Átalakuláson rendszerváltozást értek, kezdetének idõpontját 1990 elejére teszem. Elõadásomban e folyamat társadalmi költségeivel foglalkozom, azokkal a bajokkal, amelyek 1990 óta jelentkeztek vagy súlyosbodtak, és amelyeknek további súlyosbodása várható. Ilyen a nemzeti jövedelem csökkenése, az elszegényedés, a munkanélküliség, a nyugdíjak elértéktelenedése és az egész nyugdíjrendszer csõdje, az egészségügyi és oktatási rendszer felbomlása, a korábbi lakásbérleti rendszer és lakáspolitika összeomlása, új lakáspolitika és lakásbérleti rendszer kialakításának elmaradása - és még sorolhatnám tovább. E bajok egy része az elmúlt három évben jelentkezett, más részük ez idõ alatt vált súlyossá. Kézenfekvõ tehát az a feltételezés, hogy magából az átalakulásból vagyis a rendszerváltozásból származnak. Alkalmazhatónak látszik a piaci kudarcok elmélete, amelynek igen tekintélyes irodalma van, magyar viszonylatban is sokan képviselik ezt az álláspontot.

Példának idézek Szelényi Iván felszólalásából a Közgazdasági Egyetemen 1991 júniusában tartott konferencián:

"Abban a korszakban vagyunk, amikor a piaci integráció kezd dominánssá válni. Statisztikailag ugyan még távolról sem az, hiszen a közcélú tulajdon és redisztributív integráció még mindig domináns, de ma már a társadalmi-gazdasági dinamizmusok mégis a magántulajdonból és a piaci integrációból erednek, és a társadalmi egyenlõtlenségeknek ma már a fõ forrása Magyarországon a piacgazdaság. Így, mint szociológusoknak, más dolgunk nem lehet, minthogy míg korábban a redisztributív gazdaság által elemzett egyenlõtlenség kritikai elemzésére vállalkoztunk, most a piacgazdaság által létrehozott egyenlõtlenségek kritikai elemzésére vállalkozunk... Minél tisztábban mûködik a piac, annál több baj van... Minél közelebb kerül egy gazdaság a tiszta piaci modellhez, annál inkább súlyosodnak benne a kudarcok, és különösképpen a társadalmi kudarcok, ami minket, szociológusokat elsõsorban kell hogy érdekeljen... A munkaerõpiac mellett a társadalmi létnek más fontos tényezõire vagy mezõire is utalhatnék, ahol a piac szintén nem látszik megoldani azokat a feladatokat, amelyeket meg kell oldani. Ilyenek, nagy általánosítással szólva, általában a munkaerõ újratermelésével kapcsolatos problémák: az egészségügy, az oktatásügy és a lakáskérdés. Mind a három par excellence olyan terület, ahol ismét végtelen számú empirikus példával tudjuk bizonyítani, hogy minél tisztább a piacgazdaság, annál rosszabbak az eredmények." (Replika, 1991. 4. 10-12.)

Ez az egyik álláspont, amellyel vitázni kívánok. Azt állítom, hogy azok a bajok, amelyeket említettem, nem az átalakulásból, nem a rendszerváltozásból, nem a piac elõretörésébõl származnak, hanem a régi rendszer ellehetetlenülésébõl, a régi rendszer egészének és különbözõ alrendszereinek összeomlásából. Két haj sommás elemzésével igyekszem majd ezt az állítást alátámasztani. Ezt az állítást egy másik állítással szeretném kiegészíteni. Amikor a régi rendszerrõl beszélünk, általában politikai és gazdasági rendszerre gondolunk. Ezt a két rendszert azonban egy harmadik egészítette ki, amelyet nem rendszernek, hanem társadalmi szövevénynek neveznék. Ha csak pozíciók, kiváltságok és kapcsolatok alkotnák azt, amire gondolok, akkor még beszélhetnék rendszerrõl, bár akkor sem lehetne egyszerû és áttekinthetõ sémákban ábrázolni. De gondolok szokásokra, eljárásokra, a mindennapokban érvényesülõ technikákra, gyakorlatokra és viselkedésekre, amelyek összefüggõ egészet alkotnak ugyan, mégsem illik rájuk a rendszer kifejezés. Ez a szövevény nem lehetett független az uralkodó gazdasági és politikai rendszertõl, hosszú ideig teljes alávetésben látszott élni és mûködni, de mélyen befolyásolta a jelen levõ múlt, az elõzõ magyar társadalmi szövevény szívós továbbélése. Most megint új szövevény képzõdik, de ez is a meglevõ fonalakból, az elõzõ harminc vagy negyven év és az azt megelõzõ múlt fonalaiból.

