Azzal kezdeném, hogy a rendelkezésemre álló rövid idõ nem elegendõ a nyugdíjreform problémáinak teljes áttekintésére. Ezért elõadásomban éppen csak felvillantani szeretném egy bonyolult rendszer átalakításának néhány - általam talán legfontosabbnak tartott elvi és gyakorlati problémáját, megvilágítva azokat a tényezõket, amelyek a nyugdíjreformot egyrészt feltétlenül szükségessé teszik, másrészt viszont a lehetséges átalakítási folyamatot nehezítik és akadályozzák.
 

A nyugdíjbiztosítás átalakíthatóságának Murphy-törvényei

Az elsõ törvény: Semmi sincs teljesen úgy, ahogy látszik.

Jelenleg már közel 2,8 millió nyugdíjas él Magyarországon, és számuk rohamosan növekszik. A közvéleményben élõ általános kép errõl az igen széles rétegrõl meglehetõsen egyoldalú. Úgy képzeljük, hogy a nyugdíjastársadalom teljesen homogén: csupa idõs, munkára képtelen, egyéb jövedelemmel nem rendelkezõ, csak a nyugdíjából élõ emberbõl áll, akik a nyugdíjhoz való jogukat egész munkában eltöltött életükkel szerezték meg. A kép ennél persze jóval bonyolultabb. Hogy csak néhány példát mondjak: nyilvánvalóan más a helyzete az idõs öregségi nyugdíjasnak, vagy az önmagát éppen csak ellátni képes - ún. II. csoportú - rokkantnak, vagy a balesetben elhunyt özvegyének, akinek kiskorú gyerekekrõl kell gondoskodnia. A nyugdíjasok legnagyobb csoport ját persze tényleg az általános elképzelésnek leginkább megfelelõ öregségi nyugdíjasok alkotják, a valóság azonban még ebben a körben is lényegesen differenciáltabb, mint a leegyszerûsített kép. Gondoljunk arra, hogy más a helyzete azoknak, akik nem rég mentek nyugdíjba, mint a 20-30 éve nyugdíjazott, legidõsebb rétegnek; vagy akinek van módja a nyugdíj mellett munkát vállalni, nyugdíját kiegészíteni, illetve akinek erre egészségi, képzettségi vagy egyéb okból nincs lehetõsége, és sorolhatnánk tovább. Most azonban csak a nyugdíjrendszerben megkülönböztetett fõ ellátásokat vesszük sorra.

A teljes nyugdíjas állomány összetétele egy évvel ezelõtt - akkor még csak 2 millió 640-650 ezer nyugdíjast tartottunk számon - a következõ volt:

A nyugdíjasok száma fõ ellátási csoportok szerint 1991 márciusában
(kerekítve, ezer fõben)

	a korhatár
	(ffi: 60, alatt	nõ: 55 év) felett	öszesen
sajátjogú ellátások
öregségi nyugdíjban részesülõ	50	1460	1510
rokkantsági nyugdíjas	250	320	570
baleseti járadékos	25	-	25
hozzátartozói ellátások
özvegyi-szülõi nyugdíjas	35	225	260
árvaellátásban részesülõ	100	-	100
mezõgazdasági járadékos	-	75	75
összesen	460	2080	2540
egyéb ellátásban részesülõ	-	100
mindösszesen		2640

Mint az adatokból is látható, az ellátási rendszer meglehetõsen összetett, és a különbözõ ellátásoknak természetesen a problémája is jellegzetesen eltérõ. A tipikusnak tekintett, a korhatárt betöltött saját jogú nyugdíjasok száma "mindössze" 1 millió 800 ezer. A baleseti járadékosokkal együtt megközelíti a 300 ezret a "fiatalabb" korú - inkább rehabilitációra, munkaképességének visszaállítására, mint nyugdíjra váró - rokkantsági nyugdíjasok száma. (Tudnunk kell, hogy a felsorolt ellátások közül a nyugdíjelvileg teljes, jövedelempótló jellegû ellátás, míg a baleseti járadék részleges, jövedelemkiegészítõ jellegû -az elszenvedett munkaképesség-csökkenésének megfelelõen -azaz feltételezi, hogy az illetõ tovább dolgozik.) Egy évvel ezelõtt még "csak" 50 ezer korhatár alatti öregségi nyugdíjasunk volt, az ide sorolt ellátások részben a különlegesen nehéz és egészségkárosító munkakörben dolgozókat érintõ ún. korkedvezményes , részben a foglalkoztatási gondok "megoldására" kialakított korengedményes nyugdíjas, ez utóbbiak száma azóta is dinamikusan nõ. A korhatár alatt nyugdíjban részesülõk együttes száma meghalad ja a munkaképes korú lakosság 5 százalékát.

Ellentmondásos a helyzete a 360 ezer hozzátartozói ellátásban részesülõnek (özvegyi, szülõi nyugdíjak, árvaellátások), ami egy igen differenciált ellátási részrendszer következménye. A nyugdíjasok közé tartozik 75 ezer mezõgazdasági járadékos, ez a réteg helyzeténél fogva nem szerezhetett saját nyugdíjra jogot, ellátásuk a nyugdíjnál szerényebb összegû. Számuk igen idõs koruk miatt gyorsan csökken. Végül a 100 ezer egyéb tétel olyan, önmagában is inhomogén ellátási kört takar, amely csak azzal jellemezhetõ, hogy a különbözõ ide sorolt ellátásokat nem a társadalombiztosítási törvény szabályozza. Az ide tartozó létszám egyébként kiugróan gyorsan emelkedik.

A fenti Murphy-tétel egyébként szó szerint vonatkozik a tényadatokra is. A nyugdíjbiztosítás információs és statisztikai rendszere meglehetõsen elavult, fõ fogalmaiban és kategóriáiban még a hatvanas-hetvenes években alakult ki és azóta lényegében változatlan vagy csak a jogi változásokat követte. Ezért bár rengeteg információ van, arra, amire éppen választ szeretnénk kapni, rendszerint hiányzik; ha viszont ugyanarra a dologra több információ is létezik, az adatok ilyen-olyan okból biztosan nem fognak megegyezni. A mérések bizonytalanságát a fogalomrendszer elavultsága egészíti ki.

