Tudományunkat olykor a társadalomtudományok "királynõjeként" emlegetjük. Míg ebben kétségtelenül van némi önelégültség, a szociológiának valóban vannak erényei, melyek olykor feledésbe merülnek - köztük olyan erények is, amelyek a többi társadalomtudományban vagy nincsenek meg, vagy ha igen, akkor nem egészen ugyanolyan formában. Manapság fel kell hívni a figyelmet ezekre az erényekre, amikor mindenki a szociológia válságáról beszél, és az egyetemek költségcsökkentõ adminisztrátorai vadásznak a megszüntethetõ vagy legalább alaposan megnyirbálható tanszékekre. Tudományágunk így egyre inkább a többi társadalomtudomány elõrecsomagolt bûnbakja akárcsak New York a többi amerikai nagyváros és a szegények a társadalom többi tagja számára. Ha ezt meg akarjuk akadályozni, kicsit többet kellene büszkélkednünk erényeinkkel, mint eddig.

Úgy vélem, a szociológia legalapvetõbb erénye pluralisztikus jellege, ami azt jelenti, hogy véleményünk nemcsak a szociológia természetének és céljainak tekintetében tér el, hanem még erényeit illetõen is. Az alábbiakban a szociológia néhány erénye következik - ahogy én látom és mûvelem e tudományt.

Változatosság és sokszínûség. Azért is tekintjük szakterületünket királynõnek, mert maradvány jellegû társadalomtudomány, vagyis mindazon társadalmi jelenségekkel és problémákkal foglalkozik, amelyeket nem tanulmányoz az antropológia, a közgazdaságtan, a történelem, a politológia vagy a pszichológia. Ez a körülmény a szociológiát változatosabbá és sokszínûbbé teszi a többi társadalomtudománynál és állandó mozgásban tartja, hiszen új szakterületek alakulnak ki, amikor Amerika megváltozik vagy új problémákat vet fel. Nagy hasznunkra van - elméleti és empirikus vonatkozásban egyaránt -, hogy tudományunkba folyamatosan érkeznek újdonságok, új izgalmakkal együtt. Igaz, a szociológia újszerûsége a divatos jelszavaktól való elragadtatáshoz is vezethet, mint amilyenek mostanában a posztmodernitáshoz kapcsolódnak. A folytonosan terjeszkedõ szociológia imperialisztikus is, de az a többi, kevésbé sokszínû társadalomtudomány is. Mi több, azok a tudósok, akik szerint minden tudománynak kell legyen egy j61 körülhatárolt "magja", amelyre a figyelmet összpontosítani kell, kritikusan szemlélik a szociológia sokszínûségét. Körükben szociológusok is akadnak. E kritikusok igyekeznek is meghatározni, szerintük mi tudományuk "magja", hogy így megszabhassák, szerintük melyek a helyénvaló és nem helyénvaló kutatási területek. Ez azonban véget vethet az úttörõ kutatásoknak és intellektuális terméketlenséggel fenyeget, amikor a tudósok konformitását követelik meg azok, akiknek hatalmában áll a tudomány "magjának" a meghatározása.

A szociológia sokszínûségének egy másik hátrányos következménye az, hogy nem szolgál olyan rövid és szabatos öndefiníciókkal, amilyeneket a jelek szerint az adminisztrátorok vagy fõnökeik igényelnek. Én magam mindig úgy gondoltam, hogy a szociológia azt vizsgálja, miként bánnak és viselkednek az emberek egymással a családban, más informális csoportokban és a formális szervezetekben, de tevékenységünket nem lehet olyan gyorsan és könnyen egyetlen szóval fémjelezni, mint mondjuk a közgazdaságtant a pénzzel, a politikatudományt a hatalommal és tekintéllyel vagy a történelmet a múlttal. Mondhatjuk ugyan, hogy mi a társadalmat tanulmányozzuk, de akkor ránk hárul az a hálátlan feladat, hogy meghatározzuk, mi a társadalom.

