Abból a dilemmából indulnék ki, amelyik itt többször és hangsúlyosan felvetõdött. A készülõ szociális törvénynek szerintem is két funkciót kell betöltenie. Az egyik funkció, hogy lerakja a szociális piacgazdaság követelményeinek megfelelõ európai szintû jóléti szociálpolitika alapjait, hogy formába öntse a szociális jogok minimumára vonatkozó társadalmi konszenzust, a másik pedig az, hogy valamilyen megoldást kínáljon az átmenetbõl fakadó rendkívül súlyos szociális problémák kezelésére, vagyis, ahogy Krémer Balázs fogalmazott, menedzselje a válságot. Az én véleményem szerint ez a két funkció nem feltétlenül mond élesen ellent egymásnak, noha kétségtelen, hogy feszültségek keletkeznek, ha a két szempontot a törvényben egyeztetni akarjuk.

Én azt gondolom, hogy a törvénytervezet a jelenlegi formájában az elsõ funkciót jobban kielégíti mint a másodikat. Mire alapozom ezt? Egyrészt a benne megfogalmazott, illetve célul kitûzött támogatási formák nagyjából lefedik azokat az élethelyzeteket, amelyekbõl részleges vagy teljes ellátatlanság, illetve emberhez méltatlan élet következhet, és valamilyen megoldást kínálnak az ezekbõl fakadó hátrányok mérséklésére.

Egy következõ ok, ami miatt az elsõ funkció kielégítésére alkalmasnak tartom ezt a törvénytervezetet, az, hogy elfogadható egyensúlyt teremt a költségvetés erõsen korlátozott lehetõségei és a rászorultság támasztotta igények között. Fontos eleme a javaslatnak, hogy igyekszik kiküszöbölni a korábbi szociálpolitikai rendszer egyik legszembetûnõbb fogyatékosságát, nevezetesen azt, hogy egyszerre volt pazarló és szûkmarkú. Megnyitja az utat egy sokkal kevésbé pazarló szociálpolitika felé azzal, hogy sokkal célzottabb támogatásokat javasol.

További erénye a szociális törvénykoncepciónak, hogy meg kívánja szüntetni az érdemes és érdemtelen szegény közötti különbségtételt, amely - mint tudjuk - nagyon erõsen rányomta a bélyegét a korábbi szociálpolitikára.

További nagy elõnye a tervezetnek - és a régi rendszerhez képest talán ez a legnagyobb elmozdulás -, hogy normatív alapra kívánja helyezni a legtöbb javasolt támogatásfajtát, s noha apró stilisztikai észrevételnek tûnik, én még azt is fontosnak tartom, hogy segély helyett támogatásokról beszél.

A javaslat nemcsak a szegénység, hanem az elszegényedés problémáját is kezelni próbálja. A lakásfenntartási támogatás például tipikusan olyan támogatásfajta, amely, ha jól van kitalálva, megakadályozhatja vagy fékezheti a lecsúszást.

Mindez így tökéletesen rendben lenne akkor, ha egy bejáratott szociális piacgazgdaságban lennénk, de nem ott vagyunk. (Arról van szó, hogy szétesett az az egész korábbi integrációs rendszer, amely begyakorolt játékszabályok és alkalmazkodási stratégiák segítségével többé-kevésbé integrálta a társadalom tagjait. Tudjuk, hogy ennek az integrációs rendszernek milyen súlyos fogyatékosságai voltak, hogy mennyire nem mûködött teljesértékûen, és hogy bizony voltak szép számmal olyanok, akiket alig vagy egyáltalán nem integrált, mégis voltak olyan elemei, amelyek még a legmarginálisabb csoportoknak is kínáltak bizonyos integrációs esélyeket, a társadalom többségének pedig - ha sokszor jelentõs önfeladás és veszteség árán is - megadták a biztonságot. Ilyen volt a teljes foglalkoztatás, amely a "közveszélyes" munkakerülés üldözésével, a kapun belüli munkanélküliséggel, a vattaember-státusszal és minden egyéb nyomorúságával együtt azért mégiscsak erõsen integráló hatású tényezõ volt. Ilyenek voltak a második gazdaságnak az alsó társadalmi csoportok számára is elérhetõ formái.

