Ha elfogadjuk a neves egyesült államokbeli politológus, Karl W. Deutsch gyakorlati meghatározását a nemzetközi viszonyok elméletérõl, miszerint az nem más mint "a nemzetek és az emberiség túlélésének a tudománya" (Deutsch 1968), akkor némi aggodalommal kell tudomásul vennünk azokat a hazai véleményeket, amelyek a kortárs magyar politológia helyzetét vizsgálva, egyértelmûen az említett terület feltûnõ lemaradását állapítják meg.¹

S valóban: a nemzetközi viszonyok² elméletének tárgykörében írt hazai tanulmányokat forgatva, rögtön szembetûnik, hogy döntõ többségük az úgynevezett "-ról-rõl" mûfajba tartozik. A "-ról-rõl" szemantikailag ez esetben annyit tesz, hogy habár arról van szó, de nem az, vagyis a nemzetközi viszonyok elméletérõl szóló eddigi magyar munkák többsége, szigorúan véve, nem sorolható a nemzetközi viszonyok elméletébe, azaz nem meríti ki az elméletalkotás kritériumait.³ A diszciplína honi állapotát tekintve ez nem meglepõ, s nem is nagyon lehetne másként. A "-ról-rõl" mûfaj ismerõs magyar tudományfejlõdési stádium, a szociológia korábban átesett már rajta, némely területen maga mögött hagyta a politológia is, de ez utóbbin belül a nemzetközi viszonyok teóriája még igencsak megragadt benne. Az elmúlt évtizedek politikai-ideológiai korlátozásai alól a társadalomtudományok ugyanis különbözõ ütemben szekularizálódtak: a leglassabban "természetesen" azok, amelyek tárgyuknál fogva közelebb estek a direkt politikai-ideológiai logikákhoz - s kell-e bizonygatni, hogy a szóban forgó tárgykör talán a leginkább ilyen volt.

A szekularizáció folyamata rendszerint úgy kezdõdik, hogy az adott diszciplína létjogosultságának, fontosságának felvetése, bizonygatása után tudósítások, látleletek születnek az érintett terület aktuális külhoni állapotáról, kurrens irányzatairól, kutatási fõcsapásairól. (Az effajta tájékozódás persze magától értetõdõen része a tudománynak, de - ugyancsak magától értetõdõen - nem azonos vele...) Ilyen "-ról-rõl" korszaka volt a hatvanas évek a hazai szociológiának, a nyolcvanas évtized a politológiának, jelenleg pedig a nemzetközi kapcsolatok elmélete esik át ezen a szakaszon. Ez utóbbi diszciplína önállósodási folyamata azonban még a szokásosnál is összetettebb, mert a felzárkózást nem csupán politikai-ideológiai korlátok akadályozták, hanem a tárgy természetének immanens problémái, tudományos dilemmák is fékezték és fékezik. Hogy melyek ezek a problémák, nos, a dolgozat éppen errõl kíván rövid és szükségképpen vázlatos áttekintést adni.
 

A tárgy és a problematika definiálásának nehézségei

Írásom tehát a nemzetközi viszonyok elméletérõl szól majd, de a kifejezést kicsit alaposabban szemügyre véve, máris problémák egész sora adódik. A "nemzetközi viszonyok" elnevezés tudniillik meglehetõsen általános ahhoz, hogy ki-ki tetszés szerinti szemantikai tartományt képzeljen mögé. A "nemzetközi" jelzõ ugyan - történelmileg pontatlanul, és a lehetséges aktorokra nézve igencsak leszûkítõen - egyértelmûen nemzetek jelenlétére utal, arra viszont kevésbé, hogy pontosan mik is ezek a nemzetek. Társadalmak? Államok? Egyéb közösségek? Egyszóval milyen entitások? S milyen viszonyokról van szó? Politikai, gazdasági, kulturális viszonyokról? Vagy minderrõl egyszerre? A tárgy eredeti angolszász elnevezése (Theory of International Relations) nemigen igazít el ebben, nem is beszélve a magyar fordításokban elõforduló variációkról. A homályt oszlatandó, az angolszász szakirodalom egyre gyakrabban használja a "Theory of International Politics" kifejezést is, ami a dilemmák egy részére azzal válaszol, hogy egyértelmûen politikai viszonyokról beszél. Ennek alapján megfogalmazható, hogy a nemzetközi viszonyok vizsgálandó szereplõi

1. állami entitások, és
2. olyan nem-állami entitások, amelyek bizonyos politikai hatalommal rendelkeznek, vagy legalábbis bizonyos befolyással bírnak az államok és egymás politikai döntéseire. Ezek után persze még azt is definiálni kell, mi a nemzetközi politika, miben különbözik például a külpolitikától, amellyel gyakran összetévesztik, amennyiben az államok közötti és a kormányok által képviselt kapcsolatokként, azaz a nemzeti külpolitikák összegeként határozzák meg. (Ez már csak azért is hiba, mert azt sejteti, hogy a nemzetközi politika voltaképpen a diplomáciát jelenti, noha ez utóbbi a külpolitikának is csak az egyik összetevõje, mint ahogy maga a külpolitika is csupán az egyik része a nemzetközi politikai viszonyoknak.)

A politika egyik legelfogadottabb kurrens meghatározása D. Eastontól ered. Szerinte a politikai rendszer legfõbb sajátossága az, hogy benne a szûkös javak és az értékek autoratív elosztása valósul meg, vagyis a politikában tükrözõdnek az érdekütközések, a társadalom más rendszereiben felgyûlt konfliktusok, és a hiány a hatalom (erõ, befolyás, ellenõrzés, autoritás stb.) problematikájában összegezõdik. A politikai rendszert hatásköre, kompetenciája különbözteti meg környezetétõl, az tudniillik, hogy - meghatározott intézményi keretek között és meghatározott értékpremisszák alapján - kötelezõ érvénnyel szabályozza a társadalmi értékkonfliktusokat. A politika következésképpen a Wollen (az akarás) birodalma, ahol meghatározott célok elérésére törekvõ akaratok ütköznek össze. Nem véletlen, hogy a politikatudomány alapfogalma éppen a hatalom kategóriája - amely Max Weber szerint elsõsorban annak esélyét jelenti, hogy valaki megvalósítsa akaratát az ellenszegülõkkel szemben. A politikai cselekvés egyúttal mindig választást foglal magában, mindvégig a lehetõségek (a saját és a vetélytársak lehetõségeinek) mérlegelésére kényszerül, és ennek során mindig számolnia kell a bizonytalanság és a kockázat tényezõivel. Ez a bizonytalanság kikerülhetetlen adottság, noha minden politikai cselekvés arra irányul, hogy ezt a kockázatot valamilyen formában racionalizálja, s ezáltal lehetõvé tegye felbecsülését. Lényegi sajátossága továbbá a politikának, hogy a politikai hatalom birtokosainak általánosan elfogadott legitim joga és kompetenciája, hogy kényszert alkalmazzanak és engedelmességet követeljenek a javak és értékek elosztása során - vagyis a fõhatalom gyakorlói úgynevezett autoratív allokációs kompetenciával rendelkeznek. Ez utóbbi fogalom, csakúgy mint Max Webernél, a politikai rendszert a legitim erõszak alkalmazásának monopóliumával kapcsolja össze, és éppen ez a törvények által legitimált erõszak, illetõleg az ennek alkalmazásával történõ hiteles fenyegetés az, ami a politikai kapcsolatoknak sajátos minõséget és összefüggéseket kölcsönöz (Easton 1953; 1965).

Easton definíciója annyiban a nemzetközi politikára is érvényes, hogy itt is javak és értékek kerülnek elosztásra. Viszont az itt zajló allokáció - amint arra nagyon sokan rámutattak már - csupán ténylegesen autoratív, de jogilag nem az, hiszen a nemzetközi politikában nincs olyan joghatóság, amelyik kötelezõ érvénnyel szabályozhatná a javak és értékek allokációját - vagyis ez a tény az, ami a belpolitikát a nemzetközi politikától eminensen megkülönbözteti. További különbség az, hogy a politika általános bizonytalansági tényezõje a nemzetközi színtéren megsokszorozódik, hiszen a nemzetközi politika szereplõi meglehetõsen tökéletlen ellenõrzéssel bírnak egymás és az egész aréna eseményei fölött. K. Boulding ezzel összefüggésben állapította meg, hogy "a nemzetközi rendszer hasonlít a Föld légköréhez, melyben bizonyos valószínûségek ugyan kialakulnak, de a tényleges idõjárás minden konkrét idõpontban nagymértékben a véletlen körülményektõl függ" (Boulding 1978: 42.). Mindazonáltal a politika lényegi tartalmát nem érinti, hogy két különbözõ (tudniillik egy adott társadalmon belüli, illetve az adott társadalmak közötti ) kontextusa van, mert mindkét esetben ugyanaz történik: javak és értékek autoratív elosztása.

A nemzetközi politika és a külpolitika egymáshoz való viszonyát D. Singer ma már általánosan elfogadott tanulmánya tisztázta (Singer 1961). A nemzetközi viszonyok elemzési szintjeinek problémájáról szólva, a szerzõ különbséget tesz a nemzetközi rendszer és a nemzetállam szintje között. Ettõl fogva szokás a nemzetközi politikát a nemzetközi rendszer kategóriájával azonosítani, ahol is a rendszer fogalmán a különálló egységek közötti ismétlõdõ kapcsolatok fennállása értendõ. Pontosabban Singer nemzetközi rendszeren interakciós mintákat ért: koalíciók létrejöttét és felbomlását, specifikus hatalmi konstellációk gyakoriságát és idõtartamát, a rendszerstabilitás változásait, valamint azokat a normákat és szokásokat, amelyek a rendszerben kifejezésre jutnak. A nemzetközi politika tehát nem abban tér el a külpolitikától, hogy egy másik országban történik, hanem abban, hogy kölcsönhatást fejez ki, míg a külpolitika fogalma elsõsorban aktív cselekvést, akciót sugall. Azaz a nemzetközi politika a külpolitikák által is konstituálódik, de egyúttal meg is határozza azokat, tehát feltételként jelenik meg minden ország számára, noha - tegyük hozzá rögtön - nem egyenlõ feltételként.

