Bevezetés

Georg Simmel hangsúlyozta elõször a szociológiában azt, hogy a párokhoz, illetve a két résztvevõs konfliktusokhoz képest a harmadik szereplõ ("harmadik fél") megjelenése új szociális minõséget teremt és újproblémákat vet fel a kutatás számára (Simmel 1968). Míg két - egyéni vagy kollektív - szereplõnek egy és csakis egy kapcsolata lehet, addig három tag között már három párkapcsolat van. De nemcsak ennyibõl áll a különbség. A triádokban már figyelembe kell venni, hogy a tagoknak merõben új szerepei is lehetnek. A, B és C közül A például bíró lehet B és C konfliktusában, vagy szövetkezhet B-vel C ellen. Az elõbbi esetben tehát fennmarad a triád, az utóbbiban viszont átalakulhat kétpólusú konfliktushelyzetté. Négy tag esetén még többféle kapcsolat és szerep lehetséges, és még nyomatékosabbak azok a minõségek, melyek a konfliktusokat, a döntéshozatal módját, a csoport szerkezetét, dinamikai jelenségeit, létének egész rendjét megkülönböztetik az izoláltan szemlélt párkonfliktusoktól és párkapcsolatoktól.

Az idevágó tapasztalatok a kiscsoportok (család, barátok, szomszédság stb.) problémáitól a regionális, etnikai és vallási integrációk harcain, osztálykonfliktusokon és pártküzdelmeken át egészen az államok közötti viszonyokig, a világpolitika jelenségeiig terjednek. Érthetõ tehát, hogy a társadalomtudományok több témakörben és több irányban próbálják kamatoztatni ezeket a felismeréseket (Harsányi 1986).

Tanulmányomban elõbb e felismerések elméleti feltevéseivel, nézõpontjával foglalkozom, majd pedig összefoglalom a saját feltevéseimet. Érvelni fogok a következõ gondolatok mellett:

- a kettõnél több tagú vagy elemû szociális rendszerek "állapota" a rendszer intézményeinek és a benne generálódó konfliktusoknak együttes eredménye;

- a döntéselméletek (tágabb értelemben a cselekvés-koordináció célracionális elméletei) nézõpontjából világosan kitûnik a konfliktusok generatív jellege, de az intézmények adottságnak látszanak: a szereplõk nem határozhatják meg helyzeteiket, nem módosíthatják céljaikat;

- az interakciós cselekvéselméletek nézõpontjából értelmezhetõ az intézmények keletkezése a helyzet- és szerepmeghatározások révén, de a konfliktusok csak a helyzet járulékainak látszanak: nincs folyamatos erejük, nem mozgósítják az ellentétes érdekeket, nem korlátozzák a választások körét;

- a konfliktust teremtõ intézmények és az intézményeket teremtõ koordináció szempontjainak egyesítésével újelméletet nyerhetünk a kettõnél több tagú szociális rendszerek állapotainak és mûködésének megismeréséhez. Ennek révén a rendszerállapotok patologikus határhelyzeteibõl következtethetünk az egyensúly jellegére, kialakulásának módjára és hatásaira.

E szempontok módszertani következményeire családszociológiai kutatásaim során kezdtem felfigyelni (Somlai 1986). Természetesen a mikroszociológiai megfigyeléseket és következtetéseket nem lehet közvetlenül alkalmazni makroszociológiai jelenségekre. A családok tekinthetõk bizonyos értelemben a társadalmak modelljeinek, de sok függ attól, mit értünk ezen a "bizonyos értelmen". Mind a konfliktusok, mind pedig az intézmények értelmezése során fontos lehet például az egyéni és a kollektív szereplõk közötti különbség. Bár jelen fejtegetéseim elsõsorban az informális kapcsolatokra és cselekvés-koordinációra vonatkoznak, érvényüket nem korlátoznám a mikroszociológia szintjére. Egy ilyen rövid terjedelmû tanulmányban azonban nem térhettem ki a különbözõértelmezési szintek problémáira.
 

1. Adott célú konfliktusok és döntések szerkezetei

A koalíció-képzõdés szabályszerûségeit az ötvenes évek elejétõl kutatják kísérleti módszerekkel¹. A kutatások eredményei igazolták például azt, hogy a versenyhelyzetben levõ, illetve a támadó vagy védekezõ célzatú koalíció tagjai rendszerint háttérbe szorítják az õket elválasztó érdekeket, vitás kérdéseket, s ez szükséges is ahhoz, hogy szövetségük eredményes lehessen (Gamson 1981).

Az alkufolyamatokkal kísérletezõ kutatók többségét elsõsorban a döntések legitimálása érdekelte. Kérdésük az volt, hogy milyen kritériumokat használnak és milyen normákra hivatkoznak a koalícióra lépõk. Eleinte abból indultak ki a kutatók, hogy a "paritás" normája a legáltalánosabb, vagyis az a szabály, hogy a szövetkezés nyújtotta elõnyöknek azon "ráfordítások" arányában kell megoszlaniuk, amekkora értéke volt az önállóság feladásának. Késõbb azonban kiderült, hogy ezt más kritériumok keresztezhetik. Th. Caplow valószínûsítette, hogy a szövetségkötés a triád-tagok relatív erején múlik, s az erõk megoszlása határozza meg azt is, hogy az egyes tagok milyen kritériumot vagy normát választanak (Caplow 1956).