A színfalak mögé húzódás. A szociológia egyik fõ vonzereje számomra az volt, hogy készségesen a "kulisszák" mögé vonul, hogy végignézze - Erving Goffman klasszikus metaforájával -, miként építik fel a társadalmi szereplõk "alakításaikat" a társadalmi életben. Tevékenységünk oly mértékben sajátos, amennyire azokat a normális szakmai fogásokat keressük és vizsgáljuk, amelyek segítik az informális és formális csoportok mûködését. Ezáltal olyasmit tudunk meg a társadalmi jelenségekrõl, ami nincs benne a hivatalos forrásokban, amit az átlagos megfigyelõ észre sem vesz. Az újságírók "leleplezéséiben" a kulisszák mögött gonosz vagy legalábbis morálisan kétes összeesküvés történik; a szociológusok viszont avval az ésszerûbb feltevéssel élnek, hogy minden társadalmi viselkedés igényel némi elõkészítést.

A marslakó nézõpontja. A színfalak mögé húzódás arra bátorít, amit egyben lehetõvé is tesz: a szociológia módszeresen függessze fel a társadalom konvencionális bölcsességét, tiszteletadását és uralkodó normáit. Ez tesz bennünket képessé arra, hogy az intézményeket és a csoportokat új, sõt tiszteletlen oldalukról, a marslakó nézõpontjából nézzük - ahogy régebben mondogattuk, mielõtt kiderült volna, hogy a Mars lakatlan. A marslakók ugyanis, akárcsak más szenvtelen és távolságtartó megfigyelõk, néha eretnek felismerésekre juthatnak és olyan újszerû metaforákat kínálhatnak az intézmények és csoportok viselkedésének megértéséhez, amire a többi társadalomtudományban csak ritkábban kerül sor - az antropológia kivételével.

Közel az emberekhez. Még mindig egyedül állunk abban a tekintetben, legalábbis mindaddig, amíg több antropológus nem kezd terepmunkát Amerikában, hogy jó néhányunk úgy kívánja megérteni a társadalmat, hogy hosszan beszélget vagy együtt él azokkal az emberekkel, akiket tanulmányoz. Bár a "kemény" tudósok lebecsülhetik az eredményt a "puha" adatok miatt, ezek az "etnográfiai" módszerek a legjobbak arra, hogy megismerjük, akiket tanulmányozunk. Valójában "tudományosabbak" a rövid, személytelen és gyakran felületes közvélemény-kutatásnál vagy felmérésnél, a gyakran önbeteljesítõ kísérletnél vagy a nem társadalomkutatók által gyûjtött, ismeretlen érvényességû számadatok statisztikai manipulációjánál is.

Ugyanennyire fontos az, hogy a mélyinterjú vagy a "részt vevõ megfigyelés" a legjobb módja a társadalom alulról fölfelé avagy középrõl föl- majd lefelé történõ szemügyrevételének. Az "utcai szintrõl" nyert kép szépen kiegészíti vagy épp leleplezi az állami intézmények és elitek által közölt hivatalos képet. Ilyen kutatási módszerekkel lehet mélyebb tartalmat adni azoknak a "sztoriknak", amelyeket az újságírók mindössze néhány órányi "utánjárás" vagy kutatás után írnak meg, s ezáltal rendszeres képet alakítanak ki arról, "igazából" mi is történik a társadalom mikro- és makroszektoraiban. Ha összekapcsolódik a makroszociológiai, történelmi és összehasonlító vizsgálatokkal, akkor a terepmunka avagy az etnografikus kutatás segít a legjobban megértenünk, hogy mi történik országunkban.

