A romániai szociológia 1991-es termését a teljességre törekvés nélkül mutatom be. Mégis bízom benne, hogy - betekintést nyújtva tudományos mûhelyekbe, kutatócsoportok munkájába - az, ami ebbõl az ismertetésbõl kikerekedik, többé-kevésbé jellemzi azt a szakmai gárdát, mely 1989 után újrarendezte sorait.

Rendezte sorait, mert annak ellenére, hogy elég népes csoport tevékenykedett mint oktató, kutató, intézményes keretben mûködõ szakember, jelentõs hányadukat derült égbõl villámcsapásként érte az 1989-es fordulat. Talán nem is az a legfõbb gond, hogy a szociológia mint tudomány nem volt képes elõrejelezni a fordulatot. Inkább azzal vádolható a szociológusok egy része, hogy kiszolgálta a letûnt rendszert. Igen sok w értelmiségi életében beállt egyfajta ideológiai ûr és értékválság.

1990-ben, a Romániai Szociológiai Társaság megalakulásával, új mederbe terelõdött a szociológusok szakmai élete. Ugyanazon évben a szakfolyóirat is nevet változtatott, a Visitorul Social-t felváltotta a Sociologie Romaneasca, amely valójában a Gusti által megalapított folyóirat újraindulását mondta ki. A román szociológiai folyóirat immár második évfolyamánál tart, s a negyedévenként megjelenõ kiadvány 1991. évi számainak tanulmányaiból tallóztam.

Az 1-2. szám két tanulmánya a kivándorlást boncolgatja, olyan témát, mely a múlt rendszerben tabunak számított. Az elsõ tanulmányból megtudjuk, hogy a román hivatalos nyilvántartás szerint Romániából 1990. január 1. és november 20. között több mint 75 000 személy kapott végleges eltávozási engedélyt. E népesség 35 százalékából kialakított mintát a szerzõk közelebbi elemzésnek vetették alá. Kiderült, hogy a nõk aránya nagyobb (53%) a távozók között, mint a férfiaké (ezt fõként azzal magyarázzák, hogy az

elõzõ években illegálisan több férfi hagyta el az országot, a nõk csak követték az eltávozott családfõt). Az elvándorló népesség leginkább az aktív, munkaképes és fiatal korosztályb61toborzódott. Iskolai végzettség szerint "csak" 5,76 százalék a diplomás. Az értelmiség körébõl a mérnökök, tanárok és orvosok távozása a legsúlyosabb veszteség. A távozók etnikai összetétele: majdnem 70 százalék német (szász, sváb), 18,23 százalék román, 11,49 százalék magyar. Igen vészes a német etnikum fogyatkozása - az 1977-es (utolsó) népszámlálás óta 63,62 százalékkal csökkent -, a magyarságé 3 százalék. A befogadó országok: Németország (77,7%), Magyarország (8,27%), USA, Kanada és Svédország. A német nemzetiségû kivándorlókat fõként Szeben, Temes, Arad és Brassó megyék bocsátják ki, a románokat Bukarest és Kolozs megye, a magyarokat Kolozs, Szatmár és Maros megyék.

A folyóirat egy másik tanulmánya az etnikumok együttélésével foglalkozik Maros, Temes és Brassó megyékben végzett konkrét felmérés alapján. A szerzõ, Maria Cobianu Bacanaru abból indul ki, hogy az etnikumok együttélése mély hagyományra épül Romániában. Az együttélés kulturális cserét produkál, ami kifejezõdik viselkedésben, munkatevékenységekben, szórakozásban. A kétnyelvûség segíti az információ áramlását. Igaz, hogy sokkal inkább az anyagi értékek területén jön létre kölcsönhatás, mint a szellemi élet terén. A németek és a magyarok a szerzõ szerint "eredetileg a románoknál magasabb gazdasági státussal rendelkeztek, ezáltal inkább az anyagi értékek világában szolgáltattak mintát". A népköltészet, az irodalom, a kulturértékek a nemzeti jellegtõl mélyebben átitatódva változatlanul megmaradtak, mert az etnikai jelleg mindenkori kifejezõi voltak.