Amíg azonban a kormányzati döntések más államok által történõ külsõ befolyásolása õsrégi dolog, addig a másik nagy szereplõcsoport, a nem-állami entitások jelenléte a nemzetközi viszonyokban azt a tényt fejezi ki, hogy a nemzetközi politika egy idõ óta megszûnt a nemzetállamok kormányainak monopóliuma lenni, s a nemzetközi rendszerben számos olyan szereplõt találunk, melynek tevékenysége átlépi az országhatárokat, illetve, képletesen mondva, aláássa azokat. Ahogy Herz fogalmazta, a nemzetállamok külsõ, kemény burka felrepedt (Herz 1957), megjelentek a transznacionális szervezetek, amelyek, Huntington meghatározása szerint az országhatáron túli térnyerésre törekszenek, szemben a nemzetközi szervezetekkel, amelyek a nemzeti egységek közötti közös érdekek megvalósítását kívánják elõsegíteni. A transznacionális szervezetek valamilyen partikuláris érdek realizálását könnyítik meg több nemzeti egységen belül, a nemzetközi szervezetek pedig egyetértést igényelnek a nemzetek között. Ebben az értelemben a transznacionális szervezetek létrejötte számos kettõs kötés (cross-cutting cleavages) kialakulását eredményezi, olyan kölcsönhatásminták létrejöttét, amelyek nem feleltethetõk meg többé egyszerûen a nemzetállamok léte által kiszabott klasszikus kötõdéseknek (Huntington 1973).

A nem-állami szereplõk akceptálásával a nemzetközi rendszer tehát sokszínûvé, pontosabban áttekinthetetlenné válik, hiszen ha például a nemzeti határokat átlépõ összes cselekedet, illetve kölcsönhatás kutatására törekszünk, akkor ez a rendszerszemlélet felõl nézve ugyan logikus igény, de a nemzetközi politika kutatásának szemszögébõl rengeteg irreleváns mozzanatot is tartalmaz. Ezért aztán a politikailag releváns, illetve a nem-politikai folyamatok közötti analitikus megkülönböztetés igénye egyszersmind azt a nehéz feladatot is jelenti, hogy ki kell jelölni, hol húzódnak a nemzetközi politikai rendszer határai, még akkor is, ha ez a határ szinte folyamatosan mozgásban van.

A nem-állami aktorok növekvõ fontosságának elismerésébõl ugyanakkor következik az, hogy a transznacionalizációt a nemzetállami szereplõk eljelentéktelenedésével, "elhalásával" szükségképpen együtt járó folyamatnak kellene értelmezni. Ennek a tendenciának a bizonyítékai igencsak kérdésesek. Sokkal inkább az bizonyítható, hogy a transznacionális szereplõk és folyamatok az államközi viszonyok sajátos modelljeitõl függenek: "A transznacionális szereplõk azért tölthettek be fontos szerepet a világ ügyeiben, mert ez megfelelt a domináns hatalmak érdekeinek. Ahogy a politikai körülmények változnak a nemzeti államok fellendülése és hanyatlása következtében, úgy változnak a transznacionális folyamatok is" (Gilpin 1982: 177), vagyis a folyamatokban ciklikusság érvényesül. "Modern formájában az állam a világrendszer alapvetõ politikai egysége, és ezért a nemzetközi politika lényegében a nemzetállamok közötti kapcsolatok terminusaiban vizsgálható... és a politikai és nem politikai emberi tevékenységek többsége az államhatárokra való hivatkozással definiálható" (Young 1972: 125), ugyanakkor az is igaz, hogy a modern állam elválaszthatatlan a nem-állami szereplõk alkotta környezetétõl. (Az állami és a nem-állami szereplõk viszonyának értelmezése, a prioritás kérdése mindazonáltal a diszciplínán belüli szemléletmódok között az egyik nagy törésvonal.)

Ugyancsak lényegbevágó kérdés az úgynevezett világrendszer problematikája, pontosabban az, ami ebbõl a nemzet, a nemzetállam fõszereplõi mivoltára, cselekvési determinációira nézve következik. Ismeretes, hogy lmmanuel Wallerstein marxi intenciókra alapozott, nagyhatású, iskolateremtõ társadalomtudományi munkássága amely a társadalmi változások általános teóriájának megalkotását ambicionálva a nemzetközi politika vizsgálatánál jóval tágabb kontextust ölel fel - a politikai jelenségek elemzésébe is alapvetõen új nézõpontot vezetett be, a "világrendszer" perspektíváját. (Az idézõjel használatával, vagy elhagyásával, azt kívánom jelezni, hogy a wallersteini felfogás "világrendszerérõl", vagy az általános politikai értelemben vett világrendszerrõl van-e szó.) Wallerstein, mint tudjuk, azt hangsúlyozza, hogy a társadalmi-politikai folyamatokat nem annyira az ország belsõ történései, sokkal inkább az átfogó "világrendszer" fejleményei befolyásolják, amelyek között a politikai mozgások mindenekelõtt gazdasági, világgazdasági tényezõkre vezethetõk vissza (Wallerstein 1982; 1983). Más szerzõk, például George Modelski és Robert Gilpin ezzel szemben azt állítják, hogy inkább a politikai világrendszer, azaz a világhatalmak által meghatározott állami interakciós struktúra gyakorol meghatározó befolyást a nemzeti és a nemzetközi történésekre (Modelski 1978; Gilpin 1982). De akár Wallerstein, akár Modelski vagy Gilpin álláspontját fogadjuk is el - a magam részérõl bizonyos (a politika és a nemzetállam önállóságát kevésbé ignoráló) fenntartással inkább Wallersteinével, pontosabban a Wallerstein-iskoláéval értek egyet -, a "világrendszer" szemléleti kihívását semmiképp sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ugyanakkor a wallersteini teória olyan szerteágazó vonatkozású, hogy e dolgozat keretei között értelemszerûen csak a probléma lényegének jelzésére vállalkozhatom. (Azzal a megjegyzéssel persze, hogy a "világrendszer" szemlélethez való viszonyulás a diszciplínán belül ugyancsak - az elõzõnél mélyebben húzódó - törésvonalat jelent.) Amíg azonban az állami vagy a nem-állami szereplõk prioritásának vitájában egyértelmûen az állami aktorok elsõdlegességét vallók álláspontjához állok közelebb (a tényekbõl, nem pedig értékszempontokból kiindulva), addig a nemzetállam vagy a "világrendszer" kérdésében az utóbbi felé hajlok, legalábbis annyiban, hogy a "világrendszernek" a nemzetállamok - nem formális, hanem tényleges - lehetõségeit egyenlõtlenül korlátozó mivoltát elméletileg és történetileg bizonyított ténynek értelmezem.

Már az eddig leírtakból is kitûnhetett, hogy a nemzetközi viszonyok elmélete nem csupán elnevezésében, de tárgyának szabatos körülírásában is meglehetõs képlékenységet mutat, azaz nem igazán klasszifikált elméleti és kutatási területen járunk. (Hogy csak a névadás kérdésénél maradjunk: bármilyen szerteágazó tudomány is mondjuk a szociológia, azt, hogy szociológiának nevezik, nemigen lehet vitatni.) Az alábbiakban korántsem definitív igénnyel, hanem csupán - bizonyára némileg nehézkes körülírással - megkísérelem a tárgy, illetve a tárgykörbe tartozó problematika lényegét aktuálisan megragadni.

"Nemzetközi viszonyokon" a társadalmak közötti makroszintû érintkezések történetileg meghatározott típusát értem, amelynek a kialakulását megelõzõ viszonyokra csak metaforikus értelemben használható ez a terminus. Társadalmak közötti makroszintû, azaz a társadalom egészét közvetve vagy közvetlenül befolyásoló érintkezési viszonyokról pedig azóta beszélhetünk, amióta államokról, vagyis amióta fennáll az állam mint döntési centrum, a hozzá rendelhetõ területileg és/vagy etnikailag és/vagy valamilyen dinasztiális alapon integrált entitással együtt. Azaz amióta a makroszintû érintkezési viszonyokban mindezek alapján egymástól egyértelmûen elkülöníthetõ döntési centrumok jelentek meg, olyan centrumok, amelyeknek döntései következményekkel járhatnak - elvileg - az általuk képviselt entitás egészére nézve. Mindez feltételezi a területiség és az államiság együttes meglétét, vagyis azt, hogy az adott társadalom mint egy területtel azonos egység rendezkedik be, s e területi berendezkedésben az állam strukturálisan elkülönül a társadalmat alkotó népességtõl. Az elkülönülés legfõbb ismérve pedig mindenekelõtt az, hogy az adott területen belül csak az állam rendelkezik az erõszak alkalmazásának legitim jogával.

Kifelé irányuló tevékenységében az állam ily módon tehát integratív egységet képez, meghatározó döntési centrumot és egyúttal formai keretet alkot - a másik állam ilyennek tételezi, észleli és ismeri el, cserébe azért, hogy õt is ilyennek tételezzék, észleljék és ismerjék el. (Elismerésen itt és most nem konkrét politikai, hanem elméleti aktus értendõ.) A társadalmak közötti makroszintû érintkezések mindmáig érvényes ténye és játékszabálya ez, amely meghatározó vonásként húzódik végig az érintkezési viszonyok eddigi történetén. E játékszabály betartását - végsõ soron - minden állam belsõ uralmi érdekeibõl fakadó azonos logikája diktálja, az tudniillik, hogy külsõ funkcióit az állam befelé uralmának egyik igazolásaként jeleníthesse meg, mintegy figyelmeztetve alattvalóit vagy polgárait az érdekükben gyakorolt külsõ funkció fontosságára. Ez a fontosság pedig mindig igazolható, hiszen az államok világa az ontológiailag fennálló és megszüntethetetlen szûkösség (scarcity) viszonyai között mindig konfliktusos világ, a konfliktus kiiktathatatlan, domináns jellemzõje a makroszintû érintkezési viszonyoknak. Egy ilyen világban az állam elvileg nemcsak uralja, de óvja, védi is alattvalóit vagy polgárait, vagyis uralmának ebben a vonatkozásban az alattvaló vagy a polgár gyakorlatilag nagyon is hasznos funkciót tulajdoníthat. Tudniillik sehová sem tartozni, egyik állam polgárának se lenni ilyen világban, eleve hátrányos állapot, s ez a belátás magától értetõdõen szocializálja az egyént az állam fontosságának és hasznosságának belátására. Létezik tehát az államok közös érdekminimuma a konfliktusos államközi világ fenntartásában, jóllehet olyan tény ez, amelyet nem szoktak különösebben hangsúlyozni. E zárt logika intellektuálisan persze opponálható, a konfliktus a kooperáció logikájával az államközi (és a nem-államközi, illetve a vegyes) érintkezések világában is kiegészíthetõ, s különbözõ mértékben gyakorlatilag ki is egészül, de mindez nem jelent merõben más logikát: az állam egyelõre-konfliktusban, kooperációban egyaránt - meghatározó döntéshozói kompetenciával rendelkezõ és eljáró fõszereplõnek tûnik - s mindmáig bizonyíthatóan az is.

Az ilyen értelemben felfogott makroszintû érintkezéseket in abstracto a következõ dimenziók mentén célszerû elvégezni:

- az érintkezések konkrét állami alanyai, - az érintkezések alapja és jellege,
- az érintkezések térbeli kiterjedtsége, - az érintkezések térbeli intenzitása,
- a társadalmak közötti kölcsönhatások,
- a világ mint környezet észlelése, mint a kölcsönhatás alanya és tárgya, - a társadalmak közötti mérce és viszonyítás kérdése.

