Európa-szerte nõ a vallás iránti közérdeklõdés. A szociológiában is. Ma ez már megszokott, de korántsem magától értetõdõ. Hiszen a nyugat-európai adatok két évtizede mindenütt gyors ütemû elvallástalanodásról tanúskodnak. Közép- és Kelet-Európában pedig a kommunizmus olyan eredményesen szétverte a vallási intézményrendszert, hogy az korábbi társadalmi funkcióinak zömét elvesztette. Szóval nem egyszerûen a vallás fontossága az, ami izgató, hanem egyfelõl, Nyugaton, a vallás jelenléte a modern társadalomban, másfelõl a vallás szerepe a poszt-totalitárius társadalmakban. A vallás mindkét esetben társadalmi verseny (vagy piaci szituáció) részese. Ennek hatására szerkezete, típusa is változik, differenciálódik. S a látványos hanyatlási tendenciák mellett váratlan megújulásokat és fellendüléseket látunk. A vallás és a társadalom viszonya változóban van. Emiatt érdekes.

1991 elsõ nagy vallásszociológiai rendezvénye a Dublin melletti Maynoothban augusztus 19-23. között megrendezett 21. világkongresszus volt: (A Société Intemationale de Sociologie des Religions kétévenként tartja kongresszusát. Az elõzõ öt Lausanne-ban [1981), Londonban [1983), Leuvenben [1985), Tübingenben [1987) és Helsinkiben [1989) volt. A következõre, a 22. világkongresszusra 1993. július 10-15 között Budapesten kerül sor.) Az 1991-es kongresszus témája "A vallás és a gazdasági rend" volt, mégpedig mindenekelõtt a jelenkorban. A tartalmi megfigyelések elõtt érdemes azonban néhány, inkább formai sajátosságra figyelni.

Eddig soha nem lehetett ennyire "világ"-kongresszusról beszélni, mint Dublinban. Ez igaz, ha az amerikai résztvevõk növekvõ arányára gondolunk. (Bár minden európai konferenciának túl nem szárnyalható riválisai az évente sorra kerülõ amerikai vallásszociológiai kongresszusok, amelyek bázisát elsõsorban a Sociely far the Scientific Study of Religion, a Religions Research Association és az Association for the Sociology of Religion összesen több mint 2000 tagja alkotja. Ekkora szakmai közönséget a világ többi része együttesen sem tud kiállítani.) A növekvõ amerikai részvétel mellett a világ egyéb területei is megjelentek. Dél-Ázsiából eddig is rendszeres volt a részvétel. Dublin újdonsága a latin-amerikai, a japán, az iszlám és a judaisztikai munkacsoport és KeletKözép-Európa nagyszámú képviselõjének megjelenése volt. A vallásszociológia tehát minden kontinens, mindegyik kultúra és minden nagy vallás iránt érdeklõdõ tudományként mutatkozott be.

A multikulturális megközelítés többféle izgalmas összehasonlítást tett lehetõvé. Egy szekció a különbözõ felekezetek gazdasági etikájával és gazdasági tevékenységével foglalkozott, kimutatván egyfelõl a katolicizmuson belüli vállalkozói motivációkat (például a nemzetközi Communione e Liberazione mozgalom vagy az Opus Dei szervezet keretei között), másfelõl a gazdasági és szociális elkötelezettség összekapcsolódását ugyanott. Egy másik szekció a világvallások fejlõdésösztönzõ szerepét kutatta. Eközben szóba kerülhetett az iszlám saját fejlõdéskoncepciója. S több szerzõ is foglalkozhatott a katolikus vallás gazdasági és politikai szerepének alapvetõ változásával (mindenekelõtt az 1960-1980 közötti idõszak Latin-Amerikáján szemléltetve). Fõleg e két szekcióban merült fel egy fontos probléma. Az, hogy félreérthetõ, ha egy vallási irányzat szerepérõl beszélünk. Valójában három tényezõ kombinációjáról van szó: egyrészt egy etikáról és világértelmezésrõl; másrészt az azt képviselõ társadalmi csoportokról, rétegekrõl; harmadrészt egy intézményi és szervezeti kifejezésrõl. Egy-egy vallás szerepváltásának gyökere bizonyos esetekben az azt képviselõ rétegek (vagy e rétegek társadalmi helyének) megváltozása. Más esetekben a társadalmi csoport és a szervezet közötti viszony változása (azaz intézményi megmerevedés vagy, éppen ellenkezõleg, az intézmény leértékelõdése a mozgalmakkal szemben).

