A hatvanas-hetvenes évek konvergencia-elméletei azt jósolták, hogy a két rivális gazdasági-politikai rendszer meglehetõsen gyorsan egymáshoz idomul, közeledésük elkerülhetetlen. A Kelet majd piaci elemekkel fog gazdagodni, a nyugati kapitalizmus "vegyes" gazdasági rendje pedig már át is vette a termelési és elosztási folyamatokba avatkozó állam egyes elemeit. A teória egyetlen - ma már nyilvánvaló - hibája az, hogy egyedül a Nyugat volt képes erre a "vegyítésre", ellenben a szocialista társadalmakat állandóan "felborulással" fenyegették a politikai liberalizálásnak (a pártok versenyének, a véleményszabadságnak), a nemzeti függetlenségnek, a tulajdonlás decentralizálásának, a kompetitív árképzésnek tett engedmények, nem szólva a "gazdasági demokráciáról". A bevont nyugati elemeket rendszeresen újra kiküszöbölték. A szocialista társadalmak önátalakítását mindenütt meghiúsította a politikai elit indokolt rettegése a lejtõre kerüléstõl. Az "olajfolyási" tételrõl - mely szerint a rendszer egésze tönkremegy, ha akár csak egyetlen egy "idegen" elem vagy lépés is kerül bele - kiderült, hogy azokra a rendszerekre nem érvényes, amelyekre a húszas években von Mises igaznak vélte: nevezetesen a nyugati kapitalista demokráciákra. Annál inkább igaznak bizonyult az államszocialista rezsimekre. Ezek a rendszerek, amint azt a keleti tömbben a hatvanas és hetvenes években a gazdasági reformról folytatott viták eredményei mutatják, képtelenek voltak a velük ellentétes elvet elegendõ és ugyanakkor ártalmatlan mértékben magukba építeni.

Határozott "felülrõl jövõ reformokat" a szovjet vezetés kizártnak tartott attól való félelmében, hogy beláthatatlan bonyodalmakat és destabilizációt idézhetnek elõ - mi több: veszélyes bátorítást adhatnak az "alulról jövõ reformoknak", vagy ami még rosszabb, egy "alulról jövõ forradalomnak". Ami ebben a behatárolt helyzetben az egyetlen kiút lehetett, az éppoly valószínûtlennek tûnt korábban, mint amilyen elkerülhetetlennek bizonyult utólag a "csúcsról jövõ forradalom", amit Mihail Gorbacsov neve fémjelez. A fentrõl indított szovjet forradalom megteremtette a szükséges feltételeket azon alulról jövõ reformok és forradalmak sikeréhez, amelyek nyomon követték az omladozó Varsói Szerzõdéshez és a KGST-hez tartozó többi országban.

Ez a földcsuszamlás olyan forradalom, melynek nincs sem történelmi modellje, sem forradalmi elmélete. Legszembeötlõbb megkülönböztetõ jegye éppenséggel a kidolgozott teoretikus elõfeltevések és normatív érvek teljes hiánya arra vonatkozóan, ki és mit cselekedjék, milyen feltételek mellett, milyen célokkal; melyek a várhatóan felmerülõ dilemmák, hogyan kellene megalkotni a posztforradalmi rend új szintézisét, és milyen értelmet tulajdonítsanak a "haladás" eszméjének. Az elmúlt két évszázad forradalmaiban mindig volt valamilyen válasz ezekre a kérdésekre, mégha a legtöbbjük helytelennek bizonyult is. A forradalmi teoretikusok válaszai az események közvetlen kontextusától függetlenül fogalmazódtak meg és a cselekvõk elõtt már ismertek voltak - ebben az értelemben elméleti válaszok voltak. A nyolcvanas évek második felének kelet- és közép-európai megrázkódtatásai esetében viszont egyelõre nincs válasz ezekre a kérdésekre, illetve csak taktikailag átszínezett válaszok vannak a résztvevõk önértelmezésének és helyzethez kötött, ad hoc megítéléseinek a formájában. Az események gyors egymásutánjának nemcsak a kezdete volt váratlan: ma sem irányítja sem eldöntött menetrend, sem pedig a résztvevõk elõtt világos, bevált elvek és átlátható érdekek. Fogalmak, stratégiák, kollektív cselekvõk és normatív elvek helyett cselekvõ egyének vannak a maguk szándékosan homályos szemantikai tartalmú, pillanat szülte felfedezéseivel, jelszavakkal, mint "glasznoszty" és "peresztrojka", valamint a "közös európai ház" metaforájával.

A megrázkódtatás határozottan "elméletietlen" jellege tükrözõdik a folyamatot kísérõ irodalmi formákban is. A forradalmár értelmiség elemzõ szófordulatai és grandiózus direktívái tökéletesen hiányzanak. Ha a társadalomelmélettel foglalkozók egyáltalán megszólalnak, akkor sem a történések és hajtóerejük átfogó értelmezését, hanem csupán egy-egy aspektusuk szerényebb leírását adják - s ezt is leginkább pusztán az állampolgár jogán, az érintett személy szerepében, nem hivatkozva semmiféle szakmailag szavatolt különleges tudásra. Úgy tûnik, a megrázkódtatás ez idõ szerint örvendetes hallgatásra kényszeríti az ideológusokat és a teoretikusokat, s inkább az olyan mûfajoknak kedvez, mint amilyen a napló, a riport, a levél és az önéletrajz. Érvényes, sõt egyáltalán bármilyen "ex-ante" forradalmi elmélet hiányában a társadalomkutató feladata a történtek utólagos megértése.

Az elmúlt tíz évben a társadalomtudományok egyik fontos és sikeres kutatási ága foglalkozott a "demokráciába való átmenettel", azaz a második világháború óta lezajlott politikai modernizációs folyamatok összehasonlító tanulmányozásával (O'Donell 1986). A vizsgálódások középpontjában három országcsoport áll: Olaszország, Japán és Németország "háború utáni demokráciái"; a hetvenes évek földközi-tengeri demokratikus folyamatai (Portugália, Spanyolország, Görögország); valamint a nyolcvanas években összeomlott dél-amerikai tekintélyuralmi rendszerek (Argentína, Brazília, Uruguay, Chile és Paraguay).

Az az erõs kísértés, hogy ezekhez negyedik csoportként hozzácsatolják a közép- és kelet-európai államokat - és az ebben a hagyományban jól bevált eszközökkel elemezzék, alkalmatlannak és félrevezetõnek bizonyul. A volt szocialista országokban végbemenõ forradalom valóban alapvetõen különbözik két szempontból is a fenti országokban bekövetkezett eseményektõl. Elõször is a háború utáni demokráciákban (a megosztott Németország kivételével), a dél-európai és a dél-amerikai országokban minden ország területi integritása és szervezete jórészt megmaradt. A demokratizálódási folyamat hatására nagymértékû népvándorlás sem indult meg. Ezek az államok megtartották népességüket, s a népesség helyben maradt. Közép- és Kelet-Európában viszont más a helyzet: a színteret területi viták, migráció, kisebbségi vagy nemzetiségi konfliktusok és a velük járó szeparatista óhajok uralják (ismétcsak Németország kivételével, ahol egyedül került sor két, addig különálló állam nemzeti egyesítésére).

A másik különbség ennél is fontosabb. A "demokráciába való átmenet" fent említett eseteiben a modernizációs folyamatok szigorúan politikai és alkotmányos jellegûek, azaz a kormányzati formára, valamint állam és társadalom jogi viszonyaira vonatkoznak; viszont a szocializmus végén a legsürgetõbb napi feladat a gazdaság megreformálása. Azokban az országokban, ahol a demokráciába való átmenet bekövetkezett, a tõke a tulajdonosai kezén maradt, rendszerint továbbra is rendelkeztek vele. A Szovjetunió, illetve volt csatlósai viszont egy akut, egészen más és ugyanakkor nagyobb erõfeszítést igénylõ problémával néznek szembe: az ez ideig állami tulajdonú termelési eszközök más tulajdonformákba való átvitelének és e célból egy vadonatúj vállalkozói és tulajdonosi osztály kialakításának a feladatával. Ráadásul mindezt látható politikai cselekvõknek kell politikailag eldönteniük és igazolniuk. A vállalkozói osztálynak (azaz egy korábban nem létezett, most pedig a tulajdonjogok alapján a piaci versenyben részt vevõ cselekvõk osztályának) a forradalmi beiktatása olyan feladat, amelyet ez idáig egyetlen átalakulásnak sem kellett megoldania (és amelyet, ha pusztán "felzárkózásnak" minõsíti, meglehetõsen lebecsül az irodalom, vö. Habermas 1990:179-204).

