Bevezetés

Eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tûnhet egy rövid tanulmányban betekinteni Jon Elster szerteágazó munkásságába. A norvég társadalomtudós¹ ugyanis az 1970-es évek elsõ felétõl mintegy tucatnyi könyv, jó néhány válogatás, számtalan tanulmány és recenzió szerzõjeként lépett be a legtermékenyebb, legeredetibb és legsokoldalúbb társadalomtudósok táborába. Szociológus? Filozófus? A politikatudomány mûvelõje? Nehezen eldönthetõ kérdés. Egyik sem, amennyiben egységes társadalomtudományban gondolkodunk. Mindegyik, ha azt tartjuk szem elõtt, hogy Elster - többé-kevésbé - egyaránt otthonosan mozog a filozófia, a közgazdaságtan, a döntés- és játékelmélet, a szociológia, az antropológia, a pszichológia és a politikatudomány területén. Munkáiban eltûnõfélben vannak, vagy legalábbis könnyen átjárhatók a diszciplináris határok, a tematikus sokszínûség viszonylag letisztult és konzisztens metodológiai alapokkal párosul.

A hatvanas évek második felétõl az angolszász társadalomtudományokban egyre inkább a - mindenekelõtt Talcott Parsons nevével fémjelzett - strukturalista-funkcionalista irányzatok térvesztésének, s ezzel párhuzamosan egyfajta cselekvéselméletre alapozott társadalomelmélet kibontakozásának vagyunk tanúi (Coleman 1989). Ezt az álláspontot hol közgazdaságtani imperializmusként (pl. K. Boulding, G. Stigler, G. Tullock), hol ökonómiai megközelítésként (pl. G. Becker, S. Popkin), hol a racionális döntések elméletén nyugvó társadalomtudományként (ratíonal choice social science) (pl. M. Hechter, J. Coleman), hol pedig strukturalista-individualisztikus megközelítésként (pl. R. Wippler, K. D. Opp, S. Lindenberg) emlegetik, utalva egyúttal az egyes változatok eltéréseire is². A tudományfilozófia mûvelõi (pl. J. Elster) és a módszertani kérdések iránt fogékony szociológusok (pl. R. Boudon) azonban legtöbbször a módszertani individualizmus összefoglaló címkével illetik a felsorolt megközelítések közös elméleti magvát.

Elster munkássága mindenekelõtt az imént jelzett társadalomelméleti áramlathoz illeszkedik, amelynek elmélettörténeti gyökerei elsõsorban Pareto és Weber szociológiájában, valamint Parsons fiatalkori mûveiben lelhetõk fel, habár történtek kísérletek Marx és Durkheim gondolati rendszerének cselekvéselméleti megfontolásokon nyugvó rekonstrukciójára is³.
 

Mechanizmusok

Elster tudományelméleti koncepciójának középpontjában a mechanizmusok révén történõ magyarázatok állnak (Elster 1989a: 3-10). A hangsúlyt nem a Popper-Hempel féle deduktív-nomologikus magyarázatok (Popper 1989: 131-134; Hempel 1965: 247-251) megalkotásához nélkülözhetetlen általános érvényû szabályszerûségekre ("törvényekre") helyezi, sõt megkérdõjelezi azok fontosságát a társadalomtudományi magyarázatokban. Ehelyett álláspontja a cselekvések és interakciók oksági és intencionális mechanizmusainak módszeres elemzésén nyugszik. A két megközelítés - ahogy maga Elster is utal rá - nem összeegyeztethetetlen, különbözõségük jórészt hangsúlybeli eltérésekben ragadható meg.

A társadalomtudományok számára megfelelõ magyarázat-paradigma egy "kevert" oksági-intencionális megközelítés, amely a preferenciák, az egyéni cselekvések és interakciók mechanizmusait megragadó mozzanatokból áll (Elster 1982: 463; 1983a: 15-88.; 1985: 3-48):

1. a preferenciák keletkezésének és változásának magyarázata: "szub-intencionális okság"; 2. az individuális cselekvések intencionális magyarázata: a racionális döntések és a társadalmi normák elmélete;

3. az egyéni cselekvések intencionális interakcióinak (a weberi értelemben vett társadalmi cselekvéseknek és társadalmi kapcsolatoknak) magyarázata: játékelmélet;

4. az egyéni cselekvések oksági interakciójának magyarázata: "szupra-intencionális okság".