Vegyünk például egy olyan helyzetet, melyben -A erõsebb B-nél,

- B erõsebb C-nél,

- egy A+B-szövetség az elõbbiek értelmében erõsebb lenne C-nél, de

- egy B+C-szövetség erõsebb lenne A-nál.

Példaként gondolhatunk politikai pártok szavazati eredményeire és koalíciós tárgyalásaikra a betöltendõ posztok elosztásáról. Ilyenkor a "paritás" elve csak az erõsebb (a több szavazatot vagy képviselõi helyet elért) tag érdekeinek felel meg. Példánkban tehát B ezt a normát képviselné, ha C-vel szövetkezne, s ugyanezt tenné A is, akár B-vel, akár pedig C-vel lépne koalícióra a harmadik ellen. A gyengébb tag érdekeinek ezzel szemben sokkal inkább megfelel az "egyenlõség" normája. A kísérletek világosan megmutatták, hogy B a mindenkori tárgyalási helyzettõl fogja függõvé tenni a normaválasztást: A-nak az "egyenlõség" alapján kínál szövetséget C-vel szemben, viszont amikor C-vel próbál szövetkezni A-val szemben, akkor a "paritás" normáját képviseli.

A szóban forgó kutatások során abból indultak ki, hogy a szereplõk mindig a nyereség maximalizálásának cél ját követik. Egy matematikai módszer társadalomtudományi alkalmazása során derült fényt arra, hogy ez az elõfeltevés hibás. Ez a módszer a játékelmélet volt, amit elõbb csak a közgazdaságtanban kezdtek használni, a hatvanas évektõl viszont mind szélesebb körben alkalmazták interdiszciplináris kutatásokban is (lásd Hamburger 1979; Rapoport 1966; 1974). Eleinte kizárólag párkonfliktusokkal és egyenként két tagból álló diádok konfliktusaival foglalkoztak. De a bizalom és a kooperációs stratégiával vállalt kockázat jelentõsége a konfliktuskutatók figyelmét is a koalíciók, közvetítõk és triádok felé fordította. Többen próbálkoztak háromtagú játszmák szisztematikus elemzésével és azzal, hogy szabályszerûségeket találjanak a triádbeli szerepek és funkciók között (Wilkinson 1976).

A konfliktusok szabályszerûségeinek megismerésére e módszerrel olyan játszma-modelleket használnak, melyek közül legismertebb talán a "fogoly-dilemma" modellje. A játszmáknak eltérõ "lejátszási" módjai lehetnek a résztvevõk által alkalmazott stratégiáktól, vagyis attól függõen, hogy milyen döntéseket hoznak s milyeneket elõlegeznek a másik fél részérõl. Az egymástól alapvetõen különbözõ stratégiák nemcsak hipotetikus érvényûek és nemcsak elvi jelentõségûek. Empirikus úton, "természetes" és kísérleti környezetben végzett megfigyelésekkel egyaránt igazolható, hogy a konfliktusok csak meghatározott körülmények között alakulnak a "nulla összegû" játszmák szabályainak megfelelõen, vagyis úgy, hogy az egyik fél nyeresége szükségképpen egyenlõ legyen a másik fél veszteségével. Vannak olyan feltételek, melyek kedveznek a kooperatív stratégiáknak s annak, hogy a konfliktus a "vegyes motívumú" játszmák modelljének megfelelõen alakuljon, tehát valamilyen optimummal végzõd jön.

Az elemzések többsége hangsúlyozza a kockázat és bizalom jelentõségét a kooperatív stratégiák kifejlõdésében. A bizalom itt legtágabban annak feltételezését jelenti, hogy

a) vannak közös célok (pl. fennmaradás, biztonság stb.)

b) a másik fél is érdekelt ezeknek az elérésében

c) képes lesz alárendelni döntéseit ezen érdekeknek és

d) hasonló feltételezések alapján (mint a, b, c) elõlegezi a mi döntésünket.

E feltételezések mind kockázattal járnak. Számos tapasztalat tanúsítja - népirtások, háborúk, faji, vallási és nemzetiségi sorsok, családi tragédiák - azt, hogy a bizalom maga is kockázatos, mert lefegyverzõ hatású lehet: opponensünk nem tudja vagy/és nem akarja választani a kooperációt, mi pedig hamis reményeink, alaptalan bizalmunk miatt magunkra vethetünk, hiszen sokkal többet vesztünk, mintha kezdettõl fogva a leszámolásra készültünk volna.

Vajon honnan tudhatnánk, hogy feltételezéseink reálisak? Még ha a, b és c egyébként reális lehetne is, milyen alapon gondoljuk d-t, vagyis azt, hogy opponensünk bízik bennünk? Vajon az õ helyében mi is így tennénk?

