A téma, amellyel itt foglalkozni szeretnék - azt hiszem, érthetõ okokból - nem "hazai" indíttatású, hanem elsõdlegesen "nyugati" tapasztalatokat és problémákat tükröz. Ennek ellenére úgy gondolom, van relevanciája a Magyarországon aktuálisan felvetõdõ kérdések és viták szempontjából is.

A téma úgyszólván "organikusan" nõtt ki a politikai szociológia egyes problémái, elsõsorban a demokrácia különbözõ formái és a társadalmi mozgalmak iránt hovatovább húsz éve tartó érdeklõdésembõl. Különbözõ komponenseivel - a civil társadalommal, a társadalmi mozgalmakkal, és a szükségletekkel - különbözõ idõben és különbözõ kontextusban foglalkoztam. Összefüggésük mintegy intuitíve, "hátsó gondolatként" merült fel eredetileg és csak lassan érlelõdött önálló problematikává.

Még emigrálásom elõtt, Magyarországon kezdett foglalkoztatni a civil társadalom kérdése, amelyrõl úgy véltem, újragondolása és újraértelmezése kulcs az akkori kelet-európai társadalmak kritikai megértéséhez. Akkor mindenekelõtt az érdekelt, milyen lehetõségei vannak a társadalom autonómiájának az állammal szemben, ez milyen formákat ölthet, és milyen jogi garanciák szükségesek biztosításához. Késõbbi kutatásaim, amelyek során elsõsorban a lengyel Szolidaritás mozgalom tapasztalataival foglalkoztam, illetve összevetettem ezeket a tapasztalatokat egyes nyugati mozgalmak céljaival és szervezési formáival, a civil társadalom fogalmának további kimunkálásához vagy tisztázásához vezettek (lásd pl. Márkus 1978, 1978a, 1981, 1982, 1985, 1985a).

Hogy további fejtegetéseimet világosan tudjam megfogalmazni, elõször azt szeretném tömören összefoglalni, mit értek a civil társadalom fogalmán, annál is inkább, mivel megközelítésem - úgy tûnik - bizonyos mértékben eltér attól, amit az erre vonatkozó magyar vitákból ki tudtam olvasni. Mielõtt azonban erre rátérnék, röviden felvázolom további fejtegetéseim felépítésének logikáját.

A szükségletekre vonatkozó kérdésfeltevés abba a kontextusba ágyazódik be, amelyet általában a "jóléti társadalom válságaként" szokás emlegetni. Ennek a krízisnek egyik érdekes kísérõje ugyanis a politikai diskurzus paradigmatikus változása volt.¹ Ezen azt értem, hogy a korábban domináns "jogok és kötelességek" problematikája mellett a szükségletek kérdése is utat talált a politikai nyilvánossághoz. Ez természetesen azt jelenti, hogy maga a kérdés: "mi az, hogy politikai", ma másképpen vetõdik fel, mint például Hannah Arendt számára.

Ez a változás egy sor más kérdés felvetéséhez is elvezetett. Elõször is, a jogokkal és kötelességekkel szemben, amelyeknek az univerzalizálása lehetséges - minden liberális, demokratikus társadalomban meg is történt -, a szükségletek univerzalizálása elfogadhatatlan, s ez már történelmileg bebizonyosult az államszocialista rendszerek példáján. Ez komoly problémát jelenthet a demokratikus igényekkel fellépõ jóléti állam számára, ha szociálpolitikájában nem pusztán egyes, "válságban lévõ" rétegek megsegítésére vállalkozik, hanem általánosan, az állampolgárokat megilletõ szociális jogokat is biztosítani kíván. Amivel ugyanis szembetalálja magát, az nemcsak a követelések (igények - claims) sokasága, de úgyszintén az ezen igényeknek az adott politikai térben való nyilvánosságra hozásához szükséges kompetenciák és eszközök társadalmilag/gazdaságilag stratifikált eloszlása is, amely "elnémítja" a társadalmi rétegek jelentõs részét, általában mindenekelõtt azokat, akiknek a szükségleteit elsõsorban kellene kielégíteni.

A demokrácia elvének érvényesítése szempontjából ennek a helyzetnek az az egyik legsúlyosabb következménye, hogy ezekben a társadalmakban a nem individuális jellegû, piaci mechanizmusok által elégségesen nem kielégíthetõ (s ugyanakkor egyre növekvõ terjedelmû) szükségletek megfogalmazása és értelmezése egyrészt az állami adminisztráció, másrészt pedig a jóléti kérdésekkel foglalkozó különbözõ szakértõk (welfare experts) kezében monopolizálódik.

Ez a helyzet új társadalmi mozgalmakat hívott életre, amelyek gyakran áthágják a fennálló társadalmi rétegzõdés határvonalait és amelyek rendszerint kritikának vetik alá a szükségletek - szûken vett gazdasági racionalitáson alapuló - interpretációját. E mozgalmak komoly kihívást jelenthetnek a fentebbi monopóliummal szemben. De hogy a kihívás sikeres is legyen, ahhoz többre van szükség, mint az említett interpretáció alapelveinek megkérdõjelezése. Ehhez a civil társadalomnak képesnek kell lennie a társadalmi kommunikáció, a tolerancia és a szolidaritás új struktúráinak kialakítására is.

