Mondandónk központi tézise, hogy hazánkban az elmúlt évtizedekben a társadalomról való - alapvetõen értelmiségi - okoskodás a hatalomtól többé-kevésbé független diskurzusba szervezõdött, sajátos "intézményesült formát" öltött, nyilvánosságként mûködött. A hivatalos ideológia kvázi-nyilvános intézményei - a sajtótól a marxizmusoktatásig - kísérletet tettek a nyilvános véleményformálás "gyarmatosítására", ennek ellenére jelen volt a hatalomról, a társadalomról való értelmiségi eszmecsere, mint "alternatív" vagy "ellendiskurzus".

Az elmúlt évtizedek nyilvánossága nemcsak negatív definíciókkal (csonka, cenzúrázott, föld alá szorított stb.) jellemezhetõ, hanem pozitív módon is: a véleménynyilvánításnak, a köz dolgairól való okoskodásnak megvolt a maga sajátos természete, mûködésmód ja. Nem arról szólunk tehát, hogy a magyar nyilvánosság miben és mennyiben maradt alatta a polgári nyilvánosság idealitásának, hanem arról, miként mûködött, mûködhetett valójában.

Persze ezzel nem akarunk olyasmit sugallni, hogy a polgári típus mellett elméletileg lehetségesnek tartjuk a nyilvánosságnak egy másik - szocialista - modelljét. A gazdaság piaci és szocialista mûködésmódja alapvetõen különbözik, amit Kornai a piaci és bürokratikus koordináció kategóriákkal jelölt. A "felépítmények" között viszont nincsenek meg ezek a "rendszertani" különbségek. A nyilvánosság létezésének vagy hiányának nincsenek rendszerspecifikus sajátosságai. Annyi viszont mégis bizonyosnak látszik, hogy mivel nálunk nem épülhettek ki a nyilvánosság mûködésének intézményei (szabad véleménynyilvánítást garantáló jog, illetve ennek szellemében mûködõ sajtó), olyan sajátszerûségei tûnhettek elõ, amelyek a nyugati társadalmakban esetleg rejtve maradtak.

Elképzeléseinket elõször Habermas felfogásának bizonyos elemeivel vitatkozva fogalmazzuk meg. Szerintünk létezik a nyilvánosságnak a társadalmi struktúrából, az intézményekbõl le nem vezethetõ, ezek mûködésébõl nem értelmezhetõ oldala. Röviden: azt igyekszünk megfogalmazni, hogy a közrõl való okoskodás lehetõsége nálunk is fennállt, noha hiányoztak a nyilvánosság alapvetõ intézményei.

Habermas szerint: "A polgári nyilvánosság az általános hozzáférés elvével áll vagy bukik. Olyan nyilvánosság, amelybõl körülhatárolható csoportok eo ipso ki vannak zárva, nemcsak tökéletlen, hanem egyáltalán nem is nyilvánosság" (Habermas 1971: 126). Ezt a megállapítást Habermas a következõképpen alapozza meg:

1. Az általános hozzáférhetõségnek vannak "külsõ", "objektív", az egyes emberektõl független körülményei. A társadalom minden tagjának - legalábbis elvileg - kell hogy legyen lehetõsége arra, hogy véleményével a közönséghez forduljon, illetve a többiek nyilvánosságnak szánt véleményét megismerje. Erre elvi garanciát a jog adhat (származásra, nemre stb. tekintet nélkül mindenkinek jogában áll a hangját hallatni), gyakorlati lehetõséget pedig a nyilvánosság "intézményrendszere".Ami azt jelenti, hogy a társadalomban a vélemény-nyilvánításnak különbözõ gyakorlati lehetõségei vannak: mindenki számára "kéznél vannak" az újságok, pódiumok. A sajt fórumai - korábban pedig a kávéházak, irodalmi társaságok - azok a "helyek", amelyek teret adtak-adnak a köz dolgairól való ítéletalkotásnak. Sõt, ennél többet is jelentenek: megadják a vélemények nyilvánosságkontextusát. Így a köz számára elmondott vélemény már pusztán azáltal, hogy nyilvános helyen hangzik el, a közre tartozónak minõsül.

2. Elvileg mindenki birtokában van a nyilvánosságban való részvételhez szükséges képességnek. Az érvelõképesség, a racionális gondolkodás antropológiai (nem pedig osztály vagy rendi) tulajdonság; "Annak a válaszfalnak a megszüntetésével, amely a reprezentatív nyilvánosságban a laikusokat a beavatottaktól elválasztotta, elvileg érvényüket vesztették a speciális illetékességek, akár öröklött, akár szerzett, akár szociális, akár kulturális illetékességek lettek is légyen" (Habermas 1971: 65). A nyilvánosságban való részvételhez elegendõ a józan ész. Az illetékesség a normaliláshoz van kötve. Aki egy korszak uralkodó definíciója értelmében beszámítható (ilyen beszámíthatósági kritérium a legtöbb társadalomban például a felnõttség, az írás és olvasás képessége), az részt vehet a nyilvánosságban.

Habermas persze jelzi, hogy az emberek felkészültsége közötti különbségek nem szûntek meg a feudalizmussal, azaz továbbra is vannak laikusok és nem laikusok, ami viszont erõsen befolyásolja az érvelõkészség társadalmi eloszlását, de ez az egyenlõtlenség nem "rögzíthetõ",nem válhat tartós kiváltságok alapjává; a differenciák a felvilágosodás folyamatában kiegyenlítõdnek. Immáron a laikusok a tudással állnak szemben, ez viszont, ellentétben a feudális kiváltsággal, általánosan hozzáférhetõ mindenki számára: aki hajlandó tanulni, birtokba veheti. "Mivel a vitában elõször fel kell deríteni az igaz ítéletet, ez az igazság folyamatként, nevezetesen a felvilágosodás folyamataként jelenik meg. Ebben a közönség bizonyos részei elõrehaladottabbak lehetnek, mint mások. Ezért a közönség, ha nem is tud kiváltságosokról, elismeri a szakembereket. Õk nevelhetik és kell is, hogy neveljék a közönséget, de csak amíg érvekkel képesek meggyõzni, s amíg jobb érvekkel nem fogják õket magukat is oktatni" (Habermas 1971: 65).

A racionalitás alkotja tehát az általános hozzáférhetõség mellett a nyilvánosság második pillérét. A nyilvánosság a vélemények érvelõ kifejtése során konstituálódik, folyamat: a felvilágosodás folyamata, amelyben a racionalitás a különbözõ rétegek, érdekcsoportok megnyilvánulásainak "közös homlokzata", az az általános egyenérték, amely lehetõvé teszi a vélemények érvelési értékükön való cseréjét.