A bizalom megteremtését már G. Simmel is a pártatlan közvetítõk legfontosabb funkciójának tekintette, s ezért állította az ilyen közvetítõkrõl, hogy "létük a csoport fennmaradását szolgálja" (Simmel 1968: 81). De a "harmadik fél" nem mindig pártatlan, illetve pártatlansága nem mindig szolgálja a másik két fél ügyét. Simmel ezért különböztette meg ettõl a típustól a triádok másik két típusát: a tertius gaudenst (nevetõ harmadikat), vagyis az olyan triádot, amelyben a két fél konfliktusát önérdekbõl használja ki a harmadik, illetve a divide et impera elvének alapján mûködõ triádot, melyben e harmadik idézi elõ - hatalmának fenntartása vagy növelése érdekében - a másik kettõ ellentétét.

A játékelméleti konfliktuskutatás további triód-modelleket talált (Wilkinson 1976). Ezeket elemezve kitûnt például, hogy a koalíciók több modellben stabilak, mint az önállóságukat és pártatlanságukat megõrizni tudó közvetítõszerepek.

A döntések játékelméleti kutatói mindenkor hangsúlyozzák azt, hogy válaszaik csak egy sor megszorítás mellett érvényesek. Ezek közül két általános módszertani feltételt emelek ki: a konfliktus tagjai ismerik

a) céljaikat (a nyereséget, elõnyt stb., aminek megszerzéséért vagy eléréséért dönteniük kell) és

b) a döntési alternatívákat, illetve a játszma cselekvési szabályait.

Ezek a feltételek -másfajta megszorítások mellett - kielégítik a célracionális cselekvések lebonyolítási feltételeit, de gyakran nem teljesülnek a való élet konfliktusaiban. Nézzük elõbb az elsõ feltételt. Számtalanszor elõfordul, hogy házastársak vagy barátok nem tudják pontosan, mire töreked jenek, mit is akarjanak elérni a másiktól. Céljainkat függõvé tehetjük a másik fél döntéseitõl, vagy megváltoztathatjuk idõközben. Indítékaink bonyolult motívumaiban hangsúlyosak lehetnek nem-racionális tényezõk, erkölcsi vagy világnézeti értékek. A konfliktusok megismerésében tehát nem elégedhetünk meg a célracionális cselekvések és koordinációk legáltalánosabb modelljével sem (azzal, amelyen belül csak egyik lehetõség a stratégiai cselekvés), hanem figyelembe kell venni másfajta cselekvésmódokat is.²

Hasonló következtetésre indít a másik megszorítás átgondolása is. Eszerint vannak világosan követhetõ döntési alternatívák és egyértelmû eljárási szabályok. Például a "fogolydilemma"-játszma résztvevõi választhatnak az igazmondás és a tagadás között. Nem választhatják viszont azt, hogy vallomásuk "kevert" legyen ("igaz is, meg nem is"). El kell fogadniuk azt a feltételt, hogy csakis vallomásaiktól függõen hoz majd ítéletet a bíró, s ezt senki (például az ügyvédek) és semmilyen más tényezõ (például a foglyok múltja, a bíró, rokon- és ellenszenve stb.) nem befolyásolhatja. Fõként pedig azt kell elfogadniuk, hogy nincs mód az alternatívák megváltoztatására a bíróval történõ alkudozás révén. Ezt tekintem a döntéselméletek legfontosabb megszorításának, mert ezek arra vonatkoznak, hogy a szereplõk nem vehetnek részt helyzetük és cselekvési szabályaik formálásában.

A célracionális cselekvések modelljeivel dolgozó kutatónak tehát nemcsak vágyaktól és szokásoktól, értékvezérelt vagy irracionális döntésektõl kell elvonatkoztatnia. Mindezekkel elvonatkoztat a szabályalkotás és intézményesedés folyamataitól is. Attól tehát, hogy

a) lehetnek olyan szabályok, melyek valamiképp hozzáférhetõk a résztvevõk számára (akik formálhatják ezeket, illetve felismerhetik érvényességükben a saját kompetenciájukat, jogaikat és felelõsségüket) és

b) a szabályok és intézmények is változhatnak a szereplõk kapcsolatának és konfliktusainak eredményeként.

Mindebben fontos szerepük lehet a koalícióknak és közvetítõknek. Késõbb visszatérek e feladatokra, elõbb azonban meg kell vizsgálni az együttmûködések szabályozásának és intézményesedésének néhány idevágó elméleti kérdését.
 

2. Szabályalkotások és együttmûködési intézmények

Az emberi magatartás szociális szabályozásának és a társadalmi élet szabályozottságának témakörén belül két érdeklõdési irány vagy elméleti metszet alakult ki: az egyik a normatív erõk szociálisan integráló hatásának problémájáé, a másik pedig az a kérdés, hogy együttmûködésük folyamán miként határozzák meg intézményeiket a cselekvõ szereplõk, s miként hatnak vissza rájuk ezek az intézmények.

A magatartásnormák evilági forrásait és szociálisan integratív jelentõségét E. Durkheim állította a szociológiai gondolkozás gyújtópontjába (Durkheim 1978). A "társadalmi tények" szerinte éppen attól társadalmiak, hogy szociálisan kényszerítõ erejük van. Ez az erõ formálja kívánatossá vagy kötelezõvé szükségleteink tárgyát, ez avatja helyessé vagy helytelenné cselekedeteinket, illetve normálissá vagy patologikussá magatartásunkat. A társadalom tehát uralkodik tagjain gazdasági, vallási, erkölcsi, jogi szabályozó erõi révén, s a szociológia feladata e mechanizmus okozati magyarázata. Durkheim ragaszkodott ahhoz az alapelvhez, hogy a társadalmak mindig normatív egységek, tehát az értékekre irányuló "kollektív tudatformák" rendszerei. Éppen ezért hangsúlyozta azt, hogy "mindannak, ami kötelezõ, csak az egyénen kívül lehet a forrása" (Durkheim 1978: 122-123).