Az információs rendszer elmaradottsága döntõen arra a hosszú idõszakra vezethetõ vissza, amikor a társadalombiztosítás az állami költségvetés részeként mûködött. Ezalatt elsorvadtak azok a rendszeres feldolgozásra váró statisztikák - sokszor már ezek igénye is -,amelyek egy biztosítási alapokra épülõ nyugdíjrendszer mûködtetéséhez, finanszírozásához és fejlesztéséhez nélkülözhetetlenek. Csak példaként említem, hogy nem készülnek teljes körû, nemenkénti és korévenkénti nyugdíjazási adatok, holott ezek bármilyen részletes nyugdíj-elõreszámításhoz, a nyugdíjrendszer biztosítástechnikai megalapozásához elengedhetetlenek lennének. Hiányoznak a speciális kiválási, halálozási statisztikák is. Az információs rendszer elavultsága végeredményben nehezíti és bizonytalanná teszi a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos döntéselõkészítõ munkát.

A második törvény. A nyugdíjrendszerrel ma mindenki jogosan elégedetlen. Olyan megoldás nincs, amely mindenkinek tetszik, olyan viszont sok van, amely senkinek.

Az, hogy az érintettek általában nincsenek megelégedve egy ilyen nagy ellátórendszerrel - úgy gondolom -, teljesen természetes emberi reakció, és nem is kellene a kérdéssel egy ilyen elõadás keretében "tudományosan" foglalkozni. (Mellesleg valószínû, hogy ez a világon mindenütt így van - akkor is, ha a gazdasági feltételek egyébként kedvezõek és pláne akkor, ha gazdasági visszaesés van.) A hangsúly a "mindenki jogosan" kitételen van, mert ez jelzi, hogy a felhalmozódó ellentmondások már szétfeszítik a mai nyugdíjrendszert. Csak néhány példát említek ebbõl a problémakörbõl.

A járulékfizetõ azért elégedetlen jogosan, mert túlzottan magas a járulék, de nagyon alacsonyak az ellátási szintek. A magasabb jövedelemmel nyugdíjba menõ elégedetlen azzal, hogy nyugdíját "degresszív módon" számítják és ezzel "elveszik jogosan járó pénzét". A magasabb nyugdíjjal rendelkezõ nem kap akkora kompenzációt a nyugdíjához, mint más, és nyugdíjkilátásai is relatíve rosszabbak, legalábbis eddig így volt. Az alacsony nyugdíjjal rendelkezõ pedig azért elégedetlen, mert nem az érdekli, hogy 13 helyett 16 százalékkal emelkedett-e a nyugdíja, ha ebbõl nehezen, vagy egyáltalán nem tud megélni, mivel ebben a körben az abszolút nyugdíjszint és nem a kompenzáció relatív mértéke az érdekes. Az egyedülállónak az a gondja, hogy megélhetésének fix költségei olyan mértékben emelkedtek, hogy a létminimum "elhúzott" a nyugdíja mellett. Az, aki "két nyugdíjból él", azaz saját és özvegyi jogon, nem tudja mindkét jogát teljesen érvényesíteni. Ahol viszont egy nyugdíjból ketten élnek, tehát valakit még a nyugdíjból el is kell tartani, ott az ehhez adott jövedelempótlék az elégtelen. A hetven éven felüliek 1986-ban ígéretet kaptak az inflációt követõ kompenzációra, nyugdíjuk viszont messze az infláció alatt növekszik csak, mivel az inflációkövetõ kompenzáció 1989-ben megszûnt.

A harmadik törvény tatán a szociológusok számára a legérdekesebb, és ezért kicsit hosszabban is foglalkoznék a kérdéssel. Így szól: A teendõkben senki senkivel nem ért egyet. Nincs olyan ember, aki ne bírálná a meglevõ nyugdíjrendszert, de nincs két olyan érintett, aki ugyanúgy változtatná meg.

Sajnos, igaz ez a szakértõkre és a közvéleményre, a társadalombiztosítás problémáival elméletileg foglalkozó kutatókra és a gyakorlati munkában résztvevõkre, a döntéselõkészítõ szakértõkre és a politikai döntéshozókra egyaránt. Véleményem szerint ennek a következménye az, hogy az egész döntéselõkészítõ és döntési mechanizmusunk a nyugdíjrendszer részleges és átfogó átalakításának kérdéseiben kevés kritikát bír ki. Általában is elmondható: csak a problémák felismerésében van egyetértés, a javasolható megoldási módokból viszont éppen annyi van, ahány szereplõ. Mindez arra vezet, hogy a döntésekben eluralkodnak az ad hoc megoldások a perspektivikus, egy távlati rendszerbe jobban illõ s ezért sokszor nehezebb válaszok keresése helyett.

Egyoldalú a társadalombiztosítás jogfejlõdése, a nyugdíjrendszerben szinte csak "jogkiterjesztés" van, természetes módon történõ "visszafejlõdés" nincs. A jogstruktúrában meghatározóak a törvényben rögzített jogok (ellátási jogosultságok, mértékek, feltételek stb.). Ezeknél alacsonyabbrendûek az ún. szerzett jogok, amelyek fokozatosan beépülnek a törvényekbe. Ezek alatt vannak a szokásjogok, amelyek könnyen szerzett jogokká alakulnak, és végül a döntési folyamatban mindenkor keletkeznek ideiglenes, ad hoc jellegû megoldások, amelyek viszont a késõbbiekben megszokottá válnak. Ez az "egyirányú jogfejlõdés" is hozzá járul annak a mechanizmusnak a fenntartásához, amely végül az ellátási színvonal általános elégtelenségéhez vezet.

Az sem mellõzhetõ szempont, hogy a nyugdíjrendszer átalakítására irányuló döntések különleges politikai játéktérben zajlanak, ahol bár elvi egyetértés van abban, hogy a nyugdíjkérdések nem pártpolitikai kérdések, a valóság merõben más, és ez a tény a döntésekre is rányomja a bélyegét. (Példa erre egy-egy parlamenti vita az aktuális nyugdíjemelésrõl és a döntések elhúzódása.)