Könnyen észrevehetõ, hogy a fenti elképzelés strukturális modellje a liberális piacgazdaság. Ahogy a piacon az egymástól nem függõ, tehát egymásra semmiféle gazdasági, politikai, szimbolikus természetû nyomást gyakorolni nem tudó eladók versengenek, ugyanúgy a nyilvánosságot is az egymással - kizárólag az érvek értékére támaszkodó - versengõ vélemények alkotják. Ebbõl a párhuzamból Habermas nem is csinál titkot. Sõt a nyilvánosságnak a múlt század végén megindult szerkezeti átalakulását egyenesen a liberális piacgazdaság megszûnésével hozza összefüggésbe. Elemzése szerint a szabadverseny megszûnésének, a hatalom gazdaságban váló koncentrációjának következtében felszámolódik a gazdaság trsadalmi jellege, elmosódik a magángazdaság és a nyilvános hatalom közötti különbség, - ez pedig a polgári nyilvánosság átalakulását hozza magával.

Az eddig érintett két pont "formai" jellegû: a polgári nyilvánosság - a mindenkori konkrét, sajátos tartalmaktól, az éppen megvitatandó ügytõl függetlenül - feltételezi, hogy mindenki számára elvileg hozzáférhetõ. A nyilvánosságban, mint jeleztük, nincsenek speciális illetékességek, mindenki egyenlõ eséllyel vehet részt.

3. A nyilvánosság harmadik eleme tartalminak tûnik. Habermas hosszasan elemzi könyvében a "magán" és a "köz" szétválásának folyamatát, ezen belül a fõ hangsúlyt strukturális széttagolódásukra teszi. E folyamatnak mintegy végeredménye a polgári nyilvánosság. Az analízis iránya - mint ahogy már könyve címével is jelzi - nem magának a nyilvánosságnak a leírása, mint inkább strukturális helyének a kijelölése. Ebbõl következõen folytonosan szem elõtt kell tartania a társadalom egészét, hogy beszélni tudjon szûkebben vett témájáról. "A polgári nyilvánosság az állam és a társadalom közötti feszültségi térben bontakozik ki" - írja (Habermas 1971: 204). Így - tehetjük hozzá - a róla szóló. elemzésnek is oszcilláló mozgást kell végeznie az állam és a társadalom közötti térben. Valójában ebbõl adódik a könyv tematikus gazdagsága, és ez indokolja elsõsorban a gazdaság elemzésére szánt többszöri "kitérõt". E megközelítésbõl adódóan az elemzés nem a közönséget foglalkoztató problémáknak a nyilvánosságban megjelenõ különféle tematizációira irányul, hanem inkább arra, hogy milyen strukturális feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy ilyen tematizációk egyáltalán létrejöhessenek. Azért használtuk fentebb azt a megszorítást, hogy tartalminak tûnik, mivel valójában a nyilvánosság formai, strukturális, nem pedig tartalmi, empirikus meghatározását adja Habermas.

Amennyiben Habermas elemzését akceptáljuk, ügy el kell fogadnunk azt is, hogy mihelyt a magán és a köz strukturálisan elválik egymástól, többé nem szabad, hogy problémát jelentsen annak megkülönböztetése, mely ügyek tartoznak az egyik, illetve a másik csoportba.¹ Mivel létükben válnak el egymástól, ez feltételezi, hogy az elválasztódás a rájuk vonatkozó észlelésben, értelmezésben is evidens (továbbá: a dolgok és észlelésük között sem lehetséges eltérés). Másként fogalmazva: a magán és a köz kettéválásával ki kell alakulnia valamilyen konszenzusosan elfogadott definíciónak, amely egyértelmûen megszabja, hogy a közönség mit tekint rá tartozónak, s mit nem; az evidens tudása annak, milyen ügyek valók a nyilvánosság elé. Habermasnál a nyilvánosság az "ügy körüli érvek vitája", amelyben magának az ügynek a nyilvánosságra tartozó mivolta nem kérdéses. Az ügyeknek a "helye" strukturálisan ki van jelölve; soha nem problematizálódik, hogy adott szerkezetben mi tartozik a nyilvánosságra, s mi nem. Ez akkor lesz kérdéses, amikor maga a köz és a magán strukturális elkülönülése - ami a polgári nyilvánosság egyik alapzata - válik problematikussá.

Ugyanakkor a tapasztalat szerint nem minden esetben magától értetõdõ, hogy milyen ügyek tartoznak a nyilvánosságra. Boltanski a. Le Monde szerkesztõségének címzett feljelentõ jellegû - olvasói leveleket elemezve (Boltanski 1987) olyan helyzeteket vizsgál meg, amelyekben kérdéses, hogy azok a problémák, amelyekkel a levélírók elõhozakodnak, elbírják-e a nyilvánosságot vagy sem. Pontosítva: a dolog kérdésessége abban állt, hogy a levélírók személyes ügyeiket, a magánt meghaladó általános érvényû problémaként igyekeztek beállítani, noha szemmel láthatóan nem azok voltak. Ez két, radikálisan különbözõ interpretációt tesz lehetõvé:

1. A levelek szerzõi nem voltak normálisak, mivel a) nem ismerték fel a magán és a köz között húzódó, egyébiránt mindenki számára evidensen létezõ határvonalat, illetve b) a közt (is) érintõ dologról szóltak ugyan, de nem voltak birtokában a nyilvános szereplés elengedhetetlen feltételének, a racionális érvelõképességnek (pl. általános érvényû, érvelõ megfogalmazások helyett a személyes indulataiknak adtak teret).

2. A dolgoknak nincs eleve adott, az értelmezésüktõl, tálalásuktól független strukturális helye, így az egyénnek mindig van esélye arra, hogy bármilyen ügyet a közre tartozóként jelenítsen meg, illetve ilyenként fogadtasson el másokkal. A kérdést így értelmezve a zavar abból származott, hogy a levelek írói "félrekapcsoltak", nem azokat a kódokat használták, s nem úgy, ahogyan ezekkel szokásosan nyilvánossá lehet tenni bármilyen ügyet. Nem az ügyeket, hanem a kódokat, illetve ezek használati módját vétették el. Hogy ügyüknek a személyesen túlmutató jelentõséget adjanak, az e céllal éppen ellentétes hatású önfelnagyítás technikájához folyamodtak (pl. kétszer írták alá vagy aláhúzták a nevüket stb.).