A hatvanas évek óta azonban egyre több normatív jelenségrõl derült ki, hogy keletkezésük és hatásuk nem magyarázható kielégítõen a durkheimi nézõpontból. Bírálat érte a szociológia "túlszocializált" emberképét (Wrong 1961), melyben nincs helye az egyéniség és a non-konformizmus problémáinak; a normaszabályozás és szankcionálás finomabb elemzésére alkották meg a "szerepsor" ("role-set") elméletét (Merton 1980: 472-762), de ennek alkalmazása során kiderült, hogy a szerepkonfliktusok megoldásához nemcsak kollektív mintákra, vonatkozási személyekre és csoportokra, illetve hozzájuk történõ alkalmazkodásra van szükség, hanem kezdeményezésre és minta-teremtésre is; több szociológiai irányzat, fõként pedig az interakcionizmus nem fogadja el azt a gondolatot, hogy "az egyénen kívül" található minden normatív erõ forrása³.

G. H. Mead és követõinek interakcionista elmélete alapján az egyének nemcsak tanulnak és megfelelnek az elvárásoknak, hanem maguk teremtik a szabályokat, s nem máson, hanem rajtuk (például hitelességükön) és együttmûködésükön múlik integrációjuk normatív rendjének jellege. Így a szociológiai cselekvéselmélet súlypontja eltolódott a szocializáció, a szerep és identitás, a csoportviszonyok, illetve a kommunikáció problémái felé. Ezzel párhuzamosan a fenomenológia egy olyan szociológiai elméletet készített elõ, mely az intézmények interszubjektív alapjai és keletkezése iránt érdeklõdik (v.ö. Hernádi 1984).

Új megvilágításba kerültek a szabályalkotás funkcióinak problémái is. Ez elsõsorban azoknak a gondolkodóknak köszönhetõ, akik - Wittgeinstein nyelvfilozófiájának nyomdokain haladva - egy új jelentéselmélet, az intencionális szemantika és a "beszéd-aktusok" elméletének kidolgozásán munkálkodtak⁴. Ennek keretében fel kellett tárni a kommunikáció funkcióit, és ezért vált fontossá az a kérdés, hogy milyen cselekvési szabályok révén folyik a nyelvhasználat. J. R. Searle e szabályok két alapvetõ fajtáját különböztette meg (Searle 1969). A konstitutív szabályoknak ("X itt azt jelenti, hogy Y") azáltal van meghatározó érvényük, hogy egy cselekvésrendszer egészérõl vagy annak valamely elemérõl mondják meg, hogy micsoda. A regulatív szabályok (ha p, akkor q) viszont cselekvési elõírásokat adnak - parancsok, kérések, ígéretek stb. formájában -, tehát a magatartást irányítják. E két szabályfajta nemcsak logikai szerkezete szerint különbözik, hanem a szociális tájékozódásban, cselekvésben és együttmûködésben betöltött funkciójuk is egészen más. Például a szülõ, amikor köszönésre tanítja gyerekét, egyrészt valamilyen "regulát" használ ("az idõsebbeknek köszönj elõre!"), másrészt tettekkel (szándékolt, illetve többnyire szándéktalan mintákkal) helyzeteket és státuszokat határoz meg. Az ilyen tettekhez állítások rendelhetõk (például a gyerek kérdéseire - "Honnan tudható, hogy ki az idõsebb?", "Mi számít találkozásnak?" stb. - adott válaszokként). A konstitutív szabályokhoz tehát létszerû, az igazságra és hamisságra vonatkozó igazságfeltételek tartoznak, míg a regulatív szabályok érvényessége normatív jellegû.

E megkülönböztetéssel kimutatható például, hogy Durkheim elmélete nem vet számot a konstitutív szabályok funkcióival. Hiszen a jog, erkölcs vagy vallás nemcsak azt mondja meg, hogy egy-egy adott helyzetben mit kell tennünk, hanem magukat e helyzeteket, a lehetõségek körét is szabályozza. Durkheim elvonatkoztatott ettõl és a szabályteremtés szociális folyamataitól is. Ezáltal azonban egyoldalú képet nyújtott a konfliktusok forrásairól.

A konfliktusok nemcsak folyományai a már megteremtett és objektivált intézményeknek, hanem kreatív eljárások maguk is. Az érdekeiket egymással szemben kifejleszteni tudó egyének, csoportok nemcsak rombolhatnak, nemcsak megzavarhatják vagy felbomlaszthatják az addigi egységet, hanem ellentéteikben jeleníthetik meg egymást, így fejezhetik ki önmagukat és ezáltal segíthetik elõ a változást, új intézmények teremtését⁵.

