Néhány praktikus és elsõsorban politikai jellegû megfontolásra szeretném felhívni a figyelmet. Azt gondolom ugyanis, hogy amikor egy ilyen törvénytervezetrõl beszélgetünk, nemcsak a szakmánkat gyakoroljuk, hanem bizonyos fokig állampolgárként is megnyilatkozunk. Mivel nem állt módomban a törvény szakmai elõkészítésében részt venni, most inkább kritikus állampolgárként szólok hozzá a vitához.

Mindenekelõtt, rendkívül problematikusnak tartom, hogy korábbi állami feladatok jelentõs részét most hirtelen az önkormányzatokra akarják áthárítani. Ez egyébként részben megegyezik a jelenlegi ellenzék korábbi elképzeléseivel. Most azonban rettenetesen nagy politikai hiba lenne, ha az ellenzék tudomásul venné azt, hogy a kormány egy ilyen szociális törvénnyel, egyik napról a másikra az önkormányzatokra rakja át a szociális juttatások finanszírozásának a terheit. Most a szociális tõrvényrõl vitatkozunk, de ugyanezt gondolom iskolaügyrõl, lakásügyrõl stb. Azt kellene mondani, hogy ez perspektivikusan nagyon jó elképzelés, de most nagyon mély és komoly megrázkódtatásokkal járó átmeneti periódus van ebben az országban. Ezért nem lehet egy kívánatos állapotot egyik pillanatról a másikra most bevezetni. Ma nyilvánvalóan nem lehetséges, hogy a pénzügyi erõforrások hiányában amúgy is csak tengõ önkormányzatok finanszírozzák a szociális, kulturális stb. juttatásokat.

A következõ problémát, amirõl beszélni szeretnék, Havas Gábor már részben érintette. Én azt gondolom, nem állítható, hogy minden tekintetben az a hatékony és az a demokratikus, ha minden szociális juttatás és minden társadalmi réteg esetében az önkormányzatok döntenek. Itt egy nagyon súlyos konfliktus van. Nyilvánvaló, hogy helyi szinten az erõs érdekérvényesítési képességgel rendelkezõ csoportoknak nagyon jó esélyük van arra, hogy az érdekérvényesítésre nem, vagy alig képes csoportokat kiszorítsák a különbözõ juttatásokból. Ez iskolaügyre ugyanúgy érvényes, mint segélyezésre vagy az idõskorúak ellátására. Azt gondolom, hogy ez tipikusan olyan ügy, ahol nagyon szigorú, nagyon erõsen normatív állami garanciáknak kell érvényesülniük, hogy bizonyos minimális ellátást mindenki számára biztosítsanak. A Wallenberg Egyesületen keresztül az utóbbi években kerültem kapcsolatba sok olyan helyi konfliktussal, ahol kisebbségeket lakás, iskola, vagy ilyen-olyan más téren hátrányos helyzetbe hoztak. Hadd mondjam el, hogy szinte kivétel nélkül minden olyan konfliktus, amivel foglalkoznunk kellett, abból adódott, hogy valamelyik önkormányzat, vagy az elõzõ szisztémában valamelyik tanács, úgy döntött, hogy ilyen vagy olyan okból hátrányos helyzetbe hozza az ott lakó kisebbséget. És ez nemcsak a még rendszerváltás elõtti idõszakban is neosztálinista befolyás alatt lévõ miskolci városi tanácsra volt igaz, hanem sajnos egyik-másik ma SZDSZ-es irányítás alatt levõ önkormányzatra is. Nagyon rossz tapasztalatok vannak ezen a téren, és azt gondolom, hogy ez legalábbis megfontolandó.

Valamit a meglevõ rendszer szétzúzásáról. Véleményem szerint nagyon erõsen kellene törekedni arra, hogy a meglevõ intézmények mûködõképességét minél inkább fönn lehessen tartani. Sokkal könnyebb szétzúzni egy intézményrendszert, mint újat létrehozni, különösen ha közben gyakran fogalmunk sincs arról, hogy milyen új intézményeket szeretnénk létrehozni. Ehhez hozzátennék még egy dolgot. Ez pedig az, hogy mostanra azért már eléggé körvonalazódik, hogy azoktól az új intézményektõl, amelyek ennek a kormánynak a mûködése alatt jönnek létre, olyan nagyon sok jóra nem számíthatunk. Ezért nagyon kérdéses, hogy milyen mértékig kell belemenni abba, hogy új intézményeket hozzanak létre, mert az új intézmények - mint ahogy az lenni szokott - önálló életet kezdenek élni, és nagyon nehéz lesz ezekkel valamit csinálni a következõ kormányok mûködése alatt. Tehát véleményem szerint arra kellene törekedni, hogy minél kevésbé menjenek olyan törvények keresztül, amelyek megváltoztathatatlanok, vagy nagyon nehezen megváltoztathatók, vagy csak újabb súlyos integrációs problémák által megváltoztatható helyzetet hoznak létre. Mindezek miatt én azt gondolom, hogy az új szociálpolitikai törvénynek egyértelmûen válságkezelõ program kialakítására kellene irányulnia, ezzel kellene foglalkoznia, és az ellenzéknek csak ilyen törvényt volna szabad támogatnia.

Nem lehet elfogadni a pénzhiányra való hivatkozást programok elutasításakor. Az átmenetet valamifajta korlátozott jóléti program mellett kell levezényelni. Azt mondanám, hogy ez az átmenet békés úton nem mehet végbe jóléti program nélkül! Erre, ugye, azt lehet kérdezni, hogy honnan van erre pénz? Az egyik válaszom persze az, hogy nem tudom. A másik válaszom viszont az, hogy én úgy látom, a neoliberális ideológiák által vezérelt - és ilyen jóléti programokra sehol a világon szívesen pénzt nem adó - nemzetközi szervezetek és nemzetközi bankok is inkább gondolkoznak ma már azon, hogy nekünk ilyen jóléti programokra is szükségünk lehet, mint amennyire mi gondolkozunk ezen. Azt gondolom, hogy legalább meg kellene fogalmazni, (legalább gondolatkísérletként meg kellene fogalmazni!) egy olyan válságkezelõ programot, amelyre alapozva legalább az olyan válságövezetekben, mint amilyenekrõl Havas Gábor meg Talyigás Katalin beszélt, létre lehetne hozni egy olyan szociális ellátási rendszert, ami nélkül én nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy robbanások nélkül végbemehet ez az átmeneti periódus.

Ezekbõl a leszakadó régiókból ugyanis már elindult a nagyvárosok, mindenekelõtt Budapest felé az elvándorló legszegényebbeknek az áradata. Ezt már ma is érezni lehet, és eléggé biztosan állítható, hogy ha nem történik valami lényeges változás ezekben a körülményekben - márpedig félõ, hogy nem fog történni -, akkor a legszegényebbeknek a városi központokba való áramlása nagyon erõsen föl fog a közeljövõben gyorsulni. Azt gondolom, hogy ez az átmenet valamiféle jóléti program hiányában nem mehet robbanás nélkül végbe.