A Hajnal István Kör mûködõ hagyománnyá vált évi rendes konferenciáinak sorába illeszkedõ, a Vas Megyei Levéltárral közösen szervezett rendezvény alkalmas tükre volt a társadalomtörténet két irányú kísérleteinek: egyfelõl hazai hagyományai továbbépítésére, másfelõl az utóbbi évtizedek szociológiai fejleményeinek átvételére.

Az elsõ szekció a szakszerûség érvényre jutását tárgyalta az államigazgatásban. Engel Pál a késõközépkori magyar kormányzatban, Szakály Ferenc a Mohács utáni Magyarországon kereste a szakszerûség nyomait, speciális ismeretek többé-kevésbé rendszeres alkalmazását értve ezen. A hozzászólók egyike-másika eltûnõdött rajta, mennyire alkalmas ez a fogalom a vizsgált korok uralomtechnikai változásainak jellemzésére, és mennyiben illeszkednek a felhozott példák a választott fogalomhoz.

Benedek Gábor a dualizmuskori miniszteriális és megyei bürokrácia összehasonlító elemzésében viszont ellentmondás nélkül használhatott a modern állam kontextusában egy modern, "szociologikus" szakszerûség-fogalmat. A vizsgált réteg bürokratikus szervezetekben mûködõ, formális szakképzettség megszerzésére kötelezett és azt meg is szerzõ, nagy többségében vagyontalan, egy életen át hivatalából élõ csoportot képvisel. A megyei tisztviselõréteg létszámát és jelentõségét tekintve teret veszít a miniszteriális bürokráciával szemben. Utóbbi viszont nem a dzsentri mentsváraként nõ nagyra: a minisztériumoknál éppúgy, mint a megyéknél kb. egyharmad a birtoktalan nemesek aránya, de éppen ezek esetében különösen erõs a pozíciók átörökítése, vagyis már a felmenõk is gyakran több generáción keresztül hivatalnok nemesek voltak. A reformkori budai, illetve pesti városigazgatást ismertetõ korreferátumok, melyeket Fazekas Csaba, illetve Tóth Árpád tartottak, megerõsítik a szakszerû hivatali apparátusok, és velük együttjáróan tisztviselõrétegek korai kialakulásának feltevését.

Hajnal életmûvével szembesült a következõ szekció, "Hajnal István és az európai társadalomfejlõdés" címmel. Glatz Ferenc évezredes és kontinest átfogó ívben próbálta megtalálni Hajnal István helyét a magyar történetírásban. Benda Kálmán, az ülés elnöke szükségét érezte, hogy hozzászólásában pontosabban jelölje ki mindannak a helyét, ami Glatz nagy ívû lendületében összekeveredett egymással.

H. Balázs Éva pontos, ünnepi túlzásoktól mentes összehasonlítást adott Hajnal és Braudel kutatási érdeklõdéseirõl, módszertani elveirõl, és meggyõzõ erõvel bizonyította, hogy valóban jelentõs párhuzamok vannak a két nagy újító munkájában. Ez nem azért fontos, hogy Hajnalból helyi szentet csinálva, a boldogult szovjet tudománytörténet mintájára mi is bejelenthessük a legkülönfélébb újításokra szerzõtársi igényünket (Marconi- Popv). Jelenlegi európai tudományos integrációs törekvéseink sikeresélyeirõl és irányairól tudhatunk meg valamit alapjaink pontosabb számbavétele kapcsán.

Huszár Tibor Hajnal továbbélését kutatta a szociológiában, tanítványai mûveiben. Némi vita alakult ki arról, ki és mennyiben tekinthetõ Hajnal-tanítványnak. Ezután Kemény István mondta el a tanácskozás "leghajnalosabb" figyelmeztetését: hogy tudniillik össze ne keverjük gondolkodásunk modellszerû eszközeinek kialakulását a jövõbelátás valamilyen képességével - az elméleti konstrukció a múlt megragadására nem tud a jövõre nézve elõ jelzést készíteni.

