A modern társadalomtudományok jórésze a társadalmi jelenségeket az egyéni döntések szándékolt vagy akaratlan következményeiként magyarázza. A legtipikusabb példa erre nyilvánvalóan a közgazdaságtan (Lakatossal szólva) kemény magja, a mikroökonómia, amelyik a fogyasztók, illetve termelõk piaci viselkedését vizsgálja, de valójában a többi társadalomtudomány sem nélkülözheti az egyéni cselekvés elemzését. A társadalomtudományok episztemológiája számára tehát alapvetõ feladat, hogy megvizsgálja, hogyan magyarázható a döntések segítségével a viselkedés, illetve cselekvés.¹ A társadalmi jelenségeket egyéni döntések aggregált hatásaiként vizsgáló társadalomtudomány leggyakrabban a racionális döntések elmélete segítségével magyarázza az egyéni cselekvést. A társadalomtudományok módszertanára vonatkozó kérdés tehát felvethetõ úgy is, hogyan magyarázza a racionális döntésekre történõ hivatkozás a cselekvést. E "hogyan" kérdése sokáig akörül forgott, a cselekvés indokai, motívumai és a cselekvõ információi, tehát azok a mentális attitûdök, amelyek segítségével a cselekvést magyarázzuk, okai-e a cselekvésnek, avagy valamilyen más, logikai vagy konceptuális jellegû kapcsolat áll fenn a magyarázandó cselekvés és a mentális attitûdök között. Ez a vita azonban mára, ha egyáltalán állítható ilyesmi egy filozófiai vitáról, eldõlt, méghozzá azok javára, akik szerint a mentális attitûdök csak abban az esetben szolgálhatnak a cselekvés magyarázatául, ha egyben okai is annak.²

A döntésekre hivatkozó magyarázatokkal, pontosabban episztemológiai státuszukkal kapcsolatban van azonban egy másik probléma, amely mind a mai napig heves viták tárgya, mégpedig a racionalitásra történõ hivatkozás szerepe e magyarázatokban. Ha ugyanis a cselekvéselmélet a viselkedést a döntések segítségével kívánja magyarázni, elvárható lenne, hogy a döntésekrõl az explanandumban szereplõ cselekvésektõl független evidenciák álljanak rendelkezésünkre. Ez természetesen nem lehetetlen: a cselekvõ beszámolhat motívumairól és közölheti meggyõzõdéseit, majd cselekedhet. Az igazán érdekes társadalomtudományi magyarázatok jórészében azonban csak a cselekvés és a cselekvés kontextusa adott mint evidencia. Ráadásul, mint látni fogjuk, még ha a cselekvõ be tud is számolni indítékairól és meggyõzõdéseirõl, az elméletileg érdekes esetekben csupán úgy tud beszámolni, hogy az a racionális döntésekkel történõ cselekvésmagyarázat során használhatatlan. Ahhoz, hogy ezt belássuk, nem kell sem a tudatalatti motivációkra, sem az öncsalás jól ismert jelenségeire hivatkoznunk, elég, ha megvizsgáljuk, hogyan is magyarázza a cselekvést a döntéselmélet.

A racionális döntésekre hivatkozó magyarázatok modelljének lényege egy mondatban összefoglalható: a cselekvõ mindig azt a cselekvést fogja választani, amely, adott információi mellett, várható hasznát maximalizálja. Mielõtt továbblépnénk, és megvizsgálnánk, hogyan viszonyul ez a modell a természeti jelenségek magyarázatakor alkalmazott modellekhez, érdemes néhány szót szólni az információkkal, illetve a várható haszon fogalmával kapcsolatos néhány kikötésrõl. Ami az információkat, tehát a cselekvõnek tulajdonított meggyõzõdéseket illeti, ahhoz, hogy a cselekvés magyarázatában szerepet játszhassanak, mindössze egyetlen formális kritériumnak kell eleget tenniük: a konzisztencia kritériumának. Ez a kikötés triviális: ugyanúgy, ahogyan inkonzisztens propozíciókból bármi levezethetõ, ezért nincs információértékük, inkonzisztens meggyõzõdések alapján minden cselekvés maximalizál, tehát lehetetlen meghatározni, melyik cselekvés a követendõ.

A hasznossággal kapcsolatos kikötések már közel sem ennyire triviálisak. A hasznosság a preferenciák intenzitásának mértékegysége. Ahhoz, hogy a preferenciák e mértékegységgel jellemezhetõek legyenek, olyan feltételeket kell kielégíteniük, amelyek bizonyos esetekben intuitíve elfogadhatatlanok. Ezeket az egyébként sokat tárgyalt problémákat, mivel csak közvetve tartoznak az általam vizsgálni kívánt kérdéshez, csupán megemlítem, részletesen nem tárgyalom õket.

