Kelet-Európában az elmúlt évek alapvetõ politikai és gazdasági átalakulása közepette országos tripartit intézmények jelentek meg a színen, és tárgyalások (konzultációk) zajlottak le a kormányok, a szakszervezetek és a munkáltatók között. E folyamat Magyarországon kezdõdött el, ahol a Németh-kormány 1988-ban létrehozta az Országos Érdekegyeztetõ Tanácsot; a példát követte a "bársonyos forradalom" utáni Csehszlovákia, ahol mind a föderáció, mind a köztársaságok szintjén életre hívták a Gazdasági és Társadalmi Megegyezés Tanácsát (Musil 1991). Hasonló gyakorlat vette kezdetét Bulgáriában (1990) és más országokban (Thirkell-Tseneva 1991). Lengyelországban - többéves bipartizmust követõen - 1993-ban tripartit állami vállalati paktum született (Tyszkiewicz 1992). A jelen elemzés arra - a kutatók és a politikai megfigyelõk számára talán egyaránt érdekes - kérdésre keres választ, hogy mit jelent a tripartizmus a régióban, és milyen politikai-gazdasági lehetõségek és kényszerek vezettek el megszületéséhez, illetve határozzák meg mûködését? A tanulmány - amely elsõsorban a három, illetve Csehszlovákia kettéválasztásával négy visegrádi országra, valamint Bulgáriára összpontosít - egyfajta elsõ kísérlet az összehasonlító elemzésre, amelynek lehetõségeit természetesen behatárolja a folyamat újszerûsége és a megbízható információk szûkössége.
 

A politikai-gazdasági színpad

A tripartizmus¹ (az állam, a szakszervezetek és a munkáltatók közötti - tehát a munkaügyi - kapcsolatok e sajátos formája) a politika és a gazdaság folyamataitól alapvetõen meghatározott jelenség.

A kelet-európai régióban az 1989-1990-ben megkezdõdött (felgyorsult) átalakulás céljai azonosak: a piacgazdaság és a pluralista parlamenti demokráciák kiépítése. E cél felé az egyes országok, eltérõ örökségükbõl és mai adottságaikból is fakadóan különbözõ utakon haladnak (Bruszt 1992; Stark 1992; Héthy 1993; Thirkell et al.1993). Csehszlovákiában a "bársonyos forradalom" vitte az utcára a tömegeket az elõzõ rendszer megdöntésére, a lengyel fokozatos átmenet a Jaruzelski-rezsim és a Szolidaritás tárgyalásos megállapodásán nyugodott (1989-90), hazánkban pedig - az ugyancsak kerekasztal tárgyalásokon elért megállapodások (1989) alapján - "választási verseny" révén történt meg a rendszerváltás (Bruszt 1992), Bulgáriában a szocialisták (ex-kommunisták) 1991 végéig kormányzó erõ maradtak. Szervezett és jelentõs társadalmi támogatottsággal rendelkezõ ellenzék a múlt rendszerrel szemben csupán Lengyelországban jött létre (a Szolidaritás, 1980 körül), a többi országban az új politikai erõk hatalomra jutásukat megelõzõen, illetve azt követõen igyekeztek ezt a támogatást - több-kevesebb sikerrel - kiépíteni (Róna-Tas 1991).

A piacgazdasági átalakulás és a makrogazdasági stabilizáció feladatai valamennyi országban egyszerre jelentkeztek. A gazdasági (és szociális) programok eltérõ koncepciók jegyében születtek és más-más vágányokon haladnak. Például Lengyelországban a Mazowieczki-kormány (illetve Balcerowicz pénzügyminiszer) nevéhez fûzõdõ eredeti gazdasági program (1990) az ún. "sokkterápia" jegyében fogant: gyors átalakulást és stabilizációt ígért, a lakosság (átmeneti) nagy áldozatvállalásáért a helyzet gyors javulását helyezte kilátásba. Hazánkban a Németh-kormány (majd ezt követõen az Antall-kormány) egyaránt a "fokozatos reformokra" helyezte a súlyt, és úgy tervezte, hogy a lakosság fokozatosan növekvõ anyagi terhelését "szociális védõháló" ellensúlyozza, amely gondoskodik a gazdasági folyamatok áldozatairól. Az elõzõ stratégia a neoliberális, az utóbbi a szociális piacgazdaság filozófiájának alapjaira építkezett.² Csehszlovákiában, jóllehet az 1990-es gazdasági program neoliberális közgazdászok (így az akkori pénzügyminiszter Klaus) meghatározó befolyása alatt született, az átalakulás stratégiája - a szociális átalakulás forgatókönyvét is figyelembe véve - közelebb esett a magyar fokozatossághoz, mint a lengyel sokkterápiához (Musil 1991). Azóta a kezdetben tiszta alternatívák számos változáson mentek keresztül és sok vonatkozásban összemosódtak. Bulgáriában a gazdasági átalakulás feladatai jelentós késéssel kerültek napirendre.

Az átmenet sajátosságaiból fakadt az a tény, hogy hazánkban, Lengyelországban és Bulgáriában az elõzõ rendszer intézményei és szereplõi (a munkaügyi kapcsolatok intézményei, a hagyományos szakszervezetek) a helyükön maradtak, míg Csehszlovákiában viszont az események elsöpörték õket (a korábbi szakszervezeti szövetséget feloszlatták és új szakszervezetek alakultak). Ebbõl adódóan a munkaügyi kapcsolatok fejlõdése az elõzõ országokban fokozatosan, egyfajta kontinuitást megõrizve, Csehszlovákiában pedig "törés", a korábbi helyzet felszámolása révén valósul meg.
 

A tripartizmus születése

Mi indította a régió országait (kormányait, szakszervezeteit, munkáltatóit) arra, hogy az országos intézményes tripartizmus (tárgyalások és megállapodások) útjára lépjenek? Emellett - legalábbis az átmeneti idõszakban - erõs (nem annyira filozófiai, hanem nagyon is pragmatikus) érvek szóltak:

1. A tripartizmus - mint ezt számos fejlett piacgazdaság, köztük Ausztria, Németország, Svédország stb. második világháború utáni, de fõleg 1970-es évekbeli története mutatja³ - fontos szerepet tölthet be az ipari, a társadalmi együttmûködés erõsítésében és a béke megõrzésében; része volt politikai és gazdasági átalakulási folyamatok lebonyolításában is - mint Spanyolország példázza.

Közép-Európában a sok szempontból vitatott gazdasági programok számos vonatkozásban eredményesek voltak (a gazdaság egyensúlyának javítása, az infláció lefékezése), ugyanakkor (átmenetileg) a GDP, az ipari termelés hanyatlását, a termelékenység további romlását, a reálbérek és az életszínvonal csökkenését, fokozódó szegénységet és növekvõ munkanélküliséget hoztak magukkal, miközben az infláció is kettõs számjegyû maradt. Ez magában hordozza a növekvõ társadalmi feszültségek - szélsõ esetben a társadalmi robbanás - veszélyét (Héthy 1991).