E hosszúra nyúlt bevezetõ után áttérek az új bajok egyikére, a munkanélküliségre. Szakszerû elõadást a valódi szakértõtõl, Köllõ Jánostól hallanak majd. Nem is vállalkozom a munkanélküliség teljes elemzésére. Csupán néhány vonatkozását említem, azokat, amelyeket témám szempontjából fontosnak tartok.

A munkanélküliség egyik oka az államgazdasági tevékenységek ellehetetlenülése és összeomlása. Kormányzati szándékok ebben legfeljebb csak késleltetõ szerepet játszottak, - akár az utolsó szocialista, akár az elsõ nem szocialista kormányra gondolunk. A termelési támogatások még 1988-ban is a statisztikailag mért nemzeti termék 19 százalékát vitték magukkal, mégsem tudták menteni a menthetetlent, de pénz hiányában nem is lehetett tovább fenntartani a támogatásokat.

Mindenesetre tény, hogy a támogatások leépítése már az elõzõ rendszerben megkezdõdött, - olyan kényszerûség volt ez, amelynek a szocialista és nem szocialista kormányok csak vonakodva engedelmeskedtek. A rendszerváltozáshoz és a piac elõretöréséhez csak annyiban kapcsolódott, hogy alkalmazkodásra kényszerítene azokat, akik erre képesek voltak.

Tudjuk továbbá és folytonosan emlegetjük is, hogy az ország gazdasági teljesítményének visszaeséséhez és ebbõl következõleg a munkanélküliséghez nagyban hozzájárult a keleti kereskedelem összeomlása. Ez is olyan tény, amely nem a piacgazdaság elõretörésébõl származott, hanem ez esetben a szovjet gazdaság összeomlásából. Elkezdõdött a múlt rendszerben, folytatódott és befejezõdött az Antall-kormány idején. Az összefüggés megint fordított. Nem a piacgazdaság alakította át a keleti kereskedelmet, hanem a szocialista export redukálódása kényszerített piaci alkalmazkodásra.

Ezekbõl a tényezõkbõl azonban nem vezethetõ le a jelenlegi 12 százalékos és a jövõre várható 18-20 százalékos munkanélküliség, és még kevésbé vezethetõ le a tartós munkanélküliség. (Ez utóbbira, a tartós munkanélküliségre késõbb visszatérek.) A jelenlegi munkanélküliség egyik tényezõje a túlságosan is ismert és agyonismételt kapun belüli munkanélküliség fokozatos felszámolása. Legtisztábban a külföldi tulajdonba került vállalatoknál figyelhetõ meg. Becslésem szerint - azt hiszem, ezzel Laky Terézék is egyetértenek - ezeknél a vállalatoknál eddig 25-30 százalékos a létszámleépítés. Sajnos nem lehetünk biztosak abban, hogy ezzel be is fejezõdött a folyamat.

Az állami vállalatoknál más a helyzet. Most nem beszélek a csõdbe ment vállalatokról, olyanokról, mint a Videoton. Normális állami vállalatoknál, olyanoknál tehát, amelyek fennmaradtak és valószínûleg fenn is tudnak maradni, az elmúlt másfél évben becslésem szerint körülbelül 10 százalékos volt a leépítés, esetleg valamivel nagyobb. Ez azonban a felesleges létszámnak távolról sem a teljes leépítését jelenti. A Munkaügyi Központ és a közgazdászok elõrejelzései mellett a közvetlen megfigyelések is azt mutatják, hogy még mindig sok a felesleges munkaerõ, és elkerülhetetlen a további leépítés. Ez kétségtelenül összefügg a piacgazdaság lassú elõretörésével. Piaci kudarcról azonban aligha beszélhetünk. A kudarc, jobban mondva a szervi betegség az elõzõ rendszer betegsége volt, és most napfényre kerül a regisztrált munkanélküliség formájában.

