Bevezetés

A házasságon keresztül történõ rétegváltoztatás a társadalmi mobilitás határesete, amennyiben logikája és szociológiai feltételei merõben mások, mint az egyéb rétegváltozásoknál.

A különbségeknek háromfajta fõbb oka van. Egyrészt a házassági mobilitás maga is kettõn áll, azaz a két partner életstratégiájának, illetve családjaik önreprodukciós elképzeléseinek és lehetõségeinek a függvénye. Mindezeknek a kulcsa a házassági szövetségben konkrétan érdekelt csoportok egymás iránti nyitottságában, illetve távolságában van. A rétegmeghatározók (a vagyon, a mûveltség, a szakmai osztályhelyzet stb.) szerint egymáshoz közelebb álló csoportok könnyebben elfogadják tagjaik frigyrelépését egymással, mint a társadalmi térben egymástól messzebb állók. De a társadalmi tér ebbõl a szempontból egyáltalán nem homogén, és a férfiak és a nõk helyzetét illetõleg legtöbbször kifejezetten aszimmetrikus. A különbözõ osztályok és gazdasági-szakmai rétegek közötti távolság az összeházasodás hajlandósága szerint gyakran természetében más, többek között attól függõen, hogy a férfi vagy a nõi partner birtokában vannak a társadalmilag értékesebb dotációk. Történelmileg a férfiak "lefelé" történõ párválasztása általában gyakoribb és könnyebb - mert a házassági piacon, akárcsak az egyéni érvényesülés egyéb területein, nagyobb szabadságot élveznek -, ezzel szemben a nõket a családi, tehát réteg szerinti kontroll rendszerint jobban korlátozza. A "felfelé" történõ házassági mobilitás lehetõségei tehát igen eltérõen érintik egyrészt a nõket és a férfiakat, másrészt a különbözõ rétegek tagjait.

A különbözõségek lényeges elve az egész házassági piac viszonylatában a lehetséges vagy preferált partnerek statisztikai szórásában rejlik, tehát a helyi házassági piacon a nem házasok nem és kor szerinti megoszlásában, illetve - a társadalmi térbe kivetítve - a családok által rang és státusz szerint kívánatosnak ítélt partnerek mindenkori számszerû arányában. Egy népességben a nemek és korosztályok, valamint alcsoportok és rétegek egyenlõtlenségei (pl. az alcsoportokon belüli nõtöbblet vagy nõhiány) mindig a csoportokon kívüli párkeresési mobilitást serkenti. De hasonló irányban hatnak az alcsoportok és rétegek között lévõ nagymértékû számbeli egyenlõtlenségek is. Minél nagyobb egy csoport a többihez viszonyítva, annál inkább képes a kívülállók elõtt zárt házassági piacot képezni, ezzel szemben a kisebb csoportok mintegy strukturális nyomás alatt állnak, hogy kifelé házasodjanak. Ez a nyomás annál jobban érvényesül, minél kisebb belsõ zártságot mutat egy csoport. A rendi jellegû elitek - például Magyarországon a történelmi arisztokrácia - erre a nyomásra nem érzékenyek, hiszen rendi státuszuknál fogva a házassági piacon maximális homogámiára rendezkedtek be. Így elõfordul, hogy megfelelõ partner hiányában inkább lemondanak a házasságról s ezzel a törvényes utódokról is. A nyitottabb csoportoknál a lehetséges partnerek statisztikai elõfordulása azonban erõsen befolyásolhatja a "kifelé" házasodást s az ezzel összefüggõ házassági mobilitást is.

Harmadrészt a házassági piac az érvényesülési piacok sajátos és részben öntörvényû fajtája, ahol a szokásos csoportértékek mellett-melyek mindig a partnerek társadalmi elhelyezkedésének javítását, azaz sikerének maximálását célozzák - érvényre jutnak más, egyénekhez kötött, s nem kizárólag vagy nem egyértelmûen a csoport által kialakított és elfogadott értékek, illetve helyzeti sajátosságok. Ilyenek a pozitív vagy negatív értelemben elsõsorban a kor és a családi állapot (hiszen ezek - annak idején fõképp a nõi szüzesség ideológiáján vagy a termékenységgel kapcsolatos elvárásokon keresztül - a házassági stratégiák alapvetõ tényezõit képezik), de ilyen a "megjelenés", a mindenkori nõi szabadságideál megvalósítása, a sex appealnek az egyes rétegekben uralkodó formái, a különbözõ viselkedési készségek és a szimbolikus önmegkülönböztetés, a "disztingváltság" réteg sajátosan valorizált kifejezõdései. A párválasztás így indukált s az egyéni vonzódás, a "szerelem" regiszterében megfogalmazott logikája meg is felelhet, de ellent is mondhat a házassági szövetségkeresés pusztán társadalmi logikájának. Innen a "rangon aluli", vagy az elõnyös mobilitás szempontjából ellenproduktív házasságok, melyeket általában a jobb réteghelyzetû partner környezete elítél és igyekszik meghiúsítani. Ezek a házassági piac természetébõl adódó rétegek közötti vegyesházasságok azonban a házassági mobilitásnak csak egyik típusát jelentõ, bár igen fontos és gyakori esetei. Akkor fordulnak elõ, amikor a helyzetileg gyengébb vagy alacsonyabb rangú partner egyéni, de a házaspiacon nagy értékû adukkal (pl. fiatalságával, vonzerejével stb.) kompenzálja réteghez tartozása hátrányait és valósítja meg a házasság segítségével felemelkedését az adott réteghierarchiában.

Egy másik - a státuszrendi értékeket õrzõ társadalmakban nem kevésbé fontos esete a házassági mobilitásnak akkor fordul elõ, amikor a házassági csere mérlegében a státuszcsoportok hierarchiájában elfoglalt pozíció is súllyal bír pozitív vagy negatív értéktényezõ gyanánt. A magyar társadalomtörténetben a legjelentõsebb rendi státuszértékek a nemesi eredethez (illetve ennek kései derivátumához, az úrisághoz), a nemzetiséghez és a vallásfelekezethez kötõdtek. Bár az általuk meghatározott szimbolikus státuszhierarchiák (a nemesség, illetve az úriság kivételével) távolról sem bizonyultak egyértelmûnek, hiszen irányukban nem létezett az összes érdekeltet összekötõ közmegegyezés, mégis voltak ezeknek bizonyos, a társadalmi térben objektíven mûködõ összetevõi, amennyiben a különbözi státuszcsoportokhoz tartozás igen erõsen módosította a rétegváltás, sót a rétegeken belüli elhelyezkedés lehetõségeit. Hogy csak egy kézenfekvõ példánál maradjunk, a pályakezdõ nem magyar anyanyelvûek vagy zsidók számára a két világháború közötti korban a megyei vagy állami közhivatalok lényegében nem voltak elérhetõk. Ennek megfelelõen a nemesség, a felekezet vagy a nemzetiség a házassági piacon gyakran éppolyan hatású preferenciális választási közeget képezett, mint a mûveltség, a vagyon, a foglalkozás vagy a szakmai státusz által behatárolt rétegek. A státuszcsoportok homogámiáját - különösen a felekezeti homogámiát - egyébként szervezetten is támogatták az illetékes hatóságok a csoport-identitás fenntartása és a csoportok népességi erejének növelése végett. Így a vallási vegyesházasságok ellen a felekezeti elöljáróságok intézményes megkötéseket (mint például a katolikus egyház a protestánssal kötendõ házasságnál), illetve tilalmakat (mint a zsidó-keresztény házasságoknál mindkét fél) juttattak érvényre. Ennek következtében a státuszcsoportok közötti házassági mobilitás csak akkor válhatott gyakorivá, amikor a polgári fejlõdéssel, a nemzeti asszimilációval és a fokozatos szekularizációval a házassági alpiacok rendi jellegû elkülönülése meglazult, anélkül, hogy teljesen felszámolódott volna. Ilyen helyzet alakult ki a két világháború közötti Magyarországon.

Ennek a helyzetnek a felekezeti viszonyokra vonatkozó sajátosságait három regiszterben foglalhatjuk össze.

Mindenekelõtt a rendi jellegû házassági alpiacok továbbra is többé-kevésbé elkülönültek, tehát a házasságon keresztül történõ státuszmobilitás útjában álló társadalmi sorompókat intézményesen nem húzták fel. A vallási hatóságok által preferált és intézményesen védett házasságok továbbra is saját vallásúakkal köttettek, bár a kötelezõ polgári házasság (1895 óta) lehetõvé tette az egyházi hatóságok megkerülésével, illetve az egyházi elõírások ignorálása mellett kötött vegyesházasságokat is. Ezeknek az akadályoknak a vegyesházaságot kizáró ereje a fentebb említett piaci tényezõk mellett (csoportsajátos zártság és statisztikai arányok) így lényegében kétfajta, általában egymást alátámasztó körülménytõl függött: a státuszcsoportokat a társadalmi térben egymástól elválasztó szimbolikus távolságoktól és a vegyesházasságok intézményes kontrolljától. Az intézményes ellenérvek természetesen gyengébben estek a latba az egymáshoz közel álló felekezetek (amilyen a római és görög katolikusok vagy a különbözõ protestáns egyházak) tagjai közötti házassági terveknél, mint az egymástól távolabb állókénál. Így a felekezetek - a legliberálisabb protestánsok kivételével (ilyenek voltak az unitáriusok s kiváltképpen egyes református vagy evangélikus lelkészek) - a zsidó-keresztény házasságokat nem szentesítették. Hasonlóképp járt el a katolikus egyház a leszármazók katolikus nevelését garantáló rezervális nélkül kötött katolikus-protestáns házasságok esetén.

Ettõl függetlenül a rendi homogámiát az osztályjellegû homogámia is befolyásolta, a rendi státuszcsoportok belsõ rétegzettsége szerint, és viszont - az osztályok felekezeti, nemzetiségi stb. megosztottsága szerint. Emellett összefüggött a rendi homogámia lehetõsége a státuszcsoportok demográfiai szerkezetével is.

A magyar társadalomtörténetben ebben az összefüggésben fõképp a zsidó-keresztény s a katolikus-protestáns házasságoknak s az ezekkel járó társadalmi átrétegzõdési jelenségeknek volt jelentõsége, amennyiben egyrészt a felekezeti keveredés dinamikájánál fogva a szekularizáció folyamatát erõsítették és másrészt hozzájárultak az új (pl. zsidó vagy német származású) és a régi (pl. magyar honorácior vagy dzsentri) középrétegek korábbi nemzeti vagy rendi státuszcsoportok szerinti merev elkülönülésének felszámolásához s ezeknek modern, fõképp városi középosztálybeli tömbökben való integrálásához. Az ilyenfajta "vegyes" házasság egyértelmûen a korábban hátrányos helyzetû, társadalmilag marginális vagy "be nem fogadott" csoportok tagjainak státuszmobilitását jelentette. A rétegmobilitás mellett egyes össztársadalmi szempontból alárendelt vagy uralt helyzetbe jutott csoport számára (ilyenekké lettek egyre inkább, paradox módon, a zsidók a liberális monarchia összeomlásával) a vegyesházasság az egyéni státuszmobilitásnak is elsõrendû eszközévé vált. Az egyéni státuszemelkedésnek ez a lehetõsége annál nagyobb jelentõségû lett, minél brutálisabb kollektív státuszsüllyed6.snek volt kitéve a fasizálódás éveit végigszenvedõ zsidóság.

Ezeknek a jelenségeknek a részletes vizsgálatához sajnos alig állnak rendelkezésre empirikus megfigyelések. A vallási vegyesházasságok történeti statisztikái csak regionális bontást alkalmaznak, de foglalkozási csoportok szerintit nem s még kevésbé státuszrendi összevetéseket. Saját felméréseim a zsidó-keresztény házasságokról szintén csak a võlegények rétegbeosztására támaszkodnak, s a menyasszonyok társadalmi származása majdnem mindig ismeretlen.¹ A jelen tanulmány így az egyetlen erre a témára nézve mind ez ideig azonosított empirikus anyagra, a Budapesti Statisztikai Hivatal által az 1920-as évek végén, illetve az 1930-as évek legelején a fõváros 'polgári' és 'munkás' rétegei életkörülményeinek tárgyában végrehajtott felvételekre épült.² Ezek a vizsgálatok egyedülállóan gazdag információkat nyújtanak ugyan és megfelelõen reprezentatív jellegûek is (amennyiben, mint látni fogjuk, majdnem teljeskörûek), de a vegyesházasságokra nézve sajnos csak a 'munkás' és 'polgár' sommás rétegkatetóriáit alkalmazzák, s így a korabeli fõvárosi vallási heterogámiát csak a társadalmi heterogámia igencsak leegyszerûsített vetületében mutatják be. Mégis, tekintve, hogy a szakirodalom ehhez hasonló korabeli adatforrást még az országhatárokon túl is alig ismer, érdemes eredményeit egy statisztikai másodelemzés keretében, a differenciális és egyes vallási csoportokra sajátos mobilitási stratégiák tükrében újraértékelni.
 

A vallási vegyesházasságok Budapesten a két világháború között

Mindenekelõtt a korabeli vegyesházasságok felekezetek szerinti sajátosságait kell bemutatnunk. Ez alkalmat nyújt a felhasznált statisztikai felvétel reprezentativitásának igazolására is.

1. táblázat
A vegyesházasságok felekezetek szerint 1930 körül a fõvárosban

	võlegények		menyasszonyok
	más vallású menyasszonnyal %	összes megfigyelt házasság N	más vallású võlegénnyel %	összes megfigyelt házasság N
római katolikus népmozg. 1930*	23,7	6251	28,1	6636
felvételek**	23,3	4709	26,1	4885
református népmozg. 1930*	76,8	1194	73,1	1326
felvételek**	66,0	1099	65,2	1044
evangélikus népmozg.1930*	87,3	573	85,4	536
felvételek**	73,3	453	75,4	374
zsidó népmozg. 1930*	18,2	2066	17,0	2036
felvételek**	15,2	1639	16,2	1662

* Forrás: Budapest Székesfõváros Statisztikai Évkönyve, 1931. 45. oldak.
** Forrás: A munkások... 72. oldal és A fõváros polgári... 65. oldal.
Megjegyzés: A Fõváros Statisztikai Hivatal felvételei a 'polgári' népesség házassági gyakorlatát egyrészt 1926-1930-ra, másrészt 1931-re, a 'munkások' házassági gyakorlatát pedig 1929-re mérték fel. Itt az 1931-es 'polgári' és az 1929-es 'munkás' felvétel eredményeit használtam, melyek az 1930-as népmozgalmi adatokkal csak hozzávetõlegesen, mintegy nagyságrendileg hasonlíthatók össze. tekintve, hogy a társadalmi heterogámiára nézve ugyanazok a megfigyelések mindkét felvételben szerepelhettek, a 'munkásokra' vonatkozó adatokat teljességükben, a 'polgári népesség' adatait viszont csak a társadalmilag homogám házasságokra nézve (polgári partnerek egymással való házasságai) vettem figyelembe.
 

A párhuzamos adatsorok egyértelmûen bizonyítják a Budapesti Statisztikai Hivatal felméréseinek megbízhatóságát. A két legnagyobb vallási csoportra - a katolikusokra és a zsidókra - vonatkozó felvételi eredmények majdnem pontosan fedik a népmozgalmi adatokat, míg a kétfajta forrásból a kisebb protestáns felekezetekre vonatkozó számok nagyságrendileg hasonlók, bár a felvételekben kimutatott vegyesházasságok arányai nem érik el a népmozgalmi adatok igen magas arányait. Az eltérések ollója itt talán egyszerûen a megfigyelt esetek viszonylag kisebb száma miatt szélesebb.

Az a tény, hogy a vegyesházasságoknak a felvételekben becsült gyakorisága mindig kisebb az anyakönyvileg regisztráltnál (amelyben a népmozgalmi adatok nyugszanak), azt a feltevést valószínûsíti, hogy a vegyesházasságok egy részét az érintettek amennyiben ez nem elkerülhetetlen (mint például az anyakönyvezésnél) -hajlamosak nem jelezni. A vegyesházasság tehát tendenciálisan bizonyos mértékû disszimuláció, ejtés tárgyát képezi. Ez az általános megfigyelés máris arra a tényre utal, hogy a két világháború között a budapesti házassági piacon a vallási vegyesházasság társadalmi legitimitása elmaradt a vallásilag homogám házasságoké mögött. A normát többé-kevésbé még mindig a vallásilag egynemû házasságok jelentették.

Ez a szabály azonban a táblázatból kiolvashatóan a különbözõ vallási csoportnál igen eltérõen érvényesült. A protestánsoknál például alig, hiszen a protestáns partnerek túlnyomó többsége más vallásúval lépett házasságra, mégpedig nagyrészt nem protestáns vallásúval. Így 1930-ban a budapesti evangélikus võlegények 74 százaléka és a református võlegények 70 százaléka választott nem protestáns házasfelet.³ A zsidóknál és a katolikusoknál azonban (mind a többségi római, mind a kisebbségi görög szertartásúaknál) a vallási homogámia igénye még messzemenõen fennmaradt. Meg kell jegyezni, hogy a két (a korabeli budapesti népességben hegemón) csoportnál a homogámia ereje egészen másfajta elveken nyogodott. A zsidóságnál egyrészt a vallási parancsból táplálkozó s késõbb - szekularizált formában is - a csoportazonosság megõrzését célzó hagyománynak felelt meg, másrészt a házassági piacon a többi érvényesülési piacnál még inkább megnyilvánuló antiszemita mentalitást tükrözte. Emellett statisztikailag a fõvárosi zsidóság olyan nagy tömegû társadalmi makroközeget képezett, mely önálló s viszonylag zárt házassági piac kialakítására volt képes. A katolikusokra ez utóbbi tényezõ abszolút többségi helyzetüknél fogva hatványozottan volt jellemzõ, bár a vallási tanítás, sõt az egyházjogi gyakorlat szintén a vegyesházasságok elkerülése irányában hatott. Általánosan érvényes az a megfigyelés - bár a megfelelõ statisztikai demonstrációnak itt nincs helye -, hogy a népesség nagyságával a homogámia lehetõsége nõ. A szétszórtság és kisebbségi helyzet mindig a heterogámiát, a többségi helyzet mindig a monogámiát erõsíti a házassági piacon érvényesülõ egyéb tényezõk hatásmechanizmusainak keretében.