A közép-kelet-európai átalakulási folyamat egyedi és példa nélküli mivolta - valamint a kihívás, amit a demokráciaelméletre nézve jelent - csak akkor kerül teljesebb megvilágításba, ha felidézzük, hogy minden mûködõ politikai rendszer három hierarchikus döntéshozói szint együttes eredménye (vö. Easton 1965:10-13. fejezet). A legalapvetõbb szinten azt kell "eldönteni", hogy kik vagyunk "mi", azaz dönteni kell identitásról, állampolgárságról és a nemzetállam területi, valamint társadalmi és kulturális határairól. A második szinten kell kidolgozni a "rendszer" alkotmányát avagy intézményes keretét együttesen alkotó szabályokat, eljárásokat és jogokat. És csak a legfelsõ szinten kerül sor azokra az -idõnként tévesen a politika lényegének tartott - folyamatokra és döntésekre, hogy a politikai hatalomból, illetve a gazdasági erõforrásokból ki, mikor és milyen mértékben részesedik.

Vitathatatlan, hogy a három szint egymással szorosan összekapcsolódik és arra a három emberi képességre utal, amelyeket a kora modern politikai filozófia különböztetett meg: az elsõ a szenvedélyekkel, az erénnyel, a becsülettel és hazafisággal kapcsolatos, a második az ésszel, a harmadik az érdekkel¹. A háromlépcsõs modell egyértelmûen alulról felfelé irányuló determinációt sugall: a harmadik szinten zajló "normális politika" az identitásba és az alkotmányba ágyazódik. A legtöbb politikai rendszerben ez a determináció egyoldalú és oksági, s nem intencionális. Egyoldalúságnak azt az aszimmetrikus kapcsolatot nevezem, hogy az alacsonyabb szintek meghatározzák a magasabbakat, de az oksági viszony csak igen ritkán - ha egyáltalán - ellentétes irányú ezzel. Példának okáért az alkotmány sokkal gyakrabban irányítója, semmint tárgya az alkotmányos változást eredményezõ normális politikának. A magasabb szinteknek egyszerûen nincs érdemi visszahatása. Oksági determináción (az intencionálissal szemben) azt értem, hogy az alacsonyabb szintek) hatása a magasabb(ak)ra nem valamilyen céltudatos cselekvésnek vagy tervnek köszönhetõ. Éppen azáltal, hogy az alkotmány bizonyossá teszi az eljárásokat, az eredményük kontingens; azaz - ahogy Przeworski kifejtette - a szintek között a tudatlanság fátylai húzódnak, amit, többek között a három szint jelentõsen eltérõ idõbeli struktúrája okoz. Hajlamosak vagyunk azt gondolni - s ezt a tapasztalat is könnyen megerõsíti -,hogy a nemzetek évszázadokon, az alkotmányok évtizedeken, a kormányok, illetve a parlamentek által hozott pozitív törvények pedig csupán néhány éven át maradnak fenn. Akkor viszont hogyan is jelölhetné ki bármely elgondolható cselekvõ egy nemzetállam határait azzal a céllal, hogy meghatározza az alkotmányok és rezsimek, kormányok és allokációs döntések sokkal kontingensebb, lefelé irányuló jelenségeit? Mindaddig, míg a két alsó szint döntéseit rögzítettnek kell tekinteni, a rendszer nagymértékben e pályáktól függ és paramétereit a stratégiák nem befolyásolhatják.

A demokráciaelmélet a harmadik szintre vonatkozóan jó - pozitív és normatív válaszokat nyújt. A gondok és problémák akkor jelentkeznek, amikor egy szinttel lejjebb érünk: megengedhetõ-e, hogy a játékosok maguk szabják meg annak a játéknak szabályait és "tétje" terjedelmét, amelyet éppen játszanak? És ha igen, milyen óvintézkedések mellett? Lehet-e magát a demokráciát demokratizálni? (Vö. Holmes 1988.) Ha viszont nem engedhetõ meg, akkor milyen értelemben beszélhetünk továbbra is "demokráciáról" és következésképpen "népfelségrõl"? Még ennél is több kényes kérdés merül föl az elsõ szint, azaz a nemzetlét, a kollektív identitás és a területi határok esetében. Bármilyenek is az alkotmányos szabályok, csak azok lehetnek a játék aktív szereplõi, akik már állampolgári jogokat élveznek. De vajon ez azt jelenti, hogy az alapvetõ befogadási szabályok azoknak az egyoldalú döntésein alapulhatnak, akik - születési helyüknél vagy öröklött állampolgári joguknál fogva - eleve részt vehetnek, vagy pedig e szabályokról a nemzetközi és polgárháborúk brutális tényei döntenek, amelyeket legjobb esetben is csak korlátozhat a nemzetközi jog és a nemzetek feletti társulások gyenge hálója? Vagy képes volna a demokráciaelmélet - túllépve a maga terepén, a "normális politikán" - kritériumokkal szolgálni arra nézve, mikor minõsíthetõ többé vagy kevésbé "demokratikusnak" akár az alkotmány megváltoztatása, akár a határok újrarajzolása?

Ezek a kérdések, melyek korábban a filozófiai szemináriumok ezoterikus témái voltak, az elmúlt két év során széles körben észlelt gyakorlati problémákként a napilapok címoldalára kerültek. A korábban "második világnak" nevezett szovjet birodalom ma olyan hármas átalakuláson megy keresztül, amely egyaránt érinti a nemzetlét, az alkotmányozás és a "normális allokációs politika" szintjét. A hármas átalakulásnak már az egyidejûsége is példátlan nagyságrendû döntési terhet jelent. Ellentétben a nyugati demokráciákkal, itt és most nincs idõ a lassú érlelõdésre, tapasztalatszerzésre és tanulásra a nemzetépítés, az alkotmányozás, valamint az allokációs és redisztribúciós politika evolúciós fokozatai mentén. S nincsenek utánozható modellek, sem pedig mondjuk egy olyan gyõztes hatalom, amely kívülrõl érvényesítené akaratát, mint ahogy ez a háború után, az új kelet- és nyugat-európai rezsimek esetében történt. Ennek következtében kiderülhet, hogy a három szinten meghozott döntések összeegyeztethetetlenek, s ahelyett, hogy koherens egészet alkotnának, egymást akadályozzák.

Egy másik tényezõ is növelheti az egyidejûségbõl eredõ kockázatot. A szélsõségesen kontingens helyzet megalkuvásra ösztönöz, és fellebben a tudatlanság fátyla. Ebben a pozícióban a cselekvõk immár látják, milyen alkotmányos formák és milyen etnikai államhatárok eredményeznek a leginkább az érdekeiket szolgáló, vagy az etnikai identitásukat és sértettségüket tápláló politikát. A helyzet bõséges - és joggal egyedülálló horderejûnek érzett - alkalmat kínál arra, hogy az ember javítson "eredeti adottságain", vagy hogy bosszút álljon. Ennek megfelelõen jóval több "erkölcsi erõ" szükséges a kísértések legyõzésére ebben a mindenféle stratégiának kitett helyzetben. A szükséges erõfeszítés hiányában minden dolog - a határok, a jogok, az eljárások, vagy a hatalom, a törvényes jogok és az anyagi erõforrások allokációja - mellett következményeire hivatkozva érvelnek, s nem a történelmi elõzmények avagy az igazságosság, a szabadság és a béke elvei alapján.
 