A preferenciákkal kapcsolatban, mérhetõségük kedvéért, általában két, illetve négy kikötést szokás tenni: ha a preferenciákat egyszerûen rendezni akarjuk (ez olyan esetben lehetséges, ahol a döntés kimenetelét illetõen kockázati valószínûséggel nem kell számolnunk), akkor tranzitívaknak és teljeseknek kell lenniük, ha azonban kockázati valószínûséggel is számolnunk kell, akkor ezen felül a folytonosságot és monotonicitást is elvárjuk a preferenciáktól. Kezdjük a két elsõ feltétellel. A teljesség feltétele kizárja, hogy létezzenek a cselekvésnek olyan következményei, amelyeket nem tudunk oly módon összehasonlítani, hogy vagy preferáljuk az egyiket a másikkal szemben, vagy közömbösek vagyunk irántuk. E feltétel jogosultságán nincs mit vitatkozni: ha a döntésem eredményeképpen bekövetkezõ világállapotok közül egyiket sem részesítem elõnyben és egyik iránt sem vagyok közömbös, ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem kívánok dönteni, maga a döntés nem érdekel. Ez persze lehetséges diszpozíció, csak éppen semmi köze a döntéselmélethez. Az intranzitív preferenciákat azért kell kizárnunk, mert elfogadásuk esetén a cselekvõ, hasznosságát próbálván maximalizálni, cselekvõképtelenné válik. Tegyük fel, hogy háromféle gyümölccsel kínálnak, de udvariasságból csak egyet akarok elfogadni. Tegyük fel, hogy a banánt azért preferálom, mert jobban kedvelem a narancsnál, amit viszont szívesebben ennék, mint egy kevésbé egzotikus almát. Világos, hogy ilyen súlyos döntési szituációban, zavaromat leküzdve, egy banánt fogok választani. Ám ha hirtelen rájövök, hogy az almát jobban kedvelem a banánnál, akkor kezdhetem az egész morfondírozást elölrõl és folytathatom a végtelenségig: a preferenciáktól sosem jutok el a cselekvésig.

Habár elõfordul, hogy preferenciáink intranzitívak, senki sem vitatná, hogy a tranzitív preferenciarendezés feltétele a racionális döntésnek. Nem egészen ez a helyzet a másik két feltétellel, a folytonossággal és a monotonicitással. A folytonosság azt fejezi ki, hogy bármely három lehetséges eredmény esetén léteznie kell egy és csakis egy olyan "p" valószínûségnek, hogy, ha X nyereményt Y-nal, Y-t pedig Z-vel szemben részesítem elõnyben, akkor közömbös vagyok Y, illetve egy olyan játék között, ahol X "p", Z pedig "1-p" valószínûséggel következik be.³ Röviden, ha a racionális döntéseket a hasznosság maximalizálásaként kívánom jellemezni, ki kell zárnom az úgynevezett lexikografikus preferenciákat, vagyis azokat a preferenciákat, amelyek esetében nem a várható nyeremények⁴ összege határozza meg a preferenciákat. Tegyük fel azonban, hogy a három fent említett nyeremény, illetve cselekvési alternatíva a következõ: 1. a: nem veszek részt egy olyan játékban, ahol az életem a tét, vagy b: részt veszek egy olyan játékban, ahol 2. bizonyos valószínûséggel nagy nyereményre teszek szert és 3. bizonyos valószínûséggel az életemmel fizetek. Vajon irracionálisnak tartanánk-e azt a személyt, aki bármilyen nehéz anyagi körülmények között senyvedjen is, azt állítaná, hogy nem létezik olyan kis valószínûség, illetve olyan nagy nyeremény, amely mellett vállalná a fõbelövés kockázatát? Nyilvánvalóan nem.

A monotonicitás kritériumával kapcsolatban hasonló kérdések vethetõk fel. A monotonicitás azt követeli meg, hogy ha két játék lehetséges eredményei csak egyetlenegy tekintetben különböznek egymástól, s ezen eredmények egyikét elõnyben részesítem a másikkal szemben, akkor magát az ezt az eredményt lehetõvé tévõ játékot is preferálnom kell a másikkal szemben. Másképp fogalmazva, a monotonicitás azt fejezi ki, hogy csak a lehetséges eredmények alapján preferálhatok egy cselekvési alternatívát (itt: játékot), és a preferenciáim tárgyai nem lehetnek maguk a játékok. Még világosabban fogalmazva, nem preferálhatok játékokat pusztán a kockázatvállalási attitûdöm alapján. Ez a követelmény azonban épp úgy, ahogyan a folytonosság követelménye, nem feltétlenül racionális. Lehetséges, hogy jobban szeretném, ha holnap sütne a nap, mintha esne, amennyiben bizonyos lehetek ebben, de ugyanakkor jobb szeretném, ha biztosan esne, mint ha 10 százalék lenne az esély arra, hogy esni fog, és 90 arra, hogy nem; egyszerûen azért, mert a korábbi esetben jobban tudok tervezni.

