Az egyes alrendszerek közötti határokat szubsztantív sajátosságaik alapján vonjuk meg. Az egyes alrendszerek szubsztantív szférája az adott alrendszerekhez tartozó konkrét javak termelése⁸. Egy alrendszer szubsztantív vonatkozása az alrendszer reálszféráját jelöli ki. Az egyes alrendszerek formális szférája az adott alrendszer alá tartozó absztrakt javak termelése, az adott alrendszer értékelési struktúrájának létrehozása és fenntartása. Egy alrendszer formális vonatkozása az alrendszer szabályozási szféráját jelöli ki.⁹

Ez a besorolás helyreállítja az alrendszerek szimmetriáját: a gazdaságnak mint szubsztantív alrendszernek a fogalma az anyagi javak elõállításának a szükségletekhez és erõforrásokhoz kötõdõ folyamatát visszahelyezi a gazdaság szférájába, tehát nem a társadalom nem-társadalmi környezetének részeként, hanem a társadalmi, és ezen belül a gazdasági rendszer részeként tekinti a szubsztantív módon értelmezett gazdaságot.

A fenti séma a társadalmi alrendszerek formális vonatkozásán keresztül kapcsolódik a luhmanni felfogáshoz: az egyes alrendszerek formális oldalát a luhmanni médiumok, illetve az ezekbõl képzõdõ bináris kódok alkotják. A kód a különbség mozzanatát vezeti be az önmagával azonos médium közegébe. A gazdaság médiumának esetében például a rentábilis/nem-rentábilis kód a pénzmédiumból képezhetõ a van pénz nincs pénz különbsége alapján. Ehhez hozzá lehet tenni harmadik elemként az egyes alrendszerekre jellemzõ hierarchiákat: a pénzzel bírás fokozataiból adódik a vagyoni hierarchia, a hatalommal bírás fokozataiból a hatalmi hierarchia, az ismerettel bírás fokozataiból a tudáshierarchia, a reputáció rangsora.

Az alapvetõ eltérés Luhmanntól abban rejlik, hogy azok a problémák, amelyeket Luhmann a gazdaság vonatkozásában a rendszer-környezet fogalompárral tematizál, most a formális-szubsztantív megkülönböztetés alá esnek, illetve - s ez alapvetõ tartalmi különbség - a kategorizálás reguláló fogalma nem a kommunikáció, hanem a tevékenységek szubsztantív megkülönböztetése.¹⁰ Ebbõl adódóan egyenlítõdik ki a gazdaság és az egyéb alrendszerek közötti aszimmetria. De ha figyelmesen vizsgáljuk a táblázatot, akkor megállapíthatjuk, hogy ez a szimmetria csupán formális, és nem szubsztantív. Az aszimmetria nem tûnt el, hanem csak új formát öltött. A szubsztantív és formális aspektus viszonya ugyanis a gazdaság és az egyéb alrendszerek esetében igencsak különbözõ. A gazdaságnál a formális mozzanat elkülönül a szubsztantív mozzanattól, önállósul vele szemben.¹¹ A pénzmédium termelése minõségileg más, mint az anyagi javak termelése. Marxot idézve, a csereérték és a használati érték termelése olyan különbséget rejt magában, amely az ellentétig jut el¹². A pénzmédium általánosságában az anyagi javak különössége kihunyt. Ugyanakkor a pénz mint a csereérték önállósulása bármely tetszõleges használati érték különösségét megelevenítheti, mint a használati értékekre való vonatkozás, amely a pénz és az áru cseréjében ölt testet. Az anyagi javak termelése leválasztható a pénzmédiumtól, az elõbbi lehetséges az utóbbi nélkül is. Megfordítva azonban ez nem áll: a pénzmédium mindig feltételez valamilyen szubsztantív tevékenységet mint rajta kívül álló vonatkoztatási alapot.