Külön említést érdemel az a munkacsoport, amely "A vallási tényezõ Európa megalkotásában" címmel alakult. Célkitûzéseinek csak töredéke kerülhetett szóba. Nagyobb része a következõ évekre marad. Az eddigi munka néhány tételbe foglalható. 1. A nemzetideológiák és velük a nemzetállamok elvi megalapozása és az európai vallási hagyomány között feszültség van. A nemzeti elkülönültség oldódása, a középkorinál magasabb szinten, de a keresztény (katolikus?) egység- és integrációs igény megvalósulása is. 2. Az elmúlt évszázadokban a nemzeti kultúrákban jelentõs szerepe volt azok vallási megalapozásának és legitimációjának. Ahhoz, hogy ezek a kultúrák egyetlen egységben mûködhessenek, az elkülönült indoklásokat egységesíteni kell, azaz a szekularizált Európa is igényel valamilyen egységes vallási értelmezést. 3. Európa különbözõ országaiban különféle módon intézményesült a vallás, valamint az állam és az egyház viszonya. Ezeket az európai egységesülési folyamatban nem csupán összehangolni kell, hanem szükség van az összeurópai politikai-gazdasági szervezettel azonos szintû vallási szervezeti és képviseleti formákra. Úgy tûnik, az egyházak és a vallási szervezetek európai együttmûködésének fejlõdése lemaradt a politikai és kormányzati szféra mögött. 4. A politikai tagoltság jelentõségének csökkenése és az etnikai tagolódás felértékelõdése a vallások számára is kihívás; azok integrációs funkcióját feltehetõen felértékeli (Baszkföld, Bretagne, Frízföld stb.); a vallás és a nacionalizmus kapcsolata viszont az európai egységesüléssel szemben hathat (Nagy-Britannia, Lengyelország, Szlovákia).

Néhány téma inkább kérdésként, semmint bizonyított tételként érdemel figyelmet. Négy, a világ különbözõ pontján élõ és dolgozatát egymástól függetlenül benyújtó szerzõ a társadalmi-politikai átalakulás és bizonytalanság szakaszaiban a vallás fõ funkcióját a közösségi alapstruktúra megteremtésében és a civil társadalom kialakításában látja. A példák Brazíliától Libanonig és Dél-Olaszországtól Litvániáig terjedtek. Durkheimen túlmenõen ellenben itt nem egyszerûen kulturális integrációra, hanem struktúrateremtésre került a hangsúly.

Egy jól dokumentált tanulmány "a vallás szelleme" és "az ökológiai etika" összefüggéseit kereste abból az empirikus ténybõl kiindulva, hogy Nyugat-Európa számos országában az ökológiai mozgalmak tagsága jelentõs részben (az egyházaktól idõközben eltávolodott) korábbi vallási aktivisták közül származik, más esetekben pedig ugyanazok vonzódnak az ökológiai mozgalmakhoz, akik az egyházakon belül a harmadik világgal foglalkozó csoportokban is jelen vannak.

A dublin-maynoothi kongresszuson természetesen sok szó esett a kisegyházak és szekták életérõl és gazdasági stratégiáiról. Feltûnõ volt ellenben az új vallási mozgalmak iránti érdeklõdés szinte tökéletes megszûnte. Az elmúlt évtizedben az ázsiai eredetû új vallások, a fundamentalista vagy karizmatikus szekták kutatók tömegét foglalkoztatták. Mára túl vagyunk az elsõ szenzáción. E vallási csoportok társadalmi szerepe pedig csekély. A velük foglalkozás átmeneti divatnak bizonyult.

A 21. világkongresszuson nem sikerült dûlõre jutni a vallás és a modernitás kapcsolatainak kérdésében. A dolgozatok többsége meggyõzõen demonstrálta ugyan a jelenkori vallások többségének modernizációt ösztönzõ szerepét (a kivételt a hinduizmus képezte), de a modernitás és a vallás kapcsolatáról elméleti értékû megállapítás nem született. Ez a következõ konferenciára maradt.

