Papp Zsolt korai halálával fájdalmas veszteség érte a szociológiát és a magyar társadalomtudományi gondolkodás egészét. A visszaemlékezések és búcsúztatások sokasága jelezte azoknak az értékeknek a sokszínűségét, amelyek további gyarapodásának oly megdöbbentő hirtelenséggel vetett véget a tragédia. A gondolkodó ember, a munkatárs és barát mellett lapunk elődjének, a Szociológiának szerkesztőjét, majd főszerkesztőjét is gyászoljuk. Papp Zsolt 1986 és 1990 között volt a Szociológia főszerkesztője, abban az időszakban, amikor a tudományos folyóiratok szerkesztése és kiadása a korábban nem tapasztalt nehézségekkel került szembe, s mégis az Akadémiai Kiadónál megjelenő társadalomtudományi folyóiratok közül a Szociológia jelent meg és talált előfizetőkre, olvasókra a legnagyobb példányszámban. Főszerkesztőként Papp Zsolt szakmai igényességgel, ha kellett, szervezéssel és tárgyalásokkal, ha másra volt szükség, a rá jellemző közvetlenséggel, derűvel és vonzerővel segített fenntartani a lapot. A megszűntéig folyamatosan magas színvonalon megjelenő folyóirat gazdag örökség számunkra, nélküle lapunk, a Szociológiai Szemle sikeres indulása is lényegesen nehezebb lett volna.
A Szociológiai Szemle szerkesztői a következő tanulmány közlésével tisztelegnek Papp Zsolt emléke előtt.
Az alábbi írás egy Papp Zsolt által tervezett és szerkesztett, a nyolcvanas évek derekán elkészült tanulmánykötetből való. A kötet szerzői annak a kutatócsoportnak a tagjai voltak, amelyet Zsolt vezetett az akkori Társadalomtudományi Intézetben, s amelynek programja az évtized magyarországi társadalmának változásait, átalakulásának tendenicáit szándékozott nyomon követni és összefoglalóan bemutatni.
Az elkészült kötet kiadása különböző okoknál fogva egyre halasztódott, mígnem a szerzik úgy gondolták, hogy a rendszerváltozás folyamatában az egész könyv aktualitását veszítette, így a kézirat végül is az irattárba került. Az a körülmény, hogy a Szociológiai Szemle most mégis felkutatta és - valamelyest lerövidítve és szerkesztve - közli Papp Zsoltnak ezt az írását, bizonyos szempontból módosítja Zsoltnak önnön munkája feletti ítéletét, s joggal. Igaz ugyan, hogy Zsolt lemondott e kézirat publikálásáról, ennélfogva a még csak belső, műhely-használatra készült szövegen több helyütt érezhető a mondandó ideiglenesnek szánt megformálása, s a Zsolt stílusára oly jellemző formai mívesség hiánya is. De az is igaz, hogy maga a téma, a kelet-közép-európai térség társadalmainak historikuma, változásának, történeti fejlődésének különlegessége a nyolcvanas évek közepét h egyre intenzívebben foglalkoztatta. Ezért azután habár továbbra is elégedetlen volt, mint ahogy szinte mindegyik munkájával, ezzel a tanulmányával is, mégis - ellentétben azzal a szokásával, hogy befejezett írásairól utólag nem szívesen beszélt, legfeljebb kollégái, olvasói véleményét hallgatta meg, zavartan hümmögve és mentegetőzve - erre a nyomtatásban most először megjelenő írására többször is visszatért. A stagnáció, a megújuló modernizációs nekirugaszkodások problémája, s e probléma tudományos-elméleti megközelítése, tárgyalhatósága foglalkoztatta. Amikor például tervezett doktori disszertációjának koncepcionális kereteit körvonalazta, éppen ezt a tanulmányát, pontosabban, ennek alapgondolatait idézte fel ismételten, mint a megírandó könyv legalábbis egyik megfontolandó, újragondolható és átértékelhető kiindulópontját.
Mint annyi más izgalmas téma, terv, magával ragadó gondolat, úgy ez is megvalósítatlan marad immár.
Balogh lstván
Szociológiai Szemle 1992/3. 103-126.
Papp Zsolt 40 ÉV - AVAGY A SZOCIALISTA MAGYAR ÚT ÉS NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA
(a szaktudományi irodalom alapján)
Elöljáróban érdemes talán megemlíteni, hogy a szocialista magyar fejlődést 1949 és 1953 között a szovjet út mechanikus másolása jellemzi. Ebből, részben pedig saját negatív hagyományainkból áll elő egy olyan "ősállapot", amelyből az elmúlt harminc évben próbáltunk meg kivetkezni. Mi jellemzi ezt az ősállapotot? Címszavakban: erős vertikális központosítás (a gazdaságtól a kultúráig), nagy szervezeti összevonások (minden területen), felesküvés az állami tulajdon kizárólagosságára, maximalista jövedelem-felszippantás és központi újraelosztás; az érdekszervezetek és a civil társadalom leépítése; fogyasztás-ellenesség és uniformizáltság az életvitelben, gondolkodásban.
A magyar szocialista út specifikuma, hogy - általánosságban szólva - az elmúlt harminc évben majd minden fenti komponensnek kirajzolódik hol halványabb, hol erőteljesebb mása. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a vertikális túlközpontosítás "árnyékában" megjelenik a gazdálkodás, az igazgatás és a kulturális élet decentralizációja, megerősödnek a helyi autonómiák, teret kap - máig nem kellő mértékben - a gazdaság és a társadalom önszerveződése. A hierarchikus és pozicionális gazdaság- és társadalomszerveződés mellé kéredzkedik a teljesítmény-elv, a vállalkozás, a verseny, a tárgyi szakszerűség. A nagyra nőtt szervezetek mellett megjelennek a "közepesek" és a "kicsik", - máig nem kellő súllyal. Megszűnik az állami tulajdon kizárólagossága, elmozdultunk a heterogén tulajdonformák, a tulajdonformák kombinációi felé. A központi jövedelemelvonás ostrom alatt áll. Megjelentek a helyi önfinanszírozások, megjelent a "civil a pályán". A magatartás, gondolkodás, fogyasztás uniformizáltsága felszakadt, és egy összetett sokféleségnek adott helyet. Kialakult egy újfajta társadalomszerkezet, amely az elmúlt másfél évtizedben további átalakulásokon ment át.
Röviden: az államnak alávetett bérmunkásból szuverén és érdekelt termelőt, az igazgatás "alattvalóiból" állampolgárt akartunk és akarunk csinálni. Mai húzószavaink: az állam önkorlátozása, a bevonó, érvelő és felelős kormányzat, a szolgáló közigazgatás, az érdekszervezeti autonómia, a társadalom önszervezőképességének tolerálása, az önkéntes kezdeményezések - legyen szó piaci vállalkozásról vagy kommunális szolidaritásról - támogatása, az egyéni szabadság és ambíciók fontossága. A mai Magyarország ezzel saját korábbi múltjától akar megszabadulni. Egyúttal egy európai régió közös történeti sajátosságaiból akar kiszakadni. Nem mondhatjuk, hogy ez a kiszakadás sikerrel járt volna, befejeződött volna. Annyi biztos, hogy mai szocializmus-értelmezésünkben korlátozott szerep juta központi megoldásoknak, a nagy formáknak, az uniformizált recepteknek. Ezek mellett, sőt ezek helyett a helyi, a "kicsi" és a sokféle megoldásokat és működésmódokat próbáltuk preferálni. Negyven évről szólva, ez az a honnan-hova, ami az alábbi - feldolgozásokat összesítő - összeállítás vezérlő szempontja.*
1. Közeledési és távolodási folyamatok a társadalom szerkezetében
A második világháborús események következtében Magyarország statisztikai mutatókkal kifejezhető fejlettsége a két világháború közötti alacsony szinthez képest is visszaesett. A háború okozta halálozás 420-450 ezerrel csökkentette az ország népességét, az 1944-re becsült nemzeti vagyonnak 40 százaléka pusztul el, az 1945/46. évi nemzeti jövedelem az 1938/39. évinek körülbelül fele volt. Az 1949-ig tartó újjáépítési szakaszt követő "nekifutás" igen rossz gazdasági feltételek között startolt. A szakírók szerint a napjainkig eltelt időben e nekifutásnak három nagy periódusa különíthető el (Andorka-Harcsa 1986). 1. 1950-től a hatvanas évek közepéig extenzív jellegű iparosítás folyt. Az iparban foglalkoztatottak számának kiterjesztése és az ipari termelés növelése a mezőgazdaságban meglevő munkaerő-tartalékok kiaknázása és az eltartott nők munkábaállása révén valósult meg. Erre az időszakra esik a mezőgazdaság teljes kollektivizálása. 2. Az 1960-as évek közepétől az ipari-gazdasági növekedést a munka termelékenységének növelésétől lehetett várni. Az átállást az "intenzív pályára való áttérésnek" szokás nevezni. Szükségességét bizonyította, hogy a nemzeti jövedelem növekedése lelassult, 1965-ben 1964-hez képest stagnált. 3. Az 1970-es évek második felétől a világgazdasági depresszió ás átrendeződés, valamint a rugalmas alkalmazkodás késedelmei és elmaradása mind jobban éreztették hatásukat. 1978 után a nemzeti jövedelem és az egy főre jutó személyes jövedelem növekedése lelassult. A gazdasági kihívástól kikényszerített "modernizációs változások" felgyorsultak; máig kérdés, hogy mekkora - jóvá tehető vagy nem behozható - késedelemmel.
Nézzük a fenti szakaszokat részletesebben (Andorka-Harcsa, Orbán S., Kolosi T., Illés J., Ferge Zs., Szelényi-Konrád, Bőhm-Pál, Nyitrainé, Klinger A., Soltész A. és mások feldolgozásai alapján).
Első szakasz (1949-1966)
A felszabadulást megelőzően - 1930-ban - a lakosság 24,6 százaléka volt kisárutermelő paraszt, 23,3 százaléka agrárproletár, 23,5 százaléka ipari munkás. Ipari és kereskedelmi kisárutermelő 10, alkalmazott és önálló értelmiségi 15, tőkés és földbirtokos 5 százalék. A második világháború után a földreform következtében a földterület 35 százalékát igénybe véve annak 60 százalékát osztották ki magánszemélyeknek - földnélküli mezőgazdasági munkásoknak és törpebirtokos parasztoknak. A földosztást követően a magyar társadalom legnagyobb osztályát - a négy millió aktív kereső közel felét - 1949-ig a mezőgazdasági parasztság alkotta (47 százalék). 1949-ig állami tulajdonba vették a bányákat, majd az ipar, a bankok, a nagykereskedelem és a kisipar gazdasági egységeit. Az államosítások következtében az ipari munkásság létszáma nőtt (27,7 százalék). A földosztás és az államosítás új feltételeket teremtett, megszűntek az Erdei Ferenctől "kettős társadalomnak" nevezett szerkezet korábbi összetevői, és ezt követően életmódban, kulturálisan és közgondolkodásban is fokozatosan egységesült a magyar társadalom.
a) Az agrárproletáriátus jelentős része elhagyta a falut. Az aktív keresők között így lényegesen csökkent a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak aránya (utóbbi 1963-ban 32 százalék). A visszamaradottak "két hullámban" tsz-parasztokká váltak. Ezzel párhuzamosan nagyjából kétszeresére nőtt a nem mezőgazdasági munkások száma (1963-ban 47 százalék). 1948 és 1952 között 300 ezer fő távozott a mezőgazdaságból; 1948 és 1954 között 374 ezerrel nőtt az iparban foglalkoztatottak száma. A mezőgazdaság elhagyásának folyamata 1953 táján lassult, később megint felerősödött. 1949 és 1963 között 900 ezer fő hagyta el a mezőgazdaságot. A nem-mezőgazdasági munkások jelentős része - az iparosodás és a városiasodás - infrastruktúra konfliktusának szenvedő alanyaként - az elmaradt városfejlődés következtében a hatvanas évek derekától ingázni kezdett, számuk 1-1,5 millió között mozog. A hetvenes évek első felében Budapesten 400 ezer fő lakik munkásszállásokon. 1949 és 1972 között az iparban dolgozók aránya megduplázódik, ami két és fél millió embert jelentett. - Jelentősen nőtt a szellemi foglalkozásúak aránya, 1963-ban 19 százalék. Végül említsük meg, hogy 1950 és 1975 között az aktív keresők száma egymillióval nőtt, ennek 95 százalékát a munkába álló nők adták.
