Skandinávia még mindig külön világ. Ezzel a megállapítással összegzik a szerkesztõk a kötetben egybegyûjtött tanulmányok mondanivalóját, amelyek többsége az 1991 augusztusában Trondheimben tartott Skandináv Szociológiai Konferencián bemutatott és megvitatott elõadások anyaga.

Bevezetõjükben a szerkesztõk röviden áttekintik az Európa-kérdés megjelenésének és a megközelítések változásának történetét a skandináv szociológiában. A téma iránti érdeklõdés nem új keletû, mintegy húsz évvel ezelõtt kezdõdött. A hatvanas években Gunnar Myrdal még kivételnek számított, amikor könyvében (WE and Western Europe) az európai integrációhoz való csatlakozás ellen foglalt állást. A hetvenes években már többeket foglalkoztatott ez a kérdés. Akkor lényegében minden fiatal szociológus ellene volt, köztük Johan Galtung is, aki véleményét The European Community - a Superpower in the Making címû, 1973-ban megjelent könyvében fejtette ki.

Szisztematikusabb vita a nyolcvanas évek folyamán megtartott skandináv szociológiai konferenciákon bontakozott ki. Idõközben, az évtized végére az események felgyorsultak. A kelet-európai változások hatására egyre komolyabban merült fel az európai integráció kérdése, és mindez határozott lépésekre késztette a skandináv országokat. 1990-ben Svédország jelezte csatlakozási szándékát, és 1991-ben formálisan is jelentkezett Brüsszelben az EK-ba. Finnország követte a svéd példát, de ez a lépés hamarosan sok belsõ vitát és ellenérzést váltott ki. Norvégiában már 1972-ben népszavazást tartottak a csatlakozásról, akkor egyértelmû volt az elutasítás. Azóta sok minden történt a világban és a norvég belpolitikában, összetettebb már a vélekedés, de még egyetlen kormány sem mert népszavazást kiírni, tartva a bizonytalan kimenetelû eredménytõl. Dánia ugyan húsz éve tagja az EK-nak, de a szorosabb együttmûködésre 1992 júniusában nemet mondott a lakosság.

A szociológusok vélekedése is differenciáltabbá vált a két évtizeddel ezelõtti helyzethez képest. Ma már általában elkerülhetetlennek tartják a csatlakozást valamilyen formában és mértékben (álláspontjuk megváltozását nagymértékben meghatározta a Szovjetunió felbomlásával, a közeli balti államok önállóvá válásával kialakuló új helyzet, amely érzékenyen érinti az északi államokat, és új jelentõséget ad a kérdésnek), de továbbra is komoly aggodalmaik vannak azzal kapcsolatban, hogy milyen társadalmi hatásai lehetnek annak, ha egy más, közös gazdasági és szociális modellhez kell alkalmazkodniuk. Egyesek egész kutatási tevékenységüket ennek a problémakörnek szentelik, vannak, akik sürgetik az "északi alternatíva" kidolgozását.

A kötet tanulmányai sorra veszik a társadalmi tevékenység, az intézményrendszer legfontosabb szféráit, elemzik a skandináv országokra jellemzõ vonásait, majd az esetleges EK-csatlakozás várható hatásait latolgatják. A konklúziók egybecsengenek: féltik azt, amit összefoglalóan skandináv jóléti társadalomnak szokás nevezni.

Az elsõ rész tanulmányai arra a kérdésre keresnek választ, hogy melyek a skandináv modell sajátosságai a kontinentális jóléti modellekhez képest. A második rész a munkaerõpiac jellemzõivel, a kollektív alku formáival, a korporatív stratégiák változó kimenetelû eredményeivel foglalkozik. A harmadik rész az életmód fontosabb dimenzióit, elsõsorban az idõfelhasználás problémáját járja körül, a nõk társadalmi helyzetének - Európa más térségeihez képest - rendkívül elõnyös vonásait és egyben sebezhetõségét állítva középpontba. A negyedik rész fõ témája a térbeliség, a regionális politika, amely fontos szerepet játszik az egyenlõségeszményt területi értelemben is tisztelõ északi országokban.

