulajdon értékesítése 1990-tõl az akkor életre hívott Állami Vagyonügynökség feladata lett. A Vagyonügynökség saját kezdeményezéseként 1990-ben 15, 1991-ben 20 céget kívánt értékesíteni, lehetõleg külföldi vevõknek. Ezen túlmenõen bizonyos értékhatár felett minden vállalati kezdeményezésû privatizáció ellenõrzése és jóváhagyása is a hatáskörébe került, hogy véget vessenek a "spontán privatizáció" esetenként korrupciógyanús üzleteinek.

A túlságosan körülményesnek bizonyult eljárás a vártnál szerényebb eredményeket hozott.⁵

A folyamat felgyorsítását úgyszólván valamennyi politikai párt sürgette. A legnagyobb ellenzéki párt a "privatizálás privatizációját" követelte, azaz az Állami Vagyonügynökség kizárólagos ügyintézése helyett a cégek önprivatizálását, kis vagyonértékelõ ügynökségeken keresztül. Ehelyett annyi engedmény történt, hogy a kijelölt mintegy 300 legkisebb cég maga kezdeményezheti saját privatizációját, az ÁVÜ által kiválasztott pénzügyi tanácsadó cégek segítségével. A nagyobb cégek is elõkészíthetik privatizációjukat, amely felett azonban továbbra is az ÁVÜ gyakorolja a felügyeletet.

A "nagy privatizáció" mellett az ÁVÜ hatáskörébe tartozik az ún. "elõprivatizáció". A kormány még hivatalbalépésekor, a Nemzeti Megújulás Programjában meghirdette, hogy magántulajdonba, illetve vállalkozásba kívánja adnia belkereskedelem, a vendéglátóipar, a szállodaipar és a fogyasztási szolgáltatások állami tulajdonban lévõ, önállósítható egységeit, mégpedig a cégek "nagy privatizációját" megelõzõen. A vonatkozó törvény 1990 szeptemberében jelent meg.⁶ A tervezett sok ezer üzletbõl 1991. május végéig 340 üzletet hirdetett meg a Vagyonügynökség, s ebbõl 186 került magánkézbe, fõleg bérletbe. A nyilvános árverésen, licitálással megszerezhetõ üzletek (bérleti jog) megvásárlásához vehetõ igénybe a már említett Egzisztencia-hitel.

Az ÁVÜ hatáskörében történõ privatizációnak része a dolgozói részvénytulajdon engedélyezése a részvénytársaságokká vált vállalatokban. Azt, hogy a dolgozók a privatizálás során részesüljenek az állami tulajdonból, nemcsak az egyes szervezetek (pl. a munkástanácsok) követelését támogató társadalmi csoportok, hanem úgyszólván minden politikai párt fontosnak tekintette, legalábbis a választások elõtti ígéreteiben.

A közvélemény, de gyakran a leglelkesebb támogatók elõtt is rejtve maradt azonban: mit kaphatnak a dolgozók e tulajdonrészesedéssel?

A gyakorlati lehetõségeket a Parlament által elfogadott, 1990-ben kiadott ún. vagyonpolitikai irányelvek rögzítették. Ennek értelmében a vállalati vagyon legfeljebb 15 %-a adható kedvezményes részvények formájában a dolgozóknak. A kedvezmény vonatkozhat az árra (a dolgozók a névértéknél olcsóbban kaphatják) és a fizetés módjára (részletekben is fizethetik). A vállalatok kérhetik a korábban kiadott vagyonjegyek részvényekké alakítását is. A kedvezményesen adható részvényhányadot, az ár- és részletfizetési kedvezményeket az ÁVÜ engedélyezi.

Az ÁVÜ egyedi eljárások - pontosabban egyedi alkuk - keretében dönt a vállalati kérelmekrõl. 1991 közepéig az ÁVÜ 20 rt-nek adott kedvezményrõl számolt be a kormánynak. (A kedvezmények listája nem teljes, néhány kisebb esetet nem tartalmaz.) A 20 engedély közül négy vagyonjegy-átalakításra vonatkozott. A többi eset új részvénykibocsátás a vállalat részvénytársasággá alakulásakor.

