A tudáselitek (tudományos, oktatási, média és politikai tanácsadó elitek) szerepe a modern társadalom és a modern állam mûködésében meghatározó. E csoportok nemcsak a szociális szövet mûködtetéséhez szükséges szaktudás birtokában vannak, hanem ellenõrzik a szimbólumok, kulturális értékek, mítoszok többé-kevésbé koherens ideológiákká összeálló rendszereinek genezisét is. Ily módon - ha a politikai elitekkel kötött alkuk eredményeként megfogalmazott (és delegált) mandátumokkal is - meghatározó módon befolyásolják a társadalom tudati állapotát: mozgósíthatóságát adott célok elérésére, szélesebb értelemben vett "hadrafoghatóságát" az átmenet valamelyik forgatókönyve mentén. E szerep különösen felértékelõdik olyan átmeneti idõszakokban, amelyekben a nyugodt korszakok jól bemérhetõ és elõrejelezhetõ érdekszerkezetei nem mûködnek, amelyekben a klasszikus gazdasági-technikai racionalitás társadalmi viselkedést befolyásoló súlya (ideiglenesen?) visszaszorul és amelyekben egyének, csoportok, mozgalmak mûködése át/túlideologizálódik.
 

Állam és ACADEME

A tudáselitek változó funkcionalitása - vagy funkcióváltozása - különösen világosan fogalmazódik meg az állam mûködésmódjának történelmi átalakulásakor. Az állam és a politikai hatalom (sem az államszocialista, sem az azt követõen kialakuló más változatai) nem írhatóak le a kormányzat klasszikus meghatározásaival. Az állam mint egymást (részben) átfedõ közfunkciók és társadalmi szövetségek (szövetkezések) rendszere, társadalmi-ipari komplexuma a szabályozás, irányítás és társadalmi ellenõrzés viszonylag önálló központjainak hálózataként értelmezhetõ. Ez az összetettség, a mi vidékeinken mostanában divatos leegyszerûsítések ellenére, jelen van a "késõi államszocializmus" technokrata változatában is.¹

Mindazonáltal az értelmiséggel foglalkozó írások közül azok, amelyek azt autonóm társadalmi rétegként, csoportként és azok is, amelyek valamilyen szélesebb formációk (például társadalmi osztályok) részeként kezelik, egyetértenek abban, hogy a történetileg meghatározott egyetemi-akadémiai szakosodás (és a mögötte meghúzódó tudományszerkezeti megoszlások) alapvetõen kondicionálják a mai tudáselitek belsõ szerkezetét és mûködésmódját.

Ugyanakkor, az is nyilvánvaló, hogy a szakmai asszociációkat összefogó ACEDEME (nevezzük így a továbbiakban összevonva a felsõoktatást és az akadémiai kutatást) az egyes csoportokhoz, diszciplínákhoz tartozó szakértõket egy viszonylag koherens intézményi és érdekszerkezetbe rendezi. Felfogásunk szerint a kutató-oktató értelmiség relatív autonómiáját - a tudástermelésben betöltött szerepére hivatkozva, de attól sok vonatkozásban függetlenül - elsõsorban ezek az intézményi formák, s nem egyszerûen önmagukban a részcsoportoknak a társadalmi munkamegosztásban elért, kialkudott pozíciói határozzák meg.² Bizonyos értelemben épp az ideológiai és politikai autonómia egyik ismérve lesz az, ahogyan és ameddig az egyes szakmai intézmények (egyetemek, intézetek) különbözõ társadalmi csoportokkal, szakmai szervezetekkel - önálló játékteret kirajzolva - saját logikájukat követve szövetségeket kötnek.

Az ACADEME hagyományain belül ennek az autonómiának kialakultak az invariánsai (az akadémiai szabadság, a szakmai munka minõségét ellenõrzõ belsõ szakmai közösségi megítélés primátusa, a szakmai közösségek karrierpályákat meghatározó értékelési joga). Ez az önmozgás ugyanilyen hagyományosan korlátozott volt (ez utóbbiról ritkábban emlékeznek meg a független akadémiai élet szószólói); a gazdaság kulcsaktorai hatottak rá, a kormánykoordináció - a támogatásért cserébe - szükségszerûen országos igazgatási, katonai vagy társadalompolitikai szempontokat épített be az ACADEME irányításába.

Az ideológiai hatalom ezen autonóm és korlátozó tényezõk - helyi variánsokban kikristályosodó - relációrendszerében értelmezhetõ. Természetszerûen a manifesztált, sõt jogilag kodifikált hatásoknál számunkra itt érdekesebbek lesznek azok a lenyomatok, amelyekben ez a korlátozott autonómia beépül a rendszereket kormányzó tudáselitek viselkedést szabályozó, módosító értékei közé.

Az ACADEME külvilággal, környezõ társadalommal, gazdasággal kiépített kapcsolatainak szabályozásában az állam - szabályozási sémákon, központosított erõforrásallokáción és stratégiai célok meghatározásán keresztül - hagyományosan meghatározó szerepet játszik. Részben ezen keresztül csatornázódnak be a tudáselitek társadalomirányítási segédfunkciói is. Az állami szerepvállalás legitimálhat az ACADEME-n belül olyan pályázati prioritásokat is, amelyek egyébként parciális réteg- vagy szervezeti (sõt, elvileg akár valamilyen osztály-) érdekekbõl vezethetõek csak le. Az állam, természetszerûen, a preferált projektjeihez csatlakozás lehetõségeinek felkínálásával, illetve az azokban való részvételért felajánlott újonnan megnyíló publikációs, ösztöndíj- és más forrásoknak a kutatási rendszerbe emelésével nagymértékben hozzájárulhat az ACADEME-n belüli sajátos hatalmi egyensúlyok kialakulásához. Az így kialakuló hatalmi konfigurációkat a kutatási rendszer vagy az oktatói közösségek önszervezõdése általában csak mérsékelni tudja, közömbösíteni azonban már nem. Az állami beavatkozás - a konfliktusok lekerekítésével vagy lefojtásával, a szemben álló partnerek szelektív támogatásával - meghatározóvá válhat az ACADEME-n belül kirobbanó hatalmi krízisek kezelésénél is. Az állami szankciók és az ACADEME belsõ - intézmények, iskolák, szervezettípusok, vezetõ személyiségek közötti - érdekkonfliktusai, hatalmi vetélkedése sajátságosan összefonód(hat)nak. Erõs állami jelenlét esetén (s az ACADEME Magyarországon nemcsak az államszocializmus évtizedeiben, hanem azt megelõzõen, s láthatóan most, azt követõen is ebben a feltételrendszerben szocializálódott) az állami patronusért folytatott küzdelem, az annak érdekszférájában kiharcolt pozíciók megtartása, illetve megszerzése a kutatási-oktatási rendszeren, az akadémiai közösségen belüli küzdelemnek nemcsak része, hanem legfontosabb formája.³ Mindeközben - ugyan az ACADEME különbözõ szegmenseiben eltérõ forgatókönyvek mentén - az akadémiai rendszeren belüli támogatásért cserébe a tudáseliteknek aktívan részt kell venniük nemcsak az állami szerepvállaláshoz rendelt tudásáramok megkonstruálásában, hanem a hatalmi szféra adott szerkezetének legitimálásában is.
 

