1990-ben a David Fulton Publishers sorozatot indított Critical Perspectives on Rural Change címmel. A szerkesztõk - Sarah Whatmore, Philip Lowe és Terry Marsden - a világ agrártérségeinek érzékelhetõ átalakulására, a tendenciák megismerésének széles körû igényére válaszolva hívták életre a sorozatot, amelynek eddig három kötete jelent meg:
 

A tanulmánykötetek témák szerint csoportosítva ösztönözni kívánják a nemzetközi tájékozódást, összehasonlítást és vitát a fejlett társadalmak rurális térségeiben folytatott kutatásokról. A kulcskérdések: milyen hatást váltanak ki a globális folyamatok nemzeti, regionális és helyi szinten? Hogyan termelik újra vagy hogyan módosítják egyes nemzetállamok a fejlõdési egyenlõtlenségeket a rurális területeken? Milyen összefüggés van a mezõgazdaság és az állami agrárpolitika alakulása, valamint a rurális változások között és mindez hogyan jelenik meg az állam gazdasági-politikai törekvéseiben? Milyen lehetõségek vannak e változások empirikus és teoretikus kutatására?

A megjelent kötetek szerint a rurális térségek, lakóik és szervezeteik egyaránt változások elõtt állnak. Az elsõdleges (mezõgazdasági) termelés átalakulása mellett változnak a termelés-fogyasztás-tartósítás arányai, a gazdasági tevékenységek térben átrendezõdnek, és módosulnak a vidéki élethez kapcsolódó értékek is. A rurális régiókban élõk cselekvési lehetõségeit a helyi és agrárszférán kívüli erõk is befolyásolják, a mezõgazdasággal kapcsolatos intézkedések mellett a gazdaság és a szociálpolitika általános helyzete, valamint a regionális pénzügyi politika. A tanulmányok válogatásának hangsúlyozott szempontja volt a rurálszféra megértéséhez szükséges kritikai és átfogó szemlélet, amely képes áttörni a diszciplináris határokat és eligazít az elemzések különbözõ térbeni és intézményi szintjei között is.

A globális folyamatokkal foglalkozó elsõ kötet bevezetõjében Marsden, Lowe és Whatmore elméleti tanulmányát olvashatjuk "A ruralitás kérdéseirõl", amelyben a szerzõk áttekintik a politikai (agrár-) gazdaságtan irányzatait a XIX. századtól napjainkig. Az elméleti vitáknak folyamatosan központi témája volt a tõkés termelés logikája ellenére tartósan fennmaradó kisárutermelés, illetve a családi munkára épülõ mezõgazdasági termelés megújulási képessége.

A hetvenes évek végén kezdõdött a rurálszociológiában a kritikai alternatívák felvetése, és a diszciplína kilépett a tematikai és szemléleti elszigeteltségbõl: egyrészt az élelmiszer-termelési rendszer vertikális integrációjának megfelelõen felfelé, másrészt a tõkeakkumuláció földrajzi átstrukturálódása miatt kifelé, vagyis a rurális fogalmában helyet kapott például az ipari termelés, ugyanakkor a farmokkal kapcsolatban csökken a rurális (azaz földhöz kötött) munkafolyamat meghatározó jelentõsége. A kötetek több tanulmánya a falusi lokalitások eddigi rurális jellegét csupán olyan beruházási sajátosságnak tekinti, amely a jövõben radikálisan más jellegûvé válhat. Az agrártermelés csökkenésével a rurális tér másfajta termelési szerepet is kaphat (pl. biomassza), de a fogyasztók számára is eltérõ funkciókat tölthet be (lakóhely, a rekreáció és szabadidõ helye, környezeti értékek konzerválása stb.), amelyek egyúttal új felhalmozási lehetõségeket, újfajta identitást és a társadalmi reprodukció új lehetõségeit is nyújthatják.