Amennyiben az elsõ pontban említetteket fogadjuk el, úgy azt a kiindulópontot választjuk, hogy létezik a köz- és a magánügyeknek valamilyen objektív, az egyes személyektõl független besorolási rendje. Itt azt a kérdést lehet felvetni (maradva a Boltanski vizsgálati témája adta példánál), hogy a levélírók ezt a rendet milyen mértékben vétették el, illetve milyen trükköket alkalmaztak, hogy e rend látszatát megõrizzék. A második esetben viszont abból kell kiindulnunk, hogy nincsenek az ügyek eleve besorolva a köz és a magán osztályokba. Ebbõl következõen itt azt a kérdést lehet felvetni, hogy ha a dolgok bizonyos rendje nem eleve, magától értetõdõen a közre tartozó, akkor mikén t válhatnak azzá; milyen típusú prezentációk (prezentációs technikák) által lesz egy dologból nyilvános ügy?

A két kérdés a nyilvánosság kétféle megközelítési lehetõségét jelzi. Az egyik esetben a nyilvánosság úgy értelmezõdik, mint a társadalom meghatározott strukturális változásainak folyamánya. Itt a köz köz jellege nem problematizálódik. Nem az egyéni akciókban konstituálódik a magán és a köz különbsége, hanem ellenkezõleg: az akciók kiindulópont ját éppen e különbség evidenciája adja. A magától értetõdõen a közre tartozó dolgok nyilvánosnak minõsülõ ügyek, amelyeket a racionalitás fényénél megvizsgálnak, hogy róluk az érvek és ellenérvek értékei alapján ítél jenek. A másik esetben viszont a nyilvánosság nem az eleve a közre tartozó ügyek fölötti diskurzus, hanem a prezentáció mikéntje, megjelenítési technika, illetve ennél több is: a dolgok a róluk való meghatározott típusú beszédben válnak nyilvánossá. És maga a nyilvánosság is e beszédben keletkezik.

A fenti elemzésünkkel meglehetõsen közel jutottunk Némedi Dénes, illetve a Heller-Némedi-Rényi szerzõhármas nyilvánosság felfogásához (Némedi 1990; Heller-Némedi-Rényi 1990). A hivatkozott szerzõk elemzésében a nyilvánosság cselekvéselméleti kategória: a megnyilatkozások nem a közre tartozónak tekintett, ide besorolt tárgyak, és csak részben az "elhangzásuk" nyilvánosnak tekintett helye, a kontextus által válnak közüggyé. A megnyilatkozásokat az teszi nyilvánossá, hogy ezekbe a többiek, azaz a közönség jelenléte is beszámítódik. "Ebben az esetben a "nyilvánosság" nem jelent mást, mint a hallgatók, a nézõk elé való kilépést, azt, hogy a politikai aktusok annak tudatában és annak figyelembevételével történnek, hogy mások...is látják, ami történik...Vagyis bizonyos fokig abban az értelemben beszélünk nyilvánosságról, ahogy Habermas a reprezentatív nyilvánosságot leírta" (Némedi 1990:118). Véleményünk szerint ez háromféle dolgot jelenthet.

1. A viselkedés alkalmazkodik a nyilvános megjelenést definiáló társadalmi normákhoz. Ez például az írásbeli közlemények esetében minimálisan a köznyelvi szabályok betartását jelenti: újságban, könyvben - legalábbis elvileg - helyesírási hibákat tartalmazó szöveg csak idézetként közölhetõ, azaz jelezni kell, hogy adott esetben tudatosan tértek el a nyilvános megjelenés szabályától. Ez folytatható azzal, hogy csak bizonyos kifejezések használata jöhet számításba. Itt is tudtára kell adni az olvasónak, hallgatónak, hogy ha normaszegés történik, ez nem véletlen, hanem valamilyen cél által szentesített: A "tiltott", azaz természetük szerint a köz elõtt el nem hangozható szavak nyilvánosságba emelésének változatos technikái vannak: idézõjel használata, körülírás, kurziválás, bocsánatkérés a közönségtõl a kifejezés miatt, esztétikai, stilisztikai igazolás stb.

A nyilvános viselkedés szabályozására vonatkozó példák tetszés szerint gyarapíthatók a szóbeli közlésektõl a nem-verbális kifejezésmódig pl. az öltözködésig.

A nyilvánosság színe elõtti meg jelenésnek a most jelzett általános társadalmi szabályozására vonatkozó elképzelés közeli rokonságot mutat Habermas reprezentatív nyilvánosság fogalmával. De emlékezetünkbe idézheti Eliasnak a civilizáció folyamatára vonatkozó elemzését is. Mint ismeretes, Elias részletekbe menõen leírja, miként alakultak ki a társasági (nyilvános) viselkedés szabályai, illetve hogyan idomult hozzá az ember ösztöntermészete e szabályok betartásához (Elias 1987).

2. Mások jelenlétének a viselkedésbe való beszámítása azt jelenti, hogy a megnyilatkozások a dialógus szabályai szerint épülnek fel. Aki a nyilvánosság elé lép, az párbeszédbe kezd a közönséggel; írására, szónoklatára elvben mindig születhetnek válaszok, megerõsíthetik, vitathatják a közönség soraiból. A dialógus-helyzet konstituálja az elmondott, leírt szövegeket. Logikai szerkezetük például nem "belsõ", a téma által kijelölt koherenciát mutat, hanem a többiek jelenléte által strukturált felépítést. Bahtyin megfogalmazásában "a beszéd egész formális struktúrája is jelentõs mértékben attól függ, hogy miképpen viszonyul az adott megnyilatkozás ama szociális közeg értéktételezéseinek feltételezett azonosságához, amelyhez a beszélõ szólni akar" (Bahtyin 1985: 250).

A nyilvánosságra szánt közlemények inkább pedagógiai, mint tudományos természetûek; egy dologról sohasem annyi hangzik el, amennyit a közlõje tud róla, hanem csak annyi amennyit a pedagógiai természetû szituáció megenged. Jelentése csak az elhangzás terének a beszámításával adható meg. A nyilvánossághoz forduló szövegeknek tartalmazniuk kell felszólításokat, felhívásokat; az alkalmazott érveket - mivel a meggyõzést szolgálják, következésképp nemcsak "textuális", hanem dialogikus funkciójuk is van - demonstrálniuk kell.