Mivel e tétel a döntési mechanizmus - egyáltalán nem újkeletû - ellentmondásairól szól, külön hangsúlyoznám szerintem legfontosabb következményét is: a nyugdíjrendszerben feltétlenül szükséges hosszú távú szemlélettel szemben egyre erõteljesebb a rövid távú szemlélet térhódítása. Némi túlzással úgy is fogalmazható: gyakorlatilag nem érdekes, hogy öt-tíz-tizenöt év múlva a döntéseknek mi lesz a következménye; csak az számít, hogy az idén mibe kerül. Márpedig egy 300 milliárd forintos nyugdíj-költségvetésben 1-2 milliárd forintos többletkiadás, vagy megtakarítás megítélése mindenképpen relatív. Nem lehet az a döntés megalapozott, amely nem számol az esetleges késõbbi - sokszor nem számszerûsíthetõ, de átlátható - következményekkel. A döntési szemlélet "beszûkülésének" persze objektív alapja van: a gazdasági lehetõségek hosszú idõ óta állandó szûkössége. A nyugdíjrendszer átalakíthatóságának csapdáját jelenti, hogy mindezt a döntési folyamat minden szereplõje pontosan tudja - és ha szükséges, ki is használja -, mégis változatlanul érvényes a "pillanatnyi szituációra való pillanatnyi reakció" alapképlete.

A döntési folyamatra, a koncepcionális és a napi szempontok ütközésére egyetlen példát szeretnék bemutatni. Az idézet a tavaly nyáron benyújtott "Jelentés az Országgyûlés számára a társadalombiztosítás átalakításáról" címû munkaanyagból származik: "Finanszírozási szempontból csak azok a változtatások fogadhatók el, amelyek hosszabb távon a járulékmértéket csökkentik, azt átmenetileg sem növelik, és a költségvetésre sem hárítanak teljesíthetetlen finanszírozási kötelezettségeket." Az állítás helyessége természetesen vitatható. A parlament hosszan foglalkozott a koncepcióval, jelentõsen át is alakította, de az idézett gondolat az október végi határozatban is megmaradt. Decemberben megkezdõdött a költségvetéssel kapcsolatos "döntési dömping", amikor a felmerült ellentmondásokra adott elsõ válasz az volt, hogy egy százalékponttal megemeltük a járulékot. A megoldást igénylõ gyakorlati problémák "elmosták" azokat a megfontolásokat, amelyekkel korábban szinte mindenki egyetértett.

A negyedik Murphy-törvény szerint Minden mindennel összefügg. A hibák terjedési lehetõsége határtalan; sõt, ami a kezdetben még jó, késõbb mégis hibássá válhat.

A triviálisnak és durván leegyszerûsítõnek hangzó állítás jelentõségét akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy a nyugdíjbiztosítás a gazdaság egyik legnagyobb újraelosztó rendszere. Az ellátások sokfélesége és bonyolultsága is nehezíti, sõt sokszor kérdésessé teszi az átalakíthatóságot. A nyugdíjrendszerben - bár alapvetõen törvényileg meghatározott - rengeteg a beavatkozást igénylõ vezérlõeszköz, szabályozó elem, ezek összehangolt átalakítása igen nagy gondot okoz már az éves folyamatok tervezésében is.

A nyugdíjrendszer vezérlõ eszközei közé tartozik a minimumok egész serege. Közismert például, hogy létezik öregségi nyugdíjminimum. Az viszont már talán kevéssé ismert, hogy az öregségi nyugdíj aktuális minimuma közvetlenül és elsõdlegesen legkevésbé az öregségi nyugdíjkiadást befolyásolja, mert valójában csak az alacsony jövedelemmel és kevés szolgálati idõvel nyugdíjba menõk ellátását szabályozza (a nyugdíj lehet alacsonyabb, mint a minimum); míg a régebben nyugdíjazottakéra már nincs hatással. Az összekapcsolódások miatt a nyugdíjminimum aktuális értékének nagyobb a közvetlen anyagi hatása a GYED-ben, mivel a gyermekgondozási díj tényleg nem lehet ennél a minimumnál alacsonyabb, és az ilyen ellátások közel harmadának összegét évrõl évre ez határozza meg. Így a társadalombiztosítás éves költségvetésének összeállításakor a tervezett minimumértéket a GYED kiadásánál figyelembe kell vennünk, ezzel szemben a nyugdíj-költségvetésben elenyészõen kis mértékû a "szabályozó hatás" a tárgyévi nyugdíjkiadásban.

Hosszú távon azonban a közvetett hatások kerülnek elõtérbe, és az egész "megfordul"; a nyugdíjminimumok dinamikái, egymáshoz viszonyított arányai a nyugdíjrendszer fontos jelzõszámaivá válnak, mivel ezek a "vízválasztói" az alacsony ellátásoknak. Ha tehát hosszú ideig csak a közvetlen hatásokat vesszük figyelembe, a nyugdíjrendszert lassan "félrekormányozhatjuk".

Ha összefoglalóan is meg akarjuk határozni a nyugdíjrendszer mai dilemmáját, a fõtétel - ahogy már sokan megfogalmazták, és ez lenne az ötödik Murphy-törvény - a következõ: Nyugdíjrendszerünk túl sok embernek túl sokat ígér és keveset ad. A reformnak tehát arra kellene választ adnia - ami nekem sajnos nem fog sikerülni -, hogy kinek, milyen forrásból, mennyit és milyen feltételekkel biztosítson a nyugdíjrendszer.
 

A nyugdíjrendszer közgazdasági feltételrendszere

Nagyon röviden néhány olyan adatot szeretnék ismertetni a nyugdíjrendszer múltjáról és jelenérõl, amely érzékelteti, mitõl is "fáj a fejünk" a gazdaság egyik legnagyobb újraelosztó rendszere miatt.