Az egyidejûség dilemmája

Tekintettel e két újabb dimenzióra, a kelet-európai forradalmi átalakulás csak olyan fogalmi eszközökkel elemezhetõ, amelyekre szinte egyáltalán nem volt szükség Nyugatés Dél-Európában az elsõ világháború vége óta. A Szovjetunióban és legtöbb volt csatlós államában ugyanis egyidejûleg van napirenden

- a területi kérdés², azaz az állam és a népesség határainak kijelölése és megszilárdítása az államok európai rendjének keretében ("közös európai ház");

- a demokrácia kérdése, azaz egyetlen párt monopolisztikus igényeinek elvetése és helyében a hatalom és a pártok közti verseny alkotmányosan korlátozott érvényesítése az alapvetõ emberi és állampolgári jogok szavatolása mellett ("glasznoszty"); valamint - a gazdasági és tulajdonrendszer kérdése és a nyomasztó termelési és elosztási problémák rendezett politikai kezelése ("peresztrojka").

Egy történelmi folyamatnak azokat a szakaszait tehát, amelyeknek mindegyike a "normális" nyugat-európai példákban évszázadok munkájának eredményeképpen formálódott ki (a nemzetállamtól a kapitalizmusig, majd a demokráciáig), Kelet-Európában csaknem egyidejûleg kell bejárni (az októberi forradalom egyébként szintén egyszerre törölte el a "modern" politikai gazdaságtan két összetevõjét, a demokráciát és a magántulajdont). Ez nemcsak gigantikus súlyú döntési terhet eredményez, hanem kölcsönös obstrukciós hatásokat is. Meglehet, hogy a fenti három probléma bármelyike csak akkor lesz megoldható, ha a helyzet megengedi annak feltételezését, hogy a másik két probléma egyike (vagy mind a kettõ) már megoldódott, vagy legalább jelenleg nem igényel megoldást. Az alábbiakban az egymást kölcsönösen megbénító problémamegoldások jelenségét elemezem, és arra kívánok rámutatni, hogy történetünk hõsei könnyen kerülhetnek olyan tragikus helyzetbe, amikor a közmondásos jótanácsot, miszerint "egyszerre csak egy dolgot csinálj, s ne mindent egyszerre", bármilyen jó okok szólnak is mellette, el kell vetniük és félretenni e jó okokat - nem kevésbé jó okok alapján.

Mindez meddõ okoskodás lenne, ha találhatnánk bizonyítékokat arra, hogy az eddigi szigorú tervgazdaság nyitott piacgazdasággá alakítása, illetve a politikai döntésfolyamat demokratizálása egymást nem gátolja és gyengíti, hanem ellenkezõleg segíti és erõsíti. Ami azt illeti, valóban születtek olyan elemzések a létezõ szocialista rendszerekrõl, amelyek azt próbálták igazolni, hogy a két önmagában is kívánatos cél - a gazdasági és politikai modernizáció - között valóban létrejön ilyen kölcsönhatás. Csehszlovákia 1968 elõtti politikai és gazdasági fejlõdését áttekintve Jirí Kosta megpróbálta kimutatni, hogy például "a gazdasági reformfolyamat (amelyet a hatvanas évek elején a tervutasításos rendszer nyilvánvaló elégtelensége kényszerített ki a rezsimtõl)... rövid néhány év múltán is demokratikus mozgalommá alakulna át, ami elsöpörné a régi vezetést" (Kosta 1991:302. skk.). Igaz, továbbra is fennmarad az a nehézség, hogy gazdasági liberalizálás és politikai demokratizálás eme állítólagosan jótékony összekapcsolódását a harmadik probléma, a nemzeti integritás és szuverenitás problémája szakította meg, nevezetesen 1968 augusztusának eseményei és a Brezsnyev-doktrína meghirdetése.
 

A paradoxonok Pandora szelencéje

Ma viszont valamennyi érintett tudományban és politikai táborban meglehetõsen pesszimista nézetek uralják a terepet, amelyek egy ördögi körrel számolnak. A piacgazdaság és a demokrácia csak akkor vezethetõ be és virágozhat egyszerre, ha mindkettõt kívülrõl kényszerítik egy társadalomra és hosszú idõn át nemzetközi függés és felügyelet szavatolja. Ezt a tanulságot sugallja a háborúban tönkrement Japán, illetve - némi megszorítással - a Német Szövetségi Köztársaság háború utáni demokráciája és talán hamarosan a volt Német Demokratikus Köztársaságé is. Máskülönben mindenütt egy legalábbis aszimmetrikus ellentét érvényesül: "A piac a demokrácia fejlõdését igényli, de a demokrácia nem igényli a piac létrejöttét... Ha a peresztrojka megfeneklik, hamarosan a glasznosztynak is vége"³. Az egykori lengyel, bolgár, román és szovjet apparátus tagjai, akik újabban a gazdasági reformok felé fordulnak, tökéletesen egyetérthetnek ezzel az elszánt szabadpiaci elvvel, amikor arra hivatkoznak, hogy most vaskezû elnöki rendszerre van szükség és nem "elsietett" demokratikus nyitásra, amely mindenféle nemkívánatos konfliktust hoz a felszínre. Az önmagukat a posztkommunizmus partjaira átmentõ sztálinisták csak annyiban térnek el a szabadpiaci tételtõl, hogy azt vallják: ahhoz, hogy a peresztrojka megvalósulhasson, a glasznosztyot el kell felejteni.

Egy további dilemma a következõképpen körvonalazható: egy alkotmányos és demokratikus politikai rendszer csak akkor talál rá problémái és megosztottságai megfelelõ tartalmára - amelyeknek zökkenõmentes feldolgozása egyben folyamatosan újratermeli legitimációját is -, ha már végbement egy bizonyos mértékû autonóm gazdasági fejlõdés és ha társadalmi munkamegosztási rendszerébõl - ellentétben a létezõ szocializmus erõszakosan homogenizált társadalmaival - már kinõttek az érdekszövetségek, kollektív aktorok és konfliktustémák. Csak egy valamennyire fejtett, viszonylag gazdag szabadpiaci társadalom teszi lehetõvé a kompetitív demokrácia mûködését mint az érdekek mérlegelésének és egyeztetésének szabályozott folyamatát⁴. Olyan társadalomban, ahol ismeretlen a munkaerõpiac és a felnõtt lakosság túlnyomó többsége hasonló jövedelmû és egységesen szabályozott képzési, lakás- és életfeltételekkel rendelkezõ, úgynevezett dolgozó (Werktätige, trudjascsijszja), ott a kompetitív demokráciához hiányzanak - az elfojtott "különbözõség" atomizált (vö. Schöpflin 1991) társadalmi struktúrája folytán - a kellõen kiformálódott szereplõk, kollektív cselekvõk, valamint az olyan problémák, amelyeket érdemes végigfuttatni a demokratikus politika gépezetén. Vagy pedig, éppen ellenkezõleg, a kifejlett és komplex civil társadalom hiánya miatt olyan témák uralják a terepet, amelyekbõl konfliktus ugyan születhet, de kompromisszum soha. E két, látszólag ellentétes - vagyis a tökéletesen homogén és a mélyen antagonisztikus - társadalmi struktúrában nincs meg a differenciáltság szükséges mértéke, azaz a munka, a státusz, az érdek és a kulturális identitás olyan tagoltsága, amilyet csak fejlett piaci társadalom hozhat létre. De az is lehet, hogy a homogenitás nem más, mint az elfojtott antagonizmus felszíni megjelenési formája. Jadwiga Staniszkis lengyel szociológus is erre gondolhatott, amikor így írt: "Mindaddig, amíg a valódi civil társadalom gazdasági alapjai nincsenek meg, a lakosság tömeges politikai mozgósítása csak nacionalista vagy fundamentalista elvekkel lehetséges" (Staniszkis 1991:326). Azt sugallja tehát, hogy az ilyenfajta mozgósító témák a demokratikus nyíltságot rövid úton visszájára fordító populista-tekintélyelvû rezsimhez vezetnek, amely egyaránt ellenséges a belsõ és a külsõ kisebbségekkel szemben. Következõleg, nemcsak a szabadpiaci gazdaság, hanem a demokrácia is romba dõlhet, ha túl gyorsan vezetik be. Ez is azt sugallja, hogy a piacnak meg kell elõznie a demokráciát.