A 20 esetben az alaptõke 1,15-16,3%-át jelentõ részvényekre kértek különbözõ mértékû árkedvezményeket (az ingyenestõl a névérték 10-50-60%-áig). A leggyakoribb az "egyet fizet kettõt kap", azaz 50%-os áron történõ részvényvásárlás, különféle részletfizetési kedvezményekkel. (Például a névérték 10%-át egy összegben, 90%-át 3 év alatt, részletekben fizethetik.)

Még nincsenek tapasztalatok arról, hogy a dolgozók mennyiben igénylik a részvényvásárlás lehetõségét. Az ingyenes részvényeket minden bizonnyal készek elfogadni, s várhatóan ott is népszerû lesz, ahol nagyon olcsón jutnak hozzá. Esettanulmányaink szerint az egyik vállalatnál, ahol a névérték 10%-áért vehettek részvényt a dolgozók és készpénzben ennek is csak a 3%-át kellett kifizetni, a feltételezett 3500 vásárló csaknem mindegyike - 3481 fõ - vett részvényt, 30-60 ezer forint névértékben, ténylegesen 900-1800 Ft-ért. (A bruttó átlagbér az ágazatban 1991 elsõ negyedévében havi 12 549 Ft volt.) Az is elõfordult azonban, hogy a dolgozók nem vásárolták meg a felajánlott mennyiségû 10 000 Ft névértékû, 50%-os kedvezménnyel, többévi részletre megvehetõ részvényeket. A vállalat 30 000 db részvényt kínált fel dolgozóinak (fejenként legfeljebb 5 db-ot) és nyugdíjasainak (fejenként legfeljebb 3 db-ot). A kedvezmények ellenére a felajánlott dolgozói részvények kb. felére nem volt vevõ. (Lajtai 1991.)

A dolgozói részvénynek ez a formája - a társasággá alakulás kötelezettségével egyidejûleg - széles körben terjed, elsõsorban a nagy cégeknél, ahol a dolgozóknak a decentralizálás után sincs esélyük néhány részvénynél nagyobb tulajdonrész birtoklására. (A másik forma, a nemzetközi gyakorlatban meghonosodott ESOP - Employee Stock Ownership Program - mintájára készülõ MRP - Munkavállalói Részvénytulajdonosi Program - 1991 végéig nem született meg, a hosszas elõkészítés dacára sem. Az MRP lényeges vonásai közé tartozik, hogy alkalmazásához a munkavállalók több mint 50%-ának hozzájárulása szükséges; a részvényvásárláskor kedvezményes hitelt vehetnek igénybe; az MRP megvalósítása az erre a célra létrehozott alapítvány feladata stb.)

A kedvezményes dolgozói részvények terjedését újabban erõteljesen szorgalmazzák a szakszervezetek, hangot adva a dolgozók félelmének, hogy a (külföldi) vevõk egyszerûen megvásárolhatják a vállalatot a fejük fölül. A dolgozók közül is sokan remélik, hogy akinek vállalati részvénye van, az nagyobb biztonságban érezheti magát. Ez azonban csupán illúzió; a részvénytulajdon nem jelent semmilyen védettséget.

Az államilag irányított többféle privatizációs folyamat - talán az elmondottakból is érzékelhetõ - más-más társadalmi rétegeket érint elsõdlegesen. S bár eddig minden akció szerény méretû volt, társadalmi hatásaik sokoldalúak. Itt csupán utalhatok néhányra.

a) A külföldi tulajdonosok megjelenése az adott cégek sokféle dolgozói csoportjának helyzetében hozott jelentõs változást.

Azoknál a cégeknél, amelyeket külföldiek vettek meg, vagy szereztek többségi tulajdonhányadot, általában néhány hónapon belül megkezdõdött a feleslegesnek ítélt létszám leépítése. Ezt a cégek a saját szabályaiktól függõen - de nem feltétlenül a magyar munkajog követelményeitõl korlátozva! - hajthatják végre. S bár az ilyen leépítések mindeddig nem játszottak érdemleges szerepet a hazai munkanélküliség növekedésében - fõként a külföldi tulajdonba került vállalatok csekély száma miatt - a külföldi tulajdonosok számának várható gyarapodását egyre ellentmondásosabb érzelmek kísérik.