Ezek a folyamatok kifejezik a társadalmi struktúrák átalakulását. Közeledési folyamatok játszódtak le, ezeknek itt öt összetevőjét kívánjuk kiemelni. 1. A szó szoros értelmében vett közeledést - egymás tőszomszédságában lakást - eredményezett az a körülmény, hogy a nem mezőgazdasági foglalkozásúak egymillión felüli csoportjának a munkahelye a város volt, ám lakóhelye a falu maradt, ahol a városban dolgozó ipari foglalkozásúak 1,2 milliós tömbje bekapcsolódott a mezőgazdasági kisüzem és háztáji művelésébe. 2. További közeledést jelentett a mezőgazdasági munka iparszerűsödése. A tsz-tagok fele hagyományos mezőgazdasági munkát, a másik fele idővel iparszerű munkát végzett. Megjelentek a vállalati gazdálkodás feltételei, a garantált munkabér; erősödött az anyagi-technikai infrastruktúra és a szellemi bázis; a gépesítés, a specializáció és az iparszerű termelési rendszerek jóvoltából megindult az elparasztiatlanodás folyamata. 3. A közeledés további mutatója, hogy, kivált a községekben, létrejöttek a vegyes háztartások, amelyekben a nem-mezőgazdasági férj mellett tsz-tag feleség volt található. Számuk a hatvanas években 900 ezer fölé emelkedik (miközben 900 ezer közelében van a homogén háztartások száma). 4. Végül a közeledés folyamatait fejezte ki mindaz, amit a mobilitási mutatók hoznak. Ezt külön pontban említjük.
b) A társadalmi mobilitás erősen megnőtt. A vezető és értelmiségi rétegnek közel fele munkás és parasztcsaládok leszármazottja volt. A nem-mezőgazdasági munkásoknak kb. fele - a szakmunkástanulóknak kisebb (30 százalék), a szakképzetleneknek nagyobb része (80 százalék) - a mezőgazdasági munkások és parasztok soraiból verbuválódott. A korszakra jellemző strukturális mobilitás lényege tehát a mezőgazdaságból az iparba, és az iparból és mezőgazdaságból a szellemi munkába való vándorlás. Az intragenerációs mobilitást nézve: az iparban dolgozók fele a mezőgazdaságban kezdte, a szellemi munkásoknak több mint fele az iparban és mezőgazdaságban kezdte munkáját. Megemlítendő, hogy a fizikaiakból lett szellemiek nem a hagyományos (orvos, jogász) értelmiségi pályákra mentek, hanem inkább vezető gazdasági, igazgatási és politikai pozíciókba kerültek.
c) A közeledési folyamatok további mutatója, hogy a társadalmi osztályok és rétegek jövedelmi és életkörülménybeli különbségei a háború előttihez képest lényegesen csökkentek. A mezőgazdasági fizikai dolgozók helyzete közeledett a nem-mezőgazdasági munkásságéhoz. Mérséklődött az egyszerű szellemi (irodai) dolgozók és a szakmunkások közötti távolság. Ugyanakkor - bizonyos kategóriák kiesése ellenére - a két világháború közötti hierarchikus sorrend többé-kevésbé változatlan maradt. Vagyis a legkedvezőbb élet- és jövedelmi helyzetben a vezető beosztásúak voltak, őket követték az értelmiségiek, a középszintű és egyszerű szellemi foglalkozásúak, a munkásság, szakképzettségi rétegei szerint, végül a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak. Igaz persze, hogy ez a hierarchia nem volt egyértelmű; a szakképzett munkás már ekkor közel állt a középszintű szakemberhez és az irodai dolgozóhoz, illetve a mezőgazdaság egészében nem volt kedvezőtlenebb helyzetben a munkások szakképzetlen, segédmunkás rétegeihez képest. - E mobilitás feltétlen értéke, hogy egy korábban megmerevedett társadalom a strukturálisan egyirányúsított nyitottság és mozgás állapotába került. (Emelkedett az iskolai végzettség, különösen legalsóbb szinten, mert nőtt a 8 osztályt végzettek aránya.) A segédmunkás fizikai dolgozóból idővel szakmunkás lehetett, a szakmunkás elvégezhette (estin vagy kiemelve) a főiskolát, az egyetemet és értelmiségivé lehetett. Ezzel adva volt - tömeges méretekben - a kis lépések útján megvalósuló társadalmi felemelkedés lehetősége. Ám a hatvanas években már jelentkeznek a problémák. A szakmunkás továbbtanulásának értelmét megkérdőjelezte, hogy szakmunkásként többet kereshet az értelmiséginél; feloldatlan zavar támadt az értékrendszerben: ha a munkás a társadalom értékhordozója, mi indokolja, hogy kiszakadjon ebből a közegből és értelmiségivé váljon; hamarosan jelentkeztek a mobilitással járó tömeges személyiségzavarok; végül nem lehet elhallgatni, hogy a mobilitás korabeli strukturális "egyirányú utcája" egy függőlegesen építkező hivatali struktúrában való előrejutásra mozgósított.
A vállalkozásszerű termelés kívánatosságának idővel bekövetkező felismerése a "hivatali hierarchiákon" nyugvó termelésszervezés súlyos fogyatékosságait jelezte, és egy idő után maga a gyakorlat kérdőjelezte meg a "hierarchikus mobilitás" értelmét.
d) Az adott időszakban az egy főre eső nemzeti jövedelem lényegesen, az egy főre jutó lakossági reáljövedelem ennél jóval lassabban emelkedett. Utóbbi az 1950-es évek első felében visszaesik, ami jelzi a lakosság - különösképpen a parasztság - aránytalanul nagy tehervállalásait a gazdasági növekedés megvalósításában. Az 1950-es évek második feléig a fogyasztási mutatók emelkedése a háború előtti szinthez képest viszonylag lassú, sőt a parasztság fogyasztása és életkörülményeinek mutatói (kivétel a villannyal való ellátottság) a háború előtti szintre esnek vissza.
e) A hatvanas évek elejére a lakosság halandósági mutatói javultak és közeledtek a legfejlettebb európai országokban megfigyelt értékekhez (a csecsemőhalandóság javulása mutatott lényeges lemaradást). A családoknál kívánt és megvalósított gyerekszám két gyermek körüli átlagos szintre süllyedt, s ezzel a hatvanas évek első felében a népesség egyszerű produkciója nem volt biztosítva.
f) A deviáns viselkedések gyakorisága a háború után visszaesik, majd az ötvenes évek második felétől egyes deviáns viselkedések - öngyilkosság és alkoholizmus - gyakorisága fokozatosan emelkedik. Szintjük azonban akkor még nem volt gondot okozó.
Második szakasz (1966-1978)
Az 1956 utáni gazdaság- és társadalompolitika alakulása számos szemszögből megközelíthető. Egyik lényeges hazai sajátossága mindenképpen az a felismerés és gyakorlat, miszerint a gazdasági növekedést nem lehet a lakosság életszínvonalának korlátozása és leszorítása árán megvalósítani. A munkaerő-tartalékok kimerülése és a gazdasági reform megkezdése megváltoztatja a korábbi feltételeket. A magyar gazdaság és társadalom "modernizációjának" leggyorsabb ütemű és viszonylag rövid idő alatt kifulladó szakasza indul meg.
a) A hetvenes évek második feléig nemcsak az egy főre jutó nemzeti jövedelem emelkedik, hanem 1960 és 1975 között csaknem kétszeresére nő - évente 4,7 százalékkal emelkedik - a lakosság elért reáljövedelme. A garantált reáljövedelem-emelkedéssel párhuzamosan 1957 után folyamatosan emelkedik az életszínvonal és javul az ellátás. A hetvenes évek második feléig a fogyasztói árszint alig változik; hosszan - gyakran az ésszerűtlenedésig elmenően - fennmaradnak bizonyos fogyasztói árpreferenciák; emellett sikerül fenntartani egy biztonságos, néhol szélesedő áruellátást. Az életszínvonal gyors emelkedése a fogyasztói és lakásmutatók gyors ütemű javulásában tükröződött. Nőtt és a telítettség közeli szintet ért el a tévé-készülékekkel és a háztartási gépekkel való ellátottság, nőtt a magántulajdonban levő személygépkocsi-állomány; változatossági igény mutatkozott az étkezés, ruha és lakberendezés kellékeiben; megjelentek a társadalmi helyzetet szimbolizáló javak. Zérus szintről indulva lényegesen megnőtt a lakásépítés, a falusi lakásállomány jelentős része kicserélődött; a lakások jelentős része vízvezetékkel, csatornával, gázzal ellátottá vált. A hetvenes évek második feléig javulnak a lakáshoz jutás esélyei. A lakosság többsége számára ebben az időszakban teremtődnek meg a korszerű életmód tárgyi feltételei; a jövedelmi és kulturális igényszint emelkedése a fogyasztási szerkezet átalakulása mellett a hetvenes években a növekvő önmaga (és gyermeke) kímélésében és a növekvő szabad időt kitölteni akaró igyekezetben tükröződött.
b) A lakossági jövedelmek jelentős emelkedése közben az előzetes aggályokkal ellentétben nem nőttek a jövedelemkülönbségek. Az alsó és felső decilis jövedelemrészesedése közötti különbség kissé csökkent, a társadalmi rétegek közötti különbségek mérséklődtek. E folyamatokban lényeges szerepet játszott a háztáji és kisegítő gazdálkodás. A lakosság több mint fele - a falusi lakosságnak csaknem egésze - mezőgazdasági kistermeléssel egészítette ki munkahelyi keresetét. (A hetvenes években a lakosság fele falun lakik, és az ipari munkások fele ugyancsak falun lakik.) Az 1,6 millió mezőgazdasági kisüzem és háztáji 2,5 millió aktív keresőt érintett, ebből 1 millió volt ipari munkás. Mivel a mezőgazdasági kistermelésben való részvétel az alacsonyabb jövedelmű rétegekben volt gyakoribb - a mezőgazdasági fizikai családokban közel teljes körű -, ezért a szakirodalom szerint lényegesen csökkent a magasabb és alacsonyabb jövedelműek közötti különbség.