(ad 1:) A preferenciák keletkezésének és változásának tipikus oksági mechanizmusaként mindenekelõtt az adaptív preferenciákat - a "savanyú a szõlõ" típusú mechanizmusokat - kell megemlítem (Elster 1983b: 111-124): A és B egyaránt lehetséges cselekvési (döntési) alternatíva, de csak A eleme a megvalósítható alternatívák halmazának, ugyanakkor B kívánatos alternatíva. Adaptív preferenciákról akkor beszélünk, ha az effajta szituációban a döntéshozó elõnyben részesíti a megvalósítható alternatívát (A-t) a kívánatossal (5-vel) szemben, és egyúttal B-t törli a kívánatos alternatívák közül. Fonák adaptív preferenciái vannak továbbá annak a döntéshozónak, aki mindig elõnyben részesíti a nem megvalósítható alternatívát a megvalósíthatóval szemben ("édes a tiltott gyümölcs"). Mindkét esetben valamiféle oksági mechanizmus⁴ alakította a cselekvõ vágyait: a megvalósítható alternatívák halmazának összetétele következtében módosultak a kérdéses személy preferenciái.

Elképzelhetõ továbbá, hogy valaki a preferenciái alapján szándékosan korlátozza a számára elérhetõ alternatívák körét. Ekkor intencionális jellegû az alkalmazkodási folyamat. Például a bizonytalan preferenciák elleni védekezés, az akaratgyengeség vagy bizonyos stratégiai szituációk indokolhatják az effajta önvédelmet. Amint azt Odüsszeusz és a szirének története szemlélteti, az emberek nem mindig bíznak saját magukban. Ha képesek elõrelátni olyan helyzeteket, amelyekben elveszíthetik a fejüket, stratégiai cselekvéssel megakadályozhatják, hogy bekövetkezhessen az ilyen viselkedés.

(ad 2:) Az egyéni cselekvés⁵ magyarázatának egyszerû sémájában Elster szerint a cselekvést két, egymást követõ "szûrési mûvelet" végeredményének tekinthetjük. A kiindulópont az elvileg lehetséges cselekvési alternatívák halmaza. Az elsõ szûrõt azok a fizikai, gazdasági, társadalmi, jogi és pszichológiai korlátozó feltételek alkotják, amelyekkel az egyén szembekerülhet. A szóban forgó korlátokkal összeegyeztethetõ cselekvések adják az egyén lehetséges alternatíváinak halmazát. A második szûrõ az a mechanizmus, amely meghatározza, hogy a lehetséges alternatívák közül végül is melyikre kerül sor. A két fõ mechanizmust Elster szerint a racionális választás (döntés)⁶ és a társadalmi normák szolgáltatják⁷. A döntéseken nyugvó mechanizmusokat Elster alapvetõbbnek tartja a normákon nyugvó mechanizmusoknál. E megközelítés értelmében a lehetõségek és a vágyak ("preferenciák") magyarázzák az egyéni cselekvéseket.

Amikor az emberek különbözõ cselekvési alternatívák közül választhatnak, általában amellett döntenek, amelyik meggyõzõdésük szerint a legjobb eredménnyel (a legnagyobb hasznossággal) kecsegtet. A racionális döntés instrumentális jellegû: a cselekvés eredménye vezérli. A cselekvéseket nem önmagukért értékeljük és választjuk, hanem egy távolabbi cél elérésének többé-kevésbé hatékony eszközeként. Egyszerû példa a vállalkozó, aki a profitot akarja maximalizálni. E cél elérése érdekében gondosan mérlegeli, hogy milyen termékeket kínáljon eladásra, mennyit termeljen belõlük és hogyan állítsa elõ õket.

A racionális döntés a körülményekhez történõ optimális alkalmazkodás egyik módja. Eltérõ mechanizmusok⁸ is létrehozhatják az optimális alkalmazkodást. A racionális döntés mindazonáltal nem csalhatatlan mechanizmus⁹, mivel a racionális személy csak azt választhatja, amit a legjobb eszköznek vél. Az efféle vélekedés azonban lehet téves is. Általánosabban, nemcsak azt kell megkövetelnünk, hogy a vélekedések a rendelkezésre álló bizonyítékok tekintetében racionálisak legyenek, hanem azt is, hogy az összegyûjtött bizonyítékok mennyisége valamilyen értelemben optimális legyen.