A pedagógiai szituáció helyett állhatna itt politikai is, elsõsorban azért, mert a nyilvánosság kontextusában ez a legmegszokottabb, nálunk pedig az utóbbi évtizedekben a dialogikus jelleg - a szövegekbe való beleértés, a "kipontozott", "kihagyott" szavak, gondolatok olvasókra bízott behelyettesítése - egészen mindennapi volt; szerzõk és olvasók között valódi párbeszéd zajlott. Meglehetõsen sok olyan írásmû született, amelyben a kifejezések, gondolatfûzések jelentésbeli rekonstrukciójához ismerni kell a tiltások és megszegések sajátos játékát. Gyakori volt például, hogy a nyilvánosságban szereplõ bizonyos ideológiai (szóhasználatbeli, hivatkozási stb.) elvárásoknak demonstratív módon eleget tett, s ennek fejében megszeghetett egy másik normát. Ebben az esetben az olvasók egy már kialakult szövegértelmezési hagyományra támaszkodtak az értelmezésben; tudták, hogy mely szavak, eszmefuttatások, idézetek alkottak dekódolás révén sajátos referenciatartományt.

3. A közlõ megnyilatkozásával igyekszik narratív identitást teremteni (Ricoeur 1989), amely a nyilvános viselkedés "terméke". Az író, beszélõ szavaival, mondataival mintegy behálózza befogadóit, szövegének elõrehaladtával létrejön az "ismerõsség". A célzások, utalások például megteremtik az ezeket megértõk közösségét. A narratív identitás továbbá azt jelenti, hogy a beszélõ és hallgatósága között olyan azonosság teremtõdik, ami pozícióik felcserélhetõségét eredményezi. Bárki lépjen is a hallgatókból a beszélõ helyére, "ugyanazt" a szöveget mondja tovább. például valamely gyûlésén a szónoklat és az azt követõ hozzászólások sorozata közti hasonlóság a narratív identitás eredménye.

A nyilvánosság cselekvéselméleti megközelítésével szemben néhány kritikai észrevétel is megfogalmazható. Számunkra úgy tûnik, hogy ez az elképzelés is abból indul ki, hogy a köz és a magán "osztályai" adottak, és ennek megfelelõen létezik az emberekben ezek megkülönböztetési képessége is. "A "nyilvánosság" és a piac azért látszik homológnak, mert a cselekvõk mindig képesek arra, hogy a (verbális és nem-verbális) kommunikációikban különbséget tegyenek a között, ami másokra is tartozik, s a között ami "magántermészetû"" (Némedi 1990: 116). A különbségtevés képességével ugyan minden felnõtt ember rendelkezik (a felnõtt és a gyermek közötti határ többek között éppen e képesség meglétén vagy hiányán alapul), a társadalom tagjai között mégsincs egyenletesen elosztva ez az adomány. "Ez a definíciós képesség más erõforrások függvénye, elsõrendû stratégiai eszköz, amennyiben az, aki képes kontrollálni a nyilvánost a nem-nyilvánostól elválasztó határt, eleve fölényben van partnerével szemben" (Némedi 1990:120). Azaz - mint fentebb már említettük - létezik a köz és a magán között egy plauzibilis határ, amelyet a társadalom minden tagja képes "érzékelni". Ugyanakkor bizonyos embereknek, csoportoknak hatalmában áll ezt a határt ellenõrizni; a közre tartozó dolgok egy részét nem-nyilvánosnak minõsíteni.

Ebben az elképzelésben kulcsfontosságú szerepet kap a titok, az a bizonytalan határövezet, amely a nyilvános és a nem-nyilvános között húzódik. Titok éppen azért lehetséges, mert létezik a dolgoknak egy "elõzetes", közmegegyezésen alapuló besorolása a köz és a magán osztályába; csak az az ügy minõsülhet titoknak, amely természete szerint a nyilvánosságra tartozó. A titok fogalmát így nem az ügy tartalmi aspektusával definiáljuk, hanem a hatalmival. Habermasnál a nyilvánosság valamely ügy körüli vita; a fenti elképzelés szerint viszont az ügyek körüli hatalmi küzdelemrõl van szó, amely elsõsorban az elrejtés és a leleplezés kategóriáival értelmezhetõ.

A titok ugyan valóban fontos mozzanata a nyilvánosság problémakörének, de csak az egyik lehetséges aspektusa. Ha leszûkítenénk a nyilvánosság fogalmát, s csak azokat a köz elõtt megjelenített vélekedéseket értenénk rajta; amelyek kizárólag a politikai hatalommal (ennek gyengítésével vagy erõsítésével) hozhatók összefüggésbe, a titok még ebben az esetben sem válna egyedüli magyarázó elvvé; legalábbis az elmúlt évtizedek történéseinek a megértésében nem. Egyrészt igaz, hogy a kádárizmusnak komoly erõforrása volt a titok (csak néhány ember elõtt volt ismeretes például a külföldi adósságunk nagysága), másrészt azonban a politikai hatalmat értelmezõ-bíráló nyilvánosságnak-különösen a nyolcvanas évtizedben felgyorsuló - kiépülése nem annak volt köszönhetõ, hogy a hatalom birtokosai már nem tudták a titkokat megõrizni, elveszítették az ellenõrzés képességét a nyilvános/nem-nyilvános felett. A nyilvánosság nem leleplezésként mûködött (bár ilyen mozzanatai is voltak), hanem sokkal inkább a hivatalos ideológiától függetlenedõ, de ugyanakkor vele mindvégig szembenálló diskurzusokként. A nyilvánosság szuverén módon megszervezõdött valóságértelmezések és ábrázolások együttese (ezen belül lehetnek dominánsabbak, az értelmiség nagyobb részét befolyásolók és periférikusabak is). A diskurzusok különbözõ nyelvekben, érvelésmódokban, prezentációs technikákban objektiválódnak, amelyek használata módot ad a hatalomról való "ideológiamentes" értelmiségi okoskodásra. Az ellen-diskurzus nem leleplez, hanem az - ideológia által - egyedül lehetségesként bemutatott valóság helyébe egy másikat állít. Ennek az alternatív valóságnak a tételezése nem a nyolcvanas évek végén kezdõdött, amikor a hatalom valóban elveszítette az ellenõrzés lehetõségét a nyilvános/nem-nyilvános felett, hanem sokkal hamarabb.²