c) A társadalomszerkezet átalakulása némileg lelassult. A mezőgazdasági fizikai réteg kismértékben csökkent, a középszintű és egyszerű szellemi réteg növekedése lassult. Csökkent az önálló kisiparosok, kiskereskedők és az egyénileg gazdálkodó parasztok száma. 1974-es adatok szerint a keresők közel 60 százaléka tartozott a munkásosztályhoz, 22 százaléka értelmiségi és alkalmazott, 14 százaléka szövetkezeti paraszt, 2,5 százaléka kisárutermelő. (A korabeli kategorizálás szerint a szövetkezeti parasztságba bevették a tsz-elnököt és a tsz-ben dolgozó lakatost is.) A munkásosztály belső tagozódása: 33 százalék ipari és építőipari fizikai, 5,3 szállítás, 5,3 kereskedelem, 1,6 szolgáltatás, 2,5 egészségügy és kulturális szféra, 2 százalék közigazgatás. A társadalmi mobilitás globális volumene azért nem csökkent, mert a strukturális mobilitás lassulását, csökkenését ellensúlyozni kezdte a cirkuláris mobilitás növekedése ("alacsonyabb foglalkozásokba" való kiáramlás a gyermekeknél). Részben szellemi családok gyermekei indultak meg előnyösebb kereseti feltételű fizikai (elit-) szakmák irányába, részben, a mezőgazdaság helyzetében bekövetkezett javulással párhuzamosan nem-mezőgazdasági fizikai rétegekből irányult a mobilitás a mezőgazdaság felé. Az időszak jellemzője, hogy nincsenek nagy strukturális munkaerő-átcsoportosítások, és néhány szakma kivételével nincsenek elhelyezkedési nehézségek. Ekkor alakul ki egy biztonságérzet (miszerint a munkához való jog a munkahelyhez, sőt, a beosztáshoz való jog), ami aztán a nyolcvanas évek eleje óta lényegesen romlik.
d) Feltűnőnek mondott változások mentek végbe az életmód területén. Az életmód feszítettebbé vált. Miközben a főmunkahelyen eltöltött munkaidő fokozatosan csökkent, és a nők háztartási munkaideje mérséklődött, a felszabaduló idő jelentős részét a jövedelemkiegészítő tevékenységek, illetve a közlekedés emésztették fel. A szabadon választható tevékenységek között lényegesen megnőtt a televízió nézésére fordított idő, és minden más - művelődési, társas kapcsolat ápolását célzó - időtöltés a hetvenes évek időszakában a háttérbe szorult. A lényeges életszínvonalemelkedés ezért részben a hosszú időtartamú jövedelemkiegészítő munkák révén valósult meg, főleg az alacsony jövedelmű rétegeknél.
e) A szakkutatók úgy fogalmaznak, hogy nem tudják bizonyítani, mekkora szerepet játszott a feszítettebbé váló életmód abban, hogy a hatvanas évek közepétől a felnőtt férfiak halandósága romlani kezdett; az öngyilkosság és az alkoholizmus gyakorisága fokozatosan növekedett. Ugyanakkor idővel megállt a családonkénti gyerekszám csökkenése, ami feltehetően a hetvenes években bevezetett népesedéspolitikai eszközöknek (családipótlék-emelés, gyermekgondozási segély) volt köszönhető.
Harmadik időszak (1978-1988)
Az 1966-1968-as reformbevezetési időszak utáni tíz-tizenöt év a "modernizáció" irányába tett lényeges előrelépéseket mutat. Az 1970-es évek második felében azonban - a külső konjunktúra megfordulása, a belső alkalmazkodás elmaradása és a meglevő és beszerezhető tartalékok és források felélése folytán - a gazdasági növekedés erősen lelassult. 1985-ben mindössze 7 százalékkal volt magasabb a nemzeti jövedelem, mint 1978-ban. Eközben az egy főre jutó lakossági reáljövedelem 7-8 százalékkal nőtt tehát növekedése az 1978 előtti időszakhoz képest lényegesen lelassult -, és az egy keresőre jutó reálbér körülbelül 11 százalékkal visszaesett. Mivel 1980 és 1984 között 30 százalékkal nőttek az árak, a reálértéken számított jövedelem stagnált. Nézzük most a szerkezeti mutatókat.
a) Az elmúlt 10-15 évben lelassult a magyar társadalomszerkezet átalakulása. A hetvenes évek vége óta csökken az aktív keresők száma, 1984-1985-ben 4,5 millió. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak számának csökkenése a hetvenes évek végén megállt, és a nyolcvanas évek elején kis növekedés következett be. Az iparban és építőiparban foglalkoztatott munkáslétszám növekedése lelassult, nőtt a kereskedelemben és szolgáltatásban foglalkoztatottak száma. A legfiatalabb aktív kereső korosztályban megállt az a korábbi folyamat, hogy a fiatal nemzedékben több volt a felsőfokú iskolai végzettségű és ennek következtében az értelmiségi foglalkozású. 1984/85-ben a 18-24 éves korosztály 9,4 százaléka - estisekkel, levelezőkkel együtt 12,1 százaléka - tanult felsőfokon, és ezzel az adattal az utolsó előtti helyre kerültünk Európában.
Ugyanakkor az extenzívből az intenzív szakaszba való átlépés velejárója, hogy részben elindultak, részben felgyorsultak a társadalmi szerkezetnek a korábbiaktól eltérő kategóriák szerinti differenciálódási folyamatai. 1. Összetett munkásosztály jött létre, és erőteljes a differenciálódás a szakmunkások rétegén belül. Kialakult egy munkáselit: a réteg átlagánál kedvezőbb helyzetben vannak azok, akik korszerű szaktudással, jó munkaerőpiaci helyzettel rendelkeznek és szakképzettségüket többféle munkahelyen tudják érvényesíteni, illetve jövedelemkiegészítő munkára tudják felhasználni (autószerelők, műszerészek). Alattuk foglal helyet egy kevéssé modern szakmákkal rendelkező szakmunkás- és munkástömeg, amelyik - bejáró munkások (Bőhm-Pál) - a jövedelmét alapvetően a második gazdaságból képes kiegészíteni. Harmadsorban elkülönülnek a nehéz fizika munkát végző szakmunkások, akiknek szakismerete (bányászok, kohászok) a második gazdaságban nem hasznosítható, s akiknek olyan mérvű az igénybevétele, hogy kevéssé teszi lehetővé a jövedelemkiegészítő pluszmunkát. Túl ezeken, különleges helyzetű csoportok jöttek létre, mint például az építőipari munkások, akik nehéz fizikai munkát végeznek, de előnyös jövedelemkiegészítő tevékenységet tudnak folytatni. 2. A mezőgazdaság fizikai rétegén belül szintén erős differenciálódást mutat ki a szakirodalom. Egyre több a szakmunkás (ipari jellegű szakképzettséggel), ugyanakkor a termelési rendszerek jóvoltából nőtt a betanított munkások száma, külön csoportot alkotnak az állatgondozók, akiknek munkája a növénytermesztőkétől eltérően nem mutat szezonális ingadozásokat. 3. Differenciálódás mutatható ki az értelmiségen belül is. Erőteljesen elkülönülnek egymástól az egyetemi és főiskolai végzettséggel rendelkezők, illetve az ezzel nem rendelkezők (betanított értelmiségiek) (Kolosi), másfelől erőteljesen elkülönülnek egymástól az egyes értelmiségi szakmák (orvos, műszaki, mezőgazdasági, pedagógus stb.). Az értelmiségen belül a társadalmi távolságok nagyobbak, mint az értelmiség és a munkásság összessége között. Végül 4. növekszik a leszakadók szektora, ahova az irodalom egyes országrészek ingázó nagycsaládos, betanítottmunkás-kategóriáit, a cigányság egy részét és a lumpen-deviáns kategóriákat sorolja. - Közeledési folyamatokról lehet beszélni a felső szakmunkás (ipari és mezőgazdasági) elit és a középszintű szellemi munkát végző értelmiség között. Végül megemlítendő a tercier szektorban foglakoztatottak számának növekedése.
b) Megváltoztak és változóban vannak a társadalmi mobilitás folyamatai. A középső rétegek között a mobilitás tovább nőtt, folytatódik (minden rétegből) a nők továbblépése a középszintű szellemi kategóriába. Más oldalról viszont erősödött a zártság. A társadalmi hierarchia két szélén a merevedés látható. A legfiatalabbak körében megnőtt a segédmunkásrétegek önreprodukciója. Csökkent a munkás- és parasztcsaládok férfi leszármazottainak bekerülése a vezető és értelmiségi rétegekbe. 1. A vezető és értelmiségi réteg létszámnövekedése lelassult; 2. egyes értelmiségi rétegekben megnőtt a munkás- és parasztcsaládokból származó nők belépése (orvos, közgazdász, pedagógus); 3. a szakirodalom szerint ténylegesen minden társadalmi réteg fiaiból kevesebben lépnek értelmiségi pályára (lányaikból többen), de ez a csökkenés a szellemi családok fiainál a legkisebb és a szakképzetlen munkások és parasztok fiainál a legnagyobb.1984-1985- ben az egyetemisták 50 százalékának az apja vezető állású, 25 százalékuké értelmiségi és 16 százalékuké ipari-építőipari foglalkozású. Érdekesség, hogy a vezető beosztású apák gyermekei a közgazdasági, az értelmiségi apák gyermekei a bölcsész, műszaki (ezen belül építész) és vegyész karok felé tartanak. A hetvenes években az értelmiség tiszta generációs mobilitása 1 százalék, értve ezen az életútja során munkásból lett értelmiségit. Más oldalról a statisztikák azt mutatják, hogy a munkás- és parasztcsaládok fiúgyermekei "helyben maradnak", és legfeljebb alsó szintű vezetővé, illetve segédmunkásból szakmunkássá lesznek (utóbbiak a nem mezőgazdasági foglalkozásúaknál intragenerációsan 25 százalékot jelentettek). Más szóval kevesebben kísérlik meg a felsőfokú iskolába bejutást, ami nyilván összefügg az értelmiségi pályák alacsony kezdőfizetésével, illetve azzal, hogy a szakmunkások korábban válnak keresőkké. A jelenlegi helyzetben nemcsak a kedvezőtlen anyagi helyzetű családok mondanak le fiaik felsőfokú taníttatásáról, hanem a szellemi családok fiúgyermekei is - ha nem kerültek be egy felsőfokú iskolára - fizikai szakmát tanulnak. Mindez a cirkuláris mobilitást növeli. (A helyzet tehát sajátosan eltér az ötvenes-hatvanas évekbelitől. De eltér a két világháború közöttitől is, ekkor mind a tradícionális szakmunkás, mint a magánkisiparos, mind a módos paraszt anyagi tehetősség birtokában - jóval inkább az értelmiségi pályák, és nem az ipar felé inspirálta-kormányozta fiait.) A nyolcvanas évekre elkészült szakvizsálatok némelyike szerint a társadalmi helyzet (egyenlőtlen helyzet) a mai Magyarországon nem egyetlen vagy néhány adottság függvénye, hanem nagyszámú élethelyzet-ismérv inkonzisztens kombinációjának velejárója (vö. nagy fővárosi lakásban alacsony fizetéssel versus nagy jövedelemmel egy isten háta mögötti, infrastruktúra nélküli község emeletes házában stb., stb.). A munkamegosztáson (ennek előfeltétel- és következmény-változóin) alapuló rétegződés felől eszerint elmozdulóban lennénk a státus-inkonzisztencián alapuló, lényegesen szövevényesebb és többértelmű rétegződés felé, amelyben a második gazdaságon belüli helyzet, a családnagyság, az iskolázottság, a kulturális színvonal, az érdekérvényesítési esély, a jövedelem-vagyon, a foglalkozás, a munkakörülmények, a települési-övezeti jelleg és ellátottság kombinációi alapján alkothatnak meg társadalmunk elit, közép-, alsó- és deprivált csoportjai, sajátos előny-transzformációs stratégiákat mutatva.
c) A hetvenes évek második fele óta (1982-ig nézve) a feltételezésekkel ellentétben nem növekedtek az egyéni háztáji és kisegítő gazdálkodásból, illetve az ún. egyéb munkákból származó jövedelmek arányai. Azért nem, mert miközben a nem-mezőgazdasági jövedelmek nőttek, a mezőgazdasági jövedelmek csökkentek. Ennek oka, hogy a mezőgazdasági kistermelésben a költségek gyakrabban emelkedtek, mint az értékesítési árak. A kistermelés intenzitásának növekedése közepette a mezőgazdasági kistermelésből származó tiszta jövedelmek lassabban nőttek, mint a többi jövedelemfajták.