Annál is inkább, mert a cégeknél megtartott létszám helyzete is gyakran ellentmondásos. Kétségtelen, hogy a tulajdonosváltozás a továbbra is foglalkoztatottak számára általában életszínvonal-emelkedést hozott. Keményebbek ugyan a követelmények munkaritmusban, a munka minõségében, de a fizetés is több - esetenként jelentõsen - mint korábban, vagy mint a környezetben, a magyar állami vállalatoknál. Viszont egyes cégek megtesznek - megtehetnek - olyasmit is, amit saját országukban tiltanak a játékszabályok: megakadályozhatják például a szakszervezet megalakulását. A privatizáció ügyeiben a hazai szakszervezetek eleve a pályán kívülre szorultak (Neumann 1991). Az európai társadalmi partnerség ideáitól, normáitól a privatizáció kezdetén egyre messzebbre távolodtunk. Figyelemre méltó, hogy maguk az érintettek sem képesek érdekeik szervezett védelmére, arra, hogy partnerként elismertessék magukat. Az európainak tekintett emberi értékeket, jogokat, úgy tûnik, még feledtetheti a hazai átlagnál - egyébként több és keményebb munkát is feltételezõ - nagyobb jövedelem, vagy akár csak a munkahely megtartása.

Számos külföldi tulajdonba került cégnél hasonlóan alakult a magyar menedzserek helyzete is. Egy esettanulmány hat osztrák-magyar vegyesvállalat vezetési tapasztalatait elemezte. A hat cég egyikében a magyar ügyvezetõ igazgatónak két évig nem volt munkaszerzõdése. Egy másiknál a magyar ügyvezetõ igazgató munkaszerzõdése két sorból állt - ez rögzítette összes jogait és kötelességeit. Egy harmadik vegyesvállalatnál a prémiumfeltételeket nem szabályozták pontosan, s így az elsõ év végén az osztrák igazgató úgy dönthetett, hogy a magyar vezetõk nem kapnak prémiumot. (Bakcsi 1990.) A menedzserek persze - csakúgy, mint a munkások - hallgatnak, féltve jövedelmüket, amely esetenként nagyságrendileg magasabb, mint ami a hazai cégeknél elérhetõ.

Más oldalról viszont a külföldi tulajdonosok is sok panaszkodnivalót találnak a magyar munkások és vezetõk magatartásában. A panaszokat alátámaszthatja, hogy az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium 1991-ben közzétett jelentése szerint 1990-ben veszteséges volt a külföldi tõkével mûködõ magyar iparvállalatoknak több mint egyharmada, 1436-ból 525. A minisztérium úgy ítélte meg, hogy ebbõl nem kell messzemenõ következtetéseket levonni, hiszen az induló vállalkozások jelentõs része a világon mindenütt veszteséges (HVG, 1991. május 11.).

A privatizációs folyamat egyik vesztese tehát a feleslegessé vált munkás, alkalmazott - s várható, hogy a külföldi tulajdonba került cégeknél a leépítések tovább folytatódnak. Ez érintheti a magyar mûszaki értelmiséget is, ha az új cégtulajdonos leállítja a hazai fejlesztéseket, mert a magyar vállalat megvásárlásával csak a saját, kifejlesztett termékei gyártásához keresett a saját országbelinél olcsóbb munkaerõt és alkalmasint piacot.

- A nagy privatizáció hatásai azonban egyelõre inkább csak jelzésszerûek, s viszonylag keveseket érintenek.

b) Az ÁVÜ által irányított másik privatizációs folyamat, az elõprivatizáció egyelõre ugyancsak inkább a veszélyeztetettség érzését váltotta ki a boltok alkalmazottaiból, akik joggal félnek attól, hogy az új tulajdonos nem tart majd igényt munkájukra. A tényleges változás vesztesei is várhatóan õk lesznek, s minthogy a bolti eladók meghatározó hányada nõ (a kereskedelem 517 000 dolgozója közül 339 000), az állások elvesztése elsõsorban õket sújtja. Nyertesei pedig várhatóan azok, akik máris licitképesek: rendelkeznek a szükséges saját tõkével, a hitelképességhez garanciaként elfogadható vagyonnal. Az üzlethelyiségek vagy bérleti joguk megszerzése - mint az adatok mutatják - eddig néhány száz, vállalkozásra képes és hajlandó vevõt jelentett.

