1989-ben a Hegel-díjat egy szociológusnak adományozták, Niklas Luhmann-nak. Noha a díjat idõnként nemcsak filozófusok kapták, ez a döntés mégis meglepd, mivel olyan gondolkodót jutalmaztak, aki kifejezetten nem filozófiai elemzésével vált ismertté, akinek programja - fogalmazzunk erõteljesebben - filozófiaellenes, legalábbis annyiban, hogy lemond a "végsõ gondolatok" megfogalmazásának igényérõl. S ez nem egyszerûen bizonyos törekvés hiányából fakad, hanem abból a világértelmezésbõl, hogy minden olyan álláspont, amely egy független pillantást vet a világra - magához a világhoz tartozik, a világból nem léphet ki, nem juthat el azokhoz a bizonyos "végsõ gondolatokhoz". Ha így van, akkor tehát miért értékelték Hegel-díjjal a filozófusok Luhmann munkásságát? A díj átadásakor tartott méltató elõadásában Róbert Spaemann ezzel a kérdéssel foglalkozott. Noha, amit Luhmann a 17-18. század francia morálfilozófiájáról tanulmányainak lábjegyzeteiben közöl, felülmúlja egy-egy filozófiai értekezés megszokott gondolatgazdagságát - mégsem ezt értékelték. Noha tematikája univerzális, absztrakciója magas fokú - de nem a filozófia hagyományos fogaimiságában. Spaemann szerint egy "antifilozófiai" teljesítménnyel állunk szemben, melynek az az igénye, hogy a filozófiai elméletképzéshez képest alternatívát alakítson ki. Ekkor viszont felmerülhet: nem filozófiai jellegû-e egy ilyen magas fokú antifilozófiai teljesítmény? Úgy gondolom, hogy a filozófusok és Luhmann a paradoxonok kedvelésében egyetértenek. A díjazott szociológus elméleti munkája nem hipotézis, melyet aztán empirikus kutatások bizonyítanak vagy cáfolnak. Egyáltalán, nehéz elképzelni - fogalmaz ironikusan Spaemann - olyan kutatási eredményeket, melyek igazolhatják vagy cáfolhatják a luhmanni tervet. Végül is milyen újdonsággal szolgál ez a megközelítés? - teszi fel a kérdést a méltató, s válasza rövid: paradigmát ad. Miként az evolucióelmélet, ez is fogalmi és gondolati keretet ad különbözõ kutatási vállalkozások számára. A "végsõ gondolatok" relativizáltak. A szubsztanciákat eltüntetõ Luhmann mint a jelenlegi humántudományok Musilja áll elõttünk, akinek ideáltípusa: a tulajdonságok nélküli ember. Mégpedig azért a tulajdonságok nélküli, tegyük hozzá Spaemann zárógondolatához, mert minden tulajdonság megadását csak kontextus-kötötten, vagy Luhmann kifejezésével, rendszerrelatíve képes magyarázni a megfigyelõ.

A díjátadás alkalmából kiadott kötet a méltatás mellett tartalmasa Luhmann elõadásszövegét is a morál etikai reflexiójáról. Luhmann egy "asztrológiai sajátosságot" idéz fel, miszerint a 16. századtól az évszázadok nyolcvanas éveiben került elõtérbe mindig az etikával való foglalatosság. A kérdés tehát, hogyan közelítsünk az etika felmerült kérdéseihez századunk nyolcvanas éveiben? Válasza a következõ: nem a tradicionális szövegeket kell továbbírni, újjáfogalmazni, hanem inkább a szociológiai társadalomelmélet és az etikai reflexió kooperációja Ígérkezik megfelelõbb útnak.

A morál meghatározott kommunikációs mód - ez az értelmezés nem meglepetés a luhmanni elmélet ismeretében -, amely a tiszteletre, illetve a megvetésre utal. Nem jó avagy rossz teljesítményrõl van szó, hanem az egész személyrõl, akit, mint a kommunikáció résztvevõjét, értékelnek. Az etika pedig a morál leírása, a morál reflexióelmélete. Az etikát a 18. századtól értelmezhetjük így, akkortól, amikor a stratifikációs differenciálódásról megtörtént az átmenet a funkcionális differenciálódásra. Milyen következményei vannak ennek a megváltozott társadalmi összefüggésnek?

