Az Országos Munkaügyi Központ statisztikáiból kiderült, hogy a munkanélküli segélyben részesülõk bizonyos százalékát kizárják a segélyezési rendszerbõl. Ennek hivatalos indoklása, hogy "nem mûködnek megfelelõen együtt a Munkaügyi Központtal". Vizsgálatom egyik célja az volt, hogy felderítse, milyen valóságos helyzetet takar a "nem megfelelõ együttmûködés" címkéje, vagyis milyen okból és milyen indokokkal zárnak ki embereket a minimális megélhetést biztosító segélybõl. Nemcsak a munkaügyi központ mûködése és az emberekkel való bánásmódja érdekelt, hanem a segély megvonásával elõálló kritikus élethelyzet, valamint az is, hogyan kerestek és mennyiben találtak az emberek megoldást erre a válságos helyzetre.

A felmérést Somogy megyében végeztem. A minta azokból állt, akiket 1990-ben Somogy megyében kizártak a munkanélküli segélybõl. Ez 138 fõt érintett. 1991 tavaszán személyesen kerestük fel õket és kérdõívet töltöttünk ki velük. Sajnos, a mintában szereplõk elég nagy hányadát nem találtuk meg (58 fõ, 42%). 22 fõ elköltözött¹; 17 nem minõsült kizártnak, mivel saját maga mondta le a segélyt; 7 nem volt hajlandó válaszolni; 6 nem tartózkodott soha otthon; S esetben a cím ismeretlen volt; 1 meghalt. Így a minta végül 80 fõt számlált (58%).
 

A helyi munkaerõpiac néhány jellemzõje

A munkanélküliség szempontjából Somogy megye nem tartozik a válságövezetek közé, a munkanélküliségi ráta csak némileg haladja meg az országos átlagot, növekedési üteme erõsen szezonális jellegû². A Balaton közelsége miatt Somogy megye északi részén jelentõs az idénymunka szerepe, tehát itt a foglalkoztatási gondok ciklikusan jelentkeznek. A megye déli részén a munkanélküliségi ráta gyorsabban növekszik, itt az állami vállalatok felszámolása még nagyobb gondot okoz, ráadásul a magánszektor felszívó hatása elenyészõ a Balaton partvidékéhez képest. A tartós munkanélküliségnek nagyobb a valószínûsége a megye déli részén.

1990-ben 3800-an kaptak munkanélküli segélyt Somogy megyében, közülük 138 fõt, a segélyezettek közel 4 százalékát zárták ki. Ha azt vesszük, hogy az év során 3800 fõ közül 1185 került ki a segélyezési rendszerbõl, és ehhez viszonyítjuk a kizártak számát, akkor azt kapjuk, hogy a rendszerbõl kikerülõk közel 12 százalékánál a segélyt a munkaügyi központ hatóságilag szüntette meg³.
 

Kit lehet kizárni a munkanélküli segélybõl?

Azokat, akiket vizsgáltunk, még az 1988-as rendelet⁴ alapján zárták ki a segélybõl, de az 1991-ben elfogadott foglalkoztatási törvény⁵ is ugyanazokat az elveket érvényesíti a segély megszüntetésével kapcsolatban mint elõdje. A segély folyósításának feltétele, hogy a munkanélküli együttmûködjék a munkaügyi központtal, rendszeres kapcsolatot tartson vele, a felajánlott munkalehetõségeket felkeresse, maga is részt vegyen a megfelelõ munkahely felkutatásában, törekedjen arra, hogy a munkaviszony létrejöjjön és fogadja el a megfelelõ munkahelyet, illetve átképzési lehetõséget. Tehát a segély folyósításának két legfontosabb kritériuma, hogy a munkanélküli havonta egyszer (ritkább esetben hetente egyszer) a munkaügyi központ által megadott idõpontban megjelenjék, illetve a felkínált munkahelyeket felkeresse, és ha valamelyiket a központ "megfelelõnek" ítéli, akkor azt köteles elfogadni.

A következõ kérdés tehát az, mi minõsül megfelelõ munkahelynek. Hivatalosan négy szempontot vesznek figyelembe. Az elsõ a képzettségi szint, a második az egészségi állapot, a harmadik a várható kereset, a negyedik pedig az utazási idõ. Néhány megjegyzés a "megfelelõ munkahely" kritériumáról:

1. A képzettség az a tényezõ, ami az objektív mérlegelés szempontjából viszonylag legkevesebb gondot okoz. Itt inkább az jelent problémát, ha valaki képzettségi szintje alatt vállalt munkát, mert akkor már a munkaügyi központ nem köteles figyelembe venni eredeti szakképzettségét. Ez fõleg azoknál érdekes, akik a munkanélküli segély elkerülése érdekében alacsonyabb szintû munkát vállaltak, de utána - második lépcsõben - mégis munkanélküliekké váltak. Ugyancsak probléma, hogy a képzettségi szint a munkaügyi központ által felajánlott képzéssel (átképzéssel) együtt értelmezendõ, ami azt jelenti, hogy kötelezõ részt venni mindennemû átképzésen függetlenül attól, mennyire találkozik az egyéni igényekkel. Természetesen nem az a baj, hogy az átképzés kötelezõ, még kevésbé az, hogy vannak átképzések (sajnos, viszonylag kevés), hanem hogy úgy kötelezõ a részvétel, hogy a tanfolyamokat nem egyénre szabottan választják ki. Más országok gyakorlata megmutatta, hogy az átképzések sikerességének elõfeltétele, hogy minél inkább igazodjanak az egyéni adottságokhoz, igényekhez.

