Ma, amikor a civil társadalom hiányáról, megszervezõdésének szükségességérõl beszélünk, különösen fontossá válik az a kérdés, miként keletkeznek a civil társadalom olyan lényegi elemei, mint az egyesületek. Az alábbi tanulmányunkban elsõsorban a múlt századi német egyesületekre vonatkozó társadalomtörténeti és a mai, elsõsorban német szervezetszociológiai irodalom alapján megkíséreljük feltárni az egyesületek kialakulásának társadalmi körülményeit és modellezni szervezeti, strukturális jellegzetességeiket. Mottónkul weberi kiindulást választva: nem azt kérdezzük, hogy egy állapot kívánatos-e vagy nem, hanem azt akarjuk rögzíteni, mi az, ami fönnáll, miért éppen ez, miként létezik, mely történeti és társadalmi okokból. Célunk az, hogy az irodalom alapján hipotéziseket fogalmazzunk meg, amelyeket majd a magyar egyesületek empirikus kutatása során kívánunk verifikálni, feltételezve a keletkezési folyamatok és a felépülés hasonlóságát. Elsõ feladatunknak az elméleti és történeti irodalom alapján az egyesület ideáltipikus modelljének felvázolását tartjuk.

A múltra vonatkozó kvantitatív egyesületkutatások nehezen megoldható problémája a megfelelõ adatok beszerzése. A német egyesületek száma a 19. században robbanásszerû növekedést mutat. Olyannyira, hogy amikor 1911-ben az Elsõ Német Szociológiai Kongresszuson Max Weber beszámolójában kiemelten foglalkozik az egyesületek szociológiájával, azt állapítja meg, hogy "egyes 30 ezres lakosú városokban 300 különbözõ egyesület létezik, tehát 100 lakosra, azaz 20 családapára jut egy egyesület" (Weber 1911: 53). Pontos és átfogó egyesületi statisztika azonban errõl az idõszakról máig is hiányzik, bár Weber maga is szorgalmazta már az egyesületkutatást (1911: 60). Az, hogy csak szûkösen és elszórtan állnak rendelkezésre adatok, Németország korabeli széttagoltságából is ered. Megbízhatóbb információk inkább csak egyes városok egyesületei számának alakulásáról vannak, Így például tudható, hogy Münchenben az egyesületek száma az 1850 körüli kb. 150-ról a századfordulóra kb. 3000-re, azaz hússzorosára nõtt, míg a lakosság növekedése ebben az idõben csak hatszoros volt, vagy Oberhausenben 1882-1895-ig a (közhasznú, társas, vallási, ének és bajtársi /krieger/) egyesületek száma 49-ról 142-re emelkedett, azaz megháromszorozódott, a lakosság száma ugyanekkor csak 75 százalékkal nõtt (Tenfelde 1984: 58-59). Ezek az adatok igen nagyszámú egyesület létére utalnak, feltehetõleg jóval többre, mint amenynyi ugyanebben az idõben Ausztriában, illetve Magyarországon létezett. Ehhez adalékul: Ausztriában az egyesületek száma (az ún. fiókegyesületek nélkül) 1856-ban 2234 volt, számuk 1910-re 85 000-re emelkedett (Tenfelde 1984: 58), míg Magyarországon az 1878-as egyesületi statisztikai felvétel szerint 3995 egyesület létezett, és az 1932-es összeírás is csak 14 365 egyesületet tudott kimutatni (Bocz 1992: 844, 845). Adódik a kérdés, milyen társadalmi tényezõk, folyamatok eredményeképpen következik be ez a gyors nagyarányú növekedés.
 

Az egyesületek keletkezésének társadalmi körülményei

Az egyesületek keletkezésének idejét illetõen két alapvetõen eltérõ álláspont ismeretes a társadalomtörténeti irodalomban. Az egyik szerint az egyesület nem újabbkori sajátosság: "Der Verein als Rechtsform gesellschaftlicher Kooperation ist kein Spezifikum der Neuzeit." O. Dann itt Gierke egyesülettörténeti kutatásaira utalva a középkori Einung-okra, Bund-okra és hasonló korporatív társulásokra gondol, amelyek a középkor kezdetétõl meghatározóak voltak a fejlõdésre, fõleg a városokban (Dann 1976:198).

A másik felfogás szerint modern értelemben vett egyesületekrõl csak a rendi társadalom után beszélhetünk. A középkori céhek, szövetségek és más korporatív szervetek az egyesületektõl strukturálisan különböztek, mivel
- a rendi társadalom szervezeteiben a személyes ki- és belépés nem szabad elhatározásból történt,
- ha alakult is szervezet, melyet szabad elhatározásból hoztak létre (pl. egy "párt" a fejedelmi udvarban), akkor is hiányzott a modern egyesület létéhez elengedhetetlenül szükséges alapszabály,
- az Einung-ok és Bund-ok sokkal inkább voltak kisebb községek, városok, semmint személyek társulásai (Conze 1960: 226-227).

Conze véleményéhez közel áll Nipperdey felfogása, aki az egyesületekrõl írt híres tanulmányában azon az állásponton van, hogy a modern társulási rendszer elõformáinak csak a pietizmus újabb társas képzõdményei tekinthetõk, de ezek sem tulajdonképpeni egyesülések (Assoziationen) csekély szervezettségük és vallási ájtatosságra korlátozódásuk miatt. Pietista szellemiségû egyesületek csak jóval késõbb, 1780 után, angol és polgári-világi elõképek után alakulnak. Szabad társulások, mint például a nyelvi társaságok csak rendi keretek között létezhettek, és a tanultak rendjének eme társulásain kívül csak az egyetemi hallgatók alkottak nagyon laza egyesüléseket (Nipperdey 1972: 9).

Véleményünket, mely a két utóbbi felfogáshoz áll közel, abban foglalhatjuk össze, hogy az egyesületek bizonyos szemezeti elõképei - például az olvasótársaságok, amelyeknek a száma a 18. század végén 270 körülire becsülhetõ (Nipperdey 1972: 2) - már a rendi társadalomban is kialakulhattak, de az egyesületnek ismert szervezettípus ezekhez képest mégis valami új, elterjedése csak a rendi-feudális társadalom bomlásával indult meg.

A 18. században az abszolutizmus kialakulásával, az uralkodók hatalmi s egyszersmind anyagi igényeinek növekedésével együtt járó kereskedelmi és iparpolitika aláássa a céhek monopóliumára alapozott termelést, amely már amúgy is megrendült a technikai fejlõdés következtében. Másfelõl az abszolutizmus megerõsíti azokat a számbelileg is egyre növekvõ társadalmi csoportokat, amelyeket késõbb az egyesületekben viszontlátunk: a tisztviselõket és az értelmiségieket, akikre szüksége van a megnövekedett igazgatási, irányítási és képzési feladatok miatt; a munkásokat és a vállalkozókat, akik a céhlegények és mesterek helyére kerülnek majd a termelés új szervezeteiben. Ezek a nagyobbrészt polgári rétegek a városokban már azelõtt is léteztek, fejlõdésüket a merkantilizmus meggyorsítja.

A feudalizmus bomlása, az ezzel együtt járó társadalmi folyamatok a 19. században Németországban is kibontakoznak. Hatásukra átalakul a társadalom struktúrája, amit leginkább az mutat, hogy a társadalmi újratermelésben a hangsúly a mezõgazdaságról fokozatosan az iparra tevõdik át (lásd Brandt-Lüdtke 1989: 33). A társadalom ennek megfelelõ átrétegzõdését mutatja, hogy a foglalkoztatottak száma és aránya a mezõgazdaságban csökken, az iparban nõ és az ún. tercier szektorban is eléri a század végére 25 százalékot. (lásd Hartfiel 1981: 84).

Az átrétegzõdés nyomán az egyesületekben is a társadalmilag egyre jelentõsebb polgári elem válik dominánssá, noha - különösen az egyesületek keletkezésének kezdeti idõszakában - más társadalmi csoportokkal, Így a nemességgel és a munkássággal is integrálódhat egy szervezeten belül. Például a "Német hazafias egyesület a szabad sajtó támogatására" elnevezésû szervezetben a tagság 1832-ben legnagyobb hányadát iparosok és kiskereskedõk (Handwerker és Händler) alkották, utánuk az egyetemi hallgatók, vagyonosabb kereskedõk, tulajdonosok (Gutsbesitzer) és értelmiségiek (Akademiker) következtek. A vezetõségben viszont a kispolgárságot képviselõ tagok alig voltak jelen (Brandt-Lüdtke 1989: 61). A 19. századi fejlõdés során az erõsödõ társadalmi differenciáciálódás a társadalmi csoporthovatartozás szerint homogénebb egyesületeket is létrehoz (munkásegyesületeket).