Ebben a helyzetben, miközben - mint említettük - a lakossági egy főre jutó reálbér visszaesett, azoknak a háztartásoknak a jövedelmi helyzete javult, amelyeknek módjuk volt jövedelemkiegészítő tevékenységet folytatni. Ezzel szemben romlott azoknak a háztartásoknak a helyzete, ahol vagy életkoruk (idős emberek), vagy szakképzettségük jellege, illetve hiánya (utóbbiak: városi szakképzetlen munkások), vagy lakóhelyük (nagyvárosi lakosok távol a kistermeléstől) miatt nem tudtak részt venni jövedelemkiegészítő tevékenységben. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a magyar társadalom háromnegyede részt vesz valamilyen jövedelemkiegészítő elfoglaltságban.
d) Külön kell szólni a nyugdíjasok és a gyermekes családok jövedelmi helyzetéről. A népesség öregedése következtében a nyugdíjasok száma nőtt (1985-ben közel 2,3 millió), és az átlagos havi nyugdíj emelkedett (1984-ben 3019 Ft). A nyugdíj nominálértékének emelkedése azonban az utóbbi években nem tudott lépést tartani az áremelkedésekkel. Az új nyugdíjba vonulók ugyanakkor lényegesen magasabb nyugdíjat kapnak, mint az idősebbek (1983-ban az év folyamán saját jogon nyugdíjazott munkások és alkalmazottak átlagos nyugdíja 4 095 Ft, a mezőgazdasági tsz-tagok átlagos nyugdíja 3075 Ft, ugyanabban az évben az átlagos havi bér az állami szektorban 5342 Ft). Mindent összevéve, minden egyes nyugdíjas szubjektíve úgy érezheti, hogy anyagi helyzete évről évre romlik (Andorka).
Itt említendő, hogy 1980 és 1983 között az összes pénzbeni társadalmi juttatás változatlan, illetve csökkenő tendenciát mutatott (nyugdíj - emelkedett, táppénz ugyanakkora, családi pótlék - csökkent, gyermekgondozási segély - csökkent, egyéb segély, ösztöndíj - kissé nőtt).
A gyermekes családok relatív anyagi helyzete 1972 és 1982 közölt lassan romlott. (Az 1972. és 1982. éveket véve, az egy főre jutó személyes jövedelem a gyermektelen családok jövedelmének százalékában 1 gyermeknél 79-ről 76-ra, 2 gyermeknél 65-ről 62-re, 3 gyermeknél 53-ról 51-re csökkent, négy és több gyermeknél 35-ről 39-re emelkedett.) A többgyermekes családok aránya a legalsó jövedelemkategóriában az átlagosnál sokkal magasabb. Míg az összes népesség 16 százaléka élt havi 2200 Ft-nál alacsonyabb egy főre jutó jövedelemből, a négy és több gyermekeseknek 82 százaléka tartozott ebbe a jövedelemkategóriába.
e) A kutatók szerint a fenti átrendeződések ellenére az 1982-es családi jövedelem adatfelvétel szerint a jövedelmek egyenlőtlensége kis mértékben csökkent, ugyanis az alsó decilis részesedése az összes személyes rendelkezésű jövedelemből kissé emelkedett (1977 - 4,7 százalék, 1982 - 4,9 százalék). Ezt azzal magyarázzák (Andorka), hogy az utóbbi években romló anyagi helyzetű, alacsony jövedelmű háztartások nem maradnak le jobban az átlagos egy főre jutó jövedelemtál, mint az 1970-es években a legalacsonyabb jövedelmű családok.
A társadalmi rétegek közötti jövedelemkülönbségek 1977 és 1982 között nem mutattak lényeges változásokat. A felső vezetők jövedelme az átlaghoz képest emelkedett, a mezőgazdasági fizikai háztartásoké pedig visszaesett. Ugyanakkor a népesség 45-50 százalékához kerül az összes lakossági jövedelem 75-80 százaléka, és 50-55 százalékához az összes jövedelem 15-25 százaléka. Utóbbin belül megnehezedett az állapota az eleve rossz helyzetűeknek, akik a változásokra szükségletcsökkentéssel reagálnak.
f) A reáljövedelem-növekedés lassulása ellenére a lakásviszonyok javulása és egyes tartós fogyasztási eszközök (személygépkocsi) vásárlása folytatódott. Miközben az állami erőből épített lakások száma visszaesett (1984-ben a megelőző másfél évtized átlagának kevesebb mint egyharmadára), a magánerőből, OTP-kölcsönnel végzett lakásépítés 1984-re a hetvenes évek második felének szintje fölé emelkedett. 1984-ben a lakások 86 százaléka épült magánerőből. A lakosság tehát igen nagy erőfeszítéseket tett, hogy életkörülményei javulásának ütemét megtartsa, különösen mivel az állami kedvezmények meg sem közelítik a tényleges költségnövekedéseket.
A családi stratégiák változása az életmód terén látszik meg a legjobban. Az 1960-as évek óta meglevő tendencia - amikor a nagy többség a mezőgazdasági kistermeléssel javította életkörülményeit - az utóbbi években a mezőgazdaságon kívüli kisvállalkozási formák elterjedésével felerősödött. A jövedelemkiegészítő tevékenységek globális munkaidő-ráfordítása nőtt (ipar, kereskedelem, szolgáltatás), és a munkán kívüli tevékenységre igen kevés idő marad.
g) A feszített életmód az 1978 óta jelentkező gazdasági nehézségek kompenzálását szolgálja az életszínvonal fenntartásában. Befolyásolja az élet számos területét és a kutatók véleménye szerint feltehetően szerepet játszik az alkoholizmus és az öngyilkosság további terjedésében. Egyik tényezője lehet a felnőtt férfi lakosság halandósága folyamatos és a női halandóság meginduló romlásának. A várható életkor nőknél, 73,6, férfiaknál 65,6 év, ami jóval alacsonyabb, mint a hasonló fejlettségű európai országokban. A családok többsége nem vállalkozik három vagy több gyermek szülésére és felnevelésére, aminek következtében a termékenység a nyolcvanas években az egyszerű reprodukció szintje alá került. Egyes kutatók véleménye szerint a családi pótlék emelése és a gyermekgondozási segély nem voltak hatástalanok abban, hogy az egy gyermekes családok száma csökkent a kétgyermekesek javára. A korábbi hatások azonban kimerültek. Az ország lakossága 1980 óta 90 ezerrel csökkent, és a prognózisok szerint 2001-ben a népességszám 10 millió 370-450 ezer között alakul majd, vagyis másfél évtized alatt további 170-250 ezerrel kevesebben leszünk. 2021-re várható az 1975-ös szint - 10,5 millió - újbóli elérése, amennyiben a születések száma emelkedik (száz családban 230 gyerek megszületése kívánatos, a mai "vállalkozói kedv" 170), amennyiben javul a lakáshelyzet, kiterjesztik három évre a gyed-et, és a családi pótlék (három gyermek esetében jelenleg gyermekenként 840 Ft) a gyermeknevelés költségeinek nagyobb részét fedezi. Emellett kívánatos, hogy a jelenlegi 19-20 ezrelékes csecsemőhalandóság az európai középszintet jelentő 11-13 ezrelékes szintre csökkenjen. Természetesen elválaszthatatlan ettől a házasságok stabilizálása, 1986-ban száz házasságra 40 válás jutott és a halálozások és válások miatt megszűnt házasságok száma 25 ezerrel haladja meg az esküvők számát.
A fentiek alapján nem meglepő az a szakirodalmi vélekedés, hogy az előttünk álló évtizedekben lényegesen nehezebb körülményekkel kell szembenézni a társadalmi haladás feltételeinek biztosításakor.
2. Gazdaság a) A mezőgazdasági kistermelés
A mezőgazdasági kistermelés Magyarországon a mezőgazdasági termelés 30-35 százalékát adja. Eközben a mezőgazdasági kistermelés nem ismeri a szó klasszikus értelmében vett magántulajdont - földmagántulajdont -, ugyanakkor létezik egy agrárpiac, amelyre egyénileg, önállóan és versengve reagálni lehet. A szocialista magyar út specifikuma: 1963 és 1975 között a központosító államigazgatás és a paraszti társadalom között olyan kiegyezés jött létre, amelyben az államhatalom fenntartotta a földtulajdon, illetve a gazdasági intézmények létrehozásának monopóliumát, ám az egyes embernek, családjának és társulásaiknak gazdálkodási szabadságát a szentesített intézmények keretein belül nem korlátozták.
Ennek feltűnő ellenpéldája hatvanas-hetvenes években Lengyelország. Itt a magánparaszti gazdálkodást, földtulajdont elvileg nem korlátozták: nagy paraszti birtokok jöttek létre. Ám a gazdálkodói környezetet az állam korlátozta, kisajátította, ezzel az egyéni ambíciókat tönkretette; e körülmény is politikailag destabilizáló hatású volt. Nem így Magyarországon.
Magyarországon - persze nem harcok és destabilizációs effektusok nélkül - a hetvenes évekre oda jutottunk, hogy a mezőgazdasági szövetkezetek keresik azokat a megoldásokat, amelyek révén a kistermelői tevékenység bekapcsolható a közös és "gyárszerűvé" lett gazdálkodásba. Egy halom sajátosság adódik itt. Szedjük pontokba.
1. Magyarországon nem létezik a kistermelők részére elérhető földpiac. Ezzel megszűnt a régi paraszttársadalom alapvető ismérve, amely szerint a gazdálkodói siker újabb megvásárolt földekben jelentkezett. Az állami és községi telekgazdálkodásban a magántulajdont a tartós bérlet helyettesíti. Ennek nagysága nem haladhatja meg a családi ház vagy hétvégi ház létesítéséhez szükséges területet. A forgalomba kerülő földnagyságnak, más szóval a mezőgazdasági kistermelő ún. háztáji földjének törvényes felső határa 6000 m2. (Az 1987-es változások előtti állapotokról van szó.) Nem mindennapos sajátosság, hogy a termelőszövetkezetekben dolgozó tagok effajta háztáji jogát az 1974-es törvény minden állampolgár jogává általánosította. Ezzel egyedülálló módon demokratizálódott - társadalmasult - a paraszti kistermelés lehetősége, miközben egy hagyományos agrártársadalomban a paraszti lét hagyományos bázisa, a földmagántulajdon megszűnt!
Ez olyan vonás, amely megkülönböztet szocializmus előtti múltunktól, a környező szocialista országoktól és a mai nyugati típusú mezőgazdaságoktól.
2. A fentieknek megfelelően Magyarországon a mezőgazdasági kistermelők kétharmada nem mezőgazdasági foglalkozású. Hanem ipari munkás, középszintű szellemi munkás, tisztviselő, értelmiségi. Ez utóbbiak bekapcsolódása a mezőgazdasági kistermelésbe többszörösen meghaladja a Nyugat-Európában szokásos méreteket. (Emellé kívánkozik, hogy Magyarországon a falvakban és községekben lakók hatvan százaléka nem mezőgazdasági szervezet alkalmazottja.) A mezőgazdasági kistermelés és gazdálkodás függetlenedett a szövetkezeti tagsági viszonytól: "bárki" jogosult rá.