Államszocialista tudáselitek

Mindezek a tényezõk nagymértékben meghatározták a tudáselitek kialakulását, illetve átrétegzõdését a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán is. Az ACADEME elitjei három tényezõ hatása alatt formálódtak.

Elõször is, ebben az idõszakban - az államszocializmus technokrata változatának kiépülése mértékében - részlegesen rekonstruálódtak, vagy sok esetben elõször épültek ki, de létrejöttek az akadémiai rendszer parciális autonómiái. Ha ezek nem is értek össze teljes mûködõ rendszerré, de már jelen voltak és egy sor területen (természettudományi alapkutatásban, egyetemi alsóbb szintû személyi mozgásoknál, szakmai publikációs fórumok szervezésénél) jelentõs súlyra tettek szert.

Másodszor, kiépülnek (ismét részlegesen - helyreállnak) a magyar tudáselitek nemzetközi kapcsolatai a világtudománnyal, az európai és észak-amerikai egyetemi rendszerekkel és kisebb mértékben a nemzetközi szervezetek bürokráciáival is. Ennek a kapcsolatrendszernek természetesen funkciója van, azonban a nemzetközi kapcsolatháló státusz-, indikátor-, és presztízsértéke olyan területeken is kiemelkedõen magas lesz (volt), ahol ennek funkcionalitása, illetve a végül is felmutatható külsõ kapcsolatok minõsége megkérdõjelezhetõ. Ez a kapcsolatháló az erõforráskorlátos akadémiai rendszerben két irányban is növelte a tudáselitek függõségét. Egyfelõl, miután az országos szinten rendelkezésre álló ösztöndíjakat, nemzetközi szervezed tagságokat, NGO szakértõi munkákat központosítottan, a konkrét utakhoz szükséges erõforrásokat pedig gyakran egyedi elbírálással az állam ellenõrizte, sõt a nyolcvanas évek elejéig-közepéig a kiutazási engedélyeket is esetrõl esetre adták ki - a külsõ kapcsolatháló az állami befolyásolás egyik legfontosabb, személyre szóló függõségeket is teremtõ, illetve megerõsítõ eszközévé vált. Ugyanakkor, az akadémiai rendszerben születõ, eleinte csak lassan növekvõ, de késõbb tölcsérszerûen kiszélesedõ, az állami "váltóõröket" egyre jobban kikerülõ közvetlen kapcsolatok majdnem kizárólag a külsõ (nyugati) felek finanszírozásában zajlottak, ezért itt kétségtelenül újabb függõség született. Ennek vitathatatlanul, voltak minõségi dimenziói is (vagyis a jobb produkciót könnyebb volt a nemzetközi piacokon értékesíteni akkor is, ha azt valamilyen okokból a belsõ piacon nehezen lehetett forgalmazni). Megfigyeléseink szerint azonban az "exportminõség" jelszava itt a kapcsolatok túlnyomó részében inkább legitimációs jelszó, mintsem valóság. A magyar produkciók a kinti produkciókkal nem szabad versenyben mérõdnek össze (s ha jobbak, hagyják le, szorítják ki), hanem többségükben elkülönített forrásokból fedezett "tudományos segélyprogramokból" származnak. Ezek elosztásában, még ha a nemzetközi akadémiai normákon belül is, de inkább kulturális minták, kommunikációs készségek megléte, mintsem valamilyen önmagában vett intellektuális merit számít.⁴

Harmadszor, mindezek mellett, az akadémiai elitek szerkezetét, viselkedésmintáit ezekben az években meghatározta a politikai elit szerepfelfogásainak kisugárzása is. Egyrészt a politikai elitek az ACADEME-a belüli elõmenetelt is - egy szint fölött, ha lazán is - közvetlenül ellenõrizték. Ez nem azt jelentette, hogy ebben a karriersávban a szakmai produkció nem számított, hanem azt, hogy - ha a professzionális munka valamilyen minimálisan elfogadható szinten rendben volt - e mellé a tudáselitekbeli pozíciókra pályázóknak még a politikai elitek értékvilágával komform értékrendet is valahogy fel kellett mutatniuk. Az értékazonosság (vagy legalábbis, ellenkezõ értékek, viselkedésminták demonstrálásának elkerülése) egyáltalán nem csak, vagy nem egyszerûen politikai lojalitásnyilatkozatokat, vagy demonstrált - látszólagos vagy valóságos - baloldali politikai radikalizmust jelentett. A technokrata államszocialista modell politikai elitjei maguk is dezideologizálódtak és valamilyen eltévedt értelmiségi csoportok esetleges autentikus baloldali hitvallásaitól maguk is idegenkedtek volna, mert ez kritikailag konfrontálta volna õket saját technokratizmusukkal. A feltételezett (elvárt) politikai értékrend mindenekelõtt a status quo elfogadásából, a "szocializmus" felülrõl jövõ reformokon keresztüli tökéletesítésének lehetõségébõl, a "legvidámabb kádári barakk" kivételezettségének egyfajta dicséretébõl és mindenfajta radikalizmus elutasításából, az apró lépések politikája társadalmi technikájának alkalmazásából állt.