2. Hogy egy munkakör megfelel-e a munkanélküli egészségi állapotának, azt az adott munkahely üzemorvosa - ha van - hivatott eldönteni. Az alkalmassági vizsgálatok azonban az esetek túlnyomó többségében felületesek, és nem a munkavállaló érdekeit veszik figyelembe. Ha a munkanélküli feltárja egészségi problémáit, könnyen abba a gyanúba keveredik, hogy "nem is törekszik a munkaviszony létrehozására".

3. Ha a várható kereset akár egy forinttal is magasabb, mint a munkanélküli járadék (segély), akkor a munkanélküli már köteles elfogadni az adott munkahelyet. A gyakorlatban tehát sokszor a hivatalos minimálbér alatti ajánlatokat is köteles elfogadni. Mivel a segély az elõzõ átlagkereset 70 százaléka (de lehet 50% is), és általában hosszabb idõ telik el az utolsó munkahely megszûnése és az elhelyezkedés között, ez az inflációval is számolva, abszolút értelemben sok esetben közel 60 százalékos vásárlóerõ-csökkenést jelent.

4. Az utazási idõ maximumát a törvény 3 órában határozza meg. A három órás utazási idõ önmagában is sok, de ha ehhez hozzávesszük, hogy a tömegközlekedési eszközök nem mindig igazodnak a munkaidõ-beosztáshoz, akkor kiderül, hogy a tisztán 3 órás utazási idõ a gyakorlatban sokkal több is lehet.
 

A kizárás a munkaügyi központ szemszögébõl

A munkaügyi központ egyszerre lát el szoláltató és hatósági funkciót. Ha csökkenõ mértékben is, még mindig él az a szemlélet, hogy a munkanélküliek a maguk hibájából váltak munkanélkülivé, tehát ki kell szûrni azokat, akik nem igazán törekednek arra, hogy elhelyezkedjenek, hanem csak a segélyt akarják felvenni. A rendszerbe belépõknek a kezdet kezdetén meg kell küzdeniük az ügyintézõk általános gyanakvásával. Ne feledkezzünk meg arról a fontos lélektani körülményrõl sem, hogy az ügyintézõk sokszor a kiutalt segélyeknél nem sokkal magasabb bérért napi nyolc órát dolgoznak, általában rossz munkakörülmények között. A munkaügyi szervezet nem készült fel a munkanélküliek számának gyors növekedésére. A többletmunka terheit a munkanélküliekkel foglalkozó ügyintézõknek kell viselniük. Az egy munkanélkülire fordítható idõ fokozatosan csökken. A személyes kapcsolat kialakításának esélye egyre kisebb. Az ügyintézés szükségszerûen egyre formálisabb. Az ügyintézõ munkáját aszerint ellenõrzik, hogy minden esetben a rendelkezéseknek megfelelõen járt-e el. Van ugyan bizonyos tere a szubjektív mérlegelésnek, de az ügyintézõ számára a formális eljárás jelenti a legkisebb kockázatot és a legkevesebb munkát.

A legtöbb embert a segélyezés kezdeti szakaszában, általában az elsõ három hónapban zárják ki. Ha valakinek sikerült legalább három hónapig bent maradnia a rendszerben, akkor már sokkal nagyobb a valószínûsége, hogy a nagyon formális kritériumok mellett az ügyintézõk mérlegelni fogják egyéni helyzetét és igényeit is. Ugyanazzal az indokkal nem feltétlenül zárják ki a régóta segélyen lévõt, amivel az újonnan jötteket igen. (A vizsgálat másik részében olyan munkanélkülieket kérdeztünk meg, akik több mint egy éve munkanélküli segélyen voltak. Kiderült, hogy körükben majdnem ugyanolyan gyakran elõfordult az, hogy nem keresték fel a munkaügyi központot a megadott idõpontban, mint a kizártaknál [32, illetve 39%]. 25 százalékuk esetében még az is elõfordult, hogy nem fogadták el a munkaügyi központ által felajánlott munkahelyet.) Tehát a szubjektív megítélés elemei határozottan jelen vannak a rendszerben. Nem is zárhatók ki, hiszen a munkaügyi központok olyan emberek sorsáról döntenek, akik rengeteg problémával küszködnek, krízishelyzetben vannak. Ugyanakkor a munkanélküli szempontjából kiszámíthatatlan, hogy mikor talál megértésre, és mikor alkalmazzák rá szigorúan a törvény betûjét. A jogtalanul segélyezettek kiszûrésére irányuló hatósági törekvéseknek olyanok is áldozatul esnek, akiket körültekintõbb és emberibb mérlegelés nem zárna ki. A kérdés az, hogy ha csak nagy "hibaszázalékkal" lehet kiszûrni az abszolút számban kevés jogtalanul segélyezettet, akkor nem volna-e emberségesebb megoldás "futni hagyni" azt a keveset, mint olyan emberektõl is megvonni a segélyt, akik számára ez létszükséglet.