Egyébként meggyõzõdésem, hogy mindezeknek a kérdéseknek van jelentõsége és relevanciája nemcsak a fejlett nyugati államok "jóléti" politikája és annak válsága, hanem azoknak a vitáknak a szempontjából is, amelyek most a kelet-közép-európai országok többségében, Magyarországot természetesen beleértve, zajlanak, és amelyekben elsõsorban az a kérdés vetõdik fel, hogy "kell-e", "lehet-e", vagy éppenséggel "muszáj-e" a nagy gazdasági átalakulással párhuzamosan a jóléti állam intézményeit is minél gyorsabban kifejleszteni. A válasz - minden gazdasági nehézség ellenére - számomra nem kétséges. A történelmi kor, amelyben élünk, kötelezettséget is jelent. Ahogy ma nem lehet egy ipari létesítményt felépíteni az ökológiai szempontok figyelembevétele nélkül, úgy még kevésbé lehet megengedni azt, hogy az ország népességének egy része (hozzáteszem, igen jelentõs része) meg legyen fosztva a társadalmi életben való részvétel elementáris feltételeitõl. Fejlõdésünket nem kezdhetjük el a tizenkilencedik századi állapotok visszaállításával, ha még ebben a században a "má"-ba szeretnénk elérkezni. Ehhez azonban az is hozzátartozik, hogy figyelembe vegyük azokat a tapasztalatokat és belsõ kritikákat, amelyek a nyugati jóléti társadalmakban fogalmazódtak meg.

A tárgyalandó probléma általános összefüggéseinek e rövid, összefoglaló jellemzése után elsõként a civil társadalom fogalmának tisztázására térnék ki.

Mindenekelõtt azt szeretném leszögezni, hogy nézetem szerint e fogalomnak igenis van jogosultsága a mai szociológiai gondolkodásban. Továbbá, hogy lényeges kritikai potenciállal rendelkezett és rendelkezik mind a nyugati, mind pedig a közép-kelet-európai társadalmak vonatkozásában. Ez nem jelenti azt, hogy a civil társadalom problémamentes, egyértelmû és világosan körülhatárolható fogalom lenne. De nem az a baj e fogalommal, hogy "ideológikus" vagy "spekulatív". A fogalmak mindig "ideologikusak" abban az értelemben, hogy a valóság rendezésére és rendszerezésére irányulnak egy bizonyos elméleti megközelítés keretein belül. Még az sem igazán baj, hogy közvetlenül nem operacionalizálható, és ha empirikusan szeretnénk megközelíteni, akkor mindig bizonyos indikátorokat kell kiválasztanunk, amelyek természetszerûleg leegyszerûsítik a vizsgálandó jelenséget és csak egyes aspektusait képesek megragadni. Ha csak egy pillantást vetünk nagy elõdeinkre, láthatjuk, hogy mind a "társadalmi szolidaritás" durkheimi, mind a "kapitalizmus szellemének" weberi fogalma teljesen hasonló nehézségekbe ütközik.

A problémák a civil társadalom fogalmával elsõsorban rendkívül bonyolult elõtörténetébõl adódnak, amire itt nincs módom részleteiben kitérni. Csupán arra utalnék, hogy e fogalom eredetileg az államilag szervezett társadalmakat jelölte (az állami szervezetet nem ismerõ "barbárokkal" szemben). Mindenekelõtt Hegel volt az, aki kiszakította a civil társadalom fogalmát ebbõl a tradícióból és elkülönítette az államot és a civil társadalmat mint két különbözõ (ámbár egymástól természetesen nem független és nem is egyenrangú) intézményi szférát² a modernitásban. Ez a teoretikus elválasztás természetesen nem volt független azoktól a valóságos társadalmi folyamatoktól, amelyek a 17. század óta fokozatosan létrehozták és jogilag is intézményesítették ezt az elkülönülést.

Hegel maga, mint tudjuk, a civil társadalom három szintjét különböztette meg: a szükségletek, a társadalmi osztályok és korporációk, valamint a publikus intézmények civil szféráját. Zygmunt Pelczynski mutatott rá arra, hogy ami a hegeli koncepcióban különösen jelentõs ennek a fogalomnak további fejlõdése és kritikai interpretációja szempontjából, az annak a felismerése, hogy "a civil társadalom nemcsak az a terep, ahol a modern ember a saját érdekeit elégíti ki, hanem az a szféra is, ahol megtanulja a csoportos cselekvésnek, a társadalmi szolidaritásnak az értékét; ahol azt kényszerül tudomásul venni, hogy a saját jóléte a másokétól is függ" (Pelczynski 1988: 364).³ Az így értelmezett civil társadalom intézményi keretei - habár ezek természetesen történelmileg változtak - magukba foglalnak olyan stabil elemeket, mint az alkotmányosan garantált polgári szabadságok, az önkéntes (választott) társulások, valamint a kommunikáció autonóm szférája. Habermas a társadalmi nyilvánosság szerkezetének változásairól szóló korai munkájában (1971) arra mutatott rá, hogy a civil társadalom történeti kialakulásának egyik korai komponense a független nyilvánosság kialakulása volt. Ez a szféra az, amelyben a semmilyen köztisztséget nem viselõ magánszemélyek a participáció által olyan nyilvános testületeket alkothatnak, ahol általános társadalmi jelentõséggel bíró ügyekkel foglalkozhatnak csoportosan vagy legalábbis kommunikációs interakcióikban.