A valódi, az igazán nagy baj azonban a tartós munkanélküliség. Nyugaton is megvan, Angliában, Franciaországban, sok más helyen.

Alain Minc francia közgazdász 1991 decemberében megjelent könyvébõl idézek: "A munkanélküliségi ráta, stricto sensu, semmit sem jelez. Két realitást foglal magában. Két és fél millió munkanélküli közöttük egymillió több mint két éve tartó munkanélküliséggel és másfél millió maximálisan négy hónapi munkanélküliséggel. Ez utóbbiak esetében nem munkanélküliségrõl van szó, hanem átmenetrõl két munkahely között, elfogadható anyagi körülmények között, mert a francia szociális rendszer annál jobban védi a munkanélkülieket, minél rövidebb ideje vannak munka nélkül... Amikor ugyanazt a szót használjuk két egymással összehasonlíthatatlan helyzetre, hibásan dramatizáljuk az egyiket - az átmenetet -, és banalizáljuk a másodikat: a kizárást. A francia drámában valójában csak két indikátort kellene ismerni: a tartós munkanélküliek és a 25 évnél fiatalabb munkanélküliek számát, utóbbiak ugyanis olyan folyamat foglyai, amely már az aktív életbe való belépésük elõtt kirekesztésre ítéli õket... A tartós munkanélküliek közül számosan egyszer s mindenkorra ki vannak rekesztve, teljesen deszocializáltak. Õket egyetlen vállalat sem fogja alkalmazni, még szubvenció ellenében sem. A minden állampolgárt megilletõ minimális jövedelmet elsõként nekik kellene élvezniük. A nyomorból való kimentésük nem szabadítaná meg õket a definitív marginalizálódástól, de segítené hozzátartozóikat."¹

A tartós munkanélküliség fõ oka a tanulatlan munkaerõ újratermelése. Csak ismételni tudom azt, amit errõl egy hónappal ezelõtt mondtam az eladósodási konferencián.

"Nálunk már 20 évvel ezelõtt elõre lehetett látni, hogy folyamatosan újratermeljük a tanulatlan munkaerõt, miközben világviszonylatban, de - bár lassabban - magyar viszonylatban is csökken a szükséglet irántuk. Erre a munkaerõre a munkaadó azt mondja: én ezzel az emberrel semmit sem tudok csinálni. Az alkalmazhatatlanok, vagy nehezen alkalmazhatók másik csoportja a már nem fiatal kohászok, bányászok, és már elavult, megszûnt, vagy megszûnõben lévõ foglalkozások mûvelõi. A harmadik csoport azokból a fiatalokból tevõdik össze, akik semmiféle használható mesterséget sem tanultak meg, nem tudnak elhelyezkedni, és ha néhány évig nem találnak munkahelyet, akkor már végképp reménytelen az elhelyezkedésük. A munkanélküliség növekedését tehát nem lehet teljes egészében a visszaesésbõl levezetni, a tartós munkanélküliséget pedig egyáltalán nem. A tanulatlan munkások újratermelésében szerepet játszott az oktatási rendszer, valamint a falvak és városok társadalmi struktúrája; de maga az oktatás sem csak az oktatáspolitika miatt mûködött hibásan, hanem az egész társadalmi struktúra miatt is. Ezt az oktatást az egész társadalom hordozta, és ilyet tudott hordozni. Ugyanez vonatkozik a teljesen, vagy majdnem teljesen képzetlen fiatalokra is. Nemcsak a törvények, rendeletek, oktatástervezetek, miniszterek, oktatási osztályvezetõk miatt állt elõ ez a képzetlenség, hanem sokkal inkább a társadalom egész struktúrájából, a teljes társadalmi környezetbõl kifolyólag."