Október 10-11. között Torinóban rendezte meg az Agnelli alapítvány az "Európa vallása. A hit és a társadalom az ezredforduló Európájában" címû konferenciát. Elõtte már két éven át dolgozott egy munkacsoport a "vallás és modernitás" témán. Munkájuk eredménye 6 nagy terjedelmû tanulmány egy-egy ország (Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Nagy-Britannia, Németország és Magyarország) vallási viszonyairól, az elmúlt évtizedek változásairól, a modernitásról és a vallás és a modernitás kapcsolatáról. A hat tanulmányt elõzetesen megküldték nemcsak a korreferenseknek és a raportõröknek, hanem a valamivel több mint száz résztvevõ mindegyikének. A helyszínen elhangzott ugyan néhány további országról (a skandináv országokról, Oroszországról és a Szovjetunióról, Lengyelországról) szóló beszámoló, de a viták az írott anyagok körül zajlottak. A jellegzetes "szakértõi tanácskozás" rangját a szakma legnagyobbjainak szerzõként (J. Beckford, F. Daiber, D. Herviea-Léger, S. Giner) vagy raportõrként (K. Dobbelaere, E. Pace, E. Poulat, J. Rémy, B. Wilson) való szereplése adta. Az összejövetel iránti politikai és vallási érdeklõdést olasz képviselõk, tartományi elnökök és polgármesterek, több püspök és bíboros, a Waldi Egyház elnöke, a Német Evangélikus Egyház Központi Hivatalának vezetõje, R. Schloz, az Európai Rabbi Tanács Állandó Bizottságának elnöke, S. S. Sirat párizsi fõrabbi, és a vatikáni Nem Hívõk Titkársága elnöke, P. Poupard bíboros aktív jelenléte mutatta.

Az európai vallási helyzet mérlegre tétele módot adott néhány fõ tendencia kimutatására s egyúttal az eddigi elméleti pozíciók felülvizsgálatára. A legáltalánosabb meg6gyelés a "vallási rendszer" átalakulása. Ennek egyik eleme a hit és a közösségi-szervezeti részvétel (a "believing and belonging") függetlenedése egymástól. Másik eleme a hit és a vallás egyéb részei közötti kölcsönös meghatározottság megszûnte vagy értelmezhetetlenné válása. Ez konkrétan az alapvetõ vallási (keresztény) meggyõzõdések nagyfokú társadalmi stabilitását, s ugyanakkor mindennemû vallásgyakorlat jelentõs visszaesését, valamint a vallás erkölcsi elõírásainak figyelmen kívül hagyását jelenti.

A vallási változásnak ezt a fajtáját nevezhetjük vallási privatizációnak, ám a fogalom meghatározásra szorul. A privatizáció itt azt a tényt fejezi ki, hogy személyes döntéssé vált, hogy valaki egyáltalán vallásos akar-e lenni, vagy sem; hogy miképpen hisz és hogyan gyakorolja vallását. Nem jelenti a privatizáció terminus a magánéletbe való visszaszorulást. Egybehangzó tapasztalatok szerint a vallás mind a kollektív identitások, mind a társadalmi csoportok közötti differenciálódás fontos tényezõje. Jelentõs szerepe van a vallásnak a társadalmasiasulásban és a demokratikus struktúrák kialakításában és fenntartásában, a kisebbségi tudat megõrzésében és a kisebbségek politikai jogainak biztosításában.

Társadalmi integrációs funkcióját a vallás két fõ típus szerint érvényesíti. Egyfelõl részt vesz a társadalom egésze vagy nagyobb csoportjai kultúrájának és kollektív tudatának formálásában - függetlenedve az egyes emberek egyháztagságától. Másrészt ösztönzi a közösségképzõdést. A "lelkesedõk", vagy "aktivisták" így létrejövõ közösségei és mozgalmai részben önálló egyházakká vagy szektákká szervezõdnek, részben megmaradnak a korábbi egyházak keretei között. Összességükben is csupán egy kisebbséget képeznek. Jelentõségük nem számarányuktól függ, hanem elkötelezettségükbõl következik. Politikailag és ideológiailag igen sokfélék: a konzervatív fundamentalizmustól a liberális aktivizmusig, a "Keresztények a szocializmusért" mozgalomtól a szélsõ jobboldalt támogató közösségekig.

A vallás és a politika viszonyát nem lehet az egész Európát jellemzõ modellbe foglalni. Általánosan legfeljebb annyi érvényes, hogy e két alrendszer relatív önállóságából a kapcsolat instabilitása és változékonysága következik, ami feszültségekben, konfliktusokban, az egyik fél változásából a másikra háruló változási kényszerben mutatkozik. A vallás mindenesetre a plurális politikai rendszer egyik tényezõje, úgy is, mint a vallási közösségek képviselete, úgy is, mint a vallási tanítás és szimbólumok - az egyházaktól függetlenedõ - politikai igénybevétele. (Ezek a tények is figyelembe veendõk a "privatizációs tézis" értelmezésekor.)