3. Ugyanakkor részben az állami, részben a mezőgazdasági szövetkezeti politika a hetvenes évek közepétől biztosítja a kistermelés infrastruktúráját és piacát. Természetesen ez sem ment harcok nélkül. Röviden az eredmények - és ezek különböztetnek meg szomszédainktól, köztük az említett Lengyelországtól. A termelő szabadon rendelkezik termékével. A termék legális piacon jelentkezhet, exportigényeket is ellátó kereskedelmi szervezetek is vesznek át termékeket. Oldódott a kistermelés eszközeinek beszerzését illető korlátozás (kisgép, traktor, teherautó vehető); a kistermelő tsz-tagok takarmányt vásárolhatnak a tsz közös készletéből, a hetvenes évek második felétől minden műtrágya és növényvédelmi szer kereskedelmileg elérhető. Hátrány: a kistermelő számára nyújtott szolgáltatások (javítás, karbantartás, szervíz) korlátozott volta.
4. A helyzet kizárja a földbe vagy földigényes termékekbe történő beruházást. Ezért, másfelől a piac stabilizálódása miatt a kistermelés nem földigényes tevékenységi ágak felé fordult: ilyen a bor, gyümölcs, korai zöldség, hízlalás, tenyésztés. A tehenészet visszaszorult.
Összegezve: Magyarországon a földosztást követően a mezőgazdaságot kollektivizálták. Ennek következtében - földtől, eszköztől és igaerőtől elválasztva - megszűnt az önálló paraszti gazdálkodás. A "gyárszerűvé", "vállalativá" váló mezőgazdasági szövetkezetek oldalában viszont olyan tömegek jutottak mezőgazdasági gazdálkodói léthez, amelyek addig ki voltak zárva a paraszttársadalomból.
Agrárproletárok, falusi, községi és városi ipari foglalkozásúak, szellemiek, értelmiségiek akkor léptek be a hagyományos paraszti piacokra, amikor a hagyományos értelemben vett paraszti osztály és társadalom megszűnt. "Szocializmus magyar módra." (S hol tartanánk, ha az elmúlt húsz évben valami hasonlót sikerült volna megvalósítani a gyáripar vonatkozásában?) Mai korlát és gond: a piac kihívására a sikeres kistermelők a földtulajdon és a tőke korlátozottsága miatt csak egy határig tudnak reagálni tevékenységük bővítésével (Juhász - Bálint). Az 1987-es új földtörvény előirányoz ilyen irányú változásokat is.
b) A mezőgazdasági szövetkezeti tulajdon emancipációja
1956 után eltörlik a begyűjtési és vetésterületi előírásokat, elfogadható felvásárlási árakat alakítanak ki, a falvakban bizonyos iparcikkek elérhetőkké válnak, és általánossá válik a feldolgozott élelmiszerek vásárlása. Az ingatlan forgalmának tilalmát jelentős mértékben feloldják, a téeszesítéssel kapcsolatos adminisztratív intézkedéseket visszafogják.
1956 után különös jelentőségre tesz szert a politikai vezetés ama megítélése, miszerint számolni kell a paraszti világ valóságos értékeivel. Így kapta meg terét és rangját a gazdai tekintély, a szaktudás, a szorgalom, a vállalkozó és kísérletező kedv. A szövetkezeti árutermelésben ezek kerülnek szélesebb keretbe és összefogásba. A parasztság megkülönböztetett helyzetét felszámolandó, jelentős lépés az öregségi járadék és nyugdíj bevezetése, valamint a szociális ellátás intézése. A szövetkezeti háztáji megítélésénél a politikai vezetés elvetette azt a hozzáállást, miszerint a háztáji az átszervezést megelőző fokozatosság elmulasztásáért utólag kényszerből levonandó adó. Ehelyett annak közgazdasági és társadalmi súlyából indult ki. A háztáji így válhatott idővel a nagyüzem bizonyos fokú védelmét élvezve és abban integrálódva egyre inkább piacorientált vállalkozássá.
1966-tól megnőtt a szövetkezetek függetlensége a járási igazgatástól. Megszűnt a tervlebontás, átalakult az árrendszer, normatívvá vált a hitelezés és támogatás rendszere. 1972-1973-tól ismét erősödött a központi és megyei elvárásokat érvényesíteni akaró területi igazgatás közvetlen beavatkozása (egyesítések, szanálások). 1975-1976 kijózanító válsága óta a háztáji általi jövedelemnövelés tolerálása mellett, elismerést nyertek a munkaerőpiaci pozíciók és a saját vállalkozások. A mezőgazdasági szövetkezet mindazt elvégezheti országunkban, amit egy nem szövetkezeti gazdálkodó szervezet elvégez (1968 előtt a mezőgazdasági vállalatokat jogszabály szorította csak mezőgazdasági tevékenység elvégzésére.) Az 1976-os minisztertanácsi határozatot követően tovább csökkentek a megkülönböztetések, a tsz-ek jogosítványt szereztek az állatvásárlási és egyéb agrárkereskedelmi tevékenység végzésére is.
Szerencsés kereszteződés: a termelőszövetkezetek önkormányzati meghatározottsága az iparszerű-vállalati gazdálkodás (fix bér, nyugdíj stb.) vonásaival kombinálódott.
A mezőgazdaságban Magyarországon sok funkciójú és gazdag profilú vállalatrendszerek alakultak ki. A vállalati keretek mellett kialakultak a vállalat fölötti szervezettípusok (rendszerek, társulások). A résztvevők iparcikk- és szolgáltatás-szükségletüket, egyben mezőgazdasági kooperációs szükségletüket saját erejükből, saját kapcsolataikban, saját leleményességükkel megteremthetik (géppark, felszerelés, kazán, automatika, csőrendszer, beszerzési és értékesítési együttműködés stb.). Történelmi példa nélkül álló, nyitott oldalági társas kapcsolatrendszer jött létre, alapvetően eltérve a magyar iparvállalatok lényegében vertikális, metavállalati betagozódásától. A termelési rendszerekben vagy egyesülésekben állami és szövetkezeti vállalatok - termelők, feldolgozók, értékesítők, bel- és külkereskedelemmel foglalkozók - egyaránt s csaknem szétválaszthatatlanul összefonódva részt vesznek; állami-szövetkezeti tulajdon jött létre, mint a társadalmi tulajdon "vegyes-másodlagos" formája. Megemlítendő, hogy a magyar gazdaságban vannak hagyományai az agrár-ipari komplexumoknak. Például az egykori magyar királyi mezőhegyesi állami birtokon volt gabonatermesztés, állattenyésztés, szeszgyár, cukorgyár, kendergyár, gépgyár, saját termékeiket közvetlenül értékesítették és igen gazdaságos működést produkáltak - a múlt század végén. Nem az újdonságok lebecsülése, ha a megszüntetve-megőrződésekre irányítjuk a figyelmet: ahogy az állami gazdaságok jól-rosszul a korábbi tőkés nagyüzem továbbélései voltak, úgy az agrár-ipari komplexumoknak is megvannak a pozitív előképei.
Kiemelendő, hogy jelentős betagozódás történt az élelmiszertermelés ipari és kereskedelmi kapcsolatrendszerébe. (Hetvenes évek: az élelmiszer "stratégiai cikk".) Ugyanakkor éppen az élelmiszeripari vállalatoknál alacsony a nyereség, technológiájuk sok szempontból elavult, ezt nem tudják megújítani, illetve nem tudnak új vállalkozási formákba kezdeni. Tárolótér, szállítóeszköz és feldolgozó kapacitás hiánya miatt milliós értékek mehetnek és mennek veszendőbe. Nincs kellő lépéstartás, sőt lemaradás van a mezőgazdasági termelőeszközök ipari előállításában. Magyar sajátosság: a kevésbé hatékony eszköz egyúttal drágább. A mezőgazdaság anyagráfordításai igen sokat lekötnek a bruttó termelési értékből. Számítások szerint a szocialista országok közül éppen Magyarországon kell a legtöbb mezőgazdasági terméket adni az előállításukhoz használt ipari termelőeszközökért cserébe. És még így is - az egy főre jutó mezőgazdasági termelési érték 1978-ban világátlagban 125 dollár volt, a fejlődő országokban 63, a fejlett tőkés országokban 26, a KGST-tagországok átlagában 288 dollár. Ez Magyarországon - azonos 42 termékre számítva - 383 dollár. Hazánk Dánia után a második volt a világon, harmadik az Egyesült Államok 374 dollárral, negyedik Hollandia 344-gyel. A szakértők szerint a beruházások, a tőke- és a munkaerőpiac szabályozásának hatékonyságát kell fokozni; növelni a pénz hatókörét, tőkepiacot kialakítani, vállalkozók, bankok, tőkeközpontok kellenek. A kereskedelem rosszul iktatódik be a termelő és fogyasztó közé, mindkettő érdekét lerontja.
A mezőgazdaság "társadalomtörténetében" sajátos kettősség volt tapasztalható. A hetvenes évek közepéig erős a mezőgazdaságból való elvándorlás, menekülés folyamata, miközben a szövetkezetek jelentősége a munkaerőpiacon már felértékelődött. A fiatalok "kettős értékrendszert" mutattak: a tizenéves korú menekül a mezőgazdaságból, (a mezőgazdasági szakmunkásképzőből is), aztán harminc éves korához közeledve visszajön. A hatvanas évek vége óta a tsz-ekben jelentősen bővült az agrárértelmiségi létszám, egy-egy üzem társadalmán belül a diplomások új, önálló csoportot alkotnak. A falun lakók nagy része - többsége - nem mezőgazdasági foglalkozású, az ott dolgozók nagyrésze ugyanakkor kicserélődött (1967 és 1972 között 35-40 százalékuk, 1972 és 1977 között 25-30 százalékuk). A belépők fele másik termelőszövetkezetből jött. A lényeg: a magyar agrártársadalom összeolvadt a környező nem-agrár társadalommal. Az agrártársadalomban dolgozók integrálódtak a "nagy társadalomba'; nincsen többé paraszti osztály. Ezen belül különböző országrészek, települések, földrajzi kultúrák, mentalitások kerültek kapcsolatba és kombinálódtak egymással a munkaszervezetben és a falusi térben.
c) Az állami tulajdon lebontása - avagy a tulajdonformák ideológiai szekularizációja Magyarországon.
Itt megint érdemes megemlíteni a "kiinduló ősállapotot". Eszerint állam és ipari vállalat viszonyában egyetlen központi tulajdonos létezik, az állam (államigazgatás). Ez volt, úgymond, a szocialista megoldás, és mennél centralizáltabb volt ez a megoldás, annál szocialistább volt. Nagyság, szervezeti koncentráció és egyformaság: ezek voltak a további "szocialista" kritériumok. Húsz éves felismerésünk: torz, mesterséges, adottság- és életidegen óriásképződmények jöttek létre a fenti hitelvek jegyében. Ráadásul, mint az államigazgatási szervek tulajdonai.