A szabályalkotási folyamatok, illetve a helyzetmeghatározások és elõfeltevéseik kutatásával foglalkozik az etnometodológia . A. Cicourel "bázisszabályok"-nak nevezi azokat a sztenderdeket, melyek az együttmûködések dimenzióit és fõ irányait határozzák meg (Cicourel 1972). Azért "bázisok" ezek, mert rájuk épülnek a normatív elõírások. A normákat többé-kevésbé pontosan megfogalmazhatjuk és érvelni tudunk mellettük vagy ellenük. Ezzel szemben a bázisszabályok "implicit" jellegûek. Így, utalásokkal, szóteket és státuszokat, rekonstruálunk együttmûködési irányokat, jelölünk ki cselekvési célokat.

A bázisszabályok tehát evidensek, "magától értetõdõségekbe" sûrítik a helyzetek normatív koordinátáit, az együttmûködések irányait s ezáltal teszik lehetõvé a köznapi interakciók rutin ját. Emiatt többnyire "háttértudássá"válnak, s nehezen lehet megadni pontos definíciójukat. Megállapodhat például gyerekével egy szülõ a következõ normatív szabályban: "hazudni tilos". Miután elmagyarázta ennek értelmét (miért nem szabad hazudni; mi lenne, ha mindenki hazudna stb.), elvárhatja és számon kérheti a szabály betartását és szankcionálhatja megsértését anélkül, hogy pontosan definiálták volna a hazugság és igazmondás elõfordulásának feltételeit. Hiszen nem lehet egy cselekvési algoritmus követelményeinek megfelelõ bázisszabályt alkotni, mely egyértelmûen eligazítana például abban, hogy "mi számít" hazugságnak és mi számít tapintatnak, illetve "kivel szemben" és "mikor" vagyunk tapintatosak vagy hazudunk. Ezt nem kell meghatározni, de tudni kell. (Olyan esetekben villan fel az evidenciák jelentése, amikor mégis meg kell határozni õket egy kívülálló vagy egy gyerek számára, egy komédiában vagy egy sci-fiben).

Merõben más az együttmûködés a kényszerintegrációkban, melyekhez nem önként csatlakoznak a résztvevõk. Ezekben csakis a normatív elõírások betartásáért felelõsek az egyének, nem pedig az intézmény alapjaiért - amit nélkülük határoztak meg s amihez nem kérték egyetértésüket. A "totális intézmények" (Goffman 1961) kikényszerítik a személyes identitás megkettõzését, az "én"hasadását a magatartás norma-konform látszataira és az intézmény értelmét vagy lényegét tagadó meggyõzõdésekre. Itt nem lehetséges a "kilépés", ezért mások a bizalom és kockázat összefüggései, illetve az együttmûködési szabályok és konfliktusok.

A hagyományos világképek szociálintegratív ereje jelentékeny mértékben meggyengült a társadalmi és kulturális modernizáció során. Az intézményes konfliktusok és a szociális rendszerek normál- és patológiás állapotai mind összefüggnek ezzel. Az intézményekben munkáló érdekek összecsaphatnak nyílt módon, többé-kevésbé rugalmas szabályok szerint, s megoldásuk tapasztalata növelheti a résztvevõk bizalmát, megalapozhatja jövõbeli konfliktusaik formálását is. De nem minden konfliktus válik s válhat nyílttá. Sokféle okból (ilyen a konstitutív szabályozás implicit jellege is) elkerülhetetlen a látens feszültségek jelenléte szociális rendszerekben. Keletkezésükben és megoldásukban van döntõ szerepe a koalícióknak és közvetítõknek.
 

3. Határesetek és egyensúlyi követelmények

A koalícióknak és közvetítõknek többféle típusát különböztethetjük meg. A felosztás alapjai az eddig vázolt megfontolásokból adódnak. Arra vonatkoznak, hogy

- mennyire tartós vagy átmeneti jelenségrõl van szó: vajon egy intézmény alapjaihoz tartoznak (állandó státuszokkal, ugyanazon konfliktus szerkezeteként), vagy pedig csakis a mindenkori interakciós helyzethez tartoznak (a szerepek cserélhetõk és cserélendõk az aktuális együttmûködés vagy konfliktus szerint);

- a résztvevõk mennyire önállóak, illetve mennyire aktívak a szövetkezésben és a közvetítésben : vajon autonóm módon járulnak-e hozzá a helyzetek és kapcsolatok meghatározásához, s ha igen, óagynak-e hasonló szerepet másoknak, vagy pedig inkább csak passzív eszközként használják fel õket, illetve használnak õk másokat.

E szempontok azt fejezik ki, hogy szükséges az önállóság és az integráció között egyensúly. Enélkül csak a szociális patológiákat jellemzõ határesetek (egyfelõl a magány, a szükséges kötõdések hiányának helyzete, a feleslegesség tudata, másfelõl a választási szabadság hiánya, a kényszerintegrációk és "totális intézmények" állapota) teremtõdnek újjá. Ugyanakkor az egyensúly csakis a szereplõk folyamatos konfliktusának mûve lehet.

A koalíciók és közvetítések típusait értelmezhetjük az egyensúlyozás megteremtésének szempontjai szerint. Ezzel nem kell választanunk az adott célokat követõ és adott szabályokat elfogadó szereplõk döntéselméleti nézõpontjának, illetve a konfliktust járulékként kezelõ cselekvéselmélet nézõpontjának megszorításai között. Másfajta megszorításokra persze szükség lesz. Értelmezésünkben a szociális rendszerek állapota, mûködése és változása mindvégig a résztvevõk együttmûködésének és konfliktusainak terméke. Ezáltal el kell vonatkoztatnunk mindattól, amit "nem lehet a szereplõk számlájára írni": olyan természeti, történeti és egyéb adottságoktól, körülményektõl, melyek kívül esnek elvi lehetõségeik körén.