2. A tripartizmus valamennyi részese számára legitimitásuk és társadalmi támogatottságuk kölcsönös megerõsítését ígérte.

A kibontakozó piacgazdaságok és parlamenti demokráciák fõ társadalmi szereplõi, az átalakulás körülményeibõl adódóan, valamennyien a legitimitás és/vagy a társadalmi támogatottság hiányával küzdenek. A munkaügyi kapcsolatok azon szereplõinek (hagyományos szakszervezetek, munkáltatói szervezetek), amelyek átélték a rendszerváltást, "bizonyítaniuk kell" legitimitásukat, tagsági támogatottságukat.

A társadalmi támogatottság szemszögébõl nézve különösen érdekes a kormányok és a szakszervezetek viszonya; az utóbbiak jelentõsége két szempontból is növekedni látszik: egyfelõl a lakosságnak éppen azok a tömegei (a bérbõl és fizetésbõl élõk) tartoznak tagjaik közé, akik a gazdasági átalakulás legsúlyosabb terheit viselik, másrészt a szakszervezetek megõrizték tömegszervezet jellegüket, míg az új politikai pártok (szemben a korábbi kommunista tömegpártokkal) legfeljebb néhány tízezres stabil tagsággal rendelkeznek (Thirkell et al. 1993).

A szakszervezeti helyzetkép igen változatos. Egyfelõl valamennyi országban létrejöttek, még a rendszerváltást megelõzõen, illetve annak kezdeti szakaszában ún. független vagy alternatív munkavállalói szervezetek: ezek a lengyel Szolidaritás mintájára szervezõdtek, és valóban tagságukra támaszkodtak (így a késõbb a Ligába tömörült szakszervezetek, a munkástanácsok hazánkban, a Podkrepa Bulgáriában stb.). Másfelõl (Csehszlovákia kivételével valamennyi országban) fennmaradtak a korábbi szakszervezetek: ezek újradefiniálták funkcióikat (a munkavállalói érdekképviseletet jelölve meg elsõdlegesnek), deklarálták függetlenségüket (az akkor még létezõ) kommunista pártoktól, decentralizálták és demokratizálták szervezeti struktúráikat és (gyakran) maguk is pluralizálódtak.

E sajátos és összetett fejlõdési folyamat (ismételten Csehszlovákia kivételével) igen összetett viszonyokhoz vezetett: Magyarországon, mint ismeretes, hét szakszervezeti konföderáció létezik, közülük ma hat alkotja az Érdekegyeztetõ Tanács (ÉT) munkavállalói oldalát, Lengyelországban pedig a (ma már megosztott) Szolidaritás és a hagyományos OPZZ, Bulgáriában a Podkrepa és az átalakult régi szakszervezetek (CITUB) uralják a munkavállalói érdekképviseletet. Az új és a hagyományos szakszervezetek együttes jelenléte a pluralizmussal együtt a megosztottság elemét is magával hozta: a Szolidaritás és az OPZZ között nincs (vagy alig van) "beszélõ viszony", Magyarországon pedig éles szembenállás terhelte (1991-92) mindenekelõtt az MSZOSZ, a Liga, és a Munkástanácsok kapcsolatát. A feszültség fõ forrásait a legitimitás és (hazánkban) a reprezentativitás⁴ kérdései jelentették, emellett közrejátszott benne a szakszervezeti vagyonmegosztás évekig megoldatlan, tüskés problémája. (Ezt egyedül Csehszlovákiában sikerült azonnal rendezni.)

3. A térségben hagyományai vannak a kormány és a szakszervezetek politikai kényszer alatt született és gyakorolt (korporatista) bipartit együttmûködésének, vagy ahol a munkáltatói szervezetek már korábban az önállósulás útjára léptek, az ilyen tripartit kooperációnak; ebbõl egyenesen vezet az út a most már nem kényszerbõl fakadó, önkéntesen vállalt együttmûködés felé.

4. A régióban növekvõ szerepet betöltõ nemzetközi szervezetek - köztük a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (ILO) mellett a Világbank, az Európai Közösség - különféle megfontolásokból jelentõséget tulajdonítanak a tripartizmusnak és, úgy tûnik, szívükön viselik a fejlesztését.⁵

Mindezek az érvek, természetesen nem azonos módon fejtették ki hatásukat a régió országaiban. Hazánkban az Antall-kormány (1990), Bulgáriában a Demokratikus Erõk Uniójának új kormánya (1992) már örökségük részeként kapták a tripartit struktúrákat, és a kérdés akként merült fel: megõrizzék és megerõsítsék, vagy korlátozzák, esetleg felszámolják azokat? A válasz, amely Magyarországon született meg, pozitív volt (Héthy 1992), Bulgáriában viszont a tripartizmus erõs korlátozását tartalmazta.⁶ Csehszlovákiában az 1990-92-ben hatalmon volt politikai erõk szociáldemokrata áramlataiban fogant meg a gondolat, amikor is 1990 õszén az új politikai rendszer vadonatúj szakszervezetei szembekerültek az ugyancsak vadonatúj kormánnyal (és parlamenttel). Lengyelország sajátosságát az adja, hogy a Szolidaritás - szakszervezet és politikai mozgalom - 1988/90-ben "elfoglalta" a parlamentet és a kormányt, miközben - a hagyományos OPZZ mellett - a két nagy szakszervezeti tömörülés egyike maradt. A tripartizmus ekkor semmiféle elõnyt nem látszott kínálni, és (bár a társadalmi paktum gondolata felmerült) nem is jött létre. Amikor a Szolidaritás fokozatosan dezintegrálódott (Morawski 1992), és jobboldali pártokból álló koalíciók vették át a kormányrudat, a tripartizmus alternatívája - némi késéssel - 1992-ben került elõ.
 

A tripartizmus küldetése és mûködése

A tripartizmus jelentõségérõl és mûködésérõl megoszlanak a vélemények: némelyek szerint kizárólagos funkciója, hogy a "társadalmi konszenzusra" való hivatkozással legitimálja a kormányok szükség szülte népszerûtlen intézkedéseit, mások szerint csupán arra jó, hogy a kormány, a szakszervezetek, a munkáltatók kölcsönösen "megmutassák magukat" a társadalomnak, és vannak - kevesen, de a jelen írás szerzõje is idetartozik -, akik úgy vélik, hogy funkciója van (lehet) az új rend felépítésében és a társadalmi béke megõrzésében. (Ezt egyébként annak rögzítése mellett hangsúlyozzuk, hogy az elõzõ vélekedések sem alaptalanok.)

Milyen funkciókat tölthet) be tehát a tripartizmus? A régióban három fõ területen nyílt cselekvési lehetõség elõtte.

1. Részvétel a munkaügyi kapcsolatok intézményrendszerének és jogi kereteinek átalakításában, a piacgazdasági munkaügyi kapcsolatok útjában álló akadályok lebontásában a gazdasági szabályozás terén.

2. Részvétel a kormányzati politika (mindenekelõtt a jövedelem-, a bér-, a szociális és a foglalkoztatáspolitika) intézkedéseinek kimunkálásában (és társadalmi elfogadtatásában).

