Úgy mondják, a múlt század kilencvenes éveinek elején egy derék cambridge-i mineralógusprofesszor azt a figyelemreméltó megfigyelést tette, hogy ha a tanszék számára beszerzett fényképlemezeket az ásványgyûjtemény melletti szekrényben tárolják, akkor azok hamarosan megfeketednek, tönkremennek. Amikor már harmadszor vagy negyedszer megtörtént ez a baleset, a bosszankodó professzor éleselméjûen levonta a konzekvenciákat, nevezetesen meghagyta az egyetemi altisztnek, hogy ha a jövõben friss fényképlemezeket hoz, akkor azokat ne az ásványgyûjtemény melletti szekrénybe, hanem a tanári szoba könyvespolcára rakja. Az intézkedés tökéletesen hatásosnak bizonyult, mégpedig két irányban: a lemezek többé nem feketedtek meg és a derék mineralógus nem fedezte fel a rádiumot...

Ezt a tudománytörténeti példázatot érdemes azoknak a figyelmébe ajánlani, akik úgy vélekednek, hogy az empirikus adatgyûjtõ és ténymegállapító tevékenység csak valami alárendelt tudományos funkciót tölt be, amelyhez nem fûzõdnek számottevõ elméleti és módszertani kérdések, hanem csupán bizonyos "technika" elsajátítását igényli, s tudományos feladata kimerül abban, hogy "nyersanyagot" szállít az elmélet malmai számára. A konkrét szociológiai kutatótevékenységgel kapcsolatban nem is ritkán merülnek fel effajta téves nézetek.

Az persze igaz, hogy ha a kutatás megreked az empirikus adatgyûjtés és ténymegállapítás fázisában, akkor nem születhetnek számottevõ tudományos eredmények, hiszen ezek mindig a tapasztalatok általánosítását, elméleti feldolgozását igénylik. De abból, hogy az empirikus adatgyûjtés és ténymegállapítás önmagában véve nem elegendõ a tudomány elõbbre viteléhez, egyáltalában nem következik az, hogy a kutatómunkának ez a fázisa nem vet fel igen komoly elméleti és módszertani problémákat. Ennek éppen az ellenkezõje igaz! Mint a többi közt a fent említett cambridge-i anekdota is mutatja, az "adatok" nem virágokként nõnek a mezõn, arra várva, hogy valaki leszakítsa és csokorba kösse õket. Sõt: az "adatok" önmagukban véve nem is léteznek, hanem bármely észlelt tény csak akkor válik adattá, ha az ember adatnak veszi valamire. S hogy egy észlelet mire adat, már szemlélet kérdése, illetve ha módszeres tudományos vizsgálat keretébe tartozó észleletrõl van szó, akkor szemlélet és módszer kérdése. Derék mineralógusunk szemében például, a fényképlemezek megfeketedése arra volt adat, hogy azok nem jó helyen vannak az ásványgyûjtemény melletti szekrényben. Viszont pár évvel késõbb Henri Becquerel szemében egy egészen hasonló véletlen (nem módszeres kutatás keretében nyert) észlelet arra volt adat, hogy az ásványgyûjteményben valami rejtélyes anyag lehet, amelynek láthatatlan kigõzõlgése vagy kisugárzása még dobozba zárt és átlátszatlan fekete papírba légmentesen elcsomagolt fényképlemezekhez is elhatol.

Mint Darwin mondotta, minden megfigyelésnek valamiféle nézet mellett vagy ellen kell szólnia ahhoz, hogy az ember hasznát vehesse ("...all observation must be for or against some view to be of any service"). Szemlélet kérdése tehát az is, hogy az ember mihez gyûjt adatot, milyen adatokkal párosítja össze, miféle ténymegállapításokra törekszik. Becquerel, például, hiába vette volna a fényképezõlemez megfeketedését adatnak arra, hogy az ásványgyûjteményben valami gõzölög vagy sugárzik - ha cambridge-i kollégája szemléletét osztja, akkor még így is oda lyukadhatott volna ki, hogy az ásványgyûjteményt, miután valamiféle káros kigõzölgései vannak, jobb lesz elzárva tartani. S utasítást adva a megfelelõ ólomláda elkészítésére, Becquerel rövid idõ múlva cambridge-i kollégájához hasonlóan megelégedéssel tapasztalhatta volna, hogy fényképlemezei most már nem feketednek meg, vagyis adminisztratív intézkedésével "megoldotta a kérdést"...