Az elõprivatizáció azonban már jelzi a polarizálódás erõsödését a kereskedõk, kereskedelmi alkalmazottak eddig egyöntetûbb rétegében. Természetesen eddig is voltak különbségek, mind a kereskedelem állami alkalmazottai, mind a magánkereskedõk körében. A különbségek növekedését most elsõsorban a privatizációs lehetõségek kihasználásához szükséges vagyoni helyzetbõl származó esélyegyenlõtlenségek gyorsítják fel.

c) A dolgozói részvények feltételezett hatása - vagyis, hogy birtoklásukkal a dolgozók tulajdonossá válnak - voltaképpen elhanyagolható. Néhány részvény birtokában a néhány részvény értékéig lehet valaki "tulajdonos". De elhanyagolható a részvények alapján a profitból járó részesedés esélye is - hiszen a rosszabbodó gazdasági helyzetben, a növekvõ infláció mellett a profit és az osztalék eléggé bizonytalan. (Esettanulmányaink számításai azt mutatták, hogy a dolgozók számára biztosabb befektetés a takarék, kötvény, értékjegy stb. - amelyek jól kiszámítható kamatot garantálnak -, mint a még oly kedvezményes, részletre vásárolható, de bizonytalan hozamú részvény osztaléka. Különösen, ha az év végére a nyereség helyett veszteség képzõdik.)

A dolgozói részvényeknek ma egyetlen társadalmi hatása érzékelhetõ: az ellentétek újabb forrása lehet a vezetõ beosztásúak és a dolgozók között. A kedvezményes dolgozói részvényvásárlás vállalati szabályai ugyanis rendszerint a vezetõ beosztásúakat juttatják elõnyösebb helyzetbe. A dolgozók - csaknem minden cégnél - a vállalatnál ledolgozott évek arányában vehetnek részvényt. A vezetõ beosztásúak viszont alapbérük arányában jogosultak - meghatározott hányadú - részvény vásárlására. Az egyik általunk vizsgált cégnél ez azt jelentette, hogy a dolgozók fele legfeljebb 3-5 részvény megvásárlására jogosult, s mindössze 1,2%-uk vehet 16-19 részvényt, miközben az igazgató alapbérének hatszorosáért kb. 51, a gazdasági igazgató 39, az üzemvezetõk, fõmûvezetõk, osztályvezetõk alapbérük háromszorosáért kb. 6-12 db részvényt vehetnek. (Hóvorka 1991.)

A legtöbb vállalatnál a vezetõ beosztásúak kedvezményei várhatóan akkor is ellentétekhez vezetnek, ha a dolgozók nem kívánják megvenni részvényeiket. A vezetõk viszont valószínûleg kivétel nélkül megveszik a rendelkezésükre álló teljes mennyiséget, mert jövedelemszintjükön ez már érdemleges adóalap-csökkentést jelenthet, ami a dolgozók esetében többnyire nem játszik szerepet.

Ez az ellentét várhatóan a jövõben is fennmarad, legfeljebb a keretei változnak. A kormányzat ugyanis a kedvezményes dolgozói részvényjuttatás szûkítését tervezi. A privatizálás 1992. évi, még vitatott irányelvei csökkenteni kívánják a dolgozói részvények arányát a tulajdon 10%-ára (kivételes esetben 15%-ra). Az új elvek szerint a részvényjuttatás nem lehet ingyenes. A vásárlási kedvezményeket is egységes rendszerbe kell foglalni, s az nem haladhatja meg a dolgozó éves alapbérének összegét. (Figyelõ, 1991. július 4.)