Jellemzõ ebbõl a szempontból a rendszerváltás után kialakult helyzet. A leleplezésre ma hasonlíthatatlanul nagyobb a lehetõség, mint korábban. A jelenlegi hatalomnak csekélyebb erõforrást jelent a titok, mint a korábbinak, hiszen kevésbé képes befolyásolni, hogy mi kerüljön nyilvánosságra, s mi nem. Ugyanakkor, annak ellenére, hogy sok kormányt bíráló nyilatkozat, cikk lát napvilágot, ez nem helyettesít egy olyan, a ma uralkodó hatalmi (nemzeti, lokális, népi, nyelvi identitásokra építõ) diskurzustól független diskurzust, amely alkalmas kerete lenne a hatalomról való szuverén értelmiségi okoskodásnak. Jól mutatja ezt, hogy a rendszerváltás idején megindult publicisztikai nyelvújítás (ekkor keletkezett szavaink: állampárt, pártállam, modellváltás, hatalomátmentés) mára teljesen elakadt. Ma a hatalomról való beszéd ugyanazokat a szavakat használja, amelyeket maga a hatalom. A politikáról okoskodó, de ettõl magát függetlennek tudni akaró értelmiségnek - az ötvenes évek közállapotaihoz hasonlóan-nincs szuverén, a különvéleményét hordozni képes nyelve. Ezt a Torgyánról vagy Kónyáról gyártott szóviccek aligha pótolhatják. Ma - egyébként kiváló kvalitású - értelmiségiek is aggálytalanul leírják, hogy "vállalkozni kell", "piac", "56-os mártírok". Ezek a kifejezések nagyon fontosak voltak egy nem-piaci társadalomban, ahol nem tûrték el a vállalkozást, 1956-ról pedig nyilvánosan csak a pártideológusok beszélhettek. Kicsit sarkítva: ebben az összefüggésben a "piac", "vállalkozás" szimbólumok voltak, az értelmiség kritikai pozíciójának szimbólumai, s nem volt deszignátumuk a magyar társadalomban. Értelmiségi utópiák voltak, ahonnan le lehetett kritikailag írni a valóságot. Tehát nem egyszerûen csak arról van szó, hogy ma már nem számít bátorságnak "az 56-os mártírok" kifejezés használata, hanem sokkal inkább arról, hogy e tett szuverenitásfoka nulla: a valóságról való politikai beszéd egybeesik az értelmiségi vélekedésekkel.

Nagy kérdés, hogy szükség van-e erre? Feladata-e az értelmiségnek, hogy a mai politikai, gazdasági stb. viszonyok és értékek közepette fölépítse a maga sajátos világát; kidolgozza a jellegzetes értelmiségi megítéléseket, reagálásokat, röviden: hogy erõfeszítések árán fenntartson a politikává intézményesülõ hatalommal szemben különbözõ diskurzusokat, amelyek a hatalomról való nyilvános okoskodásoknak a keretét adnák.³

Problémánkhoz visszatérve: abban az értelmezésben, amelyben a titok az egyik legfontosabb kategória, a nyilvánosság olyan viselkedési stratégiák összességeként interpretálódik, amelyek a nyilvános és nem-nyilvános határvonalának ellenõrzésére, módosítására irányulnak. Végsõ soron a hatalmi harcok döntik el, hogy mi válik láthatóvá, s mi marad elrejtve. És a hatalmon lévõ csoport annál erõsebbé válik, minél többet sikerül eldugnia.

A fentiekkel szemben az a legnyomósabb érvünk, hogy nagyon leszûkíti a nyilvánosság fogalmát. A titokkal kapcsolatos fejtegetéseinket is az a meggyõzõdésünk határozta meg, hogy a nyilvánosságnak nem csak hatalmi (illetve az ezt értelmezõ: cselekvéselméleti), hanem erõs ismeretelméleti aspektusa is van. A kanti kérdést (ismernünk kell azokat a határokat, amelyeket a tudásnak nem szabad átlépnie) cselekvéselméleti szempontból a következõképpen lehet interpretálni: a hatalom a határ elismertetésére törekszik (meggyõz, elrejt, megakadályozza a leleplezést). Mások viszont a hatalom gyengítése, illetve saját befolyásuk növelése érdekében az elrejtettet napvilágra hozzák, átvilágítják a hatalmon lévõk cselekedeteit, lelepleznek. Ezzel szemben a kanti kérdés ismeretelméleti interpretáció ja - Foucault fentebb jelzett értelmezését követve - ez lehet: meg kell kérdõjelezni a magától értetõdõ határokat, mivel ez olyan újvalóság (diskurzus) felépítéséhez vezethet, amelyben a hatalom által fontosnak tartott határok teljesen el is veszíthetik a jelentõségüket.⁴ A magán- és a közügyek halmazai nem magánvaló osztályokat alkotnak egyszer s mindenkorra adott határokkal, mivel egy dolognak éppen a nyilvánosságra kerülése, megvitatása által alakul ki valamilyen - nem ritkán vadonatúj - jelentése, amely átstrukturálhat ja a köz és a magán viszonyát. Az esetek jó részében nem csupán "meztelen a királyt" kiáltanak (illetve tesznek meg mások mindent e tény elleplezése érdekében); jellemzõbb talán, hogy a nyilvános okoskodásokban konstituálódik maga az ügy is, a dologhoz való hozzászólások során épül fel ezen ügy nyilvános jelentése.

Jó példája lehet ennek a "Béres-csepp" ügye. Nem pusztán egy esetrõl van szó, amely nyilvánosságra került. Az ügynek a nyilvánosságban való felépülése rendkívül tanulságos. A dologhoz nagyon sokan szóltak hozzá; értelmezték orvosi, természettudományos szempontból éppúgy, mint nemzeti tehetetlenségünk újabb megnyilvánulásaként (például terjedt egy idõben a hír: a japánok fillérekért megvásárolták a szert s már gyártják is). Aszóban forgó ügy fókuszálta a korábban csak elszórtan létezõ, nem manifeszt politikai, értelmiségi véleményeket, s ezzel esetleg új értelmezésekre, belátásokra nyílt mód. Nemcsak leleplezõdött valami addig is sejtett azzal, hogy átkerült a titkok osztályából például egy minisztériumi engedélyezési procedúra a nyilvános dolgok osztályába, hanem addig nemlétezõ társadalomismeret is keletkezett.