A szociológiai szakkutatásban - mint a módszeresen ûzött tudományos kutatás minden más ágában - az adatgyûjtõ és ténymegállapító tevékenység még a legempirikusabb észlelési feladatok megoldásánál is módszertani egységet alkot, amelyen belül ugyan a kutatói munkamegosztás legkülönbözõbb formái lehetségesek, de ez a dolog lényegén mit sem változtat. Ne felejtsük el, hogy minden tudományos adat csak valamiféle ténymegállapítás révén jöhet létre, s minden tudományos ténymegállapítás adat valamihez - rendszerint nem is egyetlen, hanem igen sokfajta, korántsem mindig elõrelátható ténymegállapításhoz! Ha az orvos megvizsgálja a beteget, akkor "adatokat gyûjt" a beteg szervezet állapotáról, s ezeket az adatokat megfelelõ kategorizálás alapján egy "ténymegállapításban", ti. a diagnózisban egyesíti. Ez a konkrét betegre vonatkozó ténymegállapítás viszont adattá válik az egészségügyi statisztika számára, amely éppen ilyen adatokat gyûjt, hogy saját céljaira, megfelelõ kategorizálásuk alapján, ténymegállapításokat tegyen egyes betegségek ritkább vagy gyakoribb elõfordulásáról. Másrészt az a laboratóriumi lelet, amelyet az orvos a diagnózis felállításához adatként használ fel, gondos laboratóriumi adatgyûjtésen alapuló ténymegállapításként jött létre. Egyébként még igen elvont elméleti ténymegállapítások is viszonylag konkrét adatokként szolgálhatnak magasabb fokú absztrakciót igénylõ tényállások meghatározásához. Az adatgyûjtés és a ténymegállapítás mindig a konkrétság, illetve az absztrakció szintjei - mint Lenin mondja: "lépcsõfoka" - közt zajlik: ami alulról nézve ténymegállapítás valamirõl, felülrõl nézve adat valamire.

Ebben az értelemben a tudományos kutatómunka minden szakaszában folyhat "adatgyûjtés" és "ténymegállapító" tevékenység. Ámde ha a szociológiai szakkutatás kérdéseivel kapcsolatban beszélünk errõl, akkor közönségesen a kutatómunkának arra a szakaszára utalunk, ahol ez a tevékenység a konkrét társadalmi jelenségeknek és folyamatoknak többé-kevésbé közvetlen, fennállásuk helyén és idõpontjában végrehajtott, módszeres éslelésén alapszik. Ez a "felvételezõ" vagy "terepmunka" természetesen nem az egyedüli információs forrás, amellyel konkrét társadalmi jelentésekrõl és folyamatokról rendelkezünk. Társadalmi intézményeink és szervezeteink gyakorlata, saját élettapasztalatunk, irattáraink akta- és jelentésanyaga, a szépirodalom és a hírlapirodalom ugyancsak információs forrásként szolgál. Ámde ha ilyen forrásból is kívánunk meríteni - ami a legtöbb esetben nagyon is kívánatos -, akkor ez megint csak módszeres észlelést igényel, csupán a "terep" változik meg egy kissé, illetve valamivel közvetettebbé válik az észlelés. Mert akkor viszont társadalmi intézményeink és szervezeteink gyakorlatát kell megfigyelnünk, vezetõikhez és tagjaikhoz kell kérdéseket intéznünk-saját élettapasztalatunk felhasználásakor nem kevésbé módszeresen önmagunkhoz is! -, irattári, szakirodalmi, szépirodalmi és hírlapirodalmi dokumentumokat kell szereznünk a szóban forgó konkrét társadalmi jelenségekre és folyamatokra vonatkozólag. Megfigyelésre, kérdezésre, dokumentációra így is, úgy is szükségünk van, s nem elvileg különbözõ a helyzet, ha valamivel közvetettebb vagy közvetlenebb úton történik az észlelés.

