| Szociológiai Szemle 1994/1. 127-145. |
Bevezetés
A századforduló évében jelentette meg Stockholmban késõbb híressé vált könyvét, A gyermek évszázadát egy középosztályi származású svéd tanítónõ és szakíró, Ellen Key (1976). Az új pedagógiai programban és kívánalmakban a gyermek iránti szülõi és felnõtt érdeklõdés radikális változása fejezõdött ki. Nincs most terünk annak bemutatására, hogy a kora újkortól kezdve miként változott a gyerekkor fogalma és a felnõttek gyerekekhez való viszonya. Ph. Ariés úttörõ munkája és a nyomában az utóbbi évtizedekben kibontakozott történeti kutatás alapján ma már sokat tudunk arról a folyamatról, amely elvezetett a gyermekközpontú polgári család és a gyermekkultusznak hódoló modern társadalom kialakulásához (Ariés 1978).1 Érdekes módon kisebb figyelem fordult eddig a gyerekeket és a fiatalokat célzó szociális gondoskodás lassú kibontakozására, erre a nagyon is rövid múltra visszatekintõ folyamatra. Holott az utóbbi, amely érthetetlen a gyermekkor változó fogalmának, a felnõttek értékrendjében és attitûdjében bekövetkezett változások tudatosítása nélkül, jól mutatja a folyamat általános jellegét. Természetesen ez az a terület, amely többnyire késve jelent meg vagy vált fontossá a gyermeki világ fokozatos átértelmezése során, mert a társadalom legalsó rétegeinek, nemegyszer éppen marginális csoportjainak az utódjait érintette, s mert kifejezetten szociálpolitikai feladatokat vetett föl. Márpedig a klasszikus liberális elveken nyugvó szabadversenyes társadalom nem tartotta legitimnek az intézményes, különösen pedig az állami szociális gondoskodást, amelynek ezért csak szûk érvényesülési teret hagyott. A szüleiktõl elhagyott és nyomorban tengõdõ kiskorúak sokáig nem keltettek túl sok szánalmat a felnõtt társadalomban, legalábbis nem akkorát, hogy intézményes segítségükre siettek volna. Az ilyen kiskorúak a 18. és különösen a 19. századi nagyvárosokban az utcai csavargók életét élték. Róluk, helyesebben egyik jellegzetes alakjukról írja a múlt század végi budapesti hírlapíró, hogy e magányos kóborló gyermekkoldusok némelyike utcasöprésre adta a fejét. "Az utczai átjáróknál sáros idõben ott állott kis seprûjével, s a járó-kelõ közönségnek megkönnyíté az átjárást az által, hogy a sarat félreseperve, megtiszította az utczát, a miért a közönség részérõl egy-egy váltó krajczár jutalom járt részére" (idézi Létay 1993: 61).
A hazai gyermek- és ifjúságvédelem intézményi fejleményei között az árvaházak említhetõk szinte egyedülinek, amelyek mint iskolától elkülönült szervezetek elsõként létesültek a 18. század második felében. Mária Terézia alapította az elsõ árvaházakat, és számuk valamivel több mint egy évszázad során megsokszorozódott: a múlt század végén az országban már közel száz árvaházban több mint 3 ezer csecsemõt és gyermeket gondoztak (Csorna 1929: 142-143).
A lelencház a sorrendben másodikként jelent meg a gyermekvédelmi intézmények között: nálunk 1805-ben állították fel - alapítványi formában - az elsõ elhagyott gyermekek gondozására hivatott lelencházat.
Mindamellett a talált és törvénytelen gyerekek jogi védelme továbbra is megoldatlan maradt. A pesti hatóságok 1850-ben elrendelték ugyan, hogy az elhagyott gyerekeket gyûjtsék össze és helyezzék el családoknál. Ennek megfelelõen 1852-ben 80 talált gyereket gondoztak. De mindez csepp volt a tengerben. A megoldást az is késleltette, hogy a lelencház intézményét a városi és állami hatóságok nem pártolták, az intézetek felállítását szorgalmazó társadalmi egyesületeket nem vagy alig támogatták, mint ahogy 1868-ban a Lelencügyi Társulatot sem (Csorna 1929: 145).