A képet bonyolította, hogy az így kiépülõ tudáseliteket (vagy azoknak meglehetõsen nagy szegmenseit) a politikai elitek - legalábbis részben - inkorporálták, magukhoz emelték. A technokrata államszocializmus is legitimációhiányos volt (mégha a legitimáció hiánya sok vonatkozásban eltért is az államszocializmus más típusaiétól), és a tudáselitek, különösen a szélesebb közvélemény szemében is tekintéllyel rendelkezõ csoportjaik (mindenekelõtt az írók, de híres tudósok is) kooperációs készségében, elismerõ együttmûködésében legitimáció-pótlékot tudott felmutatni. Emellett a felülrõl generált reformprogramok is politikailag fel(le?)értékelték a tudáselitet, amelynek a közvélemény jelentõs része közvetlen politikai funkciókat is tulajdonított. Ebbõl a szoros (egyes csoportok esetében szimbiotikus) kapcsolatból következõen a politikai elit uralmi formáit, viselkedési kódjait a tudáselitek alkalmazni kezdték - korlátozottan, részlegesen - az ACADEME-a belüli hatalom érvényesítésénél is.
 

Az államszocializmus romjainál

Az így kiépült tudáselitek találták magukat szemben 1989/90-ben az államszocialista rendszerek összeomlásával. Az átalakulás elsõ fázisában néhány politikai jellegû reprezentatív tisztségben bekövetkezett szereplõcserét leszámítva (akadémiai elnökség, néhány rektor, folyóiratszerkesztõ személycseréje) a tudáseliteken belüli személyes pozíciók láthatóan változatlanok maradtak.⁵ E cseréket sem igazán az új kormányzat vagy igazgatás kezdeményezte, hanem inkább maguk a tudáselitek reagáltak ezekkel a változásokra. Tulajdonképpen a korporatív érdekek fogalmazódnak meg abban, ha a tudáselitek valamelyik része a késõi államszocializmusban egy, az akkori hatalom számára szalonképes reformkommunistát, ma pedig egy felvilágosodott keresztény, vagy nemzeti felsõközéposztálybeli urat tol elõ az adott szellemi ágazat valamilyen reprezentatív tisztségébe. Lényegében mind akkor a reformkommunistának, mind a keresztény úrnak a jelenlegi kurzusban a korporatív érdekek képviselete (lenne) a dolga.

A további átalakulást, személycsere sorozatokat azonban három momentum látszik felgyorsítani:
 

a) az ACADEME-n kívülrõl érkezõ nyomás

Az új politikai elit a gazdasági átalakulás kezelésében - legalábbis rövid távon - vereséget szenvedett. Az amúgy is szereptanulással elfoglalt, a történeti helyzet külsõ adottságaiból következõen is identitászavarral küzdõ vezetõ csoportok (és közvetlen támogatóik, tanácsadóik) kompenzációs terepeket, olyan szférákat keresnek, amelyekben bármilyen jellegû akciókkal - akár szervezeti átalakulásokban, akár régi (szak)vezetõi fejek hullásával - demonstrálni lehetne, hogy valamilyen jellegû változások mégiscsak kikényszeríthetõek, és hogy ugyanakkor a krízisbõl való kilábalás lelassulásáért elsõsorban a világosan azonosítható "ellendrukkerek", "szabotõrök"; a régi rend ilyen-olyan itt maradt szakértõi felelõsek. Ilyen akciósorozatok terepéül a társadalmi lét olyan szférái kínálkozhatnak, amelyeknek nincsenek azonnali életszínvonal-csökkentõ (gazdasági hatékonyság rontó) hatásai és amelyeknek a szervezeteiben az új elitek (fontos ideológus csoportjai) - ha eddig csak marginális posztokon is - valamilyen jártasságra korábban szert tettek.
 

b) az ACADEME-n belüli horizontális nyomás

Horizontális nyomásnak nevezzük a kortársi szakmai csoportokon belül indukálódó elõmeneteli nyomást. A kádári Magyarország egyik fontos ismérve volt, hogy korporatív elitjei (s nem csak a tudáselitek) nagyjából hasonló korcsoportba tartoztak, és azokon belül a hatvanas évek végétõl az elitek cirkulációja gyakorlatilag leállt. Részben a politikai szabályozásból, részben belsõ elitpaktumokból következõen az elitek merítési bázisa rendkívül leszûkült. S mivel 1956, vagy legalább is a hatvanas évek eleji konszolidáció után viszonylag fiatal emberek kerültek a tudáselitek kulcspozícióiba is, s ezt követõen majdnem nullára csökkent az adott korosztályból a többiek számára az elitbe kerülés lehetõsége tulajdonképpen jó két évtizedre a szakértelmiség számszerû többsége számára megszûntek a professzionális mobilitásnak valóban a szervezeti csúcsokra vezetõ ösvényei. Miután pedig a szervezeti elõmenetel az adott autokratikus, majd az újabb etatista és erõforráshiányos rendszerekben is legfõbb sikerindikátornak számított, minden intézményben, szervezetben frusztrált, önmagukat érzéseik szerint mindeddig kipróbálni nem képes szakértelmiségiek tömege torlódott össze. Ezek kumulált és a magyarországi hagyományoknak megfelelõen politikai feljelentés formájába öltöztetett "most vagy soha" elégedetlensége a hagyományos politikai elitek legfõbb pozícionális és egzisztenciális fenyegetésévé vált.
 

c) az ACADEME-n belüli vertikális nyomás

Vertikális nyomáson itt más, általában fiatalabb akadémiai generációkból érkezõ nyomást fogunk érteni. A technokrata államszocializmus utolsó másfél évtizedében a tudástermelõ akadémiai szférák személyi állománya nagymértékben kiterjedt. Egy modernizálódó társadalomban és bõvülõ gazdaságban ennek funkcionalitása is nyilvánvaló. Mindemellett ez a nagymértékben és gyakran kemény teljesítményelszámolással nem szembeállítottan felfuttatott létszám - állami állásokban - részben a tudáselitek legitimációs segítségnyújtásának redisztribúciós ellentételezésével, részben az elitista újraelosztási filozófiákkal, részben pedig a potenciális értelmiségi ellenzékiség kivásárlásának programjával függött össze.⁶ A redisztribúciós szabályok részleges változásával és egyáltalán az e célra elosztható erõforrások (ideiglenes?) fogyásával e létszámok veszélybe kerülnek. A rendszer szervezeti, pénzügyi alapjainak lazulásánál - ez általános szervezeti viselkedési szabály, s nem a magyar tudáselitek specifikuma - elsõsorban a már a szervezeten belül levõket (vagy azok meghatározott csoportjait) kívánják megmenteni és nem igyekeznek újabb kutatókat, oktatókat az amúgy is túlterhelt hajó fedélzetére invitálni. Mindebbõl következõen az akadémiai lét (legalábbis Magyarországon) bezárul most a szakmai rendszerekbe bekerülni kívánó egész korosztályok elõtt. Számukra (az emigrációt leszámítva) majdnem egyetlen bekerülési eséllyé az akadémiai rendszer jelenlegi hatalmi szerkezeteivel szembeni frontális támadás válik (mûködési filozófiájuk: jobb az akadémiai hatalom valamilyen még frissen füstölgõ romjainak birtokába kerülni, mint az egész rendszeren kívül maradni).