A leíráshoz, minden történelmi problematikussága ellenére az 1648-as vesztfáliai békét érdemes korszakhatárként elfogadni, s ennek alapján megkülönböztetni az államok kialakulásától az említett béke évéig terjedõ premodern, illetve 1648-tól egészen napjainkig terjedõ modern idõszakot.

A premodern makroszintû érintkezési viszonyok a fenti dimenziók mentén a következõkkel jellemezhetõk:

- Alanyai törzsek (huzamosabban egy adott területhez kötõdõ, s már valamiféle preállamisággal bíró törzsek), városállamok, dinasztikus egységek, birodalmak, illetõleg azok a sajátos tartalmú etnikai entitások, amelyek persze ugyanúgy nem megfelelõi a modern nemzetfogalomnak, mint ahogy a tradicionális állam sem adekvát a modern állam fogalmával, de amelyek mindkettõnek szerves elõzményei.⁴

- Érintkezéseiket, melyek elsõsorban kereskedelmi és katonai jellegûek voltak, technikailag korlátozott térbeli kiterjedtség, nagyjából és egészében véve tagolatlan, illetve térbelileg erõsen behatárolt mértékben tagolt környezetérzékelés, és a térbeli közelséggel - távolsággal egyenesen arányos intenzitás jellemezte.

- A társadalmak közötti kölcsönhatások ezen korlátoknak megfelelõen alakultak: a hatások intenzitása, közvetlensége, közvetettsége a térbeliségtõl nagymértékben függõen érvényesült, a másik társadalom kihívásai elõl, úgy ahogy, de el lehetett zárkózni.

- Mindezek következtében az "egész", vagyis a világ érzékelése eleve pontatlanul, vallási és fantasztikus elemekkel átszõve történt, a "világ" mint legtágabb környezet sem a kölcsönhatások alanyaként, sem tárgyaként nem funkcionálhatott: az érintkezések legfõbb jellemzõje az elszigeteltség maradt. Ennek oka, a fennálló technikai korlátok mellett, kiváltképp az volt, hogy e társadalmak termelési módja nem hozta létre azt a gazdasági alapzatot, amelyen a világérintkezés viszonyai kifejlõdhettek volna. Mindamellett azt is meg kell jegyezni, hogy az elszigetelt érintkezések regionálisan és történelmileg eltérõ mértékû sûrûsödési viszonyokat, csomópontokat jelentettek, s az egyes régiókon belül a társadalmak közötti kölcsönhatások már akkor sem szimmetrikusan, hanem a mindenkori - elsõsorban politikai-katonai - erõviszonyok függvényében, egyenlõtlen módon érvényesültek.

- A társadalmi változások mércéjeként - már amennyiben ez az igény egyáltalán felmerült - legföljebb az adott társadalom korábbi állapota és nem a más társadalmakkal való összevetés szolgált, illetve és amennyiben ez utóbbi volt a mérce, akkor a megméretés mindenekelõtt katonai alapon történt, az eredmény pedig az "erõsgyenge" dichotómiában, a "nagy ország", "közepes nagyságú ország", "kis ország" minõsítésekben öltött testet.

Erre az idõszakra nézve fokozottan áll, hogy a társadalmak érintkezési viszonyainak leírására, jellemzésére a "nemzetközi viszonyok" kifejezés csak metaforikus értelemben használható, hiszen az államközi kapcsolatok meghatározó szereplõi nem a nemzetek, hanem a birodalmak.

A vesztfáliai béke utáni, modern érintkezési viszonyok általános vonásai ezzel szemben a következõk:

- A tõkés termelési mód, a kifejlett árutermelés kialakulásának és mûködésének konkrét történelmi körülményei között az elszigetelt érintkezések alanyaiból Európában, mint a társadalmak közötti érintkezések kitünteti csomópontjának földrészén, nemzettársadalmak, nemzetállamok alakultak ki.⁵ A nemzetek megjelenésének az érintkezési viszonyok logikája szempontjából az volt a lényege, hogy a territorialitás elve, az adott entitás területhez kötöttségét megerõsítõ elv, valamint a szuverenitás elmélete de jure érvényesült: a világérintkezési viszonyok kifejlõdésének ütemében az érintkezések kiterjedtsége és intenzitása fokozatosan függetlenedett, bár természetesen nem válhatott egészen függetlenné a térbeliség korlátozó feltételeitõl. A környezetérzékelés ezzel párhuzamosan egyre inkább a térben fokozatosan a glóbusz határáig táguló, hierarchikusan is tagolt környezet érzékelését jelentette. A nemzetek közötti kölcsönhatások mindezek mértékében emancipálódtak a premodern érintkezésekre jellemzõ erõteljes térbeli korlátozottságoktól, a világ, az "egész" egyre inkább a kölcsönhatások alanyává és tárgyává vált, az elszigeteltség megszûnt az érintkezési viszonyok legfõbb jellemzõje lenni. Ennek a fokozatosan végbemenõ, de gyökeres fordulatnak végsõ soron az a kibontakozó tudományos-technológiai-gazdasági dinamizmus az alapja, amely a modernitás egyik legsajátabb lényege, s amely nemcsak a társadalomközi érintkezésekben, hanem a belsõ társadalomszervezési elvek és gyakorlatok terén is elõfeltételeket támaszt, illetve következményeket munkál ki. Ezzel egyidejûleg a technológiát és a gazdaságot sikeresen mûködtetõ társadalomszervezési elvek és gyakorlatok minta-szerûvé válnak: ezentúl az egyes társadalmak számára a külvilág - természetesen regionális közvetítéseken és az érintkezésintenzitási fokozatain át - most már technológiai-gazdasági és társadalomszervezési értelemben is mint viszonykérdés, mint kihívás jelenik meg, nem csupán politikai-katonai problémaként. A társadalmi változások mércéjeként az új viszonyítási rendszerben már nemcsak az adott társadalom korábbi állapotai, hanem a minta-szerû társadalmak sokoldalú demonstrációs hatásai is erõsen dominánsak, a társadalmak közötti összevetés pedig - a továbbra is érvényes nyers mutatók (kis, közepes és nagy ország) mellett, az "elmaradott-fejlett" (vagy az ideologikusabb "fejlõdõ-fejlett" pólusú) skáláján is megfogalmazódik. Az elszigeteltség körülményeibõl történõ kibontakozás, más szavakkal a tõkés termelési mód, a kifejlett árutermelés, a kapitalizmus kialakulása ugyanis elõfeltételezte, mûködési logikája pedig kiélezte, dinamizálta és a világgazdaság révén hierarchikusan összekapcsolta a történelemben már a modernitás elõtt is létezõ, de hierarchizált "világrendszerként" csak a modernitásban egybekapcsolódó egyenlõtlenségeket. A modernitásnak a tudományos-technológiai-gazdasági dinamizmus mellett tehát az a másik legsajátabb lényege, hogy a világérintkezés fokozatai - a kezdeti koloniális kapcsolatoktól számítva egészen napjaink globális és kölcsönös, de egyenlõtlen függõségi rendszeréig - a viszonyszerû egyenlõtlen fejlõdés következtében és keretében bontakoztak ki.

A nemzetközi érintkezések meghatározó fordulatát az jelentette, hogy az addigi, lényegében politikai-katonai kihívások komplex (politikai-katonai,technológiai, gazdasági, társadalomszervezési) kihívásokká bõvültek, melyek elõl elzárkózni egyre kevésbé, vagy csak egyre nagyobb áron lehetséges. Más szavakkal: a nemzetek közötti makroszintû érintkezések vonatkozásában a modernizáció a komplex kihívásokra adandó folyamatos válaszkényszert jelent - kényszert, mivel az új nemzetközi munkamegosztásban a továbbra is a relatív szûkösség viszonyai között létezõ elkülönült nemzeti entitások érdekérvényesítési lehetõségei alapjában véve ezektõl a válaszoktól függnek: a nemzetek helyét e válaszok jelölik ki.

A komplexitás magvát - a kifejlett árutermelés logikájának megfelelõen - a gazdasági kihívás jelenti, a kihívás pedig a világpiacon keresztül, annak közvetítésével érkezik, és végsõ soron a válaszok is itt jelennek meg. Végeredményben tehát a világpiachoz való alkalmazkodás, illetve a világpiacon bizonyított teljesítmény az a mérce, amellyel az adott nemzet a modernizációs teljesítmény szempontjából megméretik, azaz mind a technológiai teljesítmények, mind a társadalomszervezési gyakorlatok a világpiacon igazolódnak vagy nem igazolódnak - ez az a homogén mérce, amelyet a kifejlett árutermelés kibontakozása létrehozott.

Ugyanakkor a világpiac - akárcsak a világgazdaság - sem genezisében, sem mindenkori funkcionálásában nem függetleníthetõ az egyenlõtlen fejlõdés tényétõl, kihívásai nem egyenlõ feltételek között érik a nemzeteket, s nem is biztosítanak egyenlõ válaszlehetõséget számukra. A világpiac mindig az egyenlõtlen fejlõdést megjelenítõ - változó - nemzeti dominanciák, sõt mikroökonómiai érdekek kívánalmai szerint mûködik, s ez a tény állandóan táplálja és tovább mélyíti a nemzetek közötti egyenlõtlenségeket.

Mindez ma már olyan mértékû anomáliákat jelent a nemzetközi viszonyokban, amelyek - párosulva az ökológiai problematikával - explicit módon világossá teszik, hogy a nemzetközi érintkezések intézményrendszerei, mindenekelõtt a gazdasági és politikai kapcsolatokat keretezõ, illetve megjelenítõ intézményesültségek, konfliktus-lejátszó mechanizmusok elégtelenül mûködnek, az eddigi fejlõdési logikák, ideológiák átalakításra szorulnak, új logikák, új gondolkodásmód kimunkálását követelik meg. A 20. század második felében kibontakozó globalizációval ugyanis a történelem során elsõ ízben vált világossá, hogy az emberiség nem pusztán elkülönült (nemzeti, regionális) entitások egymáshoz jobbára konfliktusosan kapcsolódó konglomerátuma, hanem olyan entitás, amely maga is komplex, önmaga által generált kihívásokkal kényszerül szembenézni.

Mindez valóban fordulópontot jelent - vagy nem jelent - a történelemben. Amennyiben azonban ez utóbbi lehetõség következik be, erõsen kétséges, hogy a nemzetközi viszonyok elmélete - akár a nemzetre, akár az emberiségre vonatkoztatjuk is a dolgozat címéül választott deutschi idézetet - valóban a " túlélés tudományát" jelentheti-e...
 

Pillantás a "túlélés tudományára"

Ha az eddigiekben sikerült érzékeltetni a tárgy meghatározásának nehézségeit és a vonatkozó problematika szerteágazó mivoltát, aligha lehet csodálkozni azon, hogy a nemzetközi viszonyok elmélete mint elkülönült tudományág számos dilemmával küszködik. Ezek a dilemmák négy csoportba rendezhetõk.
 