A különféle privatizációs folyamatok a legígéretesebb perspektívákat egy jól körülhatárolható társadalmi csoport, a fiatal, nyelveket tudó szakértelmiség elõtt nyitották meg. Szelényi, mint már idéztem, õket tekinti a "komprádor értelmiségnek". Véleménye szerint az "új burzsoázia" egyik rétege a "külföldi vállalkozókból, illetve a hozzájuk csatlakozó, az újonnan alakuló vegyes vállalatokban jól fizetõ állásokhoz jutó szakértelmiségiekbõl áll". Funkciójuk - a komprádor burzsoáziával ellentétben - "nem a nemzeti tõkefelhalmozás, hanem a külföldi korporációk profitérdekeinek a képviselete, tisztes javadalmazás fejében" (Szelényi 1990).

A címke - azaz, hogy e réteg "komprádor" lenne - ízlés dolga. Nem hiszem azonban, hogy a ma Magyarországra érkezõ tõkét egyszerûen gyarmatosító tõkének, a nemzetközi cégeknél dolgozókat "kiszolgálóiknak" kellene minõsíteni; e kifejezések eléggé idegenül hangzanak a mai Európában.

De csupán a minõsítésen vitatkozunk. Szelényi kétségtelenül fontos társadalmi folyamatot ismert fel. Tény, hogy 2-3 éve megszaporodtak a külföldi cégek magyarországi irodái. Megjelentek a nemzetközi hírû vagyonértékelõ, vállalatszervezõ, befektetõ, partnerkapcsolatokat szervezõ, tanácsadó - azaz az üzleti infrastruktúrát, gazdasági szolgáltatásokat nyújtó cégek. S megjelentek - ha nem is nagy számban - a magyar cégekben (többségi) tulajdont vásárló, tekintélyes külföldi vállalatok, az anyaországból küldött vezetõ menedzserekkel. A magyar alkalmazottak számára a nemzetközi gazdasági színtérre kerülést nem csak az új körülmények, hanem az új fizetések is jelezték. Bár a hazai ár- és bérviszonyok figyelembevételével kalkulált jövedelmük rendszerint alacsonyabb, mint a cég anyaországában dolgozóké, az átlagos - és szokásos - magyar szakértelmiségi fizetések sokszorosát ajánlják az álláshirdetések. ("Your efforts will be compensated with a yearly income of 3,500.000 Forints and other benefits normally associated with an international firm", "A sikeres pályázót alapos külföldi kiképzés és 2-3,5 millió forintos évi induló jövedelem várja" - olvashatók a lapokban a hirdetések.)

Néhány ezer magyar szakember ily módon a fejlett országokbeli cégek gazdasági vezetõinek és szakalkalmazottainak jövedelmi viszonyai közé került, s esélye nyílt az anyavállalatnál tanulásra, a szakmában nemzetközi elõmenetelre.

E csoport növekedése - a már sikeres egyéni és társas vállalkozások diplomás vállalkozóival együtt - többféle tudás átértékelõdését tanúsítja; az üzleti világban egyre nagyobb szerepet játszó tudás-tõke térnyerését a hazai gazdaságban (Kuczi 1991).

Ezúttal azonban többrõl is szó van, mint a privatizációs folyamatok egy-egy csoportot érintõ részleges hatásáról. A szakértelem általános felértékelõdésének - vagy inkább az értékelés célszerû korrekciójának - folyamata gyorsult fel, s törte át a mesterségesen és alacsony szinten egyenlõsített jövedelemelosztást, anyagilag is elismerve a tanulás, a szaktudás, a diploma értékét. Igaz, ez a folyamat még nagyon ellentmondásos. Egyelõre csak az üzleti világban érvényesül, s nem érinti a tudás átadóit, a szakmára és a szakmán túli mûveltségre, a gondolkodásra tanítókat. Az üzleti világon belül sem tesz még különbséget a valódi vállalkozások és az állami cégek állami alkalmazottai között. (Az állami vállalatoknál - a cég eredményétõl függetlenül - évek óta egyre magasabbra kúsznak a vezetõi jövedelmek - maguk után húzva a szakalkalmazottak fizetését is. Az új - decentralizált, de változatlanul állami tulajdonú - társaságoknál, különösen azoknál, amelyek kikerültek a bérszabályozás korlátai alól, a fizetések tovább nõttek, természetesen a magánszféra jövedelmeire hivatkozva. De erre hivatkoznak az állami bankok, sõt a minisztériumok relatíve magas jövedelmet élvezõ alkalmazottai is.)