A civil társadalomnak ez a szférája kialakulásától kezdve kritikai vizsgálódás tárává tette az abszolutista állam politikai normáit és mûködési formáit, s így hozzájárult az új politikai mechanizmusok kialakulásához. Itt fontos azonban megjegyezni (mivel ennek komoly hatása volt a civil társadalom további alakulására), hogy a nyilvánosságnak ez a szférája - és ebben az értelemben maga a civil társadalom is - e kezdeti stádiumban relatíve homogén alakulat volt: elsõsorban azokat a feltörekvõ polgári rétegeket foglalta magába, amelyek történetüknek ebben a fázisában az "univerzális osztály" szerepét játszották, mintegy képviselve a társadalom egészét (vagy legalábbis a társadalmi létrán alattuk elhelyezkedõ csoportokat). A civil társadalomnak ez a struktúrája megengedte mûködési elveinek olyan univerzalisztikus formában való megfogalmazását, mely eltekinthetett a társadalmi élet más szféráiban fennálló privilégiumok lététõl, s így posztulálhatta e nyilvánosság egyenlõ és általános hozzáférhetõségét. Amikor azonban a választójog általánossá válása, az általános iskolázottság szintjének emelkedése, valamint a tömegkommunikáció elterjedése nyomán ez az új nyilvánosság precedens nélküli módon kitágult és hozzáférhetõvé vált más társadalmi rétegek számára is, a homogenitása véget ért, s helyébe a különbözõ érdekek versengése és konfliktusa lépett. Hannah Arendt kifejezését használva, a "politikai kérdések" helyét a "szociális kérdések" vették át, ami Arendt szerint önmagában is a civil társadalmak deformációját és kritikai funkciójuk elsorvadását jelenti. Ha ezzel a konklúzióval nem is értek egyet, tény az, hogy a civil társadalom meglévõ mechanizmusai és intézményei valóban alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy az ilyen - egyre növekvõ mértékû - pluralizálódással a saját kereteiken belül sikeresen birkózzanak meg. Mivelhogy a piac csak a gazdasági aktivitás koordinálására képes, nem pedig a társadalmi integráció feladatának az ellátására, ezt az integrációs ûrt és a társadalom pacifikálását csak az állam intézményesített beavatkozása tölthette be. Az állam sajátos eszközei és mechanizmusai azonban voltaképp csak a rendszer-integráció feladatait tudják igazán betölteni. Ez pedig - a demokrácia elveinek megfelelõen - csak a meglevõ társadalmi integrációra épülhetne rá.⁴ Az állam kompetencia-körének ilyen jellegû kiterjesztése csak paternalisztikus, tehát többé-kevésbé burkoltan oppresszív módon valósulhat meg, melyben az állampolgár adminisztrált, nem pedig participáló szubjektumként kezeltetik.

Mindezen folyamatok következtében a mai liberális demokráciákban a civil társadalom elsõsorban úgy jelenik meg, mint a különbözõ érdekcsoportok versenyének intézményesített tere, - olyan csoportoké, amelyek a saját partikuláris érdekeiket külön-külön, egymástól izoláltan képviselik az állammal szemben és igyekeznek nyomást gyakorolni rá abból a célból, hogy az általuk képviselt érdekeket elõnyben részesítse. Azt valószínûleg - trivialitása miatt - már nem is érdemes megjegyezni, hogy ezeknek a csoportoknak a szervezettségi foka és alkupozíciója nagyon különbözõ, és hogy, természetesen, ebben a versenyben is az erõsebb gyõz. De az állam nem bábu és végsõ soron maga dönti el az elérendõ kompromisszum elveit és feltételeit. Nyilvánvaló azonban, hogy legitimáló érdekében áll, hogy ennek során biztosítsa a társadalmi konszenzus valamiféle minimumát. Ennek elérését elõsegíti az a tény, hogy a társadalom egyes tagjai általában nem csupán egyetlen érdekcsoporthoz tartoznak, hogy az egyes családok különbözõ tagjainak gyakran eltérõ érdekeik vannak, továbbá, hogy az állam rendelkezésére állnak a konszenzus mesterséges "elõállításának" különbözõ eszközei is. A jóléti állam létrejötte - most függetlenül az általa nyújtott szolgáltatások kiterjedésétõl - egy sor új problémát is teremtett, nem utolsó sorban éppen az ilyen konszenzus elõállítása szempontjából. A jóléti állam sok vonatkozásban korrigálta a piac által elõidézett legsúlyosabb szociális problémákat, minimális esetben a "biztonsági háló" megteremtése révén, de számos ország esetében olyan szociálpolitika révén is, amely kisebb-nagyobb mértékben továbbment az alapbiztonság megteremtésénél. Ezzel a modernitás képviselte "nagy átalakulás" egyik, Polányi által képletesen leírt, súlyos következménye, a társadalom és a gazdaság hagyományos viszonyának megfordítása, bizonyos mértékig korlátozva lett, ami megakadályozta azt, hogy a társadalmi élet teljes egészében gazdasági kényszereknek rendelõdjék alá.

A dolog azonban nem ilyen egyszerû. Egyrészt a modern társadalmakban a gazdaság és a társadalom tradicionális viszonyának a restaurálása természetesen nem lehetséges, és nem is kívánatos. Ez azonban azt jelenti, hogy e viszony jellegét, az ökonómia és a társadalom közti kapcsolatok formáit, a konkrét szituációtól függõen, újra és újra tudatosan kell meghatározni. Az ilyen döntés természetszerûleg érzékenyen érinti az egész társadalmat, minden rétegét és csoportját. Ezért ennek - a demokratikus rend szellemében - a különbözõ társadalmi csoportosulások által képviselt igazságosság, méltányosság, és az általuk kialakított élet-aspirációk függvényeként kellene megfogalmazódnia. Ez azonban csak akkor képzelhetõ el, ha a civil társadalom rendelkezik olyan mûködõ struktúrákkal és fórumokkal, ahol lehetséges ezeknek a különbözõ elvárásoknak a "horizontális" szinten való szembesítése és megvitatása bizonyos konszenzuálisan elfogadott referenciakereteken belül. Ezek hiányában az állam maga választja ki azokat a terminusokat, amelyekben döntését megfogalmazza és a szükséges kompromisszumot megvalósítja. Ez nemcsak tovább csökkenti a társadalomnak az állammal szembeni autonómiáját, de további torzulásokat is okoz a társadalom szövedékében, az életvilág "kolonizációján" keresztül (hogy megint Habermas kifejezésével éljek).