A tudomány-nem tudomány dilemma

Mint az alcímbõl is kivehetõ, az egyik rögtön az, hogy a nemzetközi viszonyok elmélete, minden intézményes nyugati kiépültsége ellenére - mint már említettem -,nem igazán kiforrott tudományterület még. Történeti tény, hogy megszabadulva a nemzetközi jog kizárólagos kompetenciája alól, pontosabban az említett emancipációs folyamat részeként, a diszciplína önálló, institucionális kialakulása-nem függetlenül az USA huszadik századi világpolitikai szerepétõl, és a társadalomtudományok iránti megnövekedett igényektõl - e század közepe táján kezdõdött az Amerikai Egyesült Államokban. S az is jól dokumentálható, hogy születése pillanatától kezdve a tudományág, föl-fölbukkanó kételyekkel küzd saját tudományosságátilletõen. (Blaszfémikusan szólva, nekünk tehát egy olyan hajóra kellene fölkapaszkodni, amelyrõl nem tudni, hajó-e egyáltalán...) S ez a dilemma korántsem csak az egyes elméleti irányzatok egymásnak szegezett fegyvere, hanem komoly önreflexió is - már akinél persze. Mindenesetre olyan, egymástól szemléletileg igencsak távol esõ, de egyaránt kompetens szerzõk is szkeptikusan nyilatkoznak errõl, mint Morris Janowitz, James Rosenau és Stanley Hoffmann.

Janowitz szerint - aki abból indul ki, hogy a nemzetközi viszonyok elmélete empirikus tudomány, és az ilyen tudományos elmélet legfõbb kritériuma: képes-e a teória olyan általános törvények megállapítására, amelyek megfelelnek a tapasztalati tényeknek - "a nemzetközi kapcsolatok tudományos elemzése nem alapul olyan erõs vagy paradigmatikus teórián, amely összehasonlítható lenne a közgazdaságtan határhaszon-elméletével vagy akárcsak a magatartáslélektan tanulás-elméletével. Kétségkívül túlzás volna, ha a nemzetközi viszonyok "elméletét" követelnénk (legalább annyira, mintha a jóléti állam "elméletét" akarnánk megalkotni). Az elméleteket a különbözõ tudományágak dolgozzák ki és nem maguk az érintett problémák. A nemzetközi viszonyok esetében interdiszciplináris vagy multidiszciplináris orientáció alkalmazása szükséges az adott tárgy közös problémaegyüttesének megfogalmazásához... A nemzetközi viszonyoknak nincs globális, önmagában megálló, paradigmatikus elmélete... Ennek hiánya és a feldolgozandó információ tömege miatt a nemzetközi viszonyok tudománya valójában elõrejelzési folyamat - azaz a jelenleg mûködõ trendek felderítése és a bennük rejlõ korlátozó vagy visszafordító jellegû feltételek kutatása" (Janowitz 1974: 103, 104).

Rosenau, Janowitzzal ellentétben, nem tartja ugyan "túlzásnak" egy ilyen elmélet követelését, de az a véleménye, hogy az eddigi kísérletek csupán "elõelméletekei" hoztak létre, önkritikusan beleértve e kísérletekbe saját "elõteóriáját" is (Rosenau 1971).

Stanley Hoffmann a tudományos elmélet mibenlétének meghatározásánál a Peirce- féle pragmatizmus és a logikai pozitivizmus igazságkritériumait veszi alapul. Ezek szerint egy elmélet akkor tekinthetõ tudományosnak, ha szelektív, rendszerezõ és magyarázó funkciókra képes, vagyis ha az információk sokaságából kiszûri a lényegest, szisztematikusan elrendezi, csoportosítja, tagolja a tényeket és összefüggéseket állapít meg. Hoffmann úgy véli, a nemzetközi viszonyok tapasztalati elmélete (vagy ahogy Raymond Aron nyomán nevezi: történeti szociológiája), képes a tanulmányozott jelenségek szisztematikus vizsgálatára, "mely arra szolgál, hogy a változó elveket értékelje, a magatartásokat magyarázza és a szereplõk közötti kapcsolatok jellemzõ formáit megismerje" (Hoffmann 1961: 413). A probléma az, mondja Hoffmann, hogy a nemzetközi viszonyok elmélete ezen felül, látensen vagy nyíltan, mindig magában hordoz egy filozófiai elméletet is, az õ szavaival élve: "utópiák felállítását", amely -akár élesen elválik a tapasztalati elmélettõl, akár összekeveredik vele - egyaránt súlyos zavarokat okozhat. A tapasztalati (empirikus) elméletnek úgy kell vegyülnie az értékekkel, hogy az ne homályosítsa el a "van"-ra (Sein) irányuló tekintetet, illetõleg a "kellés" (Sollen) értékeinek meghatározásakor mindig figyelembe kell venni a megvalósítás lehetõségeit is. A két kutatási típus feltételezi egymást, megfontolt alkalmazásuk nélkül a nemzetközi viszonyok elmélete valóban nem tudomány, állítja Hoffmann, s ezzel egyúttal fel is kívánja oldani a nemzetközi viszonyok tanulmányozásának "realista" és "idealista" ("utópista", "normativista") szembenállását, amely a tudományág genezisének központi, s egyben történetének elsõ - és meghatározó - vitája volt.

Tudomány? "Élõtudomány"? Empíria és/vagy utópiák felállítása? A "Sein" vagy a "Sollen"? Vagy "csak" a folyó ügyek inter-, illetve multidiszciplináris elemzése? Ehelyütt semmiképp sem célom ennek az elmélyült tudományelméleti affinitást igénylõ problematikának a körüljárása, hisz bárminemû komolyabb hozzászólás óhatatlanul megterhelné a dolgozat szándékolt szerkezetét, így csupán három - gyakorlati-módszertani konzekvenciákkal járó - csomópontját szeretném felvillantani az idevonatkozó dilemmáknak. Abban tudniillik Janowitznak alighanem igaza van, hogy a nemzetközi viszonyok esetében interdiszciplináris vagy multidiszciplináris orientáció szükséges az adott tárgy közös problémaegyüttesének megfogalmazásához, de Rosenau is védhetõ álláspontot képvisel akkor, amikor nem veti el kategorikusan az elmélet megalkotásának tehetõségét. S persze Hoffmann is érzékenyen világít rá a "van" és a "kell" típusú közelítésmódok sajátos vegyítésének szükségességére egy valóban releváns, és a "túlélést" is elõsegítõ teória kimunkálásában. A dilemmák ott kezdõdnek, ahol konkrétan tesszük fel az elméletképzéssel kapcsolatos kérdéseket.

a) Az elsõ dilemma arra vonatkozik, hogy miután a nemzetközi viszonyok elméletét emancipáltuk a nemzetközi jog kizárólagos (normatív) kompetenciája alól, vajon a nemzetközi viszonyok történetébõl levonhatók-e egyáltalán általánosítható tanulságok, avagy korunk nemzetközi folyamatai olyannyira új minõségûek, hogy eleve reménytelen az effajta vállalkozás. (Ahhoz tudniillik aligha férhet kétség, hogy a történelemtudománynak privilegizált helye van a nemzetközi viszonyok vizsgálatában.) Más szavakkal: elegendõ-e a történelem tanulmányozása ahhoz, hogy felfedje elõttünk mozgástörvényeit a megvalósulófélben lévõ, folyó világtörténelem, amely egyfelõl magától értetõdõ tárgyát képezi a nemzetközi viszonyok elméletének, másfelõl pedig - amint az a dolgozat címéül választott idézetbõl is kitûnik - életbevágóan fontos normatív feladatot ró ki rá. Nos, a szakirodalom mégoly felületes áttekintésébõl is egyértelmûen kiderülhet: a nemzetközi viszonyok elméletében nincsen egyetlen olyan, a történelembõl levont általános tétel sem, amelyet legalább egy jelentõsebb iskola ne vitatna. Még a hatalmi egyensúlyra és/vagy dominanciára törekvés örökzöld tényének teoretizálása sem ilyen: a hatalmi egyensúly-elméleteket, a geopolitikai nézõpontot és az úgynevezett "realista" iskola nézeteit - a diszciplínán belül - csupáncsak annyi konszenzus övezi, mint az egyéb teóriákét.

b) A másik dilemma: ha nem a történelem (pontosabban nem csak a történelem), akkor melyik tudományág nyújthat még érdemi segítséget a tárgykör törvényeinek tudományos megragadásához? A szociológia? Esetleg a Raymond Aron és Stanley Hoffmann által kínált történeti szociológia?

Ezzel a tudományággal viszont az a helyzet, hogy klasszikus szemléleti alapegysége tudvalevõleg az integrált társadalom. Márpedig a világtársadalom, a nemzetek közössége, a nemzetközi rendszer stb. (már e gyakran szinonimaként használt elnevezések pontatlansága és zûrzavara is jelzi a problematikát) nem ilyen. Nevezzük akárminek, a világ nem integrált társadalom. Sõt, differentia specificája éppenséggel integrálatlanságában, mi több, gyakorlati integrálhatatlanságában rejlik. Vagyis abban, amit sok egybehangzó vélemény eredõjeként úgy lehetne megfogalmazni, hogy a nemzetközi közösséget (maradjunk egyelõre ennél a kifejezésnél) alapvetõen az egymástól hangsúlyosan elkülönülõ, integrált hatalmi entitások anarchikus, vagy csupán az éppen fennálló erõviszonyok által és fenntartásuk érdekében korlátozott rivalizálása jellemzi, amelynek során mindegyik entitás megõrzi, de egymással szemben nem monopolizálhatja a legitim erõszak jogát. Ebben az értelemben "lehetetlen a nemzetközi viszonyok olyan felfogása, amely ne ezeket, a világ különálló egységekre osztódásából származó politikai kapcsolatokat állítaná vizsgálódásai középpontjába" (Hoffmann 1961: 425-426).