Ezen a konferencián a társadalmi struktúra szót használtam, ezt helyettesítem most a társadalmi szövevény kifejezéssel.

Nem rosszindulat és nem valamilyen összeesküvés hozza magával azt, hogy a falu társadalma, a kisváros társadalma, a fõvárosi kerületek társadalma elnézi azt, belenyugszik abba, természetesnek tekinti, hogy a fiatalok jelentõs része az általános iskolát sem végzi el, más része elvégzi, de úgy, hogy nincs köszönet benne. Az iskolával is ugyanaz a helyzet, mint a termelési és fogyasztási eszközökkel. Ahhoz, hogy egy autóbusz vagy egy computer jól mûködjék, alkatrészek sokaságára van szükség, és mindegyiknek hibátlannak kell lennie. Közvetlenül vagy közvetve emberek sokasága vesz részt a bonyolultabb gép elõállításában, és ezek közül mindegyiknek jól kell dolgoznia. Így vagyunk az iskolával is, amely igencsak bonyolult gépezetnek tekinthetõ.

A jelenlegi igen nagy és a jövõre várható még nagyobb munkanélküliség egyik fõ oka az élõmunka foglalkoztatásának igen nagy költsége. Ezzel a nézetemmel nem állok egyedül. Úgy vélem azonban, hogy a nyilvánosság elõtt fellépõ egyetértõk többsége vállalkozó, és ennek folytán az érdekeltség gyanúja csökkenti érvelésük hatásosságát. A vállalkozók és a vállalkozáspártiak pozícióját az is rontja, hogy gondolatmenetük nem mindig kifogástalan. A HVG október 17-i számában például Hargitai Zoltán a következõket írja: "...A tb-járulék ma, mint ismeretes 44 százalék, a nyugdíjjárulék 10 százalék, ehhez jön még az S százalékos munkaadói és az 1 százalékos munkavállalói szolidaritási járulék." Ez az érvelés azonban, az 54+6 százalékkal nem korrekt. Augusztinovics Mária hívta fel a figyelmet arra, hogy 100 Ft kifizetett bérbõl a munkavállaló 10 Ft nyugdíjjárulékot, a munkáltató a 100 Ft után 44 Ft-ot fizet, vagyis az összesített 54 Ft járulékot a 144 Ft költséghez kell viszonyítani, ami már nem 54 százalék, hanem "csak" 37,5 százalék. Ha a társadalombiztosítási és nyugdíjjárulékhoz még hozzátesszük a munkanélküliséghez kapcsolódó járulékokat, és ugyanazt a számítást elvégezzük, 40 százalékot kapunk. Ezek a korrekciók sem változtatnak azonban azon, hogy a 40 százalékos társadalombiztosítási közteher az élõmunka alkalmazásának költségeit esztelenül magasra emeli, és a munkahelyteremtést olyan súlyosan bünteti, hogy az már a prohibícióval határos. Nem kétséges, hogy ez a büntetõ adó nagymértékben növeli a munkanélküliséget.

Az érem másik oldala az adócsalás. Ha a munkáltató a várható nyereség reményében mégis arra határozza el magát, hogy alkalmaz valakiket, akkor az adott körülmények között ennek legésszerûbb módja a fekete vagy a szürke gazdaságba való átvonulás, illetõleg a bennmaradás. Így áll elõ az a mindenki által ismert mai helyzet, amelyben az ország lakosságának egyik fele fizeti meg a társadalombiztosítási szolgáltatások költségeit, nemcsak a maga számára, hanem a lakosság másik fele számára is.

A mondottakat figyelembe véve, nyilvánvaló, hogy erõsen csökkenteni kell a társadalombiztosítási járulékokat. Sokan megírták már ezt, legutóbb Csaba László fejtette ki igen világosan, a Közgazdasági Szemle októberi számában, cikkének abban a fejezetében, amelynek címe: "A társadalombiztosítás és az adózás reformja - a rendszerátalakítás kulcskérdése". Én is azt hiszem, hogy ez a rendszerátalakítás kulcskérdése.