A nyugdíjkiadás makroadatai (1970-1990)

	1970	1975	1980	1985	1990
nyugdíjkiadás (md ft)	13	27	56	92	202
nyugdíjas létszám (ezer fõ)	1450	1800	2100	2300	2560
átlagos ellátás (ft)	764	1273	2276	3353	6683
létszám a népességhez viszonyítva (%)	14.0	17.0	19.4	21.0	24.7
nyugdíjkiadás a GDP belföldi felhasználásához viszonyítva (%)	3.8	5.2	7.6	9.1	10.1

A nyugdíjakra fordított kiadás az 1970. évi 13 milliárd forintról 15 és félszeresére, 202 milliárd forintra nõtt 1990-ig, ebben az idõszakban szinte pontosan 5 évenként megduplázódott. A gyors növekedési folyamat - bár a korábbiaktól részben eltérõ mozgatórugók alapján - továbbra is hasonló: 1991-ben a kiadások elérték a 260 milliárd forintot, 1992-re pedig 310-320 milliárd forinttal számol a társadalombiztosítás költségvetése.

A kiadás-növekedés egyik legfontosabb tényezõje a létszámalakulás. Az ún. folyósítási tételszám (az ellátottak tényleges számához hasonló - annál technikai okok miatt alacsonyabb - nyugdíjátutalások száma) 20 év alatt 1,7-szeresére nõtt. Ezen idõszakon belül a gyorsabb növekedés 1970 és 1980 között következett be; ezt az évtizedet az igen jelentõs jogkiterjesztés jellemzi, középpontjában az 1975. évi II. törvénnyel. Ekkor fejezõdött be a mai egységes és általános nyugdíjbiztosítás kialakítása azzal, hogy fokozatosan bevonta a kötelezõ biztosításba a korábban még a nyugdíjjogosultságból kimaradt (vagy eltérõen szabályozott) rétegeket is. Elsõsorban ez volt az oka annak, hogy a nyugdíjasok részaránya a népességen belül 10 év alatt 14 százalékról közel 20 százalékra emelkedett, de természetesen nem elhanyagolható az a hatvanas évek közepén indult demográfiai változás sem, amely az aktív korosztályok romló halálozási arányával, az ingadozó születésszámmal és a népesség elöregedésével jellemezhetõ. Az utolsó idõszak ismét kissé gyorsuló létszámnövekedése már más természetû okra, elsõsorban a súlyosbodó gazdasági problémák nyomán bekövetkezõ kényszernyugdíjazásokra (a már említett korengedményes nyugdíj, elõnyugdíj) vezethetõ vissza. Figyelembe kell azonban venni, hogy ez a folyamat az elõzõ évtized végén még éppen csak elkezdõdött, azóta viszont felgyorsult, ezért az 1990. évi közel 25 százalékos hányad is tovább emelkedik.

A kiadásnövekedésnek a létszámnövekedéssel meg nem magyarázható része a nyugdíjszint emelkedésébõl adódik. Az egy fõre jutó átlagösszeg 764 forintról 6683 forintra növekedett, a növekedés 20 év alatt 8,7-szeres. Ennek két, számszerûen nehezen szétválasztható tényezõje van: az egyik a nyugdíjkompenzáció, azaz a nyugdíjak évrõl évre történõ felemelése; a másik az állománycserélõdés, ami abból adódik, hogy az újabbak nyugdíja magasabb, mint a régieké. Ezért az egy ellátásra jutó átlagösszeg dinamikája semmiképpen nem meghatározó abból a szempontból, hogy a 10 vagy 20 évvel ezelõtt nyugdíjazottnak, ha még 1990-ben is az állományban volt, mekkora az ellátása. Az "átlagnyugdíjas" nyugdíja tehát nem azonos az átlagnyugdíjjal, a kettõ között az összetételváltozás mellett éppen a nem mérhetõ cserélõdés a különbség. A nyugdíjasok egyéni nézõpontjából pedig csak az elõbbi, a kimutatható átlagnál lényegesen szerényebb nyugdíjdinamika a meghatározó, míg makroszemléletben a kiadásokat az utóbbi jelzi csak.

A nyugdíjkiadást ebben a makroközelítésben a gazdaság teljesítményéhez kell hasonlítanunk. A nyugdíjkiadásnak a GDP-hez viszonyított értéke is rohamosan emelkedett, 20 év alatt nem egészen 4 százalékról több mint 10 százalékra. Ez azt jelenti, hogy 1990-ben már a gazdaságban megtermelt és felhasználható összes bruttó jövedelem - beleértve az amortizációt, az aktívak jövedelmét, a gazdasági szféra eredményét, az állami adóbevételeket és a külföld pozitív vagy negatív hozzá járulását - minden tizedik forintja újraelosztásra került a nyugdíjrendszeren keresztül.

A nyugdíjkiadás rohamos növekedését természetesen az inflációs folyamatok is meghatározzák, 1970 és 1990 között a fogyasztói árindex 432 százalék volt. Az inflációval párhuzamosan a nyugdíjrendszert hosszú távon is befolyásoló igen fontos tényezõ az aktívak reálbéralakulása. A vizsgált idõszakon belül 1978-ig emelkedtek a reálbérek, az ezt követõ néhány évet a hullámzás, stagnálás jellemezte, ennek következtében a mutató 1982-ben az 1977-es színvonalra került, azóta a folyamatos visszaesés a meghatározó; 1985-ben az 1975. évi, 1990-ben az 1973. évi szintre kerültünk vissza, és - saját számításom szerint - 1991-ben éppen elértük az 1970-es szintet.

A nyugdíjrendszer rövid gazdaságtörténeti háttere alapján négy problémakörrel kell szembenézni:

1. Az a gazdaság, amelyben a nyugdíjrendszer mûködik és amelyhez szorosan kötõdik - többek között azért, mert felosztó-kiróvó rendszerben mûködik, azaz a befolyó járulékbevételeit oszthatja el-, válságban van, jövedelemképessége nagyon alacsony. Ezzel is magyarázható, hogy a járulékoldalt már nem lehet tovább terhelni, ezért az ellátórendszer átalakítása feltétlenül szükséges.

2. A nyugdíjrendszer belsõ ellentmondásai kiélezõdtek.

3. A nyugdíjrendszernek igen nagyfokú a determináltsága, hiszen 18-20 éves korban kerülünk kapcsolatba a társadalombiztosítással, kezdjük a megtakarításokat azért a nyugdíjért, amit jó esetben 100 éves korunkig élvezünk.