Persze, más a helyzet, ha nem konkrét információk alapján kívánunk bizonyos tényállásokat tisztázni, hanem ismert általános társadalmi és történeti törvényszerûségekbõl vonunk le következtetéseket rájuk. Ennek is megvan a maga jelentõsége, hiszen tudományos törvényszerûséget nemcsak egyetemes megismerésre irányuló vágyunkból állapítunk meg, hanem azért is, hogy konkrét esetekre alkalmazni tudjuk õket. Nem kevés olyan társadalmi tényállás van, amelynek megállapításához nincs különösebb felvételezõ munkára, terepmunkára szükség. Azt, hogy egy kapitalista üzemben kizsákmányolás folyik, érdekellentétek állnak fenn a munkásság és az üzem tulajdonosai között, a távolból is tudjuk. Ehhez csak annyi konkrét információra van szükségünk, hogy kapitalista üzemrõl van szó, s ennek az információnak a beszerzése általában nem igényel külön vizsgálatot. Ha viszont arra a speciálisabb kérdésre kivánunk választ kapni, hogy mekkora profitrátával dolgozik az üzem, s konkrétan miben nyilvánulnak ott meg a munkásérdekeknek és a kapitalista érdekeknek az összeütközései, akkor ehhez sokkal több konkrét információra lesz szükségünk, amelyeket alighanem már csak megfigyelés, kérdezgetés, dokumentáció révén szerezhetünk meg. Az információk egy része esetleg olyan lesz, hogy lehetõvé teszi az elõbbinél speciálisabb ismert törvényszerûségek alkalmazását ennek a konkrét üzemnek az esetére, úgy hogy deduktív következtetéseket vonhatunk le. De minél konkrétabb kérdésre kell választ adnunk, annál több és több olyan oldala lesz a problémának, amelyre egyszerûen képtelenek vagyunk deduktív következtetéseket levonni. Ugyanis egyrészt nem ismerjük mindazokat a speciális törvényszerûségeket, amelyek a tényállás részletes alakulását meghatározzák, másrészt nem hozzáférhetõek számunkra mindazok az adatok, amelyek nyomán megítélhetõ volna, hogy az ismert speciális törvényszerûségek sokféle lehetséges kombinációja közül a konkrét esetben melyik jut érvényre, s milyen mértékig determinálja a tényállást. S ilyen körülmények között nincs más hátra, mint módszeres észlelés (megfigyelés, kérdezés, dokumentációs munka) révén megszerezni azokat az információkat, amelyeknek alapján konkrét, azaz egyelõre éppen csak erre az üzemre vonatkoztatható ténymegállapításokat tehetünk.

Természetesen semmiféle ténykérdésre nem lehet sem tisztán elméleti alapon, sem mindennemû elméleti alap nélkül válaszolni. Annyi konkrét adatra mindenesetre szükségünk van bármely tényállásra vonatkozó elméleti levezetéshez is, amennyi lehetõvé teszi annak megítélését, hogy mely ismert elméleti összefüggések alkalmazhatók, másrészt a legközönségesebb tapasztalati adatgyûjtéshez valamilyen gyûjtési elv és valamiféle kategóriarendszer az észleletek csoportosításához, s ez már vitathatatlanul teoretikus elemet jelent a konkrét ténymegállapításban. Egészen elvontan nézve tehát csak a felhasználásra kerülõ elméleti és észleleti adatok viszonylagos mennyiségében van különbség aközött, hogy valamely ténymegállapításhoz az ismert elméleti összefüggéseknek az adott esetre való konkretizálása vagy az empirikus észleleteknek bizonyos elméleti elvek és kategóriák szerinti rendezése révén jutunk el. Gyakorlatilag viszont óriási különbség van abban, hogy valamely ténykérdésben rendelkezésünkre állnak-e az elméleti alapok, ismerjük-e az összes releváns társadalmi, történeti és egyéb törvényszerûségeket, s csak néhány triviális vagy könnyen hozzáférhetõ tényadatra van-e szükségünk ezek konkrét alkalmazásához, vagy pedig, éppen ellenkezõleg, a ténykérdés olyan jellegû, hogy tudásunk jelenlegi állása mellett csak bizonyos elvek és kategóriák figyelembevételével végrehajtott módszeres észlelés nyújthat lehetõséget a konkrét ténymegállapításra. A szocializmus építésének viszonyai között annyi újszerû kérdés vetõdik fel a társadalmi gyakorlatban, annyira bõvül az államvezetés a gazdasági irányítás, a termelés és mindenfajta más társadalmi tevékenység tervszerû fejlesztése szempontjából sürgõs eldöntésre szoruló szociológiai ténykérdések köre, hogy a szociológiai szakkutatás és ezen belül a konkrét szociológiai felvételezõ munka rendkívül nagy gyakorlati jelentõségre tesz szert. Ez teszi nálunk is a szocializmus építésének egyik fontos tudományos eszközévé.