Tegyük félre azonban a fenti nehézségeket, feltéve, hogy ezek a haszonmaximalizálás fogalmára alapozott racionalitás-koncepció tökéletesítése révén elvileg kiküszöbölhetõk. A teljesség, tranzitivitás, folytonosság és monotonicitás kikötése lehetõvé teszi, hogy a hasznosságokat intervallum-skálán mérhessük és függvényeken ábrázolhassuk. De valójában mit is értünk azon, hogy a hasznosságokat mérjük? Bármilyen jól definiált legyen is egy függvény, ha az általa kifejezett értékekrõl nem adható operacionális definíció, nem sokra megyünk vele. Csakhogy önmagában sem a hasznosság, sem pedig a preferencia nem megfigyelhetõ. Megfigyelni csakis a cselekvést lehet, amit ex hypothesi a döntés eredményének tekintünk. Innen a például a közgazdaságtanban gyakran alkalmazott aranyszabály: "choice reveals preferences", a döntés kinyilvánítja, megmutatja a preferenciákat. A közgazdásznak talán elég is ennyi, bár közülük is kifogást emeltek néhányan ezen elv behaviorista következményeivel szemben.⁵ Tudományfilozófiai vagy ismeretelméleti szempontból azonban az elv mindenképp további vizsgálódást követel.

Lássuk csak, hogyan magyarázunk a kinyilvánított preferenciák és a racionalitás mint haszonmaximalizálás alapján egy cselekvést. Hasznos talán a Hempel által javasolt modellbõl kiindulni.⁶ Az explanandum magát a cselekvést leíró állítás lesz, mondjuk, hogy "A t idõpontban x-et teszi". Az explanans a következõ elemeket fogja tartalmazni: 1. A C-típusú szituációban van (pontosabban fogalmazva, A adott információk birtokában van, és adott vágyai vannak); 2. A racionális cselekvõ (tehát preferencia-rendszere eleget tesz a fenti követelményeknek); 3. C-típusú szituációban a racionális cselekvõ x-et fogja tenni. Mindebbõl következni látszik, hogy A x-et teszi (lásd Hempel 1965: 471). Tegyük föl továbbá, ugyancsak Hempel szellemében, hogy a társadalomtudományok éppúgy, ahogyan a természettudományok, univerzálisan érvényes, empirikus törvények megfogalmazására törekszenek. Mi lenne mármost a fenti magyarázatban e törvényszerûség? Nyilvánvalóan az, hogy valaki valamilyen szituációban van, vagy az, hogy racionális-e vagy sem, nem fejez ki törvényszerûséget. Azt pedig, hogy ha bizonyos feltételek adottak, milyen viselkedés maximalizálja a hasznosságot, nem egy empirikus elmélet, hanem egy a priori, matematikai elmélet határozza meg, jelesül a döntés- és játékelmélet. Egyetlen jelöltünk marad csak, amely empirikus törvényszerûséget fejezne ki, nevezetesen az az állítás, hogy "Minden cselekvõ racionálisan, a döntéselmélet szabályainak megfelelõen cselekszik". Ez az eredmény, tehát a racionalitásnak mint empirikus törvényszerûségnek a bevezetése azonban több szempontból is rendkívül kiábrándító.⁷

Vegyük sorra, miért. Kezdjük a legegyszerûbbel: mit jelentene ez a társadalomtudományok szempontjából? A mikroökonómiát mint talán a legfejlettebb társadalomtudományt alapul véve, azt mondhatnánk, a vaskos kötetek csupán egyetlen, egyébként nyilvánvalóan hamis, empirikus hipotézis igazolására törekedtek, nevezetesen, hogy gazdasági viselkedése során mindenki racionális. Ettõl a felfedezéstõl egyetlen közgazda sem lenne boldog.⁸ Másodszor, fogadjunk el munkahipotézisként annyit Poppertõl, hogy egy kijelentésrõl csak akkor állítható, hogy empirikus törvényszerûséget fejez ki, ha legalábbis elvileg független evidenciákra (szándékosan nem használom itt a "megfigyelés" terminust) alapozva cáfolható. A racionalitásra vonatkozó feltevésre azonban ez több okból kifolyólag sem áll.

