Néhány észrevételt tennék az elhangzottakhoz.

Réti János úgy véli, hogy a társadalombiztosítás reformja körül nagyon kevés történt. Persze azon, hogy mi a sok és mi a kevés, lehet vitakozni. Én valamivel pozitívabban értékelném a megtett lépéseket.

Magam elsõsorban azért vagyok optimista, mert úgy látom, hogy eddig lényegében sikerült távol tartani a társadalombiztosítási reform körüli vitákat a politikai csatározások porondjától.

Ami persze nem jelenti azt, hogy olykor egy-egy parlamenti képviselõ ne próbálná meg a TV-közvetítés nyilvánosságát felhasználni arra, hogy a nyugdíjak körüli vitákat saját politikai irányzata érdekében kiaknázza. Ugyanakkor a parlament döntései azt mutatják, hogy az elmúlt másfél évben ezen a területen sikerült minden lényeges kérdésben egyetértésre jutni.

A társadalombiztosítás ügyeiért felelõs parlamenti bizottság munkáját a konszenzusra törekvés jellemzi. Sokkal nagyobb mértékben érvényesül a szakmailag motivált együttmûködés ezen a területen, mint a politika egészében, vagy mint a gazdaságpolitika, meg a pénzügypolitika kérdéseiben. A magam részérõl mindezt pozitívan értékelem és ezért vagyok derûlátóbb.

Nagyon lényeges eredménynek tartom, hogy az Országgyûlés tavaly elfogadta az 1991. évi LVXXXIV. törvényt a társadalombiztosítás önkormányzati igazgatásáról, noha teljes megvalósítására hosszabb idõ kell.

Az igazi, teljes jogú önkormányzatok létrejötte szorosan összefügg a szakszervezetek helyzetének alakulásával. Amíg a szakszervezeti színtéren nem jön létre bizonyos politikai egyetértés, megmarad a jelenlegi ideiglenes és átmeneti állapot. Nevezetesen az, hogy a parlament által megválasztott felügyelõ bizottságok gyakorolnak bizonyos - késõbb önkormányzati jogosultságokká váló - jogokat, de ezek korlátozott jogok.

Így egyfelõl megindult ugyan a társadalombiztosítás leválása az államigazgatásról, de nem fejezõdött be. Az átmenet végén a társadalombiztosítás nem lesz az államigazgatás része, hanem két, a parlament felügyelete alatt álló önkormányzat tulajdonává válik. Létrejön két választott testület, két közgyûlés, amelyekben a biztosítottak és a munkáltatók képviselõi foglalnak majd helyet. Ezeken a fórumokon artikulálódhatnak a társadalombiztosítással kapcsolatos különbözõ érdekek. A dolog lényege az, hogy ezek az érdektagolódások nem azonosak a parlament vagy a területi önkormányzati szervezetekben megjelenõ érdekstruktúrákkal. Ezért is nehéz õket más módon kezelni, mint rábízva az ügyeket messzemenõ hatáskörökkel felruházott szakmai önkormányzatokra. Bízom abban, hogy az önkormányzatok létrejöttével javulni fog az a döntéshozatali mechanizmus, amely - mint Réti János mondta - bizony döcög.

Milyen helyzetben van ma a társadalombiztosítás?

Állandóan azt olvassuk és halljuk, hogy óriási hiánya van és össze fog omlani. Ezzel a beállítással szemben a valóság az, hogy durván 55 milliárd forinttal tartoznak jelenleg a társadalombiztosításnak, és a kintlevõség döntõ része kizárólagosan állami tulajdonban lévõ gazdasági szervezetek tartozásaiból adódik. Emellett - ahogy azt Réti János említette - a társadalombiztosítás 45 milliárdos nagyságrendben folyósít ideiglenesen a saját eszközeibõl nem társadalombiztosítási jellegû szolgáltatásokat. Ez így együtt 100 milliárd. Ha nem lenne tartozás, és a költségvetés fizetné azt, ami reá tartoznék: nem hiány lenne, hanem felesleg. Azon lehetne gondolkozni: halmozzunk-e fel saját tartalékot, vagy csökkentsük-é a járulékok mértékét, elõsegítve ezzel a gazdaságban történõ felhalmozást.