Egyébként vitathatatlan, hogy a konkrét társadalmi jelenségekre vonatkozó adatgyûjtés és ténymegállapítás a szociológiai szakkutatás keretén belül is csak a tudományos megismerés elsõ szakaszát jelenti, amelyhez az így nyert ismeretek elméleti feldolgozásának, általánosításának további szakaszai csatlakoznak. Az észlelés ugyanis önmagában véve csak az egyedi jelenséget vagy jelenségcsoportot regisztrálja, azaz leíró jellegû, s noha már e leírásban is szükségképpen bizonyos elméleti elveket alkalmaz, bizonyos fogalomrendszer keretében rögzíti ténymegállapításait, azért a tulajdonképpeni tudományos elméletalkotás még csak ezután kezdõdik.

A szociológiai szakkutatás keretében folyó adatgyûjtõ és ténymegállapító munkához igen nagy súlyú elméleti és módszertani problémák egész sora fûzõdik, s ez teljesen független attól, hogy szorosabb értelemben vett elméletalkotás nem képezi-e munka tárgyát. Mint mondottuk, vannak akik lebecsülik ezeknek az egyáltalán nemcsak "technikai" problémáknak a jelentõségét, sõt általában azt az elméleti és módszertani felkészültséget, amely e munkához szükséges. Ilyen magatartás azonban csak addig lehetséges, amíg az ember nem kerül szembe azzal a feladattal, hogy meghatározza, tulajdonképpen miféle adatok gyûjtésére van valamiféle konkrét társadalmi ténymegállapításhoz szükség, hogyan lehet ezen adatok birtokába jutni, az észlelés milyen módszerei nyújtanak adott esetben megbízható eredményt. Mert hiszen a szociológiai felvételezõ munkától nem "impressziókat" várunk, hanem tudományos és gyakorlati célokra használható ténymegállapításokat! Ha az impressziók elegendõk - s persze van eset, hogy meg-megelégszünk jól tájékozott, jó helyzetismerettel rendelkezõ, megfelelõ gyakorlati érzékû szakemberek benyomásaival -, akkor további adatgyûjtésre és ténymegállapításra nincs szükség. Viszont benyomások elfogulatlanságát és helyességét igen nehéz ellenõrizni, illetve többnyire csak módszeres adatgyûjtés és ténymegállapítás útján lehet megbízhatóan ellenõrizni. Ellentétes benyomások között is nehéz más úton dönteni, fõleg ha erre a döntésre felelõs intézkedéseket kell alapítani, mert nagy súlyú gyakorlati kérdések megoldásáról van szó. Impresszióiért senki sem felelõs, de intézkedéseiért már igen!

Egyetlen, egészen egyszerû és még teljesen empirikus síkon mozgó szociológiai adatgyûjtési és ténymegállapítási feladat végiggondolása elegendõ ahhoz, hogy az ember ne becsülje le többé az efféle munkához fûzõdõ elméleti és módszertani problémák komolyságát. Íme egy modellszerû példa:

Az autóbuszüzem 200 méterrel áthelyezett egy autóbuszmegállót. Pár nap múlva a lapok több panaszos levelet közölnek, amelyeknek írói azt állítják, hogy a megálló áthelyezése rontott a környék lakóinak, illetve dolgozóinak közlekedési ellátottságán. Az autóbuszüzem viszont, egyebek közt éppen az újmegállóhely közelében lévõ üzem dolgozóinak kérésére helyezte át a megállót, s gyakorlatból tud ja, hogy bárhol helyeznek el egy megállót, mindig lesznek, akiknek éppen ez az áthelyezés okoz kényelmetlenséget. Továbbá minden intézkedés esetében leginkább csak azok írnak levelet, akiknek ez rossz; a jót többnyire szótlanul tudomásul veszik az emberek, és feltûnõen ritkán jelennek meg autóbuszmegállók áthelyezésén örvendõ levelek az újságokban olyanok tollából, akiknek most már pont a kapujuk elõtt áll meg az autóbusz. Mindazonáltal az autóbuszüzem tisztázni óhajtja a kérdést, s a következõ egészen egyszerû és konkrét ténykérdésre kér megbízható választ tõlünk:

A budai rakpart 10-es számú háza elõtti autóbuszmegállónak menetirányban 200 méterrel messzebbre történt áthelyezése és az utca túlsó, Duna-part felõli járdáján lévõ megállóhely ezzel párhuzamos áthelyezése rontott-e vagy javított a környéken lakó, illetve dolgozó személyek közlekedési ellátottságán, több megelégedést keltett-e, mint elégedetlenséget?

Ez ugyebár, egészen egyszerû "ténykérdés". Hiszen:

a) Az autóbuszüzem nem egy elmélet kidolgozását kéri tõlünk, amelynek alapján megjósolható, hogy valamely megálló áthelyezése milyen feltételek mellett ront vagy javít a környéken lakó, illetve dolgozó személyek közlekedési ellátottságán, mely esetben növeli vagy csökkenti a megelégedettségüket. Efféle elmélet megalkotásához sok-sok olyan esetet kellene kivizsgálni, mint amilyenek kivizsgálásával most bennünket megbíztak, számtalan elméleti és gyakorlati eshetõséget kellene mérlegelni. Minderrõl itt szó sincs.

b) Az autóbuszüzem még csak nem is egy hipotetikus tényállás tisztázását várja tõlünk, nem azt kérdi, hogy mi történnék, ha bizonyos megállót áthelyeznénk. Nekünk egy már bekövetkezett tényt kell megállapítanunk: azt, hogy valami javult-e vagy romlott, több-e vagy kevesebb.

c) Az autóbuszüzem még csak kvantitatív meghatározást sem kíván a javulás vagy a romlás fokáról, illetve arról, hogy mennyivel több az elégedettség vagy az elégedetlenség. Ez nagyon megkönnyíti munkánkat, hiszen ilyesfajta kvantitatív meghatározások a szociológiában sok nehézséget szoktak okozni. Nagyobb javulás az, hogy ha egy rokkant utasnak nem kell naponta kétszer 200 méternyi utat végigkopogni a mankójával, mint hogy ha tíz, piacról hazatérõ háziasszonynak hetente egyszer 80 méterrel rövidebb úton kell cipelnie a szatyrot? Ilyesmiket nehéz összeadni (vagy kivonni), márpedig kvantitatívan pontos meghatározáshoz mérni is kell.

d) Külön könnyebbség, hogy az utca túloldalán nincsenek házak. A Duna az egyik irányban élesen elhatárolja a vizsgálati terepet. Ennyivel is kevesebb a gondunk.

Nos, lássunk hozzá... Reményteljes kezdõkként természetesen úgy véljük, hogy legegyszerûbben és legbiztosabban úgy juthatunk a szükséges tényadatok birtokába, ha megkérdezzük az autóbuszüzem intézkedése által érintett emberek véleményét. Ki fog ugyan derülni, hogy az effajta körkérdés nem olyan gyorsan és nem olyan biztosan vezet eredményre, mint hisszük, de hát az emberek véleménye mégiscsak fontos. Kezdjük ezzel!

Magától értetõdõen nincs valamennyi érintett ember véleményére szükségünk; elég lesz talán, ha minden tizediket megkérdezzük, azaz "mintát" veszünk az érintett népességbõl. Ennek a mintának, magától értetõdõen olyannak kell lennie, hogy arányosan képviselve legyenek benne mindazok a csoportok, amelyeket a megállóhely áthelyezése így vagy amúgy érintett. Biztosítanunk kell tehát; hogy a minta "reprezentatív" legyen.

