Olyan világot hagytunk 1989-ben magunk mögött, amelyben a létbiztonság a rendszer mellékterméke, sõt, sok esetben bomlásterméke volt. Az effajta mellék- és bomlástermékek körébe tartozott a teljes foglalkoztatás, a vállalat és az állam közötti alku természetébõl adódó állás- és jövedelembiztonság, a munkásság teljes jogfosztottsága ellenére is létezõ teljesítmény- és béralku, valamint - és fõleg - a második gazdaság.

A nyolcvanas évek végképp bebizonyították, hogy ez a fajta, sajátosan szocialista létbiztonság csak alacsony és abszolút mértékben is csökkenõ jövedelmek mellett tartható fenn. 1990-ben leszavaztuk a kockázatmentes, de lesüllyedõ élet alternatíváját, még akkor is, ha, meglehet, ki-ki a saját lesüllyedõ, és a mások kockázatmentes életét elégelte meg. A kockázatos alternatívát elõnyben részesíteni a kockázatmentessel szemben csak növekvõ várható jövedelem esetén szabadna - tanítják a tankönyvek. Bizonyára voltak választópolgárok, akik ebben a hiszemben döntöttek - s politikai erõk, amelyek igyekeztek az ilyen hiedelmeket erõsíteni -, de azért a többség aligha gondolta így. A bizonytalanba akartunk ugrani, és ez sikerült.

A jövedelmi biztonság azt jelenti: az ember rendelkezik eszközökkel arra, hogy életszínvonalát saját szférájához és másokéhoz viszonyítva, csekély ingadozás mellett fenntartsa; a cselekvés és következményei közötti kapcsolat átlátható és viszonylag stabil; meghatározott stratégiák meghatározott eredményeket valószínûsítenek. Ha ez igaz, akkor elmondhatjuk, hogy a környezet, amelyre Magyarországon a sikeres megélhetési stratégiák épültek, nagyon rövid idõ alatt gyökeresen megváltozott.

a) Két év alatt világviszonylatban is magasnak számító munkanélküliség alakult ki, az állásbiztonság megrendült, a hirschmanni értelemben vett kivonulás, mint a váratlanhoz való alkalmazkodás bevett eszköze, jószerivel alkalmazhatatlanná vált.

b) A hagyományos, részmunkaidõs, informális magángazdaságot már az elsõ évek változásai megrendítették. Az élelmiszerkereslet visszaesése, a nyomott piaci árak, a különösen erõteljesen növekvõ fuvarozási és fûtési költségek, a nagyüzemek csökkent hajlandósága a kooperációra nagymértékben rontották a melléktevékenységként folytatott kisüzemi gazdálkodás piachoz jutásának feltételeit. A legális magánszektor és az importáruk versenye a szolgáltatásokban, továbbá ezek mellett a nyugati típusú fekete gazdaság és fekete munka konkurenciája a házépítésben mára nagymértékben kiszorította e szférákból a második gazdaság hagyományos szereplõit.

A munkaerõ részleges kivonása a fõállásból és befektetése a második gazdaságban kisebb hozamot ígér és sokkal kockázatosabb, mint korábban volt. A szovjet típusú második gazdaság kiszorulása milliókat érint, s ehhez képest méreteiben szerényebb változás, hogy a szereplõk egy része sikerrel vetette meg a lábát a legális magánszektorban vagy a fekete gazdaságban, éspedig az esetek nagyobb részében a fõállás megtartása mellett.

c) A sikeres teljesítmény-alkudozásnak, a jövedelmi biztonságnak végül fontos forrása volt a munkás üzembeli hatalma, sajátos tudása, amelyet a hiánygazdaságra jellemzõ folytonos alkalmazkodási kényszer tett értékessé a vállalatok vezetése számára. Az aggregált kereslet visszaesése, az importliberalizálás, az évtizedekig hiányzó alvállalkozói kör újbóli megjelenése, és a felvevõ piacokon sokkal szigorúbb minõségi és határidõ-követelmények lassan leértékelik azokat a "techné" fogalmi körébe sorolható tudásfajtákat, amelyek a kiscsoportos teljesítményalkuban, a bérharcban a munkások számára lehetõvé tették, hogy a nekik nem tetszõ döntéseket szankcionálják.

Sokféle túlélési, szerény gyarapodási stratégiát eszelt ki leleményes népünk, de szinte egyet sem, amelynek sikerét a piac bizonytalanságai komolyan befolyásoltak volna. Sem a fõállás biztonságát, sem a bér abszolút vagy másokéhoz viszonyított nagyságát, sem a jellemzõ melléktevékenységek elérhetõségét és hozamát illetõen nem kellett komoly kockázattal vagy bizonytalansággal szembenézni. Ráadásul a sikeres stratégiák közötti választás nem kényszerítene az egyént választásra, alapjaiban különbözõ megélhetési módok között, hiszen minden bevett stratégia mögött ott állt, mint erõs vár vagy legalább alkalmi menedék: a munkahely.