A fenti magyarázó modellt alapul véve, mi is a legegyszerûbb módja annak, hogy kétségbe vonjuk egy cselekvõ racionalitását? Nyilvánvalóan az, hogy megkérdezzük tõle, mik a preferenciái és mik a döntés szempontjából releváns háttérismeretei. Ezek után megfigyeljük, hogyan viselkedik, és ha nem a racionális döntések logikájának megfelelõen cselekszik, akkor úgy döntünk, hogy irracionális. Tekintsünk el most az olyan, szinte már kötözködés számba menõ (bár teljességgel jogos) kifogástól, hogy a közölt preferenciákat vagy információkat a kérdezõ és a kérdezett esetleg eltérõ módon interpretálja. A probléma az, hogy maga a megkérdezett sohasem tudja az elmélet által megkövetelt hasznossági fokokat kijelölni. Ha nincs kockázati valószínûség, akkor persze erre, mint fentebb láttuk, nincs is szükség. Csakhogy ekkor mintha az egész kérdezgetésre sem lenne szükség. Mert kockázati valószínûség nélkül hogyan is tekinthetünk egy cselekvést irracionálisnak? Mondjuk, elém tesznek egy almákkal meg banánnal tele tálat, megkérdezik, melyiket szeretem jobban, azt mondom, a banánt, majd elkezdem az almát falni. Az efféle eset, úgy gondolom, teoretikusan teljesen érdektelen, mivel csak két módon interpretálható: vagy nem ismerem az "alma", illetve a "banán" szó jelentését - ebben az esetben az egész kísérlet felesleges volt, vagy meg akartam tréfálni a kísérletezõt, teljes joggal, ha már ilyen ostoba kísérleteket folytat velem. Kicsit bonyolultabb az eset, ha intranzitív preferenciákat sikerül felfedeznünk.

Mivel azonban az egyidejû intranzitív preferenciák lehetetlenné teszik a döntést, több egymást követõ választással lehet csak igazolni, hogy valaki intranzitív preferenciákkal bír. Mivel preferenciáink az idõk során megváltozhatnak, itt is interpretáció kérdése, vajon irracionálisak vagyunk-e vagy csupán ízlésünk változott. Persze elismerem, elég valószerûtlen feltevés, hogy bárki preferenciái is megváltozzanak egy öt percig tartó kísérlet folyamán. Az irracionalitás elméletileg érdekes esetei azonban nem azok, ahol egyszerûen intranzitivitással állunk szemben, hanem ahol az intranzitivitás a haszonmaximalizáló személy kalkulációs hibájának az eredménye, egyszerûen azért, mert ilyen esetekben beszélhetünk szisztematikusan elkövetett, általánosítható hibákról.

Röviden szólva, ha nincs kockázati valószínûség, a cselekvés értelmezésénél az irracionalitás csak az egyéni bolondság számlájára írható, ami pedig nem a társadalomtudományok, hanem az elmekórtan asztalára tartozik. Rögtön hozzá kell tennem: az persze, hogy van-e kockázati valószínûség vagy nincs, mindig a cselekvés leírásától függ. Ha azzal magyarázom a fenti példában a banán-evést, hogy a banánt szeretem, az almát utálom, akkor nincs értelme valószínûségeket tulajdonítanom, ha viszont azzal, hogy azért eszem banánt, hogy ezzel támogassam a harmadik világ gazdasági fejlõdését, akkor igen. Még pontosabban, a szó társadalomtudományokban fontos értelmében ott van értelme irracionalitásról beszélni, ahol a cselekvés magyarázatakor hiteket, meggyõzõdéseket is tulajdonítanom kell a cselekvõnek ahhoz, hogy cselekvését magyarázzam, nem elég, ha puszta preferenciáit veszem számításba. Ez a belátás a késõbbiek folyamán még fontos szerepet fog játszani érvelésemben. Most azonban lássuk, hogyan is állapíthatjuk meg az irracionalitást ott, ahol kockázati valószínûséggel is számolnunk kell.

Ebben az esetben racionális az a cselekvés, amely a várható hasznosságot maximalizálja. A várható hasznosság (expected utility) egy cselekvési alternatíva lehetséges következményeihez rendelt érték, amit a hasznosság és a bekövetkezés szubjektív valószínûségének szorzatából kapunk meg. Ez azt jelenti, hogy ha meg akarom tudni, irracionálisan cselekedett-e valaki vagy sem, tudnom kell, milyen hitei, meggyõzõdései vannak, vagyis mit tart cselekedetei valószínû következményeirõl, és milyen hasznosságokat tulajdonít e lehetséges következményeknek. A bökkenõ az, hogy mind a hasznosságokhoz, mind a valószínûségekhez numerikus értékeket kell rendelnem. A valószínûségek esetében ez talán még nem is megoldhatatlan feladat. Ha egy cselekvõ tudja, hogy egy dobozban öt fekete és öt fehér golyó található, normális körülmények között feltételezhetõen 50-50 százalék valószínûséget fog tulajdonítani annak, hogy bekötött szemmel fekete vagy fehér golyót húz. De van-e köztünk bárki is, aki numerikus értékben ki tudná fejezni, mennyivel szereti jobban a banánt, mint az almát?