Az átrétegzõdési folyamat másik jellegzetessége, hogy az új társadalmi csoportok osztozni akarnak a hatalomban, érdekeiknek és értékeiknek megfelelõen átalakítani a társadalmat, vagy legalábbis fokozni politikai szerepvállalásaikat. Ez a törekvés kezdetben polgári emancipációs mozgalomként jelentkezik. Emancipációs igényekkel, társadalomátalakító törekvésekkel késõbb a munkásság, majd más társadalmi csoportok is fellépnek.

A polgárság társadalomátalakító törekvéseinek jellegzetes kordokumentuma a Páltemplomi Alkotmány. Ez azért is különösen jól kifejezi a polgári törekvéseket, mert olyan elõzményekre építhetett, mint az egész francia alkotmányozás 1848-ig, az 1831-es belga alkotmány, valamint az angolszász alkotmányozás dokumentumai.

A Páltemplomi Alkotmánynak - amely sohasem lépett hatályba - a német nép alapjogairól szóló rendelkezései három kategóriába foglalhatók össze.

Az elsõbe azok a szabályok tartoznak, amelyek felszámolnák a korábbi rendi társadalmi berendezkedést. Az alkotmánytervezet így megszûntnek nyilvánítja a nemességet (137. §), korlátozná a papságot (153. §), eltörölné a feudális intézményeket, például a hûbéri viszonyokat (171. §), a hitbizományokat (170. §), az úriszékeket (174. §).

A második csoportba vonhatók azok a szabályok, melyek a polgári státuszt hivatottak garantálni; így megteremtve a jogi egyenlõséget, például a közhivatalok betöltésében és az egyenlõ hadkötelezettségben (137.§) és garantálják ezt a státuszt tulajdonjogi (164. §) és büntetõjogi (138. §) oldalról is.

A harmadik csoportba a cselekvés szabadságát garantáló intézkedések sorolhatók. Ilyenek az ún. szabadságjogok, köztük a sajtószabadság, a gyülekezési és egyesülési jog (143. 161. 162. §-ok) (lásd Kovács-Szabó 1976: 146-155).

Mint ismeretes, a polgárság emancipációs törekvései a 18. század végétõl három liberális, nacionalista és demokratikus - gondolatkör szerint rendezõdtek mozgalmakba, amelyek azonban nem váltak el élesen egymástól: az állampolgári "szabadság" és a nemzeti "egység" feltételezte egymást (Brandt-Lüdtke 1989: 56). Ezeknek a mozgalmaknak a kikristályosodási pontjai és hordozói egyesületek voltak (mozgalom és egyesület viszonyáról lásd Nullmeier-Raschke 1988: 37). Elsõsorban a diákegyletek i (Burschenschaften), a tornaegyletek, a dalárdák (Sängervereine), és a népkörök (Volksvereine) érdemesek említésre (Nullmeier-Raschke 1988: 61-90). J. Paschen szerint 1848 októberében Poroszországban mintegy 700 politikai egyesület mûködött, amelyek közül kb. 300 volt alkotmányos-liberális, 250 demokratikus, 50 konzervatív, 12 munkás és 6 katolikus karakterû (idézi: Brandt-Lüdtke 1989: 69).

Mint a fentiekbõl kiderül, az emancipációs törekvések tömegével hoznak létre olyan egyesületeket is, melyek politikai céljaikat nem direkt módon fogalmazzák meg, mint például az 1818-ban alapított, majd a következõ évi betiltás után is tovább élõ Általános Német Diákegylet (Allgemeine Deutsche Burschenschaft). Ezek az egyesületek többnyire különbözd kulturális, tudományos, vagy sport célok mögött rejtik el politikai céljaikat, gyakran szétválaszthatatlanul beleszõve a megjelölt legális alaptevékenységbe. Tipikusan ilyenek voltak a tornaegyletek és a dalárdák (Nullmeier-Raschke 1988: 623, 83).

A politikai motivációjú egyesületeknek jó okuk volt valódi céljaik leplezésére, hiszen az egyesületek története a 19. század folyamán az állandó tiltások erõterében zajlott. 1798-ban Poroszországban kabinetrendelet mondja ki, hogy tilos minden olyan egyesülés, mely az alkotmány vagy az államigazgatás megváltoztatását célozza. 1816-ban ezt a tilalmat megerõsítették és újabb országrészekre is kiterjesztették. 1819-ben a Karlsbadi Határozatok betiltják a diákegyleteket. 1832-ben Badenben minden önkéntesen alapított egyesületet betiltanak. 1854-tdl érvénybe lépett az ún. fiókegyesület alapítási tilalom (Affiliationsverbot): tilos volt hasonló irányultságú egyesületeknek közös célokért szövetségre lépni. Ez csak 1899-ben szûnt meg, ettõl kezdve belföldi egyesületek szabadon kapcsolatba léphettek egymással. Egyesülési szabadságról viszont - 1848 rövid idõszakát leszámítva - csak 1908 óta beszélhetünk. Ekkor lépett hatályba a birodalmi egyesületi törvény (Reichsvereinsgesetz), melynek alapján egyesület csak büntetõtörvényekbe ütközõ tevékenység esetén oszlatható fel, és a feloszlatás elrendelése is igazgatási eljárásban felülvizsgálható. Ugyancsak e törvény hatálybalépése óta alapíthattak egyesületet vagy lehettek tagjai nõk és fiatalok is (Hueber 1984: 117, 118, 123, 130, 131).

Az emancipációs folyamat másik vonulata létrehozza azokat a munkásegyesületeket, amelyek nem érik be pusztán anyagi helyzetük jobbításának céljával. A szervezettség általuk is felismert elõnyeinek jelszavát az Igazak Szövetségében fogalmazzák meg elõször, innen kerül át a Kommunista Kiáltványba. "Világ proletárjai, egyesüljetek", azaz alakítsatok érdekeitek védelmére szervezeteket, egyesületeket, mert csak így ragadhatjátok meg a hatalmat, érdekeitek legbiztosabb védelmezõjét.

A munkásegyesületek fejlõdése nem német területen indult (Tenfelde 1981: 254; Engels: 1962: 562), a korabeli német államok nem nézték jó szemmel a szervezkedési próbálkozásokat. Más nyugat-európai országokban, például Angliában vagy Svájcban már volt egyesületalapítási lehetõség, ha másképp nem, hát úgy, hogy "ahol a törvények munkásegyletek alapítását tiltották, dalegyleteket, tornaegyleteket és más efféléket létesítettek" (Engels 1962: 564). Egyszóval a munkásegyesületek ugyanazokat a taktikai elemeket alkalmazták a hatósági tiltásokkal szemben, mint amelyekkel a polgári tagságú egyesületek próbálták meg már korábban is az egyesületalapításra vonatkozó tiltásokat kijátszani. Az Igazak Szövetségében meghonosított demokratizmus (választott és mindenkor leváltható vezetõségekkel (Engels 1962: 569) sem valamely munkásegyesületi specifikum volt, mert ezek a szervezeti eljárások már a régebbi egyesületekben is tipikusak.

Az emancipációs folyamathoz kapcsolódó munkásegyesületek késõbb pártjelleget öltenek, így jön létre 1863-ban az elsõ német munkáspárt egyesületként, Allgemeiner Deutscher Arbeiterverein néven (Nullmeier-Raschke 1988: 94). Ez egyben azt is jelzi, hogy mire a munkásmozgalom igazán kifejlõdött, a pártok váltak az emancipatórikus, politikai cselekvés színtereivé (Richter 1985: 85). Ennek ellenére késõbbi emancipációs törekvések (például nõmozgalmak) is egyesületekben indulnak (Nullmeier-Raschke 1988: 115), és ma még nem tudható, hogy a német Alkotmányvédd Hivatal nyilvántartásában szereplõ bejegyzett egyesületek (e. V. = eingetragener Verein) valamelyike nem válik-e szintén ilyen törekvés kiindulópontjává.