4. Hiányzik a valódi tulajdonos és hiányzik a nyugdíjbiztosítás perspektivikus mûködtetéséhez szükséges tartalékvagyon is.

Végül hangsúlyoznám, hogy véleményem szerint a nyugdíjbiztosítás fõ problémáinak megoldására nincsenek lemásolható nemzetközi minták, bár rengeteg a hasznosítható nemzetközi tapasztalat. Minden országnak magának kell saját rendszerét - múltjából és hagyományaiból kiindulva - kialakítania.

Úgy gondolom, a gazdasági kilábalás kérdése túlmegy a nyugdíjrendszer keretein, a többi probléma azonban némileg részletesebb kifejtést igényel.

Milyen tényezõk jellemzik a nyugdíjrendszer ellentmondásait?

A legfontosabb: igen nagy a felgyûlt értékvesztés, ami kimutatható a bérekhez-keresetekhez viszonyítva is, de a nagy mértékû inflációhoz képest még kiélezettebb problémát jelent. A nyugdíjarányokban igen erõteljes nivellálódás következett be, részben objektív kényszerûségbõl, részben pedig azért, mert ezzel járt az elmúlt 15-20 év nyugdíjkompenzációs gyakorlata: a szociálpolitikai szempontok túlzott érvényesítése.

Sok a diszfunkcionálisan mûködõ elem, és szinte minden újabb döntés ezekhez hozzátesz egyet-egyet. Például 1991-ben három új ellátás indult: a már említett elõnyugdíj a munkanélküliséggel, a bányásznyugdíj és az egészségkárosodási járadék az ágazat foglalkoztatási problémáival összefüggésben. Látszólag nincs probléma, mert egyik ellátást sem a TB Alap finanszírozza, pénzügyi fedezetüket ugyanis biztosítja a költségvetés. A gond az, hogy az ilyen nyugdíjak fedezeti hányada - a nyugdíjnak a járulékhoz viszonyított aránya - jelentõsen romlik a rövidülõ járulékfizetési idõ alatt, továbbá mindig problémát okoz az ilyen ellátások beillesztése az általános rendszerbe.

A magas járulékkulcs ellenére, enyhébb kifejezéssel és rövidebb távon, a pénzügyi instabilitás, szigorúbb megfogalmazásban és hosszabb idõtávon a finanszírozhatatlanság veszélye áll fenn. Újtényezõ az állami garancia fokozatos leépítése. És végül: az egész rendszer túlzottan bonyolult és áttekinthetetlen a biztosítottak számára, az információs rendszer pedig nem segíti kellõen a döntéshozatalt.

Mit értek a nyugdíjrendszer determináltságán?

A determináció a nyugdíjrendszer múltjából és jelenébõl következõ meghatározottság, a jövõre vonatkozó olyan elkötelezettség, amely a meglevõ nyugdíjas állományból már eleve következik. Saját elõreszámításaim szerint - ezek az eredmények biztosan nem pontosak, demográfiai feltevései vitathatóak, de a nagyságrendi tévedések valószínûtlenek - az 1991. év eleji nyugdíjas létszám mintegy 53 százaléka még az állományban lesz, nyugdíjat fog kapni a következõ évezred elején: 20 év múlva, 2011-ig is csak 24 százalékra csökken az induló állomány aránya; és még 30 év múlva is nyugdíjat fog kapni a létszám 5-6 százaléka.

Amennyiben feltételezzük a reálkeresetnek megfelelõ nyugdíjkompenzációt, a 2000. év nyugdíjkiadásának mintegy felét, a 2010-esnek pedig közel negyedét "már elõre, automatikusan elköltöttük". Vagy fordítva: ha elképzeljük azt az abszurd helyzetet, hogy 1991tõl kezdve már senki nem mehet nyugdíjba, de a régi nyugdíjakat az éves kompenzációval tovább fizetjük, a kiadások említett mértékei akkor is felmerülnek. Ez az 1990. évi bérszinten mérve 2000-ben mintegy 100 milliárd forint kiadást jelent, azaz, ha ebben a tízéves idõszakban csak 8-10 százalék átlagos nominálbér-növekedést tételezünk fel, a 2000. év nyugdíjkiadásából mintegy 230-270 milliárd forintot költöttünk eddig el.

Néhány megjegyzés a tartalékvagyonról és a tulajdonosról. A nyugdíjbiztosítás eszmei várományfedezeti vagyona (az a vagyon, amely kamataival együtt elegendõ a ma élõ aktív és nyugdíjas népesség összes leendõ nyugdíjának kifizetésére) - ahogy ezt 1990-ben számítottuk - 5-6000 milliárd forint, és ennek mintegy fele tartozik a már nyugdíjban levõk várományához. Más kutatók is hasonló nagyságrendekhez jutottak. Ezek szerint a teljes nemzeti vagyon igen jelentõs hányada a nyugdíjrendszer eszmei fedezetét, garanciáját képezi. A felosztó-kiróvó típusú finanszírozási rendszer nem igényli ugyan ennek a vagyonnak a közvetlen nyugdíjbiztosítási tulajdonlását, de a demográfiai folyamatok és a kiadásoknak a bevételeknél gyorsabb növekedése - a számítások szerint - még e finanszírozási rendszernél is 500-700 milliárd forint tartalékvagyont tenne szükségessé.

Ezzel szemben a társadalombiztosításnak 1992. év elején mintegy 100 milliárd forint - jelenleg még a nyugdíj- és az egészségbiztosítás között nem megosztott - bruttó vagyona van (ennek mintegy fele kétes értékû követelés, járuléktartozásból eredõ kintlevõség, 30 százaléka részben forgóalapként funkcionáló likvid tartalék és 20 százaléka tartós lekötésû vagyon), amivel szemben áll még az 1991. évi, 20 milliárd forintot meghaladó - a zárszámadásig rendezetlen - hiány és mintegy 11 milliárd forint hiteltartozás. Ilyen módon számottevõ, az ellátások folyó kiadásainak fedezetére bevonható vagyonhozam sincs. Azonban a meglevõ kevés vagyonnal is gazdálkodni kell, másrészt pozitív döntések vannak a tartalékvagyon részleges feltöltésére is (néhány éven belül 300 milliárd forintnyi vagyon kerül átadásra). Valódi tulajdonos kell tehát a vagyonnal, illetve a folyó bevételekkel való gazdálkodásban, "aki a hosszú távú tulajdonosi szemléletet" érvényesíti a döntési folyamatban is.