A kérdés csupán az, hogy ha csökkentjük a társadalombiztosítási járulékokat, mibõl fizessük ki a költségeket. Errõl is ír Csaba, és javaslatai összhangban vannak más korábbi javaslatokkal. Egyik javaslata a közvetett adók szerepének növelése. Ha jól tudom, elsõnek Kopátsy Sándor javasolta az egészségügy finanszírozásával kapcsolatban a bérjárulék felére csökkentését és az ennek megfelelõ összeg többletforgalmi adóként való behajtását. Körülbelül egy évvel ezelõtt változott formában Bod Péter ismételte meg ezt a javaslatot. Az adott viszonyok között valóban nincs más lehetõség, mint az egészségügyi kiadások legalább felének meghatározott, erre a célra rendelt fogyasztási adókból való fedezése, oly módon, hogy a megjelölt fogyasztási adók beszedés után a társadalombiztosítás pénztárába kerüljenek. Ezzel kapcsolatban említeni kell, hogy a társadalombiztosítási járulékok nagymértékû csökkentésén túl szükség van a személyi jövedelemadó ugyancsak nagymértékû csökkentésére is, mert erre az adóra is érvényes mindaz, amit a járulékokról elmondtam. Ugyanakkor feltétlenül szükség lenne vagyonadóra, mégpedig telekértékadó formájában. A személyi jövedelemadó eltörlését és a vagyonadó bevezetését javasolja Maurice Allais Pour la réforme de la fiscalité (Paris, Clément Juglar 1990), valamint L'Europe face à son avenir. Que faire? (Paris, Robert Laffout-Clément Juglar 1991) címû könyveiben. Allais különben bizonyítja, hogy az adórendszer az EK valamennyi országában alapvetõen irracionális, valamint azt is, hogy a közvetlen adók igazságtalanok, fékezik a termelést, akadályozzák a beruházást és büntetik azokat, akik értékeket hoznak létre. Csaba László másik javaslata a közterhek szigorú behajtása. E javaslatról azt kell mondanom, hogy minél kisebbek a közvetlen adók, annál könnyebb a megvalósítása. A jelenlegi kulcsok mellett a javaslat egyszerûen realizálhatatlan.

Harmadik javaslata szerint a társadalombiztosítási járulékokat akkor lehet mérsékelni, ha az állam legalább részben leépíti túlvállalásait. Erre a javaslatra a késõbbiekben még visszatérek.

Még egy tényezõt kell említenem, amely növeli az élõmunka alkalmazásának költségeit, és ezzel hozzájárul a munkanélküliség növeléséhez. Ez a minimálbér. Tisztában vagyok azzal, hogy ez az állításom sokakban ellenérzést kelt. Úgy gondolom azonban, hogy szembe kell néznünk a tényekkel. A jelenlegi minimálbérek betartásával a kis- és középvállalkozók nagy része a képzetlen munkaerõt nem tudja alkalmazni. Megint elsõsorban a tartós munkanélküliekre és a fiatalokra gondolok. Ha azt akarjuk, hogy legalább egy részük munkát találjon, akkor legalább az ó vonatkozásukban feloldást kell adnunk a minimálbér megfizetésének kötelezettsége alól.

Elõadásom túlságosan hosszúra nyúlik, de legalább még egy területen szeretném megmutatni, hogy bajaink nem az átalakulásból származnak. A nyugdíjakra gondolok. Tény, hogy nyugdíjrendszerünk csõdbe ment, mint ahogy azt kimutatta Bod Péter a Közgazdasági Szemle februári és márciusi számában, és Augusztinovics Mária ugyanannak a folyóiratnak július-augusztusi számában. Csak néhány okot említek. (Egyik sem piacgazdasági.)