Közelebb jutunk a két világháború közötti idõben Budapesten kialakult házaspiac szerkezetének megértéséhez, ha a rendelkezésre álló felvételek anyagából megpróbáljuk kikövetkeztetni a rétegkörnyezet hatását a vegyesházas hajlandóságra nézve.

2. táblázat
A vallási vegyesházasságok aránya rétegek szerint Budapesten 1930 körül

	'munkás munkással' (1929)*		'polgár polgárral' (1926-1930)**
	võlegény	menyasszony	võlegény	menyasszony
	vallása szerint		vallása szerint
római katolikus	22,1	25,0	24,6	30,8
református	78,1	74,7	75,8	67,5
evangélikus	88,6	87,7	79,8	75,2
zsidó	51,5	39,1	10,4	12,0

* Forrás: A munkások... 78. oldal.
** Forrás: A fõváros polgári.... 64. oldal.

Elõzetesen meg kell jegyezni, hogy a 2. táblázaton összegezett megfigyelések csak a felvételek értelmében 'polgári'-nak illetve 'munkásnak' minõsített s valójában ezekkel a szociológiai kategóriákkal pusztán igen laza értelemben körülírható rétegekre vonatkoznak. Azért is használom e kategóriákat idézõjelben, hogy itteni, pusztán alkalmi (s félrevezetõen tág) értelemben ne legyen általánosabban alkalmazott jelentésükkel összekeverhetõ.

A házaspiac két részlege, melyeket az itteni osztályozás igen tág keretei között egységesen választottunk meg, csak a zsidókra vonatkozólag mutat számottevõ eltérést. Míg a keresztény 'munkás' és 'polgári' rétegek felekezetek szerint sajátosan körülbelül egyforma gyakorisággal lépnek vegyesházasságra, a zsidó 'munkások' ilyen hajlandósága a 'polgári' rétegek többszörösére rúg. A zsidó 'polgárság' házassági piaca tehát sokkal zártabb maradt, mint a zsidó 'munkásságé'. Óvatlanság lenne ennek a különbségnek az eredetét közvetlenül az asszimilációs szint és hajlam vagy a szekularizáció mértékének eltéréseiben keresni, hiszen a zsidópolgári' házaspiac terjedelme sokkalta nagyobb 'munkás' megfelelõjénél, s nemcsak belsõ szerkezete más, de a nem-zsidó házaspiaccal való kapcsolata is igencsak eltérõ. Ez többek között azt jelenti, hogy a zsidó 'munkás' rétegek a hasonló nem-zsidó rétegeken belül sokkal inkább kisebbségben vannak, mint a zsidó 'polgárok', s ez a helyzet gyakran (a nagyipari munkásrétegekben például) a munkahelyi elvegyülést követõen nagyobb fokú életmód- és élettérbeli elvegyülés kényszerével jár együtt, s a csoport-partikularizmus feladását s a házasmagatartásban a vegyesházasságok gyakoriságát indukálja. Mindenesetre érdemes a fentiekbõl levonni az általános tanulságot - mellyel más formákban ismételten találkozni fogunk a továbbiakban -, hogy a zsidó házassági piac rétegek szerint sokkal erõsebben differenciált, mint a keresztényeké. Más szóval, a zsidóság vegyesházassági készsége és hajlandósága messzemenõen osztálysajátos párválasztó gyakorlatra s esetenként kimondottan osztálystratégiákra vallanak.
 

Vallási és társadalmi vegyesházasság (A kettõs heterogámia)

A Fõvárosi Statisztikai Hivatal felméréseiben használt rétegkategóriák ('munkás', 'polgári') éppen durvaságuknál, pontatlanságuknál fogva lehetõvé teszik a vallási és társadalmi házaskeveredés kísérleti jellegû elemzését. A házasfelek dichotomizált rétegbeosztása ugyanis a házas párválasztásra mindössze három formát nyújt a leegyszerûsítetten definiált társadalmi térben: saját rétegben (pl. 'munkás' 'munkás' partnerrel, vagy 'polgár' 'polgári' partnerrel), felfelé ('munkás' 'polgári' partnerrel) és lefelé ('polgári' partner 'munkással'), bármely nem legyen is a vizsgálat kiindulópontja (azaz a "választó' partner). Az így kialakított kategóriarendszerben a kétfajta forrásban található megfigyelések logikusan csak a társadalmi homogámia kategóriájába esõ házasságoknál térnek el egymástól teljesen. A 'polgárok' homogámiája azt jelenti, hogy mindkét partner 'polgári', a 'munkásoké' pedig azt, hogy mindketten 'munkások'. A képet valamelyest komplikálja az, hogy a források viszonylag csekély számú törvénytelen születésû menyasszony vegyesházas gyakorlatát is jelzik (a törvénytelen születésû võlegényekét viszont nem). Ugyanis a menyasszonyok társadalmi státuszát, tekintve, hogy legtöbbször nincs foglalkozásuk, apjuk foglalkozása, illetve, amennyiben törvénytelen eredetûek, ez fejezi ki. A törvénytelen menyasszonyokat az alacsonyabb társadalmi rétegbõl, a 'munkásságból' származók közé soroltam, hiszen a társadalmi heterogámia szempontjából a törvénytelen eredet szintén (ha nem is azonos módon) negatív státuszjelzõ volt, akárcsak a "proli" családi háttér a polgárság szempontjából.

A 3. táblázat minden vallásra és nemre külön-külön mutatja be a vallásilag vegyes párválasztás esélyeit. A két forrásból származó megfigyeléseket azért választottam külön, hogy elkerüljem a kettõs számbavételbõl adódó torzításokat. Bár a kétfajta forrásban jelzett társadalmilag vegyes házasságok egy része szükségszerûen egymást fedi, az elkülönítve közölt megfigyelések a levonható tanulságok érvényességét - amennyiben ezek, mint látni fogjuk, azonos értelmûek - csak erõsíthetik.

3. táblázat
A vallásilag vegyes házasságok aránya a réteg szerinti heterogámia szerint Budapesten 1930 körül

		A vallásilag vegyes házasságok %-a
		1926-1931-ben*	1929-ben**
A võlegények vallása szerint
római katolikus	"lefelé"	20,2	23,8
	"saját rétegben"	18,6 ('polgár')	22,0 ('munkás')
	"felfelé"	20,7	24,2
református	"lefelé"	76,3	84,2
	"saját rétegben"	72,8 ('polgár')	77,3 ('munkás')
	"felfelé"	79,5	77,2
evangélikus	"lefelé"	87,3	86,7
	"saját rétegben"	78,5 ('polgár')	88,0 ('munkás')
	"felfelé"	84,2	94,8
zsidó	"lefelé"	33,7	35,7
	"saját rétegben"	10,5 ('polgár')	53,5 ('munkás')
	"felfelé"	13,0	15,6
		A vallásilag vegyes házasságok %-a
		1926-1931-ben*	1929-ben**
A menyasszonyok vallása szerint
római katolikus	"lefelé"	23,3	24,1
	"saját rétegben"	25,6 ('polgár')	24,7 ('munkás')
	"felfelé"	72,4	70,1
református	"lefelé"	77,3	77,5
	"saját rétegben"	65,1 ('polgár')	74,4 ('munkás')
	"felfelé"	26,0	32,5
evangélikus	"lefelé"	82,7	92,8
	"saját rétegben"	72,8 ('polgár')	88,6 (munkás)
	"felfelé"	82,1	83,8
zsidó	"lefelé"	23,0	25,6
	"saját rétegben"	12,0 ('polgár')	40,0 ('munkás')
	"felfelé"	17,6	12,9

* Forrás: A fõváros polgári.... 64-65.oldal
** Forrás: A munkások... 78. oldal
Megjegyzés: A táblázat sorait a következõképpen kell olvasni:
(1. sor, "lefelé") Azok a 'polgári' osztályhoz tartozó római katolikus võlegények, akik Budapesten 1926 és 1931 között 'munkás' (nem 'polgári') szülõk lányát vagy törvénytelen származású lányt vettek feleségül, 20,2%-ukban nem római katolikussal (más vallásúval) házasodtak.
(2. sor, "saját rétegben") Azok a 'polgári' osztályhoz tartozó római katolikus võlegények, akik... 'polgári'szülõk lányát vették feleségül, 18,6%-ukban nem római katolikussal (más vallásúval) házasodtak.
(3. sor",felfelé") Azok a 'fizikai munkát végzõ' római katolikus võlegények, akik...'polgári' szülõk lányát vették feleségül, 20,7%-ukban nem római katolikussal (más vallásúval) házasodtak.
 

A táblázat tanulságait három regiszterben foglalhatjuk össze.

Elsõsorban megerõsítést nyert, hogy a keresztények vegyesházas hajlamát a társadalmi mobilitásra vonatkozó stratégiák jelentõsen nem befolyásolják. Nõknél és férfiaknál egyaránt körülbelül azonos gyakorisággal történnek vegyesházasságok "lefelé" mint "felfelé" vagy a saját társadalmi rétegben. Úgy is mondhatjuk, hogy a vallásilag "kifelé" való házasodás valószínûsége szempontjából a keresztény felekezeti közösségeken belül az osztályhelyzet (az empirikus adatok szignifikanciájának határai között) közömbös tényezõ. Ezeknél a vallási csoportoknál bármilyen irányú is rétegek szerint a párválasztás, a vegyesházasságok gyakoriságát az adatok alapján kizárólag a vallás természete határozza meg.

Ennek az eredménynek a fontossága akkor domborodik ki, ha összevetjük a zsidó vegyesházasságok specifikumával. Itt ugyanis sokkal gyakoribb a 'munkás' partner, mint a 'polgári' partner, akár úgy, hogy 'polgári' rétegekhez tartozó zsidók más vallású 'munkás' partnerrel házasodnak, akár úgy, hogy a 'munkás' réteghez tartozó zsidók hasonló helyzetû más vallású partnerhez kötõdnek. A zsidóságban tehát a vallási heterogámia erõsen összefügg a "lefelé" irányuló társadalmi heterogámiával.

Végül említést érdemel, hogy a kettõs heterogámia hajlama a zsidó férfiaknál sokkal nyilvánvalóbb, mint a zsidó nõknél. Míg az elõbbiek "lefelé" mért vegyesházassági esélyei a "felfelé" mértet mindkét jelzés szerint mintegy két és félszer haladják meg, az utóbbiaknál ugyanez az arány csak másfél-kétszeres. A zsidó 'munkás' férfiak abszolút többsége más vallásúval lép házasságra, amikor saját rétegében talál partnert, míg a zsidó 'munkás' nõknek ugyanebben az esetben csak kétötöde házasodik vallásilag "kifelé". A kettõs heterogámia tehát ugyan a zsidó nõk házas gyakorlatában is szignifikánsan megfigyelhetõ, mégis viszonylag ritkábban, mint a zsidó férfiaknál.

A táblázat értelmezéséhez még hozzátehetjük, hogy egyéb adatokból kiolvasható a kettõs heterogámia felerõsödése az 1920-1930-as években. 1926 és 1930 között a társadalmilag "lefelé" házasodó zsidó férfiaknak "csak" 33,4 százaléka lépett vegyes házasságra, míg 1931-ben "már" 34,9 százalék. Ugyanez az arány a zsidó nõknél 22,2 százalékról 27,6 százalékra nõ.⁴ A keresztényeknél a hasonlított évek alatt szignifikáns és egyértelmû változást nem lehet tapasztalni. A fejlõdés inkább a "felfelé" való vegyesházasságok elõnyére történik, semmint a "lefelé" irányulókéra.

Az értelmezésre váró alaptanulság tehát az, hogy a vegyesházasságok társadalmi ökonómiája a zsidóknál egészen másképp alakult, mint a nem-zsidóknál.

A zsidóságra jellemzõ kettõs heterogámia, illetve a specifikusan erõs hajlam a "lefelé" vagy a társadalmilag "alsó szintû" ('munkás') vegyesházasságra, elsõ megközelítésben a lehetséges partnerek réteg szerinti megoszlásából adódó statisztikai kényszer elve alapján értelmezhetõ. A budapesti zsidóság osztályszerkezetét a két világháború között a 'polgári' túlsúly, míg a keresztény felekezetek osztályszerkezetét a 'munkás'-rétegek számbeli dominanciája jellemezte. Míg a zsidóságban 1930-ban az aktív férfi népességben a 'polgári' elemek részarányát legalább 50 százalékra lehet becsülni (a Budapesti Statisztikai Hivatal felvételeiben empirikusan alkalmazott kategória szerint), addig a megfelelõ katolikus népességben ez 35, a reformátusoknál 38 százalékra és még a hagyományosan sokkal polgárosodottabbnak tekintett evangélikusoknál is csak 47 százalékra tehetõ.⁵ Amennyiben feltételezzük, hogy a párválasztásnál csak a lehetséges partnerek statisztikai szórásából adódó esélyek érvényesülnek, a felekezetek osztályszerkezetének különbségei úgy objektiválódhatnak, hogy a vegyesházasságra hajlamos zsidók a házaspiacon többségükben társadalmilag alacsonyabb státuszú partner-jelöltekkel találkoznak. A vallásilag vegyes házasságra hajlamos keresztényeknél ezzel szemben a helyzet más, inkább fordított. E szerint érvényesíteni lehetne azt a tételt, hogy a zsidó vegyesházasok azért házasodnak gyakrabban "lefelé", mert "lent" több lehetséges partnert találnak...

Látszólag ezt az értelmezést erõsítik meg a zsidó vegyesházasságok irányának vallássajátos adatai. Ezekbõl az derül ki a 4. táblázat szerint, hogy a zsidó vegyesházasok annál gyakrabban választanak "lefelé" házastársat a különbözõ keresztény felekezetben, minél nagyobb ezekben a 'munkás' elemek aránya. Így feltûnõ, hogy a görög szertartású partnerek esetében a zsidó-nem-zsidó házasságok több mint kétötöde "lefelé" történik, míg az evangélikus partnerek esetében ez az arány alig több mint egyötödnyi. Ennek az értelmezésnek viszont ellentmond az a tény, hogy a "felfelé" való vegyes párválasztás már nem követi ugyanezt a logikát. Így az evangélikusokkal kötött zsidó vegyesházasságok részaránya alig haladja meg a görög szertartásúakkal kötöttek arányát, és elmarad a reformátusokkal és a katolikusokkal kötött házasságok aránya mögött. A statisztikai kényszer elvét tehát az empirikus adatok csak részlegesen valószínûsítik.

4. táblázat
Az összes zsidó vegyesházasság aránya (%) a választott partner felekezete és társadalmi státusza szerint Budapesten (1926-1931)

	"lefelé"	saját ( polgári')	"felfelé"	összesen
zsidó + görögkeleti és görög katolikus partner	41,3	49,5	9,5	100
zsidó + római katolikus partner	32,3	55,9	11,8	100
zsidó + református partner	27,6	58,9	13,4	100
zsidó + evangélikus partner	21,9	67,5	10,6	100

Forrás: A fõváros polgári... 64-65. oldal.

A statisztikai kényszer feltevését meg lehet közelebbrõl is vizsgálni, ha a különbözõ felekezetû és társadalmi helyzetû választott partnerek megoszlását összevetjük az azonos felekezetû és társadalmi helyzetû népességgel, melyre az 1930-as népszámlálásnak a fõváros aktív férfi lakosságára vonatkozó adatai jó becslést szolgáltatnak.

Az 5. táblázat teljesen egyértelmûen demonstrálja a statisztikai kényszert a zsidó vegyesházasságok felekezeti megoszlása szempontjából. Ez a megoszlás ugyanis, bármely réteg felé irányul a házasság, pontosan megfelel a "rendelkezésre álló" népesség felekezeti összetételének. Egyedül az evangélikus partnerek vannak kissé túlképviselve minden rétegirányultság szerinti vegyesházas típusban. Itt is igazolást nyer tehát, hogy a zsidó partnerek számára az evangélikusok bizonyos mértékig preferenciális választás tárgyát képezték a házassági piacon, éppúgy, mint az egyéb érvényesülési piacokon (pl. az iskolarendszerben).⁶

Mégis, a különbözõ felekezetek osztályszerkezetébõl folyó statisztikai kényszer távolról sem szolgál elégséges magyarázatul a zsidó házasságok kettõsen heterogám hajlamára, amennyiben sem a zsidó nõk és férfiak eltérõ viselkedését, sem a heterogámia növekedését az idõben nem engedi értelmezni. Márpedig a zsidó nõk és férfiak közötti különbség a vegyesházas gyakorlat terén minden felekezeti partnercsoport viszonylatában markáns.

5. táblázat
Az összes zsidó vegyesházasság felekezet és réteg szerinti iránya a számba jövõ felekezetek és rétegek megoszlása szerint Budapesten (1926-1931)

		keresztény aktív férfi- népesség Budapesten (1930)*
zsidó 'polgár' (saját rétegben)**		'polgári'
görög katolikus és ortodox	1,8	1,9
római katolikus	71,2	71,8
református	16,6	17,4
evangélikus	10,4	8,8
összesen	100	100
zsidó 'polgár' + keresztény 'munkás' ("lefelé")**		'munkás'
görög katolikus és ortodox	2,8	2,0
római katolikus	76,2	76,6
református	14,4	15,9
evangélikus	6,5	5,6
összesen	100	100
zsidó 'munkás' + keresztény 'polgár' ("felfelé")**		('polgári')
görög katolikus és ortodox	1,6	1,9
római katolikus	72,0	71,8
református	18,1	17,4
evangélikus	8,2	8,8
összesen	100	100

* A számítások forrása: Magyar Statisztikai Közlemények 96, 42. oldal.
** Forrás: A fõváros polgári...64. és 65. oldal.