Mindezek alapján milyen feltételekkel számolhatunk a jövõre vonatkozóan, milyenek a nyugdíjbiztosítás kilátásai tíz-húsz év távlatában a jelenlegi adottságok alapján?

A korábbi demográfiai alapon nyugvó "jóslat" ellenére - amely szerint a nyugdíjas létszámnak már egyáltalán nem kellene nõnie-1985-ben még 156 ezer,1989-90-91-ben 162, 192, illetve 214 ezer új nyugdíjmegállapítás volt, és ezzel az utolsó három évben 56, 79, majd 124 ezer fõvel emelkedett a tételszám. A nyugdíjazások magas száma döntõen nem demográfiai okra - ti. hogy sokan lépnek nyugdíjkorba - vezethetõ vissza, hanem gazdasági indíttatású: a romló gazdasági feltételrendszer szüli egyik "kényszermegoldásként" a nyugdíjazást. Ennek csak az egyik megnyilvánulása a jelenleg már mintegy 60 ezer fõ foglalkoztatáspolitikai korengedményes nyugdíja. A másik: a rokkantsági nyugdíjasok növekvõ száma, legalább részben, ugyanerre az okra vezethetõ vissza.

Míg a teljes állományban "csak" minden negyedik saját jogú nyugdíj rokkantsági eredetû, az induló nyugdíjakban már minden harmadik ilyen, és az arány tovább romlik: I 985-ben az újnyugdíjak öregségi-rokkantsági megoszlása 70 százalék a 30 százalékhoz, 1989-91 között már 65 a 35-höz viszonyítva. Ezek a problémák - az egészségügyi, foglalkoztatási és rehabilitációs vonatkozások mellett - egyre súlyosabb finanszírozási terheket is jelentenek a nyugdíjrendszerre.

A közeli jövõt, a jelenlegi évtizedet illetõen hasonló feltételrendszerrel kell számolni, igen nehezen található olyan feltevés együttes, amely elfogadható költségvetési és finanszírozási pozíciót eredményez ezen az idõtávon a mai ellátási és jogosultsági feltételek alapján. Ehhez ugyanis egyszerre kell a gazdasági feltételrendszert igen optimistán, a demográfiai feltételrendszert, az idõskori halandóságot pedig igen pesszimistán megítélni. A jelenlegi feltételek mellett az elõreszámítások az évtized közepére-végére 100-200 milliárd forint éves hiányt jeleznek, ezek persze szintén nem a konkrét számszerû értékben, csak tendenciájukban mérvadóak. Ha tehát "minden úgy megy tovább, ahogy eddig", a hiány folyamatosan növekedni fog, és ha a kedvezõtlen növekedési ütemek mérséklõdnek is, rövid idõn belül finanszírozhatatlan lehet a nyugdíjrendszer.

A nyugdíjrendszer ilyen jellegû problémáinak hangsúlyozását többen a társadalom "riogatásának, a nyugdíjrendszer összeomlásával való fenyegetésnek" tartják, amelynek egyetlen cél ja, hogy elfogadtassa a közvéleménnyel a várható megszorító, korlátozó intézkedéseket. Véleményem szerint nem errõl van szó: a "finanszírozhatóság válsága" nem azonos a "nyugdíjrendszer összeomlásával". A már megállapított ellátások kifizethetõsége egy államilag garantált társadalombiztosítási rendszerben nem lehet kétséges! Ellenben következik belõle egyrészt az ellátási rendszer átalakításának, a nyugdíjreformnak a szükségessége, másrészt a nyugdíjrendszer mai egycsatornás - tisztán járulékfedezeti alapon álló - finanszírozási rendszerének az átalakítása, a járulék mellett a vagyonra és hozamára, illetve a költségvetés normatív jellegû támogatására és folyamatos garanciavállalásra épülõ finanszírozás bevezetésének szükségessége. Mindez természetesen megszorításokat, korlátozásokat is jelent vagy a jogosultak körére, az ellátások színvonalára, vagy a terhek viselésére vonatkozóan.
 

A nyugdíjreform jelenlegi állása

Mi történt eddig a reform területén, és mire lehet a jövõben számítani - erre próbálok a továbbiakban válaszolni a rendelkezésre álló rövid idõ keretei között. A kiinduló lépésnek a Társadalombiztosítási Alap 1989. évi önállósága, az állami költségvetéstõl való elkülönítése tekinthetõ. Az azóta megtett legfontosabb lépések a következõk:

1. A nyugdíjbiztosítás jellegét, a nyugdíjrendszer biztosítási és szolidaritási alapelvének fenntartását, az alapvetõ feltételrendszert meghatározta az Országgyûlés 1991. év végén hozott határozata.

2. Ha jelenleg még csak formálisan is, de 1992-ben létrejöttek a biztosítási ágak, elkülönült egymástól a nyugdíjbiztosítás és az egészségbiztosítás. Definiálódott a két ág járulékkulcsa (az összesen 54 százalékos járulékból 30,5 százalék az egészségbiztosítás feladatainak, illetve a két ágból közösen fedezett feladatoknak a finanszírozására szolgál).

3. Megszületett a társadalombiztosítás két ágának önkormányzati (tulajdonosi) irányításáról szóló törvény, az önkormányzatok megalakulásáig átmenetileg létrejöttek a felügyelõ bizottságok.

4. 1992-tõl törvény rögzíti a nyugdíjkompenzáció alapelvét, miszerint a nyugdíjakat az átlagkereset növekedésének megfelelõen kell évrõl évre emelni. Ezt valósította meg már az 1991. évi gyakorlat is, most azonban az ütemezést is tartalmazó - évi kétszeri emelés, márciusban és szeptemberben - törvényi garancia van a bérkövetõ kompenzálásra. Így biztosítható, hogy az aktívak reálkeresete és a nyugdíjak reálértéke folyamatosan együtt mozoghat, a nyugdíjasok se viseljenek nagyobb terhet, illetve arányosan élvezzék majd a meginduló növekedés elõnyeit.