A többi alrendszernél a szubsztantív és a formális aspektus nem önállósul egymással szemben. Így például a tudomány esetében mondhatjuk azt, hogy a szubsztantív vonatkozás a konkrét ismeretek termelése, a formális vonatkozás a konkrét ismerettermelés általánossága, és így logikailag ettõl külön választható, e különválasztásnak azonban határai vannak. A tudományos javak termelésének szubsztantív mozzanata nem választható el a tudomány alrendszerének az igaz/hamis értékduál szelekciós mechanizmusában testet öltõ formális aspektusától: az igaz/hamis kódra vonatkoztatás az ismeretszerzõ tevékenység része - az igaz/hamis értékduál mûködtetése maga is ismerettermelés. A tudomány alrendszerének formális oldala, bináris kódként szelektáló médiuma nem közömbös a szubsztantív oldal konkrét vonatkozásai iránt, s ezért a formális oldal nem önállósulhat a szubsztantív oldallal szemben.

A gazdasági és nem-gazdasági alrendszerek e különbsége magyarázza azt a módot, ahogyan a gazdaság formális mozzanata, a pénzmédium, kiterjeszti hatalmát a szellemi termelés szféráira, a tudományra és a mûvészetre. A tudomány és a mûvészet áruvá válása, ami akkor következik be, amikor a tudományos ismereteket és a mûalkotásokat a piac közvetíti a tudomány és a mûvészet termékeinek fogyasztóihoz, kiterjeszti a gazdaság formális mozzanatának, a pénznek az érvényességét a tudomány és a mûvészet szférájára.

A gazdasági alrendszer szerkezeti sajátosságának megfelelõen azonban a pénz hatalmának kiterjesztése a szellemi termelés területére nem érvényteleníti ezen alrendszerek értékduáljainak mûködését. Hiszen a gazdaság a formális és szubsztantív mozzanat, vagy ismét Marxszal szólva a csereérték és a használati érték közömbösségére épül¹³, s ez a szerkezet reprodukálódik akkor is, amikor a csereérték túllép az anyagi termelés szféráján. A tudományos és mûvészeti tevékenységek áruvá válása a gazdasági és a tudományos, mûvészeti alrendszerek médiumainak kölcsönös közömbösségét, és így a gazdasági és nem-gazdasági alrendszerek elkülönülését, önmagába záródását tartja fenn és termeli újra. Az árszabályozó piac pénzmédiuma közömbös a tudományos és mûvészeti termékek iránt, amelyeket önmaga szubsztantív hordozójaként konstituál, s így közömbös a tudomány és a mûvészet médiumai iránt, amelyek számára a szubsztantív oldalon jelennek meg.¹⁴ A gazdasági alrendszer médiumának behatolása a tudomány és a mûvészet szubsztantíve meghatározott alrendszereibe a formális oldalon álló pénzmédium sajátosságainak megfelelõen nem veszélyezteti, hanem inkább érvényben hagyja a tudomány és a mûvészet médiumainak önállóságát. Ugyanakkor az árszabályozó piacon mûködõ pénzmédium nem teremti e nem-gazdasági médiumok önállóságát. E vonatkozásban a közvetlenül meghatározó szerep a politikáé.
 

A társadalmi alrendszerek piaci finanszírozása és a politikai alrendszer

A társadalmi alrendszerek önállósodása, a különbözõ társadalmi tevékenységek elkülönült médiumok körüli szervezõdése feltételezi a hatalom médiumának lehúzódását az egyéb társadalmi szférákról, vagy másképpen fogalmazva, feltételezi magának a hatalomnak más médiumoktól elkülönülõ médiummá koncentrálódását. A politika médiuma, a hatalom, csak meghatározott feltételek mellett tanúsít a pénzhez hasonlóan közömbösséget azoknak az alrendszereknek az értékduáljai iránt, amelyekbe behatol. A politika nem csupán kiegészíti más szubsztantív alrendszerek médiumait, mint a pénz, hanem megkísérelheti helyettesíteni azokat. A politika alrendszerré önállósodása a strukturális elõfeltétele a többi társadalmi alrendszer folyamataiba való politikai beavatkozásnak. Ez a beavatkozás mindaddig hozzájárul a társadalmi alrendszerek elkülönülésének fenntartásához, ameddig nem számolja fel az egyes médiumok belsõ folyamatokat koordináló szerepét, ameddig nem kísérli meg a politika médiumával helyettesíteni a többi alrendszer médiumait. A politikai alrendszer kiterjedését más társadalmi alrendszerekre csak a politikai alrendszeren belül lehet korlátozni. A politikai alrendszer a politika eszközeivel állapíthatja meg és tarthatja fenn a kifelé irányuló hatalom beavatkozásának korlátait.