Különösen gondolatgazdag a legáltalánosabb megközelítést alkalmazó tanulmány, Pekka Kosonen The Scandinavian Welfare Model in the New Europe címû munkája. Folytatja a nyolcvanas években divatossá vált, a jóléti államok összehasonlításával és tipizálásával próbálkozó elemzések sorát. Az utolsó három évtized folyamatait vizsgálja négy országcsoportban (alapító EK-országok, késõbb belépõk, EFTA-tagállamok és az északi országok) néhány kiemelt társadalmi és gazdasági indikátor alapján. Úgy találja, hogy nem elsõsorban a jóléti, illetve közösségi kiadások GDP-n belüli aránya tekintetében vannak közöttük lényeges különbségek, hanem az elosztás módjában. Az északi országok inkább "közszolgáltatási" típusúnak mondhatók, ahol a természetbeni társadalmi juttatások szerepe viszonylag nagyobb, a többi ország "transzfer" típusú, vagyis a pénzbeli társadalmi juttatások dominálnak. Az északi országok sajátossága a jövedelemadóztatás útján történõ nagyfokú újraelosztás, a rendkívül kis jövedelmi különbségek, és ennek következtében a relatív szegénységi küszöb (a medián jövedelem 50%-a) alatt élõk alacsony aránya. Eltérõ a munkaerõpiaci modell is. Északon a többi országcsoporthoz képest jóval nagyobb a foglalkoztatottak aránya a munkaképes korú lakosságon belül (igen magas a nõk körében is a foglalkoztatottság), és viszonylag kicsi a munkanélküliség. Bár az utóbbi három évtized alatt tapasztalható trendek a közeledés jeleit mutatják, az alapvetõ különbségek fennmaradtak. Az integráció várható következménye a gazdasági struktúra változásának felgyorsulása Nyugat-Európában (nõni fog a szolgáltatási szektor, folytatódik a nõk beáramlása a munkaerõpiacra). Ebben a tekintetben tehát az északi modell irányába való elmozdulással lehet számolni. A nemzetközi piac kialakulása viszont növelni fogja a versenyt, s a kihívásra az északi országok a jóléti kiadások csökkentésével lesznek kénytelenek reagálni (az adózási rendszer egységesítése is ebbe az irányba fog hatni), így - más fontos következmények mellett - kevesebb eszközük marad a máris szokatlanul magas munkanélküliség további növekedésének megelõzésére, illetve csökkentésére. A jövõ kérdése, hogy ilyen körülmények között sikerül-e megõrizni a világszerte több évtizede csodált belsõ társadalmi stabilitást. Amennyiben nem, és ezt nem pótolja egy európai szinten kialakuló új típusú stabilitás, akkor a skandináv modell lehanyatlásával kell számolni.

