1991-ben a Schools of Thought in Sociology sorozatban¹ jelent meg Peter Abell válogatása. A mintegy négyszáz oldalas könyv átfogó képet ad a racionális döntések elméletén ("rational choice theory", a továbbiakban RDE) nyugvó szociológia elmélettörténeti elõzményeirõl, fejlõdésének fontosabb állomásairól, az irányzatot ért kritikákról, valamint betekintést enged az RDE szociológiai alkalmazásaiba. A kötet - tudomásom szerint - a témában született klasszikus tanulmányok mindeddig legteljesebb gyûjteménye², s így kiválóan alkalmas arra, hogy eligazítsa az érdeklõdõket, oktatási segédeszközként vagy kézikönyvként segítse az irányzat megismerését, árnyalja a róla szakemberekben és laikusokban - kialakult képet.

A kiválasztott tanulmányokat három részre osztotta a szerkesztõ. Az elsõ részben (Foundations) szereplõ hét írás az irányzat korai képviselõirõl és áramlatairól, intellektuális elõzményeirõl tájékoztat. A kötet G. C. Homans tanulmányával (Social Behavior as Exchange, 1958), a behaviorista csereelmélet alapvetésével indul. Felfogásában a csere a csoportszerkezet kialakulásának és megszilárdulásának elsõdleges forrása. A társadalmi viselkedés anyagi és nem anyagi javak cseréjeként történõ értelmezése a behaviorista pszichológia, a közgazdaságtan és a kiscsoportkutatás egyes eredményeinek integrálását feltételezi. Homans olyan, az RDE szempontjából kulcsfogalmakat alkalmazott a szociológiai elemzésben, mint a cselekvési alternatívák költsége és haszna, a csökkenõ határhatás elve, a profit vagy a csere egyensúlya. Fejtegetései - a sokat bírált Skinner-féle pszichológiai alapoktól függetlenül - az egymástól kölcsönösen függõ egyéni viselkedési megnyilvánulások ("stratégiai interakcióik") egyik legnagyobb hatású megfogalmazásaként váltak ismertté. R. M. Emerson tanulmányának (Power-Dependence Relations, 1962) témája a kölcsönös hatalmi relációk kiegyensúlyozottsága. Írása szintén a csereelmélet klasszikus mûvei közé tartozik, annak ellenére, hogy fogalmi javaslatait szintén sok kritika érte. A hatalmi egyensúly különféle típusait azonosította, s bemutatta, hogyan vezetnek a hatalomkiegyenlítési mechanizmusok - mindenekelõtt a kiegyenlítetlenség csökkentésére irányuló stratégiák-csoportok, csoportnormák, szerepek és státuszhierarchia kialakulásához. A kép, amelyet Emerson a hatalmi viszonyokról felvázolt, lényegénél fogva szociológiai: két szereplõ hatalmi egyensúlya általában hatalmi relációk hálózatába ágyazódik, nem elszigetelt a tágabb társadalmi-politikai környezettõl. E tételben rejlik annak magyarázata, hogy miért hatottak Emerson fejtegetései a késõbbiek során ösztönzõleg a koalícióalakítás elméleteire, a csereelmélet és a hálózatelemzés találkozására, valamint a hatalmi és alkuviszonyok játékelméleti értelmezésére. Éppen ez utóbbira vállalkozik a válogatás következõ két tanulmánya, mindkettõ J. C. Harsanyi munkája (Measurement of Social Power, Opportunity Costs, and the Theory of the Two-Person Bargaining Games, 1962; Measurement of Social Power in n-Person Reciprocal Power Situations, 1962). A hatalomról szóló kortárs társadalomtudományi írások jó részére alig vagy egyáltalán nem hatottak az efféle formalizált modellek. A szerkesztõ szerint - többek között - éppen ez indokolja ilyen technikai jellegû fejtegetések szerepeltetését az elsõsorban szociológusoknak szánt válogatásban. A két tanulmány - amellett hogy kifejti és a hatalmi- és alkuviszonyokra alkalmazza a játékelmélet alapgondolatait -a világos érvelés mintája, ami Abell szerint ugyancsak ritka a témában született hagyományosabb szociológiai értekezések között. A következõ írás szerzõje Mancur Olson, akinek klasszikus mûvébõl, A kollektív cselekvés logikájából³ magyar nyelven is olvashatók részletek. Itt szereplõ tanulmányában (Economics, Sociology, and the Best of All Possible Worlds, 1968) a közgazdaságtan és a (Parsons-féle) szociológia társadalomképét, a két tudomány különbözõségét és kapcsolatát vizsgálja. Álláspontja szerint a társadalomtudományok közötti alapvetõ különbségek nem a vizsgált témákban, hanem az elõfeltevésekben, a vizsgálati módszerekben és következtetésekben mutatkoznak. A közgazdaságtan (pontosabban a mikroökonómia) általános relevanciáját mindenekelõtt az adja, hogy a racionális cselekvésnek - s nem az anyagi javak termelésének, fogyasztásának és piaci cseréjének - a tudománya. A szociológia jelentõségét más társadalomtudományok számára elsõsorban az adja, hogy a közös meggyõzõdések és értékek szocializációját, valamint a társadalmi szerepeket tanulmányozza. A két tudomány különbözõségérõl kifejtett álláspontját az "ideális" társadalom közgazdaságtani és szociológiai felfogásával illusztrálja. A bevezetõ rész hatodik írása ismét a társadalmi csere elméletéhez kanyarodik vissza. Anthony Heath tanulmánya (Economic Theory and Sociology: A Critique, 1968) ugyanis Peter Blau 1964-ben megjelent Exchange and Power in Social Life címû könyvének a bírálata. A terjedelmesebb, könyv alakban is megjelent kritika⁴ a közgazdasági elmélet szociológiai alkalmazásának buktatóira hívja fel a figyelmet. A válogatásban szereplõ írásban Heath egyrészt rekonstruálja Blau fõbb gondolatait, másrészt rámutat számos fontos technikai kérdésben elkövetett hibájára, pontatlanságára. Megkérdõjelezi Blau feltevését, hogy az emberek atomisztikusan viselkednek, s hogy ennek alapján a csoportviselkedés megérthetõ az egyéni cselekvések puszta aggregációjaként. Fonák módon a közgazdász Heath éppen azt bírálja a szociológus Blau mûvében, amit a szociológusok elõszeretettel vetnek a közgazdászok szemére. R. Hardin tanulmánya (Collective Action as an Agreeable n-Prisoners' Dilemma, 1971) zárja az elõfutárok bemutatását. A szerzõ elsõként vállalkozott a kollektív cselekvés problematikájának szabatos játékelméleti interpretációjára, s bemutatta, hogyan lehet az Olson-féle döntéselméleti érvelést a stratégiai racionalitás keretei közé illeszteni. Modelljében - mely a késõbb megjelent könyvének⁵ egyik kulcsgondolata - megteremti a kapcsolatot a kollektív cselekvés, a közjavak problémája és a játékelmélet között.

