A Magyar Szociológiai Társaság 1991. évi kongresszusára június 24-28 között került sor Budapesten. A Társaság soros elnökeként az én feladatom volt az elnökséggel együttmûködve kialakítani a kongresszus programját. Úgy döntöttünk, hogy ez alkalommal nemzetközi jellegû kongresszust szervezünk, mely az összehasonlító társadalomkutatás szempontjából igyekszik reflektálni a hazánkban és régiónkban 1989-1990 fordulóján bekövetkezett változások jellegére és perspektíváira.

1989-1990 fordulóján már nemcsak az volt nyilvánvaló, hogy Közép-Európában lezárult az államszocializmus korszaka, de az iránt sem maradhatott senkiben kétség, hogy a régió a posztkommunizmus útján milyen irányba tart: az 1990-ben hatalomra került új politikai osztály, mind a kormányzó, mind a számottevõ ellenzéki pártok elkötelezték magukat a régió társadalmainak tõkés típusú átalakítására. Egy új, nagy társadalmi kísérlet kezdõdött. Ez a kísérlet, úgy gondoltuk, meg fogja mozgatni a fantáziáját azoknak a kollégáinknak is, akik egyébként nem "Kelet-Európa szakértõk".

A Szociológiai Társaság megelõzõ kongresszusára, melyre Gödöllõn 1990 október végén a "benzincsata", vagyis a taxisblokád árnyékában került sor, már mindannyiunk számára tapasztalati evidencia lehetett, hogy ez az új társadalmi kísérlet sem lesz mentes társadalmi konfliktusoktól. A gödöllõi kongresszus elsõ napjáról budai lakásukra hazafelé igyekvõket Budapesten 1956 óta nem látott barikádok fogadták a Duna-hidakon. Másnap reggel a kongresszus második napjára igyekezve a HÉV végállomáson kollegáimmal - akikkel véletlenül ott összefutottam - azt latolgattuk, lesz-e összecsapás tüntetõk és rendõrség között (mint utólag kiderült, nem is ok nélkül - a reggeli órákban még nem zárta ki a kormányzat a rendõrség, esetleg a honvédség bevetését).

Reméltük, 1991 nyarára lehetõség nyílik már arra, hogy higgadtabb légkörben, nemzetközi összehasonlítások perspektívájában felmérjük, hol is tart térségünk ezen az új, rögösnek tûnõ úton, vannak-e társadalmi analógiák hasonló jellegû társadalmi változásra, melyek segíthetnek bennünket a tõkés fejlõdésre való áttérés folyamatának az értelmezésében, mi az a szellemi, szociológiai ágenda, melyet a drámai változások a szociológiai kutatások napirendjeként megjelölnek.

1991 nyarára egyébként magyar, lengyel, cseh kollégáimmal beszélgetve nem kis meglepetéssel tapasztaltam, hogy kialakulóban van a régió egészében egy intellektuálisan koherens kutatási ágenda, s reméltem, kongresszusunk hozzájárul majd ennek az ágendának a további pontosításához. Néhány mondatban összefoglalnám, hogy 1991 nyarán mit gondoltam, melyek azok a fontosabb kérdések, amelyek a posztkommunista társadalmakban a társadalomkutatókat különösen foglalkoztatták, s amelyekrõl úgy véltem, a tágasabb nemzetközi szociológusvilág érdeklõdésére is számot kell hogy tartsanak.

A posztkommunista átmenet folyamatát irányító új politikai osztály az Európához csatlakozást, a piacgazdaságra, a demokráciába való átmenetet és a társadalom polgárosodását jelölte meg programjaként. 1990 végére, 1991 elejére már nyilvánvaló volt, hogy a politikailag mozgósító célok és a régióban ténylegesen lezajló folyamatok nem esnek egybe, s a kritikai szemléletmód iránt elkötelezett társadalomkutatás természetes feladataként kínálkozott annak a feltérképezése, hogy miként is alakul ideológiai céltételezés és társadalmi valóság viszonya.

Az Európához csatlakozás vágya, a térség országainak óhaja, hogy a "kelet-európai" jelzõtõl megszabaduljanak, a berlini fal lehullását követõ örömmámor után szembesült a régió történelmi és társadalmi-gazdasági realitásaival. Hamarosan kiderült az Európai Közösség országai nem tudják, vagy nem hajlandók vállalni azt, hogy megfizessék az egykori államszocialista országok gazdasági struktúraváltásának árát - a térség legfejlettebb országai is legfeljebb csak arra számíthatnak, hogy jó néhány év, esetleg több évtized múltán tudják magukat "beküzdeni" az EK-ba. 1991 nyarán már az egész régió súlyos gazdasági válság jeleit mutatta: az infláció 2-3 számjegyû értékei mellett a nemzeti jövedelem hanyatlott, s beindult a munkanélküliség emelkedése. A neoklasszikus közgazdaságtan bûvkörébe került közép-európai közgazdászok ekkor még azzal nyugtatták a tanácsaikat kérõ-hallgató politikusokat, hogy "sokk-terápiával" hamarosan dinamikus növekedést tudnak produkálni, bár mestereiknek a harmadik világban folytatott kísérleteit, különösképpen Latin-Amerikában szerencsét próbált közgazdászok balsikereit ismerõ szociológusok már ekkor kételkedtek abban, hogy a sokk-terápia mûködhet, kiváltképpen a demokratikus politika játékszabályainak betartása mellett. 1991 nyarán már igencsak indokolt volt azt fontolgatni, hogy a volt államszocialista országok egyike-másika, netán valamennyi posztkommunista ország ahelyett, hogy Európához csatlakozna, esetleg "latin-amerikanizálódhat", ahelyett, hogy a másodikból az "elsõ világba" emelkedne, a harmadik világba csúszhat. Reméltük, konferenciánkra eljönnek a gazdasági növekedés szakemberei, akik a nagy közép-európai társadalmigazdasági kísérletet segítenek majd tágasabb perspektívából szemlélni.