Ugyanakkor e politikai entitások uralhatatlan együttlétére nem alkalmazható szabatosan a szociológia másik alapfogalma, a "közösség" terminus sem, abban az értelemben legalábbis egészen biztosan nem, ahogyan Tönnies (1983) a közösséget (Gemeinschaft) megkülönbözteti a társadalomtól (Gesellschaft). A nemzetközi együttlét nem Gesellschaft, mert "a társadalom racionális meggondolásokon, tehát választó akaráson alapul", de nem is Gemeinschaft, mivel Tönniesnél, ahogy arra Polányi Károly rámutatott, a közösség "nem a társadalom elõtti fok autoritásához és paternalizmusához való visszatérést jelenti, hanem elõrelépést egy magasabb, a társadalmon túli formához, amely jelenlegi civilizációnkat követné. Ezt a közösséget (Tönnies) az emberi létezés kooperatív szakaszának tekintette, amely megõrizné a technológiai haladás elõnyeit és az individuum szabadságát, miközben helyreállítaná az élet teljességét" (Polányi 1976: 154). Ez a közösség-vízió (amely, jegyezzük meg rögtön, nem azonosítható a világállam, világkormány stb. anarchia- és káoszellenes "gyógyszerének" követelésével)⁶ normatíve persze felállítható és fel is állítandó a nemzetközi együttlét szereplõivel szemben, de semmiképpen sem a múltbeli, a jelenlegi, illetve a prognosztizálható helyzetet mutatja, semmiképpen sem empirikus tartalom. Ha már, akkor inkább H. S. Maine "status társadalom - contractus társadalom" fogalompárja (Maine 1988) jobban használható a nemzetközi együttlét tényleges helyzetének leírására. Maine terminológiáját kölcsönvéve, a nemzetközi együttlétet a "status"-on és a "contractus"-on alapuló társadalom közötti átmenet jellemezi, ahol is a "status" a korai társadalmak szabályozatlan, törzsi, a "contractus" pedig a modern társadalmak szerzõdésekkel szabályozott állapotát jelenti. Nem tagadható ugyanis, hogy a nemzetközi együttlétet elvileg szerzõdések és konszenzusos alapelvek szabályozzák. De az is tény, hogy egyfelõl a pacta sunt servanda, azaz a szerzõdések kötelezõ betartásának elve mögött nincs legitim szankcionáló erõ, másfelõl pedig - és ez legalább annyira lényeges mozzanat - az alapelvek már önmagukban is, de kiváltképp egymáshoz való viszonyukban roppant ellentmondásosak: mindegyik kölcsönösen tartalmazza a másik megsértésének, semmibevételének hivatkozási alapjait. (Elegendõ csak a népek önrendelkezési jogának és a területi sérthetetlenségnek külön-külön magasztos, de gyakorlatilag nehezen összeegyeztethetõ elvére gondolni.) Ahogy Bibó István írja, "a nemzetközi közgondolkodásban skizofrénia uralkodik: külön létezik az öncélú és vakká vált önérdekvédelmi és hatalmi politika és külön a megmerevedett és ideológiai szólamokkal terhelt elvi politika, anélkül, hogy a kettõ olyan szintézisben tudna egyesülni, mely megérdemelné a gyakorlati politika nevet" (Bibó 1981: 974).

Ám amennyiben nem társadalom, s nem is közösség a vizsgálat tárgya (illetve csak metaforikusan nevezhetjük ennek vagy annak), vagyis a klasszikus szociológia egyik alapvetése sem alkalmazható rá problémátlanul, akkor a szociológiának ugyan fontos szerepe lehet a tárgy tanulmányozásában, de nem helyettesítheti magát a nemzetközi viszonyok elméletét.

Mint ahogy a politológia sem fedi le teljesen a tárgykört, noha a nemzetközi viszonyok valóban eo ipso politikai természetûek. Csakhogy a politológia klasszikus pillantása szintén inkább az integrált társadalom politikai viszonyaira esik, kiindulópontja a belsõ politikai rendszer, melyben létezik fõhatalom, azaz fennáll az erõszak alkalmazásának legitim joga és monopóliuma. Sokkal kevésbé elmélyülten vizsgálja a nemzetközi rendszert (a "rendszer" szó ez esetben, amint azt már az elõbb érintettük, egyébként is inkább csak heurisztikusan alkalmazható), ahol az erõszakot sokan és kétféleképp, nyersen és strukturálisan (Galtung 1971) gyakorolják, anélkül, hogy bárki jogot formálhatna monopóliumára. Ezért van az, hogy bár a nemzetközi viszonyok elmélete tudományrendszertanilag a politikai tudományok körébe tartozik, annak mindenképpen elkülönült, önálló részét, területét képezi.

c) A harmadik dilemma azzal kapcsolatos, hogy bár önállósága hivatalosan elismert, az eddigiekbõl következõen mégsem meglepetés, hogy a diszciplínának nincsenek sem a múltból, sem a jelenbõl származó, beszéltethetõ történelmi, szociológiai, politológiai "nagy szövegei", legföljebb csak szövegtöredékei. Igaz, ez utóbbiak retrospektív távlata inkább ötezer, semmint ötven év, hiszen ilyen szövegtöredékek a nagyon távoli múltban is felfedezhetõk. Mindazonáltal a nemzetközi viszonyok teóriájának nincs elmélettörténete. Ez a hiány pedig eleve megfosztja a tudományágat attól, hogy saját történetébõl legitimációt merítsen és kanonizációt nyerjen, ahogy erre az elmélettörténet, amint arra Thomas Kuhn felhívta a figyelmet (Kuhn 1984), magától értetõdõ lehetõséget adna. A nem létezõ elmélettörténet így nem töltheti be azokat a funkcióit sem, melyek historikusan kijegecesedett értékeket (normatív funkció), általánosítható módszereket (metodikai funkció), valamint az adott tárgykör szubsztanciális problémáinak a megoldástörténetét (szubsztantív funkció) közvetítenének az elmélet jelene számára.

Olyan tudomány utolérésérõl van szó tehát, amelynek nincs klasszikus múltja, csak kételyekkel teli jelene.
 

A taxonómia problémája

A diszciplína immanens dilemmája továbbá az is, hogy minden ismeretelméleti kétely ellenére, vagy talán éppen ezért, á tudományágat a produkciók (az elõelméletek) elrettentõ bõsége jellemzi, ami - horizontálisan értendõ - áttekinthetõségi deficittel sújtja a téma érintettjeit, e sorok íróját is. Mi több, már magának az osztályozási szempontoknak a kiválasztása sem egyszerû feladat.

A különféle társadalomtudományi diszciplínák (történelem, szociológia, politológia) mentén elvégezhetõ klasszikus megkülönböztetésen kívül, kézenfekvõ csoportosítási kritériumként elõször is a "részelmélet - nagy elmélet" felosztás adódik. Ennek alapján rögtön szembetûnik, hogy a szerzõk többsége nem is törekszik a tárgy átfogó értelmezésére, hanem - érzékelve a vizsgálandó területen tapasztalható cselekvésminták és kölcsönhatások sokféleségét, összetettségét - az "elõelméletek" többsége inkább a jól behatárolható, precízen meghatározott jelenségek vagy folyamatok vizsgálatára összpontosít (pl. döntéshozatali folyamatok, konfliktuskutatás), eltérõ elemzési módszereket alkalmaz (játékelmélet, rendszerszemléletû közelítés, strukturális-funkcionalista analízis stb.), és az elvonatkoztatás különbözõ szintjein (leíró-empirikus, normatív - filozófiai szemlélet) mozog. Ezzel szemben az úgynevezett "nagy elmélet"-kísérletek, abban az értelemben ahogy ezt a fogalmat az elõzõekben Morris Janowitztól idéztük, jóval ritkábbak: mindenekelõtt a "realista" iskolán belüli ambíciók (H. Morgenthau, R. Aron) sorolhatók ide.

Tekintsünk át röviden néhány reprezentatív osztályozási kísérletet.

Stanley Hoffmann az elméleti igényû erõfeszítéseket a következõképpen csoportosítja:

- a kidolgozottság foka (degré d'élaboration) alapján bizonyos mûvek csak a nemzetközi viszonyok tanulmányozásának módszertani kérdéseit vizsgálják; egy magasabb szinten olyan hipotéziseket találunk, melyek megszabják a kutatások irányát; végül a legutolsó stádium a törvény szintje, amelyen a jelenségek magyarázatára törekszenek, a hipotézisek végsõ változatát jelentik;
- a kiterjedtség (champ d'extension) szerint a jelzett három kategória (kérdés, hipotézis, törvény) mindegyikében találhatunk törekvéseket részelméletek létrehozására, illetve kísérleteket általános elmélet kidolgozására;
- a vizsgálat tárgya szerinti megkülönböztetés a más összefüggésben (lásd tudomány-nem tudomány dilemma) már említett tapasztalati (empirikus) elmélet és a filozófiai elmélet között húzódik: míg az elõbbi a konkrét jelenségek tanulmányozása felé fordul, addig az utóbbi egy eszmény megvalósulását kíséri figyelemmel, avagy az emberi természet, illetõleg bizonyos intézmények a priori koncepciójára alapozott valóságot írja le (Hoffmann 1961).

K. Snyder, H. Bruck és B. Sapin csoportosítási logikája azon alapul, hogy a szerzõk a nemzetközi viszonyok mely faktorait helyezik elõtérbe. Megkülönböztetnek nemzeti érdek-, illetve hatalomelméleteket, egyensúly- és stabilitás-elemzést, geopolitikai közelítést, imperializmus-elméleteket, a háború és a béke teóriáit, piacorientált közelítésmódot, a törvények és intézmények elméleteit, valamint különbözõ értékelemzéseket (Snyder-Bruck-Sapin 1962).

P. Braillard "klasszikus" és "tudományos" közelítésmódokról beszél. Az elõbbihez azokat a szerzõket sorolja, akik a "hagyományos" társadalomtudományi diszciplínák (filozófia, történelem, jog, közgazdaságtan) módszereivel vizsgálják a nemzetközi viszonyokat. Ezen belül három, egymástól markánsan elkülönülõ gondolati irányzatot különböztet meg: az amerikai realizmust, a történeti szociológiát és a funkcionalizmust. A "tudományos" közelítésmód képviselõi ezzel szemben inkább a viszonylag új keletû viselkedéstudományok (antropológia, szociológia, szociálpszichológia) módszereit alkalmazzák kutatásaik során, olyan empirikus elmélet kidolgozására törekedve, amelynek hipotézisei többé-kevésbé közvetlenül igazolhatóak, illetve cáfolhatóak (Braillard 1973).