6. táblázat
A zsidó férfiak és nõk vegyesházasságai a partnerek felekezete és társadalmi rétege szerint Budapesten (1926-1931)

		zsidó férfiak %	zsidó nõk %
katolikus partnerrel	"lefelé"	37,0	27,0
	"saját rétegben"	52,2	60,1
	"felfelé"	10,8	12,9
	összesen	100	100
református partnerrel	"lefelé"	39,0	19,5
	"saját rétegben"	49,8	65,5
	"felfelé"	11,2	15,0
	összesen	100	100
evangélikus partnerrel	"lefelé"	26,4	20,7
	"saját rétegben"	64,4	73,3
	"felfelé"	9,3	7,0
	összesen	100	100

Forrás: A fõváros polgári..., id. kiadás 64-65. oldal.

A statisztikai kényszer hatása ugyan jelentkezik a 6. táblázatban is, amennyiben fóképp a zsidó férfiaknál - a "lefelé" irányuló vegyesházas hajlam sokkal gyakrabban mozgósít katolikus vagy református partnereket, tehát azoknak a felekezeteknek tagjait, akik között 'munkás' túlsúly van, mint evangélikusokat, akik között a 'munkás' rétegek számaránya kisebb. Mégis, ebben az összefüggésben sokkal fontosabb a zsidó férfiak és nõk magatartása közötti igen számottevõ eltérés. Az elõbbiek mindig sokkal gyakrabban lépnek "lefelé" vegyesházasságra, mint az utóbbiak, s református partner esetén egyenesen kétszer olyan gyakran. Ezt az eltérést a "statisztikai kényszer" egyáltalán nem magyarázhatja meg, hiszen a nemek aránya társadalmi rétegek szerint nem különbözik jelentõsen. A kettõs heterogámia értelmezésének tehát - különösen a zsidó férfiaknál - a statisztikai kényszer csupán a kereteit szolgáltathatja, specifikus magyarázatát más tényezõkben kell keresnünk.
 

Szekularizáció, modern mentalitás és vegyesházasság

Mielõtt azonban a kettõs heterogámia szociológiai értelmezését megkísérelnénk, elengedhetetlen tisztázni néhány rendelkezésre álló jelzés segítségével a vegyesházas népesség kiválasztásának azokat a demográfiai sajátosságait, melyek a társadalmi hely- és helyzetváltoztatás készségére, a mentalitásbeli mobilitásra, a modern beállítottságra utalnak. Ezek a jelzések ugyanis közvetítõ tényezõket szolgáltatnak a kettõs heterogámia elemzéséhez.⁷

Mivel a vallási vegyesházasság legtágabb értelemben azt jelenti, hogy a házasfelek nem követik a vallási közösség demográfiai reprodukciójának és számbeli gyarapításának minden felekezetnél hagyományosan érvényesített parancsát, nyilvánvaló, hogy a vegyesházasság gyakorisága összefügg az elvilágiasodással, a vallás iránti közömbösség terjedésével, a felekezetek morális befolyásának és társadalmi hatalmának csökkenésével. Ez nem jelenti azonban azt, hogy a vegyesházasságok gyakorisága közvetlenül a szekularizáció jelzéséül szolgálhatna, már csak azért sem, mert-számos egyéb változó közrejátszása mellett - a különbözõ felekezetek a vallási homogámiát igen változó szigorral követelték meg. Ezt a kérdést itt nem lehetséges pontos társadalomtörténeti megvilágításba helyezni, de sommásan megállapíthatjuk, hogy a két végletet e téren mindenképpen a katolikus egyház és az izraelita hitközségek, ezeken belül is a hagyományhû ortodoxia intézményei képviselték. Az utóbbiak tagjaik részére kizárták a vegyesházasság lehetõségét. Ezt a kizárást ugyan az összes keresztény felekezet viszonozta a zsidók felé (egyes liberális protestáns gyülekezetek, mint az unitárius, illetve bizonyos lutheránus és kálvinista papok kivételével - akik e tekintetben az egyéni engedmény felelõsségét vállalták), de a katolikusok a tiltást még a keresztény vallások híveire is kiterjesztették, amennyiben ezek nem kötelezték magukat el (az úgynevezett reverzálissal) arra, hogy a házasságból született leszármazottakat katolikusoknak keresztelik és ennek megfelelõ nevelésben részesítik. Röviden sommázva, a vegyesházasság a zsidók és a katolikusok számára (ez utóbbiaknál csak reverzális nélkül) lényegében szakítást jelentett a vallásközösséggel, a protestánsoknál a vallási kötelékek bizonyos mértékû lazulását csak (hiszen a születendõ gyerekek egy része már más vallásúvá lett). Ezekkel a minõsítésekkel a vegyesházasságot a szekularizáció mércéjének lehet tekinteni.

A vallási kontroll gyengülése ugyanakkor a mentalitásbeli modernizációra is utal ha nem is általában, de a magyar városok e századi fejlõdésének társadalomtörténeti kontextusában mindenesetre. A hagyományos életvitelnek, életmódbeli és szakmaválasztási megkötéseknek, illetve preferenciáknak, a földrajzi és társadalmi mozdulatlanságnak stb. ugyanis addig legtöbbször a vallásosság szolgáltatta talán legfontosabb erkölcsi-ideológiai alapveleét. Nem mehetünk bele annak részletes tárgyalásába sem, hogy a vallási hagyományhûség a különbözõ nyilvános vagy társadalmasított tevékenységi területeken (mint a gazdasági élet, a gyereknevelés, az iskolázás, a mûvelõdés, a politikai élet stb.) mennyiben normalizálta s egyben fékezte az újító magatartásokat. Legyen itt elég arra a könnyen objektiválható megfigyelésre utalni, hogy a magyar társadalom modernizációjához valószínûleg minden téren s egyben a szekularizációhoz is a városok s fõképp Budapest szolgáltatták a földrajzi-társadalmi környezetet.

A két fenti tételbõl logikusan levezethetõ, hogy a vegyesházasság a modernizációra való beállítottság jelzéséül is szolgálhat, legalábbis közvetve. Ezt erõsítik meg a vegyesházasságok demográfiájára vonatkozó egyéb ismereteink, melyeket érdemes felekezet- és rétegsajátos változataiban bemutatni. Így pontosabb képet lehet rajzolni a vegyesházasságok társadalmi élményének és következményeinek természetérõl az adatok segítségével elkülöníthetõ alcsoportokban. A használt fõvárosi felvételek e téren a gyermekek vallására vonatkozó megegyezésekre és a szülésgyakoriságra nézve nyújtanak eleddig nem értékelt, fontos objektív információkat.

Az úgynevezett reverzális hiánya - éppúgy, mint a zsidó-keresztény házasságok aránya - mindig nagymértékû vallási közömbösség jele, hiszen a reverzálist minden felekezet jog- vagy normarendszere több-kevesebb szigorral megkövetelte. Már fentebb (az 5. táblázat elemzése kapcsán) kiemeltem, hogy az evangélikus-zsidó házasságok aránya rendszeresen meghaladja az evangélikus népesség arányából adódó statisztikai gyakoriságot. Ezzel valószínûsíthetõ az a feltevés, hogy lutheránus környezetben a vallási fegyelem és elõítélet sokkal kisebb volt e téren, mint a többi keresztény felekezetnél. Minden bizonnyal még fokozottabb mértékben érvényes ugyanez az unitáriusokra, csak adataink ennek objektiválását (a rokonnépesség csekély volta miatt) nem teszik lehetõvé. A reverzális adatai viszont az egész vegyesházas népességre nézve - keresztényekre és zsidókra egyaránt - demonstrálják a vallási elvárás iránti nagymérvû közömbösség tényét.

7. táblázat
A vegyesházasságból születendõ gyermekek vallása tárgyában kötött egyezségek aránya a võlegények felekezete és rétege szerint (%)

võlegény vallása	menyasszony vallása	'polgárok' (1926-1931)	'munkások' (1929)
római katolikus	+ keresztény	15,0	11,8
	+ zsidó	13,2	8,6
református	+ keresztény	15,4	12,6
evangélikus	+ keresztény	16,8	9,8
protestáns	+ zsidó	11,4	10,7
zsidó	+ keresztény	10,1	7,1
összesen		13,8	10,8

A számítások forrása: A fõváros polgári... 55-56. oldal és A munkások szociális... 74. oldal.
+ Az evangélikus és református võlegények izraelitákkal való vegyesházasságainak adatait a kis esetszámok miatt vontam össze.

A táblázat tanulságai egyértelmûek. A vegyesházasok túlnyomó többsége felekezete demográfiai reprodukciója irányában közönyös. Ez fokozottan érvényesül minden egyes felekezetnél a 'munkások' között. (Ebbõl is megerõsítést nyer, ha marginálisan is, mennyivel magasabb volt a 'polgári' rétegekhez hasonlítva a fõvárosi munkásosztály szekularizációs szintje.) A reverzális abszolút ritkasága a vegyesházasoknál különösen feltûnõ általában a katolikusok és a keresztény-zsidó kapcsolatok viszonylatában. Azt a tényt, hogy a katolikus partnerek egyáltalán nem ragaszkodtak jobban, mint a többiek az egyezség megkötéséhez, annak ellenére, hogy ezzel a kánonjog szerint elzárták frigyüket az egyházi áldás lehetõségétõl, a teljes elvilágiasodásra fényt vetõ "kemény" jelzésként lehet értelmezni. Ugyanúgy kell értékelni a reverzális ritkaságát keresztényzsidó relációban, annál is inkább, mivel a keresztény-zsidó vegyesházasságoknál az egyezség mindig kevésbé gyakori, mint amikor különbözõ felekezetû keresztény partnerek kelnek egybe. Tehát azokban a társadalmi csoportokban, melyek elfogadják a vegyesházasságot, a saját felekezet igénye a vallás családi reprodukcióját illetõleg kevésbé esik a latba, ha a házasság zsidóval, mintha kereszténnyel kötõdik... Más szóval, egyrészt a zsidókkal való házasság elmélyültebb vallási elközömbösülést takar (mégpedig az izraelita és a keresztény partnerek átlagánál egyaránt), másrészt, s ennek következményeképp, zsidó-keresztényviszonylatban a vegyesházasság valamelyest ritkábban jelent vallási konfliktust, mint eltérõ felekezetû keresztény partnerek, nevezetesen protestánsok és katolikusok között. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy például ugyanazok a protestáns családok, amelyek tagjaiknak zsidókkal való kapcsolatát elfogadják, a katolikussal valót kevésbé pártolnák, hanem csupán azt, hogy a keresztény vagy izraelita házasulandók azon töredéke, mely a keresztény-zsidó vegyesházasságot nem ellenzi, túl van minden vallási alapú ellenérzésen e tekintetben, míg a házasulandók másik töredékének egy része (valójában, mint láttuk, alig egy hetednyi, tehát elenyészõ része), mely a katolikus-protestáns vegyesházasságot elfogadja, ezt csak fenntartásokkal - a reverzális megkötésével - teszi. Mindkét aggregátum túlnyomó többsége azonban -s ez adataink tulajdonképp egyetlen fontos tanulsága -vallási téren ebbõl a szempontból már közömbösnek tekinthetõ.

Ha ez így van, érthetõvé válik, hogy miért mutat fel a két aggregátum - vallásilag homogám és heterogám házasok csoportja - a demográfiai modernizáció, azaz a családtervezõ, illetve a gyerekszám-korlátozó magatartások síkján igen eltérõ profilt. A demográfiai modernizáció ilyen sommás azonosítása a malthusianizmussal természetesen általánosságban nem elfogadható. A magyar városi társadalom demográfiájának a két világháború között kialakult helyzetében azonban, mely a hagyományos, nagycsaládos termékenységi normák fokozatos, bár rétegsajátos, történelmi felbomlásának mélypontjával egyenértékû, a gyermekszámcsökkenés még mindenképpen nevezetesen a modern családi jövõtervezés, a stratégikus társadalmi mobilitás igénye, a családi iskolázottsági tõke bõvített újratermelésének terve, a nagy gyerekszám szokásos értékelésének elutasítása stb. révén - modern demográfiai magatartásnak tekintendg. A modernség persze e téren semmiképp sem értékkategória, csupán leíró terminus, amennyiben a termékenység korlátozását a társadalmasított viselkedés, fõképp a jövõre utaló magatartás egyéb történelmileg újító formáival hozza összefüggésbe. Konkrétan ez a párhuzam annál is igazoltabb, mivel a hagyományos erkölcs s hivatalos képviselõi, intézményei és terjesztõi, jelesen az egyházak, az állami családpolitika, az iskola stb. mind a természetes termékenységet hirdették - persze csak a törvényes család keretében. Ismeretes azonban, hogy ezen a téren a hagyomány hatékonysága az 1930-as évekre igencsak meggyengült, hiszen a gyerekszám csökkenése a városokban már a múlt század vége óta rohamosan kibontakozó folyamat. Ilyen értelemben a tárgyalt korban csak a gyerekszám korlátozásának mértéke és egyenlõtlenségei szolgálhatnak modernizációs jelzésül, s ennek megfelelõen egyben a vallási kontroll erejének vagy gyengeségének demonstrálására. Ezt az összefüggést beszédesen mutatják a 8. táblázat adatai.

Mielõtt a 8. táblázatban a differenciális termékenységre vonatkozó igen fontos jelzésrendszer értelmezésébe kezdenénk, nem szabad elhallgatni a jelzõszámok technikai tökéletlenségét, hiszen ezek a megfelelõ idõszakban és a (vallásilag, réteg szerint) különbözõ típusú házasságok összességében elõforduló születéseket vetik egybe az idõszak alatt kötött újabb házasságokkal. A jelzések tehát a differenciális termékenységnek csak közvetett megközelítését nyújtják - jobb híján -, és csupán annyiban érvényesek, amennyiben hosszabb távon (az 1926-1931-ben termékeny házasok házasodási idõszaka alatt) a házas heterogámia vallás és rétegek szerinti trendjei egymáshoz viszonyítva lényegesen nem változtak. Ezt a feltevést külön a vallási és külön a rétegek szerinti heterogámia egyebütt fellelhetõ adatai megerõsítik. (Rétegsajátosan ilyen adat tudtommal a fentieken kívül nincs.)⁸

8. táblázat
A házasságok és a születések számának összehasonlítása társadalmi réteg és a házasfelek vallása szerint Budapesten (1926-1931)

võlegény vallása	menyasszony vallása	100 új házasságra esõ szülésszám* az összes megfelelõ vallási kombinációjú házasságban
		'polgárok' (1926-1931)	'munkások' (1929)
római kat.	+ római kat.	95	145
római kat.	+ más	86	107
református	+ református	130	209
református	+ más	94	108
evangélikus	+ evangélikus	134	217
evangélikus	+ más	86	96
zsidó	+ zsidó	90	86
zsidó	+ más	39	71

A számítások forrásai: A fõváros polgári... 54-55. és 79-82. oldal. A munkások szociális... 74 és 86-89 oldal.
* Élve- és halvaszületettek, törvényes szülések.
Megjegyzés. A Fõvárosi Statisztikai Hivatal felmérésében, a 'polgár' vagy 'munkás' minõsítés vonatkozhat mindkét házasfélre, de csak az egyikre is. Mint fentebb errõl szó volt, az így minõsített két népesség tehát kis részben fedi egymást (pl. a mindkét felvételben érintett 'munkás'-'polgár' házaspárok).

A 8. táblázat fõ tanulsága kettõs. A malthusianista depresszió sokkal mélyebb a vegyesházasságoknál, minta vallásilag egynemûeknél, és a 'munkások' között legtöbbször sokkal kevésbé súlyos, mint a 'polgári' rétegekben. Ha a termékenység csökkentérésre irányuló stratégiákat, mint fentebb, a szekularizációval s általában a modern beállítottsággal hozzuk összefüggésbe, nyilvánvaló, hogy a vegyesházasok mentalitása demográfiai téren is jelentõsen eltér a hagyományostól. Ezen belül érthetõ, hogy 'munkás' környezetben a demográfiai modernizáció, melyrõl tudjuk, hogy késõbb is indult be (hiszen a modern nemzésgátló technikák is mûveltségi rétegek és osztályok szerint általában "felülrõl" "lefelé" terjednek), kissé elmaradt a polgárok között megfigyelttõl. Érdemes ezeknek az általános eredményeknek néhány vallásspecifikus aspektusát kiemelni.

Mindenekelõtt feltûnõ, hogy a vallásilag homogám katolikusok viselkedése az elvárttal ellentétben kevésbé natalista, mint a protestánsoké, sõt -'polgárok' házassága esetén - termékenységük alig haladja meg a zsidókét. Ezt úgy lehet értelmezni, hogy míg a katolikusoknál és a zsidóknál a homogám házasság többségi, a protestánsoknál a vegyesházasok vannak hasonló arányban túlsúlyban. Az átlagot tehát az elõbbieknél a homogámia, az utóbbiaknál a heterogámia határozza meg. Márpedig-'polgároknál' például - ezek az átlagok igen közel is állnak egymáshoz. Ez azt jelenti, hogy a malthusianista magatartás a két világháború között Budapest 'polgári' rétegeiben már minden felekezetben általánossá vált. Normává a gyerekszám korlátozása lett. A normával szemben pozitív kivételt képviseltek a kis számú protestáns homogám házasok és negatív végletet a zsidó vegyesházasok. A vallásilag egynemû protestánsok a széls6séges konzervatívok vékony rétegét képviselhették. Valószínûleg a férjek között a papokat s az egyházi hagyomány fundamentalista õrzõit találná egy részletesebb vizsgálat. Ezzel ellenkezõ végletet testesítettek meg a zsidó vegyesházasok, akik minden bizonnyal saját csoportjuk és miliõjük "legmodernebb", a vallásos indíttatású családi normarendtõl legmesszebbre távolodott részébõl választódtak ki.