A kötet második részében (Theoretical Crítique and Development) szereplõ tíz tanulmány azt hivatott bemutatni, hogyan fejlõdött az RDE-n nyugvó szociológia nem utolsó sorban a különbözõ bírálatok eredményeképpen - önálló, paradigmatikus igényû irányzattá. A sort az RDE egyik vezéralakjának, J. S. Coleman-nek magyarul is olvasható⁶ tanulmánya (Social Theory, Social Research, and a Theory of Action, 1986) nyitja. A programszerû fejtegetések a célkövetõ (racionális) cselekvés fogalmának a szociológiaelméletbe történõ beillesztését szorgalmazzák. Coleman vázlatosan áttekinti a társadalomelmélet és az empirikus társadalomkutatás alakulását Amerikában, s arra a következtetésre jut, hogy a Parsons-féle megközelítés 1937 után - a The Structure of Social Action megjelenését követõen - fokozatosan eltávolodott a korábbi cselekvéselméleti alapoktól. Fonák módon, míg a robbanásszerû fejlõdésnek indult empirikus (kérdõíves) adatgyûjtési és -elemzési technikák értelemszerûen egyénekbõl indulnak ki, addig az uralkodó elmélet - a strukturalista funkcionalizmus - egyre inkább megfeledkezik az elemzés individuális szintjérõl. E hiányosság áthidalására vázolja fel a mikro- és makroszint közötti kapcsolat megteremtésének sajátos cselekvéselméleti modelljét, mely késõbb az 1990-ben megjelent Foundations of Social Theory címû hatalmas monográfiájának nyitófejezetében a metateoretikus fejtegetések alapjául szolgál. A tanulmány felvázolja az egyéni cselekvések stratégiai strukturálódásának lehetséges eseteit, a piactól a formális szervezeteken keresztül a társadalmi szerzõdésig, továbbá felveti a normarendszerek kialakulásának cselekvéselméleti magyarázatát. A következõ írás (A Reconsideration of the Rationality Postulate: Right Hemisphere Thinking in Economics, 1981) alapvetõen kritikai hangvételû. A szerzõk, E. E. Williams és M. C. Findlay a jobb és bal agyfélteke eltérõ kognitív tulajdonságainak jól ismert megkülönböztetésébõl kiindulva amellett érvelnek, hogy a racionális, haszonmaximalizáló cselekvés feltevése - akár szûkebb (közgazdaságtani), akár általánosabb (pl. a Simon-féle korlátozott racionalitás) formájában - indokolatlan a legtöbb társadalmi jelenség magyarázatában. A tanulmány a racionalitás problematikáját a pszichológia, a leíró (deskriptív) döntéselmélet irányába viszi, rámutatva többek között arra, hogy a jobbféltekés gondolkodás fontos meghatározója, alakítója az egyéni preferenciáknak. A következõ három írás a nyolcvanas években önálló irányzattá vált ún. analitikus marxizmus döntéselméleti áramlatát mutatja be. J. Elster tanulmánya (Marxism, Functionalism, and Game Theory, 1982) egyfelõl a funkcionalista érvelésen nyugvó marxista társadalomelmélet kritikája, másfelõl rámutat a játékelméleti modellek alkalmazási lehetõségeire olyan - hagyományos marxi ihletésû - témákban, mint a társadalmi osztályokon belüli szolidaritás és kooperáció, az osztályharc és forradalom vagy a munkás-tõkés koalíció. A kritika egyik címzettje G. A. Cohen. Az õ válasza (Reply to Elster on Marxism, Functionalism, and Game Theory, 1982) követi Elster írását. J. Roemer rövid okfejtése (Methodological Individualism and Deductive Marxism, 1982) - szintén a vitához kapcsolódva - sorakoztat fel további érveket a játékelméleti megközelítés osztályelemzési alkalmazása mellett. Roemer álláspontjának⁷ jelentõs hatása volt a szociológiai osztályelméletekre, elsõsorban E. O. Wright munkásságán⁸ keresztül. A következõ tanulmány (The Contribution of Rational Choice Theory to Macrosociological Research, 1988), mely a racionális döntések és társadalmi következményeik közötti kapcsolat szisztematikus áttekintésére vállalkozik, szintén olvasható magyarul.⁹ A szerzõpáros, D. Friedman és M. Hechter szerint a preferenciák, a lehetõségköltségek vagy az intézményi korlátok biztosíthatják az említett kapcsolatot. Álláspontjuk illusztrálására több empirikus tanulmányt mutatnak be, melyek egyúttal az RDE alkalmazási lehetõségeinek gazdagságát érzékeltetik. Az RDE leíró (deskriptív) ágának kiemelkedõ képviselõje, D. Kahneman és A. Tversky. A kötetben szereplõ tanulmányukban (Choices, Values, and Frames, 1984) ún. lehetõségelméletük ("prospect theory") lényegét fejtik ki. Az RDE követõi korábban egyöntetûen elfogadták a szubjektív hasznosság elméletét a kockázat körülményei között megszületõ döntések kritériumaként. A lehetõségelmélet viszont éppen arra mutat rá, hogy a szóban forgó elmélet nem ad adekvát leírást a valóságos döntésekrõl. Így egyrészt gazdagítja és pontosítja a racionális döntések leíró elméletét, másrészt empirikusan megalapozottabb kiindulópontot kínál a szociológiai elemzések számára. H. Margolis tanulmánya (A New Model of Rational Choice, 1981) alapvetõ szociológiai kérdést vet fel: hogyan modellezhetõk az RDE segítségével azok a szituációk, melyekben az egyének kollektívumoknak (pl. szervezeti vagy csoportaltruizmusnak) kötelezik el magukat? Elemzésében sajátos megoldást kínál a közjavak elõteremtésének problémájára. A. Stinchcombe fejtegetései (Reason and Rationality, 1986) arra hívják fel az olvasó figyelmét, hogy a szándékos cselekvés tágabb kategória, mint a racionális cselekvés. A második rész utolsó tanulmánya (The Many Faces of Power and Liberty, 1977) a szerkesztõ munkája. A hatalom elemzését helyezi cselekvéselméleti perspektívába, a preferenciákat külsõ (exogén) adottságként kezelve, de egyúttal felveti az olyan esetek elemzésének lehetõségét is, melyekben a preferenciák belsõ (endogén) tényezõk. Továbbá az RDE szemszögébõl megvizsgálja G. H. von Wright metodológiai álláspontját, melynek lényege, hogy a gyakorlati szillogizmus ("intencionális magyarázat") ugyanolyan szerepet játszik a társadalomtudományokban, mint a deduktív-nomologikus modell a természettudományokban.