A 19. században már megjelennek az egyre gyorsuló modernizáció, gazdasági növekedés, városfejlõdés árnyoldalai is, a tömeges pauperizáció, prostitúció, az állandósuló társadalmi feszültségek. A viszonylag gyors változásokat nem követi olyan intézmények létrejötte, amelyek a termelésbõl kikerült, lesüllyedd társadalmi csoportok problémáit orvosolhatnák. Éppen ezért nem meglepõ, hogy az elnyomorodás, a társadalmi változások nyomán támadt megoldatlan szociális gondok csillapítására a tömeges munkanélküliségtõl az alacsony béreken át egészen a szociális és oktatási ellátatlanságig - egyesületek jönnek létre. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a társadalmi modernizációs folyamat nyomán fellépd szociális kihívásokra a válasz egyesületi formában jelentkezik, akár ellátatlan közfeladatok betöltésérõl van szó (iskola vagy kórház létesítése), akár segítségnyújtásról (betegsegélyezés vagy -ápolás). Ebben a korban az egyesületek egyik legjellemzõbb típusa a szegényeket támogató szervezetek.

A 19. század közepéig visszatérõ nagy éhségek és járványok nyomán egyesületek keletkeztek, melyek célul tûzték ki az éhezõkrõl és a szûkölködõkrõl való gondoskodást, a gyermek- és anyavédelmet, az ápolást és a segélyezést (Tenfelde 1984: 678). Hardtwig adatai szerint a jótékony egyletek száma Poroszországban 1845-ben 1680 volt, közülük 52 még a 18. században alakult. 1820 után a növekedés felgyorsul: az évtized végéig 125 új jótékony egyletet alapítottak, a következõ évtizedben 334-et, és az 1840-85 közötti fél évtized alatt 316-ot (lásd Hardtwig 1984: 18-19). Az egyesületek létrehozását néha egy-egy személy kezdeményezi, például az 1847-es nagy téli éhínség idején F.W. Raiffeisen alapított jótékony egyesületet, nyomában azután hasonló egyesületek is létesültek, amilyen a Segélyegylet a gazdák támogatására (Hilfsverein zur Unterstützung der Landwirte) 1849-ben (Hardtwig 1984: 85). Az 1850-es években gyorsan terjedtek a Schultze-Delitsch-féle társulások. Éves jelentéseik (Jahresberichte) alapján 1859-ben 80 egyesületük volt kb. 19 000 taggal, 1868-ban már 666 egyesület mûködött, 256 000 taggal (Hardtwig 1984: 60, 86). Az egyesületek történetéhez tartozik, hogy David Hausemann 1834-ben kísérletet tett arra, hogy kapitalista vállalatalapítás révén oldja meg az elnyomorodás problémáját, ebbõl a célból olyan "kasszákat" hozott létre, melyek a vagyontalanoknak megkönnyítették a megtakarítást, és ezt prémiummal is jutalmazta (Hardtwig 1984: 21). Poroszországban 1839-ben 85, 1848-ban 220, 1859ben már 462 ilyen kassza volt (Tenfelde 1984: 60).

Többen felismerik, hogy a szociális problémákon nemcsak közvetlen anyagi segélyezéssel és gondoskodással lehet segíteni. F. Harkort, aki amellett, hogy betegsegélyezõ pénztárak mellett 1844-ben oktatási célú egyesületet (Verein für die deutsche Volksschule und Verbreitung gemeinnütziger Kenntnisse) létesít, továbbá tudományos népszerûsítõ mûveket ad ki a kisipari munkások, kistulajdonosok és gazdálkodók számára, hogy szakmai ismereteik bõvítésével elõsegítse foglalkozási mobilitásukat és ezzel is növelje a szociális biztonságukat (Hardtwig 1984: 22).

Hardtwig szerint ezek a kezdeményezések egyebek között azt a szándékot is tükrözték, hogy ösztönözzék az alsóbb rétegek mentálisan alkalmazkodását az ipari társadalom követelményeihez, önállóbb életvitelre tanítsák õket, csökkentsék a szociális nyugtalanságot (Hardtwig 1984: 21).

Problémáik megoldására maguk az "alsóbb rétegek" is alapítanak egyesületeket. Így keletkeznek azok a munkásszervezetek, melyek a politikai emancipációt nem tûzik ki célul, hanem csak gazdasági érdekeik védelmében tömörülnek, noha e két cél a gyakorlatban nem mindig válik el élesen egymástól. Fõleg az önsegélyezõ egyletek és a betegsegélyezõ pénztárak tartoznak ebbe a körbe.

A modernizációs problémák által életrekeltett egyesületek túlnyomó része a szociálpolitika bismarcki monopolizálásával, majd az állam oktatási szerepvállalásával céltalanná vált és megszûnt (Tenfelde 1984: 88).

A nagy társadalomátalakító folyamatokon kívül bizonyos alkalmi társadalmi kihívásra vagy konkrét igényekre is válaszolhatnak az érintettek egyesületek alapításával. Így jöttek létre például a titkos egyesületek Napóleon ellen, vagy így keletkezett 1863/64-ben sok helyi Schleswig-Holstein Verein is, amelyek az egész hercegség bekebelezésére irányuló dán politika ellenében fejtették ki tevékenységüket (Nullmeier-Raschke 1988: 86).
 

Az egyesület mint szervezet

Az elõzõekben láttuk, hogy az egyesületek keletkezése nagy társadalmi változásokhoz, nagy társadalmi csoportok törekvéseihez, érdekeihez kapcsolódik elsõsorban. Az egyesületek megjelenése másfelõl azt mutatja, hogy a társadalmi változások új szervezettípusok megjelenését is magukkal hozták, melyek alapvetõen különböztek a korábbi rendi korporatív szervezetektõl.

A rendi korporatív szervezetek közül talán legtipikusabb a céh, a kézmûves és kereskedõ városi polgárság szervezete, de jellegzetesek a lovagi Bruderschaftak vagy a lövészegyletek is. A céhek elsõsorban közvetlen termelõi vagy kereskedelmi tevékenységeket végeztek, de ellátták tagjaik érdekvédelmét is, és olyan jótékony szolgálatokat is teljesítettek számukra, mint a betegápolás vagy a segélyezés (Szadeczky 1913: 172, 230-231).

A rendi korporatív szervezet magán viselte a feudális társadalom strukturális vonásait. A korporációba nem szabad akaratából lépett be az egyén, hanem születésénél és rendi helyzeténél fogva tartozott hozzá, szabadon el sem hagyhatta, más rendûek szervezetéhez nem csatlakozhatott. A korporáció kiterjedt az élet egészére, nem csak speciális részterületeire; a céhek elõírták a folyamatos munkát napkeltétõl napnyugtáig, szigorúan meghatározták a termékek minõségét. Direkt szervezeti célokról nemigen beszélhetünk már csak azért sem, mivel a szervezet nem a tagok által tételezett célokat követett, hanem tradíciók által meghatározott feladatokat teljesített. Végül a korporáció a tagok számára státuszmeghatározó jogkövetkezményeket is jelentett. Így a céhszabályok rögzítették a mesterek, a legények és az inasok különbözõ jogállását, elõírták egymáshoz való viszonyukat, céhen kívüli viselkedésüket (Nipperdey 1972: 1; Horch 1983: 9; Szadeczky 1913: 33, 40).

A 19. század folyamán Európa-szerte fokozatosan eltûnnek a rendi korporatív szervezetek, és helyükbe más típusú szervezetek lépnek, amelyek a termelés szervezetei, a gyárak és üzemek, vagy a társadalmi élet, a társadalmi törekvések szervezetei: az egyesületek, pártok, érdekképviseletek.

A rendi korlátoktól mentes racionális tevékenység iránti igény a termelésben létrehozta a gyárat, a társadalmi cselekvés területén elõször az egyesületet. Ezek a Németországban a 18. század második felében megjelent, de csak a következõ században elterjedt egyesületek olyan modellt alakítottak ki, mely megkülönbözteti õket egyfelõl a rendi társadalom szervezeteitõl, másfelõl a polgári társadalom más szervezeti típusaitól. Elterjedésükben több tényezõ hatása is felismerhetõ. Elõször is mivel létrehozásukban a rendi hovatartozás nem játszott szerepet, széles rétegek számára nyitva állt az alapítás lehetõsége. Másodszor tág teret biztosított az egyéni akarat célracionális megszervezésének, fõleg azáltal, hogy felépítése lehetõvé tette a döntéshozatal optimalizálását. A tagok egyenlõ jogokkal vehetnek részt a döntések kialakításában, és a többség akarata lesz a döntõ. A végrehajtást választott, a legfõbb döntéshozatali fórumnak (közgyûlés) felelõs testületre bízzák. Több ponton érezhetõ tehát, hogy az egyesület szervezeti felépítése a polgári alkotmányosság gondolatának mikroszintû szervezeti leképezõdése (választások, a többség uralma, döntéskialakítás és végrehajtás elkülönülése, azaz a "hatalmi ágak" elválasztásának elve), ami a legjobban bizonyítja a szervezet polgári jellegét (az alapszabályokról lásd Dann 1976: 206; Frevert-Medick 1989: 66-70).