A racionális cselekvõ törõdik a cselekvés következményeivel, eredményével. A racionalitás azt mondja: "Ha el akarod érni Y-t, tedd X-et!" Elster a társadalmi normákat mindenekelõtt nem eredményre orientált jellegükkel definiálja (Elster 1989c: 97-151). A legegyszerûbb társadalmi norma azt mondja: "Tedd X-et!" vagy "Ne tedd X-et!". Bonyolultabb esetekben: "Ha mindenki más Y-t teszi, tedd X-et!" vagy "Tedd X-et, ha jó lenne, hogy mindenki X-et tegye!". A racionalitás lényegében feltételes és jövõre orientált, imperatívuszai hipotetikusak, vagyis a cselekvés jövõbeli eredményeitõl függnek. A társadalmi normák viszont vagy feltétel nélküli, vagy feltételes, de nem jövõre orientált imperatívuszokat kínálnak. A legtöbb társadalmi normát egyszerû elfogadni és követni, összehasonlítva a racionalitás cselekvési szabályaival, amelyek bonyolult és bizonytalan kalkulációkat követelnek meg az embertõl. A normák nagyrészt kötelezõ érvényûek, követésük sokszor mechanikus és tudattalan.

A normák társadalmi jellegét két dolog biztosítja: (i) több ember követi õket; (ii) és részben az õ helyeslésük, illetve rosszallásuk biztosítja fennmaradásukat. A normák egy részét az egész társadalom elfogadja és követi. Más normák viszont csak egy-egy közösség tagjainak viselkedését szabályozzák. Egy társadalmi norma fennmaradásához - mások helyeslése és rosszallása mellett - az a szégyenérzet és bûntudat is hozzájárul, amely a norma megsértése esetén alakul ki az érdekeltekben.

A társadalmi normák reálisak abban az értelemben, hogy független és önálló motívumai lehetnek az emberi cselekvésnek. Autonómiájuk Elster szerint azt jelenti, hogy nem vezethetõk vissza semmiféle optimalizáló viselkedésre.

(ad 3:) Amikor két vagy több racionális egyén egymással interakcióba lép, sokkal rosszabb eredményt érhetnek el, mint amilyet elérhettek volna. Elster szerint ez a játékelméletnek - vagyis az egymástól kölcsönösen függõ ("interdependens") döntések elméletének - fõ gyakorlati teljesítménye. Az elmélet azonban számos más módon is hasznosítható. A játékelmélet nem a szokásos értelemben vett elmélet, hanem az emberi interakció megértéséhez elengedhetetlenül szükséges fogalmi keret. Ebben a vonatkozásban közelebb áll a logikához, mint az empirikus tudományokhoz. Nyomban empirikus elméletté válik, mihelyt kiegészítjük a viselkedés olyan alapelveivel, amelyek ellenõrizhetõk és ezáltal igaznak vagy hamisnak bizonyulhatnak, bár maga a keret nem az empirikus ellenõrzésen áll vagy bukik.

A játékelméletben vizsgált szituációk stratégiai természetét Elster az interdependenciák három típusával jellemzi. A játékban:

- minden egyes játékos nyereménye függ az összes többi játékos nyereményeitõl;

- minden egyes játékos nyereménye függ az összes többi játékos döntéseitõl;

- minden egyes játékos döntése függ az összes többi játékos döntéseitõl.

(ad 4:) Az egyéni cselekvések egymással összeütközve nem szándékolt eredményhez is vezethetnek. A legmeghökkentõbb nem szándékolt következmények mindenkit rosszabb helyzetbe hoznak. Jean-Paul Sartre ezt "célellentétes következmények"-nek nevezte, az eróziót hozva fel példaként. Amikor a földmûvesek fák kivágásával próbálnak újabb földterületekhez jutni, termõterületet veszíthetnek, mivel a nagymértékû erdõirtás erózióhoz vezet. A nem szándékolt következmények azonban lehetnek mindenki számára kedvezõek is. Ez az Adam Smith-féle láthatatlan kéz: az önérdek követése a közérdeket szolgálja.