Az elmúlt idõszak eseményei arra engednek következtetni, hogy a munkaügyi központok hatósági funkciója tovább növekszik. A szervezeten belül külön részleget hoztak létre a segéllyel való visszaélések felderítésére, a segély mellett feketén dolgozók kiszûrésére. A bizalmatlanság erõsödése csak negatívan befolyásolhatja a szervezet amúgy is háttérbe szorult humán szolgáltató funkcióját, arról nem is beszélve, hogy azt senki sem ellenõrzi, miként éri jogsérelem a munkanélkülieket.
 

A kizárás a munkanélküliek szemszögébõl

A kizárás leggyakoribb indoka, hogy a munkanélküli nem fogadta el a felajánlott munkahelyet. Ez történt az esetek több mint felében (54%). A második legfontosabb indok, hogy a munkanélküli nem jelent meg a megadott idõpontban a munkaügyi központnál. A kizártak több mint egynegyedétõl (28%) ezért vonták meg a segélyt. Az indokok között szerepelt továbbá, hogy a munkanélküli nem kereste fel a felajánlott munkahelyet (4%), nem fogadta el a felajánlott átképzést (4%), illetve nem törekedett arra, hogy a munkaviszony létrejöjjön (4%). De néhány esetben (4%) az is elõfordult, hogy a segélyezett maga kérte, szüntessék meg a segélyét, mert szégyellte, hogy rászorul, vagy úgy ítélte meg, hogy nem beszéltek vele emberségesen.

A kizárás általában teljesen váratlanul érte az embereket. Az esetek legnagyobb részében meg voltak gyõzõdve arról, hogy nem hágják át a munkaügyi központ elõírásait, vagy ha mégis, akkor olyan indokokat tudnak felhozni mentségükre, amelyeket a központ elfogad.

Nézzük meg, milyen indokok alapján utasították vissza a munkanélküliek a felajánlott munkahelyeket. A döntõ érv a "kíl alacsony kereset" volt. Hozzá kell tenni, hogy a munkaügyi központ olyan munkahely elfogadására is kötelezheti a munkanélkülit, ahol a várható kereset a jelenlegi minimálbér alatt van. Egy 20 éves, szakképzettség nélküli fiatalembernek 2 munkahelyet ajánlottak fel. Az elsõ ajánlat az volt, hogy legyen postás. Az addig rakodómunkásként dolgozó fiú nem tudta elképzelni magát postásként és nem fogadta el a munkahelyet. A második az volt, hogy legyen udvaros a gimnáziumban, de ezért a munkáért kevesebb fizetést kapott volna kézhez, mint a 4600 forintos segélye. Úgy döntött, hogy ezt a munkakört sem fogadja el. Ekkor kizárták a segélybál. A fiú rokkantnyugdíjas szüleivel él együtt, jelenleg is munkanélküli, idõnként alkalmi munkásként rakodómunkát végez. Tehergépkocsi-vezetõi jogosítványt szeretne szerezni, ami számára elérhetetlen jelenleg, mivel 40 000 forintba kerül.

Elõfordult, hogy a munkáltató a hivatalos állásbejelentésnél magasabb fizetést jelölt meg, mint amilyet a helyszínen a munkanélkülinek ajánlott. A munkaügyi központ a vitás esetekben sosem vállalja a szembesítést, hanem abból indul ki, hogy a "munkanélkülinek úgysincs igaza". Egy 59 éves férfinek, aki addig 4200 Ft segélyt kapott, 5600 Ft fizetéssel ajánlottak munkahelyet. A helyszínen a vállalat 3900 Ft-ot kínált fel. A férfi nem fogadta el a munkahelyet és kérte a munkaügyi központ vezetõjét, hogy vállalja a szembesítést a vállalat képviselõjével. Azt a választ kapta, hogy az irodavezetõ "látatlanban is a vállalatnak hisz, szembesítésre nem hajlandó".

Számos esetben a felajánlott munkakörrel járó kereset magasabb ugyan, mint a segély, de alacsonyabb az utolsó munkahelyen kapott keresetnél. Lélektanilag az emberek nagyon nehezen viselik el, hogy a megelõzõ keresetnél kevesebbért vállaljanak munkát. Érthetõ módon úgy vélik, hogy "ezért a pénzért nem érdemes dolgozni, még ha ez adott esetben a segély megvonásával jár is". Egy részük inkább vállalja, hogy elessék a segélytõl, mintsem hogy az önbecsülését romboló munkakört elvállaljon.