Mindez jelentõs eltérés a rendi társadalom szervezeteihez képest, ahol ismeretlen a tagok jogi egyenlõsége és a többségi elv, és azt, hogy adott kérdésben kinek van igaza, végsõ soron a rendi státusz dönti el. A választás ismert ugyan, például a céhmesterek tekintetében, de a választók köre szûk, és a megválasztottat külsõ hatalomnak is meg kell erõsítenie. Végül az egyesületek elterjedéséhez az is hozzájárult, hogy ez a viszonylag gyors változásokra képes, közvetlen demokratikus szervezeti struktúra rugalmas célmeghatározást tesz lehetõvé és ezzel nagyfokú adaptivitást a változó külsõ körülményekhez, ami sok egyesület számára megkönnyítette a túlélést a tiltások idõszakában is.

Tekintsük át ezek után a közvetlen demokratikus módon felépülõ egyesület szociológiai karakterének fõbb kérdéseit, felvázolva egyben ideáltipikus alapmodelljét is. Az egyesület szervezeti karakterét részben a tagság, a célok és a szervezeti felépítés tekintetében R. Mayntz (1963) alapján, részben ezeknek a struktúraelemeknek a dinamikáját keletkezésük, felépülésük, megszûnésük tekintetében fogjuk vizsgálni (lásd 1. ábra), kitérve egyben a más szervezettípusoktól megkülönböztetõ, fontosabb elhatárolódási pontokra.

1. ábra

Struktúra	Dinamika
	keletkezés	felépülés	megszûnés
tagság	önkéntesség	motivációk	kilépés
célok	megegyezés	strukturáltság	teljesedés
szervezet	primer csoport	tisztségviselõk	átalakulás

Weber a Gazdaság és társadalomban (1987: 76.) az egyesületrõl adott definícióját azzal kezdi, hogy az "egyesület megegyezéssel kialakított szervezet...",ami azt jelenti, hogy létrejöttének elsõ momentuma a tagok konszenzusa, szerzõdése, vagyis külsõ hatalmi kényszertõl mentes megegyezése minimum a tagfelvételrõl, a követendõ célokról és arról a struktúráról, amelyben a célokért tevékenykedni akarnak. A megegyezés elsõdlegesen az alapításnál teljesül, a késõbb csatlakozók a szervezettel már mint adottsággal találkoznak. Az egyesület tagjai azonban nemcsak a polgári jog tekintetében egyenlõek és egyenjogúak, hanem szervezeti szempontból is, ezért a késõbb belépõknek is Weberrel szólva - a szervezet legitim rendjének megfelelõen, van esélyük annak megváltoztatására. Olyan szervezetek esetében, ahol a tagok különbözõ kategóriákba tartoznak - például egy munkaszervezetben -, ez nem érvényesül, mert a tagok formálisan sem egyenjogúak és egyenlõek, ezért a szervezet rendjének kialakítására sem az alapításkor, sem késõbb nem lehet egyenlõ befolyásuk.

A szakirodalomban vitatott az önkéntesség kérdése. A szerzõk egy része (Horch, Richter, Mayntz) az egyesületek és más szervezetek megkülönböztetésére nézve elhatároló jelentõségûnek tartja az önkéntességet, vagyis azt a kérdést, hogy a tagok bevagy kilépése mennyiben saját szabad elhatározásuk eredménye. Innen erednek azok a gyûjtõfogalomként használt elnevezések, mint a "freiwillige Organisation", illetve "voluntary association". Rendi korporatív szervezetek viszonylatában az önkéntesség kétségtelenül elhatároló jelentõségû, hiszen, mint már láttuk, az önkéntesség kérdése ott fel sem merül. Az egyesületek önkéntes be- és kilépés alapján történõ elhatárolása a polgári társadalom más szervezettípusaitól viszont már problematikusabb. Egyrészt azért, mert például egy adott munkaszervezetbe belépõre sem hat közvetlen kényszer, csak közvetett, gazdasági. Másrészt pedig azért, mert az egyesületek korlátokat szabhatnak a szabad belépésnek nem, kor, felekezet, képzettség vagy más változók szerint. Ezenkívül monopolhelyzetû egyesületeknél sem értelmezhetõ az önkéntes belépés fogalma (Tenfelde 1984: 99). Winkler szerint (1985: 109) egy szervezet éppoly kevéssé önkéntes, mint ahogy szépnek vagy okosnak sem lehet nevezni, ezért a "freiwillige" helyett az "assoziative Organisation" megjelölést ajánlja (Winkler 1985a: 107). Véleményünk szerint a belépés vonatkozásában az önkéntesség azt jelenti, hogy egyesületi tagoknál a belépés motívuma nem lehet a közvetlen gazdasági és politikai kényszer, mivel az egyesület nem foglalkozik anyagi javak közvetlen elõállításával és nem nyújt a tagoknak napi megélhetésüket biztosító díjazást, hatalmi kényszer fennforgása esetében pedig nem lehetne szó megegyezésrõl.

Tegyük fel, hogy valaki azért lép be egy egyesületbe, mert a céljaival egyetért, azokat követendõnek találja. De bármilyen, akár mégoly magasztos célokat tûzzön is ki az egyesület, korántsem biztos, hogy a tagok belépési motívumai, azaz egyénileg követett céljai teljesen egybeesnek a szervezeti célokkal. A közös szervezeti célokért való együttmûködés motívumán kívül az egyesület tagját materiális indítékok is vezérelhetik belépéskor. Ezek közé azok a pénzben is kifejezhetõ javak és szolgáltatások tartoznak, amelyekkel mint szûkösen rendelkezésre álló erõforrásokkal az egyesület rendelkezik ugyan, bár nem olyan mértékben, hogy a tagok megélhetését biztosíthatná. Végül a belépés lehetséges motívumainak harmadik csoportjába a szociális indítékok tartoznak. Ezek pénzben nem kifejezhetõ tényezõk, mint például státusz, presztízs, baráti kapcsolatok, ámbár lehetnek - ugyancsak kiegészítõ jelleggel - anyagi vonzataik is. Meg kell jegyezni, hogy James Q. Wilson politikai szervezetekrõl szóló elméletében (1973) ezeket a motívumokat a tagság ösztönzõiként fejti ki (idézi Lehner 1981: 85, 87), véleményünk szerint azonban a két utóbb említett, az egyesület fejlõdésének általunk modellként tételezett közvetlen demokratikus szakaszában csupán a szervezeti célokban való együttmûködés látens kísérõjelenségei.

Az egyesület tagsága többnyire homogén valamilyen változó szerint, mint a nem, a település, foglalkozás, felekezeti hovatartozás, vagyoni vagy társadalmi helyzet, illetve több változó kombinációja szerint is. A tagok azonban alapvetõen a szervezet életében való részvétel, az aktivitás (Weber 1987: 291), illetve bizonyos képességek szerint (Mayntz 1963:118) differenciálódnak, nem pedig mondjuk szakképzettség szerint, mint egy munkaszervezet esetében. Az aktivitás és bizonyos képességek (szónoki, vezetõi) szerint történik alapvetõen a vezetõi és tisztségviselõi szerepek elkülönülése az ún. aktív tagságtól, másfelõl az aktív tagság maga is elkülönülhet a passzív, de regisztrált tagoktól, akik nem gyakorolnak különösebb befolyást a szervezet életére. Ez fõleg az egyesület primer csoport karakterének megfelelõ egalitárius berendezkedés következménye (Lehner 1981: 91), de alighanem az is közrejátszik benne, hogy az egyesületbeli tagság nem feltétlenül jelent mindennapi kapcsolatot más tagokkal.