Kérdezzünk meg talán minden tizedik embert, aki a budai rakpart két járdáján az áthelyezett megálló-párnál a nap bizonyos óráiban fel- vagy leszáll? Nem, ilyen egyszerûen ez nem megy, hiszen ezek között sok olyan van, aki nem a közelben lakik vagy dolgozik, s csak alkalomszerûen használja ezt a megállót. Márpedig az autóbuszüzem kérdése a környéken lakók, illetve dolgozók közlekedési ellátottságára vonatkozik. Hát akkor, persze, az összes fel- és leszállóktól megtudakolhatjuk, itt laknak vagy dolgoznak-e a közelben és rendszeresen használják-e ezt a megállóhelyet. Az "igennel" válaszolók közül minden tizediknek kikérjük a véleményét arról, hogy javult-e vagy romlott közlekedési ellátottsága a megállóhely-áthelyezés révén... Igen ám, csakhogy ez sem elég! Mert, feltehetõleg, elég sokan vannak olyanok, akiknek számára a megállóhely-áthelyezés következtében most már olyan távol esik az általunk vizsgált megálló, hogy az áthelyezés óta egy másik megállót részesítenek elõnyben, s ott szállnak fel vagy le. Amikor a budai rakpart 10-es számú háza elõl menetirányban tovább helyezték 200 méterrel a megállóhelyet, ennek távolsága az elõtte lévõ megállóhelyhez képest 200 méterrel megnõtt. Vizsgálatunkat tehát ki kell terjesztenünk ama szomszédos megállóhely fel- és leszállóira is, hogy kihalásszuk közülük azokat, akik az áthelyezés elõtt a "mi" megállónknál szálltak fel, mert ez esett számukra legközelebb, de most már a szomszéd megállóhoz vezetõ utat is kényelmesebbnek találják, mint annak a 200 méteres többlettávolságnak a megtételét, amelyet az áthelyezés számukra jelentett. A túlsó járda mentén haladó autóbuszvonalat tekintve, a megállóhely áthelyezése menetiránnyal ellentétben tett ki 200 métert; ott tehát a vizsgálatot a megállónk után következõ szomszédos megállóhely fel- és leszállóira kell kiterjesztenünk. Csakhogy még ez sem elég! Mert hiszen a szomszédos megállóhelyeken olyan fel- és leszállók is akadnak, akik nem az áthelyezés kényszere révén kerültek át oda, hanem már mindig ezeket a szomszédos megállóhelyeket használták. Ott tehát újabb "elõzetes kérdés" révén tisztáznunk kell, hogy az, akit megszólítottunk, a mi megállóhelyünk fel- és leszállói közé tartozott-e azokban a régi idõkben, amikor az még az eredeti helyén volt. Csakhogy ez még mindig nem elég! Mert lesznek olyanok is, akiknek számára a megállóhely áthelyezésével az egész autóbuszközlekedés annyira kényelmetlenné vált, hogy áttértek a környékbeli villamos- vagy trolibusz-megállóhelyek használatára, vagy éppenséggel gyalogosokká voltak kénytelenek átvedleni. Ezeknek a megkérdezése nélkül éppen azokra nem terjedne ki vizsgálatunk, akiknek közlekedési ellátottsága legjobban romlott, s akik nyilván leginkább elégedetlenek az autóbuszüzem intézkedése miatt.

Hát akkor, a jelek szerint, nincs más hátra, mint az, hogy mintát vegyünk a környékbeli házakban lakó, illetve dolgozó emberekbõl, azaz bejárjuk a terepet, és valamilyen rendszer szerint kiválogassuk a megkérdezendõknek azt a hányadát, amely a "volt autóbuszutasokat" van hivatva képviselni - ti. azokat, akik a megállóhely áthelyezése óta nem járnak autóbuszon. Igen, de hol kezdõdik és meddig terjed a régi megállóhely "környéke"? Egyik határát a Duna alkotja, ezt tudjuk. Másik határát már nehezebb megállapítani, hiszen a régi megállóhely környékének egy része nyilván az újmegállóhelynek is "környéke" - lesznek olyanok, akiknek számára semmi sem változott a megállóhely áthelyezésével, ti. az újmegállóhely ugyanolyan messze vagy közel van számukra, mint a régi, s ezek közt nem lehetnek megfelelõ arányszámban képviselve elégedetlenkedõ "volt autóbuszutasaink" - és így tovább. Amint látjuk, már a megfelelõ népességi minta összeállítása sem olyan egyszerû!