Az állam így kialakult, új kompetenciáinak azonban további sajátosságai is vannak. Egyrészt ezt mind az állami adminisztráció, mind pedig az állami szférához illeszkedõ "politikai nyilvánosság" erõs bürokratizálódása kísérte. Másrészt magát az állam politikáját is egyre növekvõ mértékben a "gazdasági racionalizmus" elvei határozzák meg, mintegy visszájára fordítva az állam elõzõekben jelzett kísérletét a gazdaság és a társadalom viszonyának ellenõrzés alatt tartására.⁵

A civil társadalom e folyamatokkal szembeni passzivitásának és tehetetlenségének egyik legfõbb oka az volt, hogy keretei közt a társadalmi integráció feladata elsõsorban úgy vetõdött fel (részben kialakulásának már említett sajátosságai következtében), mint a társadalom - a modernitás körülményei között egyre kevésbé megvalósítható - "egységesítésének"; a vélemények és az érdekek homogenizálásának a feladata. Magának a pluralitásnak, mint a társadalmi integráció lehetséges alapjának az elismerése csak újonnan és csak nagyon fokozatosan vonult be a nyugati liberális demokráciák civil társadalmaiba, elsõsorban egyes új társadalmi mozgalmak kezdeményezései folytán és az ezeket követõ elméleti vitákban.

Mielõtt érvelésem második - a szükségletekre vonatkozó - részére térnék át, talán nem felesleges, ha ezen a ponton még egyszer röviden összefoglalom a civil társadalom általam használt fogalmának néhány fontosabb jellemzõjét.⁶

1. Civil társadalmon értem azoknak a szabadon választott és partikuláris (vagyis nem mindenkit átfogó) asszociációknak és szervezeteknek a hálózatát, a véleményformálás és -kifejezés társadalmi eszközeivel együtt, amelyeket meg kell különböztetni mind az állam, mind a gazdaság sajátos intézményeitõl.⁷

2. A civil társadalom a maga modern értelmében nem állam nélküli társadalmat jelent. Az állam politikai szervezete és az általa teremtett jogi keretek és biztosítékok meghatározott értelemben az elõfeltételét alkotják a többé-kevésbé autonóm civil társadalomnak, noha történetileg a liberális demokratikus állam nem elõzi meg a civil társadalom létrejöttét. S noha az állam és a civil társadalom közti határvonal sem leíró, sem normatív értelemben nem rögzíthetõ egyértelmûen (e határ történelmileg változó és függ a konkrét társadalmi szituációtól), e két szféra elválasztása (de nem idegenként való szembeállítása) elõfeltétele minden demokratikus berendezkedésnek.

3. A civil társadalom nem azonosítható az állam által szervezett nyilvános szféra ellentettjeként értelmezett magánszférával. A civil társadalom is nyilvános szféra, illetve publikus mezõk sokasága, a társadalom önszervezésének struktúrája, amely kívül esik az állam intézményi szervezetén, bár nem független tõle.

Hasonlóképpen nem azonosítható a civil társadalom - az állam dominálta politikai tevékenységtõl megkülönböztetett - nem-politikai jellegû cselekvés terével. A civil társadalom különbözõ összetevõi vagy dimenziói a társadalmi élet különbözõ területeire irányulhatnak, vonatkozhatnak: a szûkebb értelemben vett politikára, gazdaságra, kultúrára stb. Noha a civil társadalom szerkezete az önkéntes, szabadon választott társulások pluralitásán nyugszik, ez nem jelenti azt, hogy ezen a szinten csak partikuláris érdekek nyerhetnek kifejezést. Gyakran éppen az általános érdekû ügyek vetõdnek fel itt és kerülnek nyilvános vitára.

4. A civil társadalom legfontosabb általános jellemvonásai - történelmileg változó konkrét jellegzetességein túl⁸ -: a polgári-emberi jogok formális egyenlõsége; az érdek-pluralitás tudatos elfogadása (vagy legalábbis tolerálása); valamint mûködésének átláthatósága, nem-titkos mivolta.

5. Végül a civil társadalom alapvetõ funkcióját abban jelölhetjük meg, hogy különbözõ módon szembesíti az állami aktivitás célkitûzéseit a strukturált (rétegzett) népesség céljaival és érdekeivel, s így befolyásolhatja az elõbbiek alakulását. Ez magában foglalja azoknak a normatív struktúráknak a kialakítását, amelyeken keresztül a csoport-identitások, s végsõ soron a társadalom kollektív identitása artikulálódnak, beleértve a megfelelõ hagyományok, érték-hierarchiák, valamint a társadalmi cselekvések normáinak a megfogalmazását is.

Ezzel talán át is térhetünk a tárgyalt téma második komponensére, a szükségletekre.

Mivel ez a téma számomra megintcsak elsõsorban a politikai szociológiának, konkrétabban, a demokrácia elméletének a szemszögébõl fogalmazódott meg, a szükségletek politizálásának folyamata került érdeklõdésem középpontjába. Ezen a folyamaton azonban nem egyszerûen azt értem, hogy bizonyos szükségletek megfogalmazása és kielégítése el lett választva mind a háztartástól, mind a közvetlen piaci mechanizmusoktól, és a jóléti állam adminisztratív apparátusának a kezébe került (ez már elég hosszú ideje így van). Természetesen már ez is a nyilvánosság elé tárja, s ebben az értelemben "publikussá" teszi a szociálpolitika tárgyaként kiemelt szükségleteket, ez azonban még nem feltétlen jelenti politizálódásukat.