1. Infláció van, és a nyugdíjak nincsenek indexálva. Fejlett piacgazdaságban indexálva vannak a nyugdíjak.

2. Alacsony a korhatár. Fejlett piacgazdaságokban magasabb a korhatár.

3. A nyugdíjrendszerbe szociális juttatások vannak beépítve. Fejlett piacgazdaságokban szigorúan elkülönítik egymástól a társadalombiztosítási nyugdíjrendszereket és a szociális juttatásokat.

4. A jogosultságok kiterjesztését az akkori kormányzat 1975-ben tette teljessé, a szükséges számítások nélkül. Fejlett országokra ez sem kimondottan jellemzõ.

5. Az induló nyugdíjat 1982-ben degresszívvé tették. Az 1975-ös törvényt ezzel a gyakorlatban hatályon kívül helyezték és megkezdték azt az azóta is folytatott eljárást, amelynek értelmében a nyugdíj-jogosultsággal rendelkezõk nem kapják meg azt a nyugdíjat, ami jár nekik. Jogállamban ilyesmi nem lehetséges. A következményeket illetõen idézem Augusztinovics Máriát:

"A súlyos inflációs veszteségek tehát, amelyek kezdetben inkább csak a magasabb nyugdíjakat sújtották, fokozatosan elérték a közepes 'és közepesnél alacsonyabb kategóriákat is. Ugyanakkor a legalacsonyabb nyugdíjak kompenzálása teljes volt, sõt egyes esetekben értékük még növekedett is. A Berényi-Borlói-Ráti-tanulmányból tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a szolidaritás, ez a gyakran emlegetett társadalmi erény, nem mutatkozott meg a nyugdíjasok egész tömege iránt, viszont kikényszerült a nyugdíjasok között. A legalacsonyabb jövedelmû nyugdíjasok számára a puszta létfenntartási szint megõrzését a magasabb, sót egyre növekvõ mértékben az átlag körüli nyugdíjjal induló nyugdíjasok fizették meg. A nyugdíjak nivellálódtak, ma már kevés közük van az egyéni életpályához, a szolgálatban töltött évek számához és az elért keresethez. Ez is része annak, amit a szociológusok a középosztály elszegényedéseként tartanak nyilván...

A nyugdíjasok számára a megélhetési költségek az egy fõbõl álló városi háztartásokban a legmagasabbak, a három személyes községi háztartásokban a legalacsonyabbak. Ezt a két adatot tehát a nyugdíjas létminimumsáv alsó és felsõ határának tekinthetjük. (A KSH Magyar Statisztikai Évkönyv, 1990. címû kiadványában 1991 júniusára közölt számokat szerény 10 százalékkal növeltem.) Azt sajnos nem tudjuk pontosan, hogy a nyugdíjasok milyen hányada milyen háztartásban él. Azt viszont tudjuk, hogy az átlagos nyugdíj 1991 végén 7774 forint volt. Bizonyosan tehát csak annyit állíthatunk, hogy az átlagos nyugdíj a létminimum sávjában volt, közelebb annak a közepéhez, mint a felsõ határához. Ezek szerint a nyugdíjasok 30 százaléka a létminimum alsó határánál kevesebbet kapott, és alig 22 százaléka (100-78) kapott ennél többet."²

6. Köztudomású, hogy a nyugdíjrendszer pénzügyi egyensúlyát a járulékok be nem fizetése alapvetõen megingatja. Ez a jelenség egyáltalán nem jellemzõ a társadalombiztosítási (tehát kötelezõ) nyugdíjrendszert alkalmazó nyugati országokra. Adócsalás nyugaton is van, országok szerint különbözõ mértékben. A nyugdíjjárulékokat azonban befizetik.

7. A nyugdíjintézeteknek mindenütt van vagyona. A magyar társadalombiztosításnak nincs. Megint Augusztinovics Máriát idézem:

"Nem kétséges, hogy azok az emberek, akik 30-40 éven át dolgoztak, legalább annyi többletet, tiszta jövedelmet megtermeltek, amennyi megfelel saját, láthatatlan nyugdíj-takarékosságuknak a KHR-színvonalon. Ha ezt a tiszta jövedelmet a költségvetés beruházta állami tulajdont képezõ vagyonba, akkor a vagyon az övék, legalábbis nyugdíjvagyonuk mértékéig, és ezt a vagyont fel lehetne használni egy alapszerûen kezelt nyugdíjbiztosítási rendszer létrehozására...