Egyetlen funkciórendszert sem képes a morál betagolni a társadalomba. A funkció-rendszerek saját bináris kóddal rendelkeznek, s ennek a kódnak a két értéke sohasem esik egybe feltétlenül a morálkód két értékével. Például nem lehet - hogy a politika kódját vegyük - a kormányzatot strukturálisan jónak és az ellenzéket strukturálisan rossznak tartani. Ha így lenne, az a demokrácia halálát jelentené. De ugyanez érvényes az "igaz-hamis", "fizetni-nem fizetni" stb. kódra is. A funkciókódok függetlenek a moráltól, mégpedig éppen azért, hogy a rendszerek mûveletei számára mindkét kód egyaránt hozzáférhetõ legyen. A funkcionálisan differenciálódott társadalomnak le kell mondani a morális integrációról. Ugyanakkor fennmarad annak a lehetõsége, hogy az embereket mint egész személyt a tisztelet/megvetés értékpárral leírják. Morális inkluzió morális integráció nélkül. Mit szólhat mindehhez az etika? A morál kódjának alkalmazása paradoxonhoz vezethet. Lehetetlen eldönteni, hogy maga a jó/rossz megkülönböztetés jó avagy rossz. S arról sem feledkezhetünk meg, hogy a jószándék egyaránt vezethet jó és rossz következményekhez is.

Annak, aki a morált kutatja, nem kell feltétlenül etikát is írnia, nem kell feltétlenül önmagát morális értékelésnek alávetni. De azt nem tudja elkerülni, hogy amit tesz, ne társadalmi kommunikációként tegye. S ennyiben tárgykörében önmagát pillanthatja meg. Az önreferenciális kör elkerülhetetlen. Az etikáról és a morálról szóló kijelentések mindenféle megalapozása önreferenciális, de fennáll annak a választásnak a lehetõsége, hogy mindezt egy etika szigorúságával tegye és megalapozza önmaga morális minõségét, avagy mindez egy társdalomelmélet tágabb körében történjen, amely csak azt implikálja, hogy minden kutatás társadalmi kommunikáció, és a társadalomban, többek között, morális megkülönböztetések is elõfordulnak. Az etika a morálisan feltételezett kommunikációkhoz viszonyul, s ezekkel kapcsolatban állást foglal, ennyiben aláveti önmagát a morálkódnak. Ugyanakkor a társdalomelméletnek nem feladata a morális értékelés, s önmaga sem morális értékelés tárgya. A társadalomelmélet a társadalommal mint minden kommunikáció átfogó rendszerével foglalkozik, amely, mint Luhmann hangsúlyozza, "sem jó, sem rossz, hanem csak annak feltétele, hogy valamit így megjelölhessenek."

Amennyiben a modern társadalom a morál alapján nem integrálható, az etikának a morál alkalmazási területét is limitálnia kell. Miért kell eltûrnünk, hogy a politikusok morális kijelentésekkel küzdjenek egymással, amikor a demokrácia nem azt jelenti, hogy a morál alapján kell a politikusok elképzelései közül választani? Vagy miért kell a rizikót tudomásul vevõket morálisan tisztelnünk vagy éppen elkárhoztatnunk, ha egyáltalán nincsenek rizikómentes magatartások? Vajon nem az az etika alapvetõ feladata, hogy óvjon a moráltól, pontosabban limitálja a morál tárgykörét, mert éppen így képes reflektorfénybe állítani a személyt? Az etikának nem egyszerûen a morál jó oldalával kell szolidárisnak lennie és a rosszat elfelejtenie, hanem inkább a morált mint egy megkülönböztetést kell tematizálnia, mégpedig mint a jó és rossz megkülönböztetését. Ha így tesz, akkor felmerül a kérdés, mikor jó ezt a megkülönböztetést megtenni és mikor nem? Azaz az etikának rendelkeznie kell azzal a képességgel, hogy a megkülönböztetést megkülönböztesse, hogy megfigyelje, a megfigyelõ milyen megkülönböztetéseket figyelt meg. Ha így történik, akkor egy specifikus megkülönböztetés (a jó/rossz) univerzálisan minden magatartásra alkalmazható. Luhmann azt várja az etikától, hogy a morál mellett a társadalom struktúrájára is reflektáljon.

Luhmann elõadását olvasva újfent felmerül a kérdés: termékeny dialógushoz vezet-e az elméleti szociológus és a filozófia párbeszéde? Számomra úgy tûnik, hogy csak abban az értelemben nevezhetjük termékenynek, hogy egy új variációs lehetõséggel találkoztunk, olyannal, amely tágítja a világértelmezés horizontját, de nem termékeny, ha azt várjuk el, hogy különbözõ diszciplínák képesek konfliktusmentesen egymáshoz simulni.

(Niklas Luhmann: Paradigm lost: Über die ethische Reflexion der Moral. Rede anläss-lich der Verleihung des Hegel-Preises. 1989. Laudatio von Robert Spaemann: Niklas Herausforderung der Philosophie. Suhrkamp. Frankfurt am Main 1990.)