Mindez azt jelenti, hogy a társadalom nem-politikai alrendszereinek önállósága közvetlenül a társadalom politikai alrendszerétõl függ: ezt az önállóságot közvetlenül a politika veszélyezteti. Éppen ezért a nem-politikai alrendszerek önállóágának közvetlen garanciáit nem kereshetjük a pénzmédiumnak, az árszabályozó piacnak a nemgazdasági és nem-politikai alrendszerekre való kiterjesztésében: a közvetlen garanciák a politikai rendszer belsõ szerkezetében, személyi és intézményi viszonyaiban, kifejlett formájában a politikai demokrácia intézményesülésében találhatók. Ugyanakkor a piac kiterjedése más alrendszerekre, vagy éppen a piac jelenlétének hiánya nem független a társadalmi alrendszerek autonómiájának lététõl vagy hiányától. Vegyük példaként a tudományt. Ha a politika médiuma korlátozni, helyettesíteni törekszik a tudomány médiumát, azaz fenyegeti a tudomány autonómiáját saját szelekciós mechanizmusának mûködtetésében, akkor valószínûleg nem engedi át a piacnak a tudomány gazdasági erõforrásainak elosztását, noha a piacot is felhasználhatja a maga céljaira, ha képes a keresleti oldalt dominálni. A politika meghatározó szerepe a keresleti oldalon ugyanakkor önmagában még nem jelenti a tudomány autonómiájának visszavételét (gondoljunk az állam monopolszerepére a hadiiparral kapcsolatos K+F keresleti oldalán az USÁ-ban). Ha pedig a politika nem kívánja korlátozni a tudomány önállóságát, akkor nagy valószínûséggel nem zárja ki a piacot pl. a tudomány számára szükséges gazdasági erõforrások elosztásából.

A tudomány számára szükséges gazdasági eszközök piaci elosztása azonban még önmagában nem biztosítéka annak, hogy a tudományos tevékenységek koordinációja és szelekciója kizárólagosan vagy meghatározó módon az igaz/hamis értékduál köré szervezõdik. A tudomány alrendszere akkor teljesen autonóm, ha (1) a reputáció rangsorának kialakulása és változása csupán a tudományos közösség értékítéletei által meghatározott igaz/hamis értékduálra vonatkoztatott, és ha (2) a tudomány számára szükséges gazdasági erõforrások elosztása az autonóm reputáció rangsorához igazodik. E (2) számú feltétel olyan elvonatkoztatás, amely tiszta formájában a valóságban nem érvényesül, hiszen a gazdasági erõforrások elosztása sok esetben nem a tudományos reputációt, hanem a tudományos eredmények feltételezett gyakorlati hasznosíthatóságát követi, s e két dolognak nem kell egybeesnie. Ez a megkülönböztetés azonban közömbös a tudomány állami vagy piaci finanszírozásának dichotómiájával szemben, hiszen mindkét finanszírozási formát egyaránt érinti, ezért ettõl a problémától a továbbiakban eltekintünk.¹⁵

