A munkaügyi viszonyok demokratikus intézményeinek kiépítése létfontosságú a nyugat-európai típusú piacgazdaságba való átmenethez. Magyarországon volt némi remény arra, hogy ez az átmenet viszonylag könnyen megvalósítható lesz, hiszen az ország a "legliberálisabbnak" számított a volt kommunista országok közül. Létezett a Munka Törvénykönyve, amely valamennyire védte a dolgozók és a szakszervezetek jogait, voltak munkaügyi bíróságok, amelyek egyre inkább figyelembe vették ezeket a jogokat ítéleteikben. Bár a joggyakorlat a munkaügyi viszonyok terén is elég nagy változatosságot mutatott, azért itt is megfigyelhetõ volt egy politikai szándék a lassú demokratizálásra - a rendszer határai között.

Az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal 1989-ben tervet dolgozott ki az intézményrendszernek a tripartit modell szerinti átalakítására. Az újra felállított Munkaügyi Minisztériummal való (bár korlátozott) személyi folytonosság pedig lehetõvé tette e törekvések továbbfejlesztését az 1990-es demokratikus választások után. Júliusban a három érdekelt oldal létrehozta az országos tripartit tárgyaló intézményt, az Érdekegyeztetõ Tanácsot, amelyben kilenc munkáltatói szervezet ült az asztal egyik oldalára, hét szakszervezeti csoport a másikra, a harmadikra pedig a kormány képviselete, amelynek egyetlen állandó tagja a munkaügyi államtitkár.

Már ez az elõtörténet is jelzi, hogy a cikkemben tárgyalt akadályok legföljebb lassíthatják a munkaügyi viszonyok átalakítását, de nem képesek azt teljesen meggátolni. Mindenképpen akadálynak tekinthetõk azonban, hogy

1) az új intézményeket létrehozó társadalmi szereplõket még mindig fõleg elméleti belátások és politikai megfontolások mozgatják, amelyek nemegyszer távol esnek a munkaügyi viszonyoktól;

2) olyan, gazdaságilag erõs és politikai támogatást élvezõ gazdasági szereplõk léptek színre, amelyek ellenérdekeltek a munkaügyi viszonyok demokratizálásában;

3) az emberek gyanakvóak a szervezetekkel és a képviseleti rendszerrel szemben, mert mély gyökereket eresztett bennük a bürokráciák hatalmától való félelem.

Így aztán bármilyen demokratikusak legyenek is az újintézmények formájukat tekintve, lényegében nem tudnak megfelelõen mûködni, mivel a cselekvõk szerepe és helyzete között számos ellentmondás van.
 

1. A teoretikus beállítódásról

Magyarország ugyan viszonylag sok tapasztalatra tett szert a piacépítés terén a kommunista rendszerben, e tapasztalatok terjedelme és szintje mindig korlátozott volt, mivel a piaci elemek egy teljesen más természetû átfogó rendszerbe integrálódtak. A Kádár-rendszer történelmi tanulsága e tekintetben az, hogy "szocialista piacgazdaságnak" nevezhetõ rendszer nem létezhet.

A magyar közgazdászok azzal járultak hozzá leginkább a kommunista rendszer kritikájához, hogy világosan megfogalmazták és nyilvánosságrabozták ezt a tanulságot. A rendszert természetesen nem ez az elméleti kritika döntötte meg. De az érvelés fõ lépéseit erõsen leegyszerûsítve ugyan - érdemes felidézni:

- A nemzetgazdaság nem mûködtethetõ hatékonyan a "szocializmus elvei" alapján. -A piaci elemeket nem lehet hatékonyan integrálni a "szocialista gazdaság" ellenséges környezetébe.

- A mélyülõ gazdasági válság túlélése érdekében a "szocialista gazdaságot" igazi piacgazdasággal kell felváltani.

Lehetett-e komolyan számítani arra, hogy a régi struktúrák széttörésével olyan fejlõdési pálya nyílik meg elõttünk, mint amilyet a nyugati országok korábban végigjártak? Sokan tényleg így gondolták a megfigyelõk és a résztvevõk közül is, de az út, amelyre léptünk, lényegileg különbözik mindén más nemzet történelmi útjától. Nem a saját szükségleteink szerint építjük a házunkat, hanem másutt használt tervrajzok alapján, jövõbeli szükségleteinket pedig csak találgatjuk.