Ugyanakkor már a magántulajdon és a piacgazdaság bevezetése elõtt szükség volt olyan eljárásokra, amelyekkel a politikai elit felelõsségre vonható és a lakosság többségének politikai részvétele biztosítható - más szavakkal már az átalakulás kezdeti szakaszában nélkülözhetetlenek legalább az elemi demokratikus eljárások. Nemcsak azért, mert - amellett, hogy az égetõen szükséges gazdasági segítség minimális feltételét alkotják - egyedül a demokratikus engedmények csillapíthatják le a régi rendszer önkényessége és paternalista tekintélyelvûsége miatti felháborodást, hanem azért is, mert bizonyos szempontból - a fent említett három szempont dacára - a demokratizálódás a gazdasági átalakulás feltétele. A Kelet-Európában kialakuló piacgazdaság - ha kialakul - nyugati párjával ellentétben "politikai kapitalizmus" lesz: reformelitek által megtervezett, megszervezett és bevezetett kapitalizmus. Fõ hajtóereje nem politikán inneni adottság - a tulajdonos (Locke-i) természetes joga birtokára és annak szabad élvezetére. Hanem az, amit a nyugati országok csak utólag fedeztek fel mint a tulajdonhoz való jogra alapozott gazdasági rend járulékos hatását, nevezetesen, hogy egy hatékony gazdasági mechanizmusról legalábbis elmondható, hogy hosszú távon a társadalom egészének érdekét szolgálja. A kapitalista gazdasági mechanizmus beindítását kezdeményezõ és támogató reformelit, bár a társadalom érdekeit képviseli, nem támaszkodhat a tõketulajdonosok már létezõ osztályának követeléseire, nem igazodhat az õ érdekeikhez, hatalmukhoz és ideológiai tételeikhez.

Ismét nyilvánvaló az eltérés a kapitalizmus fejlõdésének nyugati mintájától. Ott egy tulajdonos osztály követel jogokat erkölcsi és ideológiai érvekkel, melyek a régi abszolutista, merkantilista és feudális rezsimek erõit és intézményeit bírálják; a hatékonyság, a gazdasági növekedés és a bekövetkezõ prosperitás puszta mellékterméke a korai vállalkozó és kereskedõ osztály képviselõi gyõzedelmes ideológiai kezdeményezéseinek. Ezzel ellentétben most a privatizáció és a piacosítás nem a jogokból adódik, hanem egy célállapot felé törekszik; nem egy osztályhoz kötõdik, hanem az elit kezdeményezi; nem lassú lefolyású és akadozó, hanem hirtelen és látványos; nem támogatják erkölcsi és ideológiai érvek, amelyek szabadságra és jogokra hivatkoznak, hanem a türelmetlenül és egyetemesen vágyott gazdasági fellendülés nevében védelmezik.

A tulajdonjogok és piaci mechanizmusok bevezetése a társadalom egészének valóságos érdeke, jóllehet a népesség többségének empirikus akaratában ez rendszerint nem fogalmazódik meg és nem nyer méltánylást. Két, meglehetõsen érthetõ ok miatt vonakodnak hinni a reformelit által meghirdetett és beígért, kívánatos, jótékony eredményben. Egyrészt a lakosság jó okkal gyanakodik arra, hogy az új reformelit privatizációs kezdeményezései nem szükségképpen szolgálják a gazdasági feltételek egyetemes javítását, hanem elsõsorban az állami apparátus és kliensei meggazdagodásához járulnak hozzá. Másrészt, nem garantálhatja senki, hogy ténylegesen bekövetkezik a gazdasági helyzet tervezett javulása, méghozzá a lakosság számottevõ részének súlyos - és átmenetileg teljes - gazdasági deprivációja nélkül. E két balsejtelem - tehát, hogy a hatalmasok meggazdagodnak, a gyengék pedig a piac áldozatául esnek - csak abban az esetben oszlatható el, és kártékony hatásuk csak úgy fékezhetõ meg, ha a reform végrehajtásáért felelõs elit szilárd, demokratikus felhatalmazást szerez a privatizációs kezdeményezéseire és vállalja a nép többsége elõtti tisztességes beszámolás kötelezettségét. Ilyen felhatalmazásra viszont csak demokratikus eszközökkel lehet szert tenni ami azt a paradoxont eredményezi, hogy a szovjet típusú gazdaságokban akkor, ha állami irányítással akarják kivonni az államot a gazdaságból, a demokrácia a gazdasági átalakulás szükséges elõfeltétele. Ez nyilvánvalóan a fentebb kifejtett következtetések pontos, és nem kevésbé kényszerítõ erejû antitézise.

A megreformált gazdasági rend ugyan sok esetben és a doktrinér reformerek szándéka szerint a kapitalizmusnak "tisztább" változata, mint ami Nyugaton található, mégis politikai elképzelés a maga posztszocialista jellegével és állami kivitelezésében. Ez a "tervezett kapitalizmus" (avagy osztályérdekeiket aktívan elõmozdító kapitalisták nélküli kapitalizmus) minden részletében nyilvános, tehát igazolandó döntésektõl függ, fejlõdésében nem támaszkodhat spontán evolúciós folyamatokra úgy, ahogyan az az úttörõ nyugati kapitalizmus történetét jellemezte. A vállalkozók új osztályát (valamint a korábbi "dolgozókból" létrehozott új alkalmazotti osztályt) tehát a politikai elit részletes tervei szerint teremtik meg.

E terv mindenesetre sokváltozós paramétereket tartalmaz, amelyeknek mindegyike kontingens és számtalan különbözõ módon rögzíthetõ (vö. Stark 1990). Minden termelési eszközt privatizáljanak-e vagy megtartsák az állami vállalatokat? Mely szektorokban és milyen idõtartam alatt valósítsák meg a szerkezetátalakítást? Hogyan jussanak tulajdonhoz az új tulajdonosok? A tõke egészét (vagy egy részét) osszák szét ingyen a lakosság között? Vagy csak a vállalat alkalmazottai és vezetõi között? Vagy árverezzék el a tõkejavakat a pénztõkéseknek?,Avagy juttassák vissza a talán még élõ korábbi tulajdonosoknak vagy örököseiknek? Az érdekeltek közül csak belföldiek kaphassák vissza vagy külföldiek is? Liberalizálják-e egyben a tõkepiacot vagy sem? Legyenek-e megszorítások olyan életbevágó kérdésekben, mint hogy melyek a vásárlásra feljogosított személyek kategóriái, mi az egy fõre jutó tõkeszerzés felsõ határa, az árak maximuma és a bérek minimuma, kinek engedélyezik a külkereskedelmi tevékenységeket - s még sorolhatnánk a változók tucatjait. Elképzelhetetlen, hogy ebben a végtelen arénában bárki egyetlen lépést is tehetne anélkül, hogy felvértezné magát szilárd, legitimáló indokokkal, amelyekre viszont csak demokratikus politizálással tehet szert.