Az elsõ feltétel akkor teljesül, ha a politika nem avatkozik be a reputáció rangsorának kialakulási folyamatába, ha nem próbálja meg korlátozni, fellazítani vagy éppen felfüggeszteni a reputációs rangsor felépülésének az igaz/hamis értékduálra vonatkoztatottságát. A második feltétel akkor teljesül, ha a piaci keresletben és/vagy a politikai erõforráselosztásban megnyilvánuló társadalmi preferenciák egybeesnek a reputáció rangsorával vagy igazodnak ahhoz. Az elsõ feltétel teljesülése csupán közvetve függ a második teljesülésétõl, míg a második feltétel teljesülése közvetlenül feltételezi az elsõ teljesülését. A tudomány autonómiája szempontjából tehát a két feltétel nem egyenlõ súlyú, az elsõ feltétel jelentõsége a nagyobb. Így a tudomány autonómiája elsõsorban a tudomány és a politika alrendszereinek viszonyától függ. A második feltétel teljesülésének hiánya ugyanakkor hosszabb távon torzíthatja a reputációban megtestesülõ értékrendet, és ezen keresztül a tudomány koordinációs és szelekciós mechanizmusának autonómiáját.

Azt gondolhatjuk, hogy a tudomány piaci finanszírozása inkább biztosítja a tudomány autonómiáját, mint a politikai redisztribúció, mert a bürokratikus eljárások önkényességét és a politikai racionalitás önállósulásának veszélyét kerüli el azzal, hogy az anonim piaci mechanizmusra bízza a tudomány számára szükséges erõforrások elosztását.

E gondolatmenet elõfeltételezi a második feltétel teljesülését, azt, hogy a piaci kereslet mögött meghúzódó fogyasztói preferenciák megegyeznek a reputációban megtestesül6 rangsorral vagy igazodnak ehhez. A tudománnyal kapcsolatos fogyasztói preferenciák azonban nem a piacon alakulnak ki, a piac nem hozza létre e preferenciákat, hanem csupán pénzformát ad nekik. A tudomány piaci értékelése igazodhat a tudománynak a reputáció rangsorában adott belsõ értéklécéhez, de el is térhet ettõl. Adódhat olyan eset, amikor a tudomány piaci finanszírozása a tudomány autonóm értékelési folyamatában kialakuló reputációs rangsorral ellentétes, például a politika által meghatározott értékhierarchiát közvetít és érvényesít. Ez bekövetkezhet olyan idõszakokban, amikor a társadalom kulturális élete átpolitizálódik, s ez az átpolitizáltság a tudományos piac fogyasztóinak értékpreferenciáiban is megjelenik. Elképzelhetõ persze, hogy ilyen esetben a tudományos értékelés szférája is átpolitizálódik, ez megtörténhet a tudomány politikával szemben intézményesített autonómiájának csökkenése nélkül is, s ezt az átpolitizáltságot a piac nem tudja megakadályozni, sõt, e folyamatot a maga eszközeivel erõsíti. E példával nem vonjuk kétségbe a piaci mechanizmusnak a tudom ány autonómiáját szolgáló szerepét, csupán azt állítjuk, hogy ez a szerep nem feltételek nélkül, nem általában igaz.

A fogyasztói preferenciák igazodása a tudományos reputációban megtestesülõ rangsorhoz konkrét feltételek létezéséhez kötött, mivel a reputáció kialakulásának mechanizmusa nem azonos a fogyasztói preferenciák kialakulásának mechanizmusával. Így a meg-nem felelés lehetõsége strukturálisan adott. A másik oldalon pedig, bár a tudomány redisztribúción keresztül megvalósuló politikai finanszírozása nagy valószínûséggel életre hívja a reputációtól eltérítõ bürokratikus torzulásokat, ha biztosított a reputáció autonóm, a tudományos közösség által meghatározott rangsora, akkor ez korlátok közé szorítja a politikai elosztás preferenciáinak lehetséges eltérését a reputáció rangsorában testet öltött értékrendtõl.
 

Kettõs racionalitás?