A célellentétes következményeknek és a láthatatlan kéznek közös szerkezete van. Valamely személy azért cselekszik, hogy elõnye származzon belõle. Ennek során, másodlagos módon, más emberekre (és gyakran saját magára) is hatással van. A másodlagos hatás, akár pozitív, akár negatív, tipikus esetben igen csekély az elsõdleges, szándékolt elõnyhöz képest. Amikor azonban mindenki így cselekszik, minden egyes személyt sok kicsi elõny, vagy sok kicsi hátrány ér. (Ezeket a kis mellékhatásokat a közgazdászok externáliáknak nevezik.) Ha a másodlagos hatás pozitív, láthatatlan kéz típusú mechanizmussal van dolgunk. Ha negatív, akkor két lehetõség van. A sok apró hátrány teljes összege vagy meghaladja az elsõdleges elõnyt (célellentétes következmény), vagy az elsõdleges elõny szárnyalja túl az összesített hátrányokat. Mindenki jobb helyzetbe kerül, ha a meghatározott módon cselekszik, de kevésbé, mint amit várt.

E vázlatos áttekintésbõl már körvonalazódik egy oksági és intencionális érvelésekbõl építkezõ magyarázó stratégia, amely Elster szerint a társadalomtudományok mûvelõi számára követendõ minta. E megközelítés - durván - a társadalmi jelenségeknek a cselekvések és interakciók mechanizmusai (Elster metaforájával élve: fogaskerekei) révén és a módszertani individualizmus szellemében történõ magyarázatát jelenti.
 

Módszertani individualizmus

Egy mondatba sûrítve, módszertani individualizmuson azt az alapelvet értjük, miszerint - elvileg - minden társadalmi jelenségre, szerkezetére és változására kizárólag individuumok terminusaiban, azaz egyéni jellemzõk (célok és meggyõzõdések, döntések és cselekvések) figyelembevételével adható tudományos magyarázat (Elster 1982:453).

Raymond Boudon szerint (Boudon 1987: 45-70) a makroszociológiai elméleteknek legalább négy - egymástól elkülöníthetõ - paradigmája vagy programja létezik. A nomologikus, az értelmezõ és a kritikai paradigma mellett Boudon a módszertani individualizmust jelöli meg negyedikként. Hogyan jellemezhetjük ez utóbbi program legfõbb sajátosságait? Tegyük fel, hogy tetszõleges M makrotársadalmi jelenség tudományos magyarázatát keressük. A módszertani individualizmus álláspontja szerint a kérdéses magyarázat elõször is azt jelenti, hogy M-et sikerül valamilyen m individuális cselekvések vagy viselkedések következményeként azonosítani. Matematikai szimbólumokkal kifejezve: M=M(m), vagyis az M jelenség "függvénye" az m cselekvéseknek. Ezek után természetesen az m cselekvések weberi értelemben vett "megértésére" (intencionális magyarázatára) kell sort keríteni. A cselekvés megértése - durván - azt jelenti, hogy belátjuk a cselekvés szituációnak megfelelõ, vagyis racionális voltát. Amennyiben a cselekvés társadalmi kontextusát S-sel jelöljük, akkor a cselekvések megértését képletszerûen az m=m(S) összefüggés juttatja kifejezésre. S végül, a társadalmi környezet maga is magyarázatra szorul. Ez pedig úgy történik, hogy a szituációt néhány - alkalmasan megválasztott - makroszociológiai változó (P) következményeként fogjuk fel, azaz: S=S(P). Összegezve, az individualisztikus paradigma magvát a következõ képlettel ragadhatjuk meg: M=M{m/S(P)/}, ahol is az M jelenségre olyan egyéni cselekvések szándékolt vagy nem-szándékolt következményei révén adható magyarázat, amelyek meghatározott - makroszociológiai változók segítségével megragadható - jelenségek eredményeképpen kialakuló társadalmi környezetnek felelnek meg.

A módszertani individualizmus korai változatai szerint - amelyeket összefoglalóan a pszichológiai redukcionizmus téziseként, vagy egyszerûen pszichologizmusként emlegetnek - a társadalomtudományoknak a pszichológián, pontosabban pszichológiai összefüggéseken és szabályszerûségeken kell alapulniuk. E tézis a társadalomtudományok hipotéziseinek pszichológiai hipotézisekkel történõ helyettesítését, a különbözõ társadalomtudományi elméletek pszichológiára történõ visszavezetését ("redukcióját") írja elõ. Alternatív megközelítések is kínálkoznak. A pszichologizmus mellett utalni lehet például az intencionalizmus címkéje alá sorolható konspirációs magyarázatokra és a világtörténelmi személyek elméletére¹⁰. Karl Popper az elsõk között fogalmazta meg - éppen a pszichologizmussal vitázva - explicit formában (Popper 1976:297-299; 1989: 149) az ún. szituációs-logikai modelleken nyugvó megközelítés mellett szóló legfontosabb érveket. Az effajta megközelítés modern eszköztáráról a racionális döntések és játékok normatív elmélete gondoskodik. Ezért mondhatja Elster, hogy míg a racionális döntések elméletének elfogadása elõfeltételezi a módszertani individualizmust, addig a módszertani individualizmus nem jelent szükségképpen döntéselméleti megközelítést. Elster az egyéni cselekvések magyarázata során a társadalmi normák elméletét is szigorúan a módszertani individualizmus keretei között igyekszik kifejteni.
 