A hetvenes-nyolcvanas évek számtalan példát szolgáltatnak a nyilvánosság ismeretelméleti aspektusára. A racionális redisztribúció kifejezés nem sokkal megszületése után bekerült az értelmiségi szóhasználatba. Szelényi a fogalmat a szocialista berendezkedés modellálására vette át a gazdaságtörténeti irodalomból. E kifejezésnek azonban nagyon sokféle használatmódja terjedt el: analitikus, leíró, értékelõ stb. Karrierjét nem leleplezõ jellegének köszönhette, nem annak, hogy valamely, a hatalom által (az addigi elemzések elõl) gondosan elrejtett dologra felhívta a köz figyelmét, hanem sokkal inkább annak, hogy a társadalomról való értelmiségi okoskodásnak egészen új lehetõségeit teremtette meg. A kifejezés megnyitott az ideológia által konstruált valóságtól független, de azt mégis romboló diskurzust.

Ez utóbbi példa jól illusztrálja a nyilvánosság ismeretelméleti aspektusát, amely különösen az elmúlt évtizedek körülményei között volt jelentõs. A társadalomról való értelmiségi okoskodás nyilvános helyei nem a napilapok, a rádió és a TV voltak (illetve ez utóbbiaknak legfeljebb csak a jellegzetes rétegmûsorai), hanem elsõsorban a folyóiratok. Ez egyben azt jelentette, hogy a nyilvános beszéd valamilyen módon mindig tudományos beszéd is volt; a mondanivaló kifejtése, az érvelésmód a tudomány specifikus normáihoz is igazodott. A cikkíró, a rádióban nyilatkozó tudós pl. olyan kifejezéseket, érveket használt, amelyeket "hétköznapi észhasználattal" nem lehetett cáfolni, mivel ezek igazságkritériumai a tudományon belül definiáltak. A "redisztribúció", "második gazdaság" kifejezésekrõl lesiklik a mindennapi kritika, legyen az egyébként bármilyen racionális is. A társadalomról való okoskodás itt tehát nemcsak bizonyos ügyek körüli vitát jelentett; a tudományok megismerõ funkciója is alkotóeleme lett a nyilvánosságnak.

A társadalomról való nyilvános okoskodás nyelve teljesen átalakult a nyolcvanas években, s így lassan elszakadt a tudományoktól. Az évtized elejétõl kezdõdõen fokozatosan kiépült nálunk is egy szuverén publicisztikai, újságírói jellegû valóságlátás, illetõleg az ezt kifejezõ nyelv. Lassan létrejött a dolgok észlelésének, megítélésének, a reagálásmódoknak, kérdezéstechnikáknak, a leleplezõ megfogalmazásoknak, hangsúlyváltásoknak, röviden: a hatalomtól való ú j típusú értelmiségi távolságtartásnak az egyéni intellektuális teljesítményektõl (a rámenõsségtõl, bátorságtól, verbális leleménytõl stb.) viszonylag független "publicisztikai mintázata". Aki ezt megtanulta, az képessé vált a hatalomról való, de tõle független beszédre; birtokába jutott az értelmiségi különvéleménynek. A mai ügyek körüli vitákban a nyilatkozók a józan belátásra hivatkoznak, azaz lényegében a hétköznapi észhasználatra támaszkodnak.

A nyilvánosság ismeretelméleti aspektusa azzal a leggyakoribb és legelfogadottabb megközelítéssel szemben (illetve inkább: mellett, ezt árnyalandó) fogalmazható meg, hogy a nyilvánosság a hatalmi harcok eredõjeként írható le. E felfogás szerint a kultúrpolitikának voltak liberálisabb és az elnyomásban durvább korszakai, a hazai nyilvánosság pedig ennek megfelelõen alakult. Alkalmanként többet ki lehetett mondani, máskor pedig még a megszokott kevesebbet sem. Ennek a folyamatnak a konkrét alakulását a politikai hatalom és az értelmiségi osztály (illetve ezen belül a különbözõ értelmiségi csoportok) küzdelmei, kiegyezései szabták meg. Az pedig már némiképp politikai ízlés dolga, hogy az egyes értelmiségi csoportosulásoknak milyen szerep tulajdonítható.

Ez az értelmezés bõven adatolható, mivel múltunkban szép számmal akadtak megszüntetett folyóiratok, szétzavart szerkesztõségek, szilenciumra ítélt írók. S bõven voltak tiltott témák és szavak is. Azaz valóban leírható a hol szûkebbé, hol tágasabbá váló nyilvánosság története mint a politikai történések integráns része.

Jellemzõ ebbõl a szempontból, hogy a nyolcvanas évek magyar szociológiája a most jelzett szemléletmódhoz hasonlóan reflektált saját korábbi történetére. Önmaga kialakulásában, térnyerésében az intézményesülését tekintette a legfontosabb (sõt talán az egyedüli) dimenziónak. Ebben az értelmezésben az "alapítók" politikai, s nem pedig tudományos teljesítményére esik a hangsúly, akik képesek voltak különbözõ harcok és engedmények árán az ötvenes években diszkreditált szociológiának helyet csinálni a felsõoktatásban és a tudományos élet intézményrendszerében.

Nincs vitánk a szociológia hazai történetének, és tágabban: a nyilvánosságnak ilyetén értelmezésével. Kétségkívül létezett ilyen aspektus, valóban dúltak a tudományszak intézményesülése körül viharok. És kétségkívül fontos a hatalmi mezõ ismerete (vagy legalábbis beszámítása) a 10-15-20-25 évvel ezelõtti szociológia intellektuális teljesítményének a megértéséhez is. Ugyanis nem valószínû, hogy például a hatvanas évek "osztálytagozódással", "rétegzõdéssel" kapcsolatos elképzeléseit a mai kutatóelvont tudományos igazságkritériumok alapján helyesen meg tudja ítélni. Nyilvánvalóan be kell számítania, hogy adott politikai-cenzurális feltételek mellett milyen lehetõségek adódtak a szociológusok elõtt.⁵

Vitánk van viszont azzal a közkedvelt értelmezéssel, amely a szociológia hazai teljesítményét kizárólagosan a politikai lehetõségek, illetve lehetetlenségek dimenziójában helyezi el. Ez esetben egy 10-15 évvel ezelõtt született írást csak abból a szempontból lehet értékelni, hogy kihasználta-e szerzõje a rendelkezésre álló mozgásteret vagy sem. Alatta maradt a lehetõségeknek, tágította, vagy pedig egyszerûen figyelmen kívül hagyta ezeket és ellenzékbe vonult. Vitánk van ezzel, mivel a szociológia nem egyszerûen arról beszélt, amirõl a hatalom nem szeretett (illetve egyes képviselõi esetében épp ellenkezõleg: amirõl szeretett) hallani. Röviden: a szociológiának volt saját, a politikától független története.