Amikor a közvéleménykutatások azt mutatják, hogy a magyar népesség a munkanélküliséget tartja a legfõbb társadalmi rossznak, akkor valószínûleg nemcsak - sót fõleg nem - a maga, munkanélküliséggel kapcsolatos tényleges tapasztalatainak ad hangot. A munkanélküliség mindenekelõtt azt jelenti, hogy kockára tétettek a sikeres életmódmodellek, hogy a munkavállalók többsége bizonytalan - éspedig a megélhetésének alapjait érintõen bizonytalan - környezetben kényszerül élni. Mondandómat arról, hogy miként jellemezhetõk a munkanélküliséggel kapcsolatos kockázatok, három csoportba rendezném.
 

A munkanélkülivé válás kockázata

A megyei bontású statisztikák arra utalnak, hogy 1990-ben a munkanélküliség ott növekedett különösen gyorsan, ahol erõteljes volt az ipari foglalkoztatás visszaesése, magas az inaktív népesség aránya, és magasabb a cigány népesség részaránya. Ezekhez a tényezõkhöz megjegyzéseket fûznék.

Az ipari foglalkoztatás visszaesése - legalábbis, ha területi adatok alapján vizsgálódunk - nem állt szoros összefüggésben az ipari termelés alakulásával, sem pedig a KGST-exportnak egy-egy régió korábbi gazdaságában betöltött szerepével. Legalább két tényezõ volt, amely a piaci kilátások és a foglalkoztatás közötti kapcsolatot lazította. Egyfelõl a budapesti vállalatok sikeresen exportálták gondjaikat vidékre. A székhely szerinti ipari termelés Budapesten esett vissza a legerõteljesebben, míg a (telephely szerint mért) ipari foglalkoztatás itt legkevésbé. A másik tényezõ vélhetõen a privatizáció: még megyei adatokból is kimutatható, hogy a privatizáció, illetve vállalati átalakulások intenzitását mérõ mutatók pozitívan korreláltak a termeléssel, és negatívan a létszámmal. Némiképp talán indokolatlan bátorsággal azt a sejtést fogalmazhatjuk meg, hogy a foglalkoztatás Magyarországon vagy azért csökken, mert a vállalat piaca rossz piac, vagy pedig azért, mert jó -- és az ilyen esetben folyamatban levõ vagy küszöbön álló privatizáció még növekvõ termelés mellett is csökkenti a létszámot.

Az 1990 eleji inaktív népességbe kb. 300-350 ezer munkavállaló korú, munkaképes ember tartozott, akik évi három hónapnál kevesebbet dolgoztak munkakönyves állásban. Erre az ún. munkaerõ-tartalékra vonatkozó korábbi vizsgálatok azt mutatták, hogy az ide tartozók nagyobb része lazán ugyan, de kötõdött vagy kötõdik a munkaerõpiachoz, munka- és munkanélküliség-képes. Továbbá feltehetõ, hogy a statisztikailag nyilvántartott inaktív népesség a jéghegy csúcsa, amely a munkaerõpiachoz való lazább kötõdésre utal a népesség szélesebb rétegeiben.

Végül a cigányság szerepérõl: többszáz változó között, melyek a munkanélküliség eltérõ mértékének alakulását potenciálisan magyarázhatják, egyértelmûen ez a legerõsebb, 1990-ben I százalékkal magasabb (becsült) cigány munkavállaló népesség 0,5- 0,55 százalékkal magasabb munkanélküliséget valószínûsített. Ugyanakkor az adatok arra utalnak, hogy a cigányság igen hamar kiszorult a munkaerõpiacról, 1991-ben már csak a munkanélküliség hosszában mutatható ki a nagyobb (megyei) cigány népesség hatása, a beáramlás már nem állt vele összefüggésben.

1991-ben a munkanélkülivé válás esélyei továbbra is erõsen összefüggnek az inaktív népesség nagyságával - melyet, mint említettem, egyben a munkaerõpiachoz kötõdésre vonatkozó proxy-ként is kezelhetünk -, és szorosan együtt mozgott olyan változókkal, amelyek ilyen vagy olyan módon a beruházási tevékenység intenzitását mérik: az egy fõre esõ beruházások késleltetett értékével, az építõipari termeléssel vagy a társas vállalkozások sûrûségével. Hangsúlyozni kell azonban: nem arról volt szó, hogy a magasabb beruházások gyorsabb ütemben szívták fel a már meglévõ munkanélküliséget, hanem arról, hogy nagyobb mértékben voltak képesek a kialakulását megelõzni: a kiáramlásban - mint késõbb még szólok róla - a helyi gazdaságok teljesítõképességét mérõ változók hatásának a nyomai nem mutathatók ki.