Mégha széles társadalmi konszenzus feltételezhetõ is a tekintetben, hogy a gazdaság ezentúl "kapitalista" legyen - a magántulajdonra épüljön, a javak, a szolgáltatások, a tõke és a munka piacosítása határozza meg -, ez a konszenzus akkor sem helyettesíthetné a reformkezdeményezésekre való demokratikus felhatalmazást. A lényeges kérdés ugyanis nem más, mint hogy operacionális fogalmakban mit is jelent a "kapitalizmus" vagy a "piacgazdaság" csak látszatra egyértelmû fogalma - hogy a "szociális" piacgazdaságról már ne is szóljunk. De még ez a globális és diffúz konszenzus sem tételezhetõ fel komolyan a kapitalizmus - mint struktúra és folyamat - javára, szemben a prosperitással mint e kettõ feltételezett eredményével. Hiszen az a helyzet, amely a "fentrõl induló forradalom" nyomán a Szovjetunióban, majd lavinaszerûen Közép- és Kelet-Európa többi országában kialakult, nem hasonlítható össze annak a "nulladik órának" a mindent elsöprõ, kényszerítõ erejével, amikor 1945-ben a németek totális katonai, erkölcsi és anyagi vereségük urán kénytelenek voltak a megszálló hatalmak nyomása alatt kötelezettséget vállalni a politikai és gazdasági újrakezdés mellett, amelynek paramétereit a megszállók határozták meg és tartatták be. Napjainkban nem kizárólag a románokról és a bolgárokról mondható el, hogy igen messze állnak az efféle tudatos elkötelezõdéstõl, és senki sem akadályozhatná meg õket abban, hogy visszatérjenek a gazdaság állami irányításának valamely formájához. Legalábbis ebben a két országban a többség politikai kultúráját egyfajta "tekintélyelvû egalitarianizmus" uralja, amely a reformfolyamat vitathatatlan céljainak, a piacgazdaságnak és a demokráciának egyaránt az útjában áll. Ez a régi rendszer (és a kelet-európai történelmi tapasztalat, vö. Schöpflin 1991) által kifejlesztett, örökölt minta nem teszi lehetõvé a piacgazdaság kibontakozását. Hiszen ez utóbbi mûködése azon a premisszán nyugszik, hogy a termelés általános növekedése csak azon az áron érhetõ el, hogy pozíciójánál fogva egy kisebbség a többséghez képest lényegesen nagyobb mértékben és gyorsabban képes növelni jövedelmét, miközben a többség - legalábbis meghatározhatatlan ideig - vesztes is lehet. A piacgazdaság az áruk növekvõ mennyisége mellett növekvõ egyenlõtlenséget is termel - s ezt a tendenciát utasítják el az egalitarianizmus neheztelõ hívei. A demokráciának pedig azt hánytorgatják fel, hogy a döntési folyamatot olyan súrlódásokkal, bizonytalanságokkal és megszakításokkal terheli meg, ami a gazdaság amúgy is vészesen rossz teljesítményét fenyegeti. A várakozások és félelmek ezen együttese (melyet természetesen a múlt kudarcos reformkísérleteit és megszegett ígéreteit követõ csalódás emléke is ébren tart) oda vezethet, hogy a gazdasági reform és demokratikus legitimációjának biztató kísérleteit - éppen a kilátástalansága miatt - a lakosság többsége meggátolja.

Összefoglalva az eddig kifejtett állításokat: piacgazdaság csak predemokratikus körülmények között hozható mozgásba. Ennek érdekében kell korlátozni a demokratikus jogokat, lehetõvé téve az egészséges mértékû eredeti felhalmozást. A stabil demokrácia társadalomszerkezeti alapfeltételeit egyedül a fejlett piacgazdaság teremti meg, mint ahogy ez teszi lehetõvé a kompromisszumokat is a pozitív összegûnek tartott játszma keretében. A posztszocialista országokban azonban a piacgazdaság bevezetése "politikai" terv, amely csak akkor lehet sikeres, ha szilárd demokratikus legitimáción nyugszik. Elõfordulhat, hogy a népesség többsége sem a demokráciát, sem a piacgazdaságot nem találja kívánatos perspektívának. Nos, ha ezen állítások mindegyike egyszerre igaz, akkor a paradoxonok Pandora szelencéjével van dolgunk, mely szerint az átmenet minden "elmélete" - vagy akár racionális stratégiája - kudarcra ítéltetett.

A volt szocialista társadalmak politikai és gazdasági modernizációjának lényegi problémája az, hogy nincs bennük egyetlen olyan nem kontingens "adottság" sem, amely a reform politikájának alkalmas kötött paramétere lehetne. Pontosan azért, mert a rendszer holtpontra jutott, minden kontingens és semmi sem maradhat meg magától értetõdõen annak, ami most. A megbízható vagy legalábbis kétségbe nem vont társadalmi tények és kötelezõ erejû intézmények rögzített együttesének hiánya a reformpolitikusokat arra kényszeríti, hogy valamilyen gigantikus erõfeszítéssel "segítsenek magukon" (Elster). A megbízható társadalmi és politikai összhang keresésének ezért is lehet hajtóereje a nemzeti identitás és az etnikai önérvényesítés vágya. Vagy pedig - mint Staniszkis írja Lengyelországról - a "példamutató közösségekbe" és olyan tanokba kapaszkodik, mint a katolikusok szociális doktrínája, hogy ezekben lelje fel a politikai rend megõrzésének kötelezõ vezérfonalát. Mások a neoklasszikus politikai gazdaságtan doktrínáit a kinyilatkoztatott üdvtan rangjára emelik. Megint mások azt hiszik, hogyha országukban a bevált nyugati alkotmányos rendszerek egyikét (például a német alaptörvényt) aprólékosan reprodukálják, akkor már meg is találták a reformpolitika emelõjéhez az archimédeszi pontot. A feltalált hagyományokkal, példaértékû modellekkel és dogmákkal való próbálkozások nem éppen ígéretesek, hiszen nyilvánvaló az az önkényesség, amellyel a politikai mozgalmak és elitek kiválasztják és a maguk programjaként meghirdetik ezeket az állítólag "politikán inneni" alapigazságokat.

Ez az elkerülhetetlen körkörösség különösen Lengyelországban, Bulgáriában, Romániában és Csehszlovákiában figyelhetõ meg, ahol az újonnan megválasztott parlamentek alkotmányozó nemzetgyûlésként mûködnek. Ez valóban nem jelent mást, mint hogy a játékosok döntenek a jövõben lejátszandó játszma szabályairól, amelyek azt is meghatározzák, hogy ki vehet még részt majd a játékban. A cselekvõk bírák a saját ügyükben. Mégha a normáknak megfelelõen érvelnek is az alkotmányos elvekrõl folyó harcban, védtelenek lesznek azon gyanúval szemben, hogy valójában kizárólag saját érdekeiket képviselik.

A gyanút a közép-kelet-európai országok polgári mozgalmai még inkább erõsítik. A köztük és a nyugati "új társadalmi mozgalmak" között lévõ "logikai" különbség abban áll, hogy ez utóbbiak a már létezõ és szilárdan meggyökerezett demokratikus intézmények közegében tevékenykednek, céljuk, hogy ezeknek az intézményeknek egyes beépített elfogultságait, fogyatékosságait és vakfoltjait leküzdjék - s ebben intézményesített elvek stabil együttesére támaszkodhatnak.⁵ Az alkotmány "szellemére" és a politikai kultúra bevett elveire hivatkozva kritizálják alkalomadtán a politikai elitet és az alkotmányos gyakorlatot.

Ez a reflexív minta nem áll keleti szomszédaink rendelkezésére. Ott a polgári mozgalmak nemegyszer fenntartás nélkül intézményellenesek, sõt nyíltan politikaellenesek, ami persze múltbeli tapasztalataik fényében érthetõ. Mivel nem hivatkozhatnak bevált rutinra, tehát a benne testet öltõ elvek érvényesítését sem kérhetik számon, fennáll a veszély, hogy kimerülnek a céltalan populista önkifejezésben, hogy romantikusan túlbecsülik a parlamenten kívüli cselekvésformákat és a közvetlen demokráciát, s eközben elkerüli figyelmüket a tárgyalás és a kompromisszum lehetõsége, pedig csak ennek révén alakítható át a társadalmi mozgósítás politikai hatalommá. Ha az átalakítás nem sikerülne, a mozgalom várhatóan összeomlik, és a hirtelen ellenhatás a lakosság többségénél utat nyit az apátiának, a cinizmusnak és a magánéletbe való visszahúzódásnak. E ciklus végére érve pedig ahelyett, hogy túlhaladnák, újratermelik és megerõsítik a poszttotalitáriánus társadalom kezdeti, "atomizált" állapotát. És minthogy a másként gondolkodók és a polgári mozgalmak negatív koalícióinak nincs saját, koherens politikai és gazdasági terve, az a veszély fenyeget, hogy épp akkor esnek szét, amikor a régi rendszer bürokráciáját megfosztják hatalmától, azaz kiiktatódik az a tényezõ, amely az ellenzéket egyesítette.