3. Országos méretû társadalmi (munkaügyi) konfliktusok rendezése.

E három tevékenység szorosan összefügg: a tripartit együttmûködés maga is a munkaügyi kapcsolatok intézményei révén, a megalkotott jogi keretek között valósul meg, és lényege a politikai egyezkedés - a munkavállalók és a munkáltatók érdekeit egyaránt közvetlenül érintõ - jövedelem-, bér-, szociális és foglalkoztatási kérdésekben. Ez utóbbiak talaján keletkez(het)nek ugyanakkor azok (az országos és helyi) társadalmi (munkaügyi) feszültségek és konfliktusok, amelyeket a tripartizmus - a társadalmi dialógus révén - megelõzni (vagy ha mégis kialakulnak) megoldani hivatott. Az eltérõ horderejû feladatok idõtávlataikban is különböznek: a munkaügyi kapcsolatok intézményeinek (jogi alapjainak) megalkotása hosszú távra meghatározza a szociális partnerek együttmûködését, a kormányzati politikával kapcsolatos "alku" rövid távra (rendszerint egy évre) szól, a konfliktusok rendezése pedig eseti.

A tripartizmus azokban az országokban, ahol 1990 óta vagy ezt megelõzõen is mûködött (Magyarországon, Csehszlovákiában, Bulgáriában), hozzájárult a munkaügyi kapcsolatok "deregulálásához" és az új intézmények és jogi szabályozás kialakításához.

Magyarországon a Németh-kormány lényegében országos bértárgyalási intézményként hozta létre 1988-ban az Országos Érdekegyeztetõ Tanácsot (OÉT), ráruházva a bérszabályozás kormányzati jogosítványainak egy részét. Az OÉT döntési jogot kapott a garantált minimálbér meghatározásában és ajánlásokat fogalmazhatott meg a nemzetgazdaság átlagos, illetve ezzel összefüggésben a vállalatok maximális és minimális nominálbér-növekedésére. Jóllehet a Németh- majd az Antall-kormány az állami bérszabályozást átmenetileg (1989-91) továbbra is fenntartotta, az új szabályozás (a régió más országaival összehasonlítva) már 1989-ben páratlan mértékben liberális volt. 1992-ben, az ÉT-ben született megállapodás alapján, az állami bérszabályozást felfüggesztették, majd 1993-ban, újabb ÉT-megállapodás nyomán, eltörölték (Herczog 1991; Popper 1991; Tájékoztató... 1991). E folyamat alapja az 1988-89-es ún. bérreformmunkálatok során született koncepció volt, amely szerint (a kibontakozó piacgazdaságban) az állami bérmeghatározás szerepét (fokozatosan) a munkaerõpiacnak, illetve a kollektív tárgyalásoknak kell átvenniük (A bérpolitika... 1989).

Hasonló utat járt be Csehszlovákia (Hradecka 1992; Pollert-Hradecka 1993), és Lengyelországban is az Állami Vállalati Paktumot megelõzõ tárgyalásoknak (Tyszkiewicz 1992) egyik központi kérdése volt a tetemes béradóztatás enyhítésé és a tárgyalásos bérmeghatározás elõmozdítása. Csehszlovákiában (illetve napjainkra:

Csehországban és Szlovákiában) a garantált minimálbér meghatározása éppúgy tripartit tárgyalások révén történik, mint hazánkban.

Miután a valódi (szabad) kollektív tárgyalásoknak a piacgazdaságokban központi eleme a bér, a tripartizmus közremûködésével a bérszabályozás lebontása - "deregulálása" - lényegében ezek fõ gazdasági szabályozásbeli akadályának eltávolítását jelenti. A jogszabályi akadályok lebontása már korábban - hazánkban a Munka Törvénykönyve 1989-es módosításával - megtörtént. Ezzel együtt valamennyi országban - Csehszlovákiában 1990-ben, Lengyelországban 1991-ben, hazánkban 1992-ben, Bulgáriában 1993-ban - megszülettek a kollektív tárgyalások piacgazdaságba illeszkedõ jogi szabályai. A kollektív tárgyalások új rendszerének jelentõs fejleménye, hogy magában foglalja a kollektív munkaügyi érdekviták legalizálását- magyarán: a sztrájkjog biztosítását meghatározott korlátok között - és az ilyen viták rendezésére vonatkozó eljárásokat is. (A régió elsõ sztrájktörvényét Lengyelországban már 1982-ben megalkották, a jelenlegi szabályok Magyarországon 1989-ben, Bulgáriában és Csehszlovákiában 1990-ben és Lengyelországban 1991-ben születtek.) Ez igen fontos mozzanat, mert valódi kollektív tárgyalások nem képzelhetõk el kollektív érdekviták és nyomásgyakorlás nélkül.

A hazai Érdekegyeztetõ Tanács - amelyet 1990-ben az Antall-kormány megerõsített és szervezetében továbbfejlesztett - ma lényegesen kiterjedtebb hatáskörrel rendelkezik, mint elõdje. A Munkatörvénykönyv (1992) - megteremtve a tripartizmus jogszabályi alapjait- elõírja: "A munkaügyi kapcsolatokat és a munkaviszonyt érintõ országos jelentõségû kérdésekben a kormány a munkavállalók és a munkáltatók országos érdekképviseleti szervezeteivel az Érdekegyeztetõ Tanácsban egyeztet." Az ÉT részt vállalt mind a Foglalkoztatási Törvény (1991), mind pedig a Munkatörvénykönyv (1992) megalkotásában. Csehszlovákiában, hasonló módon, az 1991-es tripartit Általános Megállapodás rögzíti a kormányok) azon kötelezettségét, hogy ilyen jellegû törvényalkotási kezdeményezéseiket és tervezett intézkedéseiket a tripartit testület(ek)ben elõzetesen megvitassák (Musil 1991). Bulgáriában a tripartizmus ugyancsak helyet kapott az új munkatörvénykönyv (1993) elkészítésében.

A munkaügyi kapcsolatok intézményeirõl és jogi szabályozásáról folytatott vitákban nem kisebb volt a tét, mint az, hogy miként alakulnak a szakszervezetek (és munkavállalók) pozíciói a munkáltatókkal, illetve közvetett módon a kormánnyal szemben a piacgazdaság és a privatizáció új viszonyai között. A f6 kérdések (amelyek változó összetételben, súllyal és élességgel vetõdtek fel a régió egyes országaiban) a következõk voltak: Milyen jogosítványokat, védelmet és mûködési feltételeket kapjanak a szakszervezetek a vállatoknál? Megszüntetendõk vagy fenntartandók-e a munkásrészvétel (tehát a szakszervezetektõl független munkavállalói érdekképviselet) intézményei (amilyenek a korábbi hazai vállalati tanácsok vagy a lengyel munkavállalói tanácsok), és ha igen, milyen jogosítványokat kapjanak? Ki legyen a jogosult a kollektív tárgyalások folytatására és a megállapodások megkötésére: a szakszervezetek) vagy (esetleg) a munkavállalók egyéb képviselõi? A vita tétjét leginkább az utóbbi - több országban is felmerült - kérdés érzékelteti: ugyanis a szakszervezetek amennyiben megfosztják õket ettõl a jogtól, lényegében létalapjukat vesztik el. E kérdések még Csehszlovákiában is éles, sztrájkfenyegetésektõl kísért konfrontációt idéztek elõ 1990 õszén a kormány, a parlament és a szakszervezetek között.