A rurális térségek transzformációjával kapcsolatban egyre érezhetõbb az elméleti koncepciók hiánya, amire Newby már 1986-ban felhívta a figyelmet. Továbbra is kérdés, tudják-e követni a rurálszociológiai kutatások a vidék változásainak mértékét és irányát, és hogy segíthetnek-e a megértésben olyan fogalmak, mint a társadalmi osztály, a munkapiac, a háztartás vagy a megélhetés. A szerzõk igyekszenek a konceptuális és az elméleti problémák megoldását is elõmozdítani, de egyetérthetünk Friedrich H. Buttellel, az elsõ kötetek egyik ismertetõjével abban, hogy bár az egyes tanulmányok várhatóan a legfõbbet idézett publikációk lesznek, a rurálszociológia új irányzatában mutatkozó elméleti hiányokon és problémákon a kötetek szerkesztõinek és szerzõinek csak részben sikerült változtatniuk. Az általános rurálszociológiai elmélet hézagosságának a kötetekben is fellelhetõ következménye, hogy ritkán sikerül az antropológiai megközelítésû és az elméleti-strukturalista szemléletû elemzések egyesítése. Az egységes elmélet hiánya ellenére az egyes tanulmányok színvonalasak és a szerkesztõi teljesítmény eredményes, olyannyira, hogy a sorozat - elsõ kötetei után ítélve - valószínûleg meghatározó lesz a századvég rurálszociológiájában.

Az elsõ kötetben a témája miatt talán legfontosabb tanulmány Mac Mormont (Belgium) dolgozata, amely rámutat, hogy a "rurális" fogalma abból a korból ered, amikor a paraszti világ mint egész integrálódott a "nagy" társadalomba. A rurálszociológia is elsõsorban a harmadik világ "primitív" társadalmainak vizsgálatára különült el önálló diszciplínaként. Ebben a második világháború elõtt még oly általános megközelítésmódban a paraszt és a falu mitologikus ellentétpárja volt a tõkés világot meghatározó urbánus társadalmi viszonyoknak és mint ilyen a morális és társadalmi értékek õrzõje a polgári világ felismert hibáival szemben. A másik leegyszerûsítõ tendencia viszont olyan öntörvényû világnak láttatja, amelyet szükségképp integrálni kell valahogyan a tõkés gazdaság egészébe. Mivel a fejlett országokban ez utóbbi megtörtént, a rurálszociológiának újra kell definiálnia tárgyát, feladatát. Egyesek úgy látják, hogy rurális és urbánus különbsége mára már csak a föld, a terület különbözõ hasznosítását jelenti, a lakosság mindenütt egyformán urbanizált. A másik véglet a környezeti koncepció, mely szerint a rurális világ pusztán alkalmazkodik a biofizikai környezet korlátaihoz. A szerzõ álláspontja szerint a rurálszociológia tárgya az a különbség, amely a város és a vidék között minden országban fennáll, és ami ebbõl társadalmi probléma, azt minden társadalomnak magának kell újra megfogalmaznia, a rurálszociológiának pedig mint társadalmi jelenséget kell vizsgálnia és értelmeznie.

Patrick Commins (Írország) tanulmánya a mezõgazdaság átalakításának irányairól, dinamikájáról és eredményeirõl ad összefoglaló áttekintést a fejlett országok példáján. Három fõ területet vizsgál: az agráripari fejlõdés hatását a farmok termelésére, az állami intervenció szerepét (elsõsorban a mezõgazdasági ártámogatások révén) és végül az egyes gazdasági érdekcsoportok eltérõ lehetõségeit az állami beavatkozás befolyásolására. Szerinte az utóbbi három évtizedben e tényezõk hatásának kombinációja expanzív és "produkcionalista" paradigmát hozott létre. A válság a nyolcvanas években érte el csúcspontját, amikor tarthatatlanná vált a korábbi (növekvõ termékkibocsátásra, a termelékenység gát nélküli növelésére, a technológiai fejlõdésre, ártámogatásra épülõ) fejlesztési modell. Az Európai Közösség országainak mezõgazdasági politikája alapvetõen kétféle választ szül e változásokra: az egyik a piacgazdaság normáit próbálja érvényesíteni a mezõgazdaságban is, a másik megkísérli a mezõgazdaságot az élelmiszertermelés mellett más társadalmi funkcióval is felruházni. Az elsõ a Közös Piac esetében olyan kompromisszumot jelent, amely a piacra szánt termények mennyiségének korlátozása ellenére megõrzi a tõkeakkumuláció lehetõségét a mezõgazdaságban - például a többlettermelõ kapacitások új irányokba terelésével - és egyben a politikai konszenzus és béke minimumát vidéken is, többek között a "nem produktív" családi gazdaságok társadalmi funkciójának legitimálásával. A szerzõ szerint az egységes európai piac felé vezetõ úton az eddigi állami politikák alternatíváját nem a mezõgazdaság sajátos nehézségeibõl kiindulva, hanem a helyi közösségek, a falvak és a vidéki térségek problémáinak egyeztetett figyelembevételével lehetne eredményesen kialakítani.