A politikai szféra sajátos jelenségét fogalmazta meg a német és a brit tanulmány. Szerintük az állami ellenõrzés alatt álló (közszolgálati) tömegkommunikáció erõssége fordított arányban áll a vallási-világnézeti differenciáltsággal. Továbbá: a tömegkommunikáció a vallási különbségek kiegyenlítése irányába hat, miközben kerüli az egyes vallásokra és felekezetekre jellemzõ álláspontokat és a vallást nem tételes általánosságként kezeli.

Az egész európai térségre és jóformán felekezeti különbségek nélkül jellemzõ a vallási szervezet átalakulása. Ennek egyik oldala a papság krízise (a létszámcsökkenés, az emelkedõ átlagéletkor, a kilépések növekvõ aránya), a másik oldala az önkéntes világi munkatársak fokozódó bevonása. Sajátos, a bürokratizálódással, specializálódással és centralizálódással ellentétes folyamat, ami az egyház és egyéb társadalmi intézmények kapcsolata szempontjából is jelentõs.

A "vallás és modernitás" munkacsoport a "szekularizáció" szó elkerülésére törekedett, mert szerinte az túlságosan egyirányú és folyamatos változást sugall. A "modernizáció" és "modernitás" ezzel szemben hangsúlyozza a diszkontinuitást, ellentmondásosságot és széttöredezettséget. Erre a hangsúlyra szükség van mind az új vallási mozgalmak, mind a kelet- és nyugat-európai vallási változás különbségei láttán.

Dublinban három szekciót szenteltek Kelet-Közép-Európa vallási helyzetének és változásainak. Az eredmény egybehangzott a torinói konferencia következtetéseivel. Napjainkban eltér egymástól Nyugat-Európa és a volt szocialista országok vallási fejlõdése. Nyugat-Európában a szekularizáció jellegzetes módon érvényesül. A modernizáció közvetlenül nem csökkenti ugyan sem a vallás makrotársadalmi szerepét, sem a vallásosságot, de erõsíti az individuációt és az individualizmust, illetve az intézményellenességet. A vallásosság egyházon kívüli, a felekezeti intézményi szabályozástól függetlenedõ, "maga módján" vallásossággá válik, ami a vallási kultúra elemeibõl való válogatást s ezen elemek egyéni kombinációját is jelenti. Az önálló típusként nem intézményesülõ magánvallás viszont társadalmilag alig átörökíthetõ. Tehát az egyházkritikus nemzedék gyermekeinek egy része már vallástalan, vagy legalábbis a tételes vallásoktól eltávolodott. A végeredmény egyfelõl az egyháztagok számának gyors, a hívõ emberek lassú csökkenése, másfelõl a kultúrában a tételes és intézményesen képviselt vallási pozíciók visszaszorulása s ugyanakkor a vallások alapvetõ gondolatainak elmosódott formában (civil vallásként) történõ fennmaradása. A változás már a nyolcvanas években drámai volt. A két európai értékrend vizsgálat között eltelt évtizedet talán még nagyobb ütemû változás, az egyháziasság radikális bomlása jellemzi. S a folyamatnak korántsincs vége.

Kelet-Közép-Európából Dublinban lengyel, litván, cseh, magyar, szerb, horvát, szlovén és bolgár papereket, Torinóban lengyel, orosz, volt NDK-val is foglalkozó német és magyar elõadásokat vitattak meg. A nemzeti esettanulmányok és helyzetelemzések néhány ponton tökéletes összhangot képviseltek. 1. A kommunizmus összeomlása a vallás és a vallásosság jelentõs felértékelõdésével járt. Ahol a változás hosszabb társadalmi fejlõdés eredménye, ott annak a vallás is részese. 2. Alkalmanként a vallás ellenzéki politikai szerepre is motivált, illetve alkalmanként az egyház ellenzéki intézményként is funkcionált, ám a vallás legáltalánosabb szerepe a közösség- és társadalomalkotó, valamint a civil társadalom csíráit megteremtõ szerep. 3. A politikai változást ellenben világnézeti polarizáció és a vallás- és egyházkritika erõsödése követi. Az értelmiség jelentõs részét zavarba hozza az egyházak közéleti megjelenése és arra (különösen, ha az egyházak nem igazodnak a közéleti játékszabályokhoz) ingerülten reagál. 4. Az egyházakon belül is erõsödnek bizonyos ellentétek. Míg a pártállamban az egyházakon belül igen jelentõs szerepe volt a - gyakran illegálisan, "földalatt" mûködõ - csoportoknak, bázisközösségeknek, mozgalmaknak és aktivistáknak, a rendszerváltás az intézményt és a hierarchikus vezetõket értékelte fel. Ez a tradicionalizmust erõsíti.