Senki sem vonja kétségbe, hogy a nyugdíjvagyon legalacsonyabb becslése is eléri a tárgyiasult nettó nemzeti vagyon 40-50 százalékát (természeti erõforrások és tartós fogyasztási javak nélkül, a külföldi adósággal csökkentve). A szükséges módszertani konszenzust ki lehetne dolgozni, ha lenne politikai szándék és akarat. Következésképpen a második akadály a döntõ. Néhány más, átmenetben levõ országtól eltérõen, Magyarországon a privatizációs folyamat nem biztosítja a társadalombiztosítás részesedését az állami vagyonból, illetve annak privatizációs bevételébõl. A TBR valamelyes vagyont fog "kapni" a következõ három évben, de gyakorlatilag semmi sem történik, ami nagyságrendileg a nyugdíjvagyonnal egy napon volna említhetõ."³

Azt gondolom tehát, hogy a nyugdíjrendszer nem a piac miatt ment csõdbe. Bizonyos, hogy a piacnak is vannak kudarcai, egyelõre azonban nem a piac, hanem az államgazdaság kudarcaitól szenvedünk. Ebbõl azonban nem következik, hogy ha majd a piac gyõz, akkor minden jó lesz. Automatikusan. Most recesszió van, a jövõ évben talán megáll, 1994-ben élénkülés is lehet, 1995-ben fellendülés is. A tartósan munkanélküliek akkor sem tudnak majd elhelyezkedni, a képzetlen fiatalok sem.

Azt hiszem, még nincs, vagy legfeljebb kis mértékben van piaci kudarc. De amikor tényleg lesz piac, lesz piaci kudarc is, és már most szükséges a védekezés.

Azt sem hihetem, hogy az államtalanítás minden más bajra gyógyír lenne, a nyugdíj-csõdre, az egészségügy, a lakásügy, az oktatás betegségeire.

Befejezésül a szociális kiadások nagyságáról, illetõleg csökkentésérõl szeretnék néhány szót szólni. Évek óta folyik errõl a vita, de különösen azóta, hogy ismertté vált a Világbank szakértõnek tanulmánya a magyar szociálpolitikáról.⁴

Világos és kiegyensúlyozott képet adott a problémáról Kornai János A posztszocialista átmenet és az állasz címû tanulmányában.⁵ Kornai is Kessides és szerzõtársainak tanulmányát használja kiindulópontul. Táblázatot közöl az összes szociális kiadásról, az egészségügyrõl és a nyugdíjasokról a GDP százalékában hét nyugati országban és Magyarországon 1980-ban és 1986-ban. E táblázat szerint a kormányzati nyugdíjkiadások a GDP százalékában 1986-ban:
 

Egyesült Államok	7,2
Görögország	10,6
Norvégia	8,8
NSZK	11,4
Olaszország	12,2
Spanyolország	7,6
Svédország	11,4
Magyarország	9,1

Egy másik táblázat az összes szociális kiadást mutatja a GDP százalékában az alacsony jövedelmû OECD-országokban (Görögország, Írország, Portugália, Spanyolország, Törökország 1986-ban), a jóléti OECD-államokban (Belgium, Dánia, Finnország, Hollandia, Norvégia és Svédország átlaga 1986-ban) és Magyarországon (1989). A táblázat szerint az összes szociális kiadás az alacsony jövedelmû OECD-államokban a GDP 21,0 százaléka, a jóléti államokban a GDP 31,0 százaléka, Magyarországon a GDP 25,1 százaléka.

A közölt adatok alapján Kornai azt a következtetést vonja le, hogy az ország fejlettségéhez képest a jóléti kiadások Magyarországon túlságosan nagyok, és a magyar állam "koraszülött" jóléti állam.