Elmúlt húsz évünk története e modell lassú, nagyon lassú lebontása. A tulajdoni, irányítási és szervezeti rendszerben lassan-lassan létrejön egy kevert vegyes rendszer, amikor "mindenben mindenből van" már, s ami így kevert koordinációs irányítást igényel. Az 1966-1968-as reform óta az állami tulajdon kis lépésekben relativizálódik. A nyolcvanas évek elején - s ezt így, minden ellentmondás dacára ki lehet jelenteni - nincsen már "egységes állam mint tulajdonos". Az államigazgatás tulajdonosi funkciója megrendült és számos újabb, másodlagos tulajdonforma jött létre. Pusztán ez a - lentebb részletezendő - körülmény már meggyengíti azt a nyugati elemzésekben velünk szemben, ránk akasztva megfogalmazott megállapítást, miszerint a szocializmusban két elváló pólus gyanánt egymással szemben áll az állami bürokrata apparátus "mint a termelési eszközöket birtoklók közössége" és a dolgozók, a "munkaerőt birtoklók közössége". Ez a polaritás szétrázódott. Kezdjük ezzel, a társadalmi tulajdon hazai bővülésével és differenciálódásával. 1. Állami tulajdon és szövetkezeti tulajdon korai rangsorolása - az utóbbi rovására - a hetvenes évek végétől megáll, sőt megfordul. A nyolcvanas években - pikáns helyzet - Magyarországon a mezőgazdasági szövetkezeti tulajdonforma és önkormányzat lesz az ipari tulajdon előképe és mintája, amit az MSZMP központi elméleti és napi sajtója visszatérően így emleget. Erre alább külön visszatérünk. Ám nem kevésbé izgalmasak az újfajta másodlagos tulajdonformák. 2. Lejátszódtak bizonyos keveredések és ezzel a merev tulajdonforma-határok felbomlottak. a) Mint említettük, a nyolcvanas évek Magyarországán az állami vállalatok és a mezőgazdasági szövetkezetek közösen hoznak létre gazdasági társulásokat, közös vállalatokat, betéti társulásokat, egyesüléseket. Ezt a közös tulajdont belső szerződések szabályozzák. Így jött létre a társulási tulajdon. A mezőgazdaságban létesült kevert tulajdonú és profilú integrációkhoz hasonlóan létrejöttek nem mezőgazdasági profilú kutatási-fejlesztési-termelési egyesülések az állami iparban is (3-4 db, vö. a korábbi Állami Fejlesztési Bank kezdeményezései). b) 1981-től az állami gazdaságokon belül szövetkezeti szakcsoportok és gazdasági munkaközösségek működnek, utóbbiaknak ráadásul bárom típusa van, egyúttal megindul a szövetkezeti leányvállalatok alapítása. A termelőszövetkezetek ipari ágazatai kiválnak és önállósulnak. c) Kisvállalkozások jöttek létre - példátlan sokféleségben -, amelyek a társadalmi és egyéni tulajdon kombinációi (egyéni-társas tulajdon). Ezek egy része, mint ismert, beépül a vállalati szervezetbe, de nem összállami-gazdaságirányítási szinten. 3. Létrejöttek a társadalmi tulajdon új formái. a) Társadalmi szervezetek - SZOT, KISZ -saját tulajdonnal rendelkeznek, ebből vállalatot alapíthatnak, társulhatnak. b) 1977-től a törvény engedi, hogy egyesületek is alapíthassanak vállalatot. Ezzel létrejött a társadalmi szervezetek és egyesületek tulajdona. c) Megjelentek - mind a nyugati országok, mind a KGST részvételével - a nemzetközi vállalatok különböző formái. 4. Végbement a hagyományos tulajdonformák belső rétegződése. Ez azt jelenti, hogy megjelent a tanácsi-, városi-, községi-, helyi önkormányzati tulajdon. Megjelent a leányvállalat által alapított vállalat, a nem közvetlenül állami vállalat. 5. Hosszas részletezést érdemelne, most csak röviden: a hazai joggyakorlat és a valóságos gyakorlat feloldotta azt a megkülönböztetést, miszerint a személyi tulajdon a fogyasztási eszközökre, a magántulajdon a termelési eszközökre vonatkozó kifejezés, mivel a kialakult gyakorlatban a személyi tulajdon jó ideje bérbe adható és tőkésíthető volt. Ehelyett "szocialista állampolgári személyi és társas tulajdonról" beszélünk, ami lehetővé teszi, hogy egy autóval taxisként dolgozni lehessen, és egy háztáji személyi vagyontárgyai termelési eszközöknek minősüljenek. Ezzel elismerjük - távolról sem kellő mértékben és megvalósulásban -, hogy az egyéni-személyi tulajdonra szükség van a termelői-szolgáltatói szférában.
Időzzünk el kissé részletezőn a fentebb (2/c. alatt) említett "kisvállalkozásoknál" (Laky T.; a számok 1984-ből valók). Hány féle formája van? Ide sorolhatók: kisiparosok kiskereskedők - ezeknek fele fő-, fele mellékfoglalkozású, összlétszámuk 130 ezer -, mezőgazdasági kisparaszti gazdaságok; mezőgazdasági szövetkezetek nem mezőgazdasági melléküzemágai, családi háztáji gazdaság amely a legnépesebb: 1,5 millió). Nézzük az újabbakat: vendéglői szerződések és bérletek (10 ezer ember, nincs nagy tolongás); kisvállalatok, ezekből 1984-ben 140 volt, ebből 49 AFIT és 80 Gelka; kisszövetkezetek, amelyek részben állami gazdasági, részben szövetkezeti szakcsoportok (40 ezer fő); vállalati gazdasági munkaközösségek, ezek, mint a háztáji gazdaságok a tsz-szel, szerződést kötnek a vállalattal kihasználatlan gépek és emberek "foglalkoztatására", ebből van a legtöbb: 1984-ben 18 ezer, a foglalkoztatottak száma kb. 100 ezer; ipari szolgáltató szövetkezetek szakcsoportjai; polgári jogi társaságok, amelyek piacos jellegű termelésszervező vállalkozások, 150-160 volt belük, e szám csökkent, mert már az indulásnál 40 százalékos adót vetettek ki rájuk. Ezt 1987 január 1-vel 20 százalékra mérsékelték (a többiek általában 3 százalékos adókat kaptak, vessük itt közbe, a kisvállalkozásokat engedélyező jogszabályok - 8/1981/IX.29. MÜM. - 1982. január 1-jén léptek életbe); végül említendők a gazdasági munkaközösségek, amelyek önállóak. A gmk-ban 2-30 fő lehet, ezek működőképesek, minden szektorban megtalálhatók, adójukat 1987. január 1-től 10-ről 20 százalékra emelték. 1984-ben 8 ezer volt belőlük, számuk nőtt. Egyharmaduk az iparban, egyharmaduk az építőiparban, a többi a szolgáltatásban található. (Amit az utóbbi területek nyújtanak: szellemi szolgáltatások, takarítás, rágcsálóirtás, társkereső szolgálat, szociális gondozás, nyelvtanítás, sportiskola stb.)
Most némi kommentár - a sajátosságokról. A fentieket nézve, a háztáji nem vállalkozás, a vgmk nem vállalkozás, az állami irányítással elöntött kisvállalat nem vállalkozás, a kisszövetkezet nem vállalkozás. Vállalkozás csak(!) a kisiparos tevékenysége, a pjt és a gmk, még a melléküzemág. Ezzel egyfelől arra kívánunk utalni, hogy a munkaerő értékesítése és a vállalkozás két különböző dolog. Amikor az ember vállalkozással foglalkozik, akkor nem olyan munkát végez, amellyel kielégíti saját maga és háztartása szükségleteit, hanem túlmegy ezeken a szükségleteken. Javakkal és tőkével gazdálkodik, önálló módon dönt, azt végzi, ami kifizetődő - a nyereség kormányozza -, és ha kiderül, hogy az, amit csinál, nem kifizetődő, akkor abbahagyja. Mindebben kockáztatás - száz, kétszáz százalékos siker éppúgy bekövetkezhet, mint a teljes bukás. A vállalkozás jellegű munka így alapvetően más, mint a hivatalban rutinszerűen végzett napi nyolc órás munka, amelyért az ember egy havi fix summát kap. A vállalkozáshoz képességek, hajlandóságok, megfelelő környezet, aztán tőke, valamint a plusz-mínusz véletlenek bekalkulálása kívánatos {Garai). Innen nézve nyilvánvaló, hogy a vállalkozás jellegű munkához meg lehet adni a jogot, de az nem társadalmasítható, mivel nincs meg az egyenlő részvételi esély. Más oldalról azt szeretnénk nyomatékosan kiemelni, hogy a közhasználatban differenciálatlanul "kisvállalkozások" címszó alatt említett tevékenységek közül igen kevés a vállalkozás. Megismételnénk: a vállalkozás lényege a kockáztatás és az autonóm döntés; "folytatom vagy abbahagyom" (Laky). Ha ezt nézzük, akkor hazánkban 1984-ben 60-70 ezer főfoglalkozású kisiparos, 5-6 ezer magánkereskedő, 10 ezer vendéglős, néhány száz gazdálkodó, ezer pjt-s és 10 ezer főfoglalkozású gmk-tag vállalkozik, ami hozzávetőlegesen és felfelé kerekítve 100-120 ezer ember, az aktív keresők két-három százaléka. Munkájuk, arányosan véve, nagyobb népgazdasági haszonnal járt, mint a nagyvállalatok jelentős részének tevékenysége. Mégis, ez az a pont, ahol meglódul a méricskéző szocialista pietizmus és farizeusság. Aki pusztán kiskaliberű pótlólagos jövedelemszerzésre, vagy arra sem képes, 1. a fentebb említett valamennyi területet vállalkozásnak minősíti, jóllehet nem az (és ebben segít neki a tömegtájékoztatás és a nyilvános jogi-morális megítélés), 2. ugyanakkor szemet huny afölött, hogy a vállalkozás jellegű munkatevékenység nem társadalmasítható, mert nincs meg "az egyenlő részvételi esély", és ebben a kognitív vakságban is segít neki a tömegtájékoztatás. Említett emberünk ebben a "fénytörésben" és "vakságban" az ideológiai zsarolás eszközéhez nyúl, feszélyezi és "sarokba szorítja" a politikát (elengeded a kisiparost? a kiskereskedőt? elengeded az egyenlőtlenségeket! elengeded a kapitalizmust!), miközben nincs másról szó, mint saját vakságáról és "megrekedt" élethelyzetének pszichés kompenzálásáról. A mai napig nem irányítjuk kellő súllyal a figyelmet arra, hogy a "mindenkinek munkája szerint" elv azt is jelenti, hogy alkalmanként ég és föld különbségek vannak az elvégzendő munkák között. Ezek mellett a természetes esélyegyenlőtlenségek mellett végképp nem figyelünk a nem-természetes egyenlőtlenségekre, a szabályozási következetlenségekre, és diszkriminációkra, amelyek az állam beavatkozásából következnek, s amelyek jóvoltából 1987 tavaszán általános tünet a kisvállalkozások zömének elbizonytalanodása. Ilyen a versenytársak erőszakos kizárása, a felülről való korlátozás (pl. a vgmk-t a vállalat engedélyezi és dönti el, hogy kimehet-e a piacra), idevág a versenysemlegesség elvének felrúgása, az adózási egyenlőtlenség: kirívó példája ennek 1987-ben a különadó, amit a vgmk-k visszaszorítására találtak ki, differenciálatlanul sújtották vele a többi kisszervezetet is és nem érvényesítették azt sem a kisiparosokra, sem a kiskereskedőkre, sem a téeszek ipari tevékenységére. Természetes versenyre volna közöttük szükség, és ennek kellene kialakítania az egyenlőtlenséget; ehelyett nincs verseny, és van állami segédlet, néhány nagy bukás dacára (ami természetes dolog kellene legyen, ehelyett nem az), jó és rossz egyaránt fennmarad, és a vevőkre hárítja át költségeit. A kisvállalkozások egy részének érdekképviseletét 1984-től a KIOSZ, a kisszövetkezetekét az OKISZ látja el. A Magyar Kereskedelmi Kamara kisvállalkozói tagozata 800 vállalkozónak nyújt fórumot.