A minden ilyen irányú tapasztalat nélkül politikussá lett közép- és kelet-európai közgazdászok, történészek, szociológusok, mûvészek csak általános elveket követhetnek az ú j rendszer felépítésében: a parlamentarizmus a demokratikus választásokkal mindenképpen a legfontosabb; hozzá kapcsolódik a sajtó szabadsága; kell persze kereskedelmi bankrendszer meg értéktõzsde meg adókedvezmények a nagy beruházóknak; a szociális és munkaügyi problémák megoldására pedig tripartit tárgyalási rendszert kell felállítani. Házunk tervrajzának elemeit más népek találták ki szükségleteik kielégítésére, s az általános elveket is õk párolták le.

Ebben az értelemben állítom, hogy az átalakítás lépései nem konkrétan fellépõ igényekbõl, hanem a politikai-gazdasági rendszer átalakításának logikájából következnek. Tetteik igazi következményeirõl a cselekvõk egyike sem tud semmit, csak remélhetik, hogy azok meg fognak felelni a magyar társadalom és gazdaság szükségleteinek. A szereplõk "elméleti beállítódása"¹, amirõl beszélek, nem hiba, még kevésbé egyéni gyengeség vagy személyes alkalmatlanság. Ez a közép- és kelet-európai változások elkerülhetetlen, objektív jellemzõje.

Ez az elméleti beállítódás megfigyelhetõ a munkaügyi viszonyok alakításában is. A tripartizmust anélkül vezette be a három fél, hogy közvetlenül bárkinek is szüksége lett volna rá.² A bábáskodó szakértõk - köztük nem egy szociológus - egyszerûen feltételezte, hogy a jövõben jelentkezni fog ez a szükséglet. A közvetlen mozgatók a résztvevõ felek olyan rövidtávú politikai és szervezeti érdekei voltak, mint például

- az, hogy minden fórumon jelen legyenek és e fórumokat arra használják fel, hogy megmutassák magukat a közönségnek;

- az, hogy minden adódó intézményi pozíciót megragadjanak és felhasználjanak az egymás elleni csatározásokban;

- az, hogy nemzetközi támogatások elnyerése érdekében pozitív attitûdöt mutassanak a nyugat-európaiak demokratikus elvárásainak megfelelõen (márpedig a tripartizmus egyike ezeknek).

A kormány a maga részérõl nagyon is érdekelt abban, hogy politikai és pénzügyi támogatást kapjon a fejlett demokratikus országoktól, és ennek érdekében minden elvárásnak hajlandó megfelelni. Igaz, a munkaügyi viszonyok újintézményeit arra is igyekszik kihasználni, hogy kibújjon az állami tulajdonban lévõ gazdaság miatt rá hámló felelõsség alól. Míg az állami iparral való gazdálkodás döntéseit az állam legmagasabb szintjein hozzák, addig a munkaügyi felelõsséget a tripartit rendszer keretében a vállalatvezetõk képviselõire hagyják, az asztal másik oldalán.

A munkavállalói oldalon a szakszervezetek ugyan tudatában voltak a rendszeres tripartit tárgyalások fontosságának, de elszámolnivalójuk volt egymással. Az, hogy éppen heten ültek az asztalhoz, abból adódott, hogy a volt kommunista szakszervezeti vezetõk átlátták, mennyire fontos jelen lenniük, ha meg akarják õrizni pozíciójukat. Az Érdekegyeztetõ Tanács megalakulását a régi szakszervezeti struktúra szétdarabolódása és új csoportosulások sietõs létrehozása elõzte meg. 1990 júliusában a pillanatnyi erõviszonyokon múlt csak, hogy a régi családból áttagolódva négy csoport ült le a három újabban alakult szakszervezeti tömörülés mellé; reprezentativitás és szervezeti struktúra egyik oldalon sem játszott szerepet; inkább az intézményi inercia és az új politikai erõ tartott egyensúlyt.