Ha a tagok kilépnek, az egyesület megszûnik. Olyan esetekben, amikor a tagság az egyesület egyedüli erõforrása, Hirschmann szerint az ellenállás mellett a kivonulás lehet a leghatékonyabb eszköz a tagság kezében a vezetés befolyásolására. Hirschman azonban megállapítja, hogy ez csak olyan szituációban lehet hatékony eszköz, amelyben több szervezet versenyez a tagokért, egyébként a szervezet elhagyása, ha nem ölt nagy méreteket a szervezet, illetve a vezetés stabilizálódását is eredményezheti (Lehner 1981: 97; Hirschman 1984).

Az egyének azért hoznak létre egyesületet, mert valamilyen célt akarnak elérni. Az egyesületi célok elhatároló jellegzetessége más szervezetektõl, hogy a célokat a tagok maguk határozzák meg, illetve alakítják és ezek nem irányulnak materiális javak közvetlen elõállítására.

A szakirodalomban a célok elsõsorban az egyesületek tipizálási kísérleteiben tesznek szert jelentõségre. Nipperdey szerint az egyesületeket keletkezésük idején négy olyan, egymással gyakran összefonódott motívum- és célegyüttes jellemezte, amelyek a régi rendi korporatív világbán nem teljesedhettek ki.

1. Társasélet és szórakozás, ami olyan egyletekben is helyet kapott, mint a tudományos, zenei és múzeum egyesületek, olvasókörök; sõt a Berufsverein típusú egyesületekben is.

2. Új szellem, új gondolkodásmód életre hívása, megerõsítése, továbbfejlesztése legyen az nemzeti vagy kozmopolita, felvilágosult vagy idealista, liberális vagy szociális. 3. Bizonyos össztársadalmi célok, közfeladatok, a társadalmi állapotok javítása vagy megváltoztatása. Határesetként Nipperdey ide sorolja az érdekképviseletek céljait is. 4. A fentiekbe nem sorolható, tisztán mûvészeti vagy tudományos célok (Nipperdey 1972: 5-7).

Ha az egyesületek között a célok tekintetében a mannheimi értelemben vett strukturális összefüggések alapján próbáljuk megragadni a különbségeket, véleményünk szerint mindenképp figyelembe kell venni a célok alábbi jellegzetességeit.

Megkülönböztethetünk direkt célokat (Ziel), amelyeket a szervezet tagjai el akarnak érni, és közvetett célokat (Zweck), amelyek a direkt célok megvalósításának folyamatában keletkeznek (Mayntz 1963: 58). A direkt célok az alapszabályokban általában deklaráltan megjelennek, lehetnek azonban az egyesületnek olyan céljai is, amelyek megvalósítására törekszik ugyan, mégsem deklarál. Az egyesületek többféle célt is követhetnek, fontosságuk szerint ezek elsõdlegesek vagy másodlagosak lehetnek. Végül a céloknak a jogi normákhoz való viszonyuk vonatkozásában megkülönböztethetünk legális és illegális célokat: az utóbbiak általában nem deklaráltak, ez a kérdés azonban az adott egyesülési jogi helyzettel is összefügg.

Az egyesület szolgálhatja közvetlenül a tagok érdekeit vagy egyéb, a tagságon kívüli társadalmi érdekeket, és mindkét esetben irányulhat materiális (pénzben kifejezhetõ) vagy immateriális (pénzben - legalábbis közvetlenül - nem kifejezhetõ) állapotváltozásra. Ez a szétválasztás persze megintcsak ideáltipikus, hiszen ezek a törekvések a gyakorlatban összekapcsolódhatnak. A célok irányultságának ilyetén megközelítése esetén négy tiszta típushoz jutunk, amelyek az egyesületek célok szerinti csoportosításakor alaptípusoknak tekinthetõk. A 2. ábra mátrixként ábrázolja a célok irányultságát.

2. ábra

	materiális	immateriális
	állapotváltozás
tagok érdeke	(1)	(2)
társadalmi érdek	(3)	(4)

(1) Materiális állapot elérését célozzák meg a tagok, ha valamilyen kiegészítõ anyagi erõforrást szeretnének maguknak teremteni. Ide tartoznak a különbözõ önsegélyezõ egyesületek, amelyek tagsági díjakat, esetleg külsõ támogatók által juttatott forrásokat koncentrálnak, hogy aztán a megállapított rend szerint a rászoruló tagoknak ezeket újra elosszák. Itt tehát arról van szó, hogy a szabad versenybõl, a piaci viszonyokból eredõ, elõre nem, vagy csak kismértékben kalkulálható következmények ellen az egyének egy redisztributív tevékenységgel próbálnak meg védekezni.

(2) Immateriális állapot bekövetkezését célozzák meg a tagok, ha az egyesületet azért hozzák létre, hogy olyan tevékenységet folytassanak, amely számukra nem jelent közvetlen anyagi hasznot. Mindenekelõtt a hitbuzgalmi egyesületek tartoznak ebbe a kategóriába, esetükben az anyagi haszonszerzés közvetve is nehezen képzelhetõ el, de lényegében ide sorolhatók a szabadidõs és sporttevékenységet biztosító egyletek is.

(3) Lehet, hogy a tagok azért alakítottak egyesületet, mert másokon akarnak segíteni, a rajtuk kívülállók, szervezetileg hozzájuk nem tartozók anyagi hasznára kívánnak tevékenykedni. Ezen az alapon keletkeznek a különbözõ jótékony egyletek, amelyek a tagok (esetleg más kívülállók) forrásait azért koncentrálják, hogy a nem tagok számára osszák el újra. Ebben az esetben is a piac redisztribúciós kompenzációjáról van szó. Ebbe a csoportba tartoznak a közfeladatokat magukra vállaló egyesületek is, klasszikus példájuk a tûzoltó egyesületek.

(4) Elképzelhetõ, hogy a tagok valamilyen immateriális társadalmi állapot elérését célozzák meg. Tipikusan ilyenek a társadalmi intézmények megváltoztatását, például egy jog alkotmányba kerülését célul tûzõ egyesületek, de ide tartoznak a tudományt, mûvészetet, kultúrát terjeszteni szándékozó egyletek is.

Az egyesületi célok megszûnnek, ha a tagok megítélése szerint megvalósították azokat. Ebben az esetben vagy új célokat tûznek ki, vagy az egyesület végleg beszünteti tevékenységét. A célokra külsõ ok is hathat kényszerítõleg. Ekkor a tagok- az okoktól függõen - megváltoztathatják vagy felfüggeszthetik a célok követését, illetve nem deklarált módon törekedhetnek a megvalósításukra.

A célok rendszerint jellemzõek az egyesületekre, de önmagukban mégsem tesznek egy szervezetet egyesületté. Egyesületrõl akkor beszélünk, ha a tagok a célokat meghatározott módon felépülõ szervezetbe tömörülve akarják elérni. A Weber által közvetlen demokratikusnak nevezett szervezeti struktúra az, ami az egyesület szervezeti felépítését a legtöbb szervezettípustól elhatárolja. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a tagok kijelölik a célokat, a szervezeti felépítést pedig a tagság és a követendõ célok együttesen eredményezik.

Az egyesület akkor lép ki a primer csoport keretei közül és válik szervezetté, ha tagjait regisztrálja és ezzel egyben más csoportok tagjaitól hangsúlyozottan elválasztja, valamint, ha a célok eléréséhez szükséges tevékenységét rendszeresíti, írásban rögzíti (alapszabály) és ezáltal stabilizálja. Ha-ezeknek a minimális feltételeknek eleget tesz, a csoport szociológiai értelemben akkor is szervezetté válik, ha nem kap normatív, jogi megerõsítést. Normatív megerõsítés nélküli egyesületi szervezet lehet például egy titkos társaság.

Az egyesület bár szervezet, primer csoportra jellemzõ nagyságát és karakterét tartósan is megtarthatja. Ez azt jelenti, hogy az egyesületi tagok egymással direkt interakcióban vannak, kapcsolatuk formalizáltsága minimális (tagdíjfizetés, nyilvántartás, értesítések), a magasabb státuszú tagok (tisztségviselõk) száma kevés, jellemzõek a szoros, baráti kapcsolatok, a szervezeti mûködés alapja a tagok közti szolidaritás (Lehner 1981: 91-92). Ezek a jellemzõk a szervezeti viszonyokra is rányomják bélyegüket. Általánosságban az állapítható meg, hogy az egyesület szervezete amorf jellegû: a döntéseknek nehezebben lehet érvényt szerezni, mint például egy munkaszervezet esetében, a szankciók és a szerepek is kevésbé differenciáltak mint más szervezeteknél, ritkán folyamodnak írásos feljegyzésekhez, és a tagok magatartásának befolyásolására nem állnak rendelkezésre direkt kényszerítõ eszközök. A célok terén felmerülõ konfliktusok gyakran vezetnek a szervezet széteséséhez (Lehner 1981: 91-92; Horch 1983: 61; Weber 1987: 292).

