Eredetileg kezdõ egyetemistáknak, Kaliforniában tanuló "undergraduate"-knek tartotta ezeket a leckéket Jeffrey Alexander. Belõlük írta késõbb könyvét, amelynek alcíme leghelyesebben így hangozhatna: "Bevezetés a második világháború utáni amerikai szociológiai elméletekbe".

A szerzõt a világon sok helyütt ismerik, nálunk is. Elõadásokat tartott a Magyar Szociológiai Társaság két vándorgyûlésén, és az elméleti kérdések iránt érdeklõdõ olvasók hozzájuthattak több mûvéhez, az általa szerkesztett tanulmányköteteken kívül fõként terjedelmes monográfiáihoz. Ezek egyike, a The Modern Reconstruction of Classical Thought: Talcott Parsons (Berkeley and Los Angeles: Univ. of California Press 1983) teljes egészében Parsons életmûvérõl szól. A másikat, a gyakran idézett három kötetes Theoretical Logic in Sociology-t (Berkeley and Los Angeles: Univ. of California Press 1982-1983) a szociológia klasszikusairól (K. Marx, M. Weber, E. Durkheim) írta, illetve arról a kérdésrõl, hogy miként kapcsolódott Parsons hozzájuk, s hogyan teljesítette ki kezdeményezéseiket.

A Húsz lecke is fõként Parsons elméleteirõl szól. Az áttekintõ jellegû, terminológiai, fogalmi és történeti kérdésekben eligazító 1. elõadás után Parsons szintéziseinek szentelte a 2-6. leckét. A 7. lecke összefoglalja a Parsonsszal szemben fellépõ irányzatokat, illetve azt, hogy miért kellett felbomlania ennek a "többdimenziós elméletnek". Ezután a 8-9. leckében a konfliktuselméleteket (fõként J. Rex koncepcióját), a 10-11.-ben G. Homans csereelméletét tárgyalja a szerzõ. Ezt követi a 12-13. leckében a szimbolikus interakcionizmus (G. H. Mead, H. Blumer, E. Goffman), a 14-15. leckében a fenomenológia (E. Husserl és társadalomtudományi követõi) és az etnometodológia (fõként H. Garfinkel) elemzése. A 16-17. leckében a "kulturális szociológiának" nevezett irányzatot, a hermeneutikai megközelítéseket, elsõsorban pedig Clifford Geertz kultúraelméletét tárgyalja. A 18-19. lecke a marxizmussal foglalkozik, azon belül H. Marcuse életmûvét, fõként pedig az "Egydimenziós ember"-t elemzi. Végül a 20. lecke rövid áttekintést ad a nyolcvanas évek közepétõl kialakult irányzatokról.

E gazdag tematika ismertetését nem érdemes elaprózni. A Parsons utáni elméletekrõl szóló leckéket csak a szerzõ tudománytörténeti koncepciójának keretében említem. Némileg részletesebben méltatom viszont a mû elsõ, Parsons elméleteirõl szóló részét, illetve a "többdimenziós elmélet" jellegérõl és felbomlásáról szóló elemzéseket.
 

A nagy elmélet keletkezése

"1937-ben megjelent egy rendkívüli könyv. Akkor kevesen figyeltek fel rá, pedig a legfontosabb és legnagyobb hatású szociológiai publikáció lett azt követõen, hogy a húszas évek közepén kiadták Weber Gazdaság és társadalom címû mûvét. Ez a könyv a The Structure of Social Action volt" (22. old.).

Így kezdõdik Alexander könyvének 2. fejezete. De - kérdezi a szerzõ - vajon ki tudja, hogy mirõl szól ez a "rendkívüli könyv", amely sosem volt népszerû Európában, még szûkebb, szakmai körökben sem, s tegyük hozzá: Magyarországon alig ismerik. "Ki olvassa ma Parsonst?" - ismétli mûve utolsó fejezetében a kérdést a szerzõ. Fejtegetéseibõl és leírásaiból addigra megérthetjük, miért volt mégis annyira jelentõs ez a munka.