Ezektõl a valószínûleg általában étvényes megállapításoktól eltekintve elképzelhetõ, hogy a tapasztalt eltéréseknek egy töredéke a különbözõ házassági típusok sajátos demográfiai körülményeinek is betudható lenne, amennyiben ezeket módszeres vizsgálat alá lehetne venni. Egyes megfigyelések szerint például másutt vagy más idõpontban a zsidó vegyesházasok az összes többinél lényegesen alacsonyabb szülésszáma összefügghet azzal, hogy ezeknek a házasoknak az életkora magasabb⁹, közöttük több az özvegy vagy elvált - akiknek már van leszármazottuk, s így házasságot elsõsorban már nem családalapítás céljából kötnek -, vagy akik között a szokásos korviszonyok felborultak (a menyasszony idõsebb a võlegénynél)¹⁰, s így a demográfiai reprodukció esélyei biológiailag gyengébbek.

Ezenkívül a zsidó vegyesházasságok demográfiájára kétségkívül nagy súllyal nehezedett maga az a társadalmi-ideológiai erõtér, melyben ezek a házas kapcsolatok létrejöttek. A nagy vagy akár a vallásilag egynemû zsidó házasságokra jellemzõ kis (tipikusan kétgyermekes) családok létrehozására nem volt kedvezõ a korszak antiszemita légköre, melynek konkrét objektivációit nyújtja az 1920 óta érvényben lévõ egyetemi numerus clausus (a zsidó érettségizettek mintegy felét elzárta a magyar egyetemektgl s - jobbik esetben - külföldi tanulmányok folytatására kényszerítette)¹¹, a zsidó szabadértelmiség egy részének kényszerpályára utalása, a keresztényekkel összehasonlítva jóval magasabb munkanélküliségi rátája¹² stb. A két világháború között felnövõ zsidó nemzedékek - amelyektõl a csoport demográfiai újratermelését lehetett volna várni - olyan nyomasztó körülmények között, gyakran már a zsidótörvények elõtt is (a korábbihoz képest) kifejezett létbizonytalanságban léptek az aktív életbe és a házaspiacra, hogy nagyobb családokat egyre kevesebben vállalhattak. A vegyesházasokat a nagyobb társadalmi elszigeteltség, mind a zsidók, mind a keresztények oldalán a családi-egzisztenciális biztonságot erõsítõ szövetségi-rokoni hálózat hiánya vagy gyengesége, a vallási közösségbõl való hivatalos kivetettség, nemegyszer még konkrétan a szakmai pályán elszenvedett hátrányok, sõt (a keresztény felet) sokszor kifejezett pályatörés is fenyegették. Ettõl a zsidó házasfelek egyre gyakrabban felekezetük elhagyásával¹³ próbáltak menekülni. Mindez termékenységi hajlandóságukat érthetõ módon drasztikusabb korlátok közé szorította, mint a vallásilag egynemû zsidó házasokét, és sokkal drasztikusabbak közé, mint a keresztényekét.

A vegyesházasságok differenciális demográfiájára vonatkozó elemzések a kettõs homogámia problémáját kellõ történelmi-szociológiai távlatba helyezik, tehát egy olyan demográfiai és társadalmi helyzet perspektívájába, ahol a nagymértékû szekularizáció és a mentalitásbeli modernizáció a vallási heterogámia lehetõségeit - különõsképpen zsidók és keresztények között - egyre tágították. Ennek a ténynek statisztikai kifejezését megtalálhatjuk magukban a zsidó-keresztény vegyesházasságok emelkedó arányaiban. A "keresztény kurzus" és a fokozódó fasizálódás hozta antiszemita közhangulat ellenére a zsidó-keresztény heterogámia trendje ugyanis az elsõ zsidótörvényt megelõzõ évben jutott történelmi maximumára.¹⁴ Ennek a fejlõdésnek máris áttekintettük néhány összetevõjét (így a vallási elközömbösülést, a gyerekszám radikális leszorítását, a protestánsok nagyobb nyitottságát). Külön magyarázatra szorul az, hogy a zsidó-nem-zsidó vegyesházasságok szaporodását miért követte a kettõs heterogámia terjedése. Az ezzel kapcsolatos tényezõket három nagyobb kérdéskörbe lehet csoportosítani. Az elsõben összpontosíthatók a zsidók és nem-zsidók közötti rétegek szerint differenciális távolság tényezõi (melyet az antiszemita potenciál fejez ki a legképletesebben). A másodikhoz tartoznak a státuszmobilitás tényezõi a korabeli házassági piac és a szakmai-társadalmi mezõ és erõtér adta lehetõségek keretében. A harmadik a házassági és mobilitási piacon a férfiak és nõk között fellépõ esélyegyenlõtlenségekre utal.
 

A csoportközi távolság hatásmechanizmusai

Minden preferenciális házassági (vagy más) kapcsolatra vonatkozó kiválasztásnak két oldala van: vonzási és taszítási. Ez a mindkét fél által külön-külön preferált vagy kizárt, illetve tiltott választásokban fejezõdik ki. A zsidó-nem-zsidó kettõs heterogámia értelmezésénél a vonzás és a taszítás jelenségei annál nagyobb súllyal esnek a latba, mivel - statisztikai általánosságban - a zsidók és nem-zsidók között mind a státuszcsoportok hierarchiáján belül, mind a rétegzõdési mezõben a lehetséges partnerek közötti távolság s az ezzel járó feszültségek lehetõsége sokkal nagyobb volt, mint a keresztényeknél egymás között.

Ennek a helyzetnek a legkézenfekvõbb kifejezõje az antiszemita beállítottság szórásában található meg a zsidóságot körülvevõ társadalomban. Helyszõke miatti kényszerbõl itt az antiszemitizmust mintegy csak dologszerû, operatív gyûjtõfogalomként, árnyalatok és minõsítés nélkül használom, mint a nem-zsidó csoportokra többé vagy kevésbé jellemzõ kollektív tulajdonságot. Jelen összefüggésben ennek is pusztán azt az összetevõjét veszem figyelembe, mely a zsidókkal való házasság lehetõségét kizárja vagy negatíven szankcionálja. Márpedig az antiszemitizmus okozta csoportközi feszültségek, bár általában városi környezetben, s különösképp a fõvárosban, súlyosabbaknak bizonyultak, mint vidéken - erre mind a polgár-proletár ellentéte, mind az egyetemi diákmozgalmak kanalizáló erõvel hatottak - a budapesti polgári rétegekben a zsidóellenes magatartás jóval meghaladta a munkások között megfigyelhetõt. Ennek demográfiai lecsapódását a 2. táblázat demonstrálja. A rétegek szerint egynemû házasságok esetén a zsidó 'munkás' võlegények fele, míg a zsidó 'polgári' võlegényeknek csak alig egy tizede lép felekezetileg vegyes házasságra. A munkások között a zsidók felekezeti vegyesházassági esélyei a võlegényeknél és a menyasszonyoknál egyaránt mintegy kétszeresen meghaladják a katolikusokét, míg a 'polgároknál' a katolikusok felét sem érik el. Ez az eredmény - bár más egyéb, alább tárgyalandó tényezõ eredõje is - nem lenne elképzelhetõ, ha az antiszemita kizárás mechanizmusai a korabeli munkásság házassági piacán belül nem sokkal tompítottabban mûködtek volna, mint polgári környezetben. E téren érdemes felfigyelni a két protestáns felekezetnél elõfordu1ó párhuzamos jelenségre, melynek gyökerei, bár itt a 'munkásokat' a 'polgároktól' elválasztó esélykülönbségek sokkal kisebbek, valószínûleg részben a zsidókéhoz hasonlóan értelmezhetõk.

Munkáskörnyezetben a zsidóság irányában tanúsított viszonylag nagyobb befogadási készséget illetõleg, melynek csupán sajátos esete a házaspiaci magatartás, több objektív tényezõt is azonosítani lehet, így a foglalkozásbeli konkurencia hiányát, a szervezett munkásmozgalom szerepét egyfajta univerzalista értékrend terjedésében, valamint a felekezeti kontroll és a vallásosság gyengülését (elvilágiasodást).

A 'polgári' rétegekben a zsidó-nem-zsidó megoszlás igen gyakran vette fel a szakmai-gazdasági osztálykonkurencia jellegét, különösképp a kereskedõ és iparos önállóknál vagy a szabadfoglalkozásúaknál. Ettõl függetlenül különösen erõs formát öltött s fõképp keserûséggel teli rakódott le a keresztény középosztályok tudatában a zsidók egyedülállóan gyors mobilitása, melynek során egy-másfél nemzedéken belül - a kiegyezés és a század eleje közti idõszak alatt -a frissen emancipált s jórészt idegenbõl bevándorolt zsidó családok leszármazottai a hagyományos és új középosztálybeli szakmák mindegyikében erõs partnerekké és konkurensekké váltak. Ez a mobilitás néha még a "védett", tehát gyakorlatilag preferenciálisan a keresztényeknek fenntartott államhivatalokban vagy közületi szektorban is éreztette hatását (pl. a tisztiorvosi, vasúti mérnöki, városi építészeti stb. állások terén és elég általánosan egyes városok, fõképp Budapest hivatalnoki karában).¹⁵ De a szakmai versenyhelyzeten túl s ennél is súlyosabban vetõdött fel az osztálykonkurencia a középosztálybeli érvényesülés szimbolikus területein - az iskolákban, a társaséletben, a polgárság nemesítésénél stb. -, ahol a jobb szellemi-mûveltségi potenciállal, nagyobb anyagi erõvel, a kulturális-társadalmi asszimiláció hozta fokozottabb helyzetfelismerési s az új helyzethez való alkalmazkodási készséggel bíró zsidóság rendre meghaladta az alulról feltörõ nem-zsidók teljesítményét, s ennél fogva gyakran látványos módon lett a modernizálódó szellemi elit és a történelmi presztízst hordozó arisztokrácia társadalmi partnere. Így az esetenként elõzetesen meglévõ antiszemita alkultúrát az érvényesülési versenyben alulmaradó kisés középpolgárságban és az értelmiségben sokszor erõsítette meg a konkurencia helyzet adta zsidóellenes ressentiment. Itt nincs hely részletesebben elemezni ezt a tényállást. Azt kell csak kiemelni, hogy munkásmiliõben hasonló helyzetnek nyomait sem találni. Ennek oka részben az lehet, hogy a zsidó munkásréteg sokkal inkább a nagyobb munkabiztonságot élvezd, dinamikusabban fejlõdõ szakmák némelyikében és általában a szakmunkásságban helyezkedett el, ahol a kisebb konkurenciaharc nem engedte kikristályosodni a zsidó-nem-zsidó megosztottságot, annál kevésbé, mivel egyrészt a zsidók a munkásságnak még ezekben a szektoraiban is csupán töredéknyi számerõt, gyakran elenyészõ töredéket képviseltek, másrészt pedig, hogy ezek a magyar munkás osztály legszervezettebb részlegeit alkották. Ezzel eljutunk a munkásmozgalmak integrációs funkciójához.

A munkás antiszemitizmus kiterjedésének ugyanis maguk a szakszervezetek és az alulról épülõ, ipari munkásbázissal rendelkezõ politikai mozgalmak (így a szociáldemokrácia) voltak a legfõbb intézményes fékjei. Vallási vagy nemzetiségi elkülönülést ez a munkásmozgalom sohasem ismert (ellentétben a lengyelországi vagy az oroszországi mozgalmakkal, ahol a zsidó munkásság nagy része külön szervezkedett), még kevésbé megkülönböztetést. Értékrendjében mindig országos egységre és univerzalista emancipatorikus célok megvalósítására törekedett. Így nem véletlen, hogy e mozgalmak irányításában zsidó származású ideológusok és szervezõk mindig nagy szerepet játszottak. Ez vonatkozik különösképp a szociáldemokrata pártra és egyes szakmák szervezeteire (mint például a nyomdászokéra). A Szociáldemokrata Párt vezetõségének mintegy harmadrésze mindvégig zsidó politikusokból állt, akik, a pártban alacsonyabb szinten szereplõ munkatársaikkal, különösen fontos tevékenységet fejtettek ki a mozgalmi sajtóban, a politikai nevelésben, a külföldi kapcsolatok terén (például az osztrák testvérpárttal fenntartott szoros együttmûködésben). Ilyen körülmények között például a zsidó burzsoázia elleni harcot Magyarországon a munkásosztály leghatalmasabb szervezete még kevésbé engedte antiszemita agitációvá fajulni, mint Ausztriában vagy Németországban. Ezzel ellentétben a 'polgári' rétegek érdekvédõ szervezetei, közvéleményformáló és a politikai nyilvánosságban mûködõ, sót az 1930-as években gyakran már szakmai képviseleti szervei is - mégha nem is felekezeti alapon szervezõdtek - sokszor kifejezetten zsidóellenes töltettel vagy antiszemita szegregációt alkalmazva mûködtek. Ez vonatkozott az informális vagy intézményesült társaskörökre (nõegylet, vadásztársaság, tánciskola stb. egyrészt, sportegyesület, frontharcos-szövetség stb. másrészt) éppúgy, mint a pártokra és a politikai mozgalmakra, sõt a fasizálódással a "keresztény" orvosok, ügyvédek, mérnökök stb. egyesületeire is.

Harmadrészt, legalább utalásszerûen említeni kell ebben az összefüggésben a magyar társadalmon és sajátosan a városi és fõvárosi társadalmon belüli egyenlõtlen szekularizáció folyamatát, mely a század végén kialakuló nagyipari munkásság nagymértékû elvallástalanodását eredményezte. A felekezeti kontroll s általában a hagyományos ideológiai-szellemi integrációs mechanizmusok meglazulása a legtöbb bevándorló, területileg, életmódjában és életkörülményeit tekintve mobil népességben megfigyelhetõ. A pesti munkásságban azonban a földrajzi mobilitás hozta elgyökértelenedés s a hagyományos vallási közösségbõl való kiszakíttatás tényezõin kívül három sajátos változó hatását is számba kell itt venni. Az egyik a nyelvi kultúraváltás. A másik a munkásmozgalmak antiklerikális s implicite vallásellenes ideológiai indíttatása és töltete. A harmadik a viszonylag korán laicizált nyilvános (városi vagy állami) elemi iskolai hálózat felekezeti értelemben közömbösítõ hatása.

A pesti munkásság ugyanis jórészt nem magyar ajkú vidékrõl felszármazott elemekbõl tevõdött össze. A szakmunkások között jelentõs, egyes szakmákban túlnyomó volt a németek, a napszámos-kisegítõ munkásrétegben a szlovákok és - kisebb súllyal egyéb nemzetiségi csoportok (románok, szerbek) jelenléte. (Ezt jelzi - legalábbis részlegesen és közvetetten - a budapesti aktív lakosságban a színmagyar református 'munkások' alulképviseltsége és a fõképp szerb, román vagy rutén eredetû görögkeleti és görög katolikus 'munkások' túlképviseltsége 1930-ban.) Az elmagyarosodás folyamatában ezeknek a csoportoknak újabb nemzedékei (amelyek anyanyelvüket már egyre inkább csak otthon gyakorolhatták) lassan kikerültek eredeti vallási közösségükbõl, melyek még legtöbbször etnikai-nyelvi alapon szervezõdtek. Maga a vallásgyakorlás, a népi-vallási folklór s a begyakorolt verbális rítusrend révén, mindig is erõsen az anyanyelvhez, illetve a katekizmus vagy az elemi vallásoktatás nyelvéhez volt kötve. Az elmagyarosodott (mert a század eleje óta fõképp magyar nyelvû elemi iskolából kikerült) fiatal tót proletár Pomázról idegenül érezhette magát vallása magyar - akár katolikus, akár evangélikus templomában (s melynek publikuma ráadásul általában sokkal 'polgáribbnak' is bizonyult, mint szülõfalujának templomlátogatói)... A középosztályokban, mivel a vallásosság jellege valamelyest "tanultabb" volt, s a vallásgyakorlat messzemenõen megtartotta státuszszimbolikáját (a "jobb" ember jár templomba), s fõképp, mert az egyházakhoz fûzõdõ pozitív kapocs a mindenkori uralkodó osztályhoz, a hatalomhoz, sõt valamelyest az államhoz való odaadást is leképezte (mely állammal a keresztény középosztály jó része - a közhivatalnok réteg - függõségi viszonyban állt), a szekularizáció folyamatát nemigen serkentette a polgárságban is végbemenõ nyelvváltás, s a folyamat - az elsõ világháború elõtti elég alacsony szintû térhódítása után - leállt. Itt tehát a teológiai indíttatású antijudaizmus doktrínái általában továbbra is fokozottabban hatottak.

A munkásmozgalmak antiklerikalizmusa, mely magával a vallásossággal is gyakran szembeállította (mint a "tömegek ópiumával") a szervezett munkásságot, azzal a nyilvánvaló ténnyel függ össze - s ez erõsebben vonatkozik a pesti munkásság háromnegyedét kitevõ katolikusokra, mint a többire -, hogy az intézményes egyházak szorosan összejátszottak az elnyomónak ítélt államapparátussal és hatalmi gépezettel. Ezt a történelmileg fõképp a két világháború között aktivizálódó "keresztény" munkásegyletek szerepének tisztázásával minõsítendõ tételt itt nincs hely közelebbrõl elemezni. A többségi s nem "keresztény" alapon szervezkedõ szakszervezetekre s általában az alulról épülõ munkásmozgalom egészére nézve bízvást helyénvalónak fogadhatjuk el. Ez az antiklerikális beállítottság minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a pesti munkásság jelentós része a teológiai antijudaizmusra is érzéketlen maradt. A fasizálódással beálló változások ezt a megállapítást nem gyengítik, hanem egyenesen megerõsítik. A nyilasok elõnyomulásának Budapest "vörös övezetében" az 1930-as parlamenti választások alkalmával ugyanaz a szekularizált mentalitás volt keretfeltétele (hiszen a jobboldali radikalizmus demagógiája is tartalmazott antiklerikális tételeket), amely korábban a szociáldemokrácia befolyását biztosította és jórészt semlegesítette a zsidóellenes elõítéletek vallásos legitimációját. Már említettük, hogy a 'polgári' politikai-ideológiai nyilvánosságban az antijudaizmust hasonlóan fékezõ intézmények alig - illetve csak kisebbségi, marginális és zömmel ellenzéki alakulatok formájában - mûködtek. (Ilyenek voltak az 1919 után már illegalitásra szorított szabadkõmûves páholyok vagy a csekély tömegbázisú fõvárosi polgári-radikális ellenzéki pártok.)