Összegzés helyett

Ebben az ismertetésben alapvetõen az volt a célom, hogy felvillantsam Jon Elster szerteágazó munkásságának elméleti kereteit. Felfogásában az egyéni cselekvések interakciója a társadalmi élet lényege. Ennek fogalmi megragadásában kitüntetett szerepe van a racionális döntések és játékok elméletének. Ez szerinte a társadalmi struktúra és a társadalmi változás vizsgálata számára szilárd mikroszintû alapokról gondoskodik, és leginkább képes megragadni a társadalomban elõforduló kölcsönös függõségi viszonyok különbözõ típusait. A racionális döntések elméletének, mint normatív elméletnek Elster szerint nincs életképes alternatívája. A valóságos cselekvések magyarázatában azonban - bizonyos esetekben - az eredeti elképzelések kiegészítésérõl, például pszichológiai, biológiai vagy szociológiai szempontok érvényesítésérõl lehet szó. Ide sorolhatók azok a pszichológiai elméletek, amelyek a várható hasznosság elmélete alapján várt viselkedések megsértését próbálják magyarázni, vagy a korlátozott racionalitás Herbert Simon-féle elmélete. Elster munkásságában azonban az elmúlt években egyre több jel utal arra, hogy kialakulófélben van a döntéselméleti megközelítés egy eredendõen szociológiai megfontolásokon nyugvó alternatívája: a társadalmi normák elmélete¹¹.

A normák keletkezésének és változásának problémáira Elsternek nincs megnyugtató válasza. Nem rendelkezik magyarázattal arra, hogy az emberek miért alkotnak és követnek normákat, mi módon jönnek létre és változnak az egyes társadalmi normák. Ez egyúttal jelzi, hogy a társadalmi normák elmélete - egyelõre - nem olyan egzakt, teljes és kiérlelt, mint a racionális döntések elmélete. Az elmélet alapjainak lerakásához Elster hozzájárulása figyelemre méltó, és különösen érdekes, hogy egy olyan társadalomtudós tette meg ezeket a lépéseket, aki munkásságának jelentõs részét a racionalitás problematikájának szentelte, és annak korlátai vezették el a társadalmi normákhoz. Elster nem sétál bele az közgazdaságtani imperializmus csapdájába, vagyis nem gondolja, hogy a társadalmi cselekvés minden típusa csak és kizárólag a költség-haszon kalkuláció terminusaiban elemezhetõ. Munkáiban körvonalazódik az emberi viselkedés általános elmélete, amelyben a racionalitásnak kitüntetett, de nem kizárólagos szerepe van.
 

Jegyzetek

1. Jon Elster 1940-ben született Oslóban. 1966-ban szerzett filozófiai diplomát az Oslói Egyetemen, majd 1972-ben társadalomtudományi (szociológiai) doktorátust Párizsban, többek között Raymond Aron tanítványaként. A hetvenes években, majd a nyolcvanas évek elején különbözõ történelem, filozófia és politikatudományi tanszékeken dolgozott Franciaországban, Norvégiában és az Egyesült Államokban. 1983-tól a Chicagói Egyetem Politikatudományi Tanszékén tanít, és vezetõ munkatársa az oslói Társadalomkutató Intézetnek. (Forrás: Swedberg 1990: 233-234.)