1937-ben Európa nagyobb részét diktátorok, a társadalomról való gondolkodást pedig szélsõséges elméletek uralják. Parsons erre a korszellemre reagált cselekvéselméletével. Mûvét a liberális társadalomelmélet, de nem az utilitarista eszmék védelmében írta. Ellenkezõleg. Az utilitarizmust s a rajta alapuló gazdaság- és társadalomelmélet torzításait tette felelõssé az európai liberalizmus elgyengüléséért. Ezért tekintette saját feladatának azt, hogy a szociológia alapzatául szilárdabb s egyúttal modernebb elméletet dolgozzon ki.

Úgy látta, hogy e munkálatokat több irányból veszély fenyegeti. Elõször is a materializmus felõl (ezt mások inkább empirizmusnak nevezik), mert az figyelmen kívül hagyja a célokat, értékeket, normákat, tehát az "idealista" tartalmakat. Azután egy torz individualizmus irányból, amely atomoknak láttatja az egyéneket és véletlenszerûnek a társadalmi rendet. Végül pedig az olyan kollektivizmus felõl, amely nem érzékeli az egyéni és társas cselekvéseknek, a társadalmi rend alapegységeinek a jelentóségét. E tévutakat, s fõleg az utilitarizmus és a szociáldarwinizmus zsákutcáit kikerülve próbálta megújítani a liberalizmus angolszász hagyományait.

Alexander történeti háttérrajzában ott látjuk Európa gyengülését és az amerikai fellendülését, a szociológia amerikanizálódását. Amerika azonban nemcsak az empirikus társadalomkutatásnak lett a terepe. A szociológiai elmélet elé is feladványként állította - fõként a világgazdasági válság és a "New Deal" után, tehát az 1930-as évek második felétõl-a modernitás, növekedés és stabilitás közös problémáit, összefonódó folyamatait. Parsons több mint harminc éven át, újabb és újabb fogalmakat és elméleti változatokat dolgozott ki e feladványok megoldására.

A Húsz lecke bõségesen idéz e változatokból és szívesen népszerûsíti õket. Alexander munkájának egyik fõ erénye éppen ez: a pontos összefoglalás, tömörítés, az ezoterikusan hangzó szövegek "lefordítása" ismertebb nyelvre, tehát az elméletek pedagógiája. Közben pedig felvillantja a kortörténet és az eszmetörténet érdekes összefüggéseit.

Jó példa erre Parsonsnak a fasizmusról szóló két rövidebb tanulmánya (mindkettõ újraközölve az 1954-es Essays in Sociological Theory címû gyûjteményes kötetben - New York, The Free Press). Az eredetileg 1942-ben megjelent elsõ mû - a Democracy and Social Structure in Pre-Nazy Germany - a nemzeti-szocialista diktatúra keletkezésének okait, a "Weimar jelenséget" vizsgálja. Egyik tézise szerint a német társadalom kettészakadt egy progresszivista (munkásokból, értelmiségiekbõl, tudósokból, baloldaliakból á11ó) és egy tradicionalista (arisztokratákból, az alsó középosztályból, vallási vezetõkbõl és az új középosztálynak velük szövetségre lépõ csoportjaiból álló) tömbre, s a két irányzat harcából 1932-t61 a tradicionalisták kerültek ki gyõztesen. A másik tanulmányt - a Certain Primary Sources and Patterns of Aggression-t - már a háború után írta Parsons (1947-ben jelent meg). Ebben az agresszió eredetét magyarázva a modern társadalmak egyik szervezeti feszültségére hívja fel a figyelmet. Arra, hogy milyen egyenetlenségek tapasztalhatók a hivatásszerû munka és a család világa között. A foglalkozás, a pénzkeresõ munka mindinkább személytelenné és instrumentálissá s egyre inkább a férfiak tevékenységi körévé lett a modernizáció során. Ezzel párhuzamosan a családi élet és a nevelés visszahúzódott a termelés, a forgalom és az igazgatás szféráitól, s mindinkább a nõk területévé vált. A felnövekvõ fiúgyerekek azonosulási tárgya így szükségképp az anya, a nagymama, a nevelõnõ, az óvónéni lett, s ez a körülmény késõbb, a kamaszkor idején súlyosan akadályozta fejlõdésüket.