A posztkommunista gazdasági átmenet nyomasztó társadalmi árát érzékelve 1991 nyarán már biztosra vehettük azt is, hogy a "demokráciába való átmenet" sem lesz konfliktusoktól mentes folyamat. Az 1990-es választásokat követõen nyilvánvalóvá vált, hogy a demokratikus intézmények kiépítése rendkívül összetett folyamat. A kelet-középeurópai régió keleti sávjában (fõként Romániában és Szerbiában) az egykori kommunista vezetõk nacionalista jelszavakkal meg tudták õrizni hatalmukat, s a kommunista totalitarianizmusból nem annyira a demokrácia, mint inkább a jobboldali tekintélyelvû rendszerek felé haladtak. A térség nyugati sávjában a politikai elit lecserélõdött ugyan, de a nyugat-európai demokratikus szerkezethez való felzárkózás helyett itt is inkább a két világháború közötti politikai kultúra látszott visszatérni. Ez különösen igaz Magyarország, Lengyelország, Horvátország esetében: ezekben az országokban a politikai mezõt a nemzeti-keresztény ideológiát hirdetõ jobbközép, a nyugat-európai konzervativizmustól valamelyest jobbra elhelyezkedõ pártok uralták, melyeket nem ellensúlyozott modern szociáldemokrácia. Hogy a demokráciába való átmenet útja igencsak rögös, azt jelezte a választások iránti érdeklõdés hiánya, illetve gyors hanyatlása, a lakosság többsége rövid idõ alatt kiábrándult az új politikai osztályból - kormányzó pártokból és ellenzékbõl egyaránt. Az biztos, hogy a posztkommunizmus politikai palettája jobboldalibbra sikeredett, mint azt a nyolcvanas évek közepén a reformerek, ellenzékiek akarták vagy remélték, s a politikai szociológia mûvelõi nem ok nélkül kezdték feszegetni: vajon nem valamely jobboldali, paternalisztikus, tekintélyelvû rendszer-e az, mely leginkább megfelel majd a redisztributív szisztémáról a piacgazdaságra sokk-terápikus eszközökkel áttérni igyekvõ országok politikájának.

A "latin-amerikanizálódás" perspektívájával, egy új típusú, posztkommunista paternalizmus felé csúszó politikai kultúrával a közép-európai társadalmak sikeres polgári átalakulásának esélyei is problematikusabbnak tûntek fel 1991 nyarán, mint azt korábban gondoltuk volna. A térség társadalmaiban oly mélyen gyökerezõ rendi társadalomszervezõdési elvek ismét nagy erõvel jelentkeztek. Ahelyett, hogy a polgári társadalmak teljesítményre alapozott kiválasztási elvei érvényesültek volna, a posztkommunista társadalom struktúrájában való elhelyezkedést egyre határozottabban az új politikai rendhez való hûség, a korábbi rendszerrel való kollaboráció vádja kezdte el befolyásolni. Új patrónusok új kliensei kerültek az államigazgatás, a diplomácia kulcspozícióiba, a klientúra rendszere kezdte átszõni a tömeghírközlés világát, és látható jelei voltak annak is, hogy a privatizáció "áldásaiban" is könnyebben részesül valaki, ha megfelelõ protektorai vannak a megfelelõ pozíciókban.

Míg a nyolcvanas évek végén, tehát az Európához csatlakozás, a piacgazdaságra, a demokráciába való átmenet, a társadalom polgárosodása mozgósító politikai programok voltak, a kilencvenes évek elejére ezek a szociológia módszereivel mintegy laboratóriumi körülmények között vizsgálható, társadalmi konfliktusoktól terhes jelenségekké váltak. A Magyar Szociológiai Társaság 1991. évi kongresszusára szóló meghívóban a világ minden tájáról azokat a kollégáinkat próbáltuk Budapestre csalogatni, akiket e folyamatok elméleti, empirikus elemzése érdekelt.

Kongresszusi felhívásunkra válaszolva a legoptimistább várakozásainkat is felülmúlóan közel 300 külföldi szociológus érkezett Budapestre 1991 június végére, s egy héten keresztül mintegy 300 hazai szociológussal folytattak eszmecserét plenáris üléseken és munkacsoportokban a posztkommunista társadalmi átalakulás jellegérõl és az azt követõ társadalmi konfliktusokról. Ez volt a magyar szociológia eddig legnagyobb "seregszemléje", s a nagy külföldi érdeklõdés nem csupán a kongresszus témájának szólt, hanem egyben elismerés volt a hazai kutatók évtizedes munkájának.

A kongresszust megnyitó plenáris ülésen Andorka Rudolf foglalta össze a hazai társadalmi rétegzõdés és mobilitáskutatás tanulságait a nemzetközi összehasonlító társadalomkutatás számára, majd a kongresszust záró plenáris ülésen korunk három jelentõs szociológusa, James Coleman, Shmuel Eisenstadt és Maurice Zeitlin reflektált a közép-európai változásokra sziporkázó, a jelenségeket világtörténeti perspektívába helyezõ elõadásokkal.

Megtiszteltetés volt számomra, hogy kollégáim bizalmát élvezve szerepet vállalhattam ennek a kongresszusnak a szervezésében. A Szociológiai Szemlének ez a száma az elhangzott többszáz elõadásból ad néhányat közre, ízelítõként a kongresszus eredményeibõl.