Végül nem volt semleges e téren az elemi iskolai hálózat szerepe sem. Az elemi úgynevezett népiskolák a fõvárosban nemcsak hogy sokkal nagyobb arányban álltak a város, illetve az állam igazgatása alatt, mint országos viszonylatban, de tanítói karuk is - kiválasztásánál s ennek megfelelõ szellemiségénél fogva - lényegesen kevésbé közvetítette a felekezeti megkülönböztetés és zsidóellenesség tanait, mint a vidéki, többségükben eleve felekezeti fennhatóság alatt lévõ népiskolák átlaga. E közületi intézmények aránya 1930-ban a fõváros összes elemi iskolája között 79 százalék, s ezek a beiskolázottak 89 százalékát oktatják (a fiútanulók 91,5%-át és a lánytanulók 86,4%-át) szemben a közületi iskolák mindössze 28 százaléknyi s a tanulók 35 százaléknyi országos arányáva1. A fõvárosi iskolák viszonylagos liberalizmusára jellemzõ, hogy a helyi tanítói testületnek még ekkor is 9 százaléka volt zsidó vallású, míg vidéken csak 2,3 százaléka, annak ellenére, hogy az ország 156 zsidó elemi iskolájából csak 9 mûködött a fõvárosban. Márpedig a közületi elemi iskolák, már csak azért is, mivel semmifajta felekezeti szegregációt nem gyakoroltak (ami pedig a felekezeti intézményekben gyakran elõfordult, ha ez nem is mondható általánosnak) és vallási téren messzemenõ semlegességet tanúsítottak, sokkal inkább javították, semmint rontották volna a felekezeti türelem, s így a zsidó-nem-zsidó integráció esélyeit. Holott ezeknek az iskoláknak a súlya a munkásrétegek ideológiai szocializációjának mérlegében sokkal jelentõsebb volt, mint a polgári rétegeknél, nemcsak azért, mert a munkásgyerekek a közületi iskolák ingyenessége folytán a középosztály gyermekeinél ritkábban kereshettek egyéb iskolázást, míg a 'polgárok' - szimbolikus önmegkülönböztetés céljából (nevezetesen a "proliktól" való elhatárolódás végett) - gyermekeiket elõszeretettel küldték magániskolába (ha ez elérhetõ volt), hanem azért is, mert a középosztály leszármazottai sokkal gyakrabban folytattak középiskolai tanulmányokat is s ezzel a négy elemi után kikerültek a fõvárosban (mint láttuk) túlnyomó arányú közületi népiskolák felekezeti ügyekben semlegesítõ (ha nem is vallásellenes) hatása alól.

Összefoglalva, a zsidó-nem-zsidó távolság differenciális (azaz a polgárokra erõsebben, a munkásokra gyengébben ható) tényezõi keretfeltétel gyanánt motiválják azt, hogy a zsidó 'polgárok' vegyesházassági partnerei miért kerültek ki aránylag gyakrabban munkáskörnyezetbõl, mint a vallásilag egynemû házasságok esetén. A zsidók viszonylag preferenciális "lefelé" való vegyesházasságainak (amit kettõs heterogámiának neveztem) volt azonban egy lényeges pozitív kiváltó indítéka is.
 

Kettõs heterogámia, státuszkompenzáció, státuszmobilitás

A zsidó házasulandók számára a heterogám házasság ugyanis sok tekintetben lehetõvé tette a két világháború között a társadalmi térben (egyetemen, közületi pályákon, társaséletben, iskolákban stb.) egyre halmozottabb hátránnyal járó zsidó státusz "kompenzálását", a státuszhierarchián belüli javítását. A vegyesházasság így a zsidóság egyes részlegei számára a szervezett egyéni státuszmobilitás egyre fontosabb formájává vált.

Ebben az összefüggésben lényeges lenne, ha elemzésünk a két világháború között kibontakozó magyarországi antiszemitizmus szociológiai elméletére támaszkodhatna, hiszen a kompenzálás szükségének területeit a zsidógyûlölet objektivációinak térképe fedi. Ennek hiányában csak emlékeztetni lehet néhány társadalmasított érvényesülési mozgástér hatásmechanizmusára, melynek keretében a zsidó-keresztény vegyesházasság - legtöbbször más tényezõkkel együtt - a zsidó státuszmobilitás eszköze gyanánt mûködhetett.

A vegyesházasság a zsidó partnerre nézve mindenekelõtt a régi rendszerben általánosan elvárt asszimiláltság társadalmi szimbolikájának egyik lehetséges, s mint ilyen, elsõrangú hordozója volt. A más vallású házastárssal bíró zsidó mintegy félig számított zsidónak, annál is inkább, mivel házastársán keresztül keresztény rokonsággal, szövetségesekkel, társas partnerekkel került elkötelezett kapcsolatba, mégha a kapcsolatok mélységét s az elkötelezettség mértékét a környezetben dívó esetleges zsidóellenesség korlátozta is. Az antiszemita erõtérben a vegyesházasságokból született gyermekek nagyobbik része már keresztény nevelést kapott, sokszor hangsúlyozottan egyházi (s nem közületi) iskolába járt (éppen a "zsidó szülõ" ódiumának kompenzálása végett...). A társasági életben, ha tehette, már nem-zsidó identitást vallott, akkor is, amikor (fentebbi elemzéseink szerint legtöbbször) a szülõk felekezeti kötõdése nem volt számottevõ. A reprodukciós láncon keresztül történõ fokozatos "gajosodás" folyamatát egyaránt megerõsítik a reverzális adatai (melyek, ha ritkán fordultak is elõ, túlnyomórészt - felvételeink 'polgári' népességénél például 4/5 arányban, a munkásoknál 3/4 részben - a nem-zsidó félnek kedveztek), vagy a született gyermekek vallási adatai. Ugyan törvény szerint a vegyes házasságból származó fiúk az apa, a lányok az anya vallását követték, ez a felvételekben regisztrált 'polgári' születések 82 százalékánál és a 'munkás' születések 85 százalékánál volt csak így, amikor az izraelita szülõ vallásának követésérõl volt szó. A gyerekek egy részét tehát a törvény megsértésével "elkeresztelték".

A vegyesházasságok asszimilációs önmegkülönböztetésként való jelentõségét objektív módon fokozta a zsidó fél s a hasonnemû gyermekek "kikeresztelkedésének" tényleges gyakorisága. Igaz, hogy a vegyesházasságok és a kitérések csak laza statisztikai összefüggésben álltak (s ha az utóbbi megelõzte az elõbbit, a házasság törvényesen már nem volt vegyes), indíttatásuk azonban sokszor egyaránt a státuszmobilitásban keresendõ. Így, tipikusan a zsidó fél saját szülei életében igyekezett elkerülni a vallásváltást, vagy ezt csak akkor fogadta el, ha hasonnemû gyermeke született (s így a törvény szerint ez is zsidó lett volna), de késõbb amint tehette, áttért. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a zsidó "kitérések" trendje egy sor egyéb tényezõ eredménye is, melyek elsõsorban a közvetlen antiszemita nyomás alóli menekülés kísérletét tükrözték. Ugyanezt a vegyesházasságokról nem lehet állítani. Így értelmezhetõ, hogy míg a zsidó-keresztény homogámia arányai 1896-tól (amikor törvényesen bevezették a polgári házasságot) a zsidótörvényekig, bizonyos (a világháború alatt igen pozitív, utána kissé negatív irányú) kilengésektõl eltekintve, lényegében egyfolytában nõttek, addig a zsidó kitérések nagyságrendje ugyanebben a fél században a politikai helyzet függvényében óriási mértékû ingadozásokat mutatott.

Tudjuk, hogy az intézményesített zsidóüldözések kényszerhelyzetében a vegyesházasság életmentõ funkciót tölthetett be. Az "árja párja" esetenként mentesülhetett az elhurcoltatással vagy a kényszermunkával járó életveszélytõl. Ezek a sajnos elég ritka határesetek tragikus súllyal példázzák azt a tényt, hogy a vegyesházasság biztosította státuszmobilitást még az üldözéseket szervezõ hatóságok is elismerték. A regresszív hatalom annyira komolyan vette az ilyenfajta státuszváltás ténylegességét, hogy az 1941 november 1-én életbe léptetett úgynevezett harmadik zsidótörvény (a nürnbergi "fajtisztasági" törvény mintájára) éppen ennek a lehetõségét volt hivatva a továbbiakban kizárni.

A vegyesházasság státuszkompenzáló funkciója a zsidó fél számára tehát kétségtelen, akkor is, amikor ez az érdekeltek tudatában nem mindig így jelentkezett. Sokszor azonban a vallási heterogámia az asszimilációs mobilitás betervezett, nem ritka esetben egyenesen a család közremûködésével szervezett stratégikus lépései közé sorolható, akárcsak a keresztény lakókörnyezet, egyházi iskola, cserkészcsapat vagy tánciskola választása, a családnév magyarosítása s természetesen a "jó idõben" (például érettségi elõtt vagy a pálya elején) végrehajtott vallásváltás. Ez a stratégikus jelleg nagymértékben magyarázni engedi a zsidó vegyesházasságok vallási irányulását, egyes történelmi szélsõségeit és minden bizonnyal magát a kettõs heterogámiát is.

Ami a vallási irányulást illeti, már fentebb említést nyert az evangélikus partnerek rendszeres, bár csekély túlképviseltsége. A most tárgyalt összefüggésben a hangsúlyt e túlképviseltség gyengeségére kell helyezni s arra, hogy adataink hasonlót a többi protestáns viszonylatában alig mutatnak ki, holott minden egyéb intézményes vagy társadalmasított tevékenységi területen (így a politikai életben, az iskolarendszerben, sõt még a valláserkölcs és a rítusrend terén is, nem beszélve a teológiai antijudaizmus intenzitásáról) a zsidóság és a protestantizmus közti távolság sokkal kisebbnek bizonyult, mint a zsidókat a katolikusoktól elválasztó s a régi rendszerben hosszú távon érvényre jutó valóságos ûr. Hogyan magyarázható meg például az, hogy a zsidó diákok igen erõs túlképviseltsége az evangélikus és (kisebb mértékben) a református középiskolákban alig tükrözõdik a protestánsok felé irányuló preferenciális vegyesházassági gyakoriságban, pedig a fenti elemzésekbõl is valószínûsíthetõ, hogy e diákság jórészét ugyanazok a társadalmilag "asszimilált", világi beállítottságú, modern 'polgári' középosztályok szolgáltatták, mint a vegyesházas-piac zsidó partnereit. A magyarázat kulcsa a heterogámia társadalmi hasznában rejlik. A többségi, az állami és társadalmi nyilvánosságban elõjogokat élvezõ s a történelmi uralkodó rétegekben túlképviselt katolikusokkal történõ házasszövetségektõl nagyobb átlagos társadalmi hasznot lehetett elvárni a vegyesházas státuszmobilitás keretében, mint a kisebbségi protestánsoktól. Így a vegyesházasság bár a protestánsokkal könnyebbnek, a katolikusokkal elõnyösebbnek bizonyult. Hasonló eredményhez vezet egyébként a zsidó kitérések vizsgálata is. A következõ fejezetben megkísérelt elemzés a vallásilag heterogám partnerválasztás nemek szerinti sajátosságairól eklatánsan példázza ugyanezt.

A státuszmobilitással kapcsolatos érdekviszonyok nemcsak a zsidó vegyesházasok preferált partnerválasztási szokásait engedik messzemenõen értelmezni, de bizonyos mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy megértésük az ilyen típusú kapcsolatok számarányainak történelmi alakulását is. Már említettem, hogy a zsidó-keresztény házasságok aránya egészen a zsidótörvényekig rendszeresen emelkedett - az antiszemita nyomás és a közvélemény fasizálódása ellenére. Ezt egyrészt úgy lehet értelmezni, hogy a magyar társadalom egyes rétegeinek a zsidóság iránti "nyitottsága" a szekularizáció és mentalitásbeli modernizáció elõrehaladásával nõtt, sót ez a nyitottság még a fasiszta mentalitásra való ellenhatásként is terjedhetett a politikai ellenzék a szervezett munkásság, a liberális középosztály köreiben. A különös azonban az, hogy ennek a "mentalitásbeli nyitásnak" a házaspiac kivételével a társadalmi érvényesülés egyéb területein nemigen találni nyomát. Az iskolai piacon a zsidók majdnem teljesen kiszorulnak a katolikus iskolákból, s a korábbi helyzettel ellentétben egyre ritkábban kerülnek be a református, sõt az evangélikus gimnáziumokba is. A politikai mezõben a zsidók által támogatott polgári-radikális pártok bázisa minimálisra olvad, s a szociáldemokrácia döntõen meggyengül. Az 1939-es választásokon a szervezett munkásság jelentõs része Budapesten is, vidéken is (például a bányavidékeken) a nyilasokra adja le voksát. A sajtóban a zsidóellenes hajsza paroxizmusát éri el. A zsidók elleni megkülönböztetés és a zsidók kizárása már az antiszemita törvényhozás elõtti években is a keresztény középosztályok társaséletében széles körben érvényes normává emelkedik. Ebben a történelmi konjunktúrában a házassági piac egyre nagyobb "nyitottságát" a zsidóság irányában semmiképp sem lehet egyes "liberális" rétegek spontán reakciójaként felfogni. Az értelmezéshez számba kell venni azt, hogy státusz-kompenzatív ereje folytán a házaspiacra lépõ zsidók között egyre többen keresték a keresztény partnereket. Minél erõsebbé vált az antiszemita nyomás, annál nagyobb jelentõségre tett szert az "asszimilált" zsidóság felnõtté váló nemzedékei számára az a kevés védekezési mechanizmus, ezek között a vegyesházasság (de ide lehet sorolni a kitérést és a kivándorlást is), mely egyáltalán még rendelkezésre állt. A vegyesházasság "stratégikus jellege" ebben a helyzetben nyerte el igazi értelmét. Az intézményesített antiszemitizmus éveiben a zsidóság helyzetének állandó súlyosbodásával a kereszténnyel való házasság a nem konformista magatartásból hellyel-közzel már életmentési kísérletté minõsült át. Így érthetõ meg az a tény, hogy pontos számbavétellel kimutathatólag a vegyesházas mozgalom még a zsidótörvények alatt sem csökkent, sõt az 1941-es betiltás urán is tovább fejlõdött. Amikor ugyanis a törvény szerint keresztény már nem házasodhatott zsidó státuszú partnerrel, de amikor a tiltást még ki lehetett kerülni a keresztény partner betérésével a zsidó vallásba, az ilyen betérõk száma addig soha el nem ért szintre szökött fel. Magyarországon 1941-ben 227, 1942-ben 255 keresztény nõ judaizált, többségük Budapesten. Ezt a jelenséget csak az immár kényszeresen rejtett vegyesházasságok továbbra is erõs - és a zsidók részérõl minden bizonnyal egyre erõsebb - keresettségével lehet magyarázni. A férfi és nõi vegyesházas jelöltek magatartása között e téren mutatkozó eltérést alább próbálom meg értelmezni.

A zsidók számára "stratégikus" jellegû vallási vegyesházasság a "lefelé" irányuló társadalmi heterogámia elemzésére is szolgálhat. Minél nagyobb társadalmi haszonnal kecsegtetett a vallási vegyesházassággal járó státuszmobilitás - s ez csak nõhetett a két világháború közti korszak antiszemita közhangulatában -, annál nagyobb "árat" voltak készek fizetni érte a zsidó jelöltek. Ilyen "árat" jelentettek adott esetben a társadalmi mésallince-szal járó hátrányok is. Mivel "lefelé" nyitottabbnak bizonyult a házassági piac, amennyiben - mint ezt fentebb tárgyaltuk - a 'polgári' körökben elterjedtebb volt az antiszemita beállítottság, a zsidó vegyesházasságok jelentõs része (ellentétben a keresztények közöttiekkel) a kisebb ellenállás irányában, 'munkás' miliõk felé irányult. Ahhoz, hogy a "rangon aluli" házasságnak a súlyát helyesen értékeljük, emlékezni kell arra a merev normarendre, melyet a családok a régi rendszerben a leszármazottak házasstratégiájára nézve érvényre juttattak, hogy elkerüljék a deklasszálódást. Mindez összefüggött azzal, hogy - itt részletesen nem tárgyalható módon - az egyéni választások e téren sokkal inkább a kollektív-családi érvényesülési taktikák részét képezték, mint késõbb, amikor az egyéni érvényesülésnek már egyre inkább individualista és meritokratikus (egyéni "érdemhez" és erõfeszítésekhez kötött) normarendje érvényesült. A "lefelé" történõ házasságnak magas ára volt. Magától értetõdik, hogy az ilyen vegyes kapcsolat a 'munkás' partner számára a társadalmi ranglétrán "felfelé" irányuló mobilitásnak felelt meg. A házasszerzõdés mérlegében a zsidó fél magasabb mûveltségét, 'polgári' állását, karrieresélyeit, esetleg vagyonát vagy középosztálybeli jövedelmét és társas kapcsolatait a 'munkás' fél keresztény státuszával ellensúlyozta. Ha ez a jelenség, mint láttuk, már az 1930-as évek fordulóján tisztán kimutatható, elképzelhetõ, hogy egy pontosabb társadalomstatisztikai vizsgálat az antiszemita krízis kibontakozásának korszakában, egy évtizeddel késõbb, már a kettõs heterogámia sokkal elterjedtebb és esetenként nyers érdekkapcsolatként megvalósított formáját mutatná ki. Részben ilyen érdekkapcsolatokat takarhatott például a többszáz keresztény nõ betérése (minden bizonnyal legális házasság céljából) az izraelita felekezetbe a zsidó-keresztény házasságok betiltása után.