Az "állami tulajdon lebontásánál" ez a terület van kétségkívül leginkább szem előtt, ezért is ezen a téren található a legtöbb ideológiai ambivalencia. A kisegzisztenciák tömege, a cipőjavítótól a fodrászig és a kisárutermelőig, integráns része a gazdaságnak és a szolgáltatásoknak; ugyanakkor nincs becsületük és biztonságuk, potenciális kiskapitalistákként kezeljük őket: szervezeti és szabályozási formáikat (a kisszövetkezet a "legszociálisabb") ideológiai tisztázásnak, jóllehet itt nincs mit tisztázni ideológiailag. A napirenden levő feladat a lakossági jövedelmek eddiginél erőteljesebb bevonása a gazdaságba, ehhez részben a munka- és tőkejövedelmek értelmezésének és felhasználásának ösztönző hatású különválasztása, részben a részvény- és kötvénypiac kiszélesítése, részben magánszemélyek és jogi személyek közös érdekeltségű vállalkozásai kívánatosak (utóbbi szervezeti formája még hiányzik, valahol a csoportos vállalkozás és a kisszövetkezet között helyet foglaló kft-khez hasonló társulási kategória beiktatása lenne indokolt). 1986-ban 41 ezerrel nőtt a "kisvállalkozások" száma (pjt-k, gmk-k, vgmk-k, szakcsoportok és kisszövetkezetek), a növekedés üteme 11 százalékos, a megszűnés 6-8 százalékos volt.
d) Gazdaságirányítás, szervezetrendszer, reform és megoldatlanságok
Az 1968-as reform tervezési és szabályozási reform volt, a szervezeti reform elmaradt. A tervlebontás helyébe a tervalku és szabályozóalku lépett. Ennek lényege; a szabályozók, az árak és a káderek terén a tervezők és szabályozók előzetes befolyásolása, minisztériumokon és pártszervezeteken keresztül; e mechanizmus mint ciklikus - központosító és gyeplőt kiengedő - alkumechanizmus az átlagra szabályoz, szelektív megugrást nem enged, egyúttal kontraszelekciósan támogat; eközben a munkásosztály érdekeire és a társadalmi integrációra hivatkozik, s eközben a nagyvállalati munkásságot valóban maga mögött tudhatja - a gazdasági integráció rovására. Mi maradt megoldatlan tizenöt éven keresztül? 1. Érintetlen maradt az irányítási-szervezeti rendszer. Az államigazgatási és a gazdálkodási szféra hierarchikus egymásba csúszása ellen nem történtek lépések. 2. Nem sikerült elérni a beruházási döntések és a finanszírozási rendszer decentralizációját magyarul nem sikerült tőkepiacot csinálni. 3. Nem történt intézkedés a ráfizetésesen termelők leépítése érdekében, ezzel szemben bekövetkezett 1972-1974-ben a "nagyvállalati ellentámadás" - és tart tíz éven át (recentralizáció). 4. Nem sikerült megvalósítani a "gyárosztást", a termelőüzemek belső nyereségérdekeltségi részrendszerekre való szétbontását. Mindkét mulasztás lényege: gátolják a jövedelmezőségi alapon való szelekciót. 5. Nem következett sem ár-, sem adóreform.
A fenti dilemmák feloldására történnek kísérletek, 1984-től. Véve a fenti szempontokat, 1. csökkentik az ágazati minisztériumok számát, eltolódás kísérlete kezdődik a funkcionális irányítás felé, és 1986 végére az állami iparvállalatok több mint hetven százaléka kollektív vezetés alatt dolgozik. Az elképzelés jó és érthető: meg kell szüntetni az állami vállalati szerkezet kétféltekés konstrukcióra emlékeztető jellegét, amely a vállalatvezetést közalkalmazotti és nem menedzseri magatartásra, illetve érdekkijárásra késztette a hetvenes években. Az önkormányzati vállalat fölött - úgymond! - az ipari minisztérium már csak törvényességi felügyeletet lát el, az önkormányzati típusú vállalat tulajdonosi és munkáltató joggal rendelkezik. A cél, hogy megszűnjön államigazgatási függése és a versenyszférában működjön. A minisztérium nem minősíti többé a vállalatok gazdálkodását, és még ha bajba kerülnek, akkor sem kezdeményezheti automatikusan szanálásukat. Itt van máris a beépített ellentmondás: mivel a kollektív vezetésű vállalatok központilag nem átszervezhetők, éppen azok választják előszeretettel ezt a formát, akik nem nyereségesek (Szalai E.). 2. A beruházási és finanszírozási rendszer decentralizációját szolgálja, hogy a gazdaságirányítás hierarchikus rendszeréről leválasztva, az MNB mellett üzleti jellegű bankok, bankcsoportosulások jönnek létre (kétszintes bankrendszer). Máig követelés a nem közigazgatási szemléletű, vállalkozási jellegű és tulajdonosi jogokkal bíró tőkeszervezet, a holding létrehozása. 3. Lépések történnek a ráfizetésesen termelők, illetve eladósodottak felszámolására. 1986 végére megszületik a szanálási törvény. A végrehajtás hihetetlenül lassú, amint az elemzések bemutatják, a "leggyengébb ellenállás" vonalán halad. Folytatódik a jövedelmezően dolgozók gyárpadlásának lesöprése és az életképtelenek megsegítése, ami 1987 elejének egyik legnagyobb "témája". A gyárbezárások társadalmi konfliktusokat jelentenek, amelyek megvívásához sem kellő intézményrendszer, sem a politikai vezetés részéről kellő mérvű elhatározottság nincsen. 4. 1986-ban néhány példa akad már a "gyárosztásra", a nyereségérdekelt belső kisegységek kiépítésére. Ezeket támogatja a napi sajtó, a párt központi elméleti folyóirata és a helyi gyakorlatban rendszeresen leszavazza a szakszervezet, mert egyenlőtlenségekhez vezet. 5. Tervbe van véve egyfajta adóreform, ám a szakértők szerint ez értelmetlenség előzetes árreform nélkül.
A "magyar út" állam és vállalat tulajdonosi kapcsolatának átalakítása a vállalati tulajdonjog elismerése és azoknak a feltételeknek a megteremtése, amelyek között kényszer a jövedelmező és költségspóroló gazdálkodás. Ennek az útnak az elején járunk, aminek számos-számtalan oka van.
A fentiek megtalálhatók a Fordulat és reform c. 1986-os kollektív tanulmányban, a következőképpen. 1. A nagy és közepes vállalatok zöme továbbra is az irányítóapparátusoktól és a társadalmi szervektől függ - a csőd ezért nem reális veszély a számukra, - mesterségesen monopolizált óriásszervezetekként nincs késztetésük a kereslethez való alkalmazkodásra. A fogyasztó kiszolgáltatott, nincs importverseny, nincs belföldi verseny sem. 2. Nem alakult ki a tőkepiac intézményrendszere, így a kínálat és kereslet egyensúlyhiányára vállalkozási érdekek alapján nem lehet reagálni. 3. Az egyes vállalatok autark befelé forduló szervezetek. Ez azt jelenti, hogy önellátóak, nincs eszköz- és forrásáramlás, a piaci hatások érdektelenek, nem érdek a pazarlás elkerülése - ez ellen csak adminisztratíve lehet fellépni -, 1980 és 85 között olyan adminisztratív restrikció működik, amelyben a nem hatékonyan működő nem bukott el (nincs csőd), megerősödik a pazarlásra beállított mechanizmus, amelyben a legtöbbet pazarló biztonságosan számíthat pótlólagos injekciókra. Ezért nincs műszaki fejlesztés.
A követelések a fentiek alapján: 1. a vállalatokat függetleníteni kell az irányító apparátusoktól és a társadalmi-politikai szervezetektől, 2. tőkepiacot kell létrehozni, 3. az adminisztratív restrikció helyére monetáris restrikciónak kell lépnie, amelynek lényege, hogy a vállalat rákényszerül a biztonsági politika és a pazarlás feladására, a piaci orientációra. Ennek feltételei vannak az árrendszerben, hitelrendszerben, költségvetésben stb. A szanálások következményei a szociálpolitika oldaláról ellensúlyozandók.
A tanulmány írói a fentiekhez társadalmi reformot igényelnek. Ennek összetevői: 1. A párt váljon a reformok támaszává és hordozójává. 2. Alakítson ki új munkamegosztást a közigazgatással, a kormánnyal, az országgyűléssel és a csoportérdekeket hordozó érdekképviseletekkel. Az új munkamegosztás lényege, hogy a párt elvi és programszerű irányítást ad a gazdaság alapvető kérdéseiben, anélkül, hogy elképzeléseinek megvalósulását közvetlenül és függelmi alapon számon kérné. 3. Mindennek feltétele az egyes említett szervek és szervezetek új alkotmányos státuszának megteremtése. a) gazdasági alkotmányosság a gazdálkodó szervek számára, b) állami és párt-, illetve érdekszervezeti és pártfunkciók személyileg és szervezetileg a legalsótól a legfelső szintig elválasztandók, c) a választott és képviseleti szervek súlya és döntési jogköre növekedjen az apparátusok rovására, d) a parlament nyilvánosan vitassa a gazdaságpolitika legfontosabb kérdéseit és ellenőrizze a kormányt, e) jöjjön létre egy gazdaságért felelős kormány, amely fő állami kidolgozója és végrehajtója a reformnak; ehhez felülvizsgálandók a kormányzati munka jogi alapjai, a miniszterek jogállása, a kormánybizottságok hatásköre és felelőssége, f) a kormánynak le kell ülnie az érdekképviseletekkel tárgyalni; az érdekszervezeteknek ki kell lépniük félállami státuszukból és egyenrangú módon kell egyezkedniök, g) új társadalompolitika kell - benne életminőség és esélyegyenlőség és jogrend, h) a reform nyilvános társadalmi mozgalom és tanulási folyamat, ennek minden összetevőjével, i) a kormány mellett alakuljon reformbizottság a kormányfő elnökletével, és ez hangolja össze a reform különböző irányait és elemeit.
* Az összeállítás elkészítése közben jelent meg Hankiss Elemér Diagnózisok 2. (Magvető 1986) című kötete, amelynek első nagy fejezete - "A magyar modellről. Változástendenciák a mai magyar társadalomban, 1950-1980" - a maga elé tűzött feladat gondolatgazdag, kitűnően kontra-poentírozó megoldása. Szempontjait az alábbi - javarészt konkrétumokat tartalmazó - összeállításban már csak korlátozottan tudtuk figyelembe venni.
Irodalom
Az összeállításban több ponton részletekbe menően felhasználtuk Andorka Rudolf és Harcsa István, Bihari Mihály, Ferge Zsuzsa, Hankiss Elemér, Juhász Pál és Magyar Bálint, Pokol Béla, Sárközi Tamás és Schmidt Péter egyes tanulmányait.
Ágh Attila 1986: Társadalmi önszerveződés és szocializmus. Kézirat. Ágh Attila 1986: Szocializmus és modernizáció. Mozgó Világ, 8. Ágh Attila 1987: A védekező társadalom. Magyar Tudomány, 1.
Andics Jenő 1977: A technikai haladás társadalmi problémái a gazdasági szervezetekben. Akadémiai Kiadó.
Andics Jenő-Rozgonyi Tamás 1977: Konfliktus és harmónia. A gazdasági szervezetek szociológiájának alapkérdései. KJK.
Andorka Rudolf 1965, 1970: A társadalmi átrétegződés és demográfiái hatásai 1. Budapesten és a városokban, 2. Magyarországon. Szerk.: Szabady Egon, írta Klinger András, Szabady Egon, Andorka Rudolf. Statisztikai Kiadó.
Andorka Rudolf 1979: A magyar községek társadalmának átalakulása. Magvető Kiadó. Andorka Rudolf 1982: A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Gondolat Kiadó.