Az ACADEME-n belüli hatalmi harc következõ szakaszát nagymértékben az fogja eldönteni, hogyan egyesül (egyesül-e?) a jelenlegi elitekkel szemben ez a belsõ vertikális és horizontális nyomás, avagy sikerül-e a tudáseliteknek alkusorozatokkal a vertikális nyomást csökkenteni, a horizontális türelmetlenséggel (illetve esetleg a külsõ politikai nyomással összekapcsolódó válfajaival szemben) kiegyenlíteni.

A vizsgálat tulajdonképpeni tárgya azoknak az adaptációs mechanizmusoknak a felderítése, illetve értelmezése, amelyek meghatározzák a tudáselitek viselkedési formáit a vázolt erõtérben. Az anyaggyûjtésnél használt interjús technika módot ad a tudáselitek egyéni viselkedési modellekben jelentkezõ finomstruktúrájának, "túlélési stratégiájának" a feltérképezésére is (s az anyagok ilyen dimenziójú feldolgozására is vállalkozni fogunk). A kapcsolatrendszerek újraértékelése, az elittagság elõtti létbõl származó kulturális és network-tõkék érvényesítése, a származási-etnikai különbségek jelentkezése, a generációs viselkedési modellek különbsége, a Bourdieu-féle konverziók technikái, az elitutánpótlás pályái, instrumentális és terminális értékek, az egyes csoportok karrierpálya megtartási képessége stb. - mind a vizsgálat tárgyát fogják képezni.

A kutatás azonban elsõsorban az intézményi keretekben zajló kollektív vagy legalábbis kooperációs adaptációs formákra irányul. Úgy véljük, ezekben jelentkeznek azok az új elemek, amelyekben

- a poszt-államszocialista társadalmak tudásháztartásának új modelljei kikristályosodnak,

- elindul a hagyományos kelet-európai értelmiségi szerepmodell átalakulása,

- megkezdõdik - az akadémiai rendszer erõteljesebb nemzetközi illesztéséhez elengedhetetlen reformokkal együtt - a hatalom újraelosztása.

A tudáselitek egyes csoportjai tagjaik "egyéni túlélési stratégiáiból" és "újrakezdési erõforrásainak" egyenlõtlen eloszlásából következõen e különbözõ mechanizmusokban eltérõ arányokban és módokon vesznek részt. Vizsgálatunk elsõdleges célja maguknak a mechanizmusoknak a felderítése. S csak másodlagosan érdekel bennünket a stratifikációs szempont, vagyis hogy az eltérõ hátterû, indíttatású csoportok mely pozíciókat kikkel szövetségben, milyen gyakorisággal és idõtartamra tudják (vagy kívánják) megszerezni. A fentieken túl - kísérletképpen - empirikus anyagunkat konfrontálni kívánjuk a legutóbbi évek legfontosabb elit-makroelméletével: Field, Higley és Burton paradigmájával. Ez az elmélet elsõsorban nem a tudáselitekre vonatkozik, hanem az elitekre általában és a politikai elitekre speciálisan és kapcsolatokat definiál a nemzeti elittípusok, az elittranszformáció módja és a politikai stabilitás között. Nemzeti eliteken mindazokat a személyeket fogjuk érteni, akik képesek arra - ha akarják -, hogy magas állami tisztviselõknek jelentõs bonyodalmakat okozzanak anélkül, hogy ezért megbüntethetõek lennének.

Az ott használt történeti anyagon eredetileg három elittípust - az ideológiailag egységes, a konszenzuálisan egyesített és a megosztott változatokat -, illetve a konszenzuális egység elérésének történeti pályáit vizsgálták. Az elit konszenzuális egysége és a politikai stabilitás közötti kapcsolatokat fõleg intra-elit "történelmi kompromisszumok" (ezeket Field és szerzõtársai elite settlements-nek nevezik) és egy "két lépcsõs átalakulás" szembeállításával elemzik. Ez utóbbinál az elsõ lépésben a konszenzuspárt stabil, az eliten kívüli támogatásra tesz szert. A második lépésben azután a kisebbségben maradt "engesztelhetetlenek" feladják ideológiai radikalizmusukat és lényeges elemeiben elfogadják az uralkodó konszenzust. Field, Higley és Burton után elite settlements-en itt azokat a viszonylagosan ritka eseteket fogjuk érteni, amelyekben az egymással vetélkedõ elitfrakciók váratlanul és egyértelmûen újrafogalmazzák eddigi álláspontjaikat és valamilyen kompromisszumra jutnak - mégpedig önmaguktól, autonóm döntéseikbõl következõen. Ily módon ezt a transzformációt nem lehet egyszerûen kulturális, gazdasági, vagy társadalmi erõk mozgásából elõrejelezni vagy közvetlenül levezetni.

Az új elit-paradigma egyik központi eleme szerint a nem-egyesített (disunited) elittípus a legelterjedtebb, és tulajdonképpen olyan instabil rezsimeket eredményez, amelyek - eltérõ idõintervallumokkal - autoriter és demokratikus formák között ingadoznak. A konszenzuálisan egyesített nemzeti elitek történetileg az elõzõnél lényegesen ritkábban elõforduló változatok, de - amennyiben a gazdasági peremfeltételek lehetõvé teszik - stabil demokráciákat is eredményezhetnek. A stabil rendszer elõfeltételévé válik, hogy ott egyfajta konszenzuális elit-transzformáció irányába mutató átalakulás már kétségtelenül lezajlott. Ha ez nem következett be, akkor elvben a rezsim instabil marad. Az egyes elitszektorokban azonban eltérõ erejû lehet a konszenzualitás; lehetséges, hogy míg a politikai elitek még jócskán azon innen vannak, a tudáseliteknél, például az egyetemek vezetésében jóval erõsebben, világosabban szinkronizált nézetekkel találkozunk. Elismerjük, hogy - épp a tudáselitek esetében - az elitek és nem-elitek közötti átmenetek rosszal definiáltak (egyrészt az egyszerre érvényesülõ eltérõ kiindulópontú értékelési-megméretési rendek interferenciája is ad valamilyen játékra lehetõséget, másrészt pedig épp a tudományos szakmai pozíciónak és az adminisztratív posztnak a kutatási nagyüzem kialakulásával mindenütt szaporodó, de a Worldsystem perifériáján ugrásszerûen sokasodó szétválásából következõen is puhul a definíció).