További kutatások talán a zsidó-keresztény vegyesházasságok egyéb demográfiai körülményei között a kettõs heterogámiának szerkezetileg megfelelõ párhuzamos, mintegy funkciójukban homológ jelenségek sorát fedik fel. Olyan jelenségekrõl van szó, amelyek során a zsidó fél a keresztény házasszövetség érdekében bizonyos hátrányokkal bíró partnert is elfogad, akit esetleg visszautasítana, ha a státuszkompenzáció igénye vagy kényszere nem állna fenn. Ilyen hátrány lehet elsõsorban a nõknél az életkor - vagy abszolút, vagy a võlegény korához viszonyított értelemben (például amikor a nõ idõsebb a férfinál, vagy meghaladta az optimális termékenység korát) -, a nem hajadon családi állapot (mely megfosztja a szüzesség hagyományos értékétõl), vagy ilyenek lehetnek mindkét nemnél a testi fogyatékosságok és a régi rendszerben olyan súlyos társadalmi megítéltetésû törvénytelen származás. Használt felvételi adataink az erre vonatkozó feltevést is megerõsítik, legalább a zsidó férfiak párválasztásánál. (A nõk választására e tekintetben a korszak feminizmussal nem vádolható statisztikusai nem szolgáltattak adatokat.)

9. táblázat
A törvénytelen származású menyasszonyok aránya a házasság típusa valamint a võlegény vallása és társadalmi helyzete szerint Budapesten

	võlegények vallása
	római katolikus %	evangélikus %	református %	izraelita %
'polgár' võlegények (1926-1931) vallásilag vegyes házasságai	3,4	4,3	4,2	7,0
vallásilag egynemû házasságai	3,9	1,6	3,0	1,2
'munkás' võlegények (1929) vallásilag vegyes házasságai	3,8	3,7	4,1	4,6
vallásilag egynemû házasságai	4,5	1,3	5,9	0,5

A számítások forrása: A fõváros polgári... 645. oldal A munkások szociális... 78. oldal.
Megjegyzés: Azért, hogy a számba vett võlegények társadalmi rétegbeosztása egyértelmû legyen, a két felvétel adatait kombináltan használtam külön a 'polgári' és külön a 'munkás' népességre nézve. Így az 1929-es 'munkás' felvétel adatainak egy része elképzelhetõleg fedi az 1926-1930-as évekre vonatkozó 'polgár' felvétel adatait. A jelzésekben ennek nem lehet számottevõ torzító hatása.

A törvénytelen származású menyasszonyok aránya a vegyesházasságra lépõ võlegények között mindig a zsidóknál a legnagyobb. A 'polgár' võlegények választásánál ez az arány a többinek mintegy duplája. Ezeknek a számoknak a tendenciát kifejezõ értékét ugyan kissé módosítja az, hogy a keresztény nõk között hosszú távon sokkal több volt törvénytelen származású, mint a zsidó nõk között, s így a keresztény võlegényeknek valamivel kisebb s a zsidóknak kissé nagyobb volt a statisztikai lehetõsége, hogy törvénytelen házas jelöltre akadjon. Ez tükrözõdik egyébként - a különbözõ felekezetekhez tartozó võlegények differenciális idegenkedése mellett a törvénytelen házasfél irányában - a homogám házasságokban megfigyelt arányokban (így például a zsidó és az evangélikus menyasszonyok közötti feltûnõen ritka törvénytelen származásban). Ha tehát a zsidó és nem-zsidó vegyesházasoknál regisztrált magatartásbeli eltérések a valóságban csekélyebbek is, mint ahogy számaink sejtetik, ezek mindenképp erõsen szignifikáns beállítottságbeli különbségekrõl tanúskodnak, melyeknek elve nem lehet más, mint a státuszmobilitás érdekében "minden áron" keresett vegyesházasság. Bár csupán a jelöltek kis részénél, az antiszemita konjunktúra az ilyenfajta - még 'munkás' környezetben is "rangon alulinak" tekintett - házasságnak is státuszkompenzáló hatást kölcsönzött.
 

A személyes "túlinvesztálás" és az érdekviszonyok paradoxonai

Az eddigi elemzések elsõsorban a vegyesházasságok társadalmi térben objektivált érdekviszonyaira helyezték a hangsúlyt. Úgy tûnhetett ebbõl, mintha az antiszemita világban a zsidó házasulandók növekvõ számú töredéke csupán nehezülõ helyzetének javítása végett keresett és vállalt volna más vallású házastársat. A vegyesházasságok valóságának megértéséhez elengedhetetlen azonban számbavenni a velük járó és objektív jelzésekkel nemigen kimutatható, de annál nagyobb hatású, a házas kapcsolat személyes élményeinek síkján kifejezõdõ érdekviszonyokat is. Hozzá kell tenni, a félreértések elkerülése végett, hogy ezek a személyhez kötött tényezõk nem kevésbé az objektív társadalmi viszonyok részei, mint az eddig tárgyaltak, s így értelmezésük is csak szociológiai elemzés segítségével közelíthetõ meg. A különbségek mindössze hatásmechanizmusaik fenomenológiájában, megjelenési formáiban rejlenek. Az elsõ könnyebben mutatható ki kemény jelzésekkel, a második jobban demonstrálható élménybeszámolók, életvallomások, személyes naplók és önéletírások kapcsán.

A vegyesházasságtól remélt státuszmobilitás nemcsak az objektív társadalmi értékrendben és hierarchiában zajlott le, hanem az egyéni önmegkülönböztetés és önmegvalósítás sajátos dimenzióiban is.

A vegyesházasság mindenekelõtt a hagyománytól s legtöbbször a környezet elvárásától eltérõ, eredeti, nem konformista választás volt. Ez nemcsak azt jelentette, hogy sokkal erõsebben és gyakrabban kellett megvalósítása érdekében szembeszállni az elvárásokkal és legyõzni a sokszor mindkét partner környezetében jelentkezõ ellenállást, hanem azt is, hogy a döntés sokkal inkább az egyéni (semmint a kollektív, családi, nagycsaládi, esetleg vallásközösségi) életstratégia dinamikájából fakadt. Míg a vallásilag egynemû házasságok jó része a társadalmi térben való közelség, kölcsönösség és "kiegészítõlegesség" logikáját követte (nemritkán egészen konkrétan úgy, hogy a partnerek által "hozott" vagyontárgyak, birtokrészek, anyagiak egymás vagy - a házasfeleken túl - családjaik szükségleteit szerzõdésszerûen elégítették ki), s így ténylegesen gyakran még városi környezetben is a szülõk közremûködésével "elrendezett" családi szövetségnek felelt meg, a keresztény-zsidó vegyesházasság, kivételektõl eltekintve, inkább a társadalmi akadályok, fenntartások, ellenségesség és a csoportközi távolság ellenére is megvalósított kapcsolat individualista elvét példázta. Így a "választás" sokkal inkább. a két fél sajátos személyes döntése volt, mintsem egyfajta, az objektív körülmények és igények által behatárolt "elrendeltség". Ennek következtében rendszeresebben járhatott az egyéni önmegvalósítás és élettervezés prométheuszi élményével, melynek természetes tartozéka az érzelmi túlinvesztáltság, telítettség, a kötöttség személyességének és kizárólagosságának idealizálása, a negatív kényszerek szerelemmel való szublimálása.

Ennek a személyes dimenziónak a túltengésében - az érdekelteknél legtöbbször nem tudatosultan - egy sor objektív tényezõnek is szerepe lehetett. Ilyen volt a viszonylag könnyû válás lehetõsége, az ettõl nem függetlenül betervezett kis gyerekszám, esetenként a menyasszony életkora, mely kizárta a családalapítást, a társasági izoláltság. Tekintve, hogy a zsidó-keresztény házasságok csak polgárilag köttettek, a válás elõtt nem álltak olyan intézményes akadályok, mint például az egyházi áldásban részesült katolikus házasságoknál, melyeket hivatalosan, a kánonjog szerint csak "ásókapa" bonthatott fel. A válás lehetõsége nem feltétlenül érintette (mint látni fogjuk) a vegyesházasságok valóságos stabilitását. Viszont egyik feltétele volt annak, hogy az ilyen kapcsolatot a partnerek szabad vállalkozásként, voluntarista elkötelezettségként, egzisztenciális kísérletként éljenek át, mely mögött nem társadalmi közmegegyezés, hanem (esetleg csak idõleges) szenvedély áll s amely, mint ilyen, elvben le is zárható (s más partnerrel újrakezdhetõ). A válás lehetõsége így, paradox módon megerõsítette a vegyesházasságok érzelmi túlfeszítettségének esélyeit. Könnyen érthetõ, hogy a gyerekek hiánya vagy az egyke (melynek fentebb részleteztük külsõ meghatározóit), nem beszélve a környezet által esetleg kiközösített vagy a társaséletben marginalizált vegyes vallású párok nagyobb társadalmi elszigeteltségérõl, ezek a tényezõk külön-külön, de együttesen is csak fokozhatták az érdekeltek személyes egymásrautaltságát és a házasság emocionális telítettségének, alkalomadtán fûtöttségének igényét. A jelen összefüggésben azt kell kiemelni, hogy mindezek a körülmények az érdekeltek élményvilágában a házasság emberi kapcsolatértékét jelentõsen megemelték és a hagyományos, társadalmilag konformista homogám házasságokkal szembeállítva, valóságos öndistinkciós funkciót gyakoroltak. Ismét csak paradox módon, mind a házas ideológia síkján, mind élményszerûen, a zsidó-keresztény heterogámia a homogámiával összehasonlítva gyakrabban felelhetett meg tehát a polgári társadalom hazug-romantikus, obligát házasság-modelljének, mely az érzelmek önkényének hangoztatásán alapult ("a házasságok az égben köttetnek", "a szerelem a fontos"), s a ténylegesen érvényesülõ érdekviszonyokat elkendõzte. Ennek az öndistinkciós mechanizmusnak a révén a zsidó vegyesházasok egy része rendbontó házasságát egyfajta -ennek belsõ minõségére vonatkozó - státuszmobilitásként élhette át, melyet aztán életterve értelmezésénél a személyes autentikusság, az érzelmi kötöttség idealizálása, az egzisztenciális függetlenség, a párválasztás szabadsága vagy akár a szexuális vonzás elsõdlegessége ideológiai-tudati regisztereiben fogalmazhatott meg, s választását ezek révén felértékelve állíthatta szembe a hagyományos házas kapcsolatokkal.

Az így túlinvesztált vegyesházasságnak legalább négyfajta fontos kísérõ körülményét különítheti el egy mégoly utalásszerû elemzés is: az asszimilációs indíttatású extravertáltságot s a hozzá kötõdõ társas empátiát, a nagyobb szexuális szabadságot, a keresztény feleknél a zsidóság idealizálását (filoszemitizmust), valamint a többszörösen heterogám házas kapcsolatok partnereit sajátosan egymáshoz kötõ társadalmasított (anyagi, státuszrendi természetû) érdekviszonyokat.

A társadalmi-kulturális asszimiláció - ez a sem az egyének, sem a csoport részére teljesen sohasem lezárt történelmi folyamat - a zsidóságban egy sor alkalmazkodási mechanizmust fejlesztett ki, melyeknek egyik eleme a kollektív "belsõ" társadalmi örökségtõl idegen, kívülálló, alternatív vagy konkurens élményforrások felkutatása volt. Ellentétben sok egyéb, erõs azonosságtudattal rendelkezõ közösséggel, a zsidóság - éppen az asszimilációs kényszerhelyzetre való ellenállásként - mintegy habitus formában gyakorolta a másság iránti érdeklõdést és nyitottságot, mint ahogy gyakorolta a szellemi mozgékonyság többi technikáját is (mint például a magaskultúra síkján az idegen nyelvek kultuszát, a két- vagy többnyelvûséget, a nyugat-európai szellemi modernizmus recepcióját, a széles körû politikai információszerzést, beleértve az antiszemita nyilvánosság iránti önvédõ figyelmet stb.). Az asszimiláció elméletének ezt a fontos kérdését itt nem lehet részletezni. Sommásan azt emelném ki, hogy az így kialakult extravertált tájékozódási készség és szükséglet elengedhetetlen elõzetes feltétele volt annak, hogy a házaspiacra lépõ zsidóság legasszimiláltabb töredékei keressék vagy elfogadják a "kívülálló" házastársat. A "kettõs" (vagy többes) heterogámiának (hiszen a "másság" vagy "kívülállás", a kulturális tõke, az iskolázottság, az életmód, az örökölt vagy szerzett vagyon - melyek társadalmi presztízse és sokszor gazdasági haszna is igen eltérõ -, a szimbolikus csoportidentitás vagy történelmi "örökség" stb. dimenzióiban is mérhetõ, nemcsak a kissé durva osztály- és felekezeti kategóriákban) kiegészítõ feltétele volt a csoportkülönbségek iránti pozitív érzékenység, azok értékelése és a rájuk vonatkozó "ráérzés", melyet jobb kifejezés híján társas empátiának nevezek. Bár itt nem tudok erre nézve konkrét bizonyító adatokat felsorakoztatni, tételes munkahipotézisem szerint ilyenfajta empatikus nyitottsággal rendszerint a messzemenõ és gyors (egy-két nemzedék alatt lefolyó) nyelvi, kulturális és társadalmi mobilitást és asszimilációt sikeresen átélt csoportok tagjai rendelkeznek, sajátosan azok - s ilyenek voltak paradigmatikusan a magyarországi zsidók -, akiket környezetük maximális formális elmagyarosodásuk, államhûségük, nemzeti tudatuk, ûrbetöltõ gazdasági funkciójuk ellenére állandóan "másságukra" emlékeztetett, tehát akik számára a társadalmi alteritás (legalábbis szenvedõlegesen) mindennapi élményviláguk integráns része maradt. A társadalmi extravertáltság és a külsõ csoportok iránti empátia mintegy a nem teljes vagy kétségbe vonható asszimiláción átesett közösségek tagjainak kollektív tulajdonsága, illetve készsége. Ez legtöbbször a csoportok közötti távolságok áthidalása irányában hat, s esetenként egyrészt megnöveli (egyéb tényezõk mellett vagy ellenében) a vegyesházasságra (és sajátosan a "többszörös" homogámiára) való hajlandóságot, másrészt hozzájárul a fennálló vegyeskapcsolatok stabilitásához.

A vegyesházasságok személyiséghez kötött túlinvesztálásának (tartalmasításának) minden bizonnyal szexuális dimenziója is volt. Ebben az összefüggésben persze nem az "ellentétek vonzására", az "idegen fajta exotikumára" vagy a "szemita érzékiség" sztereotípiáira kell gondolni, hanem a vallásos erkölcsiség által közvetített hagyományos szexuális normarend fellazulásának csoportsajátosan differenciális társadalomtörténeti folyamatára. Röviden azt mondanám, hogy - a fentiek tanulsága szerint - mivel általában a heterogámia, de különösen a zsidó-keresztény vegyesházasságok esélyei a városi népesség szekularizáltabb, "modernebb" beállítottságú, réteg szerint mobilabb és (a zsidók között) legasszimiláltabb frakcióiban voltak számottevõk, a hagyományos nemi morál gátlásai és tabui is ezeket a házasságokat érinthették viszonylag legkevésbé. Ez elsõsorban azt jelenthette, hogy az ilyen típusú társválasztásban a szexuális megfelelés nagyobb szerephez jutott, mint a nõi szüzesség tabuját még e korban messzemenõen tiszteletben tartó hagyományos frigyekben. A mentalitásbeli modernizáció a szexuális szabadság és szabadosság égisze alatt kiszélesített a párválasztás szexuális dimenzióit, és a házasságban való személyes érdekeltségnek és elkötelezettségnek az addigihoz képest minden bizonnyal lényegesebb alkotó elemévé avatta.

A zsidó-keresztény házaskapcsolatok erejét és létrejöttük valószínûségét számos esetben a keresztény fél elõzetesen kialakult judeofil beállítottsága is növelhette. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ugyanis, hogy az uralkodó antiszemita légkör, majd a fasizálódás ellenére, sõt valószínûleg nem kis részben az ettõl való elhatárolódás igényétõl is indíttatva, a magyar társadalom egyes frakcióiban a két világháború között megjavultak a zsidókhoz való közeledés feltételei. Ennek igen sok, egymástól gyakran függetlenül ható tényezõje volt, melyeket az egyszerûség kedvéért, négy nagy csoportba sorolhatunk. Az elsõ az említett visszahatás, tehát az antiszemitizmus áldozataival való együttérzés, s az õket sújtó támadások feletti morális felháborodás, mely az érintettek fantazmagorikus kriminalizálását, ördögképszerû leértékelését is visszájára fordíthatta. Ilyen magatartás a magyar társadalom minden régiójában elõfordult. Ennek volt egyik fontos válfaja, másodszor, a politikai-ideológiai szolidaritás, mely a legitimista arisztokráciától a szociáldemokrata munkásságig, az 1918 elõtti értelemben liberális középosztályokon (még az 1848-as nosztalgiáit fel nem adó dzsentroid értelmiségen is) keresztül az elõretörõ jobboldali radikalizmus ellenségeinek talán egyetlen közös platformja maradt. Ehhez járult, harmadsorban, a pozitív tapasztalatok, cserekapcsolatok, közösségtudat, szakmai érdekviszonyok stb. sokasága, mely zsidókat és nem-zsidókat az iskolapadokban, a sportegyesületekben, a cserkészcsapatokban, a vállalatok igazgatóságában és mûszaki irányításában, a szakszervezeti mozgalomban, a szociáldemokráciában, a városi elöljáróságokban, a szabadértelmiség professzionális képviseleti szerveiben (mint az ügyvédi kamarák), a modern magyar mûvelõdés s az alkotó intelligencia mûhelyeiben, a Nyugat köreiben, Ady, Bartók, József Attila társaságában, a budapesti pszichoanalitikus iskolában stb. összefûzte s az asszimilált zsidóság teljesítményeinek a nemzet jelenkori gazdaság- és kultúrtörténetében egyetlen más elkülöníthetõ kisebbségéhez sem mérhetõ presztízst biztosított. Ennek a fejlõdésnek, mint ismeretes, az adta meg a lehetõségét, hogy a magyar társadalmi nyilvánosságban a reformkor és 1919 között intézményes zsidóellenes szegregáció alig létezett, s ilyen a két világháború között is csak az érvényesülési területek némelyikében (például a közhivatalban, a katolikus középiskolákban, az egyetemeken), s ezekben is legtöbbször csak részlegesen jutott érvényre. Végül, a vegyesházas kapcsolatok sikeréhez valószínûleg aránytalan mértékben járult hozzá a hosszú távon kialakult pozitív sztereotíp elvárások és elõítéletek sora (például "jó férj", "gondos családapa", "megbízható szexuális partner", "gyermekeiért mindent vállaló anya"), mely éppen a házaspiacon forgó értékek szempontjából foglalta rendszerbe a zsidó partnereknek (okkal vagy ok nélkül) tulajdonított erények idealizált formáit.