Az, hogy a cselekvõ maga nem képes numerikus hasznossági értékeket rendelni cselekvése következményeihez, persze nem jelenti azt, hogy képtelenség lenne efféle értékek meghatározása: az interpretátor képes ilyen értékeket rendelni a cselekvéshez, feltéve, hogy tudja, a cselekvõ milyen valószínûségeket rendel az egyes alternatívákhoz, és (számunkra most ez a fontos) hogy racionális haszon-maximalizálónak tekinti a cselekvõt. Általánosabban fogalmazva tehát, ha a cselekvést a mentális attitûdök, nevezetesen a preferenciák és a meggyõzõdések okozatának tekintem, a racionalitás még akkor is elengedhetetlen feltétele a kauzálisan hatékony mentális attitûdök tulajdonításának, ha alkalmam van a cselekvõt megkérni, közölje velem mentális attitûdjeit. De a társadalomtudományok közül talán csak egy foglalkozik annak explicit vizsgálatával, hogy a cselekvõ milyen mentális attitûdöket tulajdonít magának, nevezetesen a szociálpszichológia. A közgazdaságtan, a szociológia, az antropológia empirikus adatai pusztán maguk az adott körülmények közt végrehajtott cselekvések, és ezekbõl, vagyis a körülményekbõl és a cselekvésekbõl kell következtetnünk a mentális okokra, tehát a mentális attitûdökre, ehhez pedig elengedhetetlennek látszik a cselekvõ racionalitásának feltételezése.

Mi hát a racionalitásra vonatkozó állítás ismeretelméleti státusza? Ösztönös episztemológiai reakciónk ez esetben az lenne, hogy az állítás a priori, netán analitikus. De mint tudjuk, nem jó mindig az ösztönökre hallgatni. A "Minden cselekvõ racionális" állítás nyilvánvalóan nem analitikus igazság, lévén a tagadása teljesen értelmes állítás. A priori igaz állításnak sem neveznénk olyasmit, amirõl majdnem bizonyosan tudjuk, hogy meghatározott körülmények között hamis lehet. A priori hamis állításnak ugyan tekinthetjük, de azt még senki sem fedezte fel, mire megyünk egy olyan állítással, amelyrõl a priori feltesszük, hogy hamis. Ezek a kételyek arra ösztönöztek néhány filozófust, hogy a racionalitást normának tekintse⁹, félretéve ezzel az igazság-hamisság problémáját. A racionalitást azonban csak akkor tekinthetnénk a szándéktulajdonítás normájának, ha kizárólag a racionális cselekvõt tekintenénk cselekvõnek. Ezt nyilvánvalóan nem tesszük. Ami viszont véleményem szerint megszívlelendõ ezen álláspontból, az az, hogy az igazság-hamisság fogalmai helyett inkább az alkalmazhatóság-alkalmazhatatlanság kérdését kell felvetnünk a racionalitással kapcsolatban.

A racionalitás episztemológiai státuszának vizsgálatakor, a fentiekbõl adódóan, abból kell kiindulnunk, hogy milyen szerepet tölt be a mentális attitûd-tulajdonításban. Az a javaslatom, hogy a mérési technikák természettudományban játszott szerepéhez hasonlítsuk. Bármilyen furcsa legyen is elsõ hallásra ez a feltevés, én mégis amellett érvelnék, hogy ez a megközelítés visz bennünket a legközelebb a racionalitás társadalomtudományokban játszott szerepének megértéséhez. Elõször is, míg egy mérési technika olyan módszer, amely (mérõmûszerek segítségével) bizonyos fizikai tulajdonságok meglétét, illetve mennyiségét méri, a racionális döntések elmélete olyan módszer, amely bizonyos mentális attitûdök, mindenekelõtt a preferenciák jelenlétét bizonyítja, illetve intenzitásukat méri. Másodszor, ahogyan a mérõmûszer mûködésére vonatkozó elmélet része egy fizikai elmélet konfirmálásának, éppúgy a racionalitásra vonatkozó elmélet is része a cselekvésmagyarázat igazolásának. Azt, hogy egy mérõmûszer mit mér, részben maga a fizikai elmélet határozza meg. Hasonlóképpen azt, hogy milyen mentális attitûdöket tulajdonítunk egy cselekvõnek, részben az adott társadalomtudomány fogalmi kerete, részben a cselekvés környezete határozza meg. Végül ami az episztemológiai státusszal kapcsolatos rejtélyt illeti, egy mérési technikáról nincs értelme feltenni azt a kérdést, hogy vajon a priori igaz-e, vagy netán empirikusan cáfolható-e. Egy mérési technika lehet pontos vagy pontatlan, lehet jól alkalmazható egy elmélet konfirmálásához és lehet inadekvát, de aligha lehet igaz vagy hamis.