Külön problémát jelent azoknak a helyzete, akiknek tavasztól õszig van bevált munkahelyük, és biztosak abban, hogy az idény elején visszaveszi õket a régi munkahely. Nem szívesen vállalnak az átmeneti téli hónapokban alacsony fizetésért állandó munkát. A Balaton vonzáskörzetében dolgozó munkaügyi központok nehezen tudják kezelni ezt a problémát. Úgy tûnik, informálisan elég sokszor elfogadják, hogy télen segélyezzék azokat, akiknek biztos állása van tavasztól. Nekik egyszerûen nem is ajánlanak fel állást, és ezzel a probléma meg van oldva.

Általában véve elég nagy a munkaügyi központ mozgástere abban, hogy kinek melyik állást ajánlja fel. Az ügyintézõnek módjában áll elõre megbeszélni a munkanélkülivel, érdekli-e ez vagy az az állás. Abban sem teljesen kialakult a gyakorlat, hogy milyen esetekben lehet visszautasítani egy állást, és milyen esetekben nem. Néhol elnézik az elsõ állásajánlat visszautasítását és csak a második vagy harmadik esetben nyúlnak a kizárás eszközéhez.

A munkahelyek elutasításának második leggyakoribb indoka a három mûszakos munkarend, illetve a rossz munkaidõbeosztás. Ez legtöbb esetben a kisgyermekes anyákat érinti hátrányosan. A jelenlegi törvény nem említi a "megfelelõ munkahely" kritériumai között a mûszakbeosztást. Ha tehát a felajánlott munkahely megfelel a munkanélküli képzettségének, egészségi állapotának és a három órás utazási idõn belül van, akkor a munkanélküli köteles elfogadni. A munkaügyi központ a saját nyilvántartásában rögzíti, hogy az adott személy milyen mûszakbeosztásban kíván dolgozni. Tehát ismét csak az ügyintézõtõl függ, ajánl-e az igényekkel ellentétes munkahelyet, vagy sem. Sok esetben figyelembe veszik a mûszakbeosztásra vonatkozó igényeket, éppen csak nem lehet elõre kiszámítani ez irányú magatartásukat. Egy példa: 30 éves asszony, gyermekei 4 és 9 évesek, férje rokkantnyugdíjas. Egymûszakos állást kért a munkaügyi központtól. Két állást ajánlottak neki. Az egyik esetben egy középiskolában kellett volna takarítani az iskolai rendezvények után, ami sok esetben azt jelentette volna, hogy este 6 után kell elkezdeni a takarítást, miközben az utolsó busz a lakhelyére 8 órakor indul. A második esetben reggel 8-tól kézbesítõi munkát kellett volna ellátnia, délután 4 után pedig takarítania. Mindkét esetben megoldhatatlan lett volna a gyerekek ellátása, illetve a közlekedés. A kizárás ellen az asszony fellebbezett, de válasz a mai napig sem érkezett, annak ellenére, hogy az asszony többször sürgette. Több hónap után végül sikerült idény jellegû munkára a régi munkahelyére visszamennie.

A felajánlott munkahelyek visszautasításának harmadik leggyakoribb indoka a túl hosszú utazás, a rossz közlekedés, illetve az útiköltség megtérítésének hiánya volt. A falvakban lakó emberek elhelyezkedésének ez az egyik gátja, és a segélybõl való kizárásuk döntõ oka. A rossz közlekedés miatt a falusi lakosság a munkavállalási lehetõségek szempontjából eddig is hátrányban volt, de új jelenség, hogy a vállalatok nem hajlandók megtéríteni a bejárók útiköltségét. Kaposváron például gyakorlatilag nincs olyan vállalat, amely 15 kilométeres körzetnél távolabbi helyrõl hajlandó volna munkavállalót alkalmazni. A bérletárak emelkedésével azonban az útiköltség sok esetben eléri az ajánlott kereset 25-50 százalékát. Egy nagyon szegény, sokgyermekes férfi úgy vesztette el a munkahelyét, hogy megvonták tõle az útiköltség-támogatást, ami a 3300 Ft-os nettó kereset mellett 830 Ft-ot tett ki. A munkaügyi központ ugyanerre a munkahelyre közvetítette ki, ahol két hónapra alkalmazták volna. A férfi azt kérte a munkahelytõl, hogy elõlegezzék meg neki a 830 Ft-os bérlet árát, hogy tudjon közlekedni. Mivel ezt nem kapta meg, nem fogadta el a munkahelyet, így kizárták a segélybõl. A férfi és felesége jelenleg munkanélküli, egyikük sem kap segélyt, egyedüli jövedelemforrásuk a családi pótlék. Egy másik esetben egy 35 éves, elvált nõ, két iskolás korú gyerekkel (12 és 7 éves), felszolgálóként dolgozott egy olyan üdülõben, ahol télen ipari összeszerelõ munkát biztosítottak a dolgozók számára. Amikor ezt nem sikerült megszervezni, munkanélkülivé vált. Olyan munkahelyet ajánlottak neki, ahol két mûszakban kellett volna dolgozni, és messzebbre utazni. A gyerekek miatt ezt nem tudta megoldani. A kizárás után fellebbezett, de nem kapott érdemi választ. Két hónapig nem volt más jövedelme, mint a családi pótlék és a tartásdíj. Szerencséjére két hónap után visszakerült régi munkahelyére. Formailag a munkaügyi központ ebben az esetben sem követett el hibát, de a körülmények ismeretében belátható, hogy az asszonynak nem volt más választási lehetõsége. A jelenlegi szabályozás a gyermeküket egyedül nevelõ szülõk, illetve a 10 év alatti gyerekeket nevelõ nõk számára a 3 óra utazási idõt 2 órában maximálja. A legtöbb esetben ez sem jelent megoldást a falvakban lakók számára.