Andorka Rudolf, Pataki Ferenc és mások 1984: A társadalmi beilleszkedési zavarok Magyarországon 1. Helyzetelemzés és javaslatok, 2. Háttéranyagok. Budapest: Kossuth, 1986.
Andorka Rudolf-Harcsa István 1986: A magyar társadalom modernizációja hosszú- és rövidtávon társadalmi jelzőszámokkal mérve, 1870-1984. MKKE Szociológia Tanszék.
Antal László 1979: Fejlődés kitérővel. Budapest:
Antal László 1985: Gazdaságirányítási és pénzügyi rendszerünk a reform útján. KJK.
Antal László 1987: Fordulat és reform. Közgazdasági Szemle, 6.
Balogh István 1987: Szocializmus, árutermelés, történetiség. Magvető Kiadó.
Bauer Tamás-Szamuely László 1979: Az ipar ágazati irányításának szervezete az európai KGST országokban. Közgazdasági Szemle, 11.
Bauer Tamás 1981: Tervgazdaság beruházás, ciklusok. KJK.
Bauer Tamás 1982: A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok. Mozgó Világ, 11.
Berend T. Iván 1979: A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon 1945-1975. Kossuth Kiadó.
Bihari Mihály 1985: Politikai rendszer és szocialista demokrácia. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Politikatudományi Füzetek, 6.
Bogár László 1983: A fejlődés ára. Gazdasági nehézségeink főbb okainak történeti aspektusa. KJK.
Bokor Ágnes 1987: Szegénység a mai Magyarországon. Magvető Kiadó.
Bőhm Antal-Pál László 1979: Bejáró munkások. Egy sajátos munkásréteg szociológiai jellemzése. MSZMP TTI.
Bőhm Antal-Pál László 1985: Társadalmunk ingázói - az ingázók társadalma. Kossuth Kiadó.
Bródy András 1984: Lassuló idő. KJK.
Bruszt László 1987: A többszólamú politikai rendszer felé. Kézirat.
Bruszt László 1987: A politikai intézményrendszer reformja és az érdekképviseletek szerepe. Kézirat.
Csanádi Mária 1984: Függőség, konszenzus, szelekció. Pénzügykutatási Intézet.
Csanádi Mária 1987: Lépéskényszerben. A döntési mechanizmus sajátosságai. Kézirat.
Csepeli György 1984: Nemzeti tudat és érzésvilág Magyarországon a 70-es években. Múzsák Kiadó.
Donáth Ferenc 1969: Demokratikus földreform Magyarországon 1945-1947. Akadémiai Kiadó.
Huszár Tibor 1982: Gondolatok a munkaerkölcsről. Magvető Kiadó.
Huszár Tibor 1984: Nemzetlét-nemzettudat-értelmiség. Magvető Kiadó.
Illés Iván 1985: Gazdaságunk helye és rangja a világban. A magyar népgazdaság-nemzetközi összehasonlítás tükrében. KJK.
Juhász Pál 1982-1983: Az agrárértelmiség szerepe és a mezőgazdasági szövetkezetek. Medvetánc, 4-1.
Juhász Pál-Magyar Bálint 1984: Néhány megjegyzés a lengyel és a magyar mezőgazdasági kistermelő helyzetéről a hetvenes években. Medvetánc, 2-3.
Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor 1983: Értékrendszereink. Kossuth Könyvkiadó.
Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor 1986: A szocializmuskép alakulásáról 1945-1982. Társadalomtudományi Közlemények, 2.
Kéri László 1984: Ifjúság és politikai szocializáció. Társadalmi Szemle, 1.
Kéri László 1984: Politikai szocializációs folyamatok az ifjúság körében. Társadalomtudományi Közlemények, 4.
Kéri László 1985: Generációs problémák, problémás generációk. Társadalomtudományi Közlemények, 4.
Kéri László és munkatársai 1987: Adaptációs fékek és esélyek. Kézirat.
Kolosi Tamás és munkatársai 1980: Réteghelyzet-rétegtudat. Kossuth Könyvkiadó.
Kolosi Tamás 1983: Struktúra és egyenlőtlenség. Kossuth Könyvkiadó.
Kolosi Tamás 1984: Státusz és réteg. MSZMP KB TTI.
Kolosi Tamás 1986: Strukturális csoportok és a reform. Valóság, 6.
Konrád György-Szelényi Iván 1971: A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai. Valóság, l2.
Kopátsy Sándor 1983: Hiánycikk: a vállalkozás. KJK.
Kopátsy Sándor 1987: Gyarapodás és mérés. Figyelő, január 8.
Kornai János 1980: A hiány. KJK.
Kornai János 1983: Bürokratikus és piaci koordináció. Közgazdasági Szemle, 9.
Kovách Imre 1984: A mezőgazdasági kistermelés és a társadalom rétegződése. In: Gazdaság és rétegződés. MSZMP KB TTI.
Kőhegyi Kálmán 1983: Szervezeti változások végrehajtásának érdek- és hatalmi viszonyai. Szociológia, 1-2.
Kulcsár Kálmán 1980: A mai magyar társadalom. Kossuth Könyvkiadó.
Kulcsár Kálmán 1982: Gazdaság, társadalom, jog. KJK.
Kulcsár Kálmán 1986: A modernizáció és a magyar társadalom. Magvető Kiadó.
Kulcsár Kálmán 1987: Társadalomkép és társadalmi folyamatok a nyolcvanas években. Társadalomtudományi Közlemények, 1.
Ladányi János 1975: Fogyasztási árak és szociálpolitika. Valóság, 12.
Laky Teréz 1982: Érdekviszonyok a vállalati döntésekben. KJK.
Laky Teréz 1984: Mitoszok és valóság: kisvállalkozások Magyarországon. Valóság, 1.
Laky Teréz 1985 (1984): Az új gazdálkodási formák és az illegális (második) gazdaság. Előadás a Magyar Szociológiai Társaság vándorgyűlésén. In: Munka, Gazdaság, Társadalom. MSZMP KB TTI.
Lengyel László 1985: Állapotunkról. Társadalomkutatás, 2.
Lengyel László 1987: Végkifejlet. Kézirat.
Liska Tibor 1985: A "szocialista vállalkozás" szektor "tervpiaca", In: Siklaky István (szerk.) Koncepció és kritika. Magvető Kiadó.
Losonczi Ágnes 1977: Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Gondolat Kiadó.
Makó Csaba 1985: A társadalmi viszonyok erőtere: a munkafolyamat. KJK.
Nyitrai Ferencné 1981: A magyargazdaság és társadalom a hetvenes években. Kossuth Könyvkiadó.
Orbán Sándor 1972: Két agrárforradalom Magyarországon. Demokratikus és szocialista agrárátalakulás, 1945-1961. Akadémiai Kiadó.
Pető Iván-Szakács Sándor 1985: A hazai gazdaság négy évtizedének története, 1945-1985. 1. köt. 1946-1968. KJK.
Pokol Béla 1981: A törvényelőkészítés mechanizmusa. Gazdaság és jogtudomány, 1-2.
Pokol Béla 1985: Az érdekképviseleti szervek a politikai akaratképzésben. Társadalomtudományi Közlemények, 1.
Pokol Béla 1985: Érdekképviseleti szervek és politikai rendszer. In: Schmidt Péter (szerk.) A politikai intézmények fejlesztési irányai. MSZMP KB TTI.
Pokol Béla 1986: Alternatív utak a politikai rendszer reformjára. Valóság, 12. Rétegződés-modell vizsgálat, 1982-, I-VIII. kötet. MSZMP KB TTI.
Sárközy Tamás 1973: Indirekt gazdaságirányítás-vállalati árutermelés és a tulajdonjog. Akadémiai Kiadó.
Sárközy Tamás 1975: A szocialista tulajdonelmélet egyes kérdéseiről. Társadalmi Szemle, 1.
Sárközy Tamás 1979: A gazdaságirányítás és a vállalatok. Kossuth Könyvkiadó.
Sárközy Tamás 1982: Állami tulajdonjog - vállalati tulajdonjog. Jogtudományi Közlöny, 5.
Sárközy Tamás 1983: Jogi felelősség a népgazdaságban. Akadémiai Kiadó.
Sík Endre 1985: A szociálpolitika szereplői a "hosszú nyolcvanas években". Mozgó Világ, 8.
Schmidt Péter 1984: Szocializmus és államiság. Kossuth Könyvkiadó.
Schmidt Péter 1986: A magyar politikai rendszer sajátosságai. Társadalomtudományi Közlemények, 1.
Sólyom László 1985-1986: A társadalom részvétele a környezetvédelemben. Medvetánc, 4-1.
Soós Károly Attila 1984: Béralku és "sérelmi politika" (Adalékok a mechanizmusreform 1969. évi első megtorpanásának magyarázatához). Medvetánc, 2-3.
Soós Károly Attila 1986: Terv, kampány, pénz. Szabályozás és konjunktúraciklusok Magyarországon és Jugoszláviában. KJK.
Szabó Ildikó 1986: Az értékek és ismeretek szerepe a politikai szocializációban. Kézirat. (kandidátusi disszertáció).
Szabó Máté 1987: Alternatív társadalmi mozgalmak és reform Magyarországon: Kézirat.
Szabó Máté 1986: Társadalmi mozgalom, politikai rendszer, modernizáció. A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve.
Szabó Miklós 1984: A legitimáció történeti alakváltozásai a szocialista országokban. Kézirat.
Szabó Miklós 1984-1985: Magyar nemzettudat problémák a huszadik század második felében. Medvetánc, 4-1.
Szalai Erzsébet 1982: A reformfolyamat új szakasza és a nagyvállalatok. Valóság, 5.
Szalai Erzsébet 1984: A reformellenesség strukturális okai. Közgazdasági Szemle, 9.
Szalai Erzsébet és mások 1986: Válságkezelés és vállalat megszüntetések. Valóság, 8.
Szalai Júlia 1984-1985: A szociálpolitika nyelve - amit kifejez és amit eltakar. Medvetánc, 4-1.
Szegő Andrea 1983: Gazdaság és politika - érdek és struktúra. Medvetánc, 2-3.
Szegő Andrea 1983: Érdek és gazdasági intézményrendszer. Valóság, 6.
Szilágyi Ákos 1983: A politikai rendszer legitimációja és az irodalom kapcsolata, ezek változásai. Kézirat.
Szoboszlai György 1984: Az állam helye a szocializmus politikai rendszerében, In: A politikai intézmények fejlesztési irányai. MSZMP TTI.
Szoboszlai György 1985: Tendenciák a szocialista állam hazai fejlődésében. Társadalomtudományi Közlemények, 2.
Szücs Jenő 1983: Vázlat Európa három történeti régiójánál. Magvető Kiadó.
Szücs Jenő 1985: Történeti "eredet"-kérdések és nemzeti tudat. Valóság, 3.
Tardos Márton 1985: A szabályozott piac kialakításának feltételei. Közgazdasági Szemle, 11. Társadalmi struktúránk fejlődése, I-III. 1979: MSZMP TTI.
Társadalom és gazdaság a mai Magyarországon 1981. (Erdei Ferenc tudományos ülésszak előadásai.) MTA Szociológiai Intézet.
Vági Gábor 1982: Versengés a fejlesztési forrásokért. KJK.
Válság és megújulás 1982 (Tudományos ülésszak előadásai). Kossuth Könyvkiadó. Vámos Tibor 1985: Iparpolitika és gazdaság: eredmények, gondok, távlatok. Valóság, 6.
Vámos Tibor 1986: A technika befogadásának társadalmi feltételei. Kézirat.
Wiener György 1984: Gazdaságirányítás és politikai rendszer. A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve.
Závada Pál 1984: Teljes erővel (Agrárpolitika 1949-1953). Medvetánc, 2-3.