Az egyik legnagyobb igényû, ma már "történelminek" számító nekirugaszkodás Daniel Frei nevéhez fûzõdik, aki nemcsak az elmúlt ötven évre, hanem sokkal hosszabb távra visszatekintve dolgozta ki a kronológia és a kumulatív elv alapján osztályozását. Hangsúlyozva, hogy persze neki sem sikerült a taxonómiai sémát megtalálnia - mivel az elméletek komplex módon keresztezik egymást, s az idõrendben késõbb keletkezett elméletek gyakran a korábbi teóriáknak adnak, más módszertani fogásokkal, új megfogalmazást -, az alábbi csoportosítást találta a legkevésbé támadhatónak:

- klasszikus politikai kozmológiák: a világról, a létrõl szóló általános filozófiai elméletek részeinek tekinthetõ, hierarchikus-deduktív felépítésû politikai-történeti "magyarázatok". Nem a magyarázó, elemzõ igény a lényeges bennük, hanem a normatívákra utaltság, hiszen metafizikai kötõdésük egyértelmû, alaptételeik idõtlen, vitathatatlan kijelentéseknek számítanak, legyen szó akár a hegeli történetfilozófia világszellemérõl, akár az istentõl eredeztetett világrendrõl, vagy a természetjog észre apelláló abszolút és végsõ jogi forrásáról;
- a világpolitika mint "nemzetközi viszonyok": a világpolitikát államközi, majd nemzetközi viszonyokra bontó, a késõ középkortól egészen napjainkig prosperáló felfogások, köztük azok a nézetek is, amelyek a világpolitikában a transznacionalizálódási folyamatok következtében egyre jelentõsebbé váló úgynevezett nem-állami szereplõket (non-state actors) manapság már meghatározóknak tartják;
- egyensúlyelmélet: a világpolitika nemzetközi viszonyokból áll, s a mértékadó államok azért szövetkeznek, azért bontanak szövetséget, azért háborúznak, hogy közöttük valamiféle - különbözõképpen definiálható - egyensúly álljon fenn;
- "realista" iskola: központi tétele, hogy a nemzetközi politika - mint minden politika - a hatalomért folyó harc, melyet a "nemzeti érdek" irányít és az "erõ" - nem feltétlenül direkt - alkalmazása jellemez;
- a döntéshozó és nemzetközi környezete: "State action is the action taken by those acting in the name of the state", vagyis az állam tevékenysége az állam nevében cselekvõ aktorok tevékenysége. A döntéshozók világát és nemzetközi környezetét vizsgálja különbözõ társadalomtudományi és kvantifikációs módszerekkel;
- a világ mint hatalmi és rétegzõdési rendszer: a világ államai globális társadalmi rendszert alkotnak, amelyben az egyes államok pozícióját a három "rangdimenzióban" elfoglalt helyük határozza meg: gazdasági nagyság (évi nemzeti össztermék), presztízs (más országokkal fenntartott diplomáciai és külkapcsolatok száma), hatalom (évi fegyverkezési kiadások). Minden állam arra törekszik, hogy három rangdimenziója összhangban legyen, mert a rangpozíciók meg nem egyezése egyensúlyhiányt eredményez. Az államok célja az egyensúlyhiány megszüntetése, az alacsonyabb szintû rangpozíció "felemelése" révén. Mivel azonban az elérni kívánt rangpozíciót gyakran más államok birtokolják, konfliktushelyzet jön létre;
- a konfliktus mint dinamikus folyamat: a konfliktust elõidézõ, elmélyítõ, illetve fékezõ tényezõk matematizálásával, a konfliktusra való reakcióval, az eszkaláció modellezésével foglalkozó konfliktuskutatási irányzatok;
- konfliktusstratégia és -megoldás: tárgyalási elmélet (bargaining theory), játékelmélet, azaz a konfliktust a résztvevõ felek szempontjából és érdekhelyzetébõl vizsgáló teóriák;
- integrációs elmélet: az integrációt intézményesített, erõszakmentes konfliktusmegoldásnak tekintõ elméletek;
- rendszerelméleti perspektíva: a "rendszer" fogalmát pusztán heurisztikus elvként alkalmazó teóriák (Frei 1973).

Végezetül, J. Dougherty és R. Pfaltzgraff a nemzetközi viszonyok elméleteit majd tíz évvel késõbb áttekintõ könyvükben megkülönböztetik az egyensúlyelméleteket, az ember és környezete közötti kölcsönhatásokat vizsgáló elméleteket (man-milieu relationship), a politikai realizmus kiemelkedõ egyéniségeinek tételeit, a különféle rendszerelméleteket, a konfliktusok mikro- és makroszintû teóriáit, az integráció-elméleteket, a döntéshozatali modelleket és a játék- és alkuelméleteket (Dougherty-Pfaltzgraff 1981).
 

Három vita

A diszciplínát nagy mértékben domináló amerikai szemléleti iskolák történetét (folyó történetrõl van szó) a szakirodalom három nagy, idõrendben egymást követõ vitára korszakolja, s ezek a viták is a tudományág egyik dilemmáját fejezik ki. A jelzett korszakok, amint arra Ágh Attila felhívja a figyelmet, egyben külpolitikatörténeti korszakok is: "a nyugati kézikönyvek és a keleti értékelések egyaránt úgy mutatják be a nemzetközi viszonyok elmélete "nagy vitáit", hogy azokat alapjában véve függetlennek tekintik az adminisztrációk váltásától és a gyakorlati külpolitika nagyobb fordulataitól... Valójában a nemzetközi viszonyok elmélete számos más társadalomtudománynál nagyobb mértékben alkalmazott tudomány, amely közvetlenül kötõdik az adminisztrációk váltakozásához és a gyakorlati külpolitika fordulataihoz" (Ágh 1986: 121).

Ez már csak azért is akceptálható fölismerés, mivel ugyanez az összefüggés a diszciplína intézményesedése elõtti közvetlen idõszakban is megfigyelhetõ. A 20. század elejétõl kezdve egészen a második világháború befejezéséig az úgynevezett "idealista" vagy másképpen "normativista" iskola uralta az USA-ban a nemzetközi viszonyok elméletét. Ez az iskola szinte lenézte az európai genezisû, a nemzetközi politikára a "van", nem pedig a "kell" felõl tekintõ hatalmi egyensúly és geopolitikai elméleteket. Ez a lenézés persze - a nemes eszmék vonzása mellett - abból is táplálkozott, hogy az amerikai külpolitikai izolacionizmus miatt de facto is megengedhetõ volt a nemzetközi politika idealista szemlélete. Képviselõi akár természetjogi, akár pozitivista alapon viszonyultak is a joghoz, kizárólag "normativista" szemüvegen keresztül tekintettek a nemzetközi viszonyokra. Az iskola kapcsolódása az USA korabeli - mindenekelõtt W. Wilson és F. D. Roosevelt által folytatott - külpolitikájához világosan kimutatható. Az iskolán belül - átfedésekkel - három irányzat különíthetõ el. Az egyik a pacifistáké, akik mindenekelõtt az államok által akceptált nemzetközi jogtól várták a béke megteremtését. A toynbee-i világállam eszményéért lelkesedõ utópisták alkották a másik csoportot. (Elveiket gyakorolva, közre is mûködtek a Népszövetség és az ENSZ megalakításában.) A legalisták még az elõzõ két irányzat képviselõinél is szigorúbban kérték számon a valóságon a nemzetközi jog normatíváinak érvényesülését. Az egész iskola legismertebb képviselõje Frank Tannenbaum, aki büszkén vállalja az amerikai idealizmus értékeinek képviseletét, és a Jeffersontól Wilsonon át Rooseveltig ívelõ vonal folytatását tekinti feladatának. Mint mondja, hasonlóan a "realistákhoz", õ is "a kommunizmus ellen kíván harcolni, de elsõsorban az értékek terén" (Tannenbaum 1952: 32).

Tannenbaumnak ez a kijelentése már az elsõ nagy szemléleti vita részeként hangzott el, és az ,idealisták" (normativisták) kontra ,realisták" közti összecsapást jelezte (Carr 1939). Annak következtében ugyanis, hogy az USA világpolitikai szerepvállalása a második világháborúban, majd azt követõen Iátványosan megnõtt, a "kell" ideáin kívül törvényszerûen elõtérbe kerültek a "van" szempontjai is. A világpolitika tényszerû tudomásulvételét és vizsgálatát - éppenséggel az idevágó európai gondolatokra támaszkodva, de azokat egyben a hatalom, az erõ, a nemzeti érdek cizelláltabb teoretizálásával ki is egészítve - a "realista" iskola képviselte és vállalta magára. Bár a két iskola között történt közeledés (sõt, Stanley Hoffmann, mint már utaltam rá, a szintézis megteremtésével is kísérletezik), lényegében mindmáig ez a szemléleti vita jelenti - mutatis mutandis - a diszciplína meghatározó belsõ törésvonalát, és erre vezethetõ vissza a harmadik vita logikája is.

A század negyvenes éveiben kibontakozott elsõ vitát - amely egyszersmind a tudományág intézményesülését is eredményezte - az ötvenes években követte a második. Ezekben az években - Tannenbaum idézett harci jelszava is utal erre - a hidegháború logikája az "idealistákat" szükségképpen közelítette az egyre dominánsabbá váló "realistákhoz", anélkül persze, hogy nézeteik teljesen kiegyenlítõdtek volna. A vita mindenesetre nem közöttük, hanem az úgynevezett szcientistákkal ("modernistákkal") bontakozott ki, akik mind az "idealistákat", mind a "realistákat" "tradicionalistáknak" (értsd: elavult szemléletû, tudománytalan társaságnak) minõsítették, és korszerû (kvantifikációs, kibernetikai, döntés- és játékelméleti stb.) módszertani eljárásokat alkalmazva vizsgálták a nemzetközi viszonyokat.

A második vita merõben módszertani jellegét az is bizonyítja, hogy "tudományos" tevékenységük közben a "szcientisták" axiómaszerûen a "realisták" tételeibõl indultak ki, ami persze nem védte meg õket az ellentábor kritikájától (Knorr-Rosenau 1970). (Mi több, Z. Brzezinski is, aki pedig nem vádolható egyik tábor irányában sem különösebb elfogultsággal, a "tudományos" produkciók 90%-át általában használhatatlannak, 10%-át pedig triviálisnak nevezte.) Mindenesetre a módszertani vita nem okozott olyan törésvonalat, mint az elõzõ - szemléleti - nézetkülönbség, már csak azért sem, mert a "szcientista" iskola fajsúlyosabb képviselõi mindig is kellõ distanciával viszonyultak szélsõségesebben "tudományos" társaikhoz, s lényegében "modern realistáknak" tartották magukat.

A harmadik - lényegében az elsõ folytatásának minõsíthetõ - vita a hatvanas években kezdõdött és tart mind a napig. Rigorózusan véve tehát mindvégig egyetlen vitáról volt-van szó: az "idealista" ("normativista") és a "realista" felfogás - módszertani összezördüléssel is kiegészült (második vita) - szembenállásáról. Nyilvánvaló azonban, hogy a "globalisták" kontra "neorealisták" kurrens ellentétét nem tarthatjuk teljesen azonosnak a korábbi szemléleti csatákkal, már csak azért sem, mivel magán e két iskolán belül is többé-kevésbé jelentõs változások következtek be. A módosulások, amint azt a "globalista" iskola neve is sejteti, elsõsorban az "idealistákat" érintették többé, a "realistákat" pedig kevésbé (Maghroori-Ramberg 1982).

A "globalista" iskola létrejötte lényegében azokra a világméretû változásokra adott elméleti és intézményes reakció volt, amelyek a hatvanas évektõl kezdve a nemzetköziesedés, a transznacionalizáció, az integrálódás, az interdependencia, a globalizálódás terminusaiban kifejezhetõen jellemzik a századvég nemzetközi folyamatait. A "globalisták" három - egymást részben "személyileg" és gondolatilag is átfedõ irányzattal reagáltak ezekre a változásokra. Elõször is maga az iskola összefoglaló elnevezése jelezte, hogy fölfedezték korunk nemzetközi folyamatainak globális jellegét, valamint - bár ezt nem hangsúlyozták - azt a tényt, hogy az amerikai szerepigények is egyre inkább globális jellegûek.