A hasonlóságok mellett persze fontos hangsúlyozni a különbséget is: mérési technikák tetszõleges számban találhatók fel, a racionális döntések elméletét ellenben nem könnyû más eljárással helyettesíteni. Misem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy mások cselekedeteinek magyarázatakor mindennapi érveinkben is ezt használjuk. A tudomány csak tökéletesítette, fogalmilag pontosította azt az eljárást, amelyet már nélküle is alkalmazott mindenki.¹⁰ De ez önmagában, úgy vélem, nem ellenérv a fenti gondolatmenettel kapcsolatban. Az analógia nem jelent azonosságot, és távolról sem szándékoztam azt állítani, hogy ne lenne fontos különbség a természettudományok és a társadalomtudományok között. A kísérletek (ha egyáltalán lehetségesek), a predikciók és a mérések szerepe a társadalomtudományokban jelentõsen eltér a természettudományokétól. De egy társadalomtudományos elméletnek is tartalmaznia kell olyan módszereket, amelyek segítségével azonosítjuk a mentális attitûdöket, és a racionális döntésekre történõ hivatkozás minden bizonnyal az egyik legbiztosabb ilyen módszer. Ami nem jelenti azt, hogy bizonyos esetekben alkalmazása ne lenne korlátozható vagy akár negligálható.

Befejezésül a racionalitással kapcsolatos fejtegetéseim négy következményére szeretném felhívni a fígyelmet.¹¹ Az elsõ az, hogy a társadalomtudományok nem osztályozhatók aszerint, hogy melyikben használják a kalkulatív racionalitás feltevését, és melyikben nem, mert mindegyikben használják, ahol egyáltalán emberi cselekvést értelmeznek. Más kérdés, hogy a mérõ módszer pontossága függ az igazolni kívánt elmélettõl is: a mikroökonómus sokkal pontosabban kalibrált mûszert alkalmaz, mint mondjuk az antropológus. Ez önmagában semmiféle hierarchiát nem jelent a különbözõ tudományágak között, hiszen attól, hogy az evolúciós biológia megalkotásához nem volt szükség olyan kifinomult mérési technikák alkalmazására, amilyeneket például a modern magfizikában alkalmaznak, az evolúció-elmélet kognitív értéke semmivel sem alacsonyabb, mint a kvantumfizikáé.

A második az, hogy ez a mérési technika sok esetben jól alkalmazható, de bizonyos feltételek között csõdöt is mondhat. Ám ekkor nem elég ad hoc hipotézisek bevezetésével megkérdõjelezni alkalmasságát, hanem ki kell mutatni azokat a kauzális faktorokat, amelyek korlátozzák e technika érvényességét. Erre számos példa van a társadalomtudományok, mindenekelõtt a szociálpszichológia területén.¹²

A harmadik az, hagy bár talán tisztábban látunk a racionalitás szerepének kérdésében, még mindig nem találjuk, hol is rejtõzködik magyarázatunkban a Hempel által keresett empirikus törvényszerûség. Ez nem is véletlen, mivel ebben a magyarázatban nincs is semmiféle törvényjellegû állítás. A társadalomtudományokban a törvényjellegû állítások ugyanis nem az egyéni cselekvésekre, hanem az egyéni cselekvések körülményei és a cselekvések által létrehozott aggregált hatások közti törvényszerûségekre vonatkoznak.¹³ Az, hogy az egyének hogyan cselekszenek, elengedhetetlen feltétele a helyes és teljes társadalomtudományi magyarázatoknak, de ebbõl nem következik, hogy ez lenne maga a társadalomtudományi törvény. Általános törvény például az, hogy ha csökkennek a kamatlábak, nõ a beruházások aránya. Aligha képzelhetõ el e törvény igazolása a gazdasági aktorok döntéseire történõ hivatkozás nélkül. De a törvény, ha van egyáltalán, az objektíve leírható körülmények és az aggregált hatások között áll fenn, nem pedig az egyéni döntés logikájában. Az egyéni döntések és cselekvések közti törvényjellegû állítások megfogalmazása, ha ilyesmi egyáltalán lehetséges, a pszichológia és nem a társadalomtudományok feladata. Ebbõl következik, hogy a társadalomtudományokat általában a tárgyukat képezõi makro-jelenségek szerint osztályozzuk: az infláció a közgazdaságtanhoz, a korrupció a szociológiához, a mágia az antropológiához tartozik. De nem azért, mert e jelenségek kapcsán radikálisan különbözõ módon tulajdonítanánk mentális attitûdöket a cselekvõknek, hanem egyszerûen azért, mert az egyes társadalomtudományokat, éppúgy, ahogyan az egyes természettudományokat, az a problémahalmaz határozza meg, amelynek megoldására a diszciplína képviselõi hagyományosan törekedtek.