Amerika megértéséhez természetesen gyakran kellenek a számok is, akárcsak az említett másfajta kutatási módszerek. Ráadásul sok szociológus "tudósnak" tartja magát, aki arra kap pénzt és azért kap elismerést, hogy olyan kvantitatív és analitikus szociológiát mûveljen, amely nagy elméletek és közép-szintû teóriák felállításával és igazolásával foglalkozik. Egy ideális világban ezt a fajta nomotetikus természetû szociológiát másképp neveznék, mint az idiografikusat, amely a saját társadalmunk megértésére törekszik. Ebben a világban azonban a két szociológiának együtt kell élnie és meg kell birkóznia azzal a hatalmas ellentmondással, amelyet minden társadalomtudomány átél: hogy a kutatásfinanszírozók elsõsorban tudományt akarnak, míg a kezdõ egyetemisták és a nagyközönség Amerikát akarja megérteni.^*

A társadalom jobbítása. Az amerikai szociológia kialakulásakor részben az egyházakhoz kapcsolódó diszciplína volt, amely a társadalom megjavítására és a szociális problémák felszámolására törekedett. Bár már régen szekularizálódott, ez a késztetés sosem múlt el. Igaz, manapság sokat törjük a fejünket a jobbítás számos lehetséges jelentésén és azon, miként szerkesztik meg és viszik bele a köztudatba a sajátos szociális problémákat az egyes érdek- vagy más jellegû csoportok. A jobb társadalomra törekvés mindazonáltal még mindig ott bujkál a szociológia tudományában is.

A szociológia reformer hagyománya miatt gyakran vált népszerûtlenné a politikai, illetve a kulturális konzervatívok körében. Az 1960-as években - amire ma néha mint a diszciplína aranykorára tekintenek, amelyhez a mai szociológusok fel sem érhetnek - a szociológiát sûrûn érte az a vád, hogy túl sok radikálist képez. Manapság is ezért bírálják, de a jelenlegi konzervatívok harci jelszava a "politikailag helyes".

A marxisták sem kedvelik a reformista szociológiát, de a konzervatívokból inkább lesznek egyetemi vezetõk. Többük már megpróbálta megszüntetni a szociológiai tanszéket. Gyanítom, hogy reform-szándékunk azon kezdõ egyetemistáknak sem vonzó, akik jogi, üzleti vagy orvosi pályára készülnek, bár ugyanez csábítóbbá teszi a szociológiát a leendõ szociális munkások és tanárok, valamint az etnikai és más kisebbségek eljövendõ aktivistái számára.

Mi több, ha az a gazdasági válság, amely állítólag minden poszt-indusztriális társadalmat fenyeget, ténylegesen bekövetkezik és politikai, társadalmi. kulturális és etnikai válságokkal párosul, akkor talán ismét felfedezik a szociológia azonnali és közvetlen relevanciáját. Akkor ez lesz tudományunk újabb, széles körben elismert erénye, de csak akkor, ha ezúttal több válasszal tudunk szolgálni, mint az 1960-as évek végén. Figyelembe véve az azóta bekövetkezett haladást a teoretikus, az empirikus és a gyakorlat-orientált kutatásokban, erre még képesnek is bizonyulhatunk, és ebben az esetben több hitelt érdemel, mint ma az a gondolat, hogy a szociológia a társadalomtudományok királynõje.

Végül, de nem utolsósorban úgy érzem, hogy a felsorolt erényeknél fogva a szociológia valamivel kevésbé kicsinyes és tiszteletlenebb, mint néhány társtudománya. Természetesen egyik erénye sem menti szívósan õrzõdõ hibáit: a szerencsétlen zsargont az angol nyelv helyett, a nyilvánvaló túl sok kvalitatív és kvantitatív vizsgálatot, a triviális és unalmas bevezetõ kurzusok feleslegesen nagy számát, továbbá olykor azt a tendenciát, hogy a mûvekben és a kutatásban mellõzzék a teoretikus és empirikus szigort, a logikát és a józanságot. E fogyatékosságok gyakran elfedik erényeinket és ezáltal rontják kilátásainkat a holnap szoros költségvetési világában.
 

* E témával részletesebben foglalkoztam 1988-ban, az Amerikai Szociológiai Társaságban tartott elnöki beszédben, illetve 1989-es tanulmányváltozatában: "A szociológia Amerikában: a szakma és a közönség" American Sociological Review, (54) I: 16.