Az iskola "idealista" ("normatív") irányzata - kapcsolódva elõzményeihez - a vietnami háború okozta sokkhatás, az enyhülés, a mélyülõ Észak-Dél ellentét, az ökológiai romlás, egyszóval sajátos nemzeti és általános problémák miatt mindenekelõtt újfajta politikai világrend (amerikai) megvalósítását ambicionálja. Mindezt persze anélkül, hogy megkérdõjelezné a globális problémákat is okozó modernizáció létjogosultságát. Felfogásuk szerint az alapjában véve helyes civilizációs, modernizációs trendek ellentmondásainak megoldása, felszámolása végett van szükség új politikai intézményekre és mechanizmusokra - azaz új politikai világrendre.

A második irányzat hívei, az "interdependentisták" az államok kölcsönös függõségét világméretû gazdasági (kereskedelmi), ökológiai, politikai (és szimmetrikus) egymásrautaltságát állítják középpontba és egyetértenek az "idealistákkal" abban, hogy a nemzetközi rendszer újfajta, a kooperáción nyugvó szabályozást (esetleg világállamot) igényel, mert a nemzetállamok spontán-elemi, konfliktusos világa erre nem alkalmas, és egyébként is eltûnõben van.

Végül a hozzájuk szorosan kapcsolódó "neofunkcionalista" irányzat abból indul ki, hogy korunkat a transznacionalizáció, az államhatárokat átszelõ nem-állami szereplõk és tevékenységek mennyiségi szaporodása és sokfélesége, a nemzetállamok diszfunkcionalitása, az integrálódás és mindezek következtében nem a konfliktus, hanem a kooperáció jellemzi. Az ezredvég felé közeledve tehát, az alapvetõen a konfliktuslogikára "kitalált" nemzetállam végül is átadja majd a helyét - ha nem is Lenin szakácsnõjének - a világtársadalomnak, vagyis mindenképpen elhalásra ítéltetett, vagy legalábbis egyre csökkenõ esélye van a túlélésre. (Az interdependentistákat és a neofunkcionalistákat az különbözteti meg az idealista-normativistáktól, hogy inkább a "van" leírására koncentrálnak.)

S noha nyilván mindannyian ugyanazt a világot vizsgálják, errõl a közösen szemlélt 20. századvégi "van"-ról a "realisták" korábbi alapvetésein lényegesen nemigen módosító "neorealista" iskolának éppen az ellenkezõje jut az eszébe: "Napjaink gondolkodásának kliséi: a Föld-ûrhajó, a zsugorodó világ, globális falu, nemzetközi interdependencia" - véli például K. Waltz (1979: 140). Vagy ha elfogadják is a globalizálódás tényét, ebben mindenekelõtt a korábban elszigetelhetõnek tartott konfliktusok összekapcsolódásának veszélyét, globális válsággá terebélyesedésének lehetõségét látják, és a válságra - a válságot erõsítõ - válaszreakcióként nem a nemzetközi és transznacionális, hanem a nemzeti integráció, sõt a nacionalizmusok erõsödését prognosztizálják - még jóval a szovjet birodalom összeomlása elõtt...
 

Paradigma-kihívások

A fentiekben érintett tájékozódási és szemléletválasztási nehézségek az elmúlt évtizedekben tovább szaporodtak. Ahogy az a "globalisták" versus "neorealisták" vitájának jelzésébõl részben már kiderülhetett, ezekben az években olyan tudományos kihívások érték a diszciplínát, melyek a tudományág "szent barmának", a nemzetállamnak a szuverén fõszereplõi mivoltát feszegetik, amint azt már korábban említettük, két oldalról is:

- a nem-állami szereplõk jelentõségének növekedése,
- valamint a wallersteini "világrendszer" által kínált szemléleti alternatíva következtében.

Persze mindkét esetben túlzás lenne máris egyértelmûen "nagy teóriát ígérõ" megvilágosodásról beszélni a nemzetközi viszonyok elméletében, de kétségtelen, hogy különbözõ mélységû, ám paradigma⁷ erejû kihívásokról van szó. Az ugyanis kétségtelen, hogy bár a nemzetközi viszonyok paradigmatikus (nagy) elmélete még várat magára, és pillanatnyilag a részelméletek sokasága mellett legfeljebb néhány szerényebb kísérlet történik a "nagy elmélet" megalkotására, mégis a nemzetállam "paradigmájának" jó ideig háborítatlan uralma véget ért, s ebben az értelemben, vagyis a nemzetállamot ért elméleti támadások miatt, mégiscsak paradigma-kihívásokról beszélhetünk.

Lényegi különbség van azonban a két kihívás között. Wallerstein teóriája mélyebb megalapozottságú, mert a nemzetállamot - Marx nyomán - genezisében vizsgálja és "támadja" meg, és a nemzetközi viszonyok összes eddigi iskoláját éppen abban marasztalja el, hogy pusztán formai kritériumok alapján, ahistorikusan szemlélik a nemzetállamot, illetve a nem-állami szereplõket is. S mint már említettük, Wallerstein "támadása" egy nagyobb léptékû, a társadalmi változások általános magyarázatát megcélzó teória része, s csak e teória egyik - jóllehet szerves és lényegi - mozzanataként mondja azt, amit az államközi rendszerrõl mond. Teóriája pedig a társadalmi változások általános magyarázatát ugyancsak ambicionáló modernizáció-elméletek kritikájából nõtt ki, attól elválaszthatatlan, s végül is ez a döntõ különbség a két kihívás között. A nemzetközi viszonyok "globalista" iskolája ugyanis- csakúgy, mint a "realista" és a "szcientista" iskola - a modernizáció-elméletek háttérbázisára épül. A nemzetállamhoz "hû" (state-centric) iskolák a nemzetelvû modernizáció, a "globalisták" (global-centric) pedig a világmodernizáció teóriáira alapoznak. Vagyis a nemzetek külsõ meghatározottságait ignoráló modernizáció-elméletek és a nemzetközi politikában egyenlõ mértékû szuverenitást tételezõ koncepciók ugyanúgy komplementer viszonyban vannak egymással, mint a világmodernizáció trendjét és a nemzetállamok eltûnését vizionáló felfogások.

Végezetül, anélkül, hogy e két paradigma-kihívás mégoly vázlatos ismertetésébe belefognék, további kutatások kívánatos irányaként jelzem, hogy bár a világrendszerszemlélet kilép a szûkebb értelemben vett nemzetközi viszonyok elméletének keretébõl, és más elvonatkoztatási szinten, jelesül a társadalomelmélet felõl tekint az eredeti problematikára, a nemzetközi viszonyok elméletének "elõtudományos" állapotán jó eséllyel csak ezzel az "ugrással", vagyis a társadalomelmélet, s ezen belül is leginkább a világrendszer-szemlélet segítségével lehet túljutni.
 

Záró megjegyzések

Tanulmányomból, ha más nem, annyi kiderült, hogy a nemzetközi viszonyok elméletének tárgy- és problémaköre par excellence a kor- és kórtendenciák lényegét érinti, ez pedig még a lehetõ legigényesebb válaszokkal szemben is némi óvatosságot követel meg. Többnyire olyan kérdésekrõl van szó, amelyek mind elméleti, mind politikai szempontból nélkülözik a megnyugtató feleleteket. Ennélfogva dolgozatom célja pillanatnyilag mindössze bizonyos kérdések tudatosítása volt, nem utolsó sorban abban a reményben, hogy mindez a hazai oktatás és a további kutatások számára az egyik lehetséges elrugaszkodási alapként szolgáljon.
 

Jegyzetek

1. "...a nemzetközi politikaelmélet... még nem jutott el az intézményesülés és a professzionalizáció kívánatos szintjére." (Bihari 1987: 220). "Magyarországon jelenleg elég bizonytalan és átmeneti a nemzetközi viszonyok kutatásának és oktatásának helyzete a politológiában... Az új oktatási és kutatási intézmények kialakítása és ezek viszonya a felsõoktatáshoz éppen csak kialakulóban van... A nemzetközi viszonyok kutatása és oktatása a világon mindenütt szakmailag és szervezetileg relatíve önálló területét jelenti a politológiának, amely elkülönül a saját politikai rendszerre vonatkozó kutatástól és oktatástól, illetve a politikaelmélettõl és az összehasonlító politikától. Jóllehet mûködik a Magyar Politikatudományi Társaságon belül a nemzetközi politikával foglalkozó szekció, de ennek a területnek a szakmai, szervezeti, elméleti-módszertani problémái szerintem a kívánatos mércénél sokkal inkább kívül kerültek a szakma egészének a magyar politikai rendszer és a politikaelmélet területén preferáló fõ irányán" (Szabó 1992: 237-238).

2. Az eredeti angolszász elnevezés (Theory of International Relations) magyar fordítása megengedné a "nemzetközi kapcsolatok elmélete" kifejezést is. Egyetértek azonban Ágh Attila felfogásával, aki szerint a "kapcsolatok" szó a magyar nyelvben szûkebb értelmû a "viszonyoknál", és eleve felszínesebb összefüggéseket sugall, mint amelyek a modern nemzetközi életet lényegileg jellemzik. Ágh ezeknek az összefüggéseknek három fokozatát állapítja meg: "A kapcsolatok a szó szûkebb értelmében csak a társadalmak felszínét érintik, s még lényegileg nem kötik össze õket, vagyis önmagukban nem vezetnek ezeknek mélyreható, belsõ átalakulásához, bármennyire is számosak és sokfélék. A második forma és fokozat az integráció... itt a társadalmak már bizonyos szinteken és vonatkozásban lényegileg összekötõdnek, de ezek a szálak közöttük merevek és sok tekintetben korlátozó jellegûek is... Az interdependencia nagyon rugalmas érintkezés és kölcsönhatás két vagy több társadalom között, amely azoknak egészen a lényegét érinti, de egyben a szoros kölcsönhatás mellett viszonylagos önállóságuk terét is biztosítja." Ugyanitt Ágh idézi Paul Streeten véleményét errõl a problémáról: "A nemzetközi interdependenciát meg kell különböztetni a nemzetközi kapcsolatoktól A különbség az, hogy ha a kapcsolatokat elvágják, helyettesítésük komoly veszteség nélkül megoldható, ...az interdependencia esetében viszont a kapcsolatok elvágása komoly károsodásra vezet" (Ágh 1987: 146-147). Annak ellenére tehát, hogy a magyar szakirodalomban inkább a "nemzetközi kapcsolatok" kifejezés az elterjedtebb, én is pontosabbnak érzem a "viszonyok" szó használatát.

