A legteljesebb mértékben egyetértünk a szerzõpárosnak azzal a megállapításával, hogy az elmúlt évtizedek nyilvánossága "nemcsak negatív definíciókkal jellemezhetõ", hogy "a köz dolgairól való okoskodásnak megvolt a maga sajátos természete, mûködésmódja". (39.l.) Csak ennek az elismerésével konstituálódik az a tudományos tárgy, amelyre õk is, mi is gondolunk, ha az "elmúlt évtizedek nyilvánossága" kifejezést használjuk. A kérdés az, hogy amikor ugyanarra gondolunk, ugyanarról beszélünk-e.

A cikkükkel kapcsolatos megjegyzéseink három kérdést érintenek:

1. kifejtjük álláspontunkat arról, hogy a "nyilvános" és a "magán" közti "határt" lehet-e adottnak tekinteni;

2. kitérünk "cselekvéselméletinek" nevezett felfogásunk néhány általuk nem érintett, de fontos elemére;

3. néhány észrevételt teszünk az államszocialista korszak nyilvánosságával kapcsolatban.

1. Becskeházi Attila és Kuczi Tibor cikkük elején azt a benyomást keltik, hogy ezt a nyilvánosságot mint intézményrendszert értelmezik. Ezt az félreértést azonban hamar eloszlatják, s az övékétõl eltérõnek vélt elképzelések (köztük a mi néhány tanulmányunkban találhatók) kritikája után végül is olyan koncepciónál kötnek ki, amelyet általunk nem teljesen átlátott okból ismeretelméletinek neveznek (47.l.). A következõkben elsõsorban arra törekszünk, hogy tisztázzuk, valóban abban különbözik-e a mi felfogásunk a szerzõpárosétól, amit õk megjelölnek.

Úgy gondolják, hogy Habermas elemzésébõl a magán és a köz strukturális elválása következik, az, hogy többé nem jelent problémát, mely ügy tartozik az egyik vagy másik csoportba (41.l.), s úgy vélik, hogy mi is "adottnak" vesszük a köz és a magán határait (44.l.). Errõl természetesen Habermasnál és nálunk sincs szó. Ami Habermast illeti, nincs értelme itt szöveginterpretációs vitába belemenni; ami minket illet, felfogásunk kiderül abból is, amit tõlünk idéznek. Arról beszélünk ugyanis, hogy a cselekvõk képesek arra, hogy a nyilvános/nem-nyilvános határát "kezeljék", azaz definiálják, s ez a képesség "más erõforrások függvénye, elsõrendû stratégiai eszköz, amennyiben az, aki képes kontrollálni a nyilvánost a nem-nyilvánostól elválasztó határt, eleve fölényben van partnerével szemben" (Némedi 1990: 120).

Ez nem jelenti azt, hogy bárki teljesen szabadon és önkényesen definiálhatná, hogy mi az, ami "ügyeibõl" a nyilvánosságra tartozik (ennyiben abszurd lenne azt állítani, hogy "maga a nyilvánosság is e (t.i. a dolgokról való) beszédben keletkezik" 42.l.). A szerzõpáros által idézett Boltanski-tanulmány igen jól dokumentálja, hogy milyen akadályokat kell leküzdenie annak, aki valamilyen "ügyet" nyilvánossá akar transzformálni. Ha nem így lenne, azt kellene feltételeznünk, hogy a témák, témaartikulációk, témakonstrukciók eloszlása a lehetséges kommunikációs helyzetek között esetleges, véletlenszerû, semmiféle szabályosságot nem mutat. Az is könnyen belátható, hogy az embereknek vannak - többé-kevésbé homályos és persze társadalmi hovatartozástól, érdekhelyzettõl és még sok egyébtõl függõen némileg eltérõ - képzeteik arról, hogy milyen kommunikációs helyzetben lehet közvetlenül személyes kérdésekrõl beszélni, és mikor szükséges a dolgot "üggyé" transzponálni. (Ahhoz, hogy a magánügyet közzé tegyék, elõbb "közössé", közüggyé kell tenni.) A "kontextus" tehát, amelyben a nyilvánosság elé szánt közlések elhangoznak, keményen korlátozza a cselekvõk lehetõségeit, noha nem adja meg konkrétan a nyilvános kommunikáció tematikus-tartalmi határait.