2. A felsorolt álláspontok áttekintéséhez lásd Swedberg 1987: 119-123.

3. Maga Jon Elster vállalkozott - Making Sense of Marx címû mûvében (1985) - arra a nagyszabású feladatra, hogy gyakorlatilag Marx egész életmûvét rekonstruálja a modern empirikus és analitikus szaktudományok, valamint a modern tudományelmélet eredményeit szem elõtt tartva. Az interpretáció során Elster megszabadítja Marx metodológiáját a dialektikus érveléstõl, közgazdaságtanát a munkaértékelmélettõl, osztályelméletét szembesíti a kollektív cselekvés Mancur Olson-féle elméletével, és így tovább. Végül is azt a következtetést vonja le, hogy Marx ily módon megtisztított életmûve egyik fontos elmélettörténeti elõzménye a cselekvéselméleten nyugvó társadalomtudományt gondolkodásmódnak. Különösen a társadalmi cselekvések nem szándékolt következményeinek - többé-kevésbé módszeres - marxi elemzései érdemelnek figyelmet a modern szociológia és a közgazdaságtan szempontjából. Raymond Boudon - szemben azokkal a kísérletekkel, amelyek Durkheimet a "szociologizmus", vagy a módszertani holizmus elõfutáraként emlegetik - amellett próbál érveket felsorakoztatni, hogy Durkheim szociológiájának nagy része szintén lefordítható a szociológiai cselekvéselmélet nyelvére (Boudon 1981: 9), ahol is az elemzés logikai atomjai a társadalmi cselekvõk, molekulái pedig az interakciós rendszerek. E kísérletek egyik klasszikus példájában Boudon a Durkheim-féle anómia fogalmát helyezi cselekvéselméleti (döntéselméleti) perspektívába (Boudon 1986).

4. Elster szerint minden valószínûség szerint a kognitív disszonancia redukciója néven ismert lelki mechanizmus.

5. Az "egyéni" terminus Elsternél éppúgy, mint a módszertani individualizmus kevésbé radikális képviselõinél, magában foglalja az olyan testületi ("korporatív") döntéshozókat is, mint a vállalatok vagy a kormányok.

6. Itt jegyzem meg, hogy a szerkesztésében megjelent Rational Choice címû kötethez írt elõszavából (Elster 1986) részletek olvashatók magyarul a Replika hasábjain (Elster 1991). A részletben Elster a racionális döntések és játékok elméletének alapfogalmait ismerteti, ami az itt kifejtendõ gondolatok hasznos kiegészítése lehet.

7. Elster nem fogadja el azt az érvelést, hogy a társadalmi normák a korlátozó feltételek közé tartoznak. Szerinte célszerûbb e korlátokat úgy tekinteni, mint amelyek éles határt vonnak aközött ami megvalósítható, és ami nem. Példája szerint (Elster 1989a: 13) senki sem költhet többet a jövedelménél, nem függesztheti fel a gravitációt és nem adhatja le máskor a szavazatát, mint a választások napján. A normákat azonban meg lehet szegni, ha például valaki estélyi ruhához barna cipõt vesz fel, vagy ha nem viszonozza mások szívességét.

8. Elster a társadalmi kiválasztódás és a megerõsítés mechanizmusait sorolja mindenekelõtt ide (lásd: Elster 1989a:71-88).

9. Elster különös hangsúlyt helyez munkáiban a racionalitás korlátainak, a döntés- és játékelmélet érvényességi körének, kudarcainak és alternatíváinak vizsgálatára. 1979-ben jelent meg az Ulysses and the Sirens. Studies irt Rationality and Irrationality (Elster 1979), majd 1983-ban a Sour Grapes. Studies in the Subversion of Rationality címû könyve (Elster 19836). Ezek témája az irracionalitás. A cselekvés korlátok között történõ választás eredménye. Az ortodox nézet szerint a választás a szabadságot, míg a korlátok a szükségszerûséget rejtik magukban. Elster éppen arra mutat rá fenti munkáiban, hogy a nem-standard esetekben ez nem egészen így van: Odüsszeüsz és a szirének története éppen arra emlékeztet bennünket, hogy néha az ember szabadon, saját elhatározása szerint alakítja a döntését korlátozó feltételeket. A róka esete a savanyú szõlõvel pedig - épp ellenkezõleg - azt illusztrálja, hogy bizonyos esetekben maguk a korlátok alakítják a cselekvõ preferenciáit. A racionalitás korlátait taglaló mûveinek sorát a Solomonic Judgements. Studies in the Limitations of Rationality (Elster 1989c) zárja. Ebben Elster a racionalitás fogalmának - bizonyos esetekben felmerülõ - meghatározatlanságát vizsgálja, vagyis azokat a szituációkat veszi szemügyre, amelyekben a racionális döntések elmélete nem nyújt egyértelmû elõrejelzéseket.

