Levéltári napokat rendezett Budapest Fõváros Levéltára 1992. október 9-10-én. A rendezvény három tematikus csomópont köré szervezõdött: 1. a forráskiadás helyzete 1945 után; 2. levéltár és nyilvánosság - azaz a levéltári kutatások helyzete, lehetõségei és korlátai; 3. a Fõvárosi Levéltárban folyó várostörténeti munka bemutatása, a dualizmuskori Budapest néhány, napjainkban is érdeklõdésre számot tartó problémájának bemutatása.

Benda Kálmán, a magyar történetírás egyik "nagy öregje" elõadásában az 1945 utáni forráskiadás helyzetét térképezte fel - nevezetesen a történeti vonatkozású forráskiadásokét. Hangsúlyozta, hogy a politikai befolyásolás szándéka szinte minden korszakban tetten érhetõ a források kiadásának terén is, s ha ez a szándék túlságosan erõs, magát a forráskiadást semmisítheti meg. Pontosan ez történt 1948 után. A történetírás intézményeit centralizálták, s ennek során a források kiadását az e téren korábban nem jeleskedõ Magyar Tudományos Akadémia hatáskörébe utalták. Számos, már régebben indított kiadványsorozat megszakadt (Zsigmondkori okmánytár, urbáriumok, úriszéki jegyzõkönyvek stb.), folytatására majd csak a hetvenes, nyolcvanas években került sor. A források kiadása lényegében nem történészi, hanem levéltárosi feladatnak minõsült, alapvetõ szabályainak oktatását számûzték a történészhallgatók képzésébõl. A korszak jellemzõ forráskiadványa a politikai megfontolások szerint összeállított tematikus válogatás, népszerû olvasókönyv volt, amelyet többnyire a legutolsó száz év eseményeinek szenteltek, s amelynek használhatóságát kihagyások (dokumentumok elhallgatása, illetve csonkolása), az értelemzavaró hibák vagy az értelmet megváltoztató átfogalmazások rontották igen nagy mértékben. A Magyar Történelmi Társulat általa húszas évek elején összeállított forráskiadvány-szabályzat alapelveit negligálták, tulajdonképpen mindenki azt csinált, amit akart. Ha mégis születtek jó forráskiadványok, úgy ez részben néhány megszállott kutató egyéni teljesítménye volt, részben a társtudományok (irodalomtörténet, néprajz) terméke, részben pedig a vidéki levéltárak szívós és kitartó munkájának eredménye.

A történeti vonatkozású forráskiadványok terén uralkodó helyzet vázolása után Petõ Iván az 1945 utáni korszakra vonatkozó forráskiadványokról beszélt, ezek buktatóiról, s arról, "ami ezekbõl kimaradt". Petõ véleménye szerint 1989-ig inkább csak szórványos forrásközlésrõl, s nem szisztematikus forrásfeltáró és -kiadó munkáról beszélhetünk. Nyilvánvaló, hogy ennek elsõsorban politikai okai voltak, hiszen - jóllehet majdnem minden megjelent mûnek, akár feldolgozásnak is lehet forrásértéke - a korszak megértéséhez szükséges források lelõhelyét a végletes centralizáció következményeként ott kell keresnünk, ahol a legfontosabb döntések születtek. Ezek kutatása azonban eminens politikai érdekeket sértett. Alig volt kutatható tehát a döntéshozó pártszeriek mûködése, a kommunista mozgalom története, a magyar-szovjet kapcsolatok kérdése, az egyházak tevékenysége, az, hogy a társadalom maga miként vélekedik a rendszerrõl, és természetesen 1956. E tematikai tabukon túl a kutatónak bizonyos, a korszakra jellemzõ terminológiai tabukra is ügyelnie kell, hiszen, ha nem tudja "dekódolni" a korabeli dokumentumok nyelvezetét, az érdemi információ akkor is eltûnhet, ha egyébként korrekten írja le a történéseket, véleményeket, állásfoglalásokat. E terminológiai tabuk két jellemzõ kutatói magatartást hívtak életre az elmúlt korszakban. Az egyik azoké volt, akik "nem tudták, de tették", azaz korrekten és becsületesen ismertették a dokumentumokat, eseményeket, ám éppen az említett tabuk következtében - az is benne van a közleményben, amit a szerzõ nem is akart. A másik jellemzõ magatartás a tudatosan sorok között íróké volt, az õ mondanivalójukat azonban csak nagyon kevesen tudták megfejteni.

Petõ Iván elõadása már átvezetett az 1945 utáni kutatások egyik legneuralgikusabb pontjához,1956 eseményei dokumentálásának kérdéséhez. Ezek kapcsán szólt Vida István a szovjet-orosz levéltárakban megnyílófélben lévõ új kutatási lehetõségekrõl, az ott fellelhetõ anyagok milyenségérõl, információtartalmukról. A. Varga László a hazai vidéki levéltárakban folyó iratfeltárás munkálatairól beszélt, vázolva a közigazgatási, igazságszolgáltatási, párt- és BM-iratok szerepét 1956 eseményeinek feltárásában.

Mindez már megelõlegezte a rendezvénysorozat második napjának legfontosabb kérdését, nevezetesen, hogy korlátozható-e a tudományos kutatás, s ha igen, mennyiben.

A hozzászólók tulajdonképpen valamennyien - történészek és levéltárosok egyaránt - egyetértettek abban, hogy igenis korlátozható, de csak szûkkörû, világos, egyértelmû és mindenki számára egyként kötelezõ korlátok akceptálhatók, olyanok, amelyek nem teszik lehetetlenné magát e tudományos kutatást.