Fontos tehát a cselekvõk tág értelemben vett kompetenciáit, különféle "tõkéiket" mint korlátozó tényezõket tekintetbe venni. Errõl Becskeházi és Kuczi nem tesznek említést, de nyilván maguk is úgy gondolják, hogy az "elmúlt évtizedek" (használjuk inkább a némi elméleti igényt is megtestesítõ "államszocialista korszak" kifejezést) nyilvánosságában ezek a specifikus és státusfüggõ kompetenciák messzemenõen meghatározták, hogy ki mit és hogyan tudott nyilvánossá "tenni". Mint nyilvánvaló példára utalhatunk arra, hogy az ún. közéleti vitákban e korszakban eltérõ lehetõségei voltak az irodalmi és a szakértõi értelmiségnek. Az egyik éppen mert semmilyen speciális kompetenciával nem rendelkezett, úgy érezte, hogy bármihez hozzászólhat, a másik viszont hozzászólási jogát sajátos szakértelemmel indokolta.¹ Mindez persze kombinálódott a bürokratikus-hatalmi struktúrák nyomásával, s így tehetett szert nyilvánosságalakító, határokat definiáló szerepre a gazdasági vitákban a közgazdász értelmiség, a népesedési vitákban az irodalmi értelmiség. Arról meg nem is kell beszélni, hogy értelmiségi kompetenciák híján a "nép szava" általában kívülrekedt a nyilvánosság határain, de ez nagyjából minden "modern" társadalomban így van.

Teljesen kézenfekvõ, hogy a politikai és bürokratikus struktúrák korlátozzák a nyilvános/nem-nyilvános határának megvonására irányuló törekvéseket, illetve mint a "nyilvánosság-játék" aktív résztvevõje, a "hatalom" is konstruálja a határokat. Ez így nagyon absztrakt: mindenki tudja, hogy a az államszocialista korszakban - jóllehet formálisan Magyarországon cenzúra nem létezett - a "hatalom" tudatosan és aktívan kontrollálta a nyilvánosság határait minden tekintetben: tematikusan, a vélemények és a megszólalók körének korlátozásával. Nem egészen értjük ezért, hogy a hatalmi harcok elõtérbe állításával szemben (Becskeházi és Kuczi ezt a kritikát bizonyára nem nekünk szánják, mert minket igazán nem érhet a vád, hogy túl sokat foglalkoztunk volna a hatalom nyilvánosságbeli akcióival) mi a kifogásuk (46.l.).

Az természetesen lehetséges, hogy egy értelmiségi csoportnak sikerül valamely elõzetesen létezett "határt" lényegtelenné tenni, azaz beszélni valamirõl, amirõl korábban nem lehetett. Sõt, éppenséggel ezeket az akciókat írja le (majd) az államszocialista nyilvánosság története. Egy-egy ilyen sikeres "határmódosítás" azonban nem jelentette azt, hogy minden, a hatalom aktív közremûködésével kialakított "határ" "elveszítette jelentõségét", mint ahogy a rendszerváltás sem jelentette a nyilvánosság hatalmi kontrolljának a végét - csak bizonyos módszerekét, eljárásokét.

2. Becskeházi és Kuczi a nyilvános beszéd "cselekvéselméleti" megközelítése képviselõinek nevez minket - nem megalapozatlanul. E "cselekvéselméleti" megközelítés volna hivatva arra, hogy megadja azokat az eljárásokat, amelyekkel - a fentebb jelzett korlátok közt - a cselekvõk a nyilvános/nem-nyilvános eleve nem adott határát megkonstruálják. A szerzõpáros három mozzanatot emel ki ezek közül: a normákhoz igazodást, a dialógus szabályainak meglétét és a nyilvános identitás kialakításának törekvését (43-44.l.). Talán nem sikerült eddigi írásainkban megfelelõen hangsúlyoznunk, hogy mi természetesen szélesebben fogjuk fel a nyilvános beszédet, nem tartjuk redukálhatónak erre a három aspektusra. Élve azonban az alkalommal, a normák és a dialógusszabályok kérdéséhez fûznénk megjegyzéseket.