Mindenesetre egy széles - és egyre növekvõ - társadalmi csoport került a korábbinál jelentõsen jobb anyagi körülmények közé s jutott új életvitel lehetõségéhez. Kérdés persze, hogy ez sokuk esetében mennyire lesz tartós állapot. A jövedelemolló azonban már nem csukódik vissza, s a fejlett piacgazdaságokra jellemzõ egyenlõtlenségek várhatóan tovább nõnek és tartósulnak. A megoldás azonban nem visszafelé lépés, hanem a társadalmi teherviselés újraelosztásának útján lehetséges csupán.
 

A reprivatizáció

A magyar társadalom egyik legszélsõségesebb véleményeit ütköztetõ vitatémájává vált a reprivatizáció. A szélsõségesen különbözõ véleményeket többé-kevésbé jól körülhatárolható érdekû társadalmi csoportok képviselik, az egykori tulajdonukért kárpótlást követelõktõl az ennek jogosságát ugyan nem tagadó, de a mai fiatalabb nemzedékekre háruló terhei ellen tiltakozókig. A pro és kontra érveket itt szükségtelen felsorolni. Az igazságcrzet és a gyakorlati megoldás konfliktusát a parlamenti döntés sem oldotta fel - csak gyenge, mindenki számára elégtelen kompromisszumot hozott.

Minthogy a folyamat csak most kezdõdik, lehetetlen a társadalmi hatásait elõrelátni, a nyertes és vesztes társadalmi rétegek helyeztében bekövetkezõ változásokat felmérni. Nem zárható ki azonban, hogy társadalmi hatásai - egyes rétegek számára elõnyös, másoknak hátrányos következményei - szélesebb rétegeket érintenek, mint amit az eddigi privatizációs folyamatok összességükben jelentettek.
 

Néhány záró megjegyzés

Kétségtelen, hogy a társadalmi-gazdasági átalakulás kulcskérdése az állami tulajdonban mûködõ termelõtõke átadása valóságos tulajdonosoknak. A gazdaság nézõpontjából a privatizáció az önálló döntéshozók tömegeinek megjelenését jelenti; olyan gazdasági szereplõk sokaságát, akik a saját, folyamatosan hozott, a piaci kalkuláción alapuló üzleti döntéseikkel létrehozzák - Kornai kifejezéseit használva - a piaci koordinációt (Kornai 1983). A piac többi szereplõjének cselekedeteire figyelõ egyéni döntések szakadatlan folyamata arról, hogy a kereslet-kínálat függvényében venni kell vagy eladni, fejleszteni vagy visszafejleszteni, tõkét bevonni, vagy éppen kivonni, - ez ad értelmet a piaci koordináció kifejezésnek. Csak ha ez létrejön, válthatja fel a piacgazdaságtól alapvetõen eltérõ, másik gazdasági modell, a tervgazdálkodás jellemzõ döntési mechanizmusát, a hivatalok döntéseire épülõ bürokratikus koordinációt. Ehhez nélkülözhetetlen a privatizáció - az állami termelõ vagyon átadása felelõs tulajdonosoknak.

A privatizáció társadalmi képlete azonban kevésbé világos és nyilvánvaló, mint a gazdasági képlet. A sokértelmû - és sok formájú - privatizáció ha fokozatosan is, mélyen átrendezi a társadalmi viszonyokat. Százezrek, egyének, családok sorsa más pályára kerül - érzelemmentes szakterminológiát használva - felfelé vagy lefelé lesz mobil, s más társadalmi rétegbe érkeznek, miközben átalakul majd a társadalom alapstruktúrája is. Most, a folyamat kezdeteinél csak remélhetjük, hogy az átalakulás nagyobb társadalmi megrázkódtatások nélkül mehet végbe. S a társadalomtudománynak, ha a kibontakozó folyamatokat nem képes is jól elõrejelezni, a valós hatások folyamatos elemzését mindenképpen meg kell kísérelnie.
 

Jegyzetek

1. Az idõpont nem téves. A szerzõk úgy vélték, hogy a polgárosodást megakadályozó rendi struktúrák felbomlásával, köztük a nagybirtokok felosztásával a parasztság körében megkezdõdhetett a tömeges polgárosodás.