A negyedik leggyakoribb indok a munkahelyek visszautasítására, hogy valamilyen okból nem tetszett a munkakör vagy a fõnök. Volt olyan eset, ahol a varrónõ szakképzettségû asszonynak felszolgálást ajánlottak egy presszóban. Elõzõleg nem a szakmájában dolgozott, hanem boltvezetõ volt az ÁFÉSZ-nál, és így a munkaügyi központ nem volt köteles figyelembe venni a szakképzettségét. A felszolgálást azonban nem akarta elvállalni, mert szinten alulinak érezte. Egy másik esetben a munkanélküli ismerte leendõ fõnökét, akirõl nagyon rossz véleménnyel volt, és ezért nem akarta elvállalni a munkát. Megtörtént, hogy valakit oda akartak beosztottnak visszaküldeni, ahol korábban fõnök volt.

A visszautasítás indokai között szerepelt az is, hogy a felajánlott munkakör nem felelt meg a munkanélküli szakképzettségének vagy egészségi állapotának. Egy 35 éves epilepsziás és gerincmûtétes férfinak, aki addig portásként dolgozott, kétszer is rakodómunkát ajánlottak. A férfi orvosi igazolással bizonyította betegségét, és kérte, ajánljanak könnyebb munkát. Szemére vetették, hogy neki semmilyen munka sem tetszik, és kizárták a segélybõl. Azóta is munkanélküli, a nõvére családja tartja el, most akarják elindítani a leszázalékolási eljárást. Fontos megemlíteni, hogy a kizártak közel egyharmada számolt be olyan egészségi panaszokról, betegségekrõl, amelyek behatárolják, hogy milyen munkát képes elvégezni.

Összefoglalva az eddig elmondottakat, a kisgyermekes anyák, a falun élõk és a betegek nemcsak a munkanélkülivé válás esélyét tekintve vannak hátrányos helyzetben, hanem annak is nagyobb a valószínûsége, hogy a munkanélküli segélybõl kizárják õket.

Már említettem, hogy a kizárás oka az esetek több mint egynegyedében (28%) az volt, hogy a munkanélküli nem jelent meg a megadott idõpontban a munkaügyi központban. A magyar szabályozás tulajdonképpen liberális a tekintetben, hogy a munkanélkülinek milyen gyakran kell jelentkeznie. Belgiumban például a munkanélkülieknek mindennap más idõpontban "lyukasztaniuk" kell a kártyájukat. Ezzel akarják megakadályozni a fekete munkavállalás gyakoriságát. Ugyanakkor a munkanélküli saját maga döntheti el, milyen gyakran keresi fel a munkaközvetítõ hivatalt, hogy álláslehetõségek felõl érdeklõdjék. A liberálisabb gyakorlatot követõ Hollandiában egyáltalán nincs meghatározva, hogy a munkanélkülinek milyen gyakran kell jelentkeznie. A biztosító és a munkaközvetítõ hivatal egymástól elkülönülten tevékenykedik. A biztosító képviseli a hatósági feladatokat, a munkaközvetítõ hivatal kizárólag szolgáltató funkciót lát el. A munkaközvetítõ hivatal nem köteles információkat adnia biztosítónak. A biztosító szúrópróbaszerûen kötelezi a munkanélkülit, hogy jelenjék meg és bizonyítsa, milyen erõfeszítéseket tett arra, hogy új munkahelyet találjon. A munkaközvetítõ kizárólag azzal foglalkozik, hogy a hozzájuk fordulónak minden segítséget megadjon ahhoz, hogy a lehetõ legrövidebb idõn belül megtalálja azt a munkahelyet, amely a saját szempontjából jól illeszkedik munkakarrierjébe.

A magyar szabályozás tehát abban liberálisnak mondható, hogy általában csak havonta egyszeri megjelenést tesz kötelezõvé, másfelõl ragaszkodik ahhoz, hogy csak a munkanélküli könyvecskében megjelölt napon lehet megjelenni. Ez alól elvileg csak orvosi igazolás mentesít. Tehát a megjelenési kötelezettség független attól, hogy a munkaügyi központ tud-e állást ajánlani. A jelentkezés többnyire formális, mert egyre ritkábban fordul elõ, hogy a munkaügyi központ tudna állást ajánlani, amikor a munkanélküli megjelenik az irodában. Ugyanakkor, az utazást és a több órás várakozást figyelembe véve, az irodában való megjelenés gyakorlatilag egész napos elfoglaltságot jelent. A munkanélküliek tájékoztatást kapnak arról, hogy a segély folyósítása érdekében eleget kell tenniük ennek a kötelezettségüknek, de nem értik, hogy miért van akkora jelentõsége, ha egy-két nappal késõbb jelennek meg. Ráadásul környezetükbõl ismerhetnek olyan példákat, hogy a munkaügyi központ méltányolva a személyes problémákat, elnézte az egy-két napos késést. A kizártak 39 százalékával esett meg, hogy nem jelent meg a megadott idõpontban, de ez csak az esetek 70 százalékában válta kizárás indokává. Legtöbbször már az elsõ késés elég indok a kizárásra. Megkérdeztük a munkanélkülieket, miért nem mentek idõben a munkaügyi központba: elnézték vagy elfelejtették a dátumot; a gyerek vagy valamelyik családtag beteg volt; saját maga beteg volt, de nem kért errõl orvosi igazolást; munkát keresett; alkalmi munkán volt, amit nem akart kihagyni, mert nagyon kellett a pénz.