A megközelítés elaszticitása ellenére is fenntartjuk állításunkat, mely szerint a tudáselitek esetében minden átmeneti fázis dacára is megragadható különleges játékterük (és felelõsségük) - akár az akadémiai rendszer alakításában, akár pedig az ideológiák szélesebb társadalmi generálásában.

Az általunk vizsgált esetekben a tudáselitek a tartós diszkonszenzualitás állapotában mûködnek. Látszólagos egyetértésük makrotársadalmi kérdésekben (demokrácia + piacgazdaság, vagy "szociális piacgazdaság") értelmezhetetlen, mert az adott ideológiai klaszterekbe a konkrét társadalmi modellek túlságosan széles osztályai tartoznak. Társadalomfejlõdési ideológiáik ismét, s most szokatlanul éles formában leképezik a régió hagyományos "zapadnyik" - "pocsvennyik" ellentéteit. A szûkülõ erõforrások újraelosztásáért vívott harcaik pedig elmélyítik szervezeti, illetve szervezetközi ellentéteiket. Ebben a helyzetben eléggé természetesnek tûnik a rövidre zárt szervezeti érdekek és a makro-társadalomfejlõdési ideológiák stabilizálódó konfrontációja. A vizsgálat tulajdonképpen itt arra kíváncsi, hogy

a) egyáltalán kezelhetõ-e a Field-elmélet, ha a nemzeti elitek aggregációiból leszállunk a funkcionális elitek szintjére?

b) ebben a szférában elérhetõ-e valamilyen stabilitás megosztott elitek esetében (Field és társai szerint nem, azonban a velük ellentétben megfogalmazódó hipotézisünk szerint kialakíthatóak olyan dinamikus egyensúlyi helyzetek, amelyekben ez mégis elérhetõ?

c) milyen ezeknek a dinamikus egyensúlyoknak a "mikrokoreográfiája"? Hipotézisünk szerint ezek megteremtésében külsõ hatótényezõk a kezdeményezõk. Megbomlásukban és újrarendezõdésükben is elsõsorban környezeti faktorok lesznek a meghahatározók. Külsõ tényezõkön itt zömmel valóban a nemzeti rendszereken kívüli faktorokat értenénk. A Field-elméletben nincs hely a dependens elitek külsõ kapcsolódásainak, illetve az ebbõl a kapcsolatrendszerbõl érkezõ impulzusok hatásainak értelmezésére. Vizsgálatunk - ambícióink szerint - e vonatkozásban is lehetõséget kínál a Field-paradigma továbbfejlesztésére, elméleti finomítására;

d) a tudáselitek újrarendezésén keresztül vizsgálható, hogyan történik az új elitfrakciók kooptációja a régi csoportok közé. Valószínûleg itt - épp a már vázolt konszenzus elérése szempontjából - érdemes dinamikus és statikus konszenzusok között különbséget tenni.
 

Jegyzetek

1. Ha kissé leegyszerûsítve is, érdemes a késõi államszocializmus modelljei között egy technokrata, fontos dimenzióiban neokorporatív jegyeket is viselõ típust (a Tito, Kádár, Gierek körül kialakuló politikai rendszert) és egy reideologizáló, kulturális-gazdasági izolációba merevedõ változatot (Brezsnyev, Ulbricht vagy Husak rendszereit) megkülönböztetni. A "kemény" és a "puha" diktatúrák közötti különbségek Közép-Kelet-Európában mindenki számára ismertek. Itt mi ennek konstatálásánál többet teszünk; feltételezzük, hogy az államszocializmus nagy klasztereiben végül is (ha korszakonként némileg eltérõ jegyekkel is) két eltérõ, másfajta belsõ munkamegosztással dolgozó, különbözõ optimalizálási kritériumokat követõ koherens államtípus létezett.

2. Az autonómia mostanában univerzális tudománypolitikai jelszóvá vált az egyetemeken és az akadémián. A kutatásban általunk használt autonómia fogalom az ezekben a vitákban használtaknál lényegesen szélesebb; nemcsak jogilag definiált önkormányzatokat értünk rajta, hanem minden olyan saját mozgást létrehozó, kiteljesítõ alkupozíciót és hatalmi helyi értéket, amelyet érvényesíteni lehet az ACADEME vagy az azt ellenõrzõ elitek érdekei mentén.

3. Mindez, persze, ellentmond a "mertoni" normáknak a tudomány autonómiájáról, közösségeinek érdeksemlegességérõl. Ám elõször is, a mertoni vízió valószínûleg inkább a tudomány önvédelmi szükségleteibõl származó normatív program, mintsem a tudomány valódi mûködését leíró univerzális séma. Másodszor, szélsõséges eseteket (pl. a hitleri Németország) leszámítva egyáltalán nem bizonyított, hogy az autoritárius rendszerek nem teremthetnek meg - ideiglenesen, korlátozott szociális térben - olyan feltételeket, amelyek között a tudomány (vagy inkább egy-egy területe, ága) ne virágozhatna. A sztálini Szovjetunióban - ideológiai összeférhetetlenségükbõl következõen - gyakorlatilag kipusztították a modern társadalomtudományokat. Mindez azonban nem hatott a fizika vagy a matematika fejlõdésére. Sõt, az orosz fizika legfontosabb e századi eredményei - s nemcsak az atombomba, hanem Landau, Kapica, vagy Tamm elméleti eredményei is - a sztálini autokrácia legsötétebb éveiben születtek. Úgy látszik, akár extrém feltételek között is, de - ha erõforrásokat kap és a külsõ szociális drámától elég hatékonyan elszigetelik - a tudomány (bizonyos fajtája, része) mûködik a külsõ demokrácia teljes hiánya mellett, az udvari hatalmi viszonyokhoz illeszkedõ alrendszerként is.