Erre azt lehet mondani: mindez szép, de a tartozások mégis csak itt vannak. Ezzel összefüggésben utalnék Kopátsy Sándor álláspontjára, amellyel teljesen egyetértek. A problémáink valóban nem egyszerûen társadalombiztosítási problémák. Nem is oldhatók meg a társadalombiztosításon belül. Magyarországon akkor lehet csak korszerû, európai mértékkel elfogadható társadalombiztosítást kialakítani, ha a gazdasági fejlõdés ezt megalapozza.

Az önkormányzat lehet okos, és a Parlament szociális bizottsága lehet bölcs: a problémákat nem tudják megoldania gazdaság problémáinak megoldódása nélkül. Valóban azok az égetõ gazdasági problémák, amelyeket Kopátsy említett. Ezekhez én a nyugdíjrendszer összefüggésében azt tenném hozzá, hogy olyan nyugdíjrendszerre van szükség, amely nem akadályozza a gazdaság normális fejlõdését. Tehát nem abban teszi érdekeltté az embereket, hogy amint csak lehet, kiszökjenek a társadalmilag szervezõdött munkából, hanem abban, hogy saját érdekükbõl minél tovább benne maradjanak.

Itt van jelenleg az árnyékgazdaság, illetve az ellenõrizhetõ gazdaság dilemmája. A dolgozó is meg a munkáltató is választhat. Jelenleg nagy a hajlandóság arra, hogy kisebb-nagyobb mértékben feketén dolgozzanak az emberek, és a munkáltatóval megosztoznak a be nem fizetett járulékon. Minthogy az embereknek rosszak a tapasztalataik a nyugdíjígérvények be nem tartása miatt: többre becsülik a mai többletkeresetet a többlet-nyugdíjígérvénynél. Amíg a gazdaság a mai tranziens állapotából nem mozdul ki, rosszak a társadalmi feltételek egy jó, távlatos nyugdíjrendszer kialakításához.

Ezért próbálom én a magam részérõl az illetékes döntéshozóknak azt magyarázni, hogy nem kell az új nyugdíjtörvény kidolgozását elsietni. Réti Jánosnak igaza van abban, hogy mi most rövid távon gondolkodunk. Azonban szerintem most válságkezelésre van elsõsorban szükség. Nem bújhatunk ki a jelenleg már nyugdíjból élõkkel szembeni felelõsség alól.

Egy a jövõ évezredre szóló új nyugdíjrendszert majd csak akkor tudunk csinálni, ha már túljutottunk a kelet-európai gazdaságok összeomlása okozta gondokon, az átmeneti idõszakon, ha viszonylag stabil pénzügyi rendszerünk lesz, ha a munkanélküliség beáll egy normális szintre, ha a GDP már rendszeresen ismét emelkedni fog.

Ugyanakkor bizonyos döntéseket nem látszik célszerûnek tovább görgetni magunk elõtt. Elsõsorban a korhatáremelés kérdésében kell döntést követelni. Teljes mértékben egyetértek Réti Játossal abban, hogy a nyugdíjkorhatár kérdését nem szabad önmagában vizsgálni. Nem téveszthetõk szem elõl azok az egyéb csatornák, amelyeken mint kiskapukon a nagykapu mellett be lehet surranni az általános korhatárok alatt a nyugdíjas állományba - olyan helyzetben, amikor a nyugdíj mellett korlátozás nélkül lehet keresethez jutni. Ezt a fényûzést a világon kevés nyugdíjrendszer engedi meg magának.