A szükségletek valódi politizálódása akkor jön csak létre, amikor - a fentebb említett folyamathoz kapcsolódva - a nyilvános viták és kontesztációk tárgyává válnak. Ilyen kontesztációk nem csupán a szükségletek kielégítésének módjaira vagy szintjére vonatkoznak, hanem az interpretációjukra is, és kérdésessé teszik a különbözõ intézmények és testületek kompetenciáját az ilyen értelmezés elvégzését illetõen. A szükségletek politizálódása tehát nemcsak - és talán nem is elsõsorban - azt jelenti, hogy azok versenybe lépnek a társadalmi javak és tartalékok elosztásáért, hanem azt is, hogy a verseny folyamatában nyilvánossá és tudatossá válik kontingens természetük, illetve az egyéni és kollektív identitásokkal, valamint a különbözõ életformákkal való kapcsolatuk. Amikor például ma a nõmozgalom különbözõ irányzatai a gyermekgondozás kérdését vetik fel, ez nem egyszerûen segítségkérést jelent az anyasági funkció ellátásában, hanem egy sor más probléma tisztázását is implikálja: mi a nõ felelõssége gyermekei gondozásában, mik a gyermekes nõ élet-aspirációinak az adott társadalomban lehetséges határai, milyen jellegû gyermekgondozásra van szükség, milyen életformákhoz kellene ennek igazodnia és így tovább. Ez természetesen új diskurzust nyit meg mind a különbözõ elképzeléseket képviselõ nõk között, mind a nõk és a gyermekgondozás szervezéséért jelenleg felelõs intézmények képviselõi között, valamint a szélesebb társadalmi fórumokon is, amennyiben az ezekre a kérdésekre adott válaszok következményeket implikálnak a társadalom többi tagjaira (férfiakra, gyermektelenekre, idõsebbekre, végül magukra a gyermekekre) nézve is. Az ezekben a vitákban elhangzott vélemények egyre ritkábban szorítkoznak csupán annak hangoztatására, hogy "amennyiben az anyáknak ma dolgozniuk muszáj, ehhez valamiféle segítségre szorulnak", és egyre gyakrabban érvelnek azzal, hogy "az apa is szülõ", vagy, hogy "egy anyának is joga van az életforma megválasztásához vagy a szakmája gyakorlásához" stb. Ezeknek a diskurzusoknak a résztvevõi nemcsak szembesítik a saját elképzelésüket a másokéival, hanem ezek az elképzelések maguk is relativizálódnak, megkérdõjelezõdnek, dinamikussá válnak. Ahhoz, hogy az egyéni és a csoportidentitások autonóm módon alakulhassanak, a szükségletek megfogalmazásának és értelmezésének épp ilyen - a másokkal való vitákban végbemenõ (azaz nem monologikus) - önmeghatározásként kell megvalósulnia, ellentétben a mások által ("kívülrõl") történõ értelmezésük gyakorlatával.

De ha a szükségletek alapjában véve kontingesek, vagyis nem rögzítettek, s ugyanakkor fontos tényezõk az identitás formálásában, lehetséges-e univerzalizálásuk? Továbbá, milyen típusú szükségletek és milyen alapon jelentkezhetnek társadalmi igényként vagy követelésként? Hogyan viszonyulnak ezek az igények a jogok és kötelességek köréhez? Van-e valamiféle objektív mód annak megállapítására, hogy mely szükségletek a "valódiak", s hogyan lehetne ezek kielégítését priorizálni? Ha pedig ilyen "objektív" alap nem létezik, akkor mi lenne az az elv, amelynek alapján a társadalom mégis kötelezettséget vállalhat bizonyos (piaci preferenciák alapján ki nem elégíthetõ) szükségletek kielégítésére?

Ezeknek s a hasonló kérdéseknek, valamint a rájuk adott elméleti válaszoknak gazdag története van a morálfilozófiában, a társadalomtudományban és a politikai elméletben, - ezekkel itt nincs módom részletesen foglalkozni. A jóléti állam kialakulása óta azonban e problémák egy részének közvetlenül gyakorlati jelentõsége is van. Az ezekre vonatkozó empirikus válaszok többé vagy kevésbé világosan tükrözõdnek a jóléti államok szociálpolitikájában, s így - bizonyos mértékig - meghatározzák a jelenlegi társadalmi kontesztáció irányát is. E kontesztáció, melyen keresztül a szükségletek politizációja végbemegy, elsõsorban az ilyen típusú (azaz a szociálpolitika tárgyát képezõ) szükségletek "adminisztratív-bürokratikus menedzselése" ellen irányul, ennek participáció-ellenes, tehát nem-demokratikus szellemét kifogásolja, melynek gyökerei elsõsorban a technokratikus, pusztán ökonómiai racionalitás általános intézményesülésében keresendõk. E rendszeren belül a szükségletek meghatározása és értelmezése sajátos logikának rendelõdik alá, amelynek elsõ számú feltétele a szükségletek egyfajta értékelése és felosztása azokra, amelyeket az állam szociálpolitikája figyelembe vesz, és olyanokra, amelyeknek a kielégítését (vagy ki nem elégítését) az egyén magánügyének tekinti és teljes egészében a piaci mechanizmusokra bízza.

Noha e két kategória terjedelme és tartalma országonként, egy országon belül pedig a különbözõ idõkben változó, magának a felosztásnak a feladata általánosan érvényes. Természetesen maga ez a megkülönböztetés tökéletesen jogosult, minthogy azt is nehéz lenne kétségbe vonni, hogy a társadalmi tartalékok relatív korlátozottsága szükségszerûen határokat szab az elsõ csoportba tartozó szükségletek kielégítésének és megköveteli valamiféle rangsorolásukat. A kérdés csupán az, hogy ez a felosztás milyen alapon, hogyan és milyen mechanizmusok bevonásával történik.

A szükségletek konsbukciójának bürokratikus-adminisztratív modelljére e szempontból jellemzõ sajátosságok közül itt csak néhányat emelnék ki, annak érdekében, hogy az ennek kontesztációjaként kirajzolódó újabb modell körvonalait és tendenciáit világosabban lehessen áttekinteni. Azt is fontos itt megjegyezni, hogy maga ez a bürokratikus-adminisztratív modell is csak részben szorította ki az õt történelmileg megelõzõt, a szükségletek tradicionális társadalmi konstrukciójónak modelljét.