Beszélhetünk-e a gazdaságon és politikán kívüli (szubsztantív értelemben vett) társadalmi alrendszerek esetében kettõs racionalitásról? Ha a kettõs racionalitás azt jelenti, hogy az ezekhez az alrendszerekhez tartozó tevékenységek nem csupán saját médiumuk, hanem legalábbis részben a pénz szabályozása alá is esnek, akkor a kérdésre igennel válaszolhatunk. Ha a kettõs racionalitás azt jelenti, hogy a pénz behatolása ezekbe az alrendszerekbe az, ami megszilárdítja és fenntartja a vonatkozó médiumok önállóságát, akkor a kérdésre adott válaszunk: nem. Hiszen a szóban forgó alrendszerek autonómiáját közvetlenül nem a gazdaság médiumával való összekapcsolódásuk biztosítja, hanem a politikától való függetlenségük, s ezt csupán a politikai alrendszer konstituálhatja. Persze igaz az, hogy az elkülönült politikai rendszer logikailag feltételezi a gazdaságnak az árszabályozó piac uralma alá való vetését, árugazdaságként történõ önállósodását. A pénzmédium kifejlõdése e közvetítéssel jelentõs szerepet játszik az egyéb társadalmi alrendszerek elkülönülési folyamatában. A társadalmi alrendszerek önállósodásának folyamatában tehát a gazdaság és a politika alrendszereinek elkülönülése szolgál alapul az egyéb társadalmi alrendszerek önállósulásának, illetve autonómiájuk megszilárdulásának.¹⁷ E két alrendszernek kitüntetett szerepe van a modern társadalom struktúrájának kialakításában és fenntartásában. A tõkeviszonyon alapuló piacgazdaság evolúciója hozza magával önmaga strukturális megfeleléseként azt az elkülönült politikai rendszert, amely ezt az elkülönülést hosszabb távon - átmeneti idõszakoktól és esetektõl eltekintve - a politika demokratikus uralmi technikái révén intézményesíti, s ezzel a többi - nem-gazdasági - alrendszer autonómiájának politikai feltételrendszerét is biztosítja. E kérdéskör szempontjából az egyes elkülönült - nem-gazdasági és nem-politikai - társadalmi alrendszerek finanszírozásának problémája olyan kérdés, amely a társadalmi alrendszerek differenciálódásának leírására kidolgozott makroszociológiai fogalmakkal nem válaszolható meg egyértelmûen: a finanszírozás kérdéseire adott válaszok nem dedukálhatók kényszerítõ erõvel és segédváltozók felvétele nélkül a makroszociológiai fogalmi hálóból. A gazdaságon kívüli társadalmi alrendszerek finanszírozásának kérdése a makroszociológiai fogalmak által kifeszített kereten belül jelentkezõ olyan speciális probléma, amelynek megoldásához azért nem elégséges e fogalmak használata, mert ezek csupán mind a piaci, mind a politikai (redisztributív) természetû finanszírozás általános feltételeit határozzák meg. Annak eldöntése, hogy például az elkülönült tudomány, mûvészet teljesítõképességének növekedése, e teljesítõképesség feltételéül szolgáló autonómia megõrzése, milyen finanszírozási módot igényel, az e kereten belül mozgó, de e keret által kizárólagosan nem meghatározott konkrét viszonyok figyelembevételével dönthetõ el.
 

Jegyzetek

* A dolgozat a Magyar Szociológiai Társaság 1992. évi kongresszusán a "Piacgazdaság és szociális problémák" szekcióban elhangzott elõadás kibõvített változata. Köszönettel tartozom Némedi Dénesnek és Somlai Péternek a kéziratról tett értékes kritikai megjegyzéseikért, valamint Pokol Bélának, akinek ösztönzése jelentõs szerepet játszott e szöveg megszületésében. A leírtakért a felelõsség természetesen kizárólag a szerzõt terheli.