De tegyük fel, hogy végül is megnyugtató módon megállapítottuk, hol és kikhez kell fordulnunk alapkérdésünkkel. Most már csak meg kell fogalmaznunk ezt a kérdést. Mirõl is van szó? Mindenekelõtt a megkérdezett személy közlekedési ellátottságának javulásáról vagy romlásáról. No, ezt ilyen elvontan nem kérdezhetjük. Az "ellátottság" fogalmán igen különbözõ dolgokat értenek az emberek, sõt jó néhányan talán meg sem értenék, mit akarunk tudni, ha ennyire absztrakt megfogalmazásban tesszük fel a kérdést. Legyen tehát: "Közelebb van-e az újmegállóhely az Ön otthonához (munkahelyéhez), mint a régi?" Ez nem rossz, csak az a baj, hogy az újmegállóhely közelebb lehet az illetõ otthonához, s mégis elégedetlenkedik a megállóhely áthelyezése miatt, mert kényelmetlenséget okoz számára. Például a budai rakpart 10-es számú házában, a régi megálló-párnak megfelelõ helyen egy közért van. Aki a környéken lakó háziasszonyok közül délután munkából hazajövet itt szállt le az autóbuszról, mindjárt helyben megvásárolhatta a család vacsoráját és hazavihette. Most viszont hiába van az újmegállóhely közelebb a lakásához, elõbb el kell gyalogolnia onnan 200 métert a régi megálló helyére, a közértbe, s csak azután indulhat hazafelé. (Ugyanez a helyzet a környékre dolgozni járó asszonyokkal, akik autóbuszon mennek innen haza.) A megállóhely közelsége tehát csak az "objektív" közlekedési ellátottságot határozza meg, de ez nem okvetlenül egyezik meg a "szubjektív" közlekedési ellátottsággal, amely a megelégedettségre, illetve elégedetlenségre hat. Márpedig az autóbuszüzem errõl is tudni óhajt! Persze erre azt lehet mondani: a döntõ mégis az "objektív" közlekedési ellátottság - a lakhely vagy munkahely és a megálló közti távolságot meg kell tenni annak, aki fel akar szállni! A "szubjektív" tényezõ - ti. az, hogy megszokott valami bevásárlási helyet és nehezen változtat rajta - másodrendû, s idõvel majd csak berendezkedik arra, hogy máshol szerzi be a család vacsoráját, ahol az új közlekedési beosztás szerint kényelmes. Ebben van valami igazság, csakhogy akkor is meg kell állapítanunk, mennyi az a múló elégedetlenség, amelyet a megállóhely-áthelyezés a "szubjektív" közlekedési ellátottság átmeneti romlása révén azoknál kelt, akiket bevásárlási szokásaik megváltoztatására kényszerít, s mennyi az a tartós elégedetlenség, amelyet azoknál okoz, akiknél a "szubjektív" közlekedési ellátottság romlása nem átmeneti, mert ilyen vagy olyan okból nem tudnak változtatni beváráslásmódjukon. Mert ezek számára a "szubjektív" tényezõ helyzetük "objektív" determinánsává válik.

S ezzel már benne is vagyunk a minden szociológiai vizsgálatnál ezerféle alakban visszatérõ objektivitás-szubjektivitás problematika kellõs közepében, amely éppen a kérdezéses adatgyûjtõ és ténymegállapító eljárásokkal kapcsolatban rendkívül bonyolult elméleti és módszertani megfontolásokat tesz szükségessé.

Adott esetben múlhatatlanul szükségünk van arra az információra, hogy az "objektív" közlekedési ellátottság megváltozása milyen mértékben tudja kikényszeríteni a "szubjektív" magatartás megváltozását az újhelyzethez való alkalmazkodásban. Mennyire hajlamosak embereink arra, hogy - ha rákényszerülnek - megváltoztassák bevásárlási szokásaikat? Például a budai rakpart üzemeiben dolgozó és innen autóbuszon hazatérõ háziasszonyok rátérhetnek arra, hogy korábbi szokásuk ellenére nem az itteni közértben vásárolják meg a család vacsoráját, ha a felszállóhely már nincs annak közelében. Hiszen közért sokfelé van a városban, alighanem ott is, ahol otthonuk közelében leszállnak az autóbuszról, s ha alkalmazkodnak az újközlekedési helyzethez, akkor esetleg megszûnik a megállóhely áthelyezése miatti elégedetlenkedésük egyik fõ oka - a "szubjektív" közlekedési ellátottság hozzáigazodik az "objektívhoz". Bekövetkezik-e ez az alkalmazkodás, s ha igen, mikor és milyen mértékben?