Jon Elster több újabb munkájában (1990) kísérletet tesz azoknak az összefüggéseknek és antinómiáknak a feltárására és konceptualizálására, amelyek a politikai és gazdasági reformok bevezetésekor keletkeznek. A gazdasági reform esetében a két kérdéses összetevõ az árreform (a dereguláció, a puha költségvetési korlátok biztosította állandó támogatások rendszerének lebontása) és a tulajdonreform (privatizáció). A tulajdonreform nélküli árreform az állami tulajdonú vállalatok vezetõit arra csábíthatja, hogy figyelmen kívül hagyják az árak jelzéseit és szakszerûtlen kezeléssel tovább fecséreljék a közös vagyont. A tulajdonreformmal összekötött árreform persze teljes kapitalista ellenõrzési rendszert hívna életre, tehát mind munkaerõ-, mind pedig tõkepiacot, amivel együtt jár a sok elbocsátás és vállalati csõd. Ma még teljesen homályos - bár mindent egybevetve meglehetõsen valószínûtlen -, egyáltalán létezik-e e téren ígéretes és megvalósítható megoldás. Ha a megoldás vállalati szinten demokratikus (azaz szövetkezeti jellegû), akkor munkaerõpiac nélkül jönne létre tõkepiac. Ha viszont a gazdaság egészét tekintve volna demokratikus, munkaerõpiac lenne ugyan, de tõkepiac nélkül, ez esetben pedig a beruházási javakat továbbra is valamilyen állami ügynökség osztaná el.

A politikai reform is két intézkedést foglal magába: az állampolgári jogok alkotmányos biztosítását és a politikai részvétel demokratikus jogait. Az elõbbi az utóbbi nélkül a klasszikus liberális alkotmányos államot jelentené, amelynek keretében - ahogy azt a fentiekben megmutattuk - kezelhetetlenek volnának a "politikai kapitalizmus" tervének súlyos döntési terhei. Ráadásul a liberális alkotmányos garanciák könnyen áldozatul eshetnének a politikai elit opportunista törekvéseinek, ha ennek nem állja útját az, hogy az elitet demokratikusan leszavazhatják: "A hatalmat meg kell osztani, hogy biztosítva legyen az alkotmány tiszteletben tartása". A demokratikus részvétel lehetõvé tétele az állampolgári jogok biztosítása nélkül (pl. sajtószabadság nélküli tömegdemokrácia) hasonló képtelenség volna, és Kelet-Európában - ahol hiányoznak azok a megfelelõen erõs köztes kollektív aktorok (politikai pártok, egyesületek, szakszervezetek, egyházak, helyi kormányzatok), melyek a demagóg elnöki rezsim felett ellenõrzést gyakorolhatnának - a tekintélyelvû populizmusban ölthet testet.

A modell elõfeltevéseibõ1 Elster azt a következtetést vonja le, hogy a tulajdon- és az árreform, csakúgy, mint a szabadság és a demokrácia garanciái, egymást kölcsönösen feltételezi, hogy az alkotmányosan garantált szabadság és a tulajdonreform harmonikus viszonyban áll, ezzel szemben a demokrácia, valamint a tulajdon- és árreform között kibékíthetetlen antagonizmus feszül, ha e két gazdasági reform következményei (nevezetesen a munkanélküliség és az infláció) a volt KGST-országokban valóban olyan katasztrofálisak lesznek, mint amilyenekkel számolni kell. Az antinómia lényege ismét nyilvánvaló: az emberek nem akarnak addig várni, amíg a piacgazdaság áldásai õket is elérik, amíg az átmenet földrengése lecsillapodik. Mint ahogy nem kívánnak szemlélõi lenni annak sem, miként gazdagodik az õ rovásukra az új gazdasági elit (mely nem ritkán az elõzõ elit tagjai közül toborzódik). A félelem, a sérelem és az irigység ezen érzelmi keverékét az elõzõ rendszerben kialakult saját hajlamaik és a régi politikai elit "konzervatív" köreinek érdekelt tagjai egyaránt táplálhatják. Mindehhez az is hozzájárul, hogy jórészt hiányzanak azok a közvetítõ intézmények és közegek, amelyek szubjektíve elviselhetõvé tennék az átmenet egyéni költségeinek és kockázatainak terhét és szavatolnák, hogy a gazdasági átmenettel járó bajok és lemondás vállalásáért valamikor e terhekhez mért jövedelmek nyújtanak kárpótlást.

Elster modellje továbbgondolásának és finomításának egyik lehetséges módja a következõ. Mind az alkotmányos, mind a gazdasági reform három lépésbõl áll: intézményi keret - kibontakozó folyamat - kívánt eredmény. Így a demokratikus reformok az állampolgári jogok és a parlamentáris kormányzás alkotmányos keretének megteremtését jelentik. Ez nagy valószínûséggel elvezet a "normális" kompetitív demokratikus politikához és rajta keresztül a hatalom és az anyagi erõforrások allokációjához. A végeredmény a társadalmi és politikai konfliktusok békés megoldása. Ehhez hasonlóan a gazdasági reformot a tulajdonjogok és a privatizáció jelenti, a kompetitív árképzés kibontakozó folyamata, valamint a kívánt eredmény, azaz a nagyobb produktivitás, a gazdasági növekedés és a prosperitás. Ráadásul e két struktúra-folyamat-eredmény láncolat egymásba fonódik és feltehetõen kölcsönösen erõsíti egymást. Ez az elmélet, de a gyakorlat számtalan kellemetlen meglepetést tartogathat. Csak a hét legvalószínûbbet említve:

- a demokratikus politika meggátolja vagy eltorzítja a privatizációt s ennélfogva a piacosítást;

- megvalósul a privatizáció, de nem eredményez piacosítást, tehát növekedést és prosperitást sem; ez annak a következménye lehet, hogy a kartellek és a monopolisztikus

szerkezetek konzerválódása miatt az átmenet nem a "tervtõl a piachoz", hanem "a tervtõl a klánhoz" vezet (D. Stark);

- a privatizáció sikerül, de a hazai vagy a külföldi tõketulajdonosok erõteljes beavatkozása meggátolja a demokratikus politika kialakulását;

= a demokratikus politika kialakul ugyan, de nem vezet a társadalmi konfliktusok békés megoldásához, mert olyan etnikai, területi és kisebbségi konfliktusok uralják, amelyek a demokratikus kompromisszumformákkal nem feloldhatók;

- a piacosítás sikerül, de nem párosul elõnyeinek méltányos elosztásával (általánosan érzékelhetõ perspektívaként sem);

- a kudarcok miatt felgyülemlett csalódások és frusztrációk olyan típusú "demokrácia" követeléséhez vezetnek, amelynek intézményi szerkezete nem a polgári szabadságokon és a képviseleti kormányon alapul, hanem például populista elnöki diktatúrán;

- a gazdasági teljesítmény és elosztás miatti elégedetlenség viszont kikövetelheti a magántulajdon nélküli piacosítást, például a termelési eszközök állami tulajdonához való visszatérést.
 