Mind a 21. világkongresszus, mind a "vallás és modernitás" kongresszus felvetett egy témát, aminek 1991-ben világszerte sok konferenciát szenteltek, egyet szeptember 18-20-a között Moszkvában. Ez a téma a vallási kultúra talaján megfogalmazódó társadalometika és az arra épülõ szociotechnikai elképzelések rendszere. A "keresztény társadalmi tanítás" önálló hivatalos dokumentumban elõször 1891-ben fogalmazódott meg. Az idei konferenciák a száz éves áttekintést szolgálták. Dublin-Maynoothban két kérdéssel többen foglalkoztak: a keresztény társadalmi tanítás latin-amerikai válfajával, a felszabadítás teológiájával: annak fejlõdést ösztönzõ szerepével, valamint azzal, hogy e társadalmi tanításból hogyan vezeti le a társadalmi igazságosság követelményeit az amerikai katolikus egyház. Moszkvában ugyanezt a fogalmi keretet mindenekelõtt a nyugat-európai és a szovjet társadalomszervezet összehasonlításához vették igénybe.

A moszkvai konferenciát 40 "nyugati" - köztük 3 lengyel és 1 magyar - és 40 szovjet hivatalos résztvevõvel (és nagyszámú hallgatósággal) a Keresztény Társadalmi Tanítás Repülõ Egyeteme (Genf) és a szovjet Munka és Társadalmi Kapcsolatok Akadémiája (a korábbi szakszervezeti fõiskola) rendezte a német Konrád Adenauer Alapítvány támogatásával és a vatikáni Igazságosság és Béke Bizottság részvételével. "A társadalmi mozgalmak száz éve, 1891-1991" volt a konferencia címe. Az elõadások ellenben három fõ téma köré csoportosultak. Az elsõ, a keresztény társadalmi tanítás elmélete etikai, azaz nem szociológiai jellegû volt. A második a keresztény társadalometika gazdasági és politikai érvényesülését vizsgálta. A harmadik a társadalmi mozgalmakkal foglalkozott, a vallási mozgalmakat, szakszervezeteket és pártokat is ide sorolva. A második és a harmadik témacsoportban fõleg szociológusok és politológusok kaptak szót.

A konferencia hátterét persze a politikai átalakulás, a három héttel korábbi puccs és összeomlása s a szovjet birodalom és társadalom bizonytalan jövõje alkotta. Ez külön érdekessé tesz két elvi tételt, amiben a résztvevõk egyetértettek. Eszerint a társadalmi-gazdasági viszonyok fontos tényezõje az erkölcs. A kiábrándult társadalomnak új erkölcsi tudatra van szüksége. S veszélyes minden olyan elképzelés, amely a modern gazdaságot és a plurális társadalmat öntörvényûnek képzeli és figyelmen kívül hagyja az alapvetõ értékeket és a társadalom erkölcsét. Továbbá: a társadalmi és erkölcsi újjáépítésben fontos, talán meghatározó szerep hárul a vallási közösségekre és az egyházra. (Néhány héttel késõbb, a torinói értekezleten ugyanígy foglalt állást A. Cipko szovjet politológus.) A nyugati kereszténységben nagyobb hagyománya van a gazdasági etikának és a módszeres társadalmi tanításnak, mint az orthodox egyházban. Az utóbbi is meg kell, hogy fogalmazza álláspontját, ha meg akar felelni azoknak az elvárásoknak, amelyekkel az orosz nép ma feléje fordul.

A szociológus számára mindebbõl nemcsak a vallás társadalmi szerepére vonatkozó megállapítások voltak fontosak. Legalább olyan érdekes az a szemléletváltás, ami az erkölcs- és a vallásszociológia iránti érdeklõdést is megnöveli. A változás lényege az értékrend, a vallás, az erkölcs szerepének felismerése mind a személyes kiegyensúlyozottság és életminõség, mind a társadalmi rend és szervezet mûködése terén. Az ebbõl következõ elvárások a vallással és az egyházzal szemben fogalmazódnak. De nem kisebbek a társadalomtudományoknak feltett kérdések. Miképpen érvényesül az értékracionalitás a modern társadalomban? Mi dönti el, hogy a társadalmi változásban a vallás a tradíciót vagy a modernizációt erõsíti? A most épülõ plurális és demokratikus társadalomban hogyan biztosítható a vallásos és a nem vallásos csoportok autonómiája és a társadalom érdekében való együttmûködése? A kérdések sora folytatható. A moszkvai konferenciát meghatározta a jövõ bizonytalansága - s mindaz a feladat, aminek majdani megoldása egyebek között a szociológiára s ezen belül a vallásszociológiára is vár.