Parsons szerint tehát a férfiak agresszivitásának kimeríthetetlen forrását táplálja az integrációnak a modern társadalmakra jellemzõ szervezeti formája. Arra pedig már 1942-ben is utalt, hogy a német családok rendkívüli mértékben zártak és nõ-központúak voltak. Még hangsúlyosabb volt bennük a "férfiasság kiegyenlítõ kultusza", s még nehezebben lehetett feloldani a nemi azonosulás feszültségeit. Az így adódó "frusztrációs többlet" azután szükségképpen vezetett a romantikus fantáziaképek elburjánzásához és a múltba vágyódáshoz. Ehhez járult a hierarchikus személyközi viszonyok és formalizmusok tisztelete. Az "agressziós többlet" elõbb befelé irányult, bûnbakot keresve, "gleichschaltolva" a progresszivista csoportokat, majd a modernista Nyugat felé fordult s azt próbálta ugyanígy megsemmisíteni.

Az ilyen tanulmányok szélesebb körû ismerete talán változtatna a Parsonsról kialakult sematikus képen is. Parsons igazi jelentõségét azonban nem ezekkel, hanem "többdimenziós elméletével" magyarázza a Húsz lecke.
 

A "többdimenziós" elmélet

A szociológiai elméleteket Alexander szerint két kérdés foglalkoztatja: a cselekvés és a rend. A cselekvés mindenfajta társadalmi jelenségnek, struktúrának és intézmények a forrása, a rend ("order") pedig a kollektív viszonyok megjelenését, szervezettségét, a társadalmak létformáinak szabályszerûségeit foglalja magában. A cselekvésre vonatkozó fogalmak nélkül nem látjuk az erdõben a fákat, ha viszont a kollektív renddel nem, csakis a cselekvõ egyénekkel foglalkozunk, akkor nem látjuk a fáktól az erdõt.

Az individualizmus-kollektivizmus dilemmája mellett azonban egy másik nehézséget is át kell hidalnia a teoretikusnak: az objektivista ("materialista") versus szubjektivista ("idealista") szociológiai nézõpontok egyoldalúságait. "Az idealista hagyományokon belül a normákra összpontosítottak a kollektivisták és az egyéni erõfeszítésekre az individualisták. Ezzel szemben a materialista hagyományt követõ kollektivisták a létfeltételekre, az individualisták pedig az eszközökre fordították figyelmüket. Parsons úgy alkotta meg a cselekvési egység modelljét, hogy magába foglalja mindezeket a hangsúlyokat, s teszi ezt anélkül, hogy áldozatául esnék egyoldalúságaiknak" (24-25. old.).

A Húsz lecke tehát azzal magyarázza Parsons elméleti munkásságának rendkívüli jelentõségét, hogy szintetizálta a cselekvés és a rend problémakórét, illetve a materializmus (empirizmus) és idealizmus (normatívizmus) elemzési szempontjait. Ez a "többdimenziós elmélet" azonban maga is többször változott. Az 1937-es elsõ változatot még döntõen a voluntarizmus és normatívizmus jellemezte, míg a középsõ korszak nagy mûveit fõként az "egyensúly" követelményeinek megfogalmazására tett kísérletek.

E középsõ korszakot a strukturalista funkcionalizmus kibontakozását leginkább az 1951-ben megjelent két nagy monográfia, a The Social System és az E. Shilsszel közösen írt Toward a General Theory of Action fémjelzi. Parsons társadalomelméletének ekkor lesz kulcsfogalma a differenciálódás, a bevonás ("inclusion") és az érték-általánosítás. Mindhárom fogalom a társadalmi változás egy-egy mozzanatára vonatkozik, s olyan tendenciákat jelöl, melyek a modernizáció során váltak hangsúlyosakká és átütõ erejûvé. Persze "modernizációról" szólva is arra kell gondolnunk itt, amire Parsons a negyvenes évek végétõl utalt: az integrációját fejlesztve és egyensúlyozva megõrizni tudó fejlõdésre, a stabilitás és növekvõ bõség amerikai társadalmára. A Húsz lecke itt is tömören és pontosan tanít meg a "nagy elméletre". Például az "érték-általánosítás" ("value generalization") fogalmát így ismerteti: "A demokratikussá és individualistává váló társadalomban széles körû érték-általánosításra van szükség, mert nem maradhat közvetlen kapcsolat egyfelõl egy bizonyos érték, másfelõl egy bizonyos tevékenység között. Ha ilyen kapcsolat fennmarad, ha konszenzuális értékek közvetlenül ellenõrzik a tevékenységet, akkor nincs helye a különbözésnek, racionalitásnak és változásnak. Az általános értékek viszont forrásai lehetnek az egyezkedéseknek, de nem szabályozzák részletekbe menõen a mindennapi életet" (78. old.).