A megoldások eltérõek: a szakszervezetek megtartották szerepüket a kollektív tárgyalásokban, de a vállalati döntéshozatalba való beleszólási jogosítványaikat (csakúgy, mint a munkásrészvételi testületekéit) megnyirbálták (Thirkell et al 1993): ezt általában indokolják a kibontakozó (a tervek szerint alapvetõen a magánszektorra épülõ) piacgazdaság körülményei, a korábbi jogosítványok fenntartása ugyanis a munkáltató-tulajdonos jogainak gyakorlását korlátozta volna. Látni kell továbbá, hogy a szakszervezetek (és a munkásrészvételi intézmények) korábbi széles körû beleszólási lehetõsége a munkáltató ügyeibe a valódi kollektív tárgyalások és megállapodások hiányát volt hivatott pótolni: ez utóbbiakra pedig megnyíltak a jogi (és egyre inkább a gazdasági szabályozásbeli) lehetõségek. Hazánkban mind a vállalati szakszervezeti érdekképviselet, mind a munkásrészvétel kevés veszteséggel került ki a játékszabályok átrendezésébõl, ezzel szemben például Csehszlovákiában - a két világháború közötti jelentõs hagyományai dacára - elvetették a vállalati szintû munkásrészvétel intézményének létrehozását. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a szakszervezetek (és munkavállalók) csökkenõ vállalati befolyását sok szempontból ellensúlyozza az országos tripartizmus.

A jövedelem-, bér-, szociális és (egyre inkább) a foglalkoztatáspolitika, illetve az e területeken születõ intézkedések talán a legforróbb mezõt jelentik a munkavállalók, a munkáltatók és a kormányok kapcsolataiban.

Az elért megállapodások (Csehszlovákiában az 1991-es és 1992-es Általános Megállapodás, hazánkban az 1992 novemberi ÉT-megállapodás⁸ számos közös sajátosságot mutatnak: 1. Nem kormányzati politikáról, stratégiákról, hanem egyes kormányzati politikák területén részintézkedésekrõl köttettek (pl. a munkanélküli ellátás feltételeinek, a minimálbérnek a meghatározása). 2. Idõhorizontjukat tekintve rövid távúak: rendszerint egy évre szólnak (ily módon az éves költségvetés tripartit "függelékének" is tekinthetõk), vagy még rövidebb idõre (amíg az újabb megállapodás megszületik vagy bizonyos kérdések a törvényhozásban elrendezõdnek). 3. A munkavállalók szemszögébõl sajátos kompromisszumot jelentenek bizonyos pozitív és negatív lépések között, de - egészében véve - a "megegyezés a még elfogadható legkisebb rosszról" szellemében fogantak. (Az 1991-es csehszlovák megállapodás például megengedett ugyan bizonyos minimálbéremelést, de 10-12 százalék közötti reálbércsökkenést irányzott elõ.) Az egyezmények tehát, miközben tripartit szentesítést adnak bizonyos kormányzati politikák megvalósításához, vajmi kevéssé befolyásolják azokat a koncepciókat és stratégiákat, amelyekbõl ezek fakadnak. Nem véletlen, hogy a hazai ÉT rendszeresen sürgeti ez utóbbiak megvitatását s (az 1992. novemberi megállapodásban) effektíve kötelezte is a kormányt foglalkoztatáspolitikai koncepciójának bemutatására. (Bulgáriában - az igen törékeny tripartizmus keretei között született számos megállapodás messzebb ment a részintézkedéseknél, de ez a gyakorlat igen rövid életûnek bizonyult.)

Nem vitatható ugyanakkor, hogy a társadalmi dialógus - mégha csak részintézkedésekben hoz is megegyezést - oldhat feszültségeket és hozzájárulhat a társadalmi békéhez.

A tripartizmus létrejöttében, megerõsödésében és szerepkörének alakulásában kétségtelenül közrejátszottak az országos társadalmi (munkaügyi) konfliktusok, az ezektõl való félelem, illetve a megelõzésükre (és rendezésükre) való törekvés.

Hazánkban közismert az ÉT szerepe az 1990. októberi taxisblokád feloldásában, amelyet a testület magára vállalt, jóllehet az ilyen feladat nem szerepel statutumaiban (Ladó 1991). Az esemény hatása a hazai tripartizmusra vitatott: tény azonban, hogy az ÉT munkája ettõl kezdve vált egyre érdemibbé. A taxisblokád közrejátszott abban, hogy a szomszédos Csehszlovákiában a kormány - miután saját szakszervezeteivel is konfrontálódott - megteremtette saját tripartit struktúráit és sietve tetõ alá hozta 1991 januárjában az Általános Megállapodást (Musil 1991). A Gazdasági és Társadalmi Megegyezés Tanácsának már a statutumaiban is szerepel a nagyméretû kollektív konfliktusok rendezésének feladata, amire - szerencsés módon - ez ideig nem volt szükség. Bulgáriában a Popov-kormány, amely az IMF-kölcsön elnyerése érdekében árliberalizálásra szánta el magát, az országos sztrájkmegmozdulások elkerülése céljából írta alá "A társadalmi békérõl szóló megállapodást" 1991 januárjában (Thirkell-Tseneva 1991). Lengyelországban a kormány az 1991-92-es sztrájkok nyomására kezdett tárgyalásokat a Szolidaritással az állami szektorban kialakult konfliktusok rendezési eljárásairól, majd nyitott a tripartizmus irányába (Baczkowski 1992).

A tripartizmus alternatívát jelenthet) a sztrájkjognak a közérdekre hivatkozó korlátozásával szemben. Az utóbbi törekvés - amíg az állam a fõ (jóllehet indirekt) munkáltató a gazdaságban, és a kormány (nem pedig a magánmunkáltató) hozza a munkavállalók érdekeire leginkább sérelmes intézkedéseket -vajmi kevés sikert ígér. (Lengyelországban 1991/92-ben a munkabeszüntetések hatoda-harmada, Csehszlovákiában 15%-a minõsíthetõ törvénytelennek) (OECD 1992).

A régióban ma szokásos, némi túlzással, "társadalmi szerzõdésekrõl" vagy "szociális paktumokról" beszélni (Musil 1991; Ágh 1993). Nagy bizonyossággal állítható, hogy ilyenek - bár egyes idõszakokban és országokban az események elindultak ebbe az irányba - mind ez ideig nem születtek. A fogalom eredeti értelmezésben olyan globális megállapodást jelent a fõbb politikai erõk (a kormányon és az ellenzékben lévõ politikai pártok, a jelentõs társadalmi egyesületek, így - egyebek közt - a munkavállalók és a munkáltatók érdekképviseletei) között, amely megszabja a politikai és gazdasági átalakulásnak és a folyamat során keletkezõ szociális problémák kezelésének a stratégiáját. Ilyen felfogásban a politikai átmenetre vonatkozó kerekasztal-megállapodások (Magyarországon és Lengyelországban) éppúgy nem ütik meg a "társadalmi szerzõdés" vagy "szociális paktum" mértékét, mint ahogy az országos tripartit testületek részpolitikákkal (pontosabban: ezek részintézkedéseivel) kapcsolatos megegyezései sem. A magszületett gazdasági (és ahol voltak, szociális) programok - Csehszlovákiában, Magyarországon - a kormányok mögött álló szakértõi csoportok munkái, amelyek megkapták a törvényhozásbeli támogatást, de nincs (nem lehet) mögöttük ezt meghaladó - a széles körû társadalmi mobilizációt biztosító - megegyezés. Az ilyen globális megállapodás hiánya egyike azoknak a tényezõknek, amelyek magát a tripartizmust is instabillá teszik.
 