(A szabályalkotás egyensúlyi szemlélete alkalmas lehet makroszociológiai elemzésekre is. Például politikai rendszerek összehasonlítására vagy társadalmi mozgalmak keletkezésének és irányainak értelmezésére. Ehhez azonban további elõmunkálatokra lenne szükség. Elsõsorban új fogalmak kidolgozására, fõként a társadalmi alrendszerek intézményeinek szervezetére és mûködésére vonatkozó fogalmakéra. Ehhez viszont látnunk kellene e fogalmak kívánatos körét és alkalmazásuk problémáit. Csak példaként említem a konstitutív szabályozásban az írott, legitim jogrendszerek szerepét, hogy érzékeltessem, milyen nehézségû feladatokkal járna a cselekvéselméleti fogalmak átalakítása makroszociológiai elemzésekre.)
 

3.1. A koalíciók normális és patologikus típusai

A családi kapcsolatok elemzésekor kitûnt néhány szabályszerûség. Elõször is a spontán és epizodikus szövetkezések rendszeressége. Ugyancsak gyakori a tartós szövetkezés, s ennek is többféle típusa lehet. Jellegzetes például a szülõk "nevelési szövetsége", vagy a felnõtt testvérek koalíciója egy idõs szülõ vagy rokon érdekében. Vannak szövetségek a gyerekek között, továbbá a nagyszülõk és unokák között. Sok helyütt fordul elõ a házasságbomlás során, hogy az egyik szülõ rákényszeríti gyerekére a szövetséget a másikkal szemben. Az idõsebbek körében is sokféle koalíciós változat figyelhetõ meg a testvérekkel, a vejekkel és menyekkel, illetve más rokonokkal való kapcsolattartásban. E jelenségekben a következõ, általánosabb összefüggések fejezõdnek ki:

a) A szövetségek hiánya az egyensúly hiányáról tanúskodik. A kötõdések együttmûködésekre késztetik a résztvevõket. A mindennapi élet során, egy-egy aktuális háztartási feladat megoldása, egy nevelési kérdés eldöntése, a hétvége eltöltése vagy egy ünnepi meglepetés kapcsán állandóan felmerülhet a közösség, az együttes elhatározás, cselekvés vagy élmény szükséglete. Feladatok, vélemények megosztására és közösségére tehát nemcsak célszerûségi okokból van szükség, hanem szocializációs szempontból is. Ezt kívánja meg a személyiség fejlõdése, és csakis ezen alapulhat a személyi autonómia.

Ilyen szövetségek gyakran, spontán módon kötõdhetnek, átalakulhatnak, mozgékonyan s szinte észrevétlenül cserélõdhetnek. Amikor ez hiányzik, akkor a tagok nem számíthatnak a többiekre, nem érezhetik azt, hogy fontosak egymás számára. "Bizalmi válságuk" mélységét jelzi, ha már nem tudják - s az idõ múlásával már nem is akarják - visszafordítani ezt a folyamatot. Elsõsorban ezért, önnön fontosságuk tapasztalásáért és a bizalomteli kötõdésért keresnek szorosabb kapcsolatot a családon kívül. Ilyenkor családjuk (a tagok szükségleteihez képest) nem eléggé integrált. (Ilyenek a bomló családok és szociális rendszerek).

b) A koalícióképzés állandó akadályozása gátolja a2 egyensúlyt. Ez szinte ellenképe az elõbbi típusnak. Itt nagyon is akarnának egymással szövetkezni a tagok, de ezt a családfõ vagy más, elismert vezetõ nem engedi. A spontaneitásban ellentétek forrását gyanítja, veszélyt lát s a kívánatos egységre (békességre, rendre stb.) hivatkozva mindig megakadályozza a "klikkesedést". Az egység jelentését, célját és fenntartási módját persze õ maga határozza meg, s ez ellen valóban csak lázadni lehet. Ezért aztán tényleg veszélyessé válnak a szövetségek ebben a szerkezetben.

Az ilyen családban a tagok nem tudják spontán kötõdéseik révén formálni szociális rendszerük szabályait, nem gyõzõdhetnek meg arról, hogy saját preferenciáik és érdekeik mennyire alkalmasak közös célok képzésére; látszólag (s fõként "kifelé": a szomszédság, a környezet számára demonstratív módon) teljes az egység, de ez nem a "sokféle ;ég egysége"; a tagok konfliktusai is izolálódnak, s nem lehet manifesztálni - sõt, talán tudni sem azt, hogy bennük mi az, ami "egyéni" sajátosság és mi a közös. (Ez jellemzõ az autokratikus családokra és szociális rendszerekre.)