Lakatos László "Az élet és a formák - Hajnal István történelemszociológiája" címmel megtartott referátumában Hajnal kedvelt metaforáit igyekezett fogalommá szilárdítani. Olvasatában a "társadalmi formák" a társadalom tagolására alkalmas rendezõ elvvé sûrûsödött, kicsit a "rend" szociológiai fogalmának mintájára. Tóth Zoltán kifogásolta ezt az értelmezést. Hajnaltól származó tantörténete szerint a társadalmi forma az, ha két ember útkeresztezõdéshez érve minden egyeztetés vagy külsõ útmutatás segítsége nélkül azonos irányba indul. Érzésem szerint Tóth Lakatos szociológiai fogalomalkotásával szemben Hajnal társadalmi formáit a történeti antropológia kultúra-fogalmának mintájára, mint történetileg hagyományozódó viselkedés-, illetve magatartásrendet ("pattern"), kívánta értelmezni.

A vállalkozásban kereste a szakszerûsödés nyomait a következõ szekció. Bácskai Vera a vállalkozók reformkori elõfutárairól tartott referátumában, majd Halmos Károly a századvégi vállalkozók vonatkozásában pesszimistán ítélték meg a vállalkozók professzionalizációjának mértékét. Mindketten, miként a szekció összes többi referense is, olyan szakszerûség-fogalmat használtak, amelyet a szociológiai professzionalizáció-kutatás is alkalmaz: sajátos, racionális ismeretanyag formális, intézményes képzésen keresztüli elsajátítását és a gyakorlatban való rendszeres alkalmazását értve rajta. Hajnal István persze szakszerûségen mást értett, de a fogalmak szembesítését senki sem (magamat sem véve ki) vállalta.

A vállalkozók történeti professzionalizációjával kapcsolatban Lengyel Györgyé volt a sikertörténet: empirikus kutatása a két világháború közti vállalkozóréteg jelentõs professzionalizációjáról számolt be. A recenzens, vagyis jómagam ismét a balsikerekhez kanyarodtam vissza, és a gazdasági szervezetekben jelentõs szerepet játszó, de gyenge, illetve késedelmes professzionalizációjú rétegek, a mérnökök és gazdatisztek szövetségesek, pótszerepek keresésével kiegészített társadalmi stratégiáit ajánlottam a hallgatóság figyelmébe.

Az utolsó szekció a szakszerûsödés társadalmi alapjait, lényegében az iskolázottság és az iskolarendszer társadalmi funkcióit tárgyalta. Tóth István György történész példák sokaságával szemléltette e funkciók elemzésének nehézségeit egy olyan korban (17-18. sz.), amikor mind az írástudás, mind maga az iskola fogalma is még igen képlékeny dolgok. Mazsu János az iparosodás korabeli alfabetizáció, iskoláztatás és a társadalmi mobilitás összefüggéseit elemezve arra mutatott rá, hogy az iskolarendszer szerkezeti osztatai egyszerre leképezik és megerõsítik, újratermelik a társadalmi tagozódást, rétegzõdést. Karády Viktor egy nagy lépéssel továbbmenve az iskolarendszert mint elitkiválasztó, -képzõ és legitimáló rendszert fogta fel, és az egyes vallási, etnikai és származási csoportok túl-, illetve alulreprezentáltságát az iskolarendszer különbözõ ágaiban és szintjein e hipotézis segítségével értelmezte.

Összefoglalva a rendezvényt, meg kell állapítani, hogy nagy tudományos áttörés nem született. Véleményem szerint nem is ennek van itt az ideje. Az viszont, hogy e rendezvénysorozat korábbi alkalmaihoz hasonlóan ezúttal is egyenletesen magas színvonalú elõadásokra és komoly, eleven vitára került sor, egy nem lankadó szakmai közönség beható érdeklõdése mellett, az a hazai társadalomtörténet konszolidálódásának egyik alkalmas mutatója.