Az 1810-1820-as évektõl kezdték kiterjeszteni az egészségügyi ellátást egyrészt a szülõ nõkre, másrészt a csecsemõkre és kisgyermekekre: 1820-ban Buda egy újonnan épült kórházában szülészeti osztályt nyitottak vagyontalan terhes nõk és házasságon kívül szülõ nõk részére. Pesten a Rókus Kórházban viszont már 1815-tõl folyt ilyen ellátás (Csorna 1929: 143). Az egészségügy terén a Pesti Szegény Gyermekkórház-egylet által alapított, késõbb Stefániának elkeresztelt józsefvárosi intézmény a legfontosabb. Az 1839-ben életre hívott kórház célját így szabta meg alapszabálya: "szegény és szûkölködõ szülõk beteg gyermekeit születési hely és valláskülönbség nélkül orvosi ápolásban és ellátásban részesíteni; továbbá gyermekgyógyászat fejlesztése tekintetébõl e szakbeli és gyakorlati elõadások által a kezdõ orvosoknak önképzésre alkalmat szolgáltatni". Az 1912-es alapszabály is változatlanul ezt a célt jelölte meg.2
A gyermekintézmények harmadik elemeként kell szólni a "kisdedóvó"-ról, melyet nálunk Brunszvik Teréz honosított meg angol mintára 1828-ban "angyalkert" néven. Kezdetben Budán 3, Pesten 2 óvoda létesült, ám számuk 1847-ig 70-re, 1875-ig 200-ra emelkedett az országban. A Pesti Bölcsõde Egylet ugyanakkor 1852-ben létesítette az elsõ bölcsõdét.
A gyermekvédelem és a fiatalkorúak szociális gondozása tehát a társadalmi öntevékenység, az egyleti karitász kizárólagos területe lett. A budapesti egyletek 1879-bõl származó jegyzékének tanúsága szerint 11 ilyen szervezet mûködött a városban, ebbõl 5 foglalkozott kisdedóvók fenntartásával, az ún. Fröbel-féle módszer alkalmazása útján; 4 egylet árvaházat, ritkábban lelencházat mûködtetett és egy-egy szervezet bölcsõdét, illetve gyermekkórházat tartott fenn (Vargha 1880: 362-394).
Az elhagyott és gondozásra szoruló kiskorúak intézményes gondozása tehát egészében elhanyagolt volt. Ezen a téren a gyér számú egyesület önmagában keveset tehetett, különösen azért, mert hatósági támogatást sem igen kapott. Az 1870-ben a Károlyi család, s közvetlenül Károlyi Klarissza grófnõ kezdeményezésére, valamint anyagi közremûködésével alapított Budapesti Elsõ Országos Gyermekmenhely- (gyermekmenedékhely-)egyesület, e szervezetek sokáig legjelentõsebbike vállalta az elhagyott gyerekek intézményes ellátását 7 éves korukig. Egyedül ez az egylet (késõbbi tevékenységérõl bõven lesz még szó) kapott pénzügyi támogatást a várostál. A fõváros ekkor már nem árvaszéki, hanem szociális igazgatási, vagyis szegénypolitikai problémaként tekintett az elhagyottsági ügyekre. A lelencügy ellátását ti. 1874-tõl a tanácsi IX. ügyosztály keretébe utalták át. A nyolcvanas évtized végétõl ismert adatok szerint ez a hatósági lelencgondozási támogatás azt jelentette, hogy az egyesület a gondozottak negyedét, legföljebb a harmadát látta el a maga költségén, a többiek terhét a város viselte. A gondozásba vett gyerekek száma természetesen igen szerény: a kilencvenes évtized végéig, amikor is hirtelen megváltozik a helyzet, 400 és 700 fõ között ingadozott évi átlagban (Csorna 1929: 145)3.