Két tanulmány is foglalkozik a nõk munkaerõpiaci és általánosabb társadalmi helyzetével: Chris Meyer Nordic State Feminism in the 90s: Whose Ally? és Kristin Tornes The Timing of Women's Commodification - How Part-time Solutions became Part-time Traps címû munkája. Megállapítják, hogy az utóbbi három évtized alatt gyökeresen megváltozott a nõk családon belüli és a társadalomban betöltött szerepe, eltûnt a paraszt-, illetve polgárfeleség korábbi ideológiája és gyakorlata. A jóléti állam kialakulása együtt járt sok új munkahely teremtésével, amelyeket fõként a nõk foglaltak el. A gyermekintézmények, öregeket ellátó intézmények egyrészt elhelyezkedési lehetõséget adtak a nõknek, másrészt megteremtették a munkába állás feltételeit. A nõk beáramlottak a felsõoktatásba, és a sok magasan kvalifikált nõ fontos posztokat kapott az államigazgatásban, a közszolgálati intézményekben. A többséget képezõ középszintû végzettségû, illetve annál alacsonyabban kvalifikált nõ viszont a szolgáltatási szektorban, a személyes ellátást nyújtó jóléti intézményeknél helyezkedett el, ahol hasonló munkát végez, mint korábban a családban. Ezeknél a fõfoglalkozásoknál a munka jellegébõl adódik az atipikus beosztás, munkarend (ciklikus munka, részmunkaidõs foglalkoztatás, idõszakos munka, rugalmas munkarend), amely hátrányos következményekkel jár (pl. több társadalmi juttatás a munkaidõ hosszától függ, illetve csak teljes munkaidõs állás után jár). Bár a jóléti állam a férfiakéval egyenlõ jogokat és elvileg egyenlõ lehetõségeket adott a nõknek, végül is a kedvezõtlenebb társadalmi helyzet újratermelõdött a munkaerõpiacon. Ha összehasonlítjuk az azonos iskolai végzettségû férfiak és nõk munkahelyi karrierjét, kiderül, hogy a férfiak felülreprezentáltak az anyagilag általában elõnyösebb (bár kockázatosabb) piaci szférában, a nõk pedig a viszonylag rosszabbul fizetõ állami (közösségi) szektorban. Az Atyaisten, az Apa, illetve Férj után most az Állam tölti be a patriarchális hatalom szerepét. A kiszolgáltatottság kevésbé tûnik fel addig, amíg az állam gazdag és adakozó kedvében van. Az utóbbi évtizedben azonban ez egyre kevésbé mondható el, ami máris nyilvánvalóvá tette a nõk helyzetének sebezhetõségét (az állami költségvetés hiányát többek között a közszolgálati intézmények létszámcsökkentésével pótolják). Így talán érthetõbb, miért olyan gyakori ez a téma a skandináv országok társadalomkutatásában, és idõnként miért olyan hevesek körülötte a viták. Itt valójában nem a "nemek harcáról" van szó, hanem a jóléti állam alapeszményeinek sorsáról, a piaci és a közösségi szektor birkózásáról. Az EK-hoz csatlakozás várható következményeivel kapcsolatban nem lehetnek illúziók ebben a tekintetben sem, a vita élezõdni fog, és a kilátások a közösségi szektor (egyúttal a nõk) számára a kedvezõtlenebbek.

A további tanulmányok közül érdemes még kiemelni Ib Jorgensen és Jens Tonboe Space and Welfare: The EC and the Eclipse of the Scandinavian Model, már címében is szkeptikus dolgozatát. Azt fejtegeti, hogy miközben a jóléti intézmények térbeli elosztásának problémája a gyakorlatban mindig figyelmet kapott az északi országok társadalmi és politikai életében, az elméleti modell jórészt megfeledkezett róla. Ennek alapvetõ oka az lehet, hogy a régió egyes országai igen eltérõ megoldásokat alkalmaztak ugyanazon cél elérésére (amiben közrejátszanak erõsen eltérõ földrajzi viszonyaik is). A svéd gyakorlat kevéssé fogékony a regionalitás gondolata iránt, a jóléti intézmények racionális kihasználását, a hozzáférési esélyek egyenlõvé tételét alapvetõen centralizálással kívánja megoldani. Dániában, amely földrajzi értelemben a leghomogénebb, a regionális szabályozás csak kiegészítõ, korrigáló szerepet játszik. A hosszan elterülõ, hegyekkel borított és jórészt ritkán lakott Norvégiában viszont alapvetõ szempont, hogy a lakosság lehetõleg helyben maradjon és ott jusson hozzá a magas színvonalú ellátáshoz. Finnország mintegy közbeesõ helyet foglal el az utóbbi két megoldás között. Az EK-hoz csatlakozás új módon veti fel ezt a kérdést is. Lehetséges, következményként számolni kell azzal, hogy a lokális erõk viszonylagos pozíciója meggyengül, és minden országban erõsödni fognak a centralizációs tendenciák. Esetleg maguk a skandináv országok is csak egy távoli régiót jelentenek majd Európa centrális földrajzi fekvésû országaihoz képest. Félõ, hogy Észak-Európa, amely sohasem tartozott a Római Birodalomhoz és utódaihoz, ismét perifériális helyzetbe kerül annak a folyamatnak az eredményeképpen, amely 1957-ben a Római Szerzõdéssel kezdõdött.

A trondheimi konferencia óta két és fél év telt el. A recenzens friss tapasztalatai szerint ma már több skandináv szociológus úgy véli, hogy a perifériára kerülésnek sajnos még nagyobb az esélye akkor, ha kimaradnak az integrációból...