A szociológiáról fent elmondottakat a szélesebb nyilvánosságra vonatkozóan is igaznak tartjuk, már csak azért is, mivel - mint az imént említettük - tudományunk a modernitás diskurzusaként keretét adta nem csak a szûkebb szakmai, hanem a szélesebb értelmiségi okoskodásnak is. Megítélésünk szerint még a hatalom által leginkább ellenõrzött területeken sem elegendõ, hogy az itt érvényre jutható nyilvánosságot kizárólag a politika kényszerû vagy önkéntes engedményeibõl vezessük le. Nem vitatjuk, hogy bõven voltak a nyilvánosság számára hozzáférhetetlen ügyek, voltak tabutémák. A három "T" nagyon is valóságos volt. Az, hogy mikor, mirõl eshetett szó, kielégítõen ábrázolható a politika történetének a kultúráról szóló fejezetében. Mégis, nyilvánosságunk változásai ebbõl maradéktalanul nem vezethetõk le. Az a sajátos értelmiségi látásmód, valóságértelmezés, amely a színházi elõadásokban, filmekben, a szociográfiában, publicisztikában kiformálódott, vagy az olyan - a hatalométól nagyon is különbözõ - felfogásban, amely például a racionális redisztribúció, legitimáció kifejezésekbe sûrítve megjelent, aligha érthetõ meg azzal, ha a három "T" valamelyik osztályába besoroljuk.⁶ Nemcsak annyit jelentenek, hogy meddig mentek el a dolgok kimondásában, hanem ennél jóval többet.

Az elmúlt két évtized nyilvánosságának most jelzett értelmezésével szemben elméleti jellegû kifogások is emelhetõk. Ez a felfogás abból a ki nem mondott feltételezésbõl indul ki, hogy a közre tartozó dolgok olyan létezõk, olyan "készen talált ügyek", amelyekrõl a beszédet a kommunista hatalom igyekezett megakadályozni, elterelni, manipulálni. Eszerint az elmúlt évtizedekben létezett a nyilvánosságra tartozó dolgoknak egy meghatározott - tulajdonképpen felsorolással is megadható - köre, ezek egy részének a használata felett a hatalom rendelkezett, a "maradék" pedig nyilvánosságra kerülhetett. A közre tartozó, ám tiltott vagy titkolt, illetve a publikálható ügyek konkrét eloszlása a mindenkori hatalom engedékenységének a függvénye volt.

Az elmúlt két évben lezajlott változások is ezt az elképzelést látszanak igazolni. Mihelyt elvonult a hatalom árnyéka a köz dolgairól, ezek nyomban napvilágra kerültek; az addig csonka, részleges nyilvánosság azonnal kiegészült, kiteljesedett. A nyilvánosságban résztvevõk is ennek megfelelõen fogták fel a feladatukat: lerántották a leplet az addig homályban lévõ ügyekrõl, személyekrõl; egyesítették a nyilvánosságnak az addig mesterségesen kettéválasztott részét.⁷ A jelen és a közelmúlt újságírói hitvallása a leleplezés. (Ezt nemcsak a nyilvánosság tematikájának, hanem a nyelvezetének az átalakulása is jól mutatja. A korábbi "körülményeskedõ", tudományos vagy éppen esszé jellegû megfogalmazásokat, érvelésmódokat felváltotta a mondanivaló "kendõzetlen", "nyers" tálalása. Itt a hangsúly nem a megnyilatkozás mikéntjére, hanem mijére esik. Nem a prezentáció fontos, hanem a rámutatás. Mondanunk sem kell, hogy az "egyszerû", "kendõzetlen", rámutatáson nyugvó igazságok is egy bizonyos módon prezentálódnak, noha az "egyszerûséggel" éppen ez fedõdik el.)

Ebben a struktúrában találja meg a helyét a második nyilvánosság fogalma is. A közre tartozó ügyek repertoárjából, azokról a dolgokról, amelyekrõl nem lehetett beszélni a hivatalosan engedélyezett nyilvánosságban, szó esett a szamizdatban. A szamizdat ellentéte, de egyben kiegészítõje is az elsõnek; ketten együtt "tartalmazzák" a köz elé kívánkozó ügyek halmazát. És fõként: összeköti õket a nyilvánosságban használt tudományos jellegû köznyelv. E problémára is igaz, amit Szabolcsi Bence a zenei köznyelvvel kapcsolatban fogalmazott meg: a zenei köznyelv "a nagy mûvet és a "középsõ átlagos", és a "névtelen" mûveket kortársként, közös "jelrendszerben" egyesíti" (Szabolcsi 1968:8). A szamizdat irodalomban megjelent gondolatok, fogalomalkotások használata nem állt meg annál a szûkebb körnél, amelynek tagjai ezeket írták, illetve rendszeresen olvasták. Bekerültek társasági beszélgetésekbe, beleszövõdtek egyetemi elõadásokba, szemináriumi eszmecserékbe, sõt némelyek megjelentek az elsõ nyilvánosságban is. Azaz: a szamizdat - minden korlátozás ellenére-bekerült az értelmiségi vélemények csereforgalmába, a nyilvánosságot alkotó beszédfolyamba. Persze volt határ, a nyilvánosság hatalmi tagoltsága létezett, de ez a határ folyamatosan rombolódott.

A fentebb leírt értelmezésben ráismerhetünk a dolgozatunk elején jelzett nyilvánosság-felfogásra, arra, amelyet elemzésünkben leginkább Habermasnak tulajdonítottunk. Azzal a különbséggel, hogy Habermasnál a közre tartozó ügyek természetes, magától értetõdõ, meg nem kérdõjelezett rendet alkotnak; a nyilvánosság az ebbe az osztályba tartozó ügyek körüli vita. A fentebb vázolt elképzelés szerint viszont a nyilvános és nem-nyilvános "természetes" határát a hatalom "korrigálja". Emiatt az értelmiség egy része erõfeszítéseket tesz a "természetes" határ helyreállítására: a közre tartozó ügyeket mindenáron a köz elé igyekszik vinni; a politikai hatalom viszont ezt kisebb-nagyobb mértékben, de folyamatosan akadályozza.