Egy 45 éves asszony például egy napot késett, és rögtön kizárták a segélybõl. Kérte, nézzék el a tévedését, mert az élettársa is munkanélküli, aki ráadásul nem jogosult segélyre, és nagy szükségük van a pénzre. Az asszony súlyos beteg, ezért nem tud nehéz munkát elvállalni. A fia az egyetlen keresõ a háztartásban, de õ is csak 9 ezer forintot keres, és ebbõl kell hármuknak megélni. Tavaly tüzelõt sem tudtak venni télire. Az asszony jelenleg ott tart, hogy akár 3 ezer forintért is elmenne dolgozni, csak volna hová. Egy másik esetben a fiatalasszony a beteg gyerekét vitte az orvoshoz injekcióra, és ezért egy nappal késõbb mint a munkaügyi központba. Mondta, hogy tud hozni orvosi igazolást, vagy hívják fel az orvost, hogy ellenõrizzék. Ezt visszautasították, és azt sem engedélyezték, hogy utólag hozzon orvosi igazolást. A fiatalasszony fellebbezett a döntés ellen, de azóta sem kapott választ. A gyerekét nem hajlandók felvenni az óvodába arra való hivatkozással, hogy õ úgyis munkanélküli. Így továbbra sem tud munkát vállalni, mert nincs, akire hagyhatná kiskorú gyermekét.
 

Munkáltatók és munkanélküliek

Külön nem vizsgáltam a munkáltatók viszonyát a munkanélküliekhez, azonban találkoztam néhány érdekes esettel. Köztudott, hogy a munkáltatók nem szívesen vesznek fel munkanélkülieket, idegenkednek tõlük. Az viszont meglepõ, hogy szándékosan "kiszúrnak" velük. Több esetben is a munkáltató magatartása miatt zárták ki a munkanélkülit. Nemcsak az fordult elõ, hogy a munkáltató a helyszínen a hivatalosan bejelentettnél alacsonyabb fizetést ajánlott, de az is, hogy nem volt hajlandó lepecsételni a munkanélküli közvetítési papírját. Egy fiatalasszonyt az erdõgazdasághoz közvetítettek ki. A férjével elment a megadott helyre, ahol azt mondták neki, hogy kizárólag férfiakat alkalmaznak, és nem értik, egyáltalán miért küldték õt ide; õk nem írják alá a papírt, mert azt csak a gazdaság központjában tehetik meg, ami 60 kilométerre fekszik. Az asszony arra már nem vállalkozott, hogy olyan messzire utazzon a papír aláíratása végett. A munkaügyi központ viszont arra hivatkozással, hogy nem kereste fel a munkahelyét, kizárta a segélybõl. Egy másik esetben egy válófélben lévõ asszonyt takarítói munkára közvetítettek ki egy munkahelyre. Itt az elõzõ fizetésénél kevesebbet ajánlottak fel (5600 Ft), egy kikötéssel mégis hajlandó lett volna elfogadni: azt kérte a vállalattól, hogy a válás bírósági tárgyalásaira engedjék el munkaidõben. A vállalat szóban beleegyezett. Az asszony visszavitte a papírt a munkaügyi központba, és ott derült ki, hogy a munkahely azt írta rá, nem hajlandó elfogadni az állást. Elmesélte jelenlegi krízishelyzetét a munkaügyi központban, és azt kérte, szembesítsék azzal, akivel tárgyalt. A munkaügyi központ erre ebben az esetben sem volt hajlandó. Egy falun lakó 23 éves fiatalembert azért zártak ki a segélybõl, mert a titkárnõ mást írt a közvetítési papírra, mint amit a fõnöke diktált. Ahelyett, hogy "nem ér be idõben a munkahelyre", azt írta rá, hogy "nem akarja elvállalni". Elõzõleg már volt egy olyan munkahelyajánlata, amelyet nem fogadott el. Ott huzamosabb ideig vidéken kellett volna tartózkodnia anélkül, hogy az építõipari vállalat biztosította volna a munkásszállást. Ráadásul néhány hónappal azelõtt az öccse meghalt, és ezért semmiképpen sem akarta egyedül hagyni a szüleit. A munkaügyi központ a két visszautasított munkahely miatt kizárta a segélybõl. A fiatalember felkereste a központ vezetõjét és részletesen elmesélte a történteket, ami nem változtatott a helyzeten.