Röviden utalni kell még arra, hogy a hazai gyermekvédelem intézményes gyakorlata és jogi szabályozása szinte az egész 19. században az ellátandó funkcióknak csak egy részét tekintette feladatának. Így, mint szó volt róla, a század második felében és fõként a kiegyezés után, az árva és elhagyott gyermekek zárt intézeti elhelyezése és gondozása vált az egyesületi és a csekély hatósági tevékenység elsõrendû tárgyává. Ugyanakkor úgyszólván teljesen ismeretlennek számított a nélkülözõ, tehát anyagilag elnyomorodott gyermekek segélyezése. Ezt a községi illetõség alapjára helyezett szegénypolitika keretébe utalták, igazgatási (rendészeti) feladatként, mint a felnõtt szegénység "kezelésére" szolgáló községi segélyezés egyik alesetét. Nem merült még fel ekkoriban a család által veszélyeztetett gyermekek jogi és erkölcsi védelme sem, melynek századunk elején az "erkölcsi elhagyatottság" kategóriája lesz adminisztratív címkéje. Ugyanígy nem létezett ekkoriban semmilyen formában a züllés és bûnözés útjára sodródott gyermekek és fiatalok gondozása, "jó útra" térítése sem, ennek jogi szabályozása szintén csak századunk elején történik meg. Végül a néhány e célra rendelt intézmény - mint a Stefánia gyermekkórház - ellenére ellátatlan maradt a szegénysorsú beteg gyermekek zöme, mert senki sem vállalta az ingyenes gyógykezelésre szorulók orvosi ellátásának finanszírozását. A helyzet ebben a tekintetben csak 1898-tól változott. Az ipari szociálpolitika keretében külön a gyermekek (és a nõk) védelme többnyire csak elvi intézkedésekben nyilvánult meg, s jócskán elmaradt a korabeli nyugat-európai normáktól (lásd Heller 1923).
Tanulmányomban a hazai gyermekvédelem történetének
azt a fordulópontját kívánom megvizsgálni
a fõváros példáján, amikor a századfordulón
az állam ténylegesen is bekapcsolódik e tevékenységi
körbe. Arra keresem a választ, hogy az addig meghatározó
társadalmi karitász miként alakult át az állami
szociálpolitika kereteinek ilyen irányú kitágulásával
a gyermekvédelem meghatározott ágaiban. Az árvasági
és elhagyottsági (lelencgondozási) kérdések
szociálpolitikai kezelésének társadalmi és
állami összehangolása, köztük az új
munkamegosztás kialakítása került ekkor napirendre.
Tanulmányomban nagy hangsúlyt helyezek a társadalmi
karitász intézményeinek jellemzésére,
rekonstruálni kívánom azt, hogy a gyermekgondozással
foglalkozó legfontosabb budapesti egyesületek miként
igyekeztek megfelelni alapszabályba foglalt céljaiknak.
A zárt (intézeti) gyermekvédelem 1898 elõtt
Mint említettem már, a kiegyezést követõ idõben Pesten és Budán megalakult néhány olyan társadalmi egyesület, mely tevékenységének fõ céljaként az elhagyott gyermekek, a lelencek intézeti gondozását és nevelését jelölte meg. Megjelenésük újdonság volt, hiszen addig csak a 18. századi elõzményekre visszanyúló árvagondozás és árvaellátás, majd a század elejétõl a kisdedóvó, a század közepétõl kezdõdõen pedig a bölcsõdei ellátás intézményei mûködtek e körben többnyire vagy kifejezetten egyesületi alapon. Utalhatunk itt a 19. század elején alapított József Fiúárvaházra, az 1861-ben életre keltett Erzsébet Leányárvaházra, vagy az 1859-ben létesített Protestáns Árvaházra. Mindamellett az 1870-es évek elején az összes, zömmel felekezeti, árvaházban együttesen is csak mintegy 250 gyermeket láttak el (Vörös 1991: 49). Az intézmények további körébõl megemlíthetõ az 1852-ben alakult Pesti Bölcsõde Otthon, amely otthon dolgozó "kézmûvesek" négy évnél fiatalabb gyermekeinek az ellátását vállalta. Világos a cél: az iparosodás mind több munkáscsaládban tette lehetetlenné az újszülöttek és a kisgyermekek gondozását, miután a nõk otthon bedolgozói bérmunkát végeztek. Az "otthonmunka" mint sajátosan nõi keresõ tevékenység a 20. század elejéig megõrzi kivételes jelentõségét (Gyáni 1987-88: 368-369); ezért mindenképpen érthetõ a bölcsõdei és az óvodai szolgáltatások iránti tömeges igény. Ehhez képest igen szûk hálózat jött létre, pontosabban: az intézményrendszer a rászorultak meglehetõsen csekély hányada számára vált elérhetõvé. Az említett egyesületi bölcsõde - mely csak 1868ban jutott önálló épülethez a Baross utcában - 1852 és 1873 között csupán 6565 gyereket látott el (Vörös 1991: 49).