A túlságosan szoros és állandósuló koalíciók ugyancsak gátolják az egyensúlyt. Ezeknek két fajtája különböztethetõ meg: a stratégiai szövetségek (a harmadik fél vagy további résztvevõk ellen kötött támadó-védekezõ koalíciók) és a kooperatív szövetségek (a harmadik fél vagy továbbiak érdekében létrejött koalíciók). A jellegbeli különbség döntõ lehet egy-egy helyzetben, egy konkrét ügy kapcsán, hiszen nem mindegy, hogy ellenünk vagy értünk szövetkeztek. Hosszabb távon azonban kitûnik, hogy milyen fontos a koalíció "szorossága", vagyis az, mennyire rendelik alá önállóságukat, saját érdekeiket és értékeiket a szövetkezõk a "közös ügynek".

Természetesen egy "kooperatív" szövetség "stratégiaivá" válhat a konfliktusok folyamán, s az ellenkezõ irányú változás is megtörténhet (bár - a játékelméleti elemzések szerint - sokkal kisebb valószínûséggel). Mindenesetre az ilyen átalakulások tanulságosan bizonyítják, hogy a konfliktusok és szövetségek jellege a résztvevõkön múlik, tehát õk felelnek érte. Ezért nincsenek elvileg visszafordíthatatlan integrációs állapotok. De ugyanezért nem lehet archiválni a bizalmat és nem lehet más módon, mint önnön aktivitással fenntartani a bizalmon alapuló egyensúlyt.

A "stratégiai", tehát támadó-védekezõ jellegû szövetségek rendszerint kiélezett konfliktusokban válnak igazán szorossá. Ilyenre találni bõségesen példát válófélben levõ vagy már elvált szülõk körében, de más helyzetekben is. E koalíciók azonban megváltozhatnak az idõk folyamán. Évek múltán, a koalícióra kényszerített gyerek felnövekedése során a kapcsolat eltolódhat az elõbb jelzett két irány (a bomlás vagy az autokratikus rendszer) valamelyike felé. Megszûnhet az együttmûködés, mert a gyerek egy idõ múlva egyik szülõvel sem hajlandó szorosabb szövetségre; a második típus felé tolódik el a szövetség akkor, ha a késõbbiek folyamán, a családszerkezet átalakulását követõen az eredeti cél elvész, viszont a kapcsolati minták állandósulnak.

A "kooperatív" jellegû szövetségek eredetileg egy (vagy több) harmadik fél érdekében kötõdnek. Legjellegzetesebb példájuk az ifjú, kisgyerekes szülõké. Sokfajta neveléslélektani és erkölcsi érv szól amellett, hogy egységesítsék nevelési normáikat és módszereiket, szorítsák háttérbe konfliktusaikat kisgyerekük vagy gyerekeik elõtt. Erre bizonyos fokig szükség is van. A gyerekkori szocializációban valóban nagyon fontosak a megbízható szabályok, egységes normák, szilárd tájékozódási és viszonyítási pontok. De az eddigiekbõl remélhetõleg az is kiderült, hogy a szabályokat mindig a résztvevõk határozzák meg, s ebbéli aktivitásuk nem ér véget a gyerekek megszületése után sem. Emiatt a "teljes" egység, a "konfliktusmentes" normarendszer óhajának vagy inkább kényszerének ára feltétlenül a "néma", megoldatlan konfliktusok halmozódása lesz, - a velük járó mentális és szociális patológiákkal.

Mindez meghatározza a gyerekek lehetõségeit is. A szülõi koalíció hiánya állandóan kijátszásokat, rosszabb esetben zsarolásokat eredményez. Egy zárt szülõi koalíció viszont nem teszi lehetõvé a konfliktust, tehát az autonómia kifejlõdését sem. Ilyenkor ugyanis a gyerekek, akikért a szövetség köttetett, nem tájékozódhatnak szabadon, nem tapasztalhatják meg azt, hogy vannak eltérõ preferenciák s ezek között lehet és kell egyensúlyozni. Vagyis a gyerekek nem kapják meg az önállóság jogait és felelõsségét. Továbbá, ha tartóssá válik az ilyen zárt koalíció (s most csakis ezekkel foglalkozunk, nem pedig az epizodikus érvényû, mindenütt elõforduló és nélkülözhetetlen szövetségekkel), akkor rendszerint aszimmetrikus lesz, vagyis az egyik fél értékrendje fog dominálni, õ dönt az alapvetõ kérdésekben stb. Így viszont a másik szülõ is jogok és felelõsség híján marad. (Ilyen a paternalizmus jól ismert szerkezete). Ennek további következménye az, hogy a gyerek nem váltogathatja szövetségeit a szülõk között, s nem is közvetíthet közöttük.
 

3.2. Közvetítõk normális és patologikus típusai

Hasonlóképpen lehet megközelíteni a közvetítések problémáit (v.ö. Somlai 1986:223-240). Kettõnél több tagú szociális rendszerekben állandóan felmerül a közvetítés szükségessége a cselekvés-koordinációk és konfliktusok folyamán. Célokat kell támogatni, érdekeket kiegyenlíteni, vitás kérdéseket eldönteni, két tag között megszakadt vagy eltorzult kommunikációt pótolni, helyreállítani stb. A közvetítés nélkülözhetetlen módja lehet a konfliktusok megoldásának. De a tartós, állandósult közvetítõ szerepek nemcsak ezt eredményezhetik. Hozzájárulhatnak ahhoz is, hogy elhúzódjanak ellentétek, sõt, kiválthatnak maguk is konfliktusokat. Ahogyan a koalíciók nem mindig és nem feltétlenül gyengítik a szociális rendszerek integrációját, úgy a közvetítõk sem mindig erõsítik.