Peterson szerint az állami szabályozás és mennyiségi növekedés után Svédországban a dereguláció jelent majd paradigmaváltást a kilencvenes években. Elterjedhetnek az alternatív és ökológiai szempontokat figyelembe vevõ termelési módok, és a hatósági elõírások a jó minõség mellett a környezet védelmét is elõírják. Mindez valószínûleg jobban megvalósítható kisüzemi keretek között, ami általában a nagy kollektív gazdaságok és az állami protekcionizmus ellen fog hatni. A szomszédos Finnország példája, ahol a farmereket jobban megbecsülik, növeli a mezõgazdaság iránti érdeklõdést mind a lakosság, mind a politikusok körében. Az elkövetkezõ években állami reguláció helyett deregulációs programok várhatók.

Ugyancsak deregulációval látja megoldhatónak az ausztrál mezõgazdaság újjászervezését Geoffrey Lawrence. Az eddig érvényes gazdasági modellek (gépesített, vegyszerigényes nagyüzem) szisztematikusan ignorálták a falusi közösségi életet és a társadalmi környezet "szubjektív" igényeit. Egyre kevesebb a garancia arra, hogy biotechnológiai vagy más "high-tech" fejlesztéssel megtartható Ausztrália eddigi pozíciója a mezõgazdasági termékek világpiacán. Ausztrália gazdasági függõsége a mezõgazdasági exporttól további technológiai innovációkra készteti az üzletembereke, ugyanakkor a falusi társadalmakban a szegénység, a munkanélküliség, az erõszak és az egészségromlás a lakosság elvándorlásához és az állam szociális szolgáltatásokra fordított költségeinek növekedéséhez vezet. Mindez növeli az egyenlõtlenségeket a városi és falusi települések között. A hanyatlásnak indult vidéki városok "önsegítõ' akciói közé tartozik, hogy tengeren túli turisták fogadására rendezkednek be vagy rekreációs funkciókat vállalnak. A hanyatlás megállításának költségei feltehetõen kisebbek annál, amit a nagyvárosokba áramló munkanélküliek ellátására és a bûnözés, az árnyékgazdaság stb. kezelésére kellene fordítani akkor, ha tovább tart az elvándorlás.

A kötetben még Summers-Horton-taringeri Változások a szociális munkapiacon, Cloke és Thrift Osztály és változás a brit vidéken és Redclift és Whatmore Háztartás, fogyasztás és megélhetés: Ideológiák és eszmék a rurális kutatásokban címû írása olvasható.

A sorozat második kötete A technológiai változás és a vidéki környezet címmel a rurális régiókkal, a vidéki környezettel és a technológiaváltás hatásaival foglalkozik általában, valamint Amerika és Európa néhány országában.

Az urbanizáció és az iparosítás környezetkárosító hatása felértékelte a rurális környezet társadalmi és ökológiai fontosságát. Ezzel egyidejûleg a fejlett országok vidéki területein is technológiai forradalom ment végbe, amely együtt jár a hagyományos tájkép és a tradicionális kultúrák szétrombolásával. Bár a hivatalos technológiák hatásait igyekeznek gazdasági és társadalmi ellenõrzés alatt tartani, a mezõgazdaság intenzifikálása komoly környezetszennyezéssel járt. A krónikus ökológiai problémák jelzik, hogy ellenõrizhetetlen folyamatok is zajlanak. A vita középpontjában a mezõgazdaság mint legnagyobb földhasználó áll. A farmerek egy része a verseny alatt akkor is kénytelen bizonyos kemikáliákat használni, ha tisztában van káros következményeikkel. A mezõgazdaságot ellátó iparágak fejlesztése különbözõ cégek piaci stratégiáitól függ, amire a mezõgazdaságban dolgozóknak nincs tényleges befolyása (lásd Goodman és Wilkinson Kutatás és innovációs minták a modem agro-ipari rendszerben címû tanulmányát). A módszerek és technológiák kiválasztásához a farmoknak külsõ segítséget kell igénybe venniük, ami függõ helyzetbe hozza õket (Munton, Marsden, Whatmore: Technológiai változás a mezõgazdasági modernizáció periódusában).