A kilenc munkáltatói képviselõ is azon az alapon ül a háromszögletû asztalnál, hogy éppen a megfelelõ pillanatban járt arrafelé. Bár az ÉT mutatott már némi társadalmi felelõsséget a tárgyalásokon, a képviselet jelentése mindegyik oldalon problematikus, de talán leginkább a munkáltatók oldalán. A kormány oldalán egyszerûbb ez a viszony, hiszen formálisan szabályozott. Így tudható, hogy ha a kormány nem tart be egy megállapodást ami gyakran megesik -, akkor nem képviseleti zavarról, hanem a demokratikus munkaügyi intézmény mûködésének szándékos akadályozásáról van szó. A szakszervezeti képviselõk által elfogadott kompromisszumokkal ugyan nem biztos, hogy egyetértenek a tagok és helyi szervezeteik, de általában gyengék ahhoz, hogy fel tudjanak lépni ellenük. Egyedül a munkáltatók oldalán merül fel komolyabb súllyal az a probléma, hogy szervezeteik nem hajlandók betartani a képviselõik által aláírt megállapodásokat (ami persze jó alkalom arra, hogy az állam mint munkáltató hasonlóképpen viselkedjen).

Az új intézményeket a nyugati ipari demokráciák mintái nyomán hozták létre, de természetesen másképpen mûködnek, mint szülõföldjükön. Nem felelnek meg napi szükségleteinknek, mert nem valódi munkavállalói, munkáltatói és állami intézmények.
 

2. "Vadkelet" - a vállalkozói kultúra hiánya

Ha van valami hasonlóság a nyugat-európai kapitalizmus és az új magyar kapitalizmus kialakulása között, az leginkábba tõkének-a fejlett ipari országokból azóta jórészt eltûnt - nyerseségében, a munkásokkal és a szociális problémákkal szembeni érzéketlenségében tapasztalható. Ennek a jelzésére használják sokan állapotainkra a "Vadkelet" kifejezést.³

Jogosultnak tûnik e szóhasználatban az is, hogy nem a szereplõkre, hanem a helyre utal. A jelzett tulajdonságok ui. gyakran megfigyelhetõk olyan nyugati vállalatok magatartásában is, amelyek másutt a tisztes modern tõke mintaképei. Az IKEA példásan együttmûködik a szociális partnerekkel a svéd jóléti társadalom keretei között, elfogadhatóan tiszteletben tartja a játékszabályokat Ausztriában. Magyarországra érkezve viszont az elsõ dolga volt biztosítani, hogy alkalmazottai ne alakítsanak szakszervezetet a cégnél.

Amikor a beáramló nyugati nagytõke úgy viselkedik, ahogyan otthon már évtizedek óta nem tenné, nem kockáztat semmit, hiszen

- nagyon jól tudja, hogy a magyar gazdaság kiszolgáltatott: a kommunista rendszer által felhalmozott hitelterhek nyomása alatt belsõ forrás nem áll rendelkezésre a szükséges beruházásokhoz;

- így a kormány jelentõs kedvezményekkel csalogatja a nyugati befektetõket, és nem hallja meg a munkavállalók panaszát jogaik megkurtítása miatt;

- ami végülis egyelõre nem okoz nagyobb problémát egy olyan országban, amelyben az aktív korban lévõk soha nem szerezhettek még tapasztalatot sem rendes bérekrõl, sem arról, hogyan lehet küzdeni értük.

A magyar munkások a legrosszabb fajta tõkével állnak szemben, anélkül, hogy fel lennének készülve erre a találkozásra, és anélkül, hogy szervezett politikai támaszuk lenne. Ebben a helyzetben szükségképpen felértékelõdik a nemzetközi szolidaritás és a demokratikus európai intézmények és szervezetek elvárásainak nyomása a magyar kormányra.

A magyar tõke - hacsak maga is nem hazavándorló - lényegesen kisebb a külföldinél. Ám minél kisebb, annál arrogánsabb: egyetlen motivációja a rövid távú haszonszerzés. A nyugati kapitalista társadalmakban a kis- és középvállalkozók rétege fontos konszolidáló tényezõ, törekvéseivel és kultúrájával szervesen beleszövõdik gazdasági és társadalmi környezetébe,amelyet tevékenysége szolgál. Az újmagyar vállalkozónak nincs ilyen háttere: gyökértelen, és olyan helyzetben vállalkozik, amikor sem a gazdasági, sem a politikai feltételek nem keltenek benne bizalmat és kedvet a hosszabb távú gazdálkodáshoz.