5. Határozat született a "profiltisztítás" szükségességérõl; a társadalombiztosítás keretei között - és ezen belül a nyugdíjbiztosításban - tartósan nem finanszírozható, szociálpolitikai jellegû ellátásoknak a központi költségvetési finanszírozásáról. A két biztosítási ág ellátási feladatait, illetve az átmenetileg közösen finanszírozott - még "le nem adott" - ellátások körét is törvény rögzíti. A feladatátcsoportosítás - 3,6 milliárd forint erejéig - már 1992-ben megkezdõdött.

A felsorolt - egyértelmûen elõremutató, pozitív irányú - elemek csak kezdeti lépésnek tekinthetõk és a jelenlegi elsõ idõszakban a megoldásnak inkább még csak a formális oldalai kerültek elõtérbe. Miért?

- A társadalombiztosítás állami költségvetéstõl való anyagi függetlenségének, döntési-irányítási önállóságának még csak a keretei és nem a valós feltételei jöttek létre. Ugyanez igaz a két ág egymáshoz való viszonyára is, mivel amíg a két nagy ellátórendszer nem teljesen független anyagilag, tehát pénz "szivattyúzható át" egyikbõl a másikba, addig a reform sem érhet el eredményeket.

- Az állami szociálpolitikával történõ feladatmegosztás, a társadalombiztosítási feladatok kijelölése körüli vita csak "pillanatnyilag" jutott nyugvópontra. Hiányzik a leadandó, profilidegen feladatok átvételének elfogadott ütemezése. Ezért a vita az ellátások jellegérõl várhatóan újból ki fog élezõdni, ha az átadás-átvétel ténylegesen napirendre kerül.

- Az állami költségvetés szociálpolitikai szerepvállalása a gazdasági feltételrendszer miatt is igen korlátozott, pedig több okból is kiemelt jelentõségû a profilidegen tevékenységek sorsa.

Az elsõ, hogy a kiadások mérséklésének, a hiány csökkentésének és így a finanszírozhatóságnak is az egyik forrása a járulékfizetéssel elvileg sem fedezhetõ ellátások kikerülése a társadalombiztosításból (az ilyen kiadások 1992-re becsült összege - a már leadott feladatokon túl - 42 milliárd forint, és ennek fele nyugdíjkiadás).

A második, hogy a nyugdíjbiztosítás megfelelõ "kalkulációja" sem alakítható ki a jelenlegi inhomogén, biztosítási típusú és szociálpolitikai jellegû ellátásokat vegyesen tartalmazó feladatokra az ellátások belsõ összekapcsolódásai miatt, a vegyes feladatkörre nem lehetséges megalapozott finanszírozási rendszer sem.

Végül a harmadik, hogy a nyugdíjrendszeren belül kezelt szociálpolitika valószínûleg a legdrágább szociálpolitika is, mert hatékonysága - mivel nem rászorultsági alapon mûködik - igen alacsony fokú, a legkevésbé lehet célirányos.

- Az Országgyûlés említett határozata -véleményem szerint - alapvetõen helyesen jelölte ki a társadalombiztosításon belül a nyugdíjbiztosítás jövõbeli jellegét. Ezek szerint perspektivikusan is megmarad a biztosítási és szolidaritási elven alapuló, a társadalom legszélesebb rétegeire kiterjedõ általános és kötelezõ jellegû, alapvetõen a munkából szerzett jövedelmekhez és járulékfizetéshez kapcsolódó nyugdíjrendszer.

Itt is várható azonban, hogy ha sor kerül az ellátórendszer konkrét átalakítási javaslatainak kidolgozására - ez a feladat pedig elõttünk áll -, a nézetkülönbségekbõl eredõ viták ismét napirendre kerülnek.

Mint ismeretes, a kormányzat az említett határozat elõkészítéseként három, sok szempontból alapvetõen eltérõ változatot nyújtott be a lehetséges jövõt illetõen. Az egyes változatok tömören a következõkkel jellemezhetõk:

Az A változat a mainál szûkebb hatókörben mûködne, mivel erõsebben korlátozná a befogadott jövedelmeket. Az egységes mértékû járulék ellenében a nyugdíj fix részét képezõ minimumokon keresztül létbiztonságot garantáló, jövedelemarányos alapellátást nyújtana. A finanszírozásban a járulék mellett a vagyonjuttatásnak van szerepe. Az új modellt 1993-tól kellene bevezetni.

A B változat szerint az érintettek (és munkajövedelmük) döntõ hányada a kötelezõ biztosításban maradna, az egyéni és egyéb önkéntes biztosítási formák csak kiegészítõ szerepet kapnának. A nyugdíj három elemre épülne: a nem járulékból, hanem költségvetési forrásból fedezett ún. állampolgári alapnyugdíjra, a kötelezõ biztosításban szerzett munkanyugdíjra és a kiegészítõ biztosításra. Az új modell bevezetése az ezredforduló körül lehetséges, addig a profiltisztítás, a vagyonjuttatás és a költségvetési hozzá járulás többletfonásaira épít.

A C változat jelentõsen szûkítené a kötelezõ biztosítás hatókörét és színvonalát, a megélhetési minimumra korlátozott alapellátással teremt helyet az egyéni és vállalati vagy más magánbiztosítási formáknak. A kötelezõ nyugdíjat fix összegû hozzá járulás ellenében, szigorú biztosítási kalkuláció szerint csak a járulékfizetési idõ hosszától függõen, de a keresettõl függetlenül, az inflációval valorizáltan állapítaná meg: 35 év után járna 7000 forint - 1991. évi reálértékû - nyugdíj. A bevezetés folyamatosan történne. A kötelezõ rendszer állami garanciával, a kiegészítõ rendszer jelentõsebb vagyonjuttatással és adópreferenciával mûködne.