Az etnikumok egymásrahatása végbemehetett spontánul vagy szervezett formában. A szerzõ fõként a spontán folyamatokat figyelte, a szellemi élet és az életmód területén (szokásrend, hagyományok, viselkedési minták, gazdálkodási forma, építkezés, családi életstílus).

Az egymásrahatás leggyümölcsözõbb területe a szerzõ szerint a munkahely, ahol a leginkább kapcsolatban kerülhetnek egymással az eltérõ etnikumú egyének sajátosságai: a német fegyelmezettség és rendszeretet, a magyar szervezõképesség, a román intelligencia és újító szerep. Bár a vizsgálat módszereirõl nem sokat tudunk meg, az egyes etnikumokról összeálló kép eléggé árnyalt: a németek rendszeretõk, a családban tisztelik a nõt, a magyarok tisztasági és étkezési kultúrájukról ismertek, a románokat melegség, a gyermekek iránti teljes odaadás, a szép iránti vonzódás jellemzi leginkább, a szerbek barátságosak, jókedélyûek. És mint mindenütt a világon, itt is a fiatalok közelednek egymáshoz leginkább elõítéletmentesen.

A román-szász kapcsolat mélyebb elemzésekor kiderül, hogy a kétnyelvûség gyakoribb a szászoknál, tehát õk elsajátítják a román nyelvet, kevésbé érvényes a másik nyelv ismerete a románokra. Az akulturációs folyamat jegyei mindkét etnikumnál kimutathatók. Az interetnikai viszonyok rendszeres vizsgálatára lenne szükség Erdélyben. Ezen a területen azonban még nem rendelkezünk szakszerûen képzett kutatókkal.

Leggazdagabb irodalma a román demográfiának van, annak ellenére, hogy az 1989-es fordulat elõtt ezen a téren is voltak tabu témák. Dumutru Sandu cikke az 1950 és 1990 között lefolyt kutatások tematikájáról ad értékelõ áttekintést. Felsorol olyan jelenségeket, amelyek alapos vizsgálatára eddig egyáltalán nem kerülhetett sor, mint a kivándorlás vagy az öngyilkosság, de a vallási és etnikai hovatartozás, a szegénység is elhallgatott téma volt. Bár a szerzõ olyan, az asztalfiókban fekvõ információ- és adathalmazról beszél, melynek komoly társadalomkritikai értéke van, a szociológusok eddigi tevékenységébõl éppen ez a szellem hiányzik még.

Ebben az évben egy demográfiai tematikájú tanulmánykötet is megjelent (Vladimir Zrebici Populatia terrei), mely nemzetközi összehasonlító adatok alapján elemzi a fontosabb demogáfiai folyamatokat.

Említést érdemel a Sociologie Romaneasca 1991. 3-4., szintén tematikus száma, amelyben több szociológus elemzi Románia átmeneti állapotát. Oscar Hoffman arra keres választ, milyenek a civil társadalom esélyei Romániában. A kapitalista típusú társadalomra való áttérés ellentmondásos. Újra kell értelmezni a politikai társadalom és a civil társadalom fogalmait. A totalitárius rendszerben a politikai társadalom kizárta a civil társadalmat. Melyek Románia alternatívái? Az átmeneti állapot csakis egy kapitalista típusú, modern, demokratikus rendszert hozhat létre. A demokrácia létrejöttére szükség van mind a politikai, mind pedig a civil társadalom szintjén. De elõbb a politikai szférát kell demokratizálni.

Ion Dragan A szociológia és az átmenet kérdései címû tanulmányában a romániai átmenetet úgy tekinti, mint amely folyamat átfogja egyrészt a gazdaság területét (piacgazdaság megteremtése), másrészt a politikai szférát (pluralista demokrácia megteremtése). Az átmenet szükségessé teszi egy társadalmi-kulturális modell kidolgozását, melynek megalkotásában a szociológia komoly segítséget nyújthat. Ez a modell, az ország saját történelmi hagyományaira építve, felhasználhatja a nyugati fejlett társadalmak valós értékeit.