Az érték-általánosítások hatásai a differenciáció és a bevonások trendjeinek hatásaival együtt az "intézményesített individualizmusban" ("institutional individualism") összegezõdnek. Ez megakadályozza az embereket központilag szabályozó hatóság mûködését, s fenntartja a cselekvéskoordináció, illetve az értelmezés és értékelés esetlegességeit ("kontingenciáit"). A nyitott döntési helyzetekbe lépõ egyének lehetõségei azonban nagyon is korlátozottak, hiszen egyikük sem határozhatja meg egyedül a döntési tényezõket, s mindegyiküknek figyelembe kell vennie a partnerek elvárásait.

Ezek bemutatásából is érdekes részletekre derül fény. Például arra, milyen nagy hatással volt Freud, s fõként a "felettes én" fogalma Parsonsnak a személyiségfejlõdésrõl és szocializációról kidolgozott elméletére. Sõt, arra is, ahogyan megfogalmazta a páros interakciók mint alapegységek sajátos kétoldali nyitottságát, az "egymást kiegészítõ elvárások" egyensúlyát és a "kettõs kontingenciát". Ugyancsak érdekes a szociális rendszerekrõl, az integrációról és az allokációs mechanizmusokról szóló fejtegetés. Alexander itt is szívesen hivatkozik társadalomtörténeti összefüggésekre, azokra a kérdésekre, melyek a jóléti állam kiépítésével kapcsolatban foglalkoztatták a modernizáció mintaállamává lett Amerikát. Ilyen történeti háttér elõtt a Húsz lecké-ben sokkal élettelibbé válnak a funkcionalista rendszerelmélet konstrukciós problémái is.
 

Elméletek és dilemmák a parsonsi "birodalom" után

A hatvanas évek közepétõl megváltozott az amerikai társadalomfejlõdés és a szellemi élet. A vietnami háború és a békemozgalmak, a jóléti állam válsága és a diáklázadások új fényben láttatták Amerikát, a gazdagságot, a növekedést, a fogyasztói társadalmat, a mûszaki haladás és felhalmozás értelmét. A változások új kérdéseket indukáltak a szociológiában is. Parsons elmélete ettõl kezdve konzervatívnak bizonyult és dimenzióira bomlott- akárcsak az az értékrendszer, amelyet megörökített és kifejezett.

"A szociológiai elmélet története a második világháború után bizonyos értelemben nem más, mint a "parsonsi birodalom" felemelkedésének és hanyatlásának története. Parsons "hanyatlása" azonban maga is egyfajta felemelkedéssel járt, nevezetesen új elméleteket eredményezett, melyek azután maguk tettek szert intellektuális népszerûségre és tekintélyre. Ezek az elméletek mind szembenálltak a funkcionalizmussal, mégis mind kötõdtek, meghatározó módon, Parsons elméletéhez" (281. old.).

A "nagy elmélet" tehát elkerülhetetlen felbomlásában is kivételesen tanulságos volt. Legfõbb tanulságát éppen a belõle származó "utódelméletek" szolgáltatták, amelyek mind a strukturalista-funkcionalista elvek kritikájából formálódtak. Ezek nyomán ugyanis világosabbak lettek a szociológiai elméletképzés "alapproblémái", általános érvényû ismeretelméleti és módszertani követelményei. Az új elméletek együttese, az elkülönült szemléleti dimenziók halmaza értette meg a "több dimenzionalitás" jelentõségét is. Erre próbálja szakadatlanul figyelmeztetni olvasóját a Húsz lecke.

Alexander tudományképében sokféle elméletképzõ dimenzió található. Ezek egyik, metaelméleti tengelye az individualizmus-kollektivizmus, a másik pedig racionalizmus-normativizmus. E "változók" permutációi révén csoportosíthatók az elméletek. A racionalista individualizmus csoportjába kerül a csereelmélet és a racionális döntéselmélet; a racionális kollektivizmus csoportjába a marxizmus; a normativista individualizmus csoportjába tartozik a szimbolikus interakcionizmus és az etnometodológia, míg a normativista kollektivizmushoz a hermeneutika és a "kulturális szociológia".