A különbözõ szerepek közül itt csupán egyet említek, a tagok konfliktusában ítélkezõ harmadik fél, a "bíró" esetét. Ennek is vannak határhelyzetei. Egyik oldalon olyan családokat találni, melyekben nincs bíró (például azért, mert senki sem lehetett annyira önálló, hogy bírónak elfogadnák, vagy pedig már annyira felbomlottak a családon belüli kötelékek, hogy nem is akarnak kezdeményezni független ítéletet mások konfliktusaiban). A másik oldalon található családokban viszont van egy állandó bíró, aki egyrészt kisajátította magának az ítélkezés szerepét (ezért nem fordulhat elõ, hogy az õ konfliktusaiban más ítélkezzen), másrészt - s ez a konstitutív aktus talán még fontosabb - maga állapítja meg azt is, hogy milyen esetekben kell ítélkezni. Itt világosan látható, hogy a normatív szabályok mennyire függenek a helyzetmeghatározásoktól. Mindez fontos részévé válik a szociális tanulásnak, hiszen a "bíró" által teremtett bázisszabályokat természetesként fogadhatják el a többiek - fõként a gyerekek -, s aztán maguk is ezeknek megfelelõen értelmezhetik helyzeteiket.

A határhelyzetek ezúttal is jelzik az egyensúly feltételeit és eredményét: ítélkezni kell, de kommunikáció tárgya lehet az, hogy milyen helyzetben és mirõl kell ítélkezni; az ítélkezõ szerep nem kisajátítható, hanem felcserélhetõ, mert senkinek sem lehet monopóliuma az igazság meghatározására.
 

Jegyzetek

1. Az itt következõ vázlatos összefoglaláshoz lásd Komorita-Meek 1978.

2. Itt és a továbbiakban Habermas (1981) cselekvéselméleti terminológiáját és a kommunikatív cselekvésrõl kialakított koncepcióját követem.

3. Lásd ehhez pl. Joas 1989; Geulen 1989

4. Ez a törekvés jól megismerhetõ egy kiváló magyar nyelvû válogatásból: Pléh-Terestyéni 1979.

5. A házassági konfliktus kapcsán ezt világosan kimutatja Cseh-Szombathy (1985).
 

Hivatkozások

Caplow, Th. 1956. "A Theory of Coalitions in the Triad", American Sociological Review, Vol. 21, 489-493.

Cicourel, A. V. 1972. Basic and Normative Rules in the Negotiation of Status and Role. In: D. Sudnow (ed.) Studies in Social Interaction. New York, Glencoe

Cseh-Szombathy László 1985. A házastársi konfliktusok szociológiája. Budapest: Gondolat

Durkheim, Emile 1978. A társadalmi tények magyarázatához. Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó

Gamson, W. 1981. A szövetségalakítás elméletének kísérleti vizsgálata. In: A kísérleti társadalomlélektan fõárama. Csepeli Gy. (szerk.) Gondolat, 415-433.

Geulen, Dieter 1989. Das vergesellschaftete Subjekt. Frankfurt am M.: Suhrkamp

Goffman, Erving 1961. Asylums: Essays on the Social Situasion of Mental Patients and Other I nmates. New York, Doubleday

Habermas, J.1981. Theorie des konununikativen Handel ns. Frankfurt am Main: Suhrkamp

Hamburger, H. 1979. Games as Models of Social Phenomena. San Francisco: W.H. Freeman

Harsányi, John C. 1986. Advances in Understanding Rational Behavior. In: J. Elster (ed.) Rational Choice. New York: Univ. Press, 82-107.

Hernádi Miklós 1984. (szerk.) A fenomenológia a társadalomtudományban. Budapest: Gondolat

Joas, Hans 1989. Praktische I ntersubjektivitüt. Frankfurt am M.: Suhrkamp

Komorita, S. S.-D. D. Meek 1978. "Generality and Validity of Some Theories of Coalition Formation", Journal of Personal and Social Psychology, (Vol. 36) 4, 392-404.

Merton, Robert K. 1980. Társadalomel mél et és társadal mi struktúra. Budapest: Gondolat

Pléh Csaba-Terestyéni Tamás 1979. (vál.) Beszédaktus - kommunikáció - interakció. Budapest: Tömeg- kommunikációs Kutatóközpont

Rapoport, A.1966. Tivo-Person Game Theory. Ann Arbor: Univ. of Michigan Press

- - 1974. Confl ict in Man-made Environment. Harmondsworth: Penguin

Searle, J. R 1969. Speech Acts. An Essay in the Philosophy of Language. Cambridge: University Press

Simmel, Georg 1968. Die quantitative Bestimmtheit der Gruppe. In: Soziologie. 5. Aufl., Berlin, 32-100.

Somlai Péter 1986. Konfliktus és megértés. Budapest: Gondolat

Wilkinson, D. 1976. Cohesion and Conflict. London: Frances Printer

Wrong, D. H. 1961. "The Oversocialized Conception of Man in Modern Sociology", American Sociological Review, 26, 183-193.