Integráló funkciója volt a házilagos lakásépítésnek. Ennek két fontos eleme volt: a kaláka és a kedvezményes hitelkonstrukció. Ezek közül a kedvezményes hitelkonstrukció a rendszerváltással eltûnt.

Integráló hatásúak voltak azok a mobilitási csatornák is, amelyek az alsó társadalmi csoportok számára is teremtettek bizonyos esélyeket, elsõsorban az iskolarendszer révén. Az általános iskoláról ezer tanulmány leírta, hogy micsoda szelekció mûködött benne, de a nyolcadik osztályig valahogy mégiscsak elrángatta a gyermekek túlnyomó részét, a szakmunkásképzés pedig a maga összes ellentmondásával együtt, a hiányszakmák révén sokakat eljuttatott, ha nem is az igazi szakmunkás státuszig, de valamiféle elõrelépést jelentõ közbensõ pozícióig. Most az iskolarendszerben is olyan folyamatok zajlanak, amelyek a dezintegrációs tendenciákat erõsítik. Borzasztóan erõs a közép- és felsõosztályhoz tartozó szülõk nyomása annak érdekében, hogy a szelekció elõbb kezdõdjön, ne a nyolcadik osztályban.

Megrendült egy másik nagy integrációs rendszer, a társadalombiztosítás is. Ezen belül a nyugdíjrendszer soha nem volt igazán integráló hatású, de az egészségügy az állampolgári jogon biztosított ellátással igen, hiszen az elvi lehetõsége sem merült föl annak, hogy valaki ellátatlan maradjon. Ma viszont ez az elvi lehetõség felmerül, az 1975. évi II. törvény módosított változatában ugyanis expressis verbis kimondatik, hogy vannak olyan felnõtt magyar állampolgárok, akik nem jogosultak egészségügyi ellátásra.

Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a rendszerváltásnak vannak végleges vesztesei. Például azok a százezrek, akik az ún. vattaember funkciót töltötték be az elõzõ gazdálkodási szisztémában és akik bizonyos életkoron felül és bizonyos iskolázottságon alul már szinte bizonyosan nem fognak tudni visszaintegrálódni a munkapiacra.

A legsúlyosabb a helyzet azokban a térségekben, ahol a rendszerváltás összes negatívuma együtt jelentkezik. Ott tehát, ahol nagyon erõs társadalmi szelekció zajlott le az elmúlt években, ahonnan elvándoroltak a magasabb státuszú, iskolázottabb társadalmi csoportok, ahol csak a szegények maradtak, ahol a munkanélküliség különösen magas, ahol a tsz-ek még inkább összeomlanak mint másutt, ahol nincs infrastruktúra, és ahol ennélfogva az új vállalkozások beindításának, a holtpontról történõ elmozdulásnak szinte valamennyi feltétele hiányzik. Ezekben a térségekben a lakosság többsége a végleges vesztes kategóriába tartozik, beleértve a fiatalokat is, akik úgy lépnek ki az iskolából, úgy lépnek be a felnõtt korba, hogy semmilyen perspektívájuk nincs.

Mindezeket a szempontokat figyelembe véve azt gondolom, hogy a szociális törvényjavaslat önmagában a válságmenedzselés nagyon-nagyon súlyos problémáival érthetõen nem tud megbirkózni, és nem tudja garantálni azoknak a szereplõknek a sokaságát sem, akik közremûködhetnének abban, hogy a törvénytervezetben megfogalmazódó óhajok - például hogy az egyén aktívan vegyen részt a saját sorsa alakításában, aktív szereplõje legyen annak, ami vele történik - teljesüljenek. A szükségletekhez képest mindenesetre keveslem, hogy a szociális törvénytervezet 40 milliárdos éves költségébõl csak 3 vagy 4 mrd Ft-ot terveznek az intézményhálózat bõvítésére. Ismétlem, a legkülönfélébb animátorok sokaságára van szükség. Nemcsak a szociális munkásokra gondolok. Egy sokszereplõs modellnek kellene kialakulnia, amely képes olyan folyamatokat gerjeszteni, amelyek révén még a leghátrányosabb helyzetben levõk is közelebb kerülhetnek az integrálódás esélyéhez.