A tripartizmus korlátai

A Kelet-Európában kialakult tripartizmus instabil, törékeny és sérülékeny: a gazdasági válsághelyzetbõl, illetve a politikai-gazdasági átalakulás sajátos körülményeibõl adódóan jórészt hiányzanak azok a feltételek, amelyek a munkaügyi kapcsolatoknak ezt a (piacgazdaságokban korántsem általános) modelljét a régióban szilárddá és hosszú távon tartósan mûködõképessé tennék.

A makrogazdasági stabilizáció szûk teret nyit a kormányok számára ahhoz, hogy a munkavállalók és a munkáltatók együttmûködését politikájukhoz a nekik tett gazdasági engedményekkel "vásárolják meg". Magyarországon és Lengyelországban 1992-ben a kormányok egyaránt azzal igyekeztek megbirkózni, hogy költségvetési deficitjüket az IMF által még megengedett szintre csökkentsék. Ebbõl is adódott a térségben létrejött tripartit megállapodásoknak az a sajátossága, hogy negatívak voltak, abban az értelemben, hogy - mint már utaltunk rá - a szociális partnerek a "lehetõ legkisebb rosszra" adták áldásukat. Ez a helyzet ugyanakkor a szociális partnerek számára hosszabb távon nehezen tartható fenn: a szakszervezetek társadalmi presztízse mindhárom visegrádi országban alacsony, s amennyiben tagságuknak nem tudnak eredményeket felmutatni az érdekeiket leginkább érintõ kérdésekben (a reálbérek, a szociális juttatások, a foglalkoztatás alakulása stb.), azzal a veszéllyel kerülnek szembe, hogy elvesztik hitelüket még mielõtt visszanyerhették volna.

A szociális partnerek a tripartizmus gyenge láncszemei (Touraine 1991). A fejlett piacgazdaságokban a szociális szereplõk organikus fejlõdés során alakultak ki, oly módon, hogy létezõ gazdasági aktorok fokozatosan átalakultak szociális aktorokká és (állami közremûködéssel vagy anélkül) kialakították együttmûködésük intézményeit és játékszabályait: a munkaügyi kapcsolatokat. Ma a régióban egyszerre van napirenden a gazdasági és a szociális szereplõk kialakulása (létrehozása) és a kapcsolataik keretéül szolgáló intézményrendszer megteremtése. E folyamatok közül, feltehetõleg, a legegyszerûbb az intézmények (így az országos tripartit testületek) megalkotása: ez azonban önmagában nem vezethet) ahhoz, hogy a tripartizmus feltételezte szereplõk maguk "teljes vértezetben" megjelenjenek a színen: az aktorok most keresik identitásukat, szerepeiket, viselkedési formáikat, együttmûködésük normáit.

A tripartizmus erõs és egységes munkavállalói érdekképviseletet feltételez: olyan szakszervezeteket, amelyek megfelelõ súllyal és hatékonyan tudnak tagságuk képviseletében fellépni a munkáltatókkal és a kormánnyal szemben, ha szükséges (szélsõséges esetben) módjukban áll akár megvétózni is ezek politikáját, illetve képesek az elért megállapodásokat saját tagságukkal (tagszervezeteikkel) elfogadtatni és betartatni. Ugyanez a követelmény a munkáltatókkal, illetve érdekképviseleteikkel szemben is.

Ma nehéz pontos és megbízható választ adni arra a kérdésre, hogy a régió szakszervezetei mekkora súlyt képviselnek. Taglétszámuk, a korábbi mesterségesen magas 95 százalék feletti szervezettségi szinthez képest, tetemesen csökkent, ami részben a tagság korábbi politikai kényszerének megszûnésébõl, részben a gazdaság objektív folyamataiból (a kisvállalkozások és az önfoglalkoztatás fejlõdése, a privatizáció, az atipikus munkák terjedése, a munkanélküliség növekedése, a fekete foglalkoztatás burjánzása stb.) adódik. Ugyanakkor ez a taglétszám a fejlett piacgazdaságok mércéjével mérve továbbra is impozánsan magas: Lengyelországban a szervezettségi szint (az összes munkavállalók létszámára kivetítve) mintegy 40 százalék, hazánkban 60 százalék körülire becsült, (a volt) Csehszlovákiában pedig ennél is több. A legitimitás körüli viták elcsitultak, s feloldódóban van a megosztottság is: e vonatkozásban Magyarországon új korszak kezdetét jelent(het)i a hat konföderáció között a vagyonmegosztásról született 1992. õszi - tehát a sokat vitatott 1991-es szakszervezeti törvényeket egy évvel követõ - megállapodás.

Keveset tudunk ugyanakkor a munkásszervezetek tényleges mozgósító erejérõl, tehát arról, hogy mennyiben képesek tagságukat akciókra (sztrájkra) felsorakoztatni: jelentõs sztrájkok a rendszerváltást követõen Bulgáriában és Lengyelországban voltak; hazánkban a legjelentõsebb országos akció (a taxisblokád) nem szakszervezeti kezdeményezésre bontakozott ki, az elmúlt években a MSZOSZ által több ízben kezdeményezett országos megmozdulások sikere/sikertelensége vitatott; Csehszlovákiában nagyobb horderejû országos akció nem volt.

A szakszervezeteknél lényegesen képlékenyebbek-az objektív helyzetbõl adódóan -, a munkáltatói szervezetek. Az átalakulás során minden országban létrejöttek a magánmunkáltatók szövetségei, illetve országos keretszervezetek, amelyek a munkáltatói szövetségek összefogását tûzték célul. Ugyanakkor, a privát szektor fejlõdése és a privatizáció viszonylag kezdeti szakaszában a munkáltatók csoportja (pontosabban azoké, akik munkáltatónak definiálják magukat, illetve akiket partnereik annak fogadnak el) rendkívül heterogén és alig felel meg a klasszikus piacgazdasági definíciónak: például hazánkban az ÉT munkáltatói oldala ma magában foglalja az állami vállalatok, a (fogyasztási, ipari, mezõgazdasági) szövetkezetek, kisiparosok és a kiskereskedõk stb. érdekképviseleteit (miközben továbbra is az állam a legjelentõsebb - jóllehet indirekt - munkáltató). Mutatja a helyzet bizarrságát, hogy egyes országokban (így Bulgáriában) a szakszervezetek (!) bábáskodtak a munkáltatói szervezetek életrehívásánál hogy ezáltal a tripartit struktúrák megteremthetõk legyenek. Miután a munkáltatói szervezetek esetében nem került sor a legitimitás és reprezentativitás - szakszervezetekéhez hasonló⁹ - megmérettetéseire, ma szinte találgatásokba sem lehet bocsátkozni arról, hogy ezek mekkora erõt képviselnek.