A bemutatott alapváltozatokat sok jogos kritika érte, elsõsorban az egyes változatok megalapozottsági fokát illetõen, továbbá mert talán nem derültek ki az alapvetõ koncepcionális eltérések. Maga a döntés egy negyedik, "mixelt" változat megfogalmazását jelentette, melynek azonban a gyakorlati kivitelezhetõsége kérdéses, illetve a bizonytalansági pontjai szintén elég nagyok. Ugyanakkor elég általános megfogalmazású ahhoz, hogy úgy gondoljam: akár a kedvezõ, akár a kedvezõtlen irányú átalakításra is "szabad kezünk van" még.

A megoldásra váró problémáknak három nagy csoportja határozza meg a közvetlenül elõttünk álló feladatokat, és itt térnék vissza a bevezetõben említett kérdéskörre: kinek, mennyit, mibõl?

A kinek kérdésében rövid távon nincs túl nagy mozgási lehetõség, eltekintve attól, hogy a profiltisztítás keretében bizonyos - a biztosítás alapján ellátási jogot nem szerzõ - réteg kikerülne a társadalombiztosítás hatókörébõl; ennek a rétegnek az ellátásáról tehát nem a nyugdíjrendszernek, hanem az állami szociálpolitikának kell majd gondoskodnia a tervezett szociális törvény alapján. Hosszabb távon a legjelentõsebb befolyásoló eszköz a nyugdíjkorhatár. Két szélsõséges és végeredményben nem tartható nézet létezik, az egyik az "adj Uramisten, azonnal!" típusú; a másik szerint "a korhatáremelés szükséges, de csak a távoli jövõben". Véleményem szerint a valós válasz a kettõ között helyezkedik el: most kellene dönteni és elõre meghirdetni az évtized második felétõl esedékes lépéseket.

Szorosan ehhez a problémakörhöz tartozik a kiegészítõ rendszerek - korkedvezmények és korengedmények - korlátozásának a kérdése, mivel szerintem helytelen addig az általános, 55 éves nõi korhatárt egy-egy évvel felemelni, amíg egyébként 3-5 évvel korábban is nyugdíjba lehet kerülni foglalkoztatáspolitikai korengedménnyel, elõnyugdíjjal vagy más ellátás igénybevételével. Változtatni kell a rokkantsági nyugdíj megállapításának feltételein is, továbbá a "kinek" kérdéséhez kapcsolódik egy "szerencsétlen konstrukció", a résznyugdíj leépítése is, ami 1991-tõl csak újabb ellentmondásokkal terhelte a nyugdíjrendszert.

A mennyit is nehéz probléma, mivel szintén komplex rendszer, a nyugdíjképlet gyökeres átalakításáról, illetve új nyugdíjszabályozás bevezetésérõl van szó. Az újraszabályozásnak ki kell terjednie:

- a nyugdíjskála linearizálására, ami azt jelenti, hogy a különbözõ szolgálati idõk között ne legyen különbség (egy-egy többletév általában ugyanannyi nyugdíjemelkedést biztosítson), ugyanakkor csak a ténylegesen járulékfedezettel rendelkezõ évek határozzák meg az elérhetõ nyugdíjat;

- a beszámítási idõszak meghosszabbítására (azon évek körének a növelésére, melyeknek jövedelmei a nyugdíjat meghatározzák), a nyugdíjnak az "életkeresethez", a befizetett járulékhoz való közelítésére;

- az "életkeresetet jobban tükrözõ" nyugdíjképlet azonban csak jól definiált és kiszámítható valorizációs rendszer (a régebbi évek jövedelmeit az újabbak szintjére hozó indexálás) bevezetésével lehetséges; e nélkül még alacsony, egyszámjegyû bérnövekedés esetén sem lehet az egymástól távoli évek jövedelmeit reálisan "összeadni";

- a nyugdíjminimumok rendszerére és az esetleges nyugdíjplafonra, illetve a sokak által jogosan kritizált ún. degresszív beszámítás kiválthatóságára, azaz arra a kérdésre, hogy milyen arányban "transzformálódjanak" nyugdíjra a mindinkább differenciálódó jövedelemstruktúra alacsony és magas jövedelmei;

- a biztosítás alapján járó nyugdíj abszolút- és relatív (a már megállapított nyugdíjakhoz, az elért munka jövedelemhez, a különbözõ ellátások egymáshoz viszonyított stb.) színvonalára.

Végül a mibõl kérdése a fedezeti rendszer átalakítását jelöli. A bevételeket illetõen a jelenlegi egycsatornás, tisztán járulékbefizetésre épülõ rendszert - megtartva a felosztó-kiróvó finanszírozás és a folyó járulékbefizetésbõl eredõ fedezet dominanciáját - többcsatornás rendszerré kell alakítani, kiegészítõ, de nem elhanyagolható szerepet juttatva a tartalékvagyonnak, illetve a vagyon hozamának és a költségvetés normatív hozzá járulásának. A nyugdíjbiztosítás ezekkel a forrásokkal együtt sem nélkülözheti az állami garanciát.

A járulékfedezeti rendszert megfelelõ kalkulációval is alá kell támasztani; óvakodni kell azonban a kalkulációtól várható, a járulékmértékkel kapcsolatosan meglevõ illúzióktól. A kalkulált járulék alapvetõen a tervezett szolgáltatások színvonalától és igénybevehetõségétõl függ. Úgy gondolom, a járulékkulcs ténylegesen nem emelhetõ tovább, de radikális csökkentésére sem lehet a közel jövõben számítani, mivel az részben az alacsony hazai jövedelmi szinttel, részben pedig a nagyon aránytalan, de szintén nehezen megváltoztatható egyéni- és munkáltatói hozzájárulással magyarázható. (A mi százalékos járulékunk 10+44 már csak ezen aránytalanság miatt is formálisan 4-6 ponttal magasabb más országokénál).

Összefoglalva elõadásom mondanivalóját, nem vagyok túlzottan optimista a nyugdíjrendszer átalakíthatóságát illetõen: egyrészt azért, mert az elõadásban vázolt megoldásra váró problémák önmagukban is sürgetõen gyors és ezért sokszor megalapozatlan döntéseket kényszerítenek ki; másrészt - és talán ez a döntõ - abból a "gödörhelyzetbõl", amiben vagyunk, nem is lehet sokak számára elfogadható, kellõen megalapozott, azaz objektíven is jó perspektívákat felvázolni.