10. A módszertani individualizmus típusváltozatainak részletes bemutatásához és kritikájukhoz lásd Orthmayr é.n.:14-24.

11. A társadalmi normák elméletén nyugvó érvelések példáival elsõsorban The Cement of Society. A Study of Social Order címû könyvében (Elster 19896) találkozhatunk. Itt a társadalmi rendet ("integrációt", egyensúlyt) mint kooperatív viselkedést vizsgálja. A kollektív cselekvés problémáját és az alkuszituációkat - amelyeket szinte kizárólag a hagyományos közgazdaságtani (döntés-, illetve játékelméleti) modellek segítségével tárgyalnak - vizsgálja meg a társadalmi normák terminusaiban. A kollektív cselekvés klasszikus elmélete szerint (Olson 1965) a kooperáció fõ akadálya a potyautas probléma: a kollektív cselekvés során realizált közjószág fogyasztásából nem lehet kizárni azokat a csoporttagokat, akik nem járultak hozzá a realizálás költségeihez. Elster érvelésében azonban a kooperáció társadalmi normái - a méltányosság (fairness) normái és a mindennapi kantianizmus - kiegészülve erkölcsi normákkal, hozzájárulhatnak az említett szituáció elkerüléséhez. Az alkuelmélet a kooperációból származó együttes nyereség elosztásának kérdéseivel foglalkozik. Elster szerint az efféle problémák megoldásában "is lehet szerepük társadalmi normáknak: az egyenlõség, az igazságosság és a méltányos elosztás társadalmi normáinak. Elster elemzéseinek üzenete mindenekelõtt az, hogy a társadalmi normák a cselekvések olyan motivációs tényezõi, amelyek nem vezethetõk vissza a racionalitásra, az érdekeltek valamiféle optimalizáló magatartására (Elster 19896: 15).
 

Hivatkozások

Boudon, R. 1981: The Logic of Social Action. An Introduction to Sociological Analysis. London: Routledge & Kegan Paul.

- 1986: The Logic of Relative Frustration. In: Jon Elster (ed.), Rational Choice. New York: New York University Press, 171-196.

- 1987: The Individualistic Tradition in Sociology. In: Alexander, J. C. et al. (ed.) The Micro-Macro Link. Berkeley: University of California Press, 45-70.

Coleman, J. S. 1989: "Társadalomelmélet, társadalomkutatás és cselekvéselmélet", Szociológiai Figyelõ, 3.

Elster, J. 1979: Ulysses and the Sirens. Studies in Rationality and Irrationality. Cambridge: Cambridge University Press.

- 1982: "Marxism, Functionalism and Game Theory. The Case for Methodological Individualism", Theory and Society, 3.

- 1983a: Explaining Technical Change. A Case Study in the Philosophy of Science. Cambridge: Cambridge University Press.

- 1983b: SourGrapes. Studies in the Subversion of Rationality. Cambridge: Cambridge University Press.

- 1985: Making Sense of Marx. Cambridge: Cambridge University Press.

- (ed.) 1986: Rational Choice. New York: New York University Press.

- 1989a: Nuts and Bolts for the Social Sciences. Cambridge: Cambridge University Press.

- 1989b: The Cement of Society. A Study of Social Order. Cambridge: Cambridge University Press.

- 1989c: Solomonic Judgements. Studies in the Limitations of Rationality. Cambridge: Cambridge University Press.

- 1991: "Racionális döntések", Replika, 4.

Hempel, C. G. 1965: Studies in the Logic of Explanation. In: Hempel, C. G. Aspects of Scientific Explanation. New York: The Free Press, 245-295.

Olson, M. Jr. 1965: The Logic of Collective Action. Public Goods and the Theory of Groups. Cambridge Mass.: Harvard University Press. (Magyarul részletek: Mancur Olson Jr. A kollektív cselekvés logikája. Szociológiai Füzetek, 29. Budapest 1982.)

Orthmayr Imre é.n.: Módszertani individualizmus és Marx. Kézirat.

Popper, K. R. 1976: A társadalomtudományok logikája, In: Papp Zsolt (szerk.) Tény, érték, ideológia. Budapest: Gondolat Kiadó, 279-301.

- 1989: A historicizmus nyomorúsága. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Swedberg, R. 1987: "Economic Sociology: Past and Present", Current Sociology, 1.

- 1990: Economics and Sociology. Redefining their Boundaries: Conversations with Economists and Sociologists. Princeton: Princeton University Press.