A munkanélküliek sajnos nemcsak a munkaügyi körpontnak kiszolgáltatottak, hanem sokszor a munkáltatóknak is, akiknek nem érdeke, hogy elismerjék: a központnál bejelentett állások fiktívek. A munkáltatóknak sokszor terhes a hozzájuk kiközvetített munkanélküliekkel járó adminisztráció. Azzal az elõítélettel viseltetnek irántuk, hogy "úgysem akarnak dolgozni, csak a papírt akarják lepecsételtetni". A munkaügyi központ pedig cinkosságot vállal a munkáltatókkal. Hatalmi pozíciójánál fogva ezt minden következmény nélkül megteheti. Pedig ha jobban megválogatná, hogy a munkanélkülit hová küldi, talán kevésbé terhelné meg a vállalatokat az adminisztrációval, és a munkanélküliek sem azt éreznék, hogy válogatás nélkül küldözgetik õket mindenhová.
 

Igazságos vagy igazságtalan a kizárás?

A kizártak kétharmada úgy ítélte meg, hogy igazságtalanul vonták meg tõle a munkanélküli segélyt. Közel egynegyedük elismerte, hogy a munkaügyi központ a jogszabályoknak megfelelõen, tehát ilyen értelemben igazságosan járt el. A megkérdezettek 10 százaléka pedig azt mondta, hogy mindkét félnek van igazsága. Amikor azt kérdeztük, hibásnak érzik-e magukat abban, hogy így alakult a helyzetük, akkor érdekes módon azok, akik addig elismerték, hogy a munkaügyi központ a jogszabályoknak megfelelõen bánt velük, hangsúlyozták, hogy nem érzik magukat hibásnak. A kizártak 11 százaléka vallotta magát teljesen hibásnak, kétharmaduk továbbra is fenntartotta álláspontját, hogy nem hibás a történtekben, 20 százalékuk részben tartotta magát hibásnak.

A kizártakat általában nem figyelmeztették elõre, hogy meg fogják vonni tõlük a segélyt. Csak 40 százalékukat figyelmeztette elõzetesen a munkaügyi központ, a többit teljesen váratlanul érte a kizárás. Az esetek felében a munkaügyi központban személyesen értesültek róla, amikor felkeresték az irodát. A többiek pedig egyszer csak kaptak egy határozatot postán.

Ahhoz képest, hogy milyen sokan érezték igazságtalannak a munkaügyi központ döntését, nagyon kevesen nyújtottak be fellebbezést a határozat ellen. Az emberek egyrészt nem ismerik jogaikat, nem járatosak az intézményekkel való harcban, vagy épp ellenkezõleg, nagyon sok a rossz tapasztalatuk és ezért eleve nem látják értelmét a fellebbezésnek. Az alacsony fellebbezési arányhoz hozzájárulhatott az is, hogy elsõ fokon a megyei munkaügyi központhoz kell benyújtani a fellebbezést. Ezt a kizártaknak csak az egyötöde tette meg. A munkanélküliek kiszolgáltatottságát jól jellemzi az a tény, hogy egyetlen olyan esettel találkoztunk, amikor helyt adtak a fellebbezésnek. Amint a leírt példákból is kiderült, a megyei munkaügyi körpont gyakran még csak nem is válaszolt a fellebbezésre. Ezt persze csak azért teheti meg, mert senki sem ellenõrzi munkáját abból a szempontból, hogy a munkanélküliek jogait megsérti-e vagy sem. Másodfokon a munkanélkülieknek a bírósághoz kell fordulniuk jogorvoslatért, de ennek õk már nem látják értelmét. Egyetlen ilyen esettel sem találkoztunk.

Megkérdeztük a kizártakat, véleményük szerint hogyan kellett volna eljárnia a munkaügyi központnak. A domináns vélemény (30%) az volt, hogy a munkaügyi központnak folyósítania kellett volna tovább a segélyt addig, amíg nem tud olyan állást ajánlani, amelyik jobban megfelel a szakképzettségüknek vagy egészségi állapotuknak, vagy ahol némileg magasabb bért fizetnek, illetve jobbak a közlekedési viszonyok. Szintén sokan (26%) adtak hangot annak a véleményüknek, hogy a munkaügyi központnak jobban kellene figyelnie az emberre, mérlegelnie kellene az emberek egyéni körüményeit, illetve rugalmasabban alkalmaznia a merev jogszabályokat. A munkaügyi központ ezzel ellentétben azt vallja, hogy neki ez nem feladata, mert nem szociálpolitikai intézmény. A megkérdezettek mintegy 18 százaléka elismerte, hogy a munkaügyi központ a jogszabályoknak megfelelõen járt el. Mások viszont azt emelték ki (8%), hogy a munkáltatók által elkövetett jogtalanságoknak utána kellett volna járni, és nem abból kiindulni, hogy az ügyfél az, aki hazudik.

Úgy gondolom, hogy a kizárás durván az esetek egyötödében bizonyult megalapozottnak és igazságosnak. Ez az arány, az egész mintára kivetítve, maximum 30 fõ esetében volt jogos. Gondoljunk bele, 30 fõ miatt érdemes-e másik 100 ember amúgy is törékeny létbiztonságát kockáztatni!
 