Ezzel szemben mi azt az álláspontot képviseljük, hogy a nyilvánosság az elmúlt két-három évtizedben nem egyszerûen egy eleve adott téma-repertoár volt, amelybõl mindig annyi kerülhetett szóba, amennyit a politikai "környülállások" megengedtek. Felfogásunk szerint a közügyek a róluk való beszédben születnek meg. A társadalomról való értelmiségi diskurzusokban szervezõdik meg a megnevezések, igazolások, prezentációk hagyománya, amely ezután már "kötelezõen" megszabja az ügyeket nyilvánosan megvitatók nyelvét, fordulatait, példaanyagát. Persze volt egy sor tabu, aminek a szóba hozását meggátolta a hatalom. Sokkal árnyaltabb lett volna a diskurzus, ha a szovjet katonai jelenlét, 1956 stb. az elmúlt évtizedekben bekerülhetett volna a társadalomról való nyilvános értelmiségi okoskodásba. Bár éppen a tabuk feloldása utáni helyzet mutatta meg világosan, hogy bizonyos szavak szabad használata önmagában még milyen kevés.
 

Jegyzetek

1. Kant az ész nyilvános használatát megkülönböztette az ész magánhasználatától. "Saját eszünk nyilvános használatának azt nevezem, ha egy tudós az olvasók teljes közösségének színe elõtt gondolkodik. Magánhasználatának azt, amit egy bizonyos rábízott, polgári tisztségben vagy hivatalban tehet az eszével" (Kant 1974: 82). Kant az ész nyilvános használatának két feltételét említi: a szabadságot és a nyilvános észhasználat képességét. Ehhez harmadikként járul még, hogy az egyénnek meg kell tudnia különböztetni a nyilvánost a magántól. Így a katonatiszt nem tûnõdhet hangosan feljebbvalója parancsain, a pap nem vonja kétségbe a katekizmust a hívek elõtt stb.; ezekrõl nyilvánosan csak akkor okoskodhatnak, ha nyilvános "helyzetben" vannak: tudósként, közönség elõtt. Foucault ez utóbbi problémát így fogalmazza át: "De ha Kant kérdése abban állt, hogy tudnunk kell, milyen határokat nem szabad a tudásnak átlépnie, a kritikai kérdés ma szerintem pozitívvá változott vissza: az a kérdés, hogy abban, ami számunkra egyetemesként, szükségszerûként, és kötelezõ érvényûként jelentkezik, milyen szerepet játszik az egyedi, a kontingens, és az, ami önkényes korlátok terméke?" (Foucault 1991: 107) Azaz -visszatérve Kant szóhasználatához - nincs egyszer s mindenkorra szóló megkülönböztetés az ész magán és nyilvános használata között. A határt újra és újra tematizálni kell. Az elmúlt évtizedek nyilvánossága is végeredményben a határ folyamatos kérdésessé tétele volt: az egyetemes és például a geopolitikai szükségszerûség, valamint az egyedi, önkényes határának keresése.

2. A hetvenes évek egyik leghatásosabb, az értelmiségi közvélekedést erõteljesen befolyásoló diskurzust a szociológia adta, amely, a hivatalos ideológia társadalomképével szemben a közönség szemében egyedül hitelesnek elfogadott valóságot ábrázolt (Becskeházi-Kuczi 1992).

3. A kérdés megválaszolásához elõször tisztázni kellene, hogy létezik-e a magyar társadalomban ma az a hagyományos értelmiség (értelmiségi szerepfelfogás), amely a fent jelzetteknek eleget akarna és tudna tenni.

4. Jól példázza ezt, hogy a filozófiára támaszkodó -fogalmakat, érveket innen kölcsönzõ - értelmiségi okoskodás az ideológia által megvont értelmezési, jelentésadási határokat vitatta. A szociológiából merítõ társadalomértelmezés viszont az ideológia fogalmai által adott valóság egészét vonta kétségbe, s helyette egy másik valóságot prezentált. Ebben a diskurzusban egy sor határt kijelölõ fogalom elveszítette a jelentõségét, a szociológiai társadalomábrázolás például nem ütközött abba az ideológia számára kulcsfontosságú, tehát határ-kérdésbe, hogy van-e elidegenedés a szocializmusban.

5. Bár a hetvenes évtizedre ez az összefüggés is megváltozott. Számos olyan iskola-, üzem,történetszociológiai, elméleti munka született ebben az évtizedben, amelynek megértése nem igényel semmiféle beszámítást.

6. Itt emlékeztetünk arra a fentebb megfogalmazott állításunkra, hogy a szavakban a diskurzus során fölhalmozódott a hatalomtól való függetlenség.

7. Ma már ezt a felfogást sokan a hatalomgyakorlás szintjére igyekeznek emelni. A múlttal való elszámolást, a "bûnösök" felelõsségrevonását követelõk abból indulnak ki, hogy nem kell mást tenni, mint félrehúzni egy függönyt, s az eddig láthatatlan azonnal leleplezõdik. Pedig nyilvánvaló, hogy a mostani múltba visszatekintés (csakúgy, mint minden ilyen aktus) a múlt konstrukciója. A jelen nézõpontjából nem feltárul valami eddig nem látott, hanem prezentálódik: létrejön az új diskurzusban. Az így feltárt igazságok csak a mai nyilvánosság retorikájában igazolódnak.
 

HIVATKOZÁSOK

Bahtyin, M.M. 1985.A szó az életben és a költészetben. Budapest: Európa Könyvkiadó --1986. Nyelv, osztály, ideológia. In: A beszéd és valóság. Budapest: Gondolat Boltanski, L.1987. "Leleplezés és igazságérzet". Szociológiai Füzetek

Elias, N. 1987. A civilizáció folyamata. Budapest: Gondolat

Foucault, M.: Mi a Felvilágosodás? 1991. in: A modernség politikai-filozófiai dilemmái, a felvilágosodáson innen és túl. Budapest: MTA Szociológiai Kutató Intézete Habermas, J. 1971.A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásai. Budapest: Gondolat Heller Mária-Némedi Dénes-Rényi Ágnes 1990. Vázlat a nyilvánosság-fogalom értelmezéséhez. In: Tükör által homályosan. Budapest: MTA Társadalomtudományi Intézete

Kant, I. 1974. Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás? In: A vallás a puszta ész határain belül. Budapest: Gondolat

Némedi Dénes 1990. Adalékok a nyilvánosság-fogalom kritikájához. In: Logosz. Budapest: ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet

Ricoeur, P.1989. "Ideológia és utópia". Vigilia, 3.

Szabolcsi Bence 1968. A zenei köznyelv problémái. Budapest: Akadémiai Kiadó