Nehezen illeszkedik a tripartizmus a politikai és gazdasági átalakulás során uralkodóvá lett kormányzati politikai és gazdasági filozófiákba is: alig van (lehet) helye a Lengyelországban és Csehszlovákiában erõteljes neoliberális koncepciókban, de beilleszthetõ az intervencionista, illetve szociális piacgazdasági elgondolásokba¹⁰. (Lengyelországban az Állami Vállalati Paktumot szorgalmazó Kuron munkaügyi miniszter maga is a szociális piacgazdaság híve (Tyszkiewicz 1992), s hazánkban az Antall-kormány ugyanebbõl az eszmekörbõl indult ki.) Megszületésében és létében ugyanakkor - ez a régió egészére igaz - az absztrakt politikai filozófiáknál nagyobb szerepet játszik a politikai pragmatizmus, ez pedig a reális problémákból és erõviszonyokból kiindulva, olyan megoldásokra törekszik, amelyek az elfogadhatóságot és mûködõképességet részesítik elõnyben az elvont elvekkel szemben. A pragmatizmus sem képes ugyanakkor mindig áthidalni azt a szakadékot, amely egyfelõl a többnyire jobboldali kormányok nézetei (és pártpolitikai érdekei), másfelõl a zömében baloldali (szocialista, szociáldemokrata orientációjú, netán kommunista gyökerû) szakszervezetek törekvései (és politikai érdekei) között húzódik. A munkaügyi kapcsolatok átpolitizálódása komoly veszélyt jelenthet a tripartizmus jövõjére nézve: a kormányok (és a mögöttük álló politikai pártok), okkal vagy ok nélkül, hajlamosak a jelentós tagsággal támogatott szakszervezeti konföderációkban politikai riválist látni, az intézményes tripartizmusra pedig úgy tekinteni, mint e konföderációk érdekérvényesítésének intézményére, amelynek léte egyben a törvényhozás jogkörét is csorbítja.¹¹

1. A tripartizmus mûködését a kormányok és a munkavállalói érdekképviseletek közti - illetve, ahol a szakszervezetek megosztottak voltak: ezek egymás közötti konfrontációinak és együttmûködésének periodikus váltakozása jellemezte. Csehszlovákiában 1991-ben és 1992-ben is éles viták folytak a reálbér csökkentése és a minimálbér megállapítása körül (Hradecka 1992); az önállóvá lett Szlovákiában 1993 márciusában a szakszervezetek felfüggesztették részvételüket a Gazdasági és Társadalmi Megállapodás Tanácsában, mert a kormány elmulasztotta egy fontos - a társadalombiztosításra vonatkozó - törvénytervezetét a testület elé vinni. Hazánkban 1989-1992 között sztrájkfenyegetésekkel - és figyelmeztetõ sztrájkokkal - tarkított konfrontációkra került sor a kormány és a SZOT, majd a MSZOSZ között. Bulgáriában az elmúlt négy évben - a gyorsan változó kormányok idején - az országos érdekegyeztetg testület karrierje a gazdasági stratégia megfogalmazásának kulcsszerepe és a teljes felszámolás szélsõségei között ingadozott, jól illusztrálva a tripartizmus politikai sebezhetõségét¹² (Thirkell-Tseneva 1991).

2. A tripartizmus Csehszlovákiában és Magyarországon a jövedelem-, bér-, szociálés foglalkoztatáspolitikai részintézkedések vitatására - és az ezekben való megállapodásokra - szorítkozott: hatása a politikai koncepciókra - mint mondottuk - igen korlátozott volt, és lényegében nem volt befolyása az átalakulás olyan alapvetõ folyamataira sem, mint a privatizáció: ennek megvalósítását a kormányok mindkét országban szigorúan saját (gyakorlatilag kizárólagos) cselekvési körükben tartották és tartják. Ebbõ1 a szempontból kivétel Lengyelország, ahol az ez év elején tetõ alá hozott Állami Vállalati Paktum integráns részeként rögzítették a privatizáció mikéntjét és a szakszervezetek e folyamatban betöltött szerepét. Ugyanakkor a bolgár szakszervezetek átmenetileg nagy befolyáshoz jutottak - Popov koalíciós kormánya idején (1991) a gazdasági és szociális átalakulás stratégiájának kialakításában.

3. A tripartit megállapodásoknak nincs kötelezõ jogi érvénye: ahhoz, hogy megvalósuljanak, rendszerint törvényhozási aktusra van szükség. Elvileg ennek (amennyiben a kormányok szilárd többségre támaszkodnak a parlamentben) nem lehet akadálya: ugyanakkor a gyakorlatban ez a helyzet manõverezési lehetõséget biztosít számukra, illetve a törvényhozások számára az utólagos korrekciókra.¹³ Az érv, ez esetben az s ez nemigen vitatható -, hogy a kormány nem rendelkezik olyan kontrollal a parlament felett, amely az automatikus jóváhagyást garantálhatná. Sok szempontból rendezetlen és szabályozatlan a tripartizmus és a törvényhozás viszonya is (Herczog 1991; 1992). Míg egyes parlamentekben (pl. Lengyelországban, Bulgáriában) egyes szakszervezetek nagyszámú képviselõvel rendelkeznek, a magyar parlamentben csupán kettõhárom ilyen akad (s ugyanez mondható el a munkáltatókról is).

4. A tripartizmus - a jelentós fejlõdés ellenére, amire hazánk a legjobb példa nem rendelkezik azzal a szervezeti struktúrával és információs bázissal, amely megalapozott és hatékony, az országos és regionális szintek koordinált mûködését biztosítaná.

A tripartizmus korlátai tehát alapvetõen beszûkült gazdasági mozgásterében, szereplõinek és ezek magatartásnormáinak a (részbeni) kialakulatlanságában, szervezetének és intézményesülésének gyengeségeiben és a szereplõk viszonyát terhelõ politikai nézet- és érdekkülönbségekben rejlenek.
 

A Kelet-Európában kibontakozott tripartizmus érdekes, új eleme azoknak a változásoknak, amelyek a politikai és gazdasági rendszerváltás nyomán a munkahelyi kapcsolatokban végbemennek. Jelentõs küldetése lehet az új szociális szereplõk arculatának és szerepkörének létrehozásában, a zökkenõmentes együttmûködésüket biztosító intézmények és jogi szabályozás kimunkálásában és nem utolsósorban olyan szociális programok megvalósításában, amelyek biztosítják a szociális béke fennmaradását: ha nem is a gazdasági programok - a stabilizáció és az átalakítás - megvalósításához szükséges társadalmi mobilizációt és támogatottságot, de legalább a toleranciát a munkavállalók és általában a lakosság részérõl. Ez a tripartizmus ugyanakkor - a gazdasági válsághelyzet, a szereplõket feszítõ belsõ problémák, a szerepek és a szabályok kialakulatlansága miatt - korlátozott, instabil és törékeny; konszolidációját hosszabb távon csak azoknak a politikai és gazdasági rendszereknek a konszolidációja hozhatja magával, amelyeknek maga is "terméke" és egyben "építõköve".
 