Mindezek kapcsán két fontos problémakör merült fel: a személyi adatok védelme és a titkos ügyiratkezelés problémája. A történész hozzászólók az ezek kapcsán felmerülõ nehézségeket taglalták kimerítõen. Azokat a helyzeteket, amikor e két kérdésre hivatkozva tagadják meg a közérdeklõdésre számot tartó, ténylegesen közérdekû iratokba való betekintés lehetõségét.

Litván György, Borsa Iván, Kádár Zsuzsa és Erdmann Gyula elõadásukban nagyrészt ezeket az anomáliákat térképezték fel, illetve a kivédésükre javaslatokat fogalmaztak meg. A jelenkorkutatás hazai lehetõségeirõl és akadályairól szóló elõadásában Litván György hangsúlyozta, hogy e téren 1989 a nagy várakozások, remények és a nagy lehetõségek éve volt. Sorra szabadultak fel az eddig hozzáférhetetlen iratok a pártarchívumokban, a Hadtörténeti Intézet Levéltárában, a Belügyminisztérium Archívumában, az Új Magyar Központi Levéltárban és a vidéki levéltárakban. 1992-re azonban határozottan romlottak a kutatási feltételek, újból gyanakvás és szorongás tapasztalható e téren, levéltáros és kutató nem bízik egymásban, mindenki feszeng, a kormányzat pedig inkább a hivatalnokokban bízik, mint a történészekben és levéltárosokban. A személyiségi jogokra és a titokvédelemre hivatkozva olyan komoly korlátozások teremthetõk, amelyek egyszerûen lehetetlenné teszik a kutatást. A probléma feloldása csak akkor remélhetõ, ha törvény mondja ki, hogy a személyiségi jogok csak a természetes élõ személyekre vonatkoznak, privát életszférájukra, ám a közéleti, közszolgálati tevékenységre nem. Hasonlóképpen törvénynek kellene rendelkeznie a titkosságról, az ún. TÜK-iratokról, jelenlegi kezelésük megszüntetésérõl, illetve felülvizsgálatáról. A korszak levéltárosai és kutatói ugyanis jól tudják, hogy az elmúlt negyvenegynéhány év alatt milyen különbözõ rendû és rangú iratokra ütötték rá a titkosság pecsétjét - félelembõl, aggályoskodásból, státus-szimbólumként. Mindezek következtében újra kellene szabályozni a titkos ügyiratkezelést, kötelezni az iratképzõ szerveket, hogy vizsgálják felül korábbi döntéseiket. Általában csak kivételesen fontos, az államérdeket érintõ esetben lehessen 30 év után is fenntartani az egyes iratok titkos minõsítését.

Az "egy hajóban evezõ" történészek és levéltárosok eme szépen egybecsengõ kórusát mintegy "advocatus diaboliként" az alkotmányjogász Majtényi László "zavarta meg". Végsõ következtetésében tulajdonképpen õ sem mondott mást, mint a konferencia többi elõadója, nevezetesen, hogy a személyiségi jogok védelmében nem lehet korlátozni a köz szférájában történt dolgok kutatását, közérdekû események kutatásának csak a kivételesen fontos államérdek szabhat gátat. Emellett azonban felhívta a figyelmet az információs szabadságjogok és a személyi alapjogok egyidejû érvényesülése közötti feszültségre, az információs önrendelkezési jog és a közérdekû információ között meglévõ joghézagból fakadó veszélyekre. E veszélyek azonban - mint az általa említett példákból kitûnt, s amit a hozzászólók is hangsúlyoztak - elsõsorban nem a tudományos kutatás oldaláról fenyegetnek.

Az általánosabb jellegû elõadások mellett Rainer M. János referátuma a Nagy Imreperrõl kiadott ún. "fehér könyv" és a levéltári források egybevetésével azt vizsgálta, milyen módszerekkel (elhallgatások, csonkítások, átfogalmazások, hamisítások) lehetett a tényeket eredeti értelmükbõl kiforgatni, a vallomást tevõk szándékaival ellentétes törekvések szolgálatába állítani.

A konferencián érintett kérdések harmadik csomópontja várostörténeti vonatkozású volt, a téma Budapest története a múlt század második felében, századunk elsõ éveiben. Szõcs Sebestyén a városi kérdés megoldására tett 1848-49-es kísérletekrõl és Pest-Buda ezekben játszott szerepérõl beszélt, Sipos András pedig a fõváros szerepkörére vonatkozó dualizmuskori felfogásokat elemezte. Horváth András a politizáló józsefvárosi társadalommal, Breinich Gábor a fõvárosnak a magyarországi városok szövetkezésében betöltött szerepével foglalkozott, Czaga Viktória azt mutatta be, miként vált és válhatott a budapesti sajtó az egyik nagyon fontos társadalmi politikai tényezõvé a millenium és az elsõ világháború közötti idõben. Hidvégi Violetta záróelõadása a múlt év végén megnyitott Ybl-kiállításról számolt be. Az elõadások a Fõvárosi Levéltársoron következõ évkönyvében megjelennek.

A levéltári napok alkalmából nyílt meg az a kiállítás is, amelyet "Bölcsõtõl a koporsóig" címmel rendezett Szegõfi Anna és Héjj Csaba - a BFL két levéltárosa -, s amely azt mutatja be, hogyan, milyen dokumentumokban, iratokban "poros papírokban", aktákban van jelen az állampolgár az archívumokban, mit õriznek a raktárak az egyes ember életérõl.