Jos Byman az Egyesült Államok és az Európai Közösség kereskedelmi kapcsolatait elemzi az új technológiákkal összefüggésben. Szerinte a biotechnológia fejlõdése rövidesen tönkreteszi a hagyományos élelmiszeripart, amennyiben számtalan helyettesítõ terméket dob piacra.

Persányi Miklós A rurális környezet a posztszocialista gazdaságban címû magyarországi esettanulmánya sikertelennek minõsíti a kelet-európai "szocialista kísérletet" a mezõgazdaságban és településstruktúrában, a települések és a termelés létrejött szerkezetét pedig a földdel, az anyaggal és az energiával való pazarlásnak tartja. A városi népesség mostanra kialakult arányát (55-60%) a szerzõ megfelelõnek ítéli, úgy látja, nincs szükség "további urbanizációra". Ugyanakkor szerinte a falusi és a városi települések nyújtotta létfeltételek különbsége az egyik legsúlyosabb társadalmi egyenlõtlenség ebben a térségben, tehát a rurális területek modernizálása a cél. Az (ipari) fejlettség alacsonyabb szintje ellenére a környezet helyzete Kelet-Európában sem jobb, mint Nyugaton. Az agresszív technológiák, az energiafelhasználás módja, a tõkés exportra képes mezõgazdaság kivételezettsége, a káros következmények megszüntetéséhez hiányzó tõke mind hozzájárult a környezet romlásához. Kérdés, hogy az újonnan megindult reprivatizációs folyamatok mennyiben szolgálják majd a rurális környezet védelmét. A szerzõ a magyarországi környezetvédõ társadalmi mozgalmakat sorra véve hangsúlyozza, hogy a tiltakozásnak ez a módja még nem ökológiai belátáson alapul, mert a részt vevõ állampolgárok más sérelmeiket, a központi halatommal szembeni bizalmatlanságukat fejezték ki. A falusi embereknek pedig mára elege lett abból, hogy senki sem vette figyelembe az igényeiket, úgyhogy pillanatnyilag semmiféle kompromisszumra nem hajlandók, még átfogó környezeti érdekeik védelmében sem, ha ez azzal járna, hogy más területekrõl származó környezeti kockázatokat kell vállalniuk.

Az 1991-ben kiadott harmadik tanulmánykötet a Mezõgazdasági vállalkozás: a kisüzemi termelés változó perspektívái címet viseli. Az utóbbi tíz évben a fejlett ipari országok és Kelet-Európa átalakuló államai újra felfedezték az árutermelés kisüzemi formáinak (kisvállalkozás, mezõgazdasági önálló foglalkozás, "informális" piaci tevékenységek) fontosságát. A kutatók és a politikusok egyszerre ismerték fel, milyen sokan élnek az állami, illetve a piac által szervezett gazdaság intézményein kívül. A jelenség két szempontból is figyelmet érdemel: egyrészt ellentétben áll az intézményes érdekekkel, másrészt meglepõ az agrártermelés kisüzemi formájának tartós fennmaradása a vidéki területeken, különösen Dél-Európában és a harmadik világban.

Vajon miért nem veszítik el jelentõségüket ezek a "hagyományos" termelési formák, miközben a kapitalista és a szocialista iparosítás átstrukturáló hatása is a korporatív vagy kollektívebb, kevésbé individualisztikus formák irányába mutatott? A közhely reprezentációk szerint ezt a történeti kuriózumot a tradicionális kultúrák mélyen gyökerezõ gyakorlata õrizte meg a városi centrumokra koncentrálódó modernizáció perifériáin. Extrém példák ismeretesek, hogyan próbálta a politika mesterségesen széttörni ezeket a formákat (például a falusi települések szisztematizálásának programjával Romániában).

A modern társadalom posztfordista, posztmodern, posztszocialista fordulatai újra az érdeklõdés középpontjába állították a kistermelést, és a korábban korszerûtlennek és deviánsnak minõsített társadalmi-gazdasági viszonyokat most újra elõnyként és az új gazdasági-társadalmi dinamizmus forrásaiként kezdik interpretálni. Szelényi Ivánnak a kötet bevezetõ tanulmányában idézett állítása szerint a középtérségekben a tradicionális formák tartóssága nem a fejlõdés korlátja, hanem - mivel megõrizte a magánvállalkozás kommunizmus elõtti kultúráját és készségeit - az új szociális mozgalmak, politikai szövetségek és gazdasági kapcsolatok melegágya. E kötet tanulmányai a rurális és a kisüzemi termelés egymásra hatását elemzik az elméleti viták alapján és a mai kistermelés társadalmi és gazdasági formáinak változatossága szerint, valamint vizsgálják a kistermelés és a vidéki lokalitások megjelenését az állami ideológiában és a politikában a különbözõ politikai rendszerekben.