Jegyzetek

1. A piacgazdaságokban a munkaügyi kapcsolatok rendszere nem egységes, léteznek bipartit és tripartit modellek. Bár nincs köztük éles tartalmi határvonal, némileg eltérõ módon biztosítják a tõke és a munka együttmûködését. A bipartizmus a munkavállalók (a szakszervezetek) és a munkáltatók (munkáltatói szövetségek) kapcsolatára -ezen belül a kollektív tárgyalásokra és megállapodásokra-helyezi a hangsúlyt (ilyen az amerikai és a jelenlegi brit modell), a tripartizmus esetében pedig az állam (a kormány) közvetlenül szerepet vállal a munkavállalók és a munkáltatók kiegyensúlyozott kapcsolatainak karbantartásában. Törekvése az, hogy e kapcsolatokat magas szintû tripartit politikai megállapodásokkal meghatározott irányokba terelje. A tripartizmust- fejlett változataiban -a szakirodalom egy része a "neokorporatizmus" címszó alatt tárgyalja. A szakirodalom másik része, tekintettel a korporatizmus ideológiájának hosszú és nem túl tiszteletre méltó történetére - így a totalitáriánus politikai rendszerekkel asszociálódott -, óvakodik az elnevezéstál, s bár a neokorporatizmus a pluralista demokráciák (Németország, Ausztria, Svédország, Belgium) terméke, elhanyagolja vagy egyenesen elveti a koncepciót. A jelen tanulmány, bár hasonló okokból mellõzi az elnevezést, a neokorporatizmust a tárgyalt jelenség leírására alkalmas analitikus fogalomnak tartja. (A neokorporatizmus definiálásáról lásd Cawson 1985; Salamon 1982.)

2. A választás, egyébként, feltehetõleg nem absztrakt filozófiák kérdése volt: a sokkterápiát a gazdasági helyzet súlyossága indokolta, és megindítása erõs társadalmi támogatottságot feltételezett: Lengyelországban 1990-ben még mindkét tényezõ adott volt, a másik két országban pedig jórészt hiányzott.

3. Az intézményes tripartizmus az 1970-es években a "jóléti állam" politikai programjainak és a szociáldemokráciának a virágkorában érte el nyugat-európai tetõpontját és azóta hanyatlóban van (Streeck 1991).

4. A reprezentativitás problémája, a szakszervezeti helyzetképbõl adódóan, sajátos hazai gond: a konföderációk jelentõsen különböznek tagságukban (az MSZOSZ milliós létszámától a kisebb konföderációk néhány tízezres létszámáig), abban, hogy mennyiben fedik le a nemzetgazdaság ágazatait (az MSZOSZ gyakorlatilag lefedi a "termelõ" szférát. Az ÁSZOK súlypontja a vegyipar, a SZEF-é a közszolgálat stb.), továbbá, hogy mennyiben rendelkeznek konszolidált regionális, illetve ágazati szervezeti struktúrákkal. Kevésbé éles a kérdés pl. Lengyelországban, ahol a két nagy konföderáció létszámában jelentõs és országosan szervezõdött, szektorális szervezetében erõs. Az országos reprezentativitásra Magyarországon (ellentétben pl. Bulgáriával) nincsenek jogszabályi kritériumok.

5. A Világbank Emberi Erõforrás Fejlesztési Programja (1991-95) Magyarországon - egyebek közt - egy sor regionális átképzési központ létesítésére irányul: ezek kontrollját az Országos Képzési Tanácsra - az ÉT egyik szakmai albizottságára, illetve a regionális munkaügyi tanácsokra ruházta. Az Európai Közösség által menedzselt PHARE-program (1991-1996) külön részt tartalmaz a "szociális dialógus" támogatására: ez-egyebek közt-az ÉT szervezeti struktúrájának és információs bázisának megerõsítését tûzte ki célul. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal magyarországi (és lengyelországi) technikai kooperációs projektjei kitüntetett figyelmet szentelnek a tripartizmus elõmozdításának.

6. Az Antall-kormány, mint ismeretes, 1990 nyarán az országos érdekegyeztetést újból életre hívta. 1. Valamennyi akkor létezett szakszervezeti konföderációt és munkáltatói szövetséget meghívott az ÉT munkavállalói és munkáltatói oldalára, autonóm döntéseikre bízva saját összetételük alakítását. (A Németh-kormány idején az OÉT-ben a munkavállalói érdekképviseletet a SZOT monopolizálta, a munkáltatókét pedig a Gazdasági Kamara uralta.) 2. Az ÉT-t szervezetében továbbfejlesztette: ekkor jöttek létre - a plenáris ülésen túl - a szakosodott albizottságok, köztük a sajátos funkciókat betöltõ Munkaerõpiaci Bizottság (amely az 1991-es Foglalkoztatási Törvény értelmében a Foglalkoztatási Alap felhasználásának fõ irányairól dönt) és az Országos Képzési Tanács, ekkor kezdõdött meg az ÉT regionális szerveinek (megyei, munkaügyi tanácsok) kiépítése. 3. Az ÉT munkájának segítésére tripartit titkárságot hívtak életre. 4. A Foglalkoztatási Törvénnyel (1991), majd a Munkatörvénykönyvvel (1992) létrejöttek az ÉT mûködésének jogszabályi alapjai is. A tripartizmus politikaformáló hatását tekintve igen fontos új mozzanat a nyugdíj- és egészségügyi biztosítás irányításának tripartit alapokra helyezése.

7. Tényleges közgazdasági lehetõségét pedig a bérköltségek megdrágítása, az állami vállalatok roló pénzügyi helyzete, illetve végsõ soron a - már 1988-ban bevezetett - személyi jövedelemadózás teremtette meg: ez utóbbi a jövedelempolitika sokkal erõteljesebb eszközének bizonyult, mint bármiféle állami bérszabályozás.

8. Lásd az ÉT 1992. novemberi megállapodása. Tájékoztató az Érdekegyeztetõ Tanács 1992. november 20-21-i ülésérõl. Magyar Közlöny, 1992. 124. szám. Az 1991-es csehszlovák Általános Megállapodás (angol nyelvû verzióját) a föderatív Munka- és Szociálisügyi Minisztérium tette közzé, a lengyel Állami Vállalati Paktum alapelveit (és a hozzá kapcsolódó törvények f6 irányvonalait) a lengyel Szociális-és Munkaügyi Minisztérium hozta nyilvánosságra, illetve tette elérhetõvé. Az utóbbiakra vonatkozóan lásd Musil 1991. és Tyszkiewicz 1992.

9. A szakszervezetek reprezentativitásának elsõ megmérettetésére az 1991-es ún. szakszervezeti törvények nyomán került sor. ezek egyike elõírta a munkáltatók részére adott ún. tagdíjlevonási meghatalmazások kötelezõ megújítását, amit a hagyományos szakszervezetek sikerrel (némi veszteségek árán) megoldottak. A soron következõ megmérettetést a májusi társadalombiztosítási (és üzemi tanácsi) választások jelentik.

10. A neokorporatizmus "sokkal inkább az élet politikai, gazdasági és szociális aspektusainak az integrációján, mint ezek különválasztásán alapul, ez pedig azt jelenti, hogy a gazdasági rendszer mûködését illetõen a politikai rendszerben foglalt ideológiai céloknak sokkal inkább fölérendelt, semmint alárendelt szerepük van" (Salamon 1987).

11. Miután a régió szakszervezetei lényegében fenntartották a lakosság érdekképviseletének hagyományos ambícióját - tehát éppúgy törekszenek a nyugdíjasok, a munkanélküliek, mint az aktív munkavállalók képviseletére -, mûködésük sok esetben valóban tisztázatlan határvonalakon feszül neki a parlament által megvalósuló társadalmi érdekképviseletnek. A szakszervezetek, ugyanakkor, saját szétesésük megkockáztatása nélkül nem kísérelhetik meg átvenni a politikai pártok funkcióit: a lengyel Szolidaritásválságát az elmúlt években éppen az okozta, hogy nem tudott választani munkavállalói érdekképviseleti és politikai mozgalmi minõsége és mûködése között.