Bár a "cselekvéselméleti" címkét nem utasítjuk el, korántsem beszélnénk fenntartások nélkül a "nyilvános megjelenést definiáló társadalmi normákról", azaz nem a homo sociologicus normatív cselekvésmodelljében gondolkodunk. A már jelzett fenntartásokkal elfogadjuk, hogy "a közügyek a róluk való beszédben születnek meg" (50.l.).² Ez viszont feltételezi, hogy a cselekvõk stratégiailag viszonyulnak a "normákhoz". Érdemben ez azt jelenti, hogy a cselekvõk bonyolult "játékokban" vesznek részt, amelyek többek közt azért bonyolultabbak, mint a közönséges társasjátékok, mert maguk a "játékszabályok", tehát a "normák" is eszközként szerepelnek a stratégiai interakcióban (amit a homo sociologicus hagyományos modellje kizár). Ezt az teszi lehetõvé, hogy a "normák" a dolog természetébõl következõen sosem egyértelmûek.

A "szocialista" mint kritérium (szocialista életmód, szocialista jövõ, szocialista ember stb.) sosem volt világos, de hosszú ideig elõírás, azaz "norma" volt, hogy ami jó vagy helyes, azt a nyilvánosságban mint "szocialistát" kell reprezentálni.³ Innen ered a hatvanas évek vitáinak bújócskája, a nem szeretett dolgok szocialistaságának elvitatása és a saját álláspont "igazi" szocialista voltának bizonyítása. A "frizsiderszocializmus" közmondásos, de nem egyedüli terméke ennek a stratégiai interakciónak. Ilyen értelemben azt, hogy a nyilvános viselkedés "szabályozott", mindig fenntartásokkal kell értenünk. A nyilvános cselekvõ sosem "szabad", de a normák sem kötik meg teljesen, játszhat velük és kijátszhatja õket (így a normák maguk is változnak), s mindez a cselekvõk (ideértve most a hatalmi-bürokratikus intézményi "cselekvõket" is) közti stratégiai interakciókba ágyazódik be.

Ráadásul számos olyan szabályszerûség vagy kvázi-norma figyelhetõ meg a nyilvános viselkedésben is, amely nem jelenik meg a cselekvõk (jelen esetben a megszólalók) reflexív tudatában. Jól bejáratott és széles körben elfogadottnak látszó magatartásformák abszolút magától értetõdõnek tûnhetnek, holott az adott társadalmi és hatalmi kontextus "önkényes" "szabályainak" felelnek meg, nem a "normális" cselekvõ "természetes" reakciói közé tartoznak.⁴

A normák ilyen stratégiai kezelésébõl a nyilvánosság "alku-modellje" következik (lásd Heller-Némedi-Rényi 1990b: 112).

A dialógus szabályai, amelyekre Becskeházi és Kuczi (a 43. lapon) utalnak mint a "cselekvéselméleti" megközelítés egyik alapmozzanatára, valójában két, nagyon eltérõ szinten értelmezhetõk. Az elsõ szint az, amelyet szövegükben részletesebben elemeznek, s ez a szint szorosan kapcsolódik a normák, a nyilvános stratégiai interakció problémájához.

Teljes joggal utalnak arra, hogy a nyilvános közlés olyan szabályoknak engedelmeskedik, amelyek általánosabbak, mint az adott nyilvánossághoz kapcsolódó normák. Ók "pedagógiai szituációról" beszélnek. Pontosabb lenne, ha retorikai eljárásokról beszélnénk, a meggyõzés, a pozitív önkép kialakítása, a hízelgés, sejtetés, a gyanakvás felébresztése õsrégi eszközeirõl. Ezeket régen tanították, de a retorika mint tantárgy kiveszése vagy összezsugorodása nem azt jelenti, mintha az eszközök is elsorvadtak volna. Ellenkezõleg: a nyilvános beszélõ ugyanúgy spontán retorikával él, ahogy Jourdan úr prózában beszél. A retorikai eszköztár minimuma a nyilvános szereplõ kompetenciájának egyik elengedhetetlen alkotóeleme, s feltehetõleg a nyilvános szituáció struktúrája felõl érthetõ meg.

A dialógusnak vannak azonban másfajta "szabályai" is. Ezeket - Habermas nyilvánosság-könyvére támaszkodva - egy ízben a nyilvánosság "tulajdonképpeni'; ideáltipikus modelljeként próbáltuk megfogalmazni (Heller-Némedi-Rényi 1990b: 111). Ez az a modell, amelyben a nyilvános viták kimenetelét a "jobbik érv" dönti el, ahol tehát a szereplõk õszinték (interakcióik nem stratégiai jellegûek), a vita szabadságának legfeljebb triviális empirikus korlátai vannak, hatalmi tényezõk nem játszanak szerepet stb. Ez nyilvánvalóan borzasztóan normatív, ideális elképzelés, amelyet már csak a "társadalmi normák" kapcsán fentebb tett megjegyzéseink miatt sem lehet a nyilvános beszéd normatív szabályozásának valóságos modelljeként felfognunk.

Fel lehet azonban tételezni - ismét csak Habermasra, de késõbbi munkáira⁵ támaszkodva -,hogy a nyelvi kommunikációban léteznek olyan "metanormák", amelyek lehetõvé teszik, hogy a beszélõk elvileg egyetértésre juthassanak a tekintetben, mely közlés igaz, mely norma helyes és melyik cselekvõ õszinte. Belátható, hogy ezek a beszédmegértés "transzcendentális" feltételei. Haléteznek ilyen "normák", akkor a nyilvános kommunikáció számára is elvileg rendelkezésre állnak az eszközök, amelyekkel a kölcsönös manipuláció stratégiai játszmáját a kölcsönös felvilágosítás folyamatává alakíthatja. Ebben az esetben a kommunikációban felszabadító potenciál rejlik. Ebbõl következõen az államszocialista korlátozott nyilvánosság nem egyszerûen azért bírálható, mert bizonyos tapasztalatilag azonosítható nézeteket, meglevõ értékeket, létezõ csoportokat nem engedett szóhoz jutni, az az politikailag diszkriminált, hanem azért, mert antropológiailag egyetemes és ilyenként abszolút normákat sértett.

Ez a csábító, inkább morálfilozófiai mint szociológiai habermasi modell sokféle kritikát vont magára. Ezek közül a modell igényei szempontjából nem a leglényegesebb, de témánk szempontjából kihagyhatatlan az, hogy ebben a modellben nincs eszközünk a nyilvános és nem-nyilvános kommunikáció elkülönítésére. Az említett "metanormák" vagy jelen vannak minden közlés hátterében, vagy egy gigantikus csalódás áldozatai vagyunk. Az a plusz, amellyel a nyilvános közlés fentebb említett "ideáltipikus modellje" rendelkezne a nem-nyilvános közléshez képest, nem származhat ezekbõl a "metanormákból" - márpedig mi mégiscsak a nyilvános közlés megkülönböztetõ sajátosságait kutatjuk. Ha a nyilvános közlésben nincs szemernyivel több racionalizációs lehetõség, mint a legközönségesebb privát társalgásban, akkor a speciális "nyilvánosság-effektus" vonatkozásában csak azokkal a stratégiai játékokkal számolhatunk, amelyekre fentebb utaltunk.

A nyilvánosságfogalom értelmezésében nehéz a fentebbi megjegyzésekben is körvonalazódott stratégiai (vagy "alku") és ideális modell között választani. Lehet, hogy ennek egyszerûen az az oka, hogy maga a nyilvános kommunikáció túlságosan sokértelmû ahhoz, hogy egy leegyszerûsítõ modellben megragadható legyen. Két éve a "reprezentációs modell" bevezetésével kísérleteztünk (Heller-Némedi-Rényi 1990b: 115 sk). Ezeket a modelleket már csak azért is tovább kell finomítani, mert maga a nyilvános/nem-nyilvános megkülönböztetés is csak a szóbajöhetõ relációk egyik felét ragadja meg. Elméleti megfontolások és köznyelvi intuíciónk alapján úgy tûnik, hogy meg kell különböztetni a témák státusát (ebben az esetben a magán és a köz a releváns kategóriák) a kommunikáció közegétõl (ebben az esetben van szó nyilvános és nem-nyilvános különbségérõl). A valóságos kommunikációs folyamatokban e két dimenzió keresztezi egymást, s ezt csak egy gazdagabb és bonyolultabb tipológiával lehet majd megragadni.

3. Becskeházi és Kuczi a nyilvános/nem-nyilvános problémájához kapcsolják a titok kérdését (44 sk.l.): titok ugyanis az, ami a nyilvánosságra tartozna "természete szerint", de "valaki" (értelemszerûen itta hatalom) megakadályozza, hogy oda kerül jön. Mármost ha nincs "elõzetesen" rögzítve, hogy mi tartozik a nyilvánosságra, akkor ez a definíció nem mûködik. A titok problémája Becskeházi és Kuczi számára arra szolgál, hogy bevezessék dolgozatuk utolsó nagy tematikus egységét, amely az "értelmiségi diskurzusokról" szól. Itt is úgy tûnik, mintha velünk vitatkoznának, azzal a felfogással, amelyet (a 49. lapon) így jellemeznek: "A fentebb vázolt elképzelés szerint viszont a nyilvános és nem-nyilvános "természetes" határát a hatalom "korrigálja".Emiatt az értelmiség egy része erõfeszítéseket tesz a "természetes" határ helyreállítására: a közre tartozó ügyeket mindenáron a köz elé igyekszik vinni; a politikai hatalom viszont ezt kisebb-nagyobb mértékben, de folyamatosan akadályozza." Szerintük ezért ennek az elképzelésnek lényeges eleme a leleplezés, azaz a titok feltárása (45.l.). Ennek a jellemzésnek az a funkciója, hogy megadja azt a hátteret, amely elõtt Becskeházi és Kuczi koncepciója plauzibilisnek tûnik.

Ennek a koncepciónak a kulcsterminusa az "értelmiségi okoskodás" vagy "értelmiségi diskurzus". Ez a diskurzus, az ún. Kádár-korszak értelmiségi diskurzusa a hivatalos ideológiától "függetlenedõ", "vele mindvégig szemben álló" volt, az ideológia valósága helyére egy másikat állított (45.l.), megkérdõjelezte a magától értetõdõ (inkább: annak látszó) határokat (46.l.), "valamilyen módon mindig tudományos beszéd is volt" (47.l.).⁶ Becskeházi és Kuczi elõadásából (ha azt jól értjük) egy egyszerû és szimpatikus kép bontakozik ki: a "szellem szabadságharca" ez a totalitárius hatalommal szemben, egyértelmû szereposztással.

Becskeházi és Kuczi gyakori hivatkozása az értelmiségi diskurzusra, különvéleményre stb. azt a benyomást kelti, hogy homogén, a hatalommal szemben egységes csoportról van szó. Az értelmiségre nézve hízelgõ beállítás ez, csak éppen - szerintünk - nem helytálló. Nem volt homogén az "értelmiség" az államszocialista korszak szûk nyilvánosságában sem: ezt a népesedési vitákról szóló elemzésünkben⁷ részletesen dokumentáltuk.

Becskeházi és Kuczi - alighanem akaratuk ellenére - azt a benyomást keltik, hogy a Kádár-korszak értelmisége morális és politikai értelemben "tiszta" volt, ma viszont lényegében ugyanaz az értelmiség nem képes felemelkedni korábbi színvonalára, nincs meg a régi szuverenitása a hatalommal szemben (45.l.). Lényeges kérdés ez minden a nyilvánosságra vonatkozó elmélkedésben, és tisztázásának morális jelentõsége is van, lévén, a vizsgált probléma egyben valamennyiünk élettörténetének a része.