A kötet hét tanulmányból álló harmadik része (Applications: Theoretical and Empirical) az RDE analitikus és empirikus alkalmazásaiból ad ízelítõt. K. Kosaka fejtegetéseiben (A Model of Relative Deprivation, 1986) az RDE - Raymond Boudon egy korábbi modelljébõl¹⁰ kiinduló - mintaszerû alkalmazását láthatjuk: világos axiómák, a cselekvõk kölcsönös függésének szerkezete, empirikusan felülvizsgálható következtetések. R. Axelrod és W. D. Hamilton (The Evolution of Cooperation, 1981) visszatér a kollektív cselekvés-közjavak-fogolydilemma problémakörhöz és bemutatja, hogyan alakulhat ki az együttmûködés mint stabil stratégia racionális cselekvõk között, ha mód van az interakció ismétlõdésére. A. Carling (Exploitation, Extortion and Oppression, 1987) az írása címében szereplõ, egymáshoz szorosan kapcsolódó jelenségek - kizsákmányolás, kikényszerítés, elnyomás - RDE-n nyugvó értelmezését adja Roemer és Elster korábbi munkáira támaszkodva. A következõ két írás (Economists Free Ride, Does Anyone Else? 1981; The Paradox of Group Size in Collective Action: A Theory of the Critical Mass II, 1988) a potyautas probléma empirikus megalapozási kísérleteirõl tájékoztat. Az elsõben G. Marwell és R. E. Ames egy kísérletsorozatról számol be, mellyel a potyautas hipotézist ellenõrizték különbözõ körülmények között és különbözõ sokaságokon. Az eredmények több szempontból is megkérdõjelezik a hipotézis ún. erõs változatának empirikus érvényességét és általánosságát, s ezzel az elméleti tézisek empirikus relativizálása elõtt nyitnak utat. A másodikban P. E. Oliver és G. Marwell szintén egy Olson-tézist - nevezetesen, hogy a potyautasok száma emelkedik a csoport méretének növekedésével, s így a nagyobb csoportok súlyosabb problémákkal kerülnek szembe közjavak realizálásakor - tesz kritikai elemzés tárgyává. A csoportméret hatása valójában a közjószág elõteremtésének költségeitõl függ. Ha a költség emelkedik a csoport méretével, akkor Olson megállapítása helyes. Ha viszont a költségek nem változnak a csoportmérettel, akkor Olson tézisének épp az ellenkezõje igaz. E felismerés - az eredeti elméletet finomítva - lehetõvé teszi, hogy megértsünk számos olyan empirikus tényt (pl. a lázadások számát), mely ellentmondani látszik Olson egyes megállapításainak. A kötet két utolsó, szintén a kollektív cselekvéssel foglalkozó tanulmánya közül az elsõben (Collective Sanctions and the Creation of Prisoners' Dilemma Norms, 1988) D. D. Heckathorn amellett érvel, hogy a kívülrõl kikényszerített kollektív szankciók olyan normák kialakulásához vezetnek, melyek a fogoly dilemmája típusú szituációkban szabályozzák a résztvevõk viselkedését. A másodikban (A Theory of Ethnic Collective Action, 1982) M. Hechter, D. Friedman és M. Appelbaum az etnikai alapú kollektív cselekvések gyakoriságának magyarázatára használják az RDE-t. Az RDE premisszáira támaszkodva a népszerû strukturalista elméletek alternatíváját dolgozzák ki. Bemutatják, hogy miért nem csatlakozik szükségképpen az egyén a kollektív megmozduláshoz, még akkor sem, ha az végül is elõnyökkel kecsegtet, s miért nem alakul ki mindig kollektív cselekvés a leghátrányosabban megkülönböztetett etnikai csoportokban.