A vegyesházasságok, s különösképp a kettõsen heterogám házasságok erõsségéhez hozzájárult még egy sor a partnereket összekapcsoló s éppen a heterogámia természetében rejlõ objektív érdek is. Házastársához a zsidó fél a fentiek értelmében azért is ragaszkodott, mert 8 volt annak a bizonyos státuszjavulásnak (a majdhogynem félkeresztény helyzetnek) a záloga. Márpedig ez utóbbinak értéke a fasizálódással tornyosuló veszélyek arányában egyre nõtt. A zsidó polgár lefelé való vegyesházasságának partnerét hasonlóképp kötötte a frigy stabilitásához saját társadalmi emelkedése is, tudniillik legtöbbször az, hogy munkás vagy törvénytelen születésû lányból polgári feleség és családanya lett. A társadalmi pozíció kölcsönös javítása minden bizonnyal az objektív érdekek kielégítésébõl származó sikerélmény szülte hála, igazoltnak tûnõ személyes elkötelezettség, megszolgált bizalom, vagy akár - szublimált alakban - az önzetlenként átélt érzelmek (megerõsítést nyert szerelem) jeltartományaiban is kifejezést nyert.

Összefoglalva az elõbbieket, ezeknek a személyes jellegû érdekviszonyoknak, nevezetesen a házas kapcsolatok érzelmi túlinvesztálásának számbavétele nélkül nem lehet megérteni sem a zsidó-keresztény vegyesházasságok arányainak állandó növekedését, sem pedig a megkötött házasságok nagyfokú tartósságát és szilárdságát. A tartósságra nézve ugyanis objektív becslések is rendelkezésre állnak, mégpedig éppen a fasizálódás és a zsidótörvények éveire, amikor a megbélyegzett s gyakran deklasszálódásra ítélt házasfél vállalása keresztény partnerének súlyos s nemcsak (mint korábban legtöbbször) szimbolikus jellegû megpróbáltatásokkal járt. Márpedig országosan (sajnos Budapestre nem állnak rendelkezésre adatsorok) az 1930-as és 1940-es években a zsidó vegyesházasokra esõ válások száma a férfiaknál stagnált és csak a nõknél nõtt jelentékenyen, holott az összes vegyesházas száma a korszakban erõsen emelkedett.

10. táblázat
A zsidó és katolikus vegyesházassokra jutó válások számának alakulása Magyarországon 1930 és 1942 között

	zsidó		katolikus
	férfiak	nõk	férfiak	nõk
1931	109	85	540	494
1932	101	83	541	633
1937	113	108	717	685
1938	102	118	711	698
1941	124	155	787	661
1942	83	145	845	715

Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyvek

Magára a házasságok stabilitására nézve ezek a nyers számok csak közvetett és pontatlan becslésül szolgálhatnak, hiszen - a mindenkori vegyesházas népességre vonatkozó adatok híján - nincsenek egybevetve azzal a változó nagyságú csoporttal, amely a válások statisztikai kockázatának tulajdonképpen ki volt téve. Mégis a zsidó és a katolikus vegyesházasságokat érintõ válási esetek idõsorban összehasonlítva (s mint ismeretes, a katolikusok képezik a válásra felekezeti okokból legkevésbé hajlamos aggregátumot) nyilvánvaló, hogy a zsidó vegyesházasságok viszonylagos stabilitása az idõvel inkább javult, mint romlott. Az 1941-1942-es számok a megnagyobbodott területre vonatkoznak s így nem hasonlíthatók a korábbiakkal. Jelzésszerûen kiemelem, hogy az elsõ zsidótörvény évében, amikor az összes zsidó-keresztény vegyesházas száma történelmi maximumára jutott, a rájuk esõ válások a férfiaknál az évtized elejeit sem érte el s a nõknél is csak mintegy harmadával haladta meg. A katolikusoknál a növekedés mindkét nemnél számottevõ (1931-hez viszonyítva a férfiaknál majdnem egyharmadnyi, a nõknél több mint kétötödnyi). A fõvárosi zsidó vegyesházasságok szilárdságát tehát a férfiaknál minden bizonnyal a katolikusoknál kevésbé, a nõknél hasonló mértékben viselték meg a háborút megelõzõ (s a zsidóság számára különösen nehéz) évek.

Ez az összehasonlítás nem jelenti azt, hogy a vegyesházasságok, s különösen a zsidó-keresztény vegyesházasságok, nem lettek volna abszolút értelemben a homogám kapcsolatoknál sokkal törékenyebbek, különösen a zsidótörvények alatti években, hiszen ekkor a tiszta zsidó házasfelek válási arányai zuhanásszerûen csökkentek le. Erre nézve egyebütt kíséreltem meg becslést. Az instabilitás azonban minden esetben csak a zsidó-keresztény házasságok egy töredékét (1937-1938-ban is csak mintegy ötöd részét érintette), és pontosabb elemzés még ezt a szûk többletet is egy sor társadalomdemográfiai tényezõvel magyarázná, hiszen a heterogám kapcsolatok valóságos gyûjtõhelyét képezték a házas stabilitásra hátrányos tényezõknek. Ilyen sokszor a magasabb életkor, a lényegesen kisebb (és az 1930-aas évek vége felé drámaian megcsappanó) gyerekszám, a magas iskolázottságú értelmiséghez és a mûvelt középosztályhoz tartozók magas arányai, s az a tény, hogy a heterogámia még ezek között is a leginkább elvilágiasodott és "modernebb" beállítottságúakat szelektálta, tehát a népességnek azokat a frakcióit, melyek a matrimoniális individualizmus e tartozékát - a válás lehetõségét - is jobban elfogadták. Ilyen körülmények között a zsidó-keresztény házasságok nagyobb széthullási kockázata jórészt ezeknek a külsõ változóknak tulajdonítandó. Ismét csak paradox módon, még a csekély instabilitási többlet is megerõsíti tehát, közvetetten, a megelõzõ fejtegetéseket a zsidó-keresztény heterogámia gyakoribb személyes-érzelmi "túlinvesztáltságáról".

Összefoglalva, a zsidó-keresztény vegyesházasságokat voltaképp kétfajta, egymásnak ellentmondó, de néha egymást ki is egészítõ szociológiai modellel, egyrészt a státuszmobilitáshoz kötött érdekviszonyokkal, másrészt a túlinvesztálással lehet magyarázni. A kétfajta értelmezõ elv minden bizonnyal alternatív jellegû, vagyis nem ugyanazoknál a pároknál dominált. Hipotetikusan így azt lehet gondolni, hogy a túlinvesztálás - azoknál a házasságoknál, melyekre meghatározólag hatott - csökkentette, az objektív társadalmi érdekviszonyok dominanciája viszont emelte a házasságoknak az aggregált válási mutatókkal az egész vegyesházas alcsoportra vonatkozólag kimutatható viszonylagos törékenységét. A jelenséget megérteni tehát csak teljes összetettségének számbavételével lehet. Ennek a komplexitásnak fontos elemei a házaspiacra lépõ férfiak és nõk közötti egyenlõtlenségek.
 

A nemi egyenlõtlenségek logikája a vegyesházas mobilitás erõterében

A házaspiacra lépõ férfiak és nõk helyzete közötti különbségeket röviden a nõk általános gyengeségével jellemezhetjük, a vegyesházas-piacon érvényesülõ legtöbb erõ- és érdekviszony szempontjából. Ezeket négy regiszterben foglalhatjuk össze: a biológiai értéktartam és értékjelleg, a házaspiaci választási képesség, a házasságon belüli hatalom, valamint a "nõiesség" és a "férfiasság" változóihoz kapcsolódó regiszterekben. Mindezek a területek a férfiak és nõk közötti egyenlõtlenségek terrénumai, melyek többé-kevésbé közvetlenül befolyásolják az érintettek viselkedését a vegyesházasság lehetõségét illetõen vagy magukban a vallásilag vegyes kapcsolatokban egy olyan félig modernizált s a mentalitásbeli modernizációban megakadt társadalmi közegben, mint a két világháború közötti Budapest. Ez utóbbi megjegyzés azt hivatott kiemelni, hogy az itt elemzendõ s esetenként látszólag biológiai természetû egyenlõtlenségek kizárólag egy adott társadalmi gyakorlat, értékrend és erõtér függvényei és semmiképp valamiféle, a nemekre általában érvényes szabály vagy meghatározottság eredõi.

Ez a tipikusan "szociologikus" elv különösen alkalmas arra, hogy a nemek által a házaspiacon értékesíthetõ generikus készségek mûködési logikáját megvilágítsa. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a nõk és a férfiak biológiai életciklusa eltérõ. Ennek közismert elemei az ivarérettség korának különbségei, a nõi nemzõképesség szûkebb idõbeli korlátai, a szexuális hajlamok, igények és készségek jellegkülönbségei és egyenlõtlen változása az életkorral, s ide számítható még az is, hogy a zsidó-keresztény hagyományban oly fontos szüzesség megtörése csak a nõknél okoz fizikai elváltozást vagy járhat következményekkel (terhesség). Mindezek a szigorú értelemben vett biológiai tényezõk azonban csak annyiban játszanak szerepet a vegyesházas-piacon, amennyiben messzemenõen megszabják a piacra lépõ férfiak és nõk korspecifikus piaci értékét, azaz viszonylagos ritkaságát. A biológiai sajátosságok tehát pusztán mint helyzeti-társadalmi értékmeghatározók jutnak funkcióhoz. Ezeknek részletes tárgyalása még a mi sajátos szempontunkból is igen messze vezetne. Elégedjünk meg mindössze két tényezõ, a szexuális értéktartam és a szüzesség nemspecifikus következményeinek elemzésével.

A nõk azért is lépnek kissé korábban a házaspiacra, mert biológiai értéktartamuk rövidebb. A két világháború közötti házaspiacon (melynek történetiségét itt nincs hely tisztázni) mind a nemzõképesség, mind a nõknek tulajdonított szexuális készségek, mind a szimbolikus jellegû "nõiesség" szempontjából a nõk "értéke", azaz tényleges keresettsége s így objektív viszonylagos ritkasága körülbelül 17-22 éves kor körül éri e1 maximumát, s azon túl fokozatosan, majd 40 éves kor körül (a termékenység gyakorlati megszûnésével) rohamosan csökken. Ez nem jelenti azt, hogy a nõk házassági esélyei is megszûnnének a korral, csupán azt, hogy keresettségük s ezzel választási szabadságuk lényegében a náluk idõsebb férfinemzedékekre szûkül le, ugyanakkor, amikor a férfiak - legalábbis elvileg (bizonyos szokásrendbeli korhoz kötöttség mellett) - az összes szabad nõ között válogathatnak. A biológiai életciklus különbségei tehát önmagukban is azt eredményezik, hogy a férfiak választási lehetõségei a házaspiacon lényegesen tágabbak, mint a nõk esetében. Ez többek között azzal jár, hogy a nõk számára a "normális" korban kötött házasság az életstratégia szempontjából sokkal meghatározottabb jelentõségû. A két világháború között a 25 évnél idõsebb nõk "normális" házassági lehetõségei rohamosan leszûkülnek, fellép a "vénlány" komplexum, fenyeget a pártában maradás veszélye, ami - különösen a hagyományos életrendû középosztályokban (ahol a nõi foglalkoztatottság elenyészõ) - azt is jelenti, hogy a családnak a felnõtt lányt beláthatatlan ideig el kell tartania. Ilyen helyzetben a családok által preferenciálisnak tekintett vagy legalább elfogadható házastársak kezdetben esetleg kizárólagos kritériumai fellazulnak, s olyan jelöltek is számításba jöhetnek, akiket korábban nem fogadtak volna el. Ezek közé tartoznak gyakran a más vallású partnerek, a túl korosakkal vagy túl fiatalokkal, a "rangon aluliakkal", az egyéb szempontból (jó megjelenés, mûveltség, modor, családi háttér stb.) csökkent értékûekkel egyetemben. A vegyes házasságok, fõképp a nõk számára tehát sokszor az elmulasztott "normális" lehetõségek kompenzálását és behozását fejezik ki. Ez a zsidó-keresztény heterogámiára vonatkozó kísérleti eredményeimben tisztán objektiválható a "kései" házasságkötések nagy arányában s általában a megfigyelt házasságok korviszonyaiban: a nõk gyakran egy idõsek vagy idõsebbek, néha sokkal idõsebbek a férfiaknál, vagy - ellenkezõleg - sokkal fiatalabb, de már "túlkoros" nõ megy nyugdíjas korú férfihoz. Valószínû, hogy ez a tényezõ szerepet játszik a zsidópolgári' férfiak fenti elemzéseknek megfelelõ stratégikus "lefelé", munkáslányokkal való házasságainál is.

A "szüzesség" tabuja a házaspiacon hasonló hatásmechanizmust mûködtet, amennyiben a tabu csak a nõket illeti, míg a férfiak szexuális szabadsága minden miliõben nagyobb. A tabu megsértése a nõk piaci értékét - s ez különösen jellemzõ a hagyományos beállítottságú középrétegekre - erõsen lecsökkenti, míg a férfiakét nem. Ez az alapvetõ egyenlõtlenség egy egész, pregnánsan nem-specifikus elképzelésrendszeren alapul, mely a férfi és a nõi szexualitást s az azt szabályozó normarendet radikálisan szembeállítja egymással. A nõi szüzesség tabujának hatásmechanizmusa kettõs. A hagyományos családok lányaikat a tabu tiszteletben tartása végett nemegyszer messzemenõen elvonják a férfiak és nõk közötti társasélettõl, mely a lehetséges partnerek közeledését egymáshoz egyáltalán lehetõvé teszi. A cél a családnak és az általa elfogadott erkölcsi rendnek megfelelõ házasság. Ezek elõkészítése az esetleges kudarcok folytán azonban idõbe kerül, éppúgy mint a preferált partnerek felkutatása és a "parti" összehozása, ami aztán az "idõzavarba kerülés", a "túlkorosság" kockázatát vonhatja maga után, tehát ugyanazokat a következményeket, melyekre az elõbb utaltam. A tabu megsértése, különösen, ha a "megesett" lány teherbe esik, az érintettek piaci értékét teljesen devalválja s így kizárja õket a preferált vagy "normálisnak" tekintett házasságok lehetõségébõl. Ilyen helyzetben az egyébként nem kívánatos vegyeskapcsolat is sokszor elfogadható "kisebbik rosszként" jelenik meg s épül be a nõkre vonatkozó alternatív házasstratégiák közé. Bár erre nézve természetesen semmiféle történelmi információnk nincs, elképzelhetõ, hogy ez a tényezõ szintén valamelyest szerepet játszott a zsidó 'polgári' férfiak megfigyelt "lefelé" történõ vegyesházasságaiban, annál is inkább, mert a szüzesség tabujának súlya sokkal enyhébb volt azokban a szekularizált körökben, melyekhez az asszimilált zsidó polgárság és a fõvárosi nemzsidó 'munkások' jórésze is tartozott. Ezt közvetve valószínûsíti fentebb a 9. táblázat elemzése a zsidó férfiak és törvénytelen származású nõk között a többinél viszonylag gyakrabban kötött vegyesházasságokkal kapcsolatban. Utóvégre a törvénytelen származás ugyancsak a szüzesség tabujának megsértésére utal a felmenõ ági nõk nemzedékében.

A nõk és férfiak közötti egyenlõtlenségek a házaspiacon való választási szabadság és képesség terén a két nem eltérõ szocializációs modellje, gazdasági helyzete és társadalmi normarendje következtében is igen nagyok. Említést nyert már a nemek megengedett szexuális szabadsága közötti különbség, melyet a törvényesen "tolerált" -valójában szervezett - túlnyomóan nõi prostitúció intézményesen is táplált. Ebben az összefüggésben különösen fontos a férfiak gazdasági önállósága szemben a házaspiacra lépõ nõk teljes vagy részleges függõségével. A férfiak, különösen a 'polgári' férfiak életstratégiájában norma szerint az önállóság a házasság feltétele, míg a nõknél e téren a házasság a családtól való függést a férjtõl való függéssel cseréli fel. Jórészt ezért is magasabb a férfiak életkora a házasságkor, különösen a 'polgári' és sajátosan a zsidó 'polgári' rétegekben (ahol a felsõbb tanulmányok gyakorisága és a 'polgári' egzisztencia megteremtése mind a viszonylag kései házasság tényezõi, a fentebb tárgyalt biológiai különbségek mellett). Mind a szimbolikus szocializáció síkján (ahol a férfiakat az erõszakgyakorlás, az erõkifejtés, a kezdeményezés és a szimbolikus agresszió kultuszában nevelik), mind a társas rituáléban (ahol a férfi a táncra "felkérõ", a szexuális kezdeményezõ, vagy csak egyszerûen a "kérõ"), mind a normális korkülönbség vagy a fentebb tárgyalt biológiai meghatározottságú jobb házaspiaci helyzete jogán, a férfiak választási szabadsága nagyobb, mint a nõké. Ez azt is jelenti, többek között, hogy a házaspiacon a férfiak általában jobban tudják érvényesíteni választási preferenciáikat, mint a nõk. Részben ez fejezõdik ki a felekezeti házascsere egyenlõtlenségeiben, melyeket a felhasznált felvételek adatai jól tükröznek a 'polgári' rétegek vegyesházas szokásaiban.