4. Másképp fogalmazva; az esetek többségében - egy meglehetõsen minimális, de kétségtelenül számon kért intellektuális küszöbón túl - elsõsorban a nyugati akadémiai rendszer számára értelmezhetõ kulturális kódok megléte számított) a kapcsolatokra kiválasztottsághoz. "Legyen (majdnem) olyan 'kedves fiú/lány', mint mi, de azért ne legyen nálunk jobb, mert akkor milyen erkölcsi alapon részesítjük segélyprogramokban?" - fogalmazódik meg az átlagos "nyugati" kapcsolatteremtési filozófia. Ettõl két esetben tértek el: egy igen kis létszámú, valóban nemzetközileg versenyképes csoport esetében, amelyet valóban "bevettek", és egy hasonlóan nem nagy létszámú, politikai okok miatt az akadémiai rendszerbõl (annak elitjébõl) kiszorított és (akadémiai produkciójának minõségétõl tulajdonképpen függetlenül) "politikailag segélyezett" csoportnál tértek el.

5. E tény megállapításában hangsúlyozottan nincs negatív értékítélet!

6. Ezt az elemet nem hagyhatjuk ki a csak szimbolikusan fizetett, de érdemleges eredményeket soha nem produkáló intézeti kutatók, a hetente néhány órát leadó, de emellett más szellemi munkát nem végzõ egyetemi oltatók tömege láttán.

7. Maga az utánpótlás (elitváltás) vizsgálati dimenziói

- a rezervoar dimenzió, ideértve az elitek és a "nem-elitek" közötti cserekapcsolatokat,

- a kvalifikációs metszet, amelybe tartoznak a formális képzettségváltozásai, a szakmai-politikai mobilitási csatornák átalakulása, végül

- a normatív metszet, amelyben a pillanatnyilag (még?) a hatatom birtokosának számító elitek értékei, normái, viselkedési mintái átadása folyik.
 

Hivatkozások

Ahlberg, R. 1988: "The Soviet Administrative Elite - Qualifications, Promotion Opportunities and Career Model", Osteuropa, 11, 965-980.

Albrecht, T. L. -B. Hall 1991: "Relational and Content Differences Between Elites and Outsiders in Innovation Networks", Human Communication Researrh, 4, 535-561.

Amman, R. 1986: "Searching for an Appriorate Concept of Soviet Politics - The Politics of Hesitant Modernization", British Journal of Political Science, October, 475-494.

Amoszov, B. 1990: "Zamescsenyije dolzsnosztyej profeszorszko-prepodavatyelszkogo szosztava vuzov", Szovjetszkaja Zakonnoszty, 4, 43-46.

Asin, G. K. 1990: "Polityicseszkaja elita", In: Polityika-problemy tyeorii i praktyiki, 1, 22-37.

Atkinson, R. C. 1990: "Supply and demand for scientists and engineers. A national crisis in the making", Science, Apr 27, 425-432.

Bacharach, P. 1967: The Theory of Democratic Elitism. Boston: Little & Brown.

Baggulay, P.1992: "Social Change, the Middle Class and the Emergence of New Social Movements - A Critical Analysis", Sociological Review, 1, 26 -48.

Balabanov, Sz. Sz. 1990: O formiriovanyü i realizacii kadrovogo potenciala. In: Szociologicseszkije problemy podgotovki i iszpolzovanyija kadrov. 33-46. Moszkva.

Barrington, M. Jr. 1987: Authority and unequality under eapitalism and socialism. Oxford: Clarendon.

Berg, van den A. 1990: Creeping Embourgeoisement? Some Comments on the Marxist Discovery of the New Middle Class. Working Papers in Social Behaviour, 90/3. Montreal: McGill University.

Beyme, K. 1971: Die politische Elite in derBundesrepublik. München: Piper.

Black, G. S. 1972: "A theory of political ambition; career choices and the role of structural incentives", American Political Science Review, March.

Borowicz, R. 1989: "Mobilnosc zawodowa nauczycieli akademickich", Dydaktyka szkoly wyzszej, 4, 3 -14.

Bottomore, T.-RJ. Brym (eds.) 1989: The capitalist class: an intemational study. New York: Harvester Wheatsheaf.

Bourdieu, P. 1988: Homo Academicus. Cambridge: Polity Press.

- 1989: La Noblesse d'Etat: Grandes Ecoles et Esprit de Corps. Paris: Editiones de Minuit.

- 1992: "Thinking about Limits", Theory, Culture and Society, 1, 37-49.

Bressler, M. 1991: "The High-Status track - Studies of Elite Schools and Stratification by P. W. Kingston, L. Lewis", Contemporary Sociology, 6, 867-68.

Browning, R. 1968: "The interaction of personality and political system in decisions to run for office", Journal of Social Issues, 1, 93-110.

Bruni, M.-A. Venturini 1992: Pressure to Migrate and Propensity to Emigrate - the Case of the Mediterraen Basin. Torino: Ld'A.

Burant, S. R. 1987: "The Influence of Russian Tradition on the Political Style of the Soviet Elite", Political Science Quarterly, 2, 273-293.

Burton, M. G.-J. Higley 1987: "Elite Settlements",American Sociological Review, 3, 295-307.

Cannadine, D. 1990: The Decline and Fall of the British Aristocracy. New Haven: Yale University Press.

Cammack, P. 1990: "A Critical Assessment of the New Elite Paradigm", American Sociological Review, 3, 415-420.

Chantelau, F. 1990: "Personalstruktur und Typenzwang im Hochschulrahmenrecht", Wissenschaftsrecht, Wissenschaftsverwaltung, Wissenschaftsforderung, 1, 45-65.

Chow, R. 1991: "Pedagogy, trust, Chinese Intellectuals in the 1990s - Fragments of a Post-Catastrophic Discourse", Dialectic Antropology, 3-4, 191-207.

Clark, B. R. 1983: The higher education system: academic organization in cross-national perspective. Berkeley. University of California Press.

Cohen, E. 1988: "Educational Models of Action and Performances of Industrial Elite", Sociologie du Travail, 4, 587-614.

Dagnaud, M.-D. Mehl 1983: "Elite, sub-elite, counter-elite", Social Science Information, 6, 817-865.

Davidov, J. N. 1990: "Gorkije isztyini 'Veh' - Tragicseszkij opit szamopoznanyija rosszijszkoj intelligencii", Szociologicseszkije isszledovanyija, 10, 67-81.

Daerden, J.-B. W. Ickes-L. Samuelson 1990: "To innovate or not to innovate - Incentives and Innovation in Hierarchies", American Economic Review, 5, 1105-1124.

Derber, C. 1983: "Managing Professionals: Ideological Proletarization and Post-Industrial Labour", Theory and Society, 3, 309-341.