A kötet összeállításakor a szerkesztõ következetesen az RDE szociológiai vonatkozásait tartotta szem elõtt. Ezt még akkor is a szerkesztés erényei között lehet említeni, ha legalább két problematikus következménnyel jár. Az egyik az, hogy az irányzat olyan jelentós képviselõi kimaradtak a válogatásból - mint G. Becker, A. Rapoport, A. Sen, D. North, A. Hirschman, T. Schelling, H. Simon - akik nem szociológusok, de munkáikkal meghatározó módon hatottak az RDE-n nyugvó szociológiára is. A másik: az intellektuális elõzmények kizárólag ilyen szempontú bemutatása félrevezetõ, azt a látszatot keltheti, mintha az RDE legfontosabb elmélettörténeti elõzménye a társadalmf csere elmélete lenne. Az RDE kialakulásában a mikroökonómiának, a döntésés játékelméletnek volt meghatározó szerepe, s ezt a tényt nem tükrözik kellõképpen a kötet elsõ részében szereplõ írások. Azt pedig, hogy miért nem kaptak helyet a válogatásban az RDE-nek olyan nagy hatású szociológus képviselõi, mint R. Boudon, S. Lindenberg, R. Wippler, K. D. Opp vagy A. Oberschall - hogy csak néhány nevet említsek -, fõleg a szerkesztõ ízlése és érdeklõdése, s persze a terjedelmi korlátok magyarázzák. Lehet vitatkozni azon, hogy mennyire indokolt Cohen vagy Stinchcombe tanulmányának beválogatása, akik munkásságuk során csak érintõlegesén kerültek kapcsolatba az RDE-vel, s kifejtett érveik sem járultak hozzá meghatározó módon az elmélet továbbfejlõdéséhez vagy bírálatához. Persze ilyen és hasonló ellenvetések szinte minden válogatással szemben tehetõk. Napjainkban azonban már több terjedelmes tanulmánykötet is az érdeklõdõk rendelkezésére áll¹¹, s ezekbõl ki-ki saját ízlése, felkészültsége és érdeklõdése szerint készítheti el a maga RDE mozaikját, áthidalva az egyes válogatások tartalmi és mûfaji sajátosságaiból, szerkesztõi koncepcióiból és terjedelmébõl szükségképpen fakadó korlátokat.
 