12. Bulgáriában az 1991-es választások nyomán uralomra jutott UDF-kormány 1992-ben kísérletet tett az országos érdekegyeztetés felszámolására, de gyorsan visszakozott; viszont a szakszervezeti vagyonvitára a vagyon államosításával tett pontot.

13. A Munka Törvénykönyve az ÉT-ben alapos vitákon ment keresztül, és a vitatott kérdésekben a felek megállapodásra jutottak; ennek ellenére a törvénytervezethez a parlamentben 500-nál több módosító javaslatot nyújtottak be, nem kis számban a kormány mögött álló koalíciós pártok képviselõi. Az 1992. novemberi ÉT megállapodást ugyan a kormány keresztülvitte a parlamentben, de pl. az 1993-ra a megállapodás szerint elõirányzott 14 százalékos átlagos nyugdíjemelést a törvényhozás akként hagyta jóvá, hogy 1993 márciusában a nyugdíjasok 10 százalékos, majd szeptemberben további 4 százalékos emelést kapnak, ami az évre kivetítve 10 százaléknál valamivel alacsonyabb javulást eredményez a nyugdíjakban.
 

Hivatkozások

Ágh A. 1993. Az elsõ szociális paktum. Népszabadság január 30.

Baczkowski, A. 1992. Preventing and resolving industrial conflict (in Poland). OECD Seminar on Industrial Conflict Settlement, Warsaw, 18-20 May

Berki E. 1992. A bérszabályozástól a béralkuig, bérmegállaposágok 1992 elsõ felében. Munkaügyi Szemle, 11, 21-28.

A bérpolitika és a bérrendszer reformjának koncepciója. 1988. Munkaügyi Szemle, 4, 18-21.

Bruszt L. 1992. Transformative Politics: Social Costs and Social Peace in East Europe. East European Politics and Societies, (6) I, Winter

- 1993. Gondolatok a gazdasági kapcsolatok rendszerérõl. Társadalmi Szemle, 2.

Cawson, A. 1985. Introduction. In: A. Cawson (ed.) Organized Interests and the State. Sage Series on Neo-Corporatism. London: Sage Publications

Ferge Zs. 1991. Marginalisation, poverty and social institutions. Labour and Society, Geneva, (16)4, 417-437.

Fischer, G.-G. Standing 1991. Restructuring in Eastern and Central Europe: Labour Market and Social Policy Issues. ILO-OECD-CEET Conference, Paris, 11-13.

Garzó L. 1991. Kollektív alku a munkahelyen. Munkaügyi Szemle, 6, 1.

Góra M. 1991. Shock therapy for the Polish labour markel. International Labour Review, Geneva, (130) 2.

Herczog L. 1991. Az Érdekegyeztetõ Tanács elsõ esztendeje. Munkaügyi Szemle, 9, 3-6. - 1992. Az érdekegyeztetés szövevényei. Gazdaság különszám, 88-89.

Héthy L. 1991. Towards social peace or explosion? Challanges for labour relations in Central and Eastern Europa. Labour and Society, Geneva, (16)4, 345-358.

- 1992. Political Change and the Transformation of Industrial Relations in Hungary. International Industrial Relations Association (IIRA), 9th World Congress, Sidney. Proceedings Volume No 4, 58-67.

- 1993. Tripartizmus: lehetõség vagy illúzió? A munkaügyi kapcsolatok és a rendszerváltás. Társadalmi Szemle, 2.

Héthy L.-V. I. Csuhaj 1990. Labour Relations in Hungary. Institute of Labour Research. Budapest.

Hradecka, J. 1992. Economic Changes in Today's Czechoslovakia. IVth International Meeting of Work Sociology, Bologna-Forli, 10-17 November.

Jones, D. C. 1992. The transformation of labour relations in Eastern Europe: the case of Bulgaria Industrial and Labour Relations Review, (45) 3, April

Ladó M. 1991. The losers' victory - the winners' defeat? Contribution to the conference "Social Conflicts", Institute of Labour Research, Budapest and Luigi Sturzo Institute, Rome - Rome, 29-30 May 1991. (Manuscript.)

Ladó M.-Szalay J.-Sziráczky Gy.1991. Recent lábourmarket trends and labourpolicy in transition in Hungary ILO-OECD-CEET Conference, Paris, 11-13. Sept.

Makó Cs. 1992. From state corporatism to divided unionism. Vienna Institute for Advanced Studies (Manuscript).

Morawski W. 1992. Trade unions in Poland: Dilemmas of Dependence. Independence and Relative Autonomy. (Manuscript.)

Musil, J. 1991. New social contracts. Responses of the State and the social partners to the challanges of restructuring and privatization. Labour and Society, Geneva, (16)4, 381-399.

- 1992. Czechoslovakia in the Middle of Transition. Czechoslovak Sociological Review, Special Issue, Frague, Vol 28, (August) 5-21.

OECD 1992. Preventing and Resolving Industrial Conflict. Labour Market and Social Policy Occasional Papers, Paris, 11.

Petkov, K.-J. E. M. Thirkell 1991. Labour relations in Eastern Europe. Organisational Design and Dynamics. London: Routledge

Pollert, A.-I. Hradiecka 1993. Spring 1993 Between State Dis-Ownership and privatisation: Managers, Unions and Workers in the Czech Republic. llth Annual Labour Process Conference, Blackpool, April.

Pongrácz L. 1991. Búcsú a bérszabályozástól. Munkaügyi Szemle, 1, 1-4.

Popper L. 1991. Bérszabályozás! Bérszabályozás? Munkaügyi Szemle, 3, 2-6.

Róna-Tas Á. 1991. The Selected and the Elected: The Making of the New Parliamentary Elite in Hungary. East European Politics and Sociaties, (5) 3.

Salamon, M. 1987. Industrial Relations. Theory and Practice. New York: Prentice Hall.

Stark, D. 1992. Path Dependence and Privatization Strategies in East Central Europe. East European Politics and Societies, (S) 1, Winter

Streeck, W. 1991. Industrial relations in a changing Western Europe. 3rd European Regional Congress of IIRA. Bari-Naples, 23-26 Sept.

Tájékoztató a bérmeghatározás 1992. évi változásairól. 1991. Munkaügyi Szemle, 2, 1-11.

Thirkell, J. E. M.-E. A. Tseneva 1991. Bulgarian Labour Relations in Transition. Tripartism and Collective Bargaining. International Labour Review, Geneva, (130), 2.

Thirkell, J.-R. Scase-S. Vickerstaff 1993. Transitional models of labour relations in Eastern Europe: Bulgaria, the Czech and Slovak Republics, Hungary and Poland. (Manuscript.)

Tomes, I. 1991. Social reform: A cornerstone in Czechoslovakia's new economic structure. International Labour Review, Geneva, (130) 2, 191-198.

Touraine, A. 1991. Economic reform and democracy: A new social contract? Labour and Society, Geneva, (16)4, 467-477.

Tyszkiewicz, M. 1992. Jacek Kuron's New Economic Policy. Labour Focus on Eastern Europe, 43,