1992-ben a területi és szakképzettség szerinti különbségek mérséklõdésének lehetünk tanúi, ami összhangban áll azzal a megalapozott sejtéssel, hogy idén az inflációs ütem csökkenése, a viszonylag magas (sõt egyes elõrejelzések szerint növekvõ) reálbér, valamint a két csõdhullám a ludas a munkanélküliség generálásában (a keresleti oldalon), ami nem indokol ágazatspecifikus vagy jelentõs területi különbségeket.

A munkanélkülivé válás kockázatával kapcsolatban feltétlenül említésre kívánkozik, hogy nemzetközi összehasonlításban nem tekinthetõ különösebben magasnak. A havi beáramlás intenzitása a szokványos európai szinten mozog, jelentõsen elmaradva a tengerentúli értékektõl. A probléma a kiáramlási oldalon mutatkozik. A munkanélküliségre minden körülmények között jellemzõ a markovi állapotfüggõség: annak valószínûsége, hogy egy foglalkoztatott munkanélkülivé válik nem egyenlõ annak valószínûségével, hogy egy munkanélküli munkanélküli marad. Az arányok ma Magyarországon nagyon szélsõségesek: annak valószínûsége, hogy egy foglalkoztatott egy hónapon belül munkanélkülivé válik 1 százaléknál kisebb, azé, hogy egy munkanélküli még egy hónap múlva is munkanélküli lesz, 98 százaléknál nagyobb. (Az Egyesült Államokban az elsõ érték 2-2,5-szer nagyobb, a második - például a munkanélküli 90. napján mérve - egy nagyságrenddel kisebb, mint arról még lesz szó.)
 

A munkanélküliség miatti jövedelemveszteség kockázata

A munkanélküliség esetén várható jövedelemveszteséggel kapcsolatban két megjegyzést tennék.

a) A közgazdasági elemzések többnyire a jövedelem és a szabadidõ hullámzását tekintik a munkanélküliség okozta legfõbb rossznak, illetve jónak, és viszonylag kevesebb figyelmet szentelnek annak, hogy a hatás eltérhet - például a vagyoni helyzet függvényében. Egy gazdag család esetében vagy a fogyasztás esik vissza a munkanélküliség idõtartamára (ilyenkor átmeneti veszteség éri a háztartást), vagy a fogyasztás szinten tartását a megtakarításokból fedezik. Egy jobbmódú magyar család egyetlen keresõjének nyolchavi munkanélküliségét kivédheti úgy, hogy fogyasztását két évre 10 százalékkal visszafogja; a két év elmúltával a fogyasztás és a pénzvagyon is megegyezik az eredetivel, végleges veszteség elmaradt vagyonnövekedés formájában éri a családot. Egy egészen szegény család esetében - ha nincs megtakarítás és a fogyasztás visszafogására sincs mód - a veszteséget csak végleges vagyoncsökkenés finanszírozhatja. A tiszta esetben nincs fogyasztáscsökkenés, de a pótlási beruházások elmaradása miatt, állagromlás - részben pedig adósságok - formájában véglegesen csökken a háztartás vagyona.

Az elsõ magyarországi kismintás vizsgálat - Tardos Kataliné - is felhívta rá a figyelmet, hogy a munkanélküliek igen nagy részben dezinvesztícióval alkalmazkodnak a jövedelemcsökkenéshez, ami a társadalmi következményeket illetõen aggasztó fejlemény. A munkanélküliség mindenképp romboló hatású, és nem lebecsülendõk azok a konfliktusok, amelyeket a másokhoz viszonyított anyagi lemaradás gerjeszt. A lecsúszás a saját életnívóhoz képest azonban még ennél is rombolóbb, ha lehetetlenné teszi a tanult életvezetési normák követését.

b) E szörnyû következményeket a segélyrendszer lenne hivatva mérsékelni. Széles körben ismert, hogy a magyar segélyrendszer a korábbi bér 70 százalékát nyújtja egy évig, majd a felét fél évig. Talán kevésbé ismert, hogy a tipikus magyar munkanélküli nem e szabály szerint kapja a segélyt. Az összes segélyezett kb. 1/3-a minimumbért, 1/3-a pedig a minimumbér alatti korábbi fizetését kapja.