Az elhelyezkedés esélye és a munkaerõpiac átstruktúrálódása

Az eltelt idõszak alatt a kizártak felének sikerült elhelyezkednie. Ugyanakkor az új munkahelyek jelentõs része idénymunka, tehát munkanélküliségük csak idõlegesen szûnik meg. A városiak közül több embernek sikerült elhelyezkednie, mint a falun élõk közül. Legrosszabb helyzetben a falusi nõk vannak.

Érdemes megvizsgálni, hogy a munkavállalás leginkább melyik szektorban valósult meg. Az elhelyezkedõk több mint fele a magánszektorban helyezkedett el, döntõ részben alkalmazottként, kisebb részben mint önálló vállalkozó. Az állami és szövetkezeti szektorban elhelyezkedõk aránya együttesen sem éri el az 50 százalékot. Tehát a magánszektor felszívó hatása erõsödik a munkaerõpiacon. A munkavállalók körében is megfigyelhetõ szemléletbeli változás; szívesebben mennek maszekhoz dolgozni. Ugyanakkor a magánszektorban való munkavállalásnak is megvannak a veszélyei: szinte kivétel nélkül mindegyikük hivatalosan bejelentett fizetése alacsonyabb, mint amennyit valójában kézhez kap. Tehát hátrányt szenvedhet, ha megbetegszik, vagy ha ismét elbocsátják. A táppénzt és a munkanélküli segélyt a hivatalosan bejelentett összeg után fogja kapni. Ráadásul ismét olyan helyzetbe kerülhet, hogy köteles alacsony kereset esetén is elfogadni a munkaügyi központ állásajánlatát, mert ha nem vállalja, félõ, hogy ismét kizárják a rendszerbõl. Az új törvény értelmében a kizárás után 90 nappal a munkanélküli ismét kérhet segélyt, de az általunk megkérdezett kizártak közül nagyon kevesen tudták, hogy ehhez joguk van.
 

Jegyzetek

1. Meglepõen magas volt a gyakorlatilag 1 éves idõtartamon belül elköltözöttek száma. Ez az említett 23-nél is több embert érintett, több esetben a szomszédok meg tudták adni az új címet, és így sikerült elérni õket. Az volt a benyomásom, hogy az elköltözések kisebb hányada irányult a megyehatárokon kívülre. Akik mégis túllépték a megyehatárt, azok általában a dunántúli nagyobb városokban találtak munkát. Õk a költözõk kevésbé elesett csoportja. A megyén belüli költözéseknél jellemzõbb volt a falvak közötti mozgás. Itt a költözés elsõrendû célja nem a jobb munkavállalási lehetõség, hanem a mindennapi megélhetés jobb biztosítása volt: a családok közelebb költöztek a rokonokhoz vagy eladták házukat és olcsóbb helyen vettek másikat.

2. Az országos munkanélküliségi ráta 1990 decemberében 1,7 százalék, 1991 júniusában 3,9 volt, ugyanakkor Somogy megyében 2,4, illetve 4,1 százalék. Az adatok is azt bizonyítják, hogy a téli hónapokban Somogy megyében relatíve nagyobb a munkanélküliség.

3. Más megyékhez képest Somogyban viszonylag magas a kizártak aránya. Országos szinten 1990-ben az összes segélyezett 2 százalékát zárták ki, míg a rendszerbõl kikerülõkhöz képest 6 százalék volt a kizártak aránya.

4. A Minisztertanács 114/1988. (XIL31.) MT rendelete a munkanélküli segélyrõl.

5. 1991. évi IV. törvény a foglalkoztatás elõsegítésérõl és a munkanélküliek ellátásáról.
 

Irodalom

Bánfalvy Csaba 1991: "A munkanélküliek szociális jellemzõirõl", ESÉLY, 4.

Fazekas Károly-Köllõ János 1990: Munkaerõpiac tõkepiac nélkül. KJK.

Ferge Zsuzsa 1991: "A foglalkoztatási törvény - amit megold és amit nyitva hagy", ESÉLY, 4.

Dr. Fóti János-Dr. Lakatos Miklós-Dr. Mészáros Árpád 1990: "A magyarországi munkanélküliség néhány fõbb jellemzõje (Adalékok az 1990. évi népszámlálás eredményeihez)", Munkaügyi Szemle, 9.

Gyekiczky Tamás 1990: "Az aktív munkerõpiaci politika néhány társadalmi-szociológiai problémája", ESÉLY, 4.

Gyekiczky Tamás (szerk.) 1990: Munkanélküliség: megoldások és terápiák. KJK.

Horváth D. Tamás 1990: "A munkanélküliség és ellenszerei a fejlett piacgazdaságokban", Gazdasági Fórum, 4.

Krémer Balázs (szerk.) 1989: "Munkanélküliség", Szociálpolitikai Értesítõ, 1.

Ladó Mária-Tóth Ferenc 1990: "Leépített légiók", ESÉLY, 4.