Ma aligha lenne idõszerû adminisztratív módon korlátozni azok nyugdíját, akik a nyugdíj mellett is folytatnak keresõ tevékenységet. A mai nyugdíjakból ugyanis általában nem lehet megélni. Ha azonban olyan újrendszerre törekszünk, amely a nyugdíjbavonulás után biztosítja a nyugdíj alapjául szolgáló jövedelemhez közel esõ nyugdíjszínvonalat: akkor ez normális társadalmi költségekkel csak akkor finanszírozható, ha a nyugdíjas egyidejûleg már nem aktív keresõ.

Egyetértek azzal, hogy a perspektivikus nyugdíjrendszernek legyen kiegészítõ jellegû önkéntes eleme. Ez bele is került a társadalombiztosítás fejlesztésérõl hozott 1991. októberi országgyûlési határozatba. Azzal azonban nem értek egyet, hogy ezt a munkások és alkalmazottak fõ tömegei számára rendelkezésre álló kötelezõ nyugdíjbiztosítás elsorvasztásával, valamiféle létminimum körül mozgó juttatást biztosító szociális védõhálóvá történõ átalakításával készítsék elõ. A kormány által tavaly elõterjesztett ún. C-variáns azt tartalmazta, hogy a kötelezõ rendszer mindenkinek csak a mindenkori minimálbér szintjén biztosítson nyugdíjat, és mindenki, aki többet akar, kössön önkéntes biztosítást.

Sajnos hamis illúziók keltek lábra az utóbbi idõkben nálunk az elõzetes tõkegyûjtésen alapuló nyugdíjrendszerekkel kapcsolatban. Kevesen élnek már azok közül, akik valaha benne voltak ilyen rendszerekben és tudták, hogyan mûködnek. Kevesen tudják, valójában mibe is kerül majd egy ilyen biztosítás a jövendõ nyugdíjasnak, még akkor is, ha sikerült azt ún. nonprofit szervezetek keretében megszervezni.

Az ismertetett anyagban két modell szerepelt. Az elsõt a szerzõk kereset vagy befizetés meghatározta rendszernek nevezik. Úgy gondolom, hogy ilyen rendszereket lehet csinálni, ha a pénzügyi kormányzat bizonyos tartós lakossági vagy vállalati pénzmegtakarításokat serkenteni akar az adórendszerben nyújtott kedvezményekkel. Azonban ne nevezzük a javasolt konstrukciót "nyugdíj"-nak, mert az valójában egyszerû nonprofit elven mûködõ "spóregylet". Itt ugyanis nincs elõre rögzített biztosított szolgáltatás, nincs rögzített befizetési kötelezettség, nincs garantált kamatozás. Mindössze egy ígéret van arra, hogy mindenki valamikor felveheti a számláján kamatokkal megnövekedett befizetéseit. Ezzel aztán el lehet menni egy biztosítóhoz és lehet vásárolni a spórolt pénzen életjáradékot. Az ilyen szervezõdések hasznosak lehetnek, amennyiben elõsegíthetik a tõkeképzõdést és a saját öregkorról való gondoskodást - de ez nem nyugdíjrendszer. Szó sem lehet arról, hogy ilyen rendszerek a kötelezõ nyugdíjbiztosítást helyettesítsék.

A másik modell az ún. szolgáltatás által meghatározott nyugdíjalap. Egy ilyen konstrukció - ha biztosítástechnikailag kellõen megalapozott, ha kellõ anyagi garanciákkal rendelkezik, és szoros szakmai felügyelet alatt mûködik - reális kiegészítõje lehet a kötelezõ társadalombiztosítási nyugdíjrendszernek. Elvben itt arra van szükség, hogy ha valaki 18 éves korában mondjuk belép egy ilyen nyugdíjalapba és 42 éven át fizeti a megígért szolgáltatások fedezetéhez majdan szükséges hozzájárulásokat, fél évszázad után garantáltan meg is kapja, amit neki az alapszabályok megígértek.