3. Bibó István idevonatkozó, ma már klasszikusnak nevezhetõ munkássága e tekintetben is kivételt jelent. Érdekes viszont, hogy Bibó inkább csak tiszteletreméltó klasszikusként, semmint megtermékenyítõ hatású szerzõként van jelen a hazai szakmai közvéleményben. Egyedül Ágh Attila hivatkozik a tiszteletkört meghaladó értelemben Bibó aktualitására, mégpedig a világrendszer-elméletekrõl írt könyvében (Ágh 1988: 103-111). Bibó par excellence elméleti mûve azonban - a magyarul és angolul is megjelent "A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai" címû munka (Bibó 1978) - szinte teljesen visszhangtalan maradt a szakirodalomban.

4. Erre vonatkozóan írja Szûcs Jenõ: "A szemantikai nehézség abban áll, hogy ...modern kategóriarendszerünkben a "nemzet" olyan fogalmi jegyek, képzetek és feltételezések összességét tartalmazza, amelyek együttesen csak a 18-19. század óta léteznek, (még ha a szótartomány határait nehéz is szabatosan körülírni), tehát a szavakban rejlõ zsarnokság, tyranny of words miatt modern képzeteink tudatos vagy öntudatlan átvitelének veszélye nélkül nehezen alkalmazható a régi századok jelenségeire, annak ellenére,hogy maga a szó, eredetileg a latin natio, majd a 12-14. század óta legtöbb európai nyelvben ennek származékai (nation, nazione stb.) vagy pontos archaikus megfelelõi (például éppen a magyar nemzet a cseh, szlovák národ) egykor éppen azokat az integrációs formákat jelölték (ha nem is eleve, nem is következetesen, s nem is kizárólag csak azokat), amelyek a modern nemzet történelmi elõzményeiként tekinthetõk... Abból a vitathatatlan ténybõl indulhatunk ki, hogy a modern nemzetek nem a vákuumból keletkeztek, hanem megvannak a maguk történeti elõfeltételei és elõzményei, éspedig sok évszázados (noha nem egyenletes folyamatok és a középkor óta formálódó (noha a modernnel gyakran nem azonos) integrációs képletek formájában. Ez utóbbiak forrásszerû neve egyébként (noha- mint jeleztük - nem eleve és nem következetesen gyakran »nemzet« volt, vagyis a nyelvi forma kontinuitása maga is tükröz valamit a jelenség bizonyos mértékû kontinuitásából" (Szûcs 1984: 202-204).

5. "A modern nemzetek azonban nem egyszerûen a feltételek és elõzmények folytatása - mintegy összegzése és magasabb szintre emelése - , hanem egyidejûleg azok meghaladása révén jöttek létre, mint a történelem egészen újszerû képletei... A harmadik rend, a polgárság (vagy az annak funkcióját betöltõ réteg) csakis úgy volt képes a maga társadalmi, politikai, gazdasági és intellektuális emancipációját kiküzdeni a társadalmi struktúra rendi, a politikai szféra feudális-abszolutisztikus, a gazdasági élet kedvezõtlen regionális hatalmi tagolódásával, s a mindezt tükrözõ eszmei kötõerõkkel szemben, hogy egy bizonyos jegyeiben, szociális szinteken és hagyományos kapcsolatokban már történetileg adott integrációs formán belül (amelynek neve már századok óta nemzet volt (minden embert - »a népet« jogi és politikai értelemben minden felsõbb autoritástól függetlenül és belsõ rendi tagolódásától mentes szuverén emberi közösséggé - egységes »társadalommá« deklarált, s ezt a történetileg merõben új képletet - a »nemzeti társadalmat« - tette meg mind retrospektíve a történelem, mind a jelen és jövõ politikai, gazdasági, kulturális stb. viszonylatainak (tényleges vagy óhajtott) elrendezési keretévé, ill. elvi forrásává. Ami mármost e metamorfózis összetevõit illeti, kétségtelenül lényeges körülmény, hogy az integráció valamilyen történeti formája eleve adva volt. De nem kevésbé lényeges, hogy ennek jegyei ugyancsak eleve különböztek aszerint, hogy elsõdlegesen az állam, a monarchiák territoriális-intézményi fejlõdése kovácsolta-e ki a késõ középkor óta natio, nation néven emlegetett" államnemzetiséget (mint általában Nyugat-Európában), vagy a meglévõ államkeretekkel szemben elsõdlegesen a nyelvi és kulturális összefüggések köré kristályosodtak ki a történeti integratív erõk (mint általában Közép- és Kelet-Európában), illetõleg a nyelvi kritérium egy egykori, középkori államkeretbõl levezetett történeti és jogi érvrendszerrel együtt képezte a nemzetté válás kiindulópontját (mint Közép-Kelet-Európának a Habsburg- oszmán birodalmi konglomerátumához tartozó régióiban)... A modern nemzettörténelmileg konstituált érdekközösség és belsõ társadalmi érdekellentétek komplikált képlete... Ha a modern nemzet valami több, mint ami statikus ismérvek bármilyen képletével kielégítõen meghatározható, az éppen a polgári kötelékek" komplexitásából és a »nemzeti társadalom« ezzel összefüggõ, alapvetõen új modelljébõl következik... Éppen ezek az elemek és feltételek alkalmasak arra, hogy a legvilágosabban és leginkább félreérthetetlenül megragadják azt, ami a »nemzet« modern fogalmában az ismérvek sokféleségén túl közös, s határozottan elválik a történeti tartalmaktól. Csak a legfontosabb háromra korlátozódva, az egyik ilyen tétel (ill. követelmény), hogy minden ember egy bizonyos nemzethez tartozik (vagy kell, hogy tartozzék), s viszont: minden nemzetnek az azt alkotó individuumok elvileg egyenlõ tagjai... A másik maga a nemzeti szuverenitás merõben új koncepciója, melynek értelmében a politikai hatalom és szervezet, maga az állam a (nemzet) fogalmának függvénye: csakis a nemzeti szuverenitást kifejezõ állam legitim: ha ilyen nem létezik, létre kell hozni... (Az én kiemelésem. -G. B.) Végül a szóban forgó modell értelmében a nemzet par excellence politikai lojalitás tárgya, sót e viszonylatok közt domináns helyet foglal el; a lojalitások konfliktusa esetén, ha például az állam nem fejezi ki a nemzeti koncepciót, az állampolgári hûség eszmeileg legitim módon megszeghetõ a nemzethez való hûség jegyében" (Szûcs 1984: 204, 207, 208, 209).

6. Maga Tönnies is ír ilyen "gyógyszerrõl": "... végsõ céljaként adható meg az államok sokaságának megszüntetése és helyettesítése, egyetlen világköztársaság megalapítása, a világpiaccal azonos kiterjedésben, amelyet a gondolkodók, tudósok és írók kormányoznának, s amely nélkülözhetné a pszichológián kívüli kényszerítõ eszközöket. Az ilyen tendenciák és szándékok talán sohasem jutnak világos és tiszta kifejezésre, nem beszélve megvalósulásukról: felfogásuk azonban hozzásegít sok valóságos jelenség megértéséhez, és ahhoz a fontos belátáshoz, hogy a nemzeti államok kialakulása csupán ideiglenes korlátozása a korlátlan társadalomnak" (Tönnles 1983: 313).

7. A paradigma fogalmát a kuhni értelemben használom (Kuhn 1984).
 

Hivatkozások

Ágh Attila 1986. Külpolitikák és külpolitikai teóriák. In: Anarchizmus és rendezõelvek. A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve 1986. Budapest, 125-140. o.

- 1987. Globális kihívás. Magvetõ

Bibó István 1978. A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. In: Bibó István összegyûjtött munkái, 4. Genf: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem

Bihari Mihály 1987. A politikatudomány helyzete. In: A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve 1987.

Boulding, K. 1978. Stable Peace. Boston

Braillard, P 1974. Philosophie et relations internationales. Geneve

Carr, E. H. 1939. The Twenty Years Crisis 1919-1939. London

Deutsch, K. 1968. The Analysis of lnternational Relations. New York

Gougherty, J.-R. Pfaltzgraff 1981. Contending Theories of International Relations: A Comprehensive Survey. N. Y.: Harper and Row

Easton, D. 1953. The Political System: An Inquiry into the State of Political Science. New York: Knopf

- 1969. A Framework for Political Analysis. Englewood Cliffs

Frei, D. (szerk.) 1973. Theorien der internationalen Beziehungen. München: R. Piper and o. Verlag

Galtung, J. 1972. A Structural Theory of Imperialism. Journal of Peace Research, 2.

Gilpin, R. 1982. The Politics of Transnational Economic Relation. In: R. Maghrooni-B. Ramberg (eds.) Globalism versus Realism, International Relations' Third Debate. Boulder, Colorado: Westview Press

Hrez, J. 1957. Political Realism and Political Idealism: A Study in Theories and Realities. Chicago: The University Press

Hoffmann, S. 1961. Théorie et relations internationales. Revue francaise de Science politique, 11.

Huntington, S. 1973. Transnational Organisations in World Politics. World Politics, (XV) április

Janowitz, M. 1979. Nations, Nationalism and International Relations. New York

Knorr, K.-J. Rosenau (eds.) 1970. Contending Approaches to International Politics. Princenton

Kuhn, Th. 1984. A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Gondolat

Maghroori, R.-B. Ramberg (eds.) 1982. Globalism versus Realism, International Relations' Third Debate. Boulder, Colorado: Westview Press

Maine, H. S. 1988. Az ösi jog. Budapest: Gondolat

Modelski, G. 1978. The Long Cycle of Global Politics and the Nation-State. Comparative Studies in Society and History, (20) 1, 214-235.

Polányi Károly 1976. Az anarchikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Budapest

Rosenau, J. 1971. Pre-theories and Theories of Foreign Policy. In: The Scientific Study of Foreign Policy. N.Y.

Singer, D. 1961. The Level-of-Analysis Problem in International Relations. In: Knorr, K.-H. S. Verba (eds.) The International System. Theoretical Essays. Princeton, 77-92.

Snyder, K.-Bruck-B. Sapin 1962. Foreign Policy Decision Making. An Approach to the Siudy of lnternational Politics. N.Y : Free Press

Szabó Máté 1992. A politikatudomány helyzete 1991-ben: rendszerváltás a tudományban tudomány a rendszerváltásban. In: Magyarország Politikai Évkönyve. Budapest

Szûcs Jenõ 1984. Nemzet és történelem. Budapest: Gondolat

Tannenbaum, F. 1952. The Balance of Power versus the Coordinate State. Political Science Quarterly, June

Tönnies, F. 1983. Közösség és társadalom. Budapest

Young, O. 1972. Actors in World Politics. In: J. Rosenau et al. (eds.) The Analysis of lnternational Politics. N.Y.: Free Press

- 1982. Crisis as Transition. In: Dynamics of Global Crisis. Macmillan Press LTD

Wallerstein, I. 1983. A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest: Gondolat

Waltz, K. 1979. Theory of lnternational Politics. London

Weber, M. 1987. Gazdaság és társadalom. Budapest: KJK