Jegyzetek

1. A sorozatban, amelyet John Urry (Professor of Sociology, Lancaster University) szerkeszt, eddig a következõ kötetek láttak napvilágot (zárójelben a szerkesztõ neve):1. The Sociology of Elites I., II., III. (John Scott); 2. Ethnomethodological Sociology (Jeff Coulter); 3. Functionalist Sociology (Paul Colomy); 4. Neofunctionalist Sociology (Paul Colomy); 5. Critical Sociology (Larry Ray); 6. Formal Sociology (Larry Ray); 7. Symbolic Interactionism I., II. (Ken Plummer); 8. Rational Choice Theory (Peter Abell); 9. Post-Structuralist and Post-Modernist Sociology (Scott Lash). Elõkészületben: Positivist Sociology (Peter Halpfenny); Psychoanalytic Sociology (M. Rustin and J. Preger).

2. Például Jon Elster 1986-os Rational Choice (New York) c. válogatásánál mind terjedelmileg, mind tematikusan sokkal gazdagabb Peter Abell kötete.

3. Szociológiai Füzetek, 29. Budapest 1982. Lásd még: Mancur Olson: Nemzetek felemelkedése és hanyatlása. Budapest 1987.

4. Anthony Heath: Rational Choice and Social Exchange. Cambridge 1986.

5. Russel Hardin: Collective Action. Baltimore 1982.

6. Szociológiai Figyelõ, 1989/3.

7. Roemer elméletének teljes kifejtése A General Theory of Exploitation and Class (Cambridge, Mass., 1982) c. könyvében található.

8. E. O. Wright: Classes. London 1985.

9. Replika, 1991/4.

10. Raymond Boudon: The Logic of Relative Frustration. A tanulmány a szerzõ The Unintended Consequences of Social Action (New York, 1981) c. könyvében jelent meg.

11. Lásd pl.: B. Barry-R. Hardin (eds.): Rational Man and Irrational Society? An Introduction and Sourcebook Beverly Hills-London-New Delhi 1982.; R. M. Hogarth-M. W. Reder (eds.): Rational Choice: The Contrast between Economics and Psychology. Chicago 1987.; M. Hechter-K. D. Opp-R. Wippler (eds.): Social Institutions. Their Emergence, Maintenance, and Effects New York 1990.; M. Zey (ed.): Decision Making. Altematives to Rational Choice Models. Newbury Park-London-New Delhi 1992.; J. S. Coleman-T. J. Fararo (eds.): Rational Choice Theory. Advocacy and Critique. Newbury Park-London-New Delhi 1992.; Rationality and Society, 1992/1(Special Issue: The Use of Game Theory in the Social Sciences); Rationality and Society, 1992/4 (Special Issue: The Rational Choice Perspectives).