Persze az, hogy bizonyos cselekvések összességét végül is milyen társadalmi jelenségnek tekintem, összefügg azzal, milyen mentális attitûdöket tulajdonítok a cselekvõknek. Mint fentebb említettem, a társadalomtudomány ott kezdõdik, ahol az egyszerû preferenciákon túl az értelmezõ hiteket, meggyõzõdéseket is tulajdonít a vizsgált cselekvõnek: azt állítani, hogy Brutus azért ölte meg atyját, mert a halott Caesart preferálta az eleven Ceasarral szemben, nem társadalomtudomány, de azt állítani, hogy Brutus azért ölte meg atyját, mert azt hitte, ezzel megmenti a köztársaságot, az talán igen. Mindenesetre azzal, hogy a "meg akarta menteni a köztársaságot" intenciót tulajdonítom Brutusnak, függetlenül attól, mennyiben tekinthetõ optimálisnak e cél elérése szempontjából apja megölése, tettének magyarázatát besoroltam a politológiának nevezett tudománykörbe;, hiszen magyarázhattam volna tettét azzal is, hogy része a római típusú gazdasági viselkedésnek, vagy hogy az istenek kegyét kívánta elnyerni vele - ez esetben cselekvését az ökonómia, illetve az antropológia területére utalnám. Az érdekes probléma persze az, hogy nem Brutus cselekedete önmagában, hanem e cselekedet és az a feltevés, hogy milyen típusú cselekedetek tartozhatnak egyáltalán egy adott társadalomtudomány körébe, együttesen határozza meg, hogyan magyarázzuk cselekedetét, vagyis milyen mentális attitûdöket tulajdonítunk neki. A fentieknek viszont van egy fontos módszertani következménye, mellyel elérkeztünk negyedik, záró megjegyzésemhez.

A pszichológia episztemológiai kérdéseirõl folyó viták közül manapság az egyik leghevesebb az, amelyik az ún. externalizmus és internalizmus között zajlik. Ez akörül forog, milyen szerepet játszik, illetve játsszon a cselekvõ társadalmi és fizikális környezete a cselekvõ mentális attitûdjeinek azonosításában. A kérdés a helyes kognitív pszichológia megalkotása szempontjából érdekes. A különbözõ álláspontok mellett és ellen felhozott érvrengetegbõl kettõt említek, amelyek bizonyos okoknál fogva relevánsak az eddig elmondottak tekintetében. Az externalisták szerint az interpretátor által is ellenõrizhetõ publikus környezet nélkül nem lehetséges a mentális attitûdök azonosítása. Az internalisták véleménye szerint viszont olyan mentális attitûd, amilyennel a cselekvõ nem rendelkezik, aligha lehet oka a cselekvésének. A döntéselméleti modell, amelyet fentebb kifejtettem, úgy vélem, jó érvvel szolgálhat egy externalista episztemológia számára. Bár nyilvánvalóan egyetlen vásárló sem képes numerikus értékeket rendelni a különbözõ árukhoz arra nézve, hogy ezek mennyire hasznosak számára, és egyikünk sem vázolja fel közömbösségi görbéit a piacon vásárlásközben, fogyasztói viselkedésünk leírása során nagyon is hasznos lehet, ha csak a megfigyelõ-magyarázó külsõ szemlélõ számára azonosítható mentális attitûdök segítségével magyarázzuk a cselekvést. Amiatt ugyanis, hogy én magam nem tudom mérni preferenciáim intenzitását, még nem kell feltételeznem, hogy nincs is nekik, és éppúgy azt is feltételezhetem, hogy intenzitásuk igenis szerepet játszik kauzálisan hatékony intencióim kialakulásában. Röviden: az externalista attitûd-tulajdonítási technikák nem ellentétesek azzal a nagyon is meggyõzõ feltevéssel, hogy a cselekvõ mentális attitûdjei okozzák cselekvését; épp ellenkezõleg, pontosabbá tehetik a kauzálisan hatékony attitûdök azonosítását.
 

Jegyzetek

* Az ELTE BTK Filozófiai Tanszékcsoport által 1993. július 17-19. között megrendezett "Cselekvés és társadalomtudomány" címû konferencián tartott elõadás írásos változata.