A primer csoportokra jellmzõen az egyesület ideáltipikusan közvetlen demokratikus módon épül föl. Ezt az összefüggést alátámasztja Webernek az a megállapítása, hogy a közvetlen demokrácia elsõsorban "kis szervezetekben" érhetõ el (Weber 1987: 291; - kiemelés az eredetiben).

Az egyesület közvetlen demokratikus szervezeti struktúrájának egyik legfõbb jellegzetessége az alulról építkezés. A legfõbb döntéshozó maga a tagság, illetve a tagok összessége. Döntéseket hozhatnak a tisztségviselõk is, ezek azonban nem lehetnek ellentétesek a tagság akaratával és direkt kényszert sem valósíthatnak meg a tagokkal szemben.

Az alulról építkezés eszköze a választás. A választásban minden tag egyenlõ jogokkal vehet részt, szavazataik egyenlõek, tisztségekre egyformán választhatók. Tisztségviselõ, vezetõ csak választással és többségi jóváhagyással kerülhet pozíciójába.

Weber a tisztségviselõk szervezeti státuszának következõ jellegzetességeit emeli ki (1987: 292):
- általában rövid, két közgyûlés közötti idõre választják õket, a rotáció elvének megfelelõen gyakran cserélõdnek, bármikor visszahívhatóak és a közgyûlésnek beszámolással tartoznak;
- egymásnak mellérendeltek, tisztségüket nem fõfoglalkozásszerûen látják el, érte bérjellegû juttatásban nem részesülnek, vagyis hivatalukat a tiszteletbeliség intézményének megfelelõen töltik;
- illetékességük a közgyûlés által szigorúan körülhatárolt.

Ezekben a szervezeti megoldásokban a polgári alkotmánygondolat elemei jelennek meg, olyannyira, hogy Webernek a tisztségviselõkrõl alkotott egyes megállapításai is visszavezethetõk polgári alkotmányok tételeire. Az ember és polgár jogainak deklarációja 1789-ben kimondja az emberek egyenjogúságát (1. cikk), ami megalapozza az egyesület tagjainak is az egyenjogúságát. Ugyanezen deklaráció kimondja mindenki egyenlõ jogát a képességeinek megfelelõ hivatalviselésre (6. cikk), ami az egyesületekben is érvényesül. Az össztagság legfõbb döntéshozó szerepe eredeztethetõ a nemzetre visszavezetett szuverenitás gondolatából (3. cikk), a tisztségviselõk beszámoltatása pedig a közalkalmazottak beszámoltatásának jogából (15. cikk). Az európai alkotmánygondolat fejlõdésében különösen nagy jelentõségre tesz szert a választás a kálvinizmus gondolatkörében: itt minden egyházi tisztség betöltése választáshoz kötõdik. A választás intézménye az alkotmányokba is átkerül, így az 1793-as Francia (jakobinus) Alkotmány 29. §-ába is. Ennek az alkotmánynak a 30. §-a kimondja a közhivatalok idõlegességét, aminek az egyesület szintjén a tisztségek idõlegessége felel meg (Kovács-Szabó 1976: 24, 117-120, 132).

Az egyesületnek a fenti módon leírható szervezete weberi értelemben autonóm, vagyis a szervezet rendjét nem kívülállók írják elõ, hanem a szervezethez tartozó társak, mégpedig társi minõségükben (Weber 1987: 74). Így az egyesület szabadon dönt arról, milyen tisztségeket állít fel vagy milyen bizottságokat hív életre. Ez összhangban van a megegyezéssel kapcsolatban már kifejtettekkel is.

Az autonómiában benne foglaltatik, hogy az egyesület szabadon dönt a követendõ céljairól, azokat szabadon módosítja vagy elveti, megszabja a célok elérésére legmegfelelõbbnek tartott eszközöket, eldönti kiket vesz fel tagjai közé. Az egyesület autonómiáját azonban korlátozhatja állami akarat, például a jog tilthatja bizonyos célok kitûzését, illetve bizonyos eszközök alkalmazását (erõszak), korlátozhatja meghatározott társadalmi csoportokba tartozó személyek (például cselekvõképtelenek) felvételét a szervezetbe. Véleményünk szerint egy egyesület mindaddig autonómnak tekintendõ, amíg ezek a korlátozások a polgári alkotmányosság, illetve szabadságjogok érvényesülését nem érintik.

Az egyesület autokefális a weberi terminológiának megfelelõen, vagyis "a vezetõt és a szervezet élén álló csoportot a szervezet saját rendjének megfelelõen nevezik ki, és ebbe kívülállók nem szólnak bele" (Weber 1987: 74). Ez a szervezeti rend az egyesületeknél a választás.

Az egyesület megszûnik, ha a tagok kimondják a feloszlását, ha külsõ hatalom el tudja érni tevékenységének beszüntetését, vagy ha az egyesület más szervezetté, például párttá alakul. Tanulmányunk további részében az átalakulás lehetõségeivel és irányaival kívánunk foglalkozni.
 

Az egyesület strukturális változásai és az egyesület típusú szervezetek

Említést tettünk már arról, hogy az egyesületek a polgári társadalom létrejöttének a termékei ugyan, de szervezeti elõfutárai már rendi keretek között is megjelentek. Ilyennek tekinthetõk Németországban a különbözõ titkos társaságok (például szabadkõmûves páholyok), az olvasótársaságok, a szalonok. Jellemzõik között említhetõk általában a kicsi és nem szigorúan elhatárolt tagsági kör, a célok egyes konkrét akciókra irányultsága (fõleg titkos társaságoknál), a szervezettség csekély foka, a belsõ struktúrát rögzítõ alapszabály hiánya. Ezeknél a csoportosulásoknál a késõbbi, kiforrott egyesületek szervezeti jellemzõi (választások, tagok egyenjogúsága, évenkénti közgyûlés) együttesen általában nem fordulnak elõ (ez alól kivételt képez a Hamburgi Patrióta Társaság - Hamburger Gesellschaft zur Beförderung der Manufakturen, Künste und nützlichen Gewerbe) (lásd Dann 1976: 203-204, 211, 213).

A kiforrott egyesülettel történetileg új szervezettípus jelenik meg, amelynek fejlõdése a laza csoportosulástól az egyre formalizáltabb, bürokratizálódó szervezet irányába haladhat, más szóval az egyszerû kislétszámú szervezetbõl egy nagylétszámú, vertikálisan és horizontálisan differenciálódó szervezetté válhat. Ez összhangban van a weberi felismeréssel, miszerint a modern szervezeti formák fejlõdése minden területen teljesen egybeesik a bürokratikus igazgatás fejlõdésével és állandó növekedésével. Nem szükségszerû, hogy az egyesület ezeken a változásokon keresztülmenjen, és az sem, hogy a változások valamennyi fázisát érintse, mivel egy kisméretû szervezet ezeket a változásokat nélkülözheti (lásd Weber 1987: 230, 231).

Az átalakulás belsõ folyamatában - egymással nem feltétlenül szinkronban, de részben összefüggésben - változások mennek végbe az egyesületben, tagságát, szervezeti struktúráját és céljait tekintve egyaránt.

A változások alapvetõen a következõ dimenziókban történhetnek:
- tagság: létszámnövekedés és összetétel
- szervezet: vertikális és horizontális differenciálódás
- célok: mennyiség, irányultság, konkrétság

Az alábbiakban az egyesületi tagság létszámának számbeli növekedésébõl kiindulva vesszük szemügyre a változások egy tehetséges folyamatát.