Élesebben fogalmazott, több ízben is, Kupa Mihály pénzügyminiszter. Az G álláspontja szerint növekedés nem lehetséges a szociális kiadások csökkentése nélkül.

A közölt adatokkal és a belõlük levont következtetésekkel az a haj, hogy a hivatalosan számított GDP-hez viszonyítják a jóléti kiadásokat, holott mindenki tudja, hogy a valóságos GDP a hivatalos GDP-nél magasabb.

A valóságos GDP-rõl különbözõ becslések vannak forgalomban. Az egy fõre jutó GDP-t illetõen közülük a legreálisabbnak Matolcsy Györgyét tartom a Lábadozásunk éveiben. "Magyarországon az egy fõre esõ évi GDP hivatalosan mintegy 25()(l dollár - valamennyi mértékadó külföldi szakértõi becslés szerint ennek valójában mintegy hétszerese, azaz 5000 dollár/fõ/év a magyar GDP szintje".⁶

Kupa Mihály is ezt a becslést fogadta el reálisnak, éppen abban az interjúban, amelyben ehhez az 5000 dollárhoz viszonyítva mondta túlságosan nagynak a szociális kiadásokat.

Az egy fõre jutó évi 5000 dollár óvatos becslés, Surányi György becslése jóval magasabb: 8000 dollár, Kádár Béla külgazdasági miniszter viszont a Bécsi Összehasonlító Gazdaságkutató Intézet 8300 dolláros becslését fogadja el.

Maradjunk azonban az egy fõre jutó évi 5000 dollárnál, vagyis a 4000 milliárd forint GDP-nél. Ennek a valóságos GDP-nek százalékában a 260 milliárd forint nyugdíjkiadás már nem 9,1, hanem 6,5 és a 700 milliárd forint összes szociális kiadás nem 25,4, hanem 17,5 százalék, vagyis jóval alacsonyabb, mint az alacsony jövedelmû OECD-országok átlaga. Más kérdés, hogy lehet-e csökkenteni a szociális kiadásokat. Ebben a kérdésben Kornai János idézett tanulmányával értek egyet.

"Nem mindegy, hogy honnét hová haladunk. Egy dolog abban dönteni, hogy adjon-e az állam olyan jogot polgárainak, amelyet azok addig nem élveztek, és más dolog arról határozni, hogy egy szerzett és megszokott jogot elvegyenek. Sajátos fajta intézményi "racsni-effektus" (institutional rachet-effect) figyelhetõ meg itt: a történelmi fejlõdés kereke forog az egyik irányban, de nem tud hasonlóképpen visszafelé forogni. Ha Nagy-Britanniában korábban nem lett volna állami egészségügy, akkor Margaret Thatcher kormánya bizonyára nem javasolta volna a bevezetését. De miután már Mrs. Thatcher elõtt létezett, az õ kormánya nem javasolta a likvidálását.

A posztszocialista társadalom állampolgára sok olyan bizonytalanságot él át, amelyet korábban nem ismert. Már szóltam a munkanélküliség lesújtó új élményérõl. Súlyosan megingatná sok ember társadalmi biztonságérzetét, ha ráadásul összeomlana körülötte az állam által biztosított egészségügyi ellátás, nyugellátás és jó néhány egyéb jóléti szolgáltatás."⁷
 

Jegyzetek

1. A. Minc: Français, si vous osiez... Paris: Grasset 1991. 62-63; 70-71.

2. Augusztinovics Mária: A nyugdíjrendszerválsága. Közgazdasági Szemle, 1992. július-augusztus, 634-635.

3. Ugyanott, 637-638.

4. Ch. Kessides-K. Davey-R. Holzman-J. Micklewright-A. Smith-C. Hinayon: Hungary: Reform of the Social Policy and Distribution System. World Bank, Washington, D. C. 1991.

5. Kornai J. "A posztszocialista átmenet és az állam." Közgazdasági Szemle, 1992. június

6. Matolcsy György: Lábadozásunk évei. Privatizációs Kutató Intézet 1991. 131.

7. Kornai 508.