Whatmore, Lowe és Marsden Földmûves vagy vállalkozó? Az agrártermelés átalakulása címû bevezetõ tanulmánya rámutat arra, hogy a kisüzemi termelés fogalma nem egységes, az árutermelõk mellett olyan vállalkozásokat is magába foglal, amelyek alacsony termelési volument és "informális" jövedelemszerzést takarnak. Az ebbe a kategóriába tartozó gazdasági tevékenység általában kívülesik a gazdaság fõáramát szabályozó szervezeti formákon. A tanulmányokban egyszerre van jelen e tevékenységek marginalitásának és újonnan nyert fontosságának felismerése. A meghatározásra vállalkozók a más munkahellyel rendelkezõk saját fogyasztásra termelését, az állami szabályozás alól kivont, "saját számlára" végzett munka lehetõségét szokták kiemelni. A "második" gazdaság fogalma a centralizált kelet-európai országokban egy másik dimenziót hangsúlyozott.

Nyugati szociológusok a kistermelés esetében a tulajdonosi munka egységét emelik ki, mások a háztartás és a rokoni kapcsolatok fontosságát a kisárutermelés szervezésében, ismét mások az informális jelleget. Kísérletek történtek a társadalmi osztály elmélete alapján a "kispolgár" fogalmának adaptálására, de a mezõgazdasági kistermelõnek az osztályhelyzete egyelõre ellentmondásosnak minõsíthetõ.

A szerzõk szerint a megközelítések legnagyobb hibája, hogy a kisüzemi formák gazdasági-társadalmi viszonyait változatlannak, s nem dinamikus folyamatok eredményének tekintik. Moore már 1987-ben javasolta, hogy a termelés szervezésérõl át kellene térni a megélhetés szervezésének tanulmányozására.

Terry Marsden Elméleti tézisek a kisárutermelés folytonosságához címû tanulmánya a család, illetve a háztartás feltételeit vizsgálja, a hangsúlyt a kereskedelmi folyamatra, az árutermelõ és nem árutermelõ viszonyok átalakulására, a sokféle új társadalmi formát jelentõ kisüzemre helyezi.

A többi tanulmány egy-egy ország sajátos problémáit veszi sorra. Raffaele Paloscia (Olaszország) toszkán esettanulmánya a termelés "földmûves" jellegét, Colin Sage (Egyesült Államok) bolíviai példája a "háztartás megélhetését", Kovách Imre a második gazdaság jelenségkörét, az árutermelés és naturális gazdálkodás kettõsségét és a polgárosodás jelenségét hangsúlyozza a kisüzemi mezõgazdaság vizsgálatában. Ugyanakkor kísérletet tesz a rurális, a ruralitás közép-európai jelentésének értelmezésére is.

Chris Curtin és Tony Varley a populizmus és "kis kapitalizmus" számunkra is izgalmas kapcsolatát taglalja Írország példáján, a brit esettanulmányban pedig S. Boucher, A. Flynn és P. Lowe a "vállalkozási kultúrát" vizsgálja.

A rurális területek számára politikai jelentõsége is van annak, hogy a fejlõdéshez szükséges vállalkozói értékeket és a változó érdekek védelmét milyen társadalmi mozgalmak vágy politikai pártok vállalják. Ez utóbbi kérdés még fontosabb a kelet-európai új demokráciákban, amelyekben ez ideig nem dõlt el teljesen, hogy melyik párt mely társadalmi rétegek támogatását élvezi. Mivel ezekben az országokban nemcsak a rurális területek állnak struktúra- és értékváltás elõtt, hanem az egész gazdaság, nyitott kérdés, ki és milyen politika érdekében tudja a vidék lakosságát sikeresen mozgósítani. A magyar rurálszociológia számára vonzó kutatási feladat lehet annak nyomon követése is, hogy a vidéki Magyarország - mint sajátos kulturális-szimbolikus töltéssel is bíró entitás - hogyan alakul, hogyan modernizálódik, vagy hogyan maradnak meg hátrányai az újonnan nyílt lehetõségek között is.