1. A luhmanni rendszerelméletrõl, ezen belül a szimbolikusan generalizált médiumok fogalmáról vö.: Pokol 1987

2. "...néhány társadalmi alrendszer vonatkozásában az önálló, saját értékelési kódot intézményesítõ mechanizmusok mellett az adott szférák sajátos piaci racionalításának is mûködnie kell: az egyetemi piacnak, tudományos piacnak, mûvészeti piacnak, sportágakon belüli piacoknak, másrészt az egyetemi és tudományos szférán belüli sajátlagos értékelési mechanizmusoknak, a mûvészeti szféra belsõ értékelésének, a sportszférán belüli sajátlagos értékeléseknek, és a két értékelési mechanizmus együttes hatása biztosítja a tudomány, a mûvészetek, a sport etc. önszervezõdésének lehetõségeit" (Pokol 1988: 14).

3. "A gazdálkodó társadalmakat, vagy a társadalmakon belül elkülönült gazdasági rendszereket, éppen úgy mint a társadalmi rendszereket általában, olyan rendszerekként kell felfogni, amelyek a cselekvéseket a kommunikációk alapján határozzák meg. Ezért sem a szóban forgó erõforrások, sem a részt vevõ személyek pszichológiai állapota nem eleme vagy alkotórésze a rendszernek. Ezek a rendszer környezetének elengedhetetlen mozzanatai. Ezekrõl kommunikálnak, és a kommunikáció a maga részérõl anyagi és pszichikai elemeket vesz igénybe. A kommunikáció e környezet nélkül nem lenne lehetséges. A szóban forgó rendszerképzõdés azonban kizárólag magának a kommunikatív történésnek a szintjéhez tartozik" (Luhmann 1988: 14).

4. Polányi definiálja így a gazdaságot mint szubsztantív kategóriát (Polányi 1976: 237).

5. "A termelés csupán akkor gazdaság, a csere csupán akkor gazdaság, ha költségek keletkeznek, illetve a fizetés formáját öltõ ellentételezés történik. Ez a folyamat ekkor az utalások olyan kontextusát hozza létre, amely javakra és szolgáltatásokra, a rendszeren kívüli következményekre vonatkozik;..." (Luhmann 1988: 14).

6. "A zárt rendszerek csak nyitott rendszerekként lehetségesek, az önmagára-való-vonatkozás együtt jár a másra-való-vonatkozással." (Luhmann 1988: 15). "A társadalom mindig a kommunikáció történései révén jön létre és reprodukálja önmagát. Ezért sem a társadalom környezetében, sem a társadalom környezetével nem jöhet létre kommunikáció. Ennyiben a társadalom mint kommunikációs rendszer zárt rendszer. Ez a rendszer azonban csupán egy környezetben lehetséges, mindenekelõtt a szerves életnek, a fizikai materializációnak, a napok és atomok evolúciójának köszönhetõen. A társadalom tudatában van e helyzetnek, minthogy önmagát nyitott rendszerként hozza létre. A társadalom valamirõl kommunikál -olyan témákról, amelyek vagy környezetét, vagy önmagát, vagy az éppen folyó kommunikációt érintik" (Luhmann 1988: 50).

7. Az általánosítás lehetõségét Pokol Béla egy kérdés formájában villantja fel: "És talán át lehetne vinni a hasznáti érték ... illetve csereérték ... kettõsét e szférából a tudomány, a mûvészet stb. kettõs racionalitásának megértéséhez?" (Pokol 1988: 20).

8. A termelés fogalmát szélesen értelmezzük, a dolgok elsajátítási és elhelyezési mozgásaként (Polányi 1976: 288), vagyis azonosnak tekintjük a gazdaságnak Polányi által adott szubsztantív meghatározásával.