Az alagút-effektus és a türelem politikai gazdaságtana

A folyamatok idõbeli szerkezete döntõ. Nemcsak makroszinten - ahol, mint a nyugati modell mutatja, a modernizáció három szakasza (a nemzetállam, a piacgazdaság és demokrácia, és végül a jóléti állam) közötti megfelelõ idõintervallum, illetve a tárgyalt három szint eltérõ merevsége elõsegítette a kumulatív eredményt -, hanem az egyéni cselekvõk mikroszintjén is. A modernizáció három feladatának egyidejû megoldásához jókora türelmet, bizalmat és hitet kell tanúsítaniuk. A makroszintû események hihetetlen gyorsasága miatt a türelmes várakozás kínzó terhe az egyénekre hárul. Gyorsan kell alkalmazkodniuk az új körülményekhez, hogy azután sokáig várhassanak alkalmazkodásuk gyümölcseire. Azért kell a türelem, hogy ne avatkozzanak bele az ár- és tulajdonreformot tökéletes megtervezettséggel követõ "teremtõ rombolásba", noha újonnan elnyert polgári jogaikkal élve ezt megtehetnék. Nem elég kellõ fegyelmezettséget tanúsítaniuk akkor, amikor önként belemennek a sokk-terápiába, hanem a továbbiakban ki is kell tartaniuk - mindennapos ellenkezõ tapasztalatuk ellenére is - azon (talán önbeteljesítõ) hitükben, hogy a sokk valóban gyógyító lesz. Vagyis éppen azok az erények és erkölcsi erõforrások szükségesek - a rugalmasság, a türelmes várakozás, a rövid, illetve hosszú távú, valamint az egyéni, illetve közösségi preferenciák megvizsgálása, egymással szembeni mérlegelése és a nagyon egyenlõtlen elosztási minták eltûrése -, amelyeket két (a Szovjetunió esetében három) emberöltõn át "a szocialista társadalom felépítése" vagy elnyomott, vagy tökéletesen kihasználatlanul hagyott, vagy épp ellenkezõleg, mérhetetlenül próbára tett és kijátszott. Ki merné azt jósolni, hogy ezek az erények éppen most fognak kiteljesedni!?

Albert O. Hirschmann (1981) a várakozás képességét - avagy a türelem politikai gazdaságtanát - az alagút-effektus metaforájával írta le. Adott egy egyirányú alagút, ahol az autók két sávban haladhatnak. Szörnyû közlekedési dugó keletkezik. A jármûvek mindkét sávban leállnak, és senki sem látja, miért. A jobboldali sávban azonban hirtelen megindulnak az autók és elhaladnak a baloldali sávban veszteglõk mellett. Ez az utóbbiak utasaiból kognitív és érzelmi reakciót vált ki, amely a reményteli megkönnyebbüléstõl ("Nemsokára mi is sorra kerülünk!") a szerencsések irigylésén és a kétségtelenül méltánytalan közlekedési szabályozás felett érzett felháborodáson át azon vezetõk nyílt agressziójáig terjed, akik szabálysértõ módon megpróbálnak befurakodni a szomszédos sávban haladó autók közé, s ezzel a forgalom újbóli teljes leállását eredményezõ ütközéseket okoznak. A kérdés: miért van az, hogy ez a rémálmokba illõ forgatókönyv egyszer gyorsabban, máskor lassabban, megint máskor meg egyáltalán nem valósul meg? Ez utóbbi jobbik eset akkor következik be, amikor a kevésbé szerencsések civilizáltsága és türelme kitart addig, amíg a dugó magától meg nem szûnik, vagy éppenséggel akkor, amikor a szomszédos sávban haladó szerencsésebb vezetõk némelyike önként maga elé engedi a baloldali sávban várakozókat. És a további kérdés: ezt a türelmet és civilizált viselkedést - ha nincs meg - ki lehet-e alakítani a politikai erõforrások és intézményi reformok megfontolt alkalmazásával?

A kérdést a posztszocialista átalakulási folyamatok politikai gazdaságtanába illesztve legalább négyféle elgondolható választ kapunk. Az elsõ és legegyszerûbb kategória esetében a kedvezõ körülmények miatt nincs is szükség túl nagy türelemre. Ennek felel meg a "gazdasági csoda" vagy az öngerjesztõ gazdasági növekedés lendületes kezdetének esete. A prosperitás olyan gyorsan és tartósan jövedelmezd, hogy minden résztvevõ a józan ész nyilvánvaló parancsának tekinti a szabályok betartását; s e folyamatban könnyû hozzászokni a szabályok megbecsüléséhez, úgyhogy betartásuk is biztosabbá lesz, nagyobb teljesítményhez vezet.

A második válasz a nemzetközi rendszerbõl érkezõ pozitív és negatív ösztönzések és bátorítások keveréke. Az új rend külsõ támogatása (a Marshall-terv, a megszálló erõk) volt a kulcsa - a "gazdasági csodával" együtt, illetve annak szükséges feltételeként - a Német Szövetségi Köztársaság és a többi, háború utáni demokrácia sikertörténetének. Lévén, hogy a kelet-európai átalakulásnál nincs szó sem háború utáni, sem hidegháborús helyzetrõl, katonai fenyegetések nem játszanak szerepet - vagy csak negatív értelemben, nevezetesen a katonai fenyegetés megszüntetésének stratégiájaként, azaz a fegyverzetcsökkentés és az enyhülés következetes politikájaként. Egyébként is a katonai beavatkozással való fenyegetéstõl való tartózkodás politikája eléri a kívánt hatást: megfosztja a volt Varsói Szerzõdéshez tartozó országok katonai vezetését az intervenció igazolására szolgáló ürügyek egy részétõl. A fegyveres beavatkozás valamilyen formáját azonban készenlétben kell tartani arra az esetre, ha a dél-kelet-európai "reakciós" rezsimek az átalakulást katonai agresszióval vagy polgárháború szításával próbálnák megakadályozni. Eltérõen a második világháború utáni szituációtól most azonban nem nyilvánvaló, melyik volna az a "védnök hatalom", amely az átalakulási folyamat békés jellegének ellenõrzésére és elõsegítésére lenne hivatott.

Mint ahogy az sem világos, ki osztogathatná a cukrot és az ostorcsapást. Minden az EK, az EBEÉ és a hasonló nemzetfeletti szervezetek határozottságán és cselekvõképességén múlik. A jutalom a nemzetközi hitelek és transzferek megadásának politikája, amelynek funkciója tulajdonképpen a lakosság türelmének megtámogatása. Az átmenet külsõ segélyezésének kölcsönökbe építése lágy, fegyelmezõ fenyegetés: a hitelnyújtók felfüggesztik a segélyt vagy a kedvezõ külkereskedelmi megállapodásokat, ha a hitelekkel támogatott országokban nem valósul meg a profitképes gazdaság és a politikai fejlemények szándékolt integrációja. A "kívülrõl való támogatásnak" ez a stratégiája számos okból nehézségeket támaszt. A szükséges kölcsöntömeg meghaladhatja a kölcsönt nyújtó országok lehetõségeit és prioritásaikat is szûkebben határozhatják meg. Az is elõfordulhat, hogy a segélyezett országokban felmerül (okkal vagy alaptalanul) a gyanú, hogy a kölcsönnyújtás hátterében meghúzódó valódi szándék nem is a türelem jutalmazása, hanem a megajándékozottak hosszú távú kizsákmányolása, ami viszont inkább türelmetlenséget vált ki. Azzal a nem szándékolt hatással is számolni lehet, hogy a juttatásokat a gazdasági és demokratikus megújulási folyamat bizonytalanságai megkövetelte türelem kárpótlása helyett, éppen ellenkezõleg, arra fordítják, hogy a megújulás halasztásának és a struktúrák konzerválásának költségeit elviselhetõvé tegyék.

