A First European Conference of Sociology a bécsi egyetemen került megrendezésre. Talán maga a konferencia ötlete volt a szó szoros értelmében falrengetõ, talán az európai változások paradoxonai bizonyultak túl súlyosnak, mindenesetre az egyetem lépcsõházát a találkozó idejére felállványozták.

Ez azonban láthatóan nem zavarta a mintegy hatszáz résztvevõt, akik jöttek az eseményekkel lépést tartani, vagy a nemzetközi konferenciákon megismert kollégákat újra látni. Hiszen a szerencsésebbek találkozhattak négyévente az International Sociological Association világkongresszusán, vagy regionális konferenciákon, amilyenek a skandináv, a német, vagy újabban a kelet-európai szakmai tanácskozások. Itt azonban egy rendszeressé teendõ kontinentális találkozó és az Európai Szociológiai Társaság megalapítása volt a tét. Volt aki, úgy érvelt, hogy szinte minden kontinensnek megvan a maga szociológiai társasága, kivéve Európát, mások a túlzott amerikai szakmai befolyást gondolták ily módon kompenzálni. A hangulat bécsiesen oldott volt, a szervezés ugyanakkor precíz és intellektuális izgalmakban sem akadt hiány.

Az intellektuális tét ugyanis a szervezetinél is nagyobbnak bizonyult. Nem egyszerûen a változó Európa, hanem az egységesülõ Európa szociológiai percepciója került a viták középpontjába. Szükségszerûen gyengítik-e egymást a kulturális identitáskeresés, a gazdasági integráció és a politikai dezintegráció divergáló trendjei? Szükségképpen egy gyenge politikai föderációt eredményeznek-e ezek, aminek ráadásul feltétele a gazdasági egyenlõtlenségek legitimálása is, miként azt Peter Flora fejtette ki a plenáris ülések egyikén? Vagy ellenkezõleg, egy európai szuperállam és szupernacionalizmus felemelkedésének vagyunk tanúi - miként Johan Galtung állította -, egy ideológia felerõsödésének, amely az egységes keresztény hagyományra, valamint a liberális és demokratikus történelmi értékekre teszi a hangsúlyt, megfeledkezve a kereszténységen belüli feszültségekrõl és az európai történelem árnyoldalairól? Nem áltathatjuk magunkat a szakmai munka semlegességének illúziójával. A szcenáriók felismerése és jelenségek puszta néven nevezése hozzájárulhat az alternatívák kijelöléséhez, s úgy tûnik, ezúttal is csak a kisebbik rossz elve alapján választhatunk.

Mindenesetre jogos a spanyol Salvador Giner igénye, aki az egységes európai társadalom makroszociológiai vizsgálatát sürgeti. Korai lenne azonban temetni a komparatív empirikus kutatásokat, mivel - mint arra Jeffrey Henderson is rámutatott referátumában - e vizsgálati metódusok is alkalmasak a globalizációs tendenciák feltárására.

Továbbá úgy is hozzásegíthetnek valószínû tendenciák felismeréséhez, mint ahogy például az EUROBAROMETER közvéleménykutatásai teszik. Ezek alapján ugyanis úgy tûnik, annál népszerûbb az Európához csatlakozás gondolata az egyes nemzetek körében, minél durvább volt ott az autoritarianizmus az elmúlt fél évszázadban, s minél nagyobbak a gazdasági válságjelenségek ma. Vajon népszerû lesz-e az Európához tartozás gondolata egy évtized múltán? Vajon az európai szupernacionalizmus kritikája lesz-e napirenden, vagy az európai szupernacionalizmusoké? Az egyenlõtlenségek legitimációjáról gondolkozva nem árt észben tartani ezt a korlátozó feltételt sem.

A konferencia iránti érdeklõdés széleskörû volt, de némiképp aránytalan. A résztvevõk negyede német, holland és magyar kutatókból került ki. Ha hozzájuk számítjuk a rendezõ osztrákokat, valamint a skandinávokat és a briteket, együtt van a konferencia közel kétharmada. Eközben kevesen voltak a nagy hagyományokkal rendelkezõ francia és lengyel szociológia képviselõi, jóllehet e kevesek igen jól szerepeltek.

Voltak, akik a nemzetközi szociológia kiemelkedõ képviselõit kevesellték, s szívesen hallgatták volna Bourdieu, Dahrendorf és Habermas elõadásait. Vagy megismerkedtek volna azokkal a gondolatokkal, amelyeket az európai szociológia idegenbeli követei, Elster, Swedberg, vagy Szelényi képviselnek. Valóban szükség lett volna rájuk. Nem pusztán azért, hogy lekössék a plenáris üléseken a szakma figyelmét, ami önmagában sem lebecsülendõ feladat. Hanem azért, hogy az egységes Európa szellemi kihívására õk is megadják a maguk válaszát. Bizonyára tudnák szaporítani a felismerések és az alternatívák körét.

De egy konferencia jelentõségét nemcsak a plenáris ülések szintetizáló-orientáló elõadásai adják. Legalább ilyen fontos a panelekben és kutatócsoportokban folyó vita, az, hogy kapunk egy elgondolkoztató reflexiót, vagy, hogy felfedezünk valakit, aki hasonló témán dolgozik. A társadalmi struktúra, a feminizmus és a környezetszociológia immár hagyományosan fontosnak számító területei mellett ezúttal nagy hangsúlyt kaptak az európai gazdasági integrációval, a migrációval és az industrial relations-szel foglalkozó panelek is. Érthetõ érdeklõdés kísérte a kelet-európai politikai változásokkal foglalkozó üléseket, amelyeken Belgrádból, Zágrábból és Ljubljanából érkezett szociológusok is kifejtették nézeteiket. Akik botrányt szimatoltak, azoknak csalódniuk kellett, mivel e kollégák tárgyszerû és visszafogott vitastílusa rácáfolt a lõporszagú elõítéletekre.

Vannak örök elégedetlenek, akik nem szeretik a konferenciákat, de azért mindegyiken ott vannak. Remélhetõleg ott lesznek a következõn is, lesz tehát folytatás, s a "First European Conference of Sociology" - amit az elégedetlenek egyike igaztalanul csak "First Europeanut"-nak nevezett - nem lesz egyben az utolsó is.

Az európai szociológus szakma nem egységesült annyira, hogy egy ilyen konferencia azt a fontos munkaerõpiaci funkciót betölthetné, mint amit például Amerikában betölt. Ott valóban állások dõlnek el, tenure-õk és fizetések múlnak egy-egy konferencia-szereplésen. A mi konferenciáinktól hosszabb távon sem várható ilyen professzionális stressz. Mi értelme van akkor egyáltalán az egésznek? Alighanem a puszta kíváncsiság kielégítése. Vagy az, amivel az író-szociológus Konrád György egy regényét zárta: "egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk".