Annak ellenére, hogy a társadalombiztosítást a modern társadalmak, de mindenekelõtt a fogyasztói társadalom egyik alapvetõ problémájának tartom és ennek megfelelõen sokat foglalkoztam a viszonyainknak megfelelõ megoldás keresésével, három éve arra az elhatározásra jutottam, hogy elkerülöm ezt a témát. Ezt azért is tettem, mert azt kellett tapasztalnom, hogy a terület illetékesei, a rendszerváltozástól függetlenül, nem hajlandóak az alapvetõ okokkal foglalkozni, megelégszenek a pillanatnyi problémák foltozgatásával. Baráti kérésre azonban újra kötélnek álltam.

Két kérdést kívánok röviden kifejteni:

- Hogyan hat a foglalkoztatáspolitika a társadalombiztosításra? - Melyek a társadalombiztosítás fõ pénzügyi forrásai?

A szocialista viszonyok között alapelvként kezelték a teljes foglalkoztatás biztosítását. Az elvet ugyan nem lehetett vitatni, a gyakorlatot azonban nem ehhez igazították, Ebbõl aztán az fakadt, hogy a növekvõ munkanélküliséget a kapukon belülre helyezték. Amíg azt hozták fel a piaci társadalmak ellen, hogy ott 3-10 százalékos munkanélküliség van, a szocialista gazdaságokban megtûrték a 20-30 százalékos kapun belüli munkanélküliséget. Mindmáig nem vált még az illetékesek elõtt sem világossá, hogy a szocialista gazdaság legalább akkora munkanélküliséget hozott létre, mint a gazdasági válságok idején a század elsõ harmadának klasszikus kapitalista társadalmai.

Ahogy fokozatosan teret hódított a reformkommunizmus - és most már a hazai viszonyokról beszélek -, a vállalati érdekeltség hatásaként a kapun belüli felesleges munkaerõ egyre nyilvánvalóbbá vált, a vállalatok nyereségnövelése ennek mérséklésére ösztönzött: Ezt látva a kormányzat kettõs megoldáshoz folyamodott: egyrészt rövidítették a munkaidõt, másrészt csökkentették a nyugdíjkorhatárt.

Mindmáig hallgatunk arról, hogy nálunk az egy év alatt ledolgozott órák száma alacsonyabb, mint bárhol a piaci társadalmakban. Ez gazdasági anomália. A reálbérek harmadát-ötödét sem teszik ki a nyugati országokéinak, a munkaidõt azonban az övék alá csökkentettük. Ha nem kereshetnek az emberek, legalább legyen szabadidejük - volt a jelszó.

Még szakmai körökben is mélyen hallgatnak arról, hogy az Egyesült Államokban 25, a távol-keleti országokban 35-45 százalékkal nagyobb az évente ledolgozott órák száma. Nem valljuk be, hogy a munkaidõ rövidségében nem lehet elsõ az az ország, amelyik a reálbérekben hátul kullog. A munkaidõt csak akkor indokolt csökkenteni, ha az elért reálbérek olyan magasak, hogy a dolgozók már elsõsorban nem a jövedelmüket akarják növelni, hanem inkább a nagyobb kényelmet, a több szabadidõt választják. Nálunk errõl szó sem lehet, sõt a dolgozók nagy többsége a nagyobb jövedelem érdekében hajlandó meghosszabbítani a munkaidejét. Ez történt és történik akkor, amikor a munkaviszonyon kívüli munkaidõ nálunk lett a leghosszabb a világon. Becsléseim szerint jelenleg az átlagos dolgozó 4-500 órát dolgozik évente a másodgazdaságban. Ez a szám még a felét sem éri el a nyugati társadalmakban. Nincs igazuk azoknak, akik azzal érvelnek, hogy a munkaidõ meghosszabbítását a csökkenõ reálbérek okozták. A tények tanúsága szerint ugyanis éppen a nagyobb jövedelmûek hosszabbították meg az átlagosnál is jobban a munkaidejüket.

Magyarország szinte egyedülálló az utolérés gondjaival küzdõ országok között abban a tekintetben, hogy a lakosság többsége a jövedelme növelése érdekében hajlandó meghosszabbítani a munkaidejét. Nem kényelmesebben, hanem több munka árán is jobban akar élni. Ennél fontosabb garanciája nincs a gazdasági felemelkedésnek.

Mindent egybevetve azt kell megállapítani, hogy a társadalom munkaerõkapacitásának a kihasználtsága a munkaviszonyon és az adózó gazdaságon belül példátlanul alacsony. Ezt a deformációt csökkenti a lakosság spontán munkavállalása a fekete- és a csak részben adózó gazdaságban.

A nyugdíjkorhatárok alacsony szintjét tekintve is az elsõk vagyunk a világon. Ezt is a munkanélküliség elrejtése érdekében tettük. Ha a nálunk sokkal gazdagabb országokhoz igazítanánk a nyugdíjkorhatárt, mintegy 15 százalékkal nõne a munkanélküliek száma. Korábban a kapun belülieké, most már egyre inkább a ténylegesen is munkanélkülieké.

A fordulat éve óta nem nõtt, hanem csökkent a munkahelyek száma. Nem csak azért, mert a korábbi kapun belüli munkanélküliség kisebb lett, hanem mindenek elõtt azért, mert pénzpolitikáját a kormányzat a termelés szûkítése "arán kívánta megvalósítani.