A taglétszám növekedése szoros összefüggést mutat a szervezet struktúrájának átalakulásával, amennyiben vertikális és horizontális változások kiindulópontja lehet. Ha az egyesület laza csoportosulásként jön létre, a változások kiindulópontja tehát többnyire a létszámnövekedés: a csoportosulás olyan érdekeket igyekszik képviselni, amelyek révén sok embert vonz magához, olyan célokat akar megvalósítani, melyekért sok ember egyesül és vállal szerep(ek)et, anyagi kötelezettség(ek)et. A felduzzadt tagság irányítása, a céloknak megfelelõ szervezése differenciáltabb belsõ szervezeti struktúra kialakítását teszi szükségessé. A laza struktúrára jellemzõ spontán szerepelkülönülést felváltja az alapszabályban formálisan is rögzített szerepelkülönülés: elõször a vezetõi szerepek differenciálódnak, ami azután újabb szervek (pl. bizottság) létesítéséhez vezet. Kialakul az egyesületekre jellemzõ közvetlen demokratikus szervezeti struktúra. A fejlõdés azonban nem feltétlenül áll meg ezen a szinten. "Minden egyesülethez, ha mégoly szerény is, tartozik egy apparátus, és mihelyt az egyesület propagandisztikusan lép fel, ez az apparátus valamilyen módon szakszerûsödik és hivatalossá válik" (Weber 1911: 56). Sót, bürokratizálódik az egyesület, ha megjelenik benne a munkaszervezet; ez akkor következik be, amikor az egyesület a fizetetlen, tiszteletbeli tisztségviselõi mellett az ügyek szakszerûbb vitelére fizetett, képesített adminisztratív ügyintézõket kezd el alkalmazni, akiknek az egyesület már munkahely, hatáskörrel, utasítással, ügyviteli szabályzattal és természetesen javadalmazással. A méretek (taglétszám, kapcsolódó szervezetek) valamint a szakképzettséget és folytonos vezetést igénylõ feladatok bõvülésével (Weber 1987: 294) megnõhet a hierarchikus szintek száma, erõsödhet a professzionalizálódás, és bekövetkezhet az az állapot is, amit Weber 1911-ben már természetesként ír le: minden grémiumban, nevezze magát pártnak, egyesületnek vagy klubnak, a valóságban mindig kisebbségi uralom van, olykor egy személy diktatúrája; az egyes vagy a néhányak uralmát a vezetés által kitûzött feladatokhoz személyek kiválasztása biztosítja (lásd Weber 1911: 56). Bekövetkezhet az az állapot is, hogy a vezetést magához ragadó szûkebb csoport a saját külön céljait és érdekeit teszi meg szervezeti célnak és szavaztatja meg a közgyûléssel. Ez már az oligarchizálódás fázisa, amelyet elõször Michels irt le ugyancsak 1911-ben a német szociáldemokrata pártban szerzett tapasztalatai alapján (lásd Winkler 1985a: 114), méghozzá e fejlõdés szükségszerû fázisaként. A nagymértékû bürokratizálódás, netán az oligarchizálódás azonban már általában túlmutat az egyesület keretein.

Az uralmi viszonyok átalakulását röviden abban foglalhatjuk össze, hogy a rendi korporatív és függõségen alapuló uralom és hierarchia az egyesületben megszûnik, helyébe racionális, az egyenjogúak választásain alapuló közvetlen demokrácia lép, hogy aztán esetleg átadja a helyét a formalizáltabb, bürokratikus szakszerûséggel gyakorolt uralomnak, elfajulás esetén pedig akár oligarchiának.

Az egyesület szervezeti differenciálódása az olsoni és wilsoni elméletek alapján is megközelíthetõ. Wilson szerint a prímér csoport karakterû szervezet csak korlátozott célokért képes tevékenykedni, és tagjainak teljesítõkészsége is szerény, ami a taglétszám növekedésével tovább csökken, mert a tagok közti direkt kapcsolatok és az ezzel járó szolidaritás helyébe fokozatosan a funkcionáriusok által közvetített és formalizált kapcsolatok kerülnek. Ezért a nagyobb teljesítményekre késztetés érdekében a szervezetnek szelektív ösztönzõk (selektive Anreize) alkalmazásáról kell gondoskodnia e javakból Olson elmélete szerint - ki vannak Tárva azok a tagok, akik kielégítõ teljesítménnyel nem járulnak hozzá a szervezet fenntartási költségeihez. Wilson szerint a szelektív ösztönzõk alkalmazása társadalmi differenciálódási folyamathoz vezet a szervezeten belül. Ennek következtében a kialakuló hierarchikus funkcionárius elit átveszi a legfontosabb vezetési és végrehajtási feladatokat, valamint a tagok magatartásának ellenõrzését, s ezzel adva van az oligarchia minden feltétele. De nem jár jobban az a szervezet sem, amelyik a szelektív ösztönzõk mellett vagy helyett fizetett munkatársakat alkalmaz, mert ezek tudásuknál fogva vehetik át a hatalmat és gyakorolhatják saját javukra, esetleg összefonódva a funkcionáriusokkal {Lehner 1981: 80, 91-94; Olson 1982: 17, 43).

Ezekkel a vertikális szervezeti felépítésbeli változásokkal párhuzamosan horizontális szervezeti differenciálódás is végbemehet. Például egy politikai változásokat elõidézni szándékozó egyesület, amely az esetleges betiltás elkerülése érdekében magát sportegyesületként jegyezteti; elõször talán csak könyvtárat hoz létre, hogy tagjai mûvelõdését biztosítsa, politikai látókörüket bõvítse. A második lépésben már esetleg segélyezõ pénztárat alapít, hogy olyan embereket is megnyerjen magának, akik pusztán a politika vagy a sport miatt nem kapcsolódnának a szervezethez. Emellett az egyesület újságot is kiadhat, és megteheti, hogy rendszeres idõközönként, akár országos méretû nyilvános rendezvények (sportversenyek, ünnepségek, kiállítások, konferenciák) szervezésével fordul a szélesebb nyilvánosság felé. Ezek a változások magukkal vonzzák, hogy a szervezeten belül megjelennek a megnövekedett feladatok koordinálására szolgáló osztályok, részlegek, bizottságok (v. ö. Tenfelde 1984: 91).

A horizontális differenciálódás újabb szakasza az, amikor az egyesület más egyesületeket hoz létre. Például ugyanazon a településen dalárdát szervez, és nem is csak azért, hogy népszerûbb legyen, hanem azért is, hogy a rendezvények bevételeibõl a tulajdonképpeni céljaira fordítható összeget növelje. Átlépve a lokalitás határait, más település(ek)en hasonló egyesület(ek)et alapíthat, és ezek centrumaként növelheti befolyását. Keletkezhetnek egymástól függetlenül is azonos célokért küzdõ egyesületek. Ezek szövetkezéseinek megakadályozását szolgálta 1899-ig németföldön a fiókegyesület alapítási tilalom. Az egymással többé-kevésbé szoros kapcsolatban álló egyesületek hálózata az országhatárokat átlépve nemzetközivé is válhat.

Az egymással kapcsolatban álló egyesületek céljaik elérésének megkönnyítésére, tevékenységük összehangolására külön csúcszervezetet (Dachverband) is létrehozhatnak (Tenfelde 1984: 94), amelynek közgyûlésébe a tagegyesületek meghatározott elv szerint küldötteket delegálnak. Ezzel megjelenik a szervezetben a képviselet; és kérdésessé válik, hogy a továbbiakban az egyes tagegyesületek mennyiben marad(hat)nak önállóak és mennyiben válnak egy nagyobb, átfogó szervezet részeivé. Így jönnek létre a nagy, országos hálózattal bíró érdekképviseletek (Verbände), amelyek Németországban 1870 után a politikai élet valódi szereplõivé válnak (Nipperdey 1961: 264).

Kevésbé mutatható ki ilyen szoros összefüggés a taglétszám növekedése és a célok változása között. A múlt századi német egyesületek kialakulásáig visszatekintve, Tenfelde megállapítja, hogy a történeti fejlõdésük során az egyesületek egyre kevesebb célt tûznek maguk elé, továbbá, hogy az országos jelentõségû célok helyett lokálisabb célok megvalósítására törekednek (1984: 85,100). Empirikus vizsgálatok során a célok más jellegzetességei is elõtérbe kerülhetnek, például konkrétságuk (Horch 1983: 185).

Az egyesület nagysága, szervezete és részben céljai változásának mértékében egyre inkább elhatárolhatók lesznek az egyesületektõl (és egymástól is) a pártok, az érdekképviseletek, a szakszervezetek, amelyek persze - fõleg ma már - nemcsak egyesületbõl alakulhatnak ki, hanem rögtön önálló formában is létrejöhetnek (Nipperdey 1958: 553; Weber 1989: 55). De akárhogyan keletkezzenek is, kimutathatók az egyesûletekkel olyan közös vonásaik, amelyek miatt indokolt az egyesületekkel azonos szervezettípusba sorolni õket.