Ezekhez az elmélettípusokhoz sajátos dilemmákat rendel Alexander. A Húsz leckében ezek közül háromról olvashatunk: az individualista, interpretációs és marxista dilemmáról.

Az individualista társadalomelméletek dilemmája az, hogy a cselekvési és döntési helyzetek, az elõfordulások (kontingenciák) nyitottsága miatt nem tudják a "rendet" értelmezni. Mégis szociológiai keretben kell gondolkodniuk, ezért aztán csak két rossz között választhatnak: vagy a véletlennel, vagy pedig egy rejtett kollektivista kategóriával magyarázzák az integrációs és társadalomszervezeti formákat, a csoportszolidaritást, a magatartás normatív szabályozását, s minden más, elméletükbõl kimaradt jelenséget. Az "individualista dilemma az, hogy választani kell egyfelõl a maradványkategóriák meghatározatlansága, másfelõl a tiszta kontingencia véletlenszerûsége között" (223. old.).

Ugyancsak megoldhatatlan az interpretációs dilemma (327. old.), amely elõtt a hermeneutika és a "kulturális szociológia" találja magát. Ezek az irányzatok feltételezik a jelentések és kontextusok kollektív elrendezettségét. De szakítván a szociológiai determinizmussal, kénytelenek minduntalan kontingens szerkezetekre, illetve olyan tényezõkre hivatkozni, amelyek nem állhatnak össze "kulturális rendszerré". Fel kellene adniuk az igényüket, hogy általános érvényû szabályszerûségeket fogalmazzanak meg - s Clifford Geertz ezt meg is tette a The Interpretation of Cultures címû kötetében.

A marxista dilemma a determinizmus és voluntarizmus megoldatlan kettõsségébõl fakad. A marxisták vagy feladják az utópizmust és a forradalmi radikalizmust (ezt tette a szociáldemokrácia) - s akkor alig lehet megkülönböztetni õket a liberálisoktól -, vagy pedig a hiperaktivizmust és voluntarizmust választják (mint Lenin a "Mi a teendõ?"-ben, mint Mao és mint a nyugati "spontik" és mások) - ez a választás azonban eltávolít az "objektív feltételektõl" és a "törvényszerûségek" figyelembevételétõl.

E dilemmák is jelzik, hogy Parsons, a szintetizáló mennyire abszolút, már-már mennyei magasságokba emelt tekintély Alexander elemzéseiben. A leckéket olvasva egy idõ után már nem is csodálkozunk azon, hogy Parsonst több helyütt Hegelhez hasonlítja, ahhoz a gondolkodóhoz, aki ugyancsak az ész és egyéniség földi megvalósulását, testet öltését fedezte fel saját országában. Az "új Hegel" után jöttek tehát az utódok, az "új neohegeliánusok", J. Rextõ1, G. Homasntól és R. K. Mertontól kezdve H. Garfinkelen át C. Geertzig. Az általuk képviselt elméleti irányokból most a szimbolikus interakcionizmusról szóló leckéket emelem ki példaként a Húsz lecke tanulságaira.

Alexander szerint G. H. Meadnek sikerült egyesítenie az individualizmus és a kollektivizmus társadalomelméleti követelményeit, míg a késõbbi interakcionisták eltávolodtak ezektõl a követelményektõl. Meadet - noha már ó sem tudta teljesen kikerülni az individualizmus buktatóit - még az a kérdés foglalkoztatta, hogy miként válnak szociális intézményekké az individuális gesztusok, és erre adott választ a "szerepátvétel", az "általánosított másik" fogalmával, az "én" két minõségének ("I" és "Me") megkülönböztetésével. Mead követõi azonban, s közülük fõként H. Blumer, még mélyebb csapdába jutottak amiatt, hogy elvonatkoztattak az érdekviszonyoktól, a társadalmi kényszerektõl és a szociális meghatározottságoktól, hatalomtól és tulajdontól, szolidaritástól és konfliktustól.