A rövidtávú vállalkozói stratégiák mögött ezúttal nem a kormány nyilvánvaló gazdaságpolitikai felelõsségét emelem ki, hanem a kulturális ûrt, amely azáltal keletkezett, hogy a kommunista rendszer negyven éve elszakította a vállalkozói hagyomány szálait. Ennek a jelentõségét éppen azokon a fehér hollóknak számító vállalkozókon lehet megfigyelni, akik minden körülménnyel dacolva megõrizték magukban ezt a kultúrát. Ilyen például az a cukrász kisiparos, aki a hetvenes években az elszabaduló áremelkedés közepette elkeseredetten igyekezett alacsonyan tartani a krémes árát a vevõköre iránt érzett felelõsség alapján, amely kultúrájának szerves része volt.

A kommunista rendszer egyik legfõbb bûne, hogy egyetlen területen sem enyhítette addig szorítását, amíg azt meg nem roppantotta annyira, hogy hagyományai életképtelenné váltak, és megtört a kulturális folytonossága. Nemcsak a kis-és középvállalkozói kultúrával történt ez így (a nagyvállalkozókról nem is beszélve): jobban dokumentált és elemezett például a tanári hivatás integritásának széttörése, ami különösen akkor szembeötlõ, ha összevetjük a tanári önállóság törvényben való elõírásának következményeivel 1985 után.⁴

A vállalkozói kultúra hiánya ennyiben a "vadkeleti kapitalizmus" tipikus vonása, és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a termékek és szolgáltatások minõsége, a fogyasztó érdekeinek tisztelete, akárcsak a középtávú piacépítési stratégiák, oly nyilvánvalóan és riasztó mértékben hiányoznak Magyarországon. Ez a tõke a munkavállalóval szemben is felelõtlen: kevés munkaalkalmat teremt, alkalmazottait pedig a végsõkig kihasználja. A magasabb haszon érdekében szívesen alkalmaz bevándorlókat, részben vagy egészben a fekete munkapiacról toboroz, a minimálbért sem mindig fizeti meg, és gyakran kikerüli a társadalombiztosítást.

Ezzel a tényezõvel kapcsolatban is alá kell búzni, hogy nem a vállalkozók - külföldiek és magyarok - egyéni vonásairól van szó, hanem korábbi társadalmi folyamatok által létrehozott feltételekrõl, amelyek között az a "természetes" vállalkozói magatartás, amelyet tapasztalunk, s amelyet valószínûleg csak másodlagosan színez a személyes kiválogatódás a "ki felel meg legjobban a körülményeknek" elv alapján.
 

3. Szabadság és individualizmus

A kis-és nagyvállalkozók egyaránt korunk hõseinek tekintik magukat. A liberális piacideológiára támaszkodva, amelyet a közgazdászok a kommunista rendszer ellen használtak, a szép, ú j világgáncs nélküli lovagjaiként, a bölcsek kövének birtokosaiként, a haza megmentõiként lépnek fel. Aki szembeszáll velük, kétségbe vonja megoldásaikat, az küldetésüket, s ezzel a haza jövõjét veszélyezteti.⁵

Bár ez a megváltó hevület közös a nyilvánosan fellépõ vállalkozókban, egyébként nem alkotnak szoros társadalmi csoportot. Mindegyikük a maga individualitását helyezi elõtérbe a többiekkel szemben.

Az újjászületõ magyar kapitalizmus (és minden közép- és kelet-európai kapitalizmus) legsajátosabb vonása, hogy az eredeti tõkefelhalmozást nem kapitalisták, hanem kommunisták végezték e1. A régi rendszer alkalmazottai közül a bürokrácia minden ágán és szintjén sokan rájöttek, hogy a magántulajdon - azaz az õ magántulajdonuk - egyetlen forrása a "szocialista" tulajdon. Ebben a történelmi helyzetben az újtõkések azért jelentek meg, hogy a meglévõt vegyék meg vagy el.

Ha tudjuk, hogy 1992 elsõ felében a magyar ipar 80 százaléka még állami tulajdonban volt, nem meglepõ, hogy a csaták kemények a privatizálás során. A legtöbb szereplõ jól ismeri egymást és egymás életrajzát is, az információ pedig arra való, hogy használják. A piac sok mindenre jó eszköz lehet a gazdaságban (bár egyre inkább kiderül, hogy szerepe ott is korlátozott), de az biztos, hogy a kommunisták által erodált erkölcsöket nem a piaci verseny fogja helyreállítani.