Pártokról, érdekképviseletekrõl és szakszervezetekrõl mint a legelterjedtebb egyesület típusú szervezetekrõl egyaránt elmondható tehát, hogy keletkezésük a polgári társadalmak kialakulásához kapcsolódik. Elméletileg mai típusaikban is megtalálhatók a polgári alkotmánygondolat már említett elemei, és a megfelelõ strukturális vonások, amilyen a tagok egyenjogúsága, az autonóm célkijelölések vagy a választások intézménye. A különbségek az egyesületi struktúra megváltozása folytán elõállt módosulásokban keresendõk. Az egyesület típusú szervezetek méreteinek és strukturáltságának hipotetikus összefüggései az alábbi ábrában összegezhetõk:

3. ábra

	amorf	formalizált
	struktúra
kis méretû szervezet	egyesületek	helyi szakszervezetek
nagy méretû szervezet	bizonyos pártok	érdekképviseletek

A jelzett összefüggések ezúttal is ideáltipikus jellegûek. Részletesebb kifejtésük - az egyesület esetleges átnövése más szervezettípusba - már meghaladná e tanulmány kereteit.

Megkíséreltük felvázolni az egyesületek kialakulását, strukturáltságát és szervezeti változásaik fõbb irányait.

Az egyesületeket elsõsorban azok a nagy társadalomalakító folyamatok hozták életre és formálták, amelyek az egész 19. század arculatát is meghatározták, köztük a társadalmi struktúrában és rétegzõdésben végbement változások, valamint a politikai emancipációs törekvések. Az egyesületek kialakulása egyszersmind válasz volt a rendi viszonyok bomlását követõ dezintegrációra. A korábbi abszolutista állam felülrõl, centralizáltan teremtette meg a társadalmi integrációt, mely szétesett a társadalmi átalakulás folyamatában, és helyébe az önszervezõdésen alapuló integráció lépett, amelynek fontos színterei voltak az egyesületek. Ezeknek az egyesületeknek a szervezeti struktúrája kimutathatóan tükrözi a polgári alkotmánygondolat lényeges tételeit. Az egyesületek új szervezettípusként, annak is történetileg elsõ, legáltalánosabb alaptípusaként jelentek meg. A pártok és érdekképviseletek az egyesületek módosult változatai - specifikumaik e módosulás kifejezõdései -, struktúrájuk az egyesületi modellbõl levezethetõk.

Az itt tárgyalt kérdések zöme korántsem lezárt. Célunk az volt, hogy megfogalmazzunk néhány lehetséges kiindulópontot a témában esedékes késõbbi empirikus kutatások számára. Az egyesületekkel kapcsolatban ma is alig mondhatunk többet, mint amit Max Weber már 1911-ben a Német Szociológiai Társaság elsõ kongresszusán elmondott: sok évig tartó és jelentós pénzeszközöket igénylõ kutatási feladatok ezek.

* A tanulmány a Nonprofit Kutatócsoport támogatásával készült.
 

Irodalom

Alemann, U.-Fonteyn, R.-H.J. Lange 1987. Organisierte Interessen und Politik in der BRD. Hagen: Fernuniversität - Gesamthochschule (FeUG)

Bocz János 1992. Egyesületi statisztika Magyarországon. Statisztikai Szemle, okt., 840-8_52. Brandt, P.-A. Lüdtke 1989. Bürgerliche Gesellschaft in Deutschland. Auf dem Weg zur herrschenden Klasse. Hagen: FeUG

Brüggemeier, F.J.-E. Domansky 1989. Bürgerliche Gesellschaft in Deutschland. Die Vorkriegsgesellschaft. Hagen: FeUG

Conze, W. 1960. Der Verein als Lebensform des 19. Jahrhunderts.DielnnereMission, 50, 226-234.

Dann, Otto 1976. Die Anfange politischer Vereinsbildung in Deutschland. In: W. Conze: Sozinle Bewegung und politische Verfassung, 197-232.

- 1981. Die Lesegesellschaften und die Herausbildung einer modernen bürgerlichen Gesellschaft in Europa. In: Dann (Hrsg.): Lesegesellschaften und bürgerliche Emanzipation. München, 9-28.

- 1986. Die bürgerliche Vereinsbildung in Deutschland und ihre Erforschung. In: Sociabilité et société bourgeoise en France, enAllemagne et en Suisse, 1750-1850. 43-53. Paris (Sonderdruck)

- (Hrsg.) 1984. Vereinswesen und bürgerliche Gesellschaft in Deutschland. Beiheft 9 der Historischen Zeitschrift, München

Kovács István-Szabó Imre (szerk.) 1976. Az emberi jogok dokumentumokban.

Engels, F. 1962. A Kommunisták Szövetsége történetéhez. In: Marx-Engels Mûvei. 8. kötet. Budapest, 562-575.

Frevert, U.-H. Medick 1989. Bürgerliche Gesellschaft in Deutschland. Alte Ordnung und Veränderung. Hagen: FeUG

Hartfiel, G. 1981. Soziale Schichtungin historischen Gesellschaftstypen. Hagen: FeUG

Hardtwig, W.: Strukturmerkmale und Entwicklungstendenzen des Vereinswesens in Deutschland 1789-1843. In: Dann (Hrsg.) 1984, 11-50.

Hirschman, A. O. 1984. Kivonulás, tiltakozás, hûség. Szociológiai füzetek, 34.

Horch, H. D. 1983. Strukturbesonderheiten freiwilliger Vereinigungen. Frankfurt

Hueber, A. 1984. Das Vereinsrecht im Deutschland des 19. Jahrhunderts. In: Dann (Hrsg.) 1984. 115-132.

Kolosi Tamás 1987. Tagolt társadalom. Budapest

Lehner, F. 1981. Einführung in die Neuen Politischen Ökonomie. Athenäum

Mayntz, R. 1963. Soziologie der Organisation. Reinbek

Nipperdey, Th. 1958. Die Organisation der bürgerlichen Parteien in Deutschland vor 1918. Historische Zeitschrift, 185. 550-602.

Nipperdey, Th. 1961. Interessenverbande und Partejen in Deutschland vor dem ersten Weltkrieg. Politische Vierteljahresschrift 2, 262-280.

- 1972. Verein als soziale Struktur im späten 18. und frühen 19. Jahrhundert. In: Boockmann Geschichtwissenschaft und Vereinswesen im 19. Jahrhundert. Göttingen

Nullmeier, F.-J. Raschke 1988. Soziale Bewegungen. Grundlagen und historischer Überblick Hagen: FeUG

Richter, R. 1985. Soziokulturelle Dimemionen freiwilliger Vereinigungen. München

Olson, M. 1982. A kollektív cselekvés logikája. Szociológiai füzetek, 29.

Schmitt, H. 1987. Das Parteiensystem der BRD. I. Hagen: FeUG

Szadeczky Lajos 1913. Iparfejlõdés és a céhek története Magyarországon. Budapest

Szentpéteri István 1985. A szervezet és a társadalom. Budapest

Tenfelde, K. 1981. Lesegesellschaften und Arbeiterbildungsvereine: Ein Ausblick. In: Dann (Hrsg.) 253-274.

- 1984. Die Entfaltung des Vereinswesens wáhrend der industriellen Revolution in Deutschland (1850-1873). In: Dann (Hrsg.) 1984, 55-114.

Tocqueville, A. 1983. A demokrácia Amerikában. Budapest

Weber, Max 1911. Geschäftsbericht. In: Verhandlungen des Ersten Deutschen Soziologientages vom 19-22. Oktober in Frankfurt/M. Tübingen, 39-62.

- 1987. Gazdaság és társadalom 1. Budapest

- 1989. A politika mint hivatás. Budapest

Wilson, James Q. 1973. Political Organisation. New York

Winkler, J. 1983. Methodische Probleme bei der empirischen Analyse von Sportverbänden. In: Peter Beeker (Hrsg.) Quantitative oder qualitative Sozialforschung in der Sportsoziologie. DVS. Protokolle Nr. 8, Clausthal - Zellerfeld 53-71.

Winkler, J. 1985a. Aspekte einer Soziologie des Ehrenamtes. Doktorarbeit an der Philosophischen Fakultät der Universität zu Köln (Handschrift, 107-138.)

Winkler, J. 1985b. Verbünde im Sport. Schorndorf