11. táblázat
A párválasztás nemek, rétegek és felekezetek szerint a zsidó-keresztény vegyesházasságokban Budapesten (1926-1931)

	'polgárok' házasságai (1926-1931)		'munkások' házasságai (1929)
	N	%	N	%
zsidó võlegény +
katolikus menyasszony	1052	75,2	89	79,5
református menyasszony	182	13,0	13	11,6
evangélikus menyasszony	117	8,4	10	8,9
egyéb menyasszony	48	3,4	-	-
összesen	1359	100	112	100
zsidó menyasszony +
katolikus võlegény	764	68,3	93	76,9
református võlegény	231	20,7	18	14,9
evangélikus võlegény	117	10,5	10	8,6
egyéb võlegény	6	0,5	-	-
összesen	1118	100	121	100

Forrás: mint a 3. táblázatnál.

A 11. táblázat egyértelmûen demonstrálja a párválasztás felekezeti szórásának rétegsajátos jellegét. Míg a 'polgároknál' a zsidó férfiak a zsidó nõknél több mint egy ötöddel gyakrabban lépnek kereszténnyel házasságra, a 'munkásoknál' mintegy tizedrésznyivel ritkábban. Ugyanakkor a zsidó férfiak-a fentebb vázolt státuszkompenzatív magatartásnak megfelelõen - sokkal inkább hajlamosak mindkét rétegkategóriában (különösen a 'polgárok' között) a többségi és uralkodó státuszú katolikusokkal vegyülni, mint a 'polgári' nõk, akiknél a katolikus házasfelek aránya alig éri el a katolikusok népességi arányát. Mind a zsidó 'polgári' nõk kisebb vegyesházas esélyeinél, mind különlegesen kis esélyeiknél a katolikus férfipartnerekkel szemben a felekezetek közti távolság sajátos hatásmechanizmusa mûködhetett. A katolikus férfiaknál, akik választásuknak sokkal erõsebben tudnak érvényt szerezni, mint a házaspiacon velük potenciálisan szembesülõ zsidó nõk, a nagyobb távolságtartás és a gyakoribb antiszemita beállítottság eredményét érhetjük tetten. A zsidó 'polgári' nõk a férfiakénál ritkább vegyesházassága kizárólag a katolikus férfiak fenntartásainak tulajdonítható, hiszen a katolikus férfiak közel kétötöddel kevesebbszer vesznek el zsidó nõt feleségül, mint zsidó férfiak katolikus nõt (abszolút számokban). A reformátusoknál az arány fordított, s az evangélikusoknál nincs különbség a nemek magatartása között. A fentebb elemzett differenciális felekezeti távolság a zsidóság és a keresztény valláscsoportok között a nemek közti erõviszonyoknak megfelelõen differenciálisan érvényesül. Az a tény, hogy hasonló értelmû eltolódást 'munkás' miliõben nem figyelhetünk meg, megerõsíti mindazt, amit e rétegeknek nagyobbfokú vallási elközömbösülésérõl fentebb megállapítottunk.

A nemek közötti egyenlõtlen erõviszonyok hatását éppúgy nyomon lehet követni a házasságkötés után, mint annak elõtte. A nõk gazdasági függõsége a legtöbb házasságban - különösen a két világháború közötti idõszak 'polgári' osztályaiban messzemenõen fennmaradt. A nõi szocializáció eredményei - a nyilvánosságtól való nagyobb elzártság, a férfiakkal szembeni magatartásbeli visszatartottság, a passzivitás stb. továbbra is éreztették hatásukat. A családon belüli nõi szerepek köre messzemenõen a háztartás vezetésére és a gyereknevelésre korlátozódott. A szimbolikus hatalmi viszonyok (ki kit "szolgál ki", ki hozza legalább formálisan a családot érintõ döntéseket) a férfiak dominanciáját szentesítettek. A házastársak esetleges szexuális szabadossága, házasságon kívüli kapcsolatai is súlyosabb megítélést nyertek a nõk mint a férfiak esetében. Így nem meglepõ, hogy a házasság fenntartásával kapcsolatos határozathozatalnál is a férfiak jobban tudták érvényesíteni konjunkturális (a történelmi helyzet adta) érdekeiket. Ezt figyelhetjük meg, majdhogynem laboratóriumi pontossággal, a zsidó-keresztény házasságok differenciális törékenységében a zsidótörvények éveiben. A 10. táblázat számsorai jól mutatják be azt a tényt, hogy míg a katolikusok vegyesházasságai közül (melyeknek csak egy töredéke köttetett zsidó partnerrel) a férfiakra és a nõkre esõ válások száma nagyjából párhuzamosan és egyenletesen növekszik (a katolikusokat különösképp nem érintõ történelmi változásoktól teljesen függetlenül), addig a zsidó vegyesházasságoknál a férfiakra jutó válások száma végig stagnál, majd 1942-re minden addiginál alacsonyabb értékre süllyed: tehát a korábban megkötött, a nõkhöz képest gyakoribb vegyesházasságok arányában lényegesen és fokozatosan csökkenõ tendenciát mutat. Ezzel szemben a zsidó nõkre jutó válások száma a megfigyelt évtized alatt közel megduplázódik (ami azonban az évekkel szaporodó vegyesházasságok arányában kissé alacsonyabb növekedési rátát jelent). Érthetõ, hogy e kritikus korszakban a zsidó férfiaknak a vegyesházasságokhoz való ragaszkodással kifejezett státuszkompenzációs indokai különösen megszilárdultak, míg - ellenkezõleg - a zsidó asszonyokkal vegyesházas kapcsolatban lévõ férfiak egy része az immár társadalmilag egyre kompromittálóbb frigybõl ki akart lépni. Az a tény, hogy ez a kétirányú érdekérvényesítõ magatartás mindkét csoportnál az érintett nõk esetleges objektív érdekeinek ellenében messzemenõen sikerült, csak a házasságon belül a nõkre rendszeresen kedvezõtlenebb erõviszonyok tükrében értelmezhetõ.

Mégis, az elõbbi elemzések ellenére, egy tekintetben a házas cserekapcsolatban szerepet játszó tényezõk egyikének hatásmechanizmusa inkább a nõknek kedvez, amennyiben a házasságon keresztül történõ felfelé való mobilitást a nõknél sokkal gyakrabban segíti elõ, mint a férfiaknál. A "nõiesség", illetve a "férfiasság", a "szépség" vagy a sex appeal különös és történelmi-szociológiai adatokkal számba nemigen vehetõ dimenzióiról van szó, melyek azonban köztudomásúlag nagy szerepet játszanak a házasságok létrejöttében és talán még stabilitásában is. A férfiak és nõk közötti különbségtényezõ itt természetesen távolról sem a nemhez kötött bájak objektív statisztikai eloszlása egyenlõtlenségeinek ellenõrizhetetlen feltevésén nyugszik, hanem azon a megfigyelésekkel valószínûsíthetõ hipotézisen, hogy a férfiak és a nõk házasmobilitásában ezek - a többi vonzás- vagy taszítástényezõ mellett - eltérõ súllyal szerepelnek. Míg a férfiaktól a házasságban betöltött gazdasági funkciójuk függvényeként elsõsorban ennek a funkciónak a betöltésére való készséget várják el, a nõknél - szintén a házas funkcióik szerkezete révén, melyek között kiemelkednek (különösen a 'polgári' rétegekben) a társasélet és a reprezentáció funkciói - sokkal fontosabb adut képvisel a "megjelenés", nem beszélve arról, hogy a férfiak fentebb tárgyalt hatalmi helyzeténél és az ehhez kapcsolódó erõsebb választási képességénél fogva ezen a félig nyílt, részlegesen modernizált szexuális piacon a "szép nõ" minden bizonnyal sokkal több tényleges választás tárgya, s több házassági ajánlatot kap, mint a "csinos fiú". Ennek következtében belátható, hogy a "nõiesség" a házasmobilitásban sokkal fontosabb tényezõ, mint a "férfiasság". Ez konkrétan azt jelenti, hogy a "szép nõ" könnyebben hárítja el házasság segítségével a partnerek között fennálló osztálykülönbség vagy felekezeti elõítélet akadályait, mint a "szép fiú". Elképzelhetõ, hogy ez a tényezõ a házaskapcsolatok létrejöttében annál gyakrabban jutott döntõ szerephez, minél nagyobbak voltak a legyõzendõ nehézségek, tehát vizsgálódási körünkben elsõsorban a zsidó heterogámiában, különösen a zsidó 'polgári' férfiak "lefelé" irányuló felekezeti vegyesházasságaiban. Ha a státuszkompenzáció elemzett logikája értelmében a zsidó férfiak túlnyomóan 'polgári' osztályhelyzetét a házascsere mérlegében egyensúlyozhatta a menyasszony keresztény státusza, még akkor is, amikor ez kifejezetten diszrkiminált "törvénytelen" eredettel párosult, a "nõiesség" specifikus elõnyei csak javíthatták a "kereszténység" mellett társadalmilag kevesebb aduval rendelkezõ nõk vegyesházassági esélyeit. A zsidó férfiak megfigyelt kettõsen heterogám hajlandóságában ennek a tényezõnek a hatása nem lehetett elhanyagolható.
 

Összegzés helyett

Hangsúlyozni kell ennek a tanulmánynak kísérleti jellegét. Kivételes, történelmileg tulajdonképpen egyedülálló, de korlátolt értékû adatforrásból kíséreltem meg a házasságon keresztül történõ társadalmi mobilitás lényeges szociológiai körülményeit kiolvasni. Szignifikáns eredményeket érzésem szerint elsõsorban a zsidó-keresztény házasságokra vonatkozólag sikerült nyerni, melyek kapcsán a használt felvételek lehetõvé tették néhány ritkán tanulmányozott jelenség - ilyen a felekezetek közötti távolság, a szekularizáció diferenciális hatása, a státuszkompenzáció és a házasságon keresztül történõ státuszmobilitás, a házaskapcsolat egyenlõtlen "invesztálása", a nemek közötti társadalmi egyenlõtlenségek - megvilágítását. Mégsem szabad szem elõl téveszteni, hogy ezek a részleges eredmények csak akkor juthatnak valódi jelentõséghez, ha építõkockák gyanánt helyet kapnak a magyar társadalomtörténetben oly sorsdöntõ fontosságú asszimilációs és modernizációs folyamatok rendszerében. Mivel ezeknek a folyamatoknak szociológiai elmélete még kidolgozásra vár, ez a tanulmány legfõképp csak módszertani tanulságokkal szolgálhat, amennyiben objektív eszközökkel igyekszik példázni, hogy az asszimilációs kényszerhelyzet és az osztályhelyzet által kettõsen meghatározott érdekviszonyok változói milyen messzemenõen részt vesznek a párválasztásban, ennek a legszemélyesebb érveket mozgósító, egyéni hajlamokon és igényeken nyugvó, sohasem teljesen tudatos vagy racionalizálható elvû (mivel messzemenõen az intimszféra sajátos logikáját követõ) egzisztenciális döntésnek a meghozatalában.
 

Jegyzetek

1. Ezek a felmérések az 1919 elõtti Magyarország négy nagyobb városáról, Szegedrõl, Aradról, Nagyváradról és Temesvárról készültek el az 1896 és 1940 közötti évekre nézve s számba vesznek - az összes zsidó-keresztény házasság mellett - egy az elõbbiekkel azonos nagyságrendû mintát az egynemû zsidó házasságokról. A megvizsgált városok minden rendelkezésre álló jelzés szerint Budapest mellett az ország legfontosabb "asszimilációs" gócai voltak. A budapesti házaspiac egyes mintaéveire nézve most (1993 tavaszán) folyik egy hasonló reprezentatív felmérés. Ezeknek a kutatásoknak az állami házassági anyakönyvek képezik elsõrangú forrásait. Sajnos, a menyasszonyok foglalkozására nézve ezekben is csak kivételesen van adat.

2. Lásd Dr. Illyefalvi Lajos: A fõváros polgári népességértek szociális és gazdasági viszonyai. Budapest, 1933., különösen 645. és 72-88. oldal, és A munkások szociális és gazdasági viszonyai Budapesten. Budapest, 1930., különösen 55-82. oldal.

3. Lásd Magyar Statisztikai Évkönyv, 1930. 13. oldal.

4. Ez a trend teljesen megfelel a zsidó vegyesházasságok általános és országos fejlõdésének, csupán ezekre nézve nincsenek rétegek szerint egyéb adataink. A megjegyzés A fõváros polgári... 64 és 65. oldalainak adatait hasonlítja össze.

5. Magyar Statisztikai Közlemények 96, 42. oldalán található, az aktív férfinépességre vonatkozó adatok alapján (a "nyugdíjasok és tõkepénzesek" kategóriája nélkül).

6. Erre nézve lásd a következõ munkáimat: "A magyar zsidóság helyzete az antiszemita törvények idején", Medveránc, 1985/23, 57-90. oldal, különösen 60-68 .oldal (a "Társadalmi szegregáció és felekezetek közötti" távolság alfejezet); "Jewish enrollment patterns in classical secondary education in Old Regime and Inter-war Hungary", Studies in Contemporary Jewry, 1,1984, 225-252. oldal, különösen 242-246. oldal; "Juifs et luthériens dans le systéme" scolaire hongrois, 69, septembre 1987, 67-85. oldal, passim. (A magyar verzió megjelenés alatt a Protestáns Szemlé-ben.)

7. Az vegyesházasságok egész kérdéskörére lásd tanulmányomat: "Vers une théorie sociologique des mariages internconfessionnels: le cas de la nuptialité en Hongrie sous l'Ancien régime", Actes de la recherche en sciencessociales, 57/58, juin 1985, 47-68. oldal.

8. Így például a Budapesten 1926-ban és 1931-ben kötött vallási vegyesházasságokban a különbözõ felekezetek részesedése maximálisan négy tized százaléknyi eltolódást mutat. (A katolikusok részesedése 39,1%-ról 39,5%-ra nõtt, a zsidóké 10,9-ról 10,6%-ra csökkent, míg az evangélikusoké 13,3 és a reformátusoké 30,4%-kal változatlan maradt. (A Budapest Székesfõváros Statisztikai Évkönyvei köteteinek adatai.)

9. Budapesten a homogám és a heterogám házasfelek közötti különbségek még rendkívül számottevõek a vegyesházasságok legalizálásának elsõ évtizedében (1896-1906). A késõbbiekre nézve pontos adat egyelõre még nincs, de az eltérések minden bizonnyal az idõvel csökkentek. A vidéki városokra vonatkozó felméréseim is kisebb korkülönbséget mutatnak fel e téren. Az adatokat lásd idézett cikkemben, "Vers une théorie sociologique... ", 51. oldal.

10. A korviszonyok zavarának nagyobb gyakoriságát vegyesházasság esetén vidéki felvételeim egyértelmûen demonstrálják. Így például az Aradon, Nagyváradon, Szegeden, Temesváron és Brassóban 1896 és 1941 között kötött házasságok vizsgálatának eredményösszesítései szerint a homogám zsidó házasságoknak mindössze 17,7%-óban idõsebb a feleség férjénél vagy egyidõs vele, ezzel szemben a zsidó võlegények vegyesházasságainak 24,1%-ában és a zsidó menyasszonyok vegyesházasságainak nem kevesebb, mint 32%-ában.

11. A korabeli statisztikai becslések a numerus clausus miatt külföldön tanuló zsidó diákok arányát az összes külföldi magyar egyetemista 80%-ára és a zsidó egyetemisták 38%-ára becsülte 1920 és 1935 között. Az utóbbira nézve ugyanez a becslés 1926 és 1929 közöttre 50% körüli arányokat ad. lásd Kovács Alajos "Magyarországi zsidó hallgatók a hazai és külföldi fõiskolákon", Magyar Statisztikai Szemle, 1938, 9. sz., 897-902. oldal, különösen 899. oldal. Ugyanerre lásd még tanulmányomat: "Egyetemi antiszemitizmus és érvényesülési kényszerpályák. Magyar-zsidó diákság a nyugat-európai fõiskolákon a numerus clausus alatt", Levéltári Szemle, XLII, 1992, 3, 21-40. oldal.

12. A 'szellemi munkások'-ra vonatkozó 1928-as felvétel szerint a zsidók aránya az egész magyar értelmiségben 18,9%, de a munkanélküliek között 30%. Az összehasonlítható adatok Budapestre 28,7 és 38,1%n. Lásd Magyar Statisztikai Közlemények, 79, 43. és 157. oldal.

13. Erre nézve tesznek tanúságot a pécsi rabbinátus kitérési anyakönyveinek bejegyzései a két világháború közötti idõben. Idézeteket belõlük lásd cikkemben: Vers une théorie sociologique..., 63. oldal.

14. Az adatok elemzését lásd idézett cikkemben, "A magyar zsidóság helyezte...", 36. oldal s külön Budapestre nézve: "Keresztény-zsidó házasságok Budapesten", Statisztikai Értesítõ, 1941 november, 252, oldal. Az asszimiláció fõbb szociológiai indikátorainak sajátos történelmi alakulását a következõ munkám tárgyalja: "Asszimiláció és társadalmi krízis, a magyar-zsidó társadalomtörténet konjunkturális vizsgálatához", Világosság; 1993/3, 33-60. (A vegyesházasságok teljes nemek szerinti adatbázisa Budapestre és vidékre 1896-tól 1946-ig a hivatalos statisztikák szerint ennek a tanulmánynak utolsó oldalán található.)

15. Különösen feltûnõ ebben az összefüggésben a zsidó közlekedési tisztviselõk viszonylag magas aránya, hiszen ezt a szektort nagyrészt az állam vagy a városok mûködtették. 1910-ben például Budapesten a közlekedési tisztviselõk 23%-a, országosan 15%.-a volt zsidó vallású. Ez az arány Budapesten még 1930-ban is 12%-ot tett ki (lásd Magyar Statisztikai Közlemények, 56, 596-601. oldal és u.o., 96.,120-121. oldal).