A szóban forgó bürokratikus-adminisztratív modellnek témánk szempontjából legrelevánsabb sajátosságai közé tartozik a szükségletek már említett két alaptípusra való felosztásának a módja. Ennek egyik fontos jellemzõje az, hogy - noha ez a felosztás mindig is valamiféle értékelésen alapul - az ezt végrehajtó apparátus úgy tekinti és prezentálja ezt a folyamatot, mintha az azt megalapozó megfontolásokban csupán tudományos - objektív és racionális - szempontok érvényesülnének.

Ugyanakkor ennek a mûveletnek az autentikus szubjektumát - a "klienst" lehetõleg kizárni igyekszik ebbõl a folyamatból, vagy legalábbis távoltartani tõle, azaz "adminisztrált" nem pedig "participáló" szubjektumként fogja fel. Ez a kettõs leválasztás (a normatív megfontolásoktól és a "klienstõl") praktikusan azáltal valósul meg, hogy a szükségletek megfogalmazása és értelmezése a szakértõk véleményére épülõ döntések formáját ölti. Ily módon történik annak meghatározása, hogy melyek minõsülnek "valódi" szükségleteknek (needs), és ezzel összefüggésben "objektíve" (lehetõleg kvantitatív módon is) meghatározhatóaknak, s melyek tekintendõk csupán szubjektív kívánságoknak (wants). Az ilyen megkülönböztetés azonban több szempontból is problematikus. Nem utolsó sorban azért, mert - nyíltan vagy burkoltan - kétségbe vonja az egyéni és a kollektív szubjektum kompetenciáját saját szükségleteinek felismerésében és megfogalmazásában. Ahogy ezt Plant, Taylor-Gooby (Plant-Lesser-Taylor-Gooby 1980: part L), és mások meggyõzõen kifejtették, sem szociológusok, sem más szakemberek nem képesek arra, hogy a szükségletek "valódiságát" valamiféle objektív - a szubjektum önértékelésétõl független - "módon felfedezzék".

Ha a szükségletek és kívánságok (needs and wants) közötti különbségtétel egyáltalán jogosult, ennek valamiféle más alapon kell megtörténnie. Ez persze nem jelenti sem azt, hogy a szükségleteknek csak egyetlen típusa léteznék, sem pedig, hogy a különbözõ szükségletek és kielégítésük módja mindig egyformán tudatosult lenne az emberek számára. Heller Ágnes például különbséget tesz ebbõl a szempontból "a szükséglet mint projektum", és a "szükséglet mint hiány" fogalmai között (Heller 1985). Ez a különbség azonban szerinte csak úgy értelmezhetõ, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a szükségletek mindig csak mint a különbözõ életformákhoz kötõdõ szükségletstncktúrák léteznek. Ám éppen ennek következtében a szükségletek kívülrõl, azaz mások által történõ meghatározása és értelmezése veszélyezteti az egyéni és a kollektív autonómiát, beavatkozik az életforma megválasztásának szabadságába. A szükségletek ugyanis - amennyiben kialakulásukat interszubjektív/kommunikatív folyamatként értelmezzük - szimbolikus (az értékrendszerhez közvetlenül kapcsolódó) konstrukciók is. S többek között éppen e sajátosságuk miatt jelenti a participációt kizáró szükségletmeghatározás nemcsak a kontroll új, jóllehet kifinomultabb formáját, hanem egyben az életvilág szimbolikus struktúráiba való beavatkozást is.⁹ Nem utolsó sorban éppen az ilyen típusú beavatkozás hozta létre azokat a feltételeket, amelyekbõl a szükségletek politizációjának a folyamata táplálkozik.

A szabad önmeghatározásra és az identitások autonóm módon való formálására irányuló törekvések azonban korántsem azonos esélyekkel rendelkeznek a kívülrõl rájuk erõszakolt definíciók megkérdõjelezésére és megváltoztatására. Ezeknek az esélykülönbségeknek okai nemcsak a társadalmi stratifikáció különbözõ formáiban gyökérezõ közvetlen anyagi és szimbolikus egyenlõtlenségekben keresendõk, hanem abban a diszkrepanciában is, amely egyes társadalmi csoportok esetében a részben még tradicionálisan formált életvilágban kialakult készségeik és a nyilvános diskurzusokban való részvételhez szükséges (vagy legalábbis elvárt) kompetenciák között jelentkezik. Példaképpen, a nõk - Magyarországon is gyakran tapasztalható - politikai "némaságának" egyik lényeges oka valószínûleg az ilyen kompetencia-hiány. De ez természetesen másfajta csoportokra is érvényes. Éppen ezért ez a diszkrepancia, amely a nyilvános diskurzusokban elfogadhatónak ítélt idiómák és szókészletek uniformalizálásából adódik, az utóbbinak pluralizálására törekvõ kontesztációk egyik fontos tárgyát képezi. Ez a kontesztáció mindenekelõtt azt hangsúlyozza, hogy a különbözõ szükségletek autonóm megfogalmazása a hivatalosan elfogadottaktól eltérõ idiómákat is igényel.¹⁰

Ebbõl kiindulva azt mondhatnók, hogy mialatt a szükségletek bürokratikus-adminisztratív meghatározása és interpretálása legalábbis részben tradicionális-társadalmi konstrukciójuk helyébe lép, ezt a bürokratikus modellt magát is kihívás éri a szükségletek politizálása során kirajzolódó új tendenciák részérõl.