Az individualitás túlhajtása szorosan összefügg a képviselet és a tripartit tárgyalások nehézségeivel. Ez mutatkozik meg az olyan szélsõséges példákban, mint az az eset, amikor az egyik megyében valamennyi vállalkozó saját kezûleg alá akarta írni a szervezetük képviselõje által kötött tripartit megállapodást. (Az eset csupán kivételes megfordítása annak a gyakrabban elõforduló sémának, amelyben a szervezet tagjai nem hajlandók követni a szervezet által kötött egyezményt.)

Nemcsak az individualizmus táplálja az ilyen magatartást, hanem az általános bizalmatlanság minden magasabb testületben, akár választott, akár kinevezett. Ez jórészt a kommunista rendszer hagyatéka, amelyben a kamarák, szakszervezetek, kulturális és egyéb szövetségek természetesen rendszeresen tartottak "választásokat", és a megválasztottak azt állították, hogy képviselik választóikat. Aki a világ más, demokratikus részein nõtt fel, értetlenül tekint a megkövült bizalmatlanság irracionális méreteire.

Ez a bizalmatlanság az egyik fõ gyökere a szabadság szélsõségesen individualista felfogálának, amely persze egyáltalán nem korlátozódik a munkáltatókra. Ha valaki arra kíváncsi, hogy miért van sok száz bejegyzett szakszervezet Magyarországon, a nagy szervezetekkel és bürokráciákkal szembeni bizalmatlanságban találja meg a legfontosabb tényezõt. Az emberek csak a családjukban, barátaikban, közeli társaikban bíznak meg, ha bíznak egyáltalán. Face to face kiscsoportokat hoznak létre, és mihelyt kell valaki, aki a többiek nevében szól, már fölütheti a fejét a bizalmatlanság. Nagyobb szervezetekben még egyetértés esetén is igényelhetik a teljes körû közvetlen ellenõrzést, ahogyan a már említett megyei munkáltatói szervezetben történt.

Az átmenet körülményei között folyó szervezetközi csatározások, az országos, regionális (megyei) és helyi szintek közötti szakadás egyáltalán nem kedvez a bizalom helyreállításának és az individualizmus normális méretekre való visszahúzódásának. Pedig ez alapvetõ feltétele a sikeres érdekképviseletnek és érdekegyeztetésnek minden oldalról.
 
 

A külföldrõl vett tervrajzok szerinti építkezés egyébként azt az érzést is keltheti, mintha ezt már csináltuk volna. Igaz, régen nem válogathattunk a tervrajzok között. Miközben felismerjük, hogy szabadságunk nem végtelen a magyar társadalom és gazdaság jövõjének megválasztásában, még a munkaügyi viszonyok demokratikus intézményeinek kialakítása terén sem, egyszersmind világosabbá lesz felelõsségünk is - választott képviselõké és a társadalomtudományok képviselõié egyaránt - olyan helyzetben, amelyben az elmélet szükségképpen a gyakorlat elõtt jár.
 

Jegyzetek

* A cikk az I . Európai Szociológiai Konferenciára (Bécs, 1992. augusztus 25-29.) készült elõadás némiképp módosított változata.

1. Hasonló értelemben használta Clauss Offe a "tervezett kapitalizmus" kifejezést Magyar Szociológiai Társaság Konferenciáján tartott elõadásában (Szociológiai Szemle, 1992/1.).

2. A rendszerváltás az intézményrendszer átalakításával járt, s ezért a korábbi "képviseleti" viszonyok értelmüket vesztették. Ebben a helyzetben a vállalati szint lett az egyetlen, ahol konkrét munkavállalói és munkáltatói érdekek jelentek meg. Ezek azonban nem közvetítõdtek további szintekre, mivel ott semmiféle döntést nem lehetett hozni róluk.

3. Talán érdemes megjegyezni, hogy ez a kifejezés már a késõ-kádári idõszakban feltûnt: Havas Gábor eredetileg a Vadkelet címet javasolta Schiffer Pállal együtt készített dokumentumfilm jének, amely végül Kovbojok címen került a nézõk elé.

4. Lásd különösen Andor Mihály Dolgozat az iskoláról c. tanulmányát (elsõ meg jelenés: Mozgó Világ, 1980, 1981)

5. A karikaturisztikus ábrázolás szándékos, hiszen nem a teljesség, hanem bizonyos problémák minél egyértelmûbb kiemelése a célom.