Az örökölt társadalmi struktúra elemzésekor a szerzõ áttekinti az egyes társadalmi kategóriák helyzetét. A földmûveseknek visszadott földek még nem garantálják a falu modernizációját. A középosztály megjelenõben van a vállalkozók személyében, de még gyenge, a politikai-adminisztratív apparátusban mûködõ bürokráciának a szerzõ kulcsfontosságú szerepet tulajdonít az átmeneti idõszakban. Idézve Bottmore felfogását, mely az "elit" összetevõiként említi az "értelmiséget", a "kádereket" és a "magas rangú tisztviselõket" - akik a múlt rendszer vezetõ osztályainak az örökösei lehetnek, és akiknek életbevágó szerepe lehet a további fejlõdésben -, a szerzõ a régi rend átmentett osztályszerkezetének jósol fényes jövõt.

Mit tesz az értelmiség? Az eszmék alkotói, közvetítõi és bírálói, valamint a tudományos-technikai haladás elõmozdítói válhatnak-e a társadalom vezetõ elitjévé, vagy sem? A szerzõ erre a kérdésre nem tud egyértelmû választ adni. Az értelmiség annyira heterogén, annyira eltérõek az opciói, hogy nem lehet egységes csoportnak tekinteni. Sajátos színfoltot jelent az ifjúság "aktív többsége". Vonzó az a perspektíva, amelyet a szerzõ Touraine akcionalista szociológiájára utalva vázol: a "tevékeny szociológia" melynek maga Gusti is mûvelõje volt, s amely talán felválthatná a leíró, kontemplatív tudományt - magukba a társadalmi tevékenységekbe kíván beavatkozni, ami igen izgalmas, újszerû szerepet róna tudományunkra.

Mi a szociológus szerepe ezen átmeneti idõszakban? Elméletgyártó vagy az átalakulás aktív részese? A kérdés jó, és talán a válasznak az a része is, mely a szellemi szabadság jegyében fogant értelmiség öná1lóságát hirdeti meg. A szerzõ azonban e kérdés kapcsán egyáltalán nem tekint vissza a közelmúltba, márpedig ennek tisztázása nélkül bajos lesz továbblépni. Az átmenethez hozzátartozik többek között az értelmiségiek önvizsgálata, legalább annak a kérdésnek a feltevése: mit is csináltunk mi eddig?

Hogyan, miként változott a közvélemény az 1990. május 20-ai választások után? Erre keres választ Petre Datculescu, Bukarest független közvéleménykutató központjának (IRSOP) munkatársa. Keresi az okot, hogy miért olyan gyenge az ellenzék - netán az alsóbb társadalmi rétegek nem azonosultak az ellenzéki pártok végletes liberalizmusával? Inkább az derül ki, hogy mennyire hiányzik még a politikai kultúra, csakhogy ezt bajos lenne beismerni.

Igazán kritikus szellemû Honorina Cazacu tanulmánya a román középiskolai és egyetemi szintû oktatásban tapasztalt esélyegyenlõtlenségekrõl. Régebbi, a nyolcvanas évek második felében végzett felmérésrõl van szó. Kiviláglik, hogy bizonyos típusú líceumokba (matematika-fizika, mûvészeti) földmûves szülõk gyermekei egyáltalán nem jutnak be. Megrázó az egyetemisták helyzete is, különösképpen a fõvárosi egyetemek hallgatóinak összetétele. Elgondolkodtató az egyetemi ifjúság 36-41 százalékos értelmiségi származása, a földmûves származású fiatalok alacsony képviselete (országosan 2,6%, a bukaresti egyetemeken 1,8%). Az építészeti karon a hallgatók 78 százaléka, az orvosi egyetemeken 68, az automatizáláson 68 százaléka értelmiségi származású. Ehhez hozzátehetjük, hogy az etnikum további egyenlõtlenségi tényezõ, errõl azonban a tanulmány nem tesz említést. A nyelvi hátrányról esik szó, mint amely tovább csökkenti az amúgyis hátrányos helyzetû fiatalok esélyeit, de ez egyelõre csak hipotézisként fogalmazódik meg.