Valóban igaza van vitapartnereinknek abban, hogy az államszocialista korlátozott nyilvánosság nem érthetõ meg a "titkok leleplezéseként". Ezt annál is könnyebb elismerni, mert soha nem is állítottuk az ellenkezõjét. De csupán mítoszteremtésre alkalmas, ha csak "alternatív valóság" konstrukciójaként fogjuk fel - noha ilyen mozzanatai is voltak. A lényeges annak a felismerése és az elemzésben való következetes végigvitele, hogy a korlátozott nyilvánosság és szereplõi az államszocialista politikai rendszer "szerves" részét képezték , s nem egy attól elkülönülõ, ideális értelmiségi világban éltek.

Ez felfogásunk szerint a következõket jelenti:

- a nyilvánosság, az értelmiségi nyilvánosság is, erõsen reprezentatív jellegû volt, azaz a politikai hatalom és értelmiségi képviselõi ennek a nyilvánosságnak elismert részét képezték;

- nem lehet az értelmiségrõl beszélni, mert mindvégig jelentõs (de természetesen idõben változó) különbségek voltak egyes csoportok között; s ez a csoporttagozódás nem volt független a "hatalomhoz" fûzõdõ viszonytól (noha nem is csak az által volt meghatározva);

- a "hivatalos ideológia", nyelvi és gondolati konvenciói a nyilvános beszéd konstitutív elemei voltak, azaz a szereplõk nemcsak álcázás kedvéért használták;

- a nyilvánosság szereplõi kiterjedt alkufolyamatokba bonyolódtak a hatalmi pozíciók birtokosaival, amit az tett lehetõvé, hogy maga ez a "hatalmi blokk" sem volt homogén, és belsõ harcaiban rászorult egyes esetekben a "független értelmiség" támogatására is.

Ezt a szerkezetet csak a nyolcvanas évek elején bontotta meg (nagyon szûk körben) a "második nyilvánosság", amely azonban maga sem volt független mindattól, ami a korlátozott "elsõ" nyilvánosságban végbement.

Véleményünk szerint bármely komoly elemzés azt fogja kimutatni, hogy önkényes, épp ezért lehetetlen egyértelmû határt húzni, amelynek egyik oldalán lennének azok, akik a "hatalom" szférájába tartoznak, a másik oldalán azok, akik már a tulajdonképpeni "értelmiségi diskurzus" résztvevõi. Márpedig egy önálló értelmiségi diskurzus feltevése megkívánja a személyi kör egyértelmû meghatározhatóságát. Úgy gondoljuk, hogy ugyanez igaz a témák és a velük kapcsolatos reprezentációk esetében: azaz a témastruktúrát a nem homogén "hivatalos ideológia", az értelmiségi csoportok sajátos hagyományai és az ezek játékterében kialakuló újító stratégiák együttesen határozták meg. Ezt véleményünk szerint kielégítõen igazoltuk a népesedési viták kapcsán (lásd Heller-Némedi-Rényi 1991). De alighanem ezt igazolná, mutatis mutandis a racionális redisztribúció mint téma és fogalom karrierjének az elemzése is: a róla szóló elmélkedések nem voltak "az ideológia által konstruált valóságtól függetlenek" (47.l.), s ilyen értelemben a fogalom kritikai tartalma sem volt egyértelmûen meghatározott.

Természetesen nem azt állítjuk, hogy ebbõl a korlátozott nyilvánosságból hiányoztak a kritikai elemek. Pusztán csak azt gondoljuk, hogy egy olyan modell, amely a "független értelmiségi diskurzus" és "hivatalos ideológia" dualitásából indul ki, képtelen megragadni a "Kádár-korszak" korlátozott nyilvánosságának mibenlétét. Nem pólusokról van szó, hanem bonyolult rendszerrõl, számos instanciával, sok kétértelmûséggel, ahol épp ezért széles tere nyílt a különbözõ stratégiai játékoknak és "összefonódásoknak".