2. Néhány hónapja felélénkült és sokoldalúbbá vált a szakmai vita a polgárosodás meghatározásáról és a hazai folyamatok értelmezésérõl. Az MTA Politikai Tudományok Intézetében 1989-ben létrejött polgárosodás kutatócsoport igazi szakmai mûhelyként mûködik és sorra jelenteti meg a vitaüléseken elhangzó tanulmányokat (Tóth 1991).

3. A magánszektor méretérõl mindig is csupán a létszámadatokat lehetett mértékadó információnak tekinteni (úgyszólván minden más mutató csak többé-kevésbé elfogadható becslésen alapult). Az 1990-es adat azonban még nem vette figyelembe a lényegében új formaként, magánszemélyek által alapított kft-ket - amelyeknek még a számát sem tudjuk -, továbbá a csak tõkés külföldiek által alapított gazdasági társaságokat. (Ezekrõl csupán annyit tudunk, hogy 1990-ben 230, 1991 elsõ felében pedig - a KSH adatai szerint - 493 ilyen cég alakult. Az utóbbiak közül csupán néhány képvisel nagyobb tõkeerõt s foglalkoztat nagyobb (300 fõn felüli) létszámot. A többség - csak úgy, mint a kb. 9 ezer vegyes tulajdonú cég - általában kis - az alakuláshoz elõírt minimális összegû - tõkeerõt képvisel, létszáma 20 fõnél kevesebb. Ezen kívül - a formális besorolást figyelmen kívül hagyva - tulajdonképpen ide tartoznak az 1982 óta létrejött, új alapítású (nem mezõgazdasági) kisszövetkezetek is. Ezek jó része valójában magántársaság, amely annak idején a kisszövetkezeti formának nyújtott különleges mûködési és adókedvezmények miatt választotta ezt a formát. Az 1990-ben mûködött több mint 3000 kisszövetkezet mintegy 143 ezer fõs létszáma 2-3%-kal növelné a magánszektorban foglalkoztatottak arányát.

4. A kevés kivétel egyike - s egyúttal talán a legismertebb példa - a legnagyobb magyar híradástechnikai vállalat, a korábban csaknem húszezer dolgozót foglalkoztató VIDEOTON átalakulásához kapcsolódik. A vállalatból 1989-1990-ben 21 társaság jött létre; 3 részvénytársaság, 17 kft és egy közös vállalat. A VIDEOTON központ valamennyi új társaságban 51-100%-ban tulajdonos; kivéve egy kft-t, amelyben tulajdonrésze mindössze 14% volt. A szóban forgó Precíziós Szerszámgyártó Kft 7 millió forintos alaptõkéjébõl 6 milliót az üzem 250 dolgozója közül 230-an adtak össze. A legnagyobb befizetett tõkerész 150 000 forint volt. (Figyelõ, 1991. július 11.) A belépéshez szükséges tõkét a dolgozók saját megtakarításaikból, családi, baráti kölcsönökbõl szedték össze. Az üzemben a szabad kapacitásokat már évekkel azelõtt külföldi megrendelésekkel hasznosították, a dolgozók akkor a szabadabb bérmegállapodásokat engedõ vgmk-formában végezték e munkákat. A külföldi megrendelõk körét sikerült bõvíteni, a dolgozók pedig - most már mint saját tulajdonban lévõ, egzisztenciális alapjukat jelentõ kft-ben - tulajdonosként kezdtek dolgozni. Ha a határidõ úgy kívánta, az üzemben töltötték az estéket, a hétvégeket. A vállalkozás sikeresnek bizonyult. A dolgozók letörlesztették kölcsöneiket, s 1991 nyarán már megvásárolhatták az állami vállalat tulajdonrészét is.