A konkrét adatokat szolgáltató tanulmányok sorából még kiemelhetõ a bukaresti Szociológiai Intézetnek az agresszivitásra vonatkozó felmérése, melyet több mint egy évtizede végzett több megyében. Az erõszak leggyakoribb formái a fosztogatás, a nemi erõszak és a súlyos testi sértés. Az erõszakos cselekedetek társadalmi hátterének elemzésébõl kiderül, hogy a gyilkosságokat kivéve minden egyéb erõszakos cselekmény elkövetõi zömmel városi lakosok, de származásuk szerint legtöbben falusi környezetben születtek. Az agresszív cselekedetek elkövetõinek 90 százaléka férfi, a foglalkozási struktúrát tekintve a szakképzetlen munkások és a foglalkozás nélküliek a leggyakoribb elkövetõk. A szerzõk szerint 13 éves távlatban sem lehet egyirányú tendenciát felmutatni, vagyis az egyes agresszív cselekvési módoknak sajátosan hullámzó, hol növekvõ, hol csökkenõ dinamikája van.

A romániai szociológiai kiadványok új színfoltja a Calitatea Vitii címû folyóirat, mely az élet minõségét kutató intézet kiadványaként fõleg az intézet saját kutatási eredményeit publikálja. Catalin Zamfir igazgató az elsõ szám bevezetõ tanulmányában ismerteti az intézet kutatási programját. A kutatás fõbb területei: a munkahely és az alkalmazottak védelme, az átmeneti idõszak nehézségeinek leküzdése (élelmiszerekkel és gyógyszerekkel való ellátottság), az egyes közösségek szükségleteinek (orvosi ellátás, nevelésügy, kultúra, szabadidõs tevékenységek) kielégítése gazdasági eszközök segítségével, a közösségek védelme a társadalom patológikus jelenségei (gazdasági válság, kriminalitás, korrupció, etnikumközi konfliktusok) és más társadalmi feszültségek ellen. A folyóirat tematikája igen változatos: már az elõzõ év elsõ száma, majd az 1991-es dupla szám ízelítõt nyújt az életminõség hazai és nemzetközi kutatásaiból és a téma módszertani szakirodalmából, elemzéseket közöl egyéb társadalmi-gazdasági kérdésekrõl, mint a hátrányos helyzetûek (munkanélküliek, öregek, fogyatékosak) problémája, valamint a munkaszociológia tárgykörébõl, a politikum társadalmi kérdéseirõl stb.

Az 1991-es év szakirodalmi könyvtermése szegényesnek mondható. Ismereteim szerint mindössze két szociológiai tárgyú kötet látott napvilágot, az egyik Alexandru Ionescu Környezetvédelem és társadalom (Ecologie si societate) címû könyve, a másik Dorel Abraham Bevezetés a városszociológiába (Introducere in sociologia urbana) címû munkája, mindkettõ hézagpótló az adott területen.

A környezetvédelem és társadalom összefüggését tárgyaló kötet öt fejezete: 1. Kiválás a természetbõl, 2. A környezetszennyezés fõbb forrásai, 3. A környezetvédelemnek mint tudománynak a megjelenése, 4. Szociológia és környezetvédelem, 5. Környezetvédelem és politika. A kötetnek sajnálatos idõszerûséget ad az, hogy Romániában a környezetszennyezés igen súlyos formákat öltött, és eddig igen gyenge társadalmi visszajelzés történt a folyamatok káros voltának tudatosítására, másrészt a természetvédelem szorgalmazására.