1. Lásd például J. Elster Nuts and the Bolts for Social Sciences címû könyvének (1989) elsõ fejezetét, amely tömören kifejti, miért tekinthetõ a társadalomtudomány nélkülözhetetlen részének az egyéni döntések elemzése.

2. Wittgenstein, Anscombe és Ryle érveinek hatására egészen a hatvanas évek végéig az volt az általánosan elismert álláspont, hogy, mivel a szándéktulajdonítás és a cselekvés leírása konceptuálisan nem független egymástól, az intenciók nem lehetnek a cselekvés (hume-i) okai. A konceptuális kapcsolat érvét azonban D. Davidson Actions, Reasons and Causes címû írásában (1963) meggyõzõen cáfolta. Másfelõl kételyek merültek fel a tekintetben is, hogy vajon a kauzalitásról kialakított, elsõsorban a hume-i filozófián nyugvó elképzelésünk módosításra szorul-e vagy sem (lásd pl. J. Searle Intentionality (Cambridge University Press 1983.) címû könyvének 3. és 4. fejezetét).

3. Ez a bonyolultan hangzó axióma egy képlet segítségével egyszerûen kifejezhetõ. Jelentse a "Pxyz" formula, hogy x-et y-nal, y-t pedig z-vel szemben részesítem elõnyben. Az axióma azt mondja ki, hogy ha Pxyz, akkor léteznie kell egy és csakis egy olyan q valószínûségnek, hogy y = qx + (1-q) z.

4. A "várható nyeremény" az adott nyereményösszegnek és a nyerés valószínûségének szorzata, ahol a valószínûségeket egy 0 ? p ? 1 skálán mérjük. Ha pl. p = 0.85 valószínûséggel nyerhetünk 1000 dollárt, a várható hasznosság 850 dollár.

5. E kifogások locus classicusa A. Sen tanulmánya (1971). Tudományfilozófiai vagy ismeretelméleti szempontból azonban az elv mindenképp további vizsgálódást követel.

6. Lásd Hempel 1965, különösen 463-489.

7. Megjegyezendõ, hogy Hempel a 3. premisszát (tehát hogy C típusú szituációban a racionális cselekvõ x-et fogja tenni) is empirikus generalizációnak tekinti valószínûleg azért, mert a "szituáció" kifejezést tágabb értelemben használja, mint én e helyen. Errõl lásd még a 13. jegyzetet.

8. Ennek ellenére néhány kiváló társadalomtudós valóban úgy tekint elméletére, mint a racionalitásra vonatkozó hipotézisre. Lásd például N. Frohlich-J.A. Oppenheimer Modern Political Economy címû kiváló munkájának (1978) bevezetõ módszertani fejtegetéseit.

9. Elsõsorban D. Davidson idevágó tanulmányait kell megemlítenünk, például 1980a; 1980b; 1987.

10. A cselekvés efféle magyarázatát szokás "folk psychology"-nak is nevezni. Néhány filozófus éppen ezért kívánja a pszichológiát mint önálló tudományt "megszabadítani" az intencionalitás fogalmától.

11. A következõ, a társadalomtudományok és a pszichológia néhány alapvetõ filozófiai problémáját érintõ fejtegetések csak vázlatosak, utalások más, e problémákat részletesebben táruló tanulmányokra.

12. Az irracionális preferenciák típusairól lásd mindenekelõtt Elster 1983.

13. Ezért kétséges Hempelnek az a 7. jegyzetben említett felfogása, hogy az az állítás, hogy "C szituációban a racionális cselekvõi-et teszi", empirikus generalizáció. A "racionális" jelzõ itt adott vágyak és információk melletti helyes kalkulációra utal, ami nem empirikus kérdés, mivel semmilyen kontingens faktoron sem múlik. Az egyéni racionalitás és az aggregált hatások közti kapcsolat ellenben nagyon is kontingens tényezõk függvénye.
 

Hivatkozások

Davidson, D. 1980a. Hempel on Explaining Action. In: Essays on Actions and Events. Clarendon Press

Davidson, D. 1980b. Toward a Unified Theory of Meaning and Action. Grazer Philosophische Studien

Davidson, D. 1987. Problems in the Explanation of Action. In: Pettit, P. et. al. (eds.) Metaphysics and Morality. Basil Blackwell

Elster, J. 1983. Sour Grapes. Cambridge University Press

Elster, J. 1989. Nuts and Bolts for the Social Sciences. Cambridge University Press

Frohlich, N.-J. A. Oppenheimer 1978. Modern Political Economy. Prentice Hall

Hempel, C. G. 1965. Aspects of Scientific Explanation. Free Press

Sen, A. 1971. Choice funetions and revealed preference, Retriew of Economic Studies