Az is nyilvánvaló, hogy a még nem privatizált gazdaságban nem szûnt meg a kapun belüli munkanélküliség. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a privatizáció során akkor is leépítik a korábbi munkaerõ legalább 20 százalékát, ha a termelést szinten tartják.

A fenti okokat összegezve: a szocialista rendszer utolsó húsz évében a kapun belüli felesleges és a kormány által nyugdíjba küldött munkaerõ aránya együttesen elérte, sõt meghaladta a 30 százalékot. Ma ennél is nagyobb. Márpedig ilyen munkanélküliség mellett elképzelhetetlen a társadalombiztosítási igények finanszírozása.

A nyugati országokon abban a tekintetben is túltettünk; hogy liberálisan kezeltük a betegség miatti munkaidõkiesést. Mind a táppénzen, mind a kórházban töltött idõ nálunk abnormálisan magas. Ez elsõsorban annak a következménye, hogy sem a munkaadónak, sem a munkavállalónak nem volt drága a betegség ürügyén való távolmaradás, sõt a feketegazdaságban dolgozók számára a táppénzes állapot anyagi elõnyt jelentett. Ezt lehet ma is tapasztalni, de már nemcsak a táppénz, hanem a munkanélküli segély esetében is. Jellemzõ módon a magánszektorban tört része a betegség miatti kiesõ munkaidõ az állami szektorban kimutatottnak.

Egyelõre még arra sincs példa, hogy ilyen alacsony nyugdíjkorhatárt a gazdag országok képesek lennének finanszírozni. Nálunk pedig még a kérdés nyílt felvetésétõl is visszarettennek az illetékesek.

A fentiekbõl az következik, hogy az egységnyi ledolgozott munkaidõre példátlanul nagy és az alkalmazott módszerektõl függetlenül elviselhetetlen társadalombiztosítási teher jut, és ez az arány még egyre romlik.

A felvázolt probléma csak tovább növekedett az elmúlt két év során. A kormány gazdaságpolitikája következtében jelentõsen zsugorodik a gazdaság nagyvállalati szektora, vagyis az a terület, ahol a társadalombiztosítási járulék maradék nélkül kivethetõ és viszonylag behajtható. Ezzel szemben egészségesen fejlõdik a magángazdaság és a feketegazdaság, ahol a jövedelmek jelentõs hányada után, sok esetben egyáltalán nem fizetnek járulékot. A hiányt csak fokozza az a tény, hogy a kormány vagyonfelélõ politikája következtében egyre több nagyvállalat képtelen befizetni a társadalombiztosítási járulékot.

Nemcsak a források csökkennek, hanem a kötelezettségek is nõnek. Egyrészt nõ a munkanélküli segélyre fordított összeg, másrészt a nyílt munkanélküliséggel szemben szemérmes politika lehetõvé tette, hogy a felesleges munkaerõ jelentõs hányadát korkedvezményes nyugdíjba küldhessék.

A társadalombiztosítási járulék azért is abnormálisan magas, mivel a jövedelmeknek csak mintegy a felét terheli. Ez az aránytalanság elsõsorban abból fakad, hogy a magyar gazdaságnak nemzetközi mértékkel mérve kiugróan jelentõs a fekete, illetve szürke szektora. Az a társadalombiztosítás, amelynek finanszírozása a szocialista rendszerben alakult ki, arra épült, hogy minden jövedelem ellenõrzött és szinte csak munkaviszonyból származik. Ezért nem okozott problémát az, hogy az állampolgári alapon járó juttatások forrását a munkaviszonyban szerzett jövedelmekre vetítve gyûjtötték be. Ez a módszer azonban a privatizálódó gazdaságban egyre inkább mûködésképtelen. Elkerülhetetlenné válik, hogy az állampolgár ellátási forrásait az állampolgári jövedelmek alapján hajtsák be, és a munkaviszonyból származó jövedelmeket csak annyi adó terhelje, amennyi ellátás a munkaviszony alapján jár. Ez más szavakkal azt jelenti: az adórendszerünk és a társadalombiztosítási elvonási módszerünk nincs összhangban azzal a ténnyel, hogy az egyik oldalon jelentõs az adózás alá nem vont jövedelem, a másik oldalon sok az állampolgári jogon járó juttatás.

Mondanivalóm lényege: a társadalombiztosítás, ezen belül a nyugdíjrendszer csak bizonyos gazdaságpolitika, ezen belül megfelelõ foglalkoztatási szint és adórendszer mellett oldható meg a jogos társadalmi elvárások szintjén.

Végül szólni kívánok arról, hogy a privatizáció során elszalasztottunk egy soha vissza nem térõ lehetõséget: a társadalombiztosítás megfelelõ alapokkal való ellátását. A modern fogyasztói társadalomban a legnagyobb tulajdonos a társadalombiztosító, ezen belül a nyugdíjalap. A lakossági tulajdonnak ez a közvetett, kollektív formája ma már kétszer nagyobb részét birtokolja a nagyvállalati tulajdonnak és az állami értékpapíroknak, mint a magántõkések.

A részvénytársasági forma mellett sokféle tulajdonosra van ugyan szükség, de ezek között egyre inkább a legnagyobb és a legmegfelelõbb tulajdonos a nyugdíjpénztár, a kollektív tõkés. Ezek többségi részesedése jelenti a megfelelõ tõkeáramlás és a megfelelõ tulajdonosi ellenõrzés legjobb feltételét. Nem utolsósorban ez a vagyon jelent megfelelõ biztosítékot a nyugdíjak reálértékének megõrzésére is.