Ugyanakkor persze e korszak nyilvánossága térbelileg és történetileg nem volt elszigetelve. Minden olyan társadalomban, amelyben egyszer már megindult a polgári fejlõdés, az a modell, amelyre Habermas mint a klasszikus polgári nyilvánosságra hivatkozik, valamilyen, bár csökevényes formában jelen van a kommunikációban. A magyar államszocializmus kvázi-nyilvánosságában is kísértett, és nem is hatástalanul, a békebeli sajtópluralizmus hagyománya, és felhalmozódott, mindenekelõtt a nyugati demokráciákkal érintkezõ értelmiségi csoportokban, egy a polgári nyilvánosságra vonatkozó szabálytudás.
 
 

Jegyzetek

1. A népesedési viták elemzése kapcsán ezt a különbséget - egyebek mellett - a témakezelés "széles" és "szûk" módjai közti különbségként próbáltuk megragadni (lásd HellerNémedi-Rényi 1990a: 90-95).

2. Korábban is így véltük. Egy 1989-ben írt és elmondott elõadásunkban ezt így fogalmaztuk meg: "A nyilvánosságban megjelenõ témák nem "természetesek", adottak, hanem konstruáltak, kidolgozásra, megformálásra szorulnak" (Heller-Németh-Rényi 1991: 149).

3. Ma leginkább az "európai" tarthat számot arra, hogy ilyen általános normává váljon.

4. A nyilvános szereplõk viselkedése nagyon hasonlít ebbõl a szempontból Bourdieu kabil parasztjáéhoz, aki ugyan ahhoz adja feleségül a lányát, akihez sikerül, de a vejét (a számtalan választható közül) a "legelõkelõbb" rokonsági-leszármazási vonalon tartja számon, s mindezt abszolút magától értetõdõen, mindenféle kalkuláló, számító megfontolás nélkül teszi. Lásd az egész norma-ügyhöz: Bourdieu 1976.

5. Elsõsorban 1981-es szintézisének egyes részeire (az "Elsõ közbevetés": Társadalmi cselekvés, célszerûség és komunikáció), lásd Jürgen Habermas: É.n.: 82-128.

6. Ezt a többször elõforduló állítást nehezen tudjuk értelmezni. Nyilvánvalóan teljesen igaz, ha Becskeházi és Kuczi azt kívánják mondani, hogy tudományos kompetenciák birtokában és a tudomány intézményeinek védelmében könnyebb volt bizonyos esetekben kritikai véleményeket megfogalmazni. Bizonyíthatóan hamis, ha azt állítják, hogy az államszocialista nyilvánosság jellegzetes termékei, az ún. közéleti viták résztvevõi tudományos beszédmódot használtak (47.l.).

7. Lásd az elõzõ jegyzetet.
 

Hivatkozások

Bourdieu, Pierre 1976. Entwurf einer Theorie der Praxis. Frankfurt a. M.: Suhrkamp Habermas, Jürgen É.n. A kommunikatív cselekvés elmélete. Budapest: ELTE

Heller Mária-Némedi Dénes-Rényi Ágnes 1990a. "Népesedési viták, 1963-1986", Századvég , 2, 69-105.

Heller Mária-Némedi Dénes-Rényi Ágnes 1990b. Vázlat a nyilvánosság-fogalom értelmezéséhez. In: Tükör által homályosan. Budapest: MTA Társadalomtudományi Intézete, 111-123.

Heller Mária-Némedi Dénes-Rényi Ágnes 1991. A népies beszédmód alakváltozásai az elmúlt harminc évben (A népesedési viták alapján). In: Némedi Dénes (szerk.) Közelítések. Szociológiai tanulmányok. Budapest: ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézete, 149-157.

Némedi Dénes 1990. "Adalékok a nyilvánosságfogalom kritikájához", Logosz , ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézete, 113-129.