9. A reálszféra-szabályozási szféra megkülönböztetés Kornaitól (1971) származik.

10. Adódhat a kérdés: a luhmanni renszerelméletnek és Polányi kettõs gazdaság felfogásának a keresztezése nem a parsonsi elmélet felé vezet-e vissza? A kérdés jogos, hiszen az alrendszerek fogalmának kiegészítése a szubsztantív mozzanattal azt jelenti, hogy a rendszerelmélet kiválik a kommunikáció fogalmára épülõ elméleti keretbõl, márpedig ez az egyik olyan elem, amely elválasztja a parsonsi és a luhmanni rendszerelméletet egymástól. Másrészt viszont Parsonsszal szemben változatlanul Luhmannhoz közelíti eljárásunkat az az elõfeltételezett módszertani kiindulópont, amelynek értelmében a társadalmi alrendszerek nem analitikus fogalmi konstrukciók, hanem valóságosan létezõ képzõdmények.

11. A pénznek pénzáruból pénzjellé fejlõdése történetileg is megragadhatóvá teszi ezt az önállósodási folyamatot.

12. "Annak az egyszerû ténynek, hogy az áru kettõsen létezik, egyszer mint meghatározott termék, amely a csereértékét a maga természeti létezési formájában eszmeileg tartalmazza (látensen tartalmazza), és azután mint megnyilatkozott csereérték (pénz), amely megint levetett a termék természeti létezési formájával való minden összefüggést, ennek a kettõskülönbözõ létezésnek tovább kell mennie a különbségig, a különbségnek az ellentétig és ellentmondásig" (Marx 1972: 65).

13. Vö.: "Valójában ami dologilag a használati értékek különbözõségeként, az folyamatszerûen a használati értékeket létrehozó tevékenység különbözõségeként jelenik meg. A csereértéket szülõ munka, mint olyan, amely közömbös a használati értékeknek a különös anyaga iránt, ezért közömbös magának a munkának a különös formája iránt is" (Marx 1965: 13. Vö. még Papp 1985: 163-184.)

14. E közömbösségnek természetesen határai vannak, hiszen egy adott áru csereértéke, legyen ez anyagi jószág, tudományos vagy mûvészeti produktum, csak akkor váltható pénzre, ha az adott áru valóságos használati értéket képvisel. A közömbösség úgy értendõ, hogy a pénztermelés természete nem kényszerít idegen logikát a használati érték termelésére, ellenkezõleg, minél inkább igazodik a termelési folyamat az adott használati érték saját természetéhez, annál jobban szolgálhatja a pénztermelés saját természetét.

15. Az adott összefüggésben csupán a tudomány autonómiájának a rendszerelmélet szintjén megfogalmazható összetevõivel foglalkozunk. Ez együtt jár a vizsgált téma komplexitásának további redukciójával is. A tárgyalás kereteit ugyanis szétfeszítenék olyan kérdések, amelyek a tudománnyal kapcsolatos preferenciák keletkezésére, a tudományos alkotók és a tudományos közösség viszonyára, a reputációs rangsor kialakulásának szociológiai problémáira stb. vonatkoznak.

16. Erre a logikára épül Pokol (1988) érvelése.

17. Ez az összefüggés logikai és nem történeti kapcsolatként értelmezendõ. Történetileg a gazdasági és a politikai alrendszer önállósodási folyamatát megelõzhette vagy kísérhette más társadalmi alrendszer önállósodási folyamata.
 

Hivatkozások

Kornai János 1971, Anti-equilibrium. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Luhmann 1988. Die Wirtschaft der Gesellschaft. Suhrkamp

Marx, K. 1965. A politikai gazdaságtan bírálatához. Marx Engels Mûvei (MEM) 13, Budapest

Marx, K. 1972. A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. I. rész, MEM 46/I, Budapest

Papp Zsolt 1985. Konszenzus és kihívás. Budapest: Kossuth Könyvkiadó

Pokol Béla 1987. A funkcionalista rendszerelmélet kibomlása. Talcott Parsons és Niklas Luhmann társadalomelméletének kategóriáiról. In: Csepeli György-Papp Zsolt-Pokol Béla: Modern polgári társadalomelméletek. Budapest: Gondolat Kiadó

Pokol Béla 1988. "A társadalmi alrendszerek kettõs racionalitása", Valóság, 4.

Polányi Károly 1976. Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Budapest: Gondolat Kiadó