Dogan, M.-J. Linz (eds.) 1976: Political Elites and Social Structure in Parlamentary Democracies - a Comparative and Historical Analysis. Cambridge: MA, MIT Press.

Domhoff, G. W.-H. C. Ballard (eds.) 1968: Wright Mills and the Power Elite. Boston: Beacon.

Dresch, S. P.-K. R. Janson 1987: "Giants, Pygmies and the Social Costs of Fundamental Research, or Price Revisited", Technological Forecasting and Social Change, 4, 323-340.

- - 1990: "Recruitment and Accomplishment in Fundamental Science - A Generalisation of the 'Giants, Pygmies' Model", Technological Forecasting and Social Change, March, 39-58.

Edinger, L. (ed.) 1967: Political Leadership in Industrial Societies, London.

Edinger, L.-D. Searing 1967: "Social background in elite analysis: a methodological inquiry", American Political Science Review, 4, 444-445.

Enke, E.1974: Obersicht und politisches System der Bundesrepublik Deutschland. Frankfurt-Bern: Lang.

Etzioni-Halevy, E. 1984: The Knowledge Elite and the Failure of Prophecy. London: Mcmillan.

- 1989: "The Contradiction of Power, Conflict and Change in a Democrary - a Demo-Elite Perspective", Current Perspectives in Social Theory, 2, 177-179.

- 1989a: "Elite Power, Manipulation and Corruption - A Demo-Elite Perspective", Government and Opposition, 2, 215-231.

Eulau, H. -M. Czudnowski (eds.) 1976: Elite Recruitment in Democratic Politics. New York: John Wiley.

Eyerman, R. (ed.) 1987: Intellectuals, Universities, and the State in Western Modern Societies. Berkeley: University of California Press.

A Felsõoktatási Törvény szövegtervezete. In: MKM Magyar Felsõoktatás. Budapest 1991. (Melléklet.)

Frentzel/Zagorska, J.-K. Zagorski 1989: "East European Intellectuals on the Road of Dissent - the Old Prophecy of a New Class Reexamined", Politics and Society, 1, 89-113.

Gasiorowski, M. J. 1986: "Dependency and Cliency in Latin America", Journal of Interamerican Studies and World Affairs, 3, 47-65.

Gould, R. V. 1989: "Power and Social Structure in Community Elites", Social Forces, 2, 531-571.

Gouldner, A. 1979: The future of intellectuals or the rise of the new class. New York: Seabury Press.

Gowan, P. 1987: "The Origins of the Administrative Elite", New Left Review, No. 162, 4-34.

Hamon, H.-P. Rotman 1981: Les intellocrats: Expedition en haute intelligentsia. Paris: Ramsay.

Hearnden, A. 1991: "University Officers and Reorganization of Higher Education in West-Germany 1945-1952", Minerva, 4, 501-506.

Hickox, M. S. 1986: "Has There Been a British Intelligentsia", British Journal of Sociology, 2, 260-268.

Haynes, K. A. 1988: "Authoritarianism, Democracy, and Development - the Corporative Theory of Wiarda H. J.", Latin American Perspectives, 3, 131-150.

Higley, J. -M.G. Burton 1989: "The Elite Variable in Democratic Transitions and Breakdowns", American Sociological Review, 1, 17-32.

Higley, J.-M. G. Burton-G. L. Field 1990: "In Defense of Elite Theory - A Reply", American Sociological Review, 3, 421-426.

Higley, J.-J. Pakulski 1992: "Revolution and Elite Transformation in Eastern Europe", Australian Journal of Political Science, 1, 104-119.

Hoffmannlange, U. 1989: "Positional Power and Political Influence in the Federal-Republic of Germany", European Journal of Political Research, 1, 51-76.

"Intelligencija drevnyaja i novaja. Kruglij sztol" 1990: Narodi Azii i Afriki, 2, 39-56. Kadushin, C. 1974: The American Intellectual Elite. Boston: Little Brown.

Kelly, A.1990: "Szamocenzura i russzkaja intelligencija 1905-1914", Voproszi Filoszofii,10, 52-66.

Kettler, D.-V. Meja-N. Stehr 1990: "Kari Mannheim und die Entmutigung der Intelligenz", Zeitschrift für Soziologie, 2, 117-130.

Klingemann, H-D.-R. Stoss-B. Wessels (eds.) 1991: Politische Klassen und politische Institutionen. Probleme und Perspektiven der Elitenforschung. Opladen: Westdeutscher Verlag.

Konrád Gy.-Szelényi I. 1989: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest: Gondolat.

"Konservative Intelligenz" 1990: Die Neue Gesellschaft-Frankfurter Hefte. 8, 694-734 (Különszám).

Kornberg, A.-N. Thomas 1965: "The political socialization of national legislative elites in the US and Canada", Journal of Politics, Nov., 761- 774.

Lachmann, R. 1989: "Elite Conflict and State Formation in 16th Century and 17th Century England and France", American Sociological Review, 2, 141-162.

- 1990: "Class Formation Without Class Struggle - An Elite Conflict theory of the Transition to Capitalism", American Sociological Review, 3, 398-414.

Lasswell, H.-D. Lerner-E. Rothwell 1952: The Comparative Study of Elites. Stanford: Stanford University Press.

Lebra, T. S. 1989: "Adoption among the Hereditary Elite of Japan - Status Preservation Through Mobility", Ethnology, 3, 185-218.

Lemert, C. 1990: "The Habits of Intellectuals - Response", Theory and Society, 3, 295-310.

LI, C.-D. Bachman 1989: Localism, Elitism, and Immobilism - Elite Formation and Social Change in Post-Mao China", World Politics, 1, 64-94.

LI, C.-L. White 1990: "Elite Transformation and Modern Change in Mainland China and Taiwan - Empirical Data and the Theory of Technocrary", China Quarterly, No. 121, 1-35.

Liedman, S. E. 1986: "Institutions and Ideas - Mandarins and Non-Mandarins in the German Academic Intelligentsia", Comparative Studies in Society an History, 1, 119-144.

- 1988: "The Decline of the German Mandarins - The German Academic Community, 1890-1933 by F. K. Ringer", Argument, 1, 86-91.

Luttberg, N. R. 1968: "The Structure of Beliefs among Leaders and the Public", Public Opinion Quarterly, 4, 398-409.

Marks, G. 1992: "Rational Sources of Chaos in Democratic Transition", American Behavioral Scientist, 4-5, 397-421.