Szeretném nyomatékkal hangsúlyozni, nem léteznek olyan a priori biztosítékok, amelyek a fent jelzett követelmények teljesülését garantálnák. Az infláció és a gazdasági válságok számos ilyen nyugdíjalapot szerte a világon tönkretettek és a jövõben is tönkre fognak tenni. Különösen igaz ez a jóslat olyan gazdaságra, amelyben ma még nem is léteznek tradicionális vállalatok.

Nagy könnyelmûség lenne, ha valaki ilyen nyugdíjalapokkal akarná helyettesíteni nálunk a kötelezõ nyugdíjbiztosítást. Ezért rendkívüli körültekintésre lesz szükség annak a körnek a meghatározásában, amelyben "el lehet ismerni" egyes nyugdíjalapokat. Más szóval, mentesíteni lehet tagjait a kötelezõ biztosítás alól.

A befizetés meghatározta ún. nyugdíjalapok esetében errõl biztosan nem lehet szó. De a szolgáltatás meghatározta rendszereknél is messzemenõ garanciákat kell elõírni. A garancia azonban a dolognak csak az egyik oldala. Nálunk súlyos gondot okoz a kötelezõ biztosítás feloldása, mert egy felosztó-kiróvó típusú finanszírozással mûködõ nyugdíjrendszer és egy tõkefedezettel finanszírozott rendszer között nehéz zavartalan átjárást biztosítani.

A nyugdíjalapokról szóló anyag kidolgozói nem néztek szembe ezzel a problémával és nem is adnak megoldást arra, hogyan lehet az átjárást technikailag megalapozni.

Ha a kötelezõ biztosítás a jövõben is csak felosztó-kiróvó rendszer alapján képzelhetõ el, azok, akik kikerülnek a biztosítási kötelezettség alól, mert belépnek egy ún. "elismert" nyugdíjalapba: nem vihetnek magukkal várománytartalékot, mert ilyen nincs a kötelezõ rendszerben.

Ez az oka annak, hogy a szolgáltatás meghatározta nyugdíjalapoknak is kiegészítõ szerepük kell hogy legyen. Ilyen szolgáltatásokra azonban biztosan lesz fizetõképes társadalmi igény. Utalok itt mindenek elõtt arra, hogy már ma is érvényben van a havi 7500 Ft-os biztosítási értékhatár. Ennél magasabb bruttó jövedelem alapján nem lehet már nyugdíjba beszámító keresethez jutni. Így az ennél többet keresõk részére a kiegészítõ biztonságot a nyugdíjalapba való belépés nyújthatja.

A vezetõ alkalmazotti rétegen kívül a vállalkozók számára akár fõ formaként is el tudom képzelni az önálló nyugdíjalapokat. A magam részérõl egyetértek azzal, hogy a vállalkozókat nem kellene erõvel benn tartani a kötelezõ biztosításban. Meg kell engedni számukra, hogy saját belátásuk szerint gondoskodjanak saját öregkorukról. Lesz, aki majd belép egy nyugdíjalapba, lesz, aki saját vállalkozásába ruház be, hogy idõs korára legyen mibõl megélnie.Emlékeztetnék arra, hogy például az NSZK-ban is van biztosítási értékhatár, és a vállalkozó úgy gondoskodik magáról, ahogy akar.

Egy perspektivikus nyugdíjrendszerben fontos szerepet tulajdonítanék az önálló nonprofit alapon mûködõ nyugdíjalapoknak. De nem értenék egyet semmiféle kiszorítósdival. A bérbõl és fizetésbõl élõk alapvetõ tömegei számára az öregkorról való gondoskodás legjobb formája a kötelezõ társadalombiztosítási jellegû nyugdíjrendszer. Többé-kevésbé normális társadalmi-gazdasági körülmények között egy ilyen nyugdíjrendszer felosztó-kiróvó rendszerrel kielégítõ módon finanszírozható.