Az urbanizációról szóló kötet talán az utóbbi évek legsikeresebb terméke. A négy fejezet mindegyike fontos kérdést taglal: 1. Az urbanizáció össztársadalmi jelenség, 2. Az ókori város - a modern metropolis - a jövõ városa, 3. Az urbanizáció jelenségének a megismerése, 4. Urbanizáció Romániában. A fejezetek közül legizgalmasabb a Romániára vonatkozó adatsor, a szerzõ saját kutatási eredményeit teszi közzé az ország városrendszerérõl. Az elméleti kérdéseket taglaló fejezetekben a szerzõ gazdag szakirodalmat vonultat fel, nem hiányaik Enyedi György felfogásának részletes ismertetése a kelet-európai térség urbanizációjáról, és Szelényi Iván nézetinek bemutatása sem. A Romániáról írt fejezetben a több évtizeden át folytatott "területrendezést" egyöntetûen pozitív színekben tünteti fel, noha közismerten bonyolult és igen sok negatív következménnyel járó folyamat volt. Úgy tûnik, hogy a "területrendezés" csupán csökkentette a különbségeket a különbözõ helységek között. A kötet szerzõje valós kutatási témákra hívja fel a figyelmet, többek között az urbanizáció antropológiai megközelítésére, az esettanulmányok megindítására (egyes városok urbanizációs evoluciójának kutatására).

A romániai szociológiai kutatásoknak van azonban egy láthatatlan oldala, ugyanis rengeteg olyan felmérés is készült az évek folyamán, melyek nem kerültek nyilvánosság elé (vagyis kutatási beszámolók formájában halmozódtak fel). Ide tartoznak azok a jórészt faluszociológiai kutatások, amelyeket a kolozsvári Babes-Bólyai Tudományegyetem Szociológiai Laboratóriuma több mint két évtizede végez Ion Aluas egyetemi tanár irányításával. A kutatások többnyire regionális jellegûek (régió vagy megye szintû; eddig Kolozs, Szatmár, Máramaros megyék, valamint a Nyugati Érchegység és az Avas régiói szerepeltek kutatásainkban), legutóbb Hargita megyében készült felmérés a falu modernizációs átalakulásáról. Ezeket a felméréseket az egyetem szerzõdéses alapon végzi, adatbankot szolgáltatva a megrendelõ számára a vidéki mezõgazdasági munkaerõ helyzetérõl és a munkaerõmozgásról (elvándorlás, ingázás stb.). A falusi gazdaság mint kutatási egység módot nyújt, a demográfiai jelenségekkel párhuzamosan, alapvetõ társadalmi-gazdasági összefüggések feltárására, kemény és lágy adatok segítségével egyaránt. Az adathalmaz törzsrészét természetesen a kemény adatok, a népszámlálások és a jelenlegi helyeztet rögzítõ statisztikák képezték, majd ezt követte mintavétel alapján kiválasztott gazdaságok szereplõinek kérdõíves kikérdezése. Rengeteg adat halmozódott fel, tudományos hasznosításuk talán a legfõbb szempont. Szükség volna arra, hogy bekapcsolódjunk nemzetközi kutatásokba, egyrészt összehasonlítások végett, másrészt módszereink gazdagítása, megújítása érdekében.
 
 

Az 1992. januári népszámlálás meghirdetett célja annak tisztázása, hányan is vagyunk? Ez reális célkitûzés, ugyanis még az ország népességérõl sem rendelkezünk elegendõ információval. Országos szintû adatbankra lenne szükség az alapvetõ demográfiai-társadalmi, gazdasági folyamatokról. Az információkhoz való hozzáférhetõség, nyilvánosságra hozataluk lenne az elsõ lépés a demokrácia felé.

Az 1990-es év fordulatot hozott a szociológusképzés terén. Az ország több egyetemi központjában indult szociológia szak. Kiderült azonban, hogy egyes területeken nincsenek szakembereink. Ezen is csak a nemzetközi együttmûködés segíthet, mint ahogy könyvtáraink szakirodalmának kiegészítésében is.
 

1991. december