5. 1991 közepén az ÁVÜ az állami vagyon mintegy 3%-ának "folyamatban lévõ" privatizálását jelentette a kormánynak. Jelentését értékelve állapította meg az egyik kommentár. miközben sok szó esik a privatizáció által "érintett" több százmilliárd forint értékû állami vagyonról és több száz érintett vállalatról, "az adatokból kitûnik, hogy az ÁVÜ-nek fennállása óta csak 25 milliárd forintnyi vagyontól sikerült megszabadítania az államot (beleértve az ügynökség hozzájárulásával végrehajtott spontán privatizációkat is), azaz a privatizálandó 2 ezer milliárd forint értékû vagyonnak alig több mint 1 százalékától". (HVG, 1991. július 13.) Az elsõ 15 cég értékesítésére vonatkozó Elsõ Privatizációs Programból egy év alatt a költségvetés alig 600 milliós bevételhez jutott, holott 1991-re - nagyrészt ebbõl a programból - 40-50 milliárdot remélt és tervezett (Népszabadság, 1991. augusztus 27.).

6. 1990: LXXIV. tv. A kiskereskedelmi, a vendéglátóipari és fogyasztási szolgáltató tevékenységet végzõ állami vállalatok privatizálásáról (értékesítésérõl, hasznosításáról).
 

Hivatkozások

Bakcsi Ildikó 1990: A jéghegy csúcsa. Vezetési problémák osztrák-magyar vegyes vállalatoknál. Bécs: Institute Höhere Studie.

Hegedûs András 1991: "Új? Elit?", HVG, március 30.

Hóvorka János 1991: Kedvezményes dolgozói részvények egy könnyûipari vállalatnál. Esettanulmány. (Kézirat.) Munkaügyi Kutatóintézet.

Juhász Pál 1975: "Adalékok a háztáji és kisegítõ gazdaság elméletéhez". In: Szövetkezeti Kutató Évkönyve.

Juhász Pál 1983: "Medve Alfonz parasztpolgár és a magyar gazdasági csoda". In: Ne sápadj. Budapest: Objektív Filmstúdió.

Kornai János 1983: "Bürokratikus és piaci koordináció", Közgazdasági Szemle, 9.

Kuczi Tibor 1991: Vállalkozói tudás - vállalkozói tradíció. Elõadás a Magyar Szociológiai Társaság 1991. évi kongresszusán.

Kuczi Tibor-Vajda Ágnes 1990: A kisvállalkozók társadalmi összetétele. Zárótanulmány. MKI-KSH.

Lajtai György 1991: Vezetõi-dolgozói üzletrész-vásárlások az állami tulajdonból alakult kft-kben. Esettanulmányok. (Kézirat.) Munkaügyi Kutatóintézet.

Laky Teréz 1987: "Eloszlott mítoszok - tétova szándékok", Valóság, 7. Matolcsy György 1991: "A magyar tõkefelhalmozás", Valóság, 1.

Móra Mária 1991: Az állami vállalatok (ál)privatizációja (Szervezeti és tulajdonosi formaváltozások 1987-1990). Gazdaságkutató Intézet.

Neumann László 1991: Privatizáció, munkavállalók, szakszervezetek. Elõadás a Magyar Szociológiai Társaság 1991. évi kongresszusán.

MüM 1991: Összefoglaló jelentés az újrakezdõk, pályakezdõk vállalkozói kölcsönének mûködésérõl, a kölcsönt igénybevevõknél és a munkaügyi szakigazgatási szerveknél lefolytatott vizsgálat alapján. Munkaügyi Minisztérium.

Szalai Erzsébet 1989: "Az új elit", Beszélõ, 27.

Szalai Erzsébet 1990: "A valódi rendszerváltás feltételei". In: Gazdaság és hatalom. Aula Kiadó.

Szelényi Iván 1990: "Komprádorok, nómenklatúra-tõkések, kispolgárok", Népszabadság, szeptember 22.

Szelényi Iván-Manchin Róbert 1990: "A családi mezõgazdasági termelés a kollektivizált gazdaságokban: három elmélet (1985)". In: Szelényi I. Új osztály, állam, politika. Budapest: Európa.

Szelényi Iván-Szelényi Szonja 1991: "Az elit cirkulációja? A társadalmi szerkezet változásai Közép-Európában a posztkommunizmusba való átmenet korában", Kritika, 10.

Tóth András (szerk.) 1991: Rendiség és polgárosodás. Elõadások a polgárosodásról I. Polgárosodás (sorozatszerkesztõ: Kovách Imre). MTA Politikai Tudományok Intézete.