Marshall, T. H.-T. Bottomore 1992: Citizenship and Social Class. London: Pluto.

Mcauley, A. 1991: "The Economic Transition in Eastern Europe - Employment, Income Distribution, and the Social Security Net", Oxford Review of Economic Policy, 4, 93-105.

Mcclelland, Ch. E. 1991: The German experience of professionalization - modem learned professions and their organizations from the early 19. century. Cambridge: Cambridge University Press.

Meyers, P. V. 1989: "The Rise of the Modern Educational System - Structural Changes and Social Reproduction by D.K. Muller et al", Journal of Social History, 3, 566-569.

Mills, C. W. 1956: The Power Elite. Oxford: OUP.

Mosca, G. 1939: The Ruling Class. New York: McGraw-Hill.

Mosse, W. E. 1989: The German-Jewish economic elite 1820-1935 - a sociocultural profile. Oxford: Clarendon.

Neuhouser, K. 1992: "Democratic Stability in Venezuela - Elite Consensus or Class Compromise", American Sociological Review, 1, 117-135.

Offe, C. 1991: "Capitalism by Democratic Design - Democratic Theory Facing the Triple Transition in East-Central Europe", Social Research, 4, 865-892.

Oppenheimer, M. 1985: White collar politics. New York: Monthly Review Press.

Pels, D. 1991: "Treason of the Intellectuals", Theory, Culture and Society, 1, 21-56.

Petras, J. 1990: "The Metamorphosis of Latin American Intellectuals", Latin American Perspectives, 2, 102-112.

Petrov, V. M. 1990: Intelligencija i duh bjurokratyizma. In: Szocializm i Rosszija. 280-311. Moszkva.

Petrovszkij, A. B.-L. K. Szemjonov-V. Sz. Malov 1990: "Kadri akagyemii: Szosztav, sztruktura, dinamika", Vesztnyik AN SSSZR, 11, 37-49.

Phelan, A. (ed.) 1985: The Weimar dilemma: Intellectuals in the Weimar Republic. Manchester: Manchester University Press.

Prewitt, K.-A. Stone 1973: The Ruling Elites: Elite Theory, Power, and American Democracy. New York: Harper & Row.

Professorstillsaetting - En oversyn av proceduren vid tillsaetting av professorstjaenster. 1989: Stockholm: Utbildningsdep. (SOU 1980:30.)

Ringer, F. K. 1986: "Differences and Cross-National Similarities among Mandarins", Comparative Studies in Society and History, 1, 145-164.

- 1990: "The Intellectual Field, Intellctual History, and the Sociology of Knowledge", Theory and Society, 3, 269-294.

- 1990a: "The Habits of Intellectuals - Fieldwork and Theorizing in Intellectual History-Rejoinder", Theory and Society, 4, 323-334.

Rothenburg, F. 1989: Soziale Ungleichheit im Modernisierungsprozess des 19-20. Jahrhunderts. Frankfurt: Campus.

Rozanov, V. 1990: "Apokalipszisz nasego vremenyi", Lityeratumoje Obozrenyije, 1, 88-112.

Röhlich, W. 1991: Eliten und das Ethos der Demokratie. München: Beck.

Rubinstein, W. D. 1987: Elites and wealthy in modern British history. New York: St. Martin.

Sanders, J. T. 1991: "Machajski Waclaw - A Radical Critic of the Russian Intelligentsia and Socialism", Problems of Communism, 6, 115-123.

Sawinski, Z.-H. Domanski 1991: "Stability of Prestige Hierarchies in the Face of Social Changes - Poland, 1958-1987", International Sociology, 2, 227-241.

Schmitter, P. C. 1992: "The Consolidation of Democrary and Representation of Social Groups", American Behavioral Scientist, 4-5, 422-449.

Searing, D.D. 1991: "Roles, Rules and Rationality in the New Institutionalism", American Political Science Review, 4, 1239-1269.

Skarzynski, R. 1991: Intelektualisci a kryrys. Warszawa: ISP PAN.

Shlapentokh, V. 1990: Soviet Intellectuals and Political Power. Princeton: Princeton University Press.

- 1990a: "The Justification of Political Conformism - The Mythology of Soviet Intellectuals", Studies in Soviet Thought, 2, 11-135.

Shreider, J. 1990: "Ob elitarnosztyi intelligencii", Vesztnyik viszsej skoli, 4, 88-89.

Strine, M. S. 1991: "Critical Theory and Organic Intellectuals - Reframing the Work of Cultural Critique", Communication Monographs, 2, 195-201.

Szelényi I. 1982: "Gouldner's Theory of Intellectuals as a Flawed Universal Class", Theory and Society, 4, 779-798.

Teichler, U. 1988: Changing patterns of the higher education system: the experience of three decades. London: Kingley.

- 1990: Europaeische Hochschulsysteme: Die Beharrlichkeit vielfaeltiger Modelle. Frankfurt: Campus.

Thoenes, P. 1966: The Elite in the Welfare State. London.

Titarenko, L. G. 1991: "Pszeudotechnoratyizm v szovjetszkom obscsesztve", Szociologicseszkije Isszledovanyija, 7, 48-54.

Troskin, E. I. 1990: "Intelligencija i vlaszty", Szociologicseszkije Isszledovanyija, 3, 131-140.

Turner, B. S. 1992: "Ideology and Utopia in the Formation of an Intelligentsia - Reflections on the English Cultural Conduit", Theory, Culture and Society, 1, 183-210.

Tyburski, W. 1989: Ideologia nauki w swiadomosci polskich srodowisk intellektualnych doby pozytivizmu; Rozwoj - metamorfozy - zalamania. Torun: Univ. M. Kopernika.

Urban, M. E. 1989: "Centralization and Elite Circulation in a Soviet Republic", British Joumal of Political Science, 1, 1-23.

Wasilewski, J. 1990: "The patterns of Bureacratic Elite Recruitment in Poland in the 1970s and 1980s", Soviet Studies, 4, 743-757.

Weisz, G.1988: "Changes in the French Medical Elite", Actes de la Recherche en Sciences Sociales, No. 74, 33-46.

Wen, L. L.-H. Y. Ouyang 1991: "Marxian versus Confucian Effects on Elite Mobility - an Analysis of the Turnover in the NPC Standing Commitee 1953-1983", Issues and Studies, I1, 57-77.

Windolf, P. 1992: "Cycles of Expansion in Higher Education 1870-1985 - An International Comparison", Higher Education, 1, 3-19.