Így tehát a szükségletek konstrukciójának három különbözõ, történelmileg specifikus modelljével állunk itt szemben.¹¹ Fejlõdésük egymásutánisága azonban nem jelenti azt, hogy a korábbi formák teljesen kiszorulnának. Valójában egymásra ráépülve alakítják ki a modern társadalmak szükséglet-konstrukciós mechanizmusainak rendkívül komplex és társadalmilag specifikus képleteit. A tradicionális és a bürokratikus modellnek közös vonása, hogy az identitás formálása mindkét esetben a szükségletek "kívülrõl" történõ meghatározásával párosul. Ez az externalitás azonban e két esetben különbözõ jellegû. A tradicionális típusú szocializálódás - miközben érzéketlen az egyén autonómiája iránt - sokkal szervesebb módon kapcsolódik az egyes személyek és a társadalmi csoportok konkrét életkörülményeihez. Ennek persze elsõsorban konzerváló hatása van, amennyiben az egyént helyzetének passzív elfogadására készteti. A bürokratikus modell viszont a szükségletek elõbb tárgyalt, két különbözõ csoportra való felosztásával, amelyeknek kielégítését két különbözõ mechanizmus alá rendeli, egyrészt megnöveli a tevékenység- és az élvezet-formák választásának - mindig a konkrét élethelyzet által körülhatárolt - szabadságát; másrészt bizonyos vonatkozásokban és határok közt egyenlõsíti az életesélyeket. Mivel azonban az utóbbit úgy hajtja végre, hogy eltekint a konkrét életszituációk pluralitásától, hogy normaként és normálisként feltételez és elõnyben részesít egy meghatározott életforma típust, ezért nem tudja kielégíteni a saját maga támasztotta autonómia-igényeket. Épp ez szolgál alapjául annak a folyamatnak, amelyet a "szükségletek politizálódásának" neveztem. S mivel az a kiinduló állapot, amelyet ez utóbbi opponál, maga is ellentmondásos, a szükségletek politizálódásának folyamata úgyszintén különbözõ irányokba mutathat és eltérõ célokat követhet. Csak a szereplõk maguk dönthetik el, hogy az út hova vezessen. Ez a bizonytalanság jól fellelhetõ azokban az új társadalmi mozgalmakban, amelyek a szükségletek politizációjának egyik legfontosabb - habár semmiképpen sem egyetlen - hordozói. Ezek a mozgalmak általában nem a gazdasági helyzet, státusz, foglalkozás stb. által meghatározott, már rögzített stratifikációk vonalán helyezkednek el, hanem "ügyek", szükségletek, preferált életformák körül szervezõdnek: új típusú csoportosulásokat és életformákat hoznak létre (illetve gyakran az összstruktúrában marginalizált csoportokat mobilizálnak). Ennek megfelelõen nem annyira elõre adott érdekeket fejeznek ki, mint inkább társadalmilag elfogadott értékeket és jelentéseket tesznek kérdésesé és újakat artikulálnak. Ezért (és ezáltal) kiterjesztik a társadalmilag releváns praktikus diskurzusok körét, növelik a társadalmi önreflexió fokát, a lehetséges kollektív választások szabadság-mezõjét.

Így elvben képesek lehetnek a civil társadalom struktúráinak revitalizálására, s az állami tevékenységek feletti hatékony ellenõrzés jelentõs növelésére. Ugyanakkor azonban e mozgalmak jelentõs veszélyeket is hordoznak magukkal. Épp az a tény, hogy szükségletek és életformák, azaz valamiféle "vitális" problémák körül artikulálódnak, hogy gyakran egy "ügy" körül szervezõdnek, esetenként olyan kizárólagossággal és emotív töltettel ruházza fel õket, amely nem annyira új, a fixált rétegzõdéseket átszelõ szolidaritás-formákat hoz létre, hanem éppenséggel a társadalmi fragmentáció irányában hat. Ha az ilyen, az emotív mobilizáció eszközeivel operáló, kizárólagos igényû mozgalmak lényegi és közvetlen befolyásra tesznek szert a politikai életben, ez akár még az adminisztratív eszközökkel létrehozható kompromisszum és "konszenzus" lehetõségét, végsõ fokon a demokratikus intézmények stabil funkcionálását is veszélyeztetheti.

Jelen pillanatban, úgy hiszem, eldöntetlenül áll a kérdés (különbözõ országokban különbözõ esélyekkel) az itt vázolt alternatíva két ága között (aminthogy persze az is lehetséges, hogy az ilyen típusú mozgalmak fokozatosan elveszítik jelentõségüket). Az új társadalmi mozgalmak többségét általában az jellemzi, hogy identitásuk és ideológiájuk a permanens létrejövés állapotában van, a folyamatos interakciókban állandóan alakul és változik. Épp ezért ennek a történelmi szakasznak még nincs tanulsága, de mivelhogy nyitott még, tehát van reménye. Mivel a szociológus szerepe épp abban áll, hogy rámutasson a különbözõ társadalmi választások és cselekvések lehetõségeire és következményeire, nem kell félnünk attól, hogy nem akad "ügyünk" és dolgunk a jövõben.
 

Jegyzetek

* A Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetében 1992. május 28-án tartott elõadás kiegészített szövege.

1. Ezt a változást talán legvilágosabban Nancy Fraser (1989) fogalmazza meg (lásd különösen 7. és 8. fejezetek).

2. A "szféra" itt nem a legjobb kifejezés, mivelhogy túlzottan térbeli képzeteket sugall, míg az itt elemzett megkülönböztetés inkább a társadalom dimenzióira, aspektusaira vonatkozik.

3. Az érv részletesebb kifejtését lásd: Z. Pelczynski (ed.) 1984: Introduction.

4. A társadalmi, illetve rendszer-integráció megkülönböztetése Habermastól származik (lásd 1975, vagy részletesebben kidolgozva 1989 vol. II, VI/1-2).

5. Ennek a folyamatnak az ausztrál államra vonatkozó érdekes empirikus elemzését adja M. Pusey (1991).

6. Ezek megfogalmazásában elsõsorban A. Arato és J. Cohen munkáira támaszkodtam, mivel koncepcióm az övékéhez áll a legközelebb (lásd például: Arató-Cohen 1985).