A piacgazdaság és a demokrácia egyidejû kialakításához szükséges idõ, erkölcsi hitel és bizalom megnyerésének harmadik módja nem más, mint az átalakulás fajdalmainak hatásos társadalompolitikai enyhítése a belsõ újraelosztás folyamatos és jól összehangolt mechanizmusaival. Igaz, erre az enyhítésre még a néhai NDK különleges, rendkívül kedvezõ körülményei között sem került sor. Feltehetõ, hogy a piacgazdasági átalakításhoz szükséges toleranciára inkább lehet számítani ott, ahol kizárt az a veszély, hogy a népesség lényeges része hosszabb ideig minden szempontból rosszabb körülmények közé kerül. Hiszen az egyenlõtlenség elkerülhetetlenül nõ (egyeseknek gyorsan meg kell gazdagodni ahhoz, hogy hosszú távon mindenki valamivel jobban éljen). A kérdés végsõ soron az, hogy a meghatározó gazdasági csoportok státuszbiztonságát teremtsük-e meg avagy minden ember számára feltételek nélkül biztosítsuk az adekvát létminimumot? A piacgazdasággá alakulás haszonélvezõivel mindenesetre kompenzáltatni kell az átmenet áldozatait a jóléti állam valamilyen biztosítási és munkanélküli segélyezési formájával. Ez bizonyára a T. H. Marshall által tételezett nyugati alkotmányos fejlõdési sorrend (azaz: elõbb liberális alkotmányos állam, majd demokratikus állam, végül jóléti állam) megfordítását jelentené, ahol a jóléti államot tekintenék mind a piac, mind a demokrácia elõfeltételének (mint ahogyan a nyugati "modell" egy másik megfordításában a fent leírtak szerint a demokrácia képezné a piac elõfeltételét). Ez mostanáig sehol sem sikerült; a legjobb esetben úgy hiúsult meg (az argentin peronizmus esetében), hogy egyfajta jóléti államnak kellett a liberális demokrácia állandó pótszereként szolgálnia. Nyilvánvalóak a nehézségek: a "teremtõ rombolás" elleni társadalombiztosításra tartalékolt erõforrások nemcsak a rombolást mérséklik, hanem a teremtést is. Ennek megfelelõen szinte mindenki borúlátó azt illetõen, lehetséges-e a termelési rendszer politikailag sikeres privatizációja a javak és szolgáltatások állami garanciák alapján történõ elosztása mellett (vö. Deacon-Szalai 1990). Annál is inkább, mivel a szociális biztonság és védelem könnyen megbélyegezhetõ mint a régi rendtõl örökölt eszme, amely megzavarja az új gazdasági rend kibontakozását és remélt gyümölcsei beérését.

Még nehezebb valóra váltani a türelem problémájának negyedik megoldását: a kelet-európai "polgári társadalom" kollektív cselekvõinek - a társulásoknak, szövetségeknek, szakszervezeteknek, pártoknak és helyhatóságoknak - a létrehozását. Ha mindenki bizonyos lehetne abban, hogy e közvetítõ testületek a határozott képviselet és tárgyalási képesség védelmét nyújtják számára anélkül, hogy valaha is olyan "kizsákmányoló koalíciókká" vagy "klánokká" alakulhatnának, amelyek a kirekesztett harmadik fél rovására mûködnek: akkor legalább a félelmek egy része alaptalanná válna. Olyan félelmek ezek, amelyek - ha nem szüntethetõk meg - a piacgazdaságba vezetõ átmenet "demokratikus" akadályát képezhetik s végsõ soron megfoszthatják értelmétõl is - káros gazdasági következményeire hivatkozva - magát a demokráciát. E közvetítõ intézmények nem lehetnek az állam kreációi, és alkotmányos biztosítékokkal kell õket hozzáférhetetlenné tenni az opportunisztikus stratégiák számára. Ha másra nem is, arra képesek volnának, hogy választóik preferenciáit "mérlegeljék" és "szintetizáló megoldásokat" találjanak. Képviseleti monopóliumuk és az ebbõl merített erejük folytán módot kell találniuk arra, hogy ellenfeleiket kooperatív stratégiákba vonják be anélkül, hogy belõlük "balekot" csinálnának (Bates 1988). Harmadszor pedig a "polgári társadalom" szolidaritása és kölcsönös kötelezettségvállalása kell, hogy megteremtse számukra az erkölcsi alapot. Ha a "polgári respublikanizmus" plusz "demokratikus korporatizmus" intézményi és erkölcsi mintáinak eme kombinációja még a Nyugat gazdag társadalmaiban is ritka jelenség, hogyan virágozhatna a posztszocialista társadalmak atomizált társadalmi struktúráinak a talaján? Ehelyett sokkal inkább az várható - és ez megfelel a társadalom atomizált állapotának -, hogy a hármas átalakulás kínjaitól gyötört országoknak legalábbis némelyikében "karizmatikus" jellegû politizálás és közvetítõ struktúrákat nélkülözõ elnöki alkotmányozás jön létre, amelynek árnyékában a piacon, az államon és az etnikai "közösségen" túllépõ civil önszervezõdés erõinek szerfelett nehéz dolga lesz.
 
 

1. Ezt a hasonlatot J. Elster egyik kéziratából kölcsönöztem.

2. A Szovjetunió megalapítói - a világforradalom megvalósulásának reményében - feleslegesnek érezték, hogy államuk hivatalos nevében - Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége - megjelöljék annak földrajzi elhelyezkedését. Ez talán az egyetlen olyan modernkori állam, mely nem nevezi meg térbeli helyét. Még az Amerikai Egyesült Államok is ad egyfajta helymeghatározást. mégha ez félrevezetõ is, hiszen egy kontinens nevét használja. A Szovjetunió név használata, amely eredetileg talán invitálás akart lenni a többi, a világ bármely részén létrejövõ "szovjet köztársaság" számára, hogy csatlakozzék, ma éppen az ellentétébe fordul át: az eddig elnyomott és megtagadott nemzeti identitásúakat .,figyelmezteti" arra, hogy nincs okuk a "szovjet állampolgár" mára üressé váló kategóriájába tartozni.

3. Wirtschaftswoche, 43 (1989), 5. sz.. január 27, 110. Wolfram Engels, vezetõ német neoklasszikus közgazdásznak és e nagy üzleti hetilap szerkesztõjének szavai. Említi Pinochet Chiléjének és Dél-Koreának a példaértékû esetét is.

4. Ahogyan azt S. M. Lipset kifejtette klasszikus mûvében (1981: 2. fejezet és 469-476).

5. Habermas (1985) a "polgári engedetlenségi" mozgalmakat azzal veszi védelmébe, hogy a polgári viselkedés általánosan elfogadott normái és értékei nevében cselekszenek.
 

Hivatkozások

Bates, R. H. 1988: "Contra Contractarianism: Some Reflections on the New Institutionalism", Politics and Society, 16:387-401.

Deacon, B.-J. Szalai (szerk.) 1990: Social Policy in the New Eastem Europe. Avebury: Aldershot. Deppe, R. et al. (szerk.) 1991: Demokratischer Umbruch in Osteuropa. Frankfurt: Suhrkamp.

Easton, D. 1965: A Systems Analysis of Political Life. New York: Wiley.

Elster, J. 1985: "When Communism Dissolves", London Review of Books, január 24.

Habermas, J. 1985: "Ziviler Ungehorsam-Testfall für den demokratischen Rechtstaat", in: Die Neue Unübersichtliehkeit. Frankfurt: Suhrkamp, 79-99.

Habermas, J. 1990: Die nachJrolende Revolution. Frankfurt: Suhrkamp.

Hirschmann, A. O. 1981: "The Changing Tolerance for Income Inequality in the Course of Economic Development", in: Essarys in Trespassing. Economics to Politics and Beyond. Cambridge: Cambridge University Press, 35-58.

Holmes, S. 1988: "Precommitment and the Paradox of Democracy". in: J. Elster-R. Slagstad (szerk.) Constitutionalism and Democracy. Cambridge: Cambridge, 195-240.

Kosta, J. 1991: "Ökonomische Aspekte des Systemwandels in der Tschechoslowakei". In: R. Deppe et al. (szerk.)

Lipset, S. M. 1981: Political Man. The Social Bases of Politics. Baltimore: Johns Hopkins University Press.

O'Donell, G.-P. C. Schmitter-L. Whitehead (szerk.) 1986: Transitions from Authoritarian Rule. Baltimore: Johns Hopkins University Press.

Schöpflin, G. 1991: "Post-Communism: constructing new democracies in Central Europe", Intemational Affairs, (67) 2:235-250.

Stanisztis, J. 1991: "Dilemmata der Demokratie in Osteuropa". In: R. Deppe et al. (szerk.) 1991.

Stark, D. 1990: "Privatization in Hungary: From Plan to Market or from Plan to Clan", East European Politics and Societies, 3:351-392; és uõ. Privatization Strategies in East-Central Europe. (Kézirat.)