Alexander itt, a "self-indication" ("énjelzés") fogalmának elemzésekor igen aprólékosan nyomon követi azt, hogyan fordult visszájára az interakcionizmus eredeti szándéka. H. Blumer mûveiben a cselekvõ személy már nem együttmûködések folyományaként és egy dialógus keretei között, hanem mint "meghatározatlan meghatározó", afféle demiurgoszként dönti el, hogy a "dolgok" mit jelentenek. Az interakciós partnerek így múlttalanná, történetietlenné válnak, hasonlóvá azokhoz az elvonatkoztatásokhoz - ez Alexander egyik legérdekesebb megfigyelése -, amelyekbõl a csereelméletben formálnak szereplõket (220. old.).

Négy irányzatról olvashatunk, amelyeket annak alapján különböztet meg a szerzõ, hogy az 1950-es évektõl az interakcionisták mennyire zárkóztak el a "kollektivista szempontoktól", tehát mennyire követték H. Bulmert, illetve próbáltak visszatérni G. H. Mead eredeti eszméihez. Eszerint térnek el egymástól:
- a "tiszta blumeriánusok" (ide sorolja a "címkézés"-elmélet híveit, fõként H. Beckert),
- R. Turner és a "kollektív magatartás"-elmélet más hívei,
- az ún. "iowai iskola" tagjai (M. Kuhn) és Sheldon Stryker, akik a strukturalizmussal próbálták egyesíteni az interakcionizmust,
- E. Goffman és a "dramaturgiai metafora" mûvelõi.

A nyolcvanas évekkel új korszak köszöntött nemcsak a szimbolikus interakcionizmusra, hanem a szociológiai elméletek egészére is. Új témák jelentek meg - mint például a mikro- és makroszint közötti összefüggések, a pragmatista hagyomány felélesztése, illetve a társadalom kommunikációs alapjai -, s velük az elméleti tájékozódás is új irányok felé halad. Ezzel lett vége a Parsons elleni "lázadásnak" is, s ekkor kezdtek körvonalazódni egy radikálisan új szintézis igényei.
 

"Pótleckék" kellenek

Könnyen csalódhat, aki komolyan veszi a Húsz lecke alcímét és a második világháború utáni szociológia "teljes" történetét várja J. Alexander munkájától. E történet fontos részletei közül sok minden fog hiányozni a magyar olvasó számára. Nem talál "tématörténetet" (a legfontosabb elméleti témák alakulásának, vitáinak s jelen állásának bemutatását); nincs benne "szociológus- és intézménytörténet"; alig esik szó az elméletek tudományos hatásairól (a filozófiától kezdve a pszichológián és etnológián át a történettudományig), illetve alkalmazásaikról az empirikus kutatásokban, "szakszociológiákban", módszertanokban; nem tárgyalja a szociológiai elméletek szerepét a modern gazdaságban, politikában, iskolaügyben, a társadalmi tervezésben, reformizmusban, az elõrejelzésekben és próféciákban; végül hiányzik annak bemutatása is, hogyan váltak szociológiai fogalmak és koncepciók az értelmiségi vagy (fõként Amerikában) középosztályi "közbeszéd", tömegkommunikáció, tömegkultúra stb. jellegzetes részeivé és tartalmaivá.

A szerzõ maga hangsúlyozza, hogy a szimbolikus interakcionizmus volt az egyetlen olyan szociológiai elmélet, melynek kereteit Amerikában - a pragmatikus filozófusok - dolgozták ki. Ennek ellenére a "parsonsi birodalom felbomlásáról" szóló történetek valamennyi fõszereplõje amerikai teoretikus, s J. Alexander csak mellesleg említi az európai elõdöket és kortársakat. (Eléggé feltûnõ, hogy például P. Bourdieu neve elõ sem fordul a könyvben.) A Húsz lecke igen kurtán bánik az osztályelméletekkel, szót sem ejt a világrendszer-elméletekrõl stb., stb. S tovább folytathatnánk a "teljességi" hiányok felsorolását és a pótleckeigényeket.

De hát ez a munka nem monográfia, hanem bevezetés - az amerikai szociológiai elméletekbe. Magyar nyelven nem talál hasonló tárgyú mûvet az olvasó. Ezért is érdemes lenne lefordítani és kiadni nálunk. Ami pedig kimaradt, azt máshonnan kell megismerni. Valószínûleg nehezen talál majd az olvasó ilyen körültekintõ, világosan érvelõ és jó tankönyvet, mint a Húsz lecke.