Erre a kérdésre nyilvánvalóan nehéz az érintettek megkérdezése útján megbízható választ kapni, mert az emberek nemigen tudnak felvilágosítást adni arról, mennyire képesek életszokásaikon változtatni, s az alkalmazkodás legtöbbször még csak nem is tudatos folyamatként megy végbe. De hát miért kellene nekünk ezt megkérdeznünk? Hiszen az emberek életszokásainak alakulása, a viszonyok változásával szemben tanúsított makacs ellenállása vagy lassan érlelõdõ alkalmazkodása sokféle tárgyi nyomot hagy. Ebben az esetben például megfelelõ dokumentáció beszerzése révén igen hasznos objektív adatokat kaphatunk a szóban forgó emberek szubjektív magatartásában bekövetkezett változásról, ha a régi és az új megállóhely közelében fekvõ "betérõ" jellegû boltok (közért, italbolt, eszpresszó stb.) áruforgalmát tesszük vizsgálat tárgyává a megállóhely áthelyezése elõtti és utáni idõszakra vonatkozólag. Ha például a régi megállóhely közelében fekvõ közért árukönyvelését tesszük vizsgálat tárgyává, akkor kiderülhet, hogy az autóbusz-megállóhely áthelyezése után még pár napig nagyjából változatlan maradt a forgalom olyan árucikkekben, amelyeket munkából hazatérõ dolgozók leginkább vásárolnak vacsorához, majd a forgalom éppen ezekben a cikkekben lassan csökken és pár hét múlva bizonyos szinten megállapodott. Ezzel - és sok más hasonló adattal - objektív képet alkothatunk magunknak a szubjektív alkalmazkodási folyamatok lezajlásának átlagos idõtartamáról, s min járt gazdagabbak leszünk azzal a tanulsággal, hogy szubjektív tényezõk vizsgálata korántsem teszi okvetlenül szükségessé szubjektív módszerek alkalmazását a szociológiában. (Ez is csak "technikai" probléma volna? Mi úgy véljük, hogy noha pillanatnyilag csak egy konkrét adatgyûjtési és ténymegállapítási problémával foglalkozunk, mégis a szociológiai szakkutatás elméleti és módszertani problémáinak sûrûjében járunk.)

Felbuzdulva azon az eredményen, amelyet az áruforgalom vizsgálatával nyertünk, kritikai megfontolás tárgyává tesszük az eddigi eljárásunkat; vajon kiaknáztuk-e kellõképpen az objektív adatszerzési lehetõségeket, mielõtt nekiálltunk volna az emberek véleményeit kérdezgetni? S nem kérdeztünk-e embereinktõl olyasmit, amit kevesebb fáradsággal, gyorsabban és biztonságosabban megtudhattunk volna megfigyelés útján? Nem minden kérdés feltevése kerülhetõ el, de tisztában kell lennünk azzal, hogy ha kérdezés útján szerzünk be olyan információt, amelyet megfigyelés útján is beszerezhettünk volna, akkor teljesen feleslegesen egy újabb szubjektív réteget iktattunk be saját magunk és a kutatott tények közé; a megkérdezett tudatát. Természetesen sok minden van, amit csak embereknek feltett kérdések útján tudhatunk meg, s olyankor a kérdés természetétõl függõen számolnunk kell egy többé-kevésbé "vastag" szubjektív réteg közbeiktatódásával. De hát tulajdonképpen mi okunk volt arra, hogy megkérdezzük a megállónknál fel- és leszálló környékbeli lakóktól és dolgozóktól, hogy közelebb van-e az újmegállóhely otthonukhoz, illetve munkahelyükhöz, mint a régi? Hiszen ez olyasmi, amit a személyforgalom megfigyelése útján sokkal könnyebben tisztázhatunk!