7. Ezt az utóbbi mozzanatot különösen szeretném aláhúzni, mivelhogy az utóbbi idõben szokásossá vált és nem minden alap nélkül - szembeállítani a magyar civil társadalom kialakulásának folyamatát lengyel megfelelõjével. Ez a szembeállítás általában azon az alapon történik, hogy míg a magyar fejlõdés elsõsorban a piacgazdaság kiterjedésével függött össze, addig a lengyel fõként politikai folyamatokhoz kötõdött. Nem vitás, hogy e két ország civil társadalmának feléledése igen különbözõ körülmények közt zajlott le. Az is igaz, hogy Magyarországon ez a folyamat kapcsolatba hozható a hatvanas évek közepétõl kialakult "csöndes kiegyezés" kísérletével és az ezt kísérõ gazdaságpolitikával, amely bizonyos mértékig független teret biztosított a lakosság - részben gazdasági jellegû - magántevékenysége számára. Ez a folyamat, amelyet Szelényi Iván a "megszakadt polgárosodás újjáéledésének" nevez, kétségtelenül szerepet játszott abban, hogy a társadalom autonómiájának köre fokozatosan szélesedett, mint ahogy abban is, hogy a társadalom egyes tagjai itt tanulták meg az önálló tevékenykedés csínját-bínját. Ily módon ez a folyamat természetesen hozzájárult a magyar civil társadalom csíráinak kifejlõdéséhez. Önmagában azonban a pusztán gazdasági aktivitás nem képes létrehozni azokat a struktúrákat és intézményeket, amelyeken a civil társadalom mûködése alapul. Ezek sejtjeinek és foszlányainak kialakulásához szükség volt azokra a formákra is, amelyek a különbözõ (bármennyire is elszigetelt) ellenzéki csoportok tevékenységébõl fejlõdtek és terjedtek ki a társadalmi mozgalmak különbözõ formáira, és természetesen a közvetlen politikai akciókra is.

8. Itt talán fontos megjegyezni, hogy az életvilággal való közvetlen kapcsolatuk folytán, a civil társadalom konkrét formái sokkal szorosabban függnek az adott társadalom sajátos történeti tradícióitól, mint az államformák vagy a gazdasági modellek.

9. E folyamat különbözõ megnyilvánulási formáinak vizsgálata egyre nagyobb teret nyer ma az irodalomban, sõt, számos szerzõnél (Habermas, Melucci, Offe) központi jelentõségre tesz szert a modernitás elemzésében (lásd például J. Habermas 1985: vol. II., vagy 1986; Offe 1985; valamint Melucci 1989).

10. Itt megintcsak elsõsorban Nancy Fraser már idézett munkájára kell hivatkoznom, amely többek között éppen "az interpretációs és kommunikációs eszközök társadalmilag és kulturálisan specifikus készletének" eloszlását, valamint az ide tartozó "hegemonikus" és "antihegemonikus" elemek egymáshoz való viszonyát elemzi. Hasonló problematikával - ámbár lényegesen más megközelítésben -foglalkoznak A. Melucci írásai is.

11. Itt nem foglalkozom a szükségletek konstrukciójának történelmileg kialakult negyedik típusával, amely "szükségletek fölötti diktatúra" néven vált ismertté Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett c. könyve nyomán (1991).
 

Hivatkozások

Arato, A.-J. Cohen 1985: "Social Movements, Civil Society and the Problem of Sovereignity", Praxis International, (vol.4.) 5.

Fehér, Ferenc-Heller, Ágnes-Márkus György 1991: Diktatúra a szükségletek felett. Cserépfalvi.

Fraser, Nancy 1989: Unruly Practices. University of Minnesota Press.

Habermas, Jürgen 1971: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat.

- 1975: Legitimation Crisis. Beacon Press.

- 1986: "The New Obscurity. The Crisis of the Welfare State and the Exhaustion of Utopian Energies", Philosophy and Social Criticism, (11) 2, C.

- 1989: The Theoty of Communicative Action. Polity Press.

Heller, A. 1985: "Can 'True' and 'False' Needs be Posited?" In: The Power of Shame. Routledge.

Márkus, Mária 1978: "Self-Management or Producers' Control? APSA Monograph, 24.

- 1978a: The Role of Private Sector in Economy and Structure of East European Societies. A Hegedûs Andrással korábban írt "A kisvállalkozó és a szocializmus" c. cikk (Közgazdasági Szemle, 9.) átdolgozott variánsa.

- 1981: "Crisis of Legitimation and the Workers' Movement; The Case of Poland", Thesis Eleven, 3.

- 1982: "Overt and Covert Modes of Legitimation in East-Eurpean Societies". In: Fehér, F. - H. Rigby (eds.) Political Legitimation in Communist States. Macmillan.

- 1985: "Constitution and Functioning of Civil Society in Poland". In: Misztal, B. (ed.) Poland after Solidarity, Social Movement versus the State. Transaetion Books.

- 1985a: "Formation and Restructuration of Civil Society. Is there a General Meaning in the Polish Paradigm?" Intetnational Review of Soeiology, (vol. XXL) 1-3.

Melucci, A. 1989: Nomads of the Present, Social Movements and Individual Needs in Contemporary Society. Hutchinson.

Offe, C. 1985: "New Social Movements: Challenging the Boundaries of Institutional Politics", Soeial Research, (52) 4.

Pelezynski, Zygmunt (ed.) 1984: The State and Civil Society. Cambridge U. P.

- 1988: "Solidarity and The Rebirth of Civil Society" in Poland, 1976-81". In: Keane, John (ed.) Civil Society and the State. Verso.

Plant, R.-H. Lesser-P. Taylor-Gooby 1980: Political Philosophy and Social Welfare. Routhledge.

Pusey, M. 1991: Economic Rationalism in Canberra. Cambridge U. P.