Úgy gondolom, ez a helyzet tarthatatlan, és nem orvosolható a jelenlegi segélyrendszeren belül. A segély-bér arány a magyar munkanélküliek 2/3-a esetében az elsõ évben 80-100 százalékos, az infláció csökkentõ és a fix jövedelmek (elsõsorban a családi pótlék) növelõ hatásainak beszámítása után is. Ugyanakkor a bérkínálat az érintett munkaerõpiaci rétegeknél gyakran alatta van a hivatalosan deklarált, de ki nem kényszerített minimálbérnek.

A bérfüggõ segélyek kulcsának csökkentése - a 3000-10 000 forintos sávra gondolok - értelmetlennek látszik: részben kártékonynak, részben hatástalannak. Kártékonynak, ha a segély a munkanélküli egyetlen jövedelme, és hatástalannak, ha nem az egyetlen jövedelme. Az egyik út a munkanélküli-segély idõszakának rövidítése és a szociális segélyezés kiterjesztése lehet. A másik út a minimumbérek kikényszerítése, ami maga is munkanélküliséget gerjeszt, de az összetételét kedvezõ irányban befolyásolja.
 

A munkanélküliségbõl való kikerülés esélye

Mint már volt szó róla: miközben a munkanélkülivé válás esélye ma Magyarországon nem tekinthetõ - nemzetközi összehasonlításban - különösen magasnak, a helyzet a kiáramlási oldalon aggasztó. Noha csak közelítõ adatok állnak rendelkezésre, ezek riasztó képet mutatnak.

Annak valószínûsége, hogy egy n napja segélyezett munkanélküli 60 napon belül kilép a segélyrendszerbõl (1991. július 20. és szeptember 20. közötti megfigyelés alapján)

Már eltöltött idõ (nap)	A két hónapon belüli kilépés valószínûsége (százalék)
90	4,5
150	9,2
210	5,7
270	10,8
330	24,8
450	2,6
510	3,5
570	1,5

Az OMK Munkaerõpiaci helyzetkép c. kiadványai alapján. T az osztályközepek alapján.

Látható, hogy a kilépési esélyek igen alacsonyak, s csupán a segély lejárta idején jelentékeny a nyilvántartásból való kiáramlás. (Alapvetõen ezért nõ meg hirtelen a kikerülõk száma az egyéves segélyezési idõszak lejárta idején.) A legalább két hónapig még "túlélõk" aránya szinte minden kategóriában 90 százalék feletti, ami megdöbbentõ mértékû immobilitásra utal. Az erõs jelzõ használata talán érthetõvé válik az alábbi táblázattal való egybevetés után.

Annak valószínûsége, hogy egy T ideje segélyezett munkanélküli 30 napon belül állásba lép

Már eltöltött idõ	Egy hónapon belüli kilépés valószínûsége
	USA (1986)	Ausztrália (1987)
0-35 nap	55	58
36-77 nap	44	39
78-182 nap	38	34
183- nap	34	23

Forrás: R. Layard-S. Nickell-R. Jackman: Unemployment. London 1991. 228. old.

A táblázatban szereplõ két országban az egy hónapon belüli kilépési valószínûségek öt-tízszer nagyobbak, mint a Magyarországon mért, két hónapra vonatkoztatott értékek, tehát a különbséget azonos idõtávra számítva durván tíz-hússzorosra becsülhetjük. Továbbá, tudjuk, hogy 1991-ben a magyar munkanélkülieknek csak mintegy a fele hagyta el úgy a segélyrendszert, hogy állásba került. Ezt is figyelembe véve megkockáztathatjuk, hogy a munkanélküliek állásba lépési esélye tavaly Magyarországon húsz-negyvenszer alacsonyabb volt, mint Amerikában vagy Ausztráliában, 1988-ban. Ez akkor is nagyon nagy különbség, ha tudjuk, hogy az ausztrál és az amerikai munkanélküliséget - az európaihoz képest - intenzív mobilitás jellemzi.
 

	A segélyrendszerbõl kilépõk közül állásba lépõk aránya 1991-ben (százalék)
I. negyedév	82,3
II. negyedév	67,5
III. negyedév	75,5
IV. negyedév	40,9

Az OMK Munkaerõpiaci helyzetkép c. kiadványai alapján (1991. január-december)

A tipikus magyar munkanélküli ma állás nélkül marad a segélyezési periódus lejárta után is. Nem állíthatjuk, hogy az érintettek a fent jelzett arányban maradnak jövedelem nélkül, hiszen egy részük munkához jut a fekete gazdaságban - s árulkodó jel, hogy csak jóval kevesebb, mint a felük fordul egyáltalán szociális támogatásért az önkormányzatokhoz -, azért a fõ kérdésnek mégis csak a munkából való tartós kiszorulás problémája látszik, az, hogy meddig zsugorodik még a naponta munkába járó, havonta fizetést húzó, évente adót fizetõ népesség, vagy- hogy egy otthonos fordulattal zárjam - a "dolgozó nép".