Krémer Balázs elsõ kérdésére, hogy lehet-e szociális törvényt alkotni vagy sem, szerintem is helyes az a válasz, hogy egy tõrvény semmi esetre sem elég. Magyarországon ma szükség van folyamatos szociális törvénykezésre.

Az elkészült koncepcióval egyetértek. Minden pontjában világos. Azt az alapelvet követi, hogy egyértelmû jogszabályok határozzák meg a jogosultságokat és kevésbé érvényesüljön a méltányosság és az érdemesség. Azonban abban a kettõsségben, hogy egy jóléti állam felé mutasson-e a törvény, vagy pedig válságkezelõ legyen, úgy gondolom én is, hogy háttérbe szorult a válságkezelés. Pedig a válságkezelésrõl itt és most nem lehet lemondani

A vitához azzal szeretnék hozzájárulni, hogy konkrét helyzetet és problémát mutatok be.

Vizsgálatunk színhelyén, a VII. kerületben 82 000 lakos él. A lakásállomány 27,4 százaléka komfort nélküli.

A nyugdíjasok aránya 30 százalék. 1992 februárjában 10 000 a nyilvántartott munkanélküli, s a leszázalékolt, rokkantnyugdíjból élõk ugyancsak tízezres nagyságrendû csoportot alkotnak. Elsõsorban õknem tudták kifizetni a növekvõ rezsiköltséget. Budapesten 1990-ben az összes közüzemi díjhátralékos lakossági számla 226 270 db, ennek forintértéke 246 247 000 volt, 1991-ben 510 374 db volt, 878 048 000 forint értékben. A VII. kerületben 1991 december hónapban 264 450 700 forint hátralékot tartottak nyilván, és kikapcsoltak 1882 db árammérõt, 528 gázmérõt.

Erre a kihívásra az emberek kétféleképpen reagálnak. Vannak, akik erejük teljes megfeszítésével és szükségleteik végletekig való leszorításával eleget tesznek a fizetési kötelezettségeiknek. A lakbér, a víz-, gáz- és villanyszámla stb. kifizetése után ugyan alig marad pénzük, s ha elromlik a gázfûtés, hidegben toporognak a lakásban, mert javításra már végképp nem maradt pénzük, de jelentõs nélkülözések árán is fizetnek.

A másik reakció az eleinte talán tudatos, de gyakran ideológiává is váló fizetéshalasztás, majd fizetésmegtagadás. Ezek a családok azonban elõbb-utóbb az otthontalanok számát fogják szaporítani, a megmaradó jövedelmük ugyanis a mindennapi szerény életvitelhez éppenhogy elég.

A Fõvárosi Munkaügyi Hivatalnak a VII. kerületre vonatkozó adataiból az derût ki, hogy a 82 ezer lakosból nyugdíjas 30%, rokkantnyugdíjas 10%, nyilvántartott munkanélkûli 10%, ami jellemzi a szociális probléma méreteit.

A szociálpolitikai krízis által legfenyegetettebb a nyugdíjas réteg. A nyugdíjak olyan alacsonyak, hogy én úgy érzem, õk a vesztesei már a jelenlegi, de még inkább az ezután kõvetkezõ idõszaknak - még jelentõs nyugdíjemelés esetén is.

A példaként elmondottak jelzik, hogy a válságkezelésrõl nem feledkezhetünk meg a szociális törvény megalkotásakor.

És még egy kérdésben - úgy gondolom - vitám van Krémer Balázzsal, ez pedig az intézményrendszer radikális átalakításának kérdése.

Az elmúlt években a különféle azonnali segélyekre rászorulók számának rohamos növekedése és ezek ellátása szükségmegoldásokhoz vezetett, lásd: ingyenkonyhák, menhelyek, nappali melegedõk, átmeneti szállások, krízis segélyek alkalmazása.

Ezek a szolgáltatások azonban egy modern, szociális elveket (is) valló állammal szemben támasztható elvárásoknak nem felelnek meg, mert ugyan az emberek életben maradásához talán elegendõek, de a kritikus élethelyzetükbõl való kitöréshez ez kevés. Ezért önmagukban nem elégséges eszközök. Ez a szociálpolitikai gondolkodás fel sem veti a társadalmi egyenlõség-egyenlõtlenség problémáját, mert eszközrendszerébõl hiányoznak azok az elemek, amelyek a létminimumon túlmutató, a társadalmi minimumot megcélzó, és ezáltal a társadalmi integrációt erõsítõ programok bevezetését tartalmaznak.

Összefoglalva: erõteljes szociális érdekvédelemre lenne szükség; tehát társadalompolitika kell, olyan szociális törvénykezés, amelynek érdekében összefognak mindazok, akiknek célja - politikai nézeteiktõl függetlenül -, hogy a társadalmi integrációs folyamatok erõsödjenek föl a következõ években, és ne a dezintegráció.