Hasonló a helyzet a kisdedóvás ügyében is. Jóllehet e téren a társadalmi kezdeményezés Brunszvik Teréz óta mindig is élénkebb: már 1836-ban egyesület szervezõdött az intézmény elterjesztése céljából. Az 1870-es évek végi elsõ rendszeres egyleti adattár szerint az 1840-ben alapított Józsefvárosi Kisdedóvó Egylet, az 1865ben alakult Frõbel Nõegyesület, az 1872-ben létesült Ó-budai Frõbel Nevelési Nõegylet üzemeltetett kisdedóvót. Az 1873-as keletkezésû Országos Kisdedóvó Egyesület már az intézmény országos elterjesztését tekintette feladatának. Az utóbbi kivételével az óvodafenntartó egyesületek roppant szegény szervezetek; vagyonuk jó esetben sem érte el a 20 ezer forintot, míg például a Pesti Elsõ Bölcsõde Egylet vagyona (nyilvánvalóan az intézményt magába foglaló ingatlan értéke) 100 ezer forintnak felelt meg (Vargha 1880). Ami jól mutatja: a szóban forgó társadalmi szervezetek mint óvodafenntartók kevés gyermek ellátását végezhették.
Vargha Gyula egyesületi adattárának összeállítása évében, 1879-ben alakult a századvég és századforduló évtizedeinek egyik legszámottevõbb ilyen jellegû társadalmi egyesülete, a Fõvárosi Szegény-Gyermekkert-Egylet. A szervezet alapszabályba foglalt célja: "A fõváros területén 3-6 éves gyermekek számára vallási különbség nélkül kisdedóvodákat felállítani. Ezen óvodákban különösen a munkásosztály gyermekei, mely kenyérkeresete miatt akadályozva van a kisdedeket a szükséges ápolás és nevelésben részesíteni, fognak felügyelet és oktatás alá vétetni. Ezen óvodák a Frõbel-féle gyermekkertek mintájára fognak berendeztetni." Az óvodák törvényes felügyeletét a fõvárosi tanfelügyelet látja el. Szó van még róla, hogy legalább az óvodák vezetõi "szabályszerûen képesített egyének" legyenek és az állás pályázat útján töltendõ be.4 Az egylet neve - Gyermekkert - maga utal rá, hogy nem közönséges "kisdedóvó"-ról, mint amilyen Brunszvik Teréz nyomán nálunk is meghonosodott, hanem Frõbel nevelési elveit követõ intézményrõl van szó. A német Friedrich Frõbel 1837-ben indította útjára Kindergarten mozgalmát, melynek pedagógiai hitvallása a játékra és kommunikációra építõ nevelõ munka- iskolára felkészítõ célzattal. Hazánkban elsõként 1869-ben létesült a fõvárosban ilyen intézmény, ám az itt tárgyalt egyesület talán a legkomolyabb Frõbel-féle óvodafenntartó.
A Fõvárosi Szegény-Gyermekkert amellett, hogy óvodákat üzemeltetett, ebédet is adott "az intézetet látogató legszegényebb gyermekeknek", hiszen a napközbeni teljes ellátás abban az idõben még ismeretlen ezekben az intézményekben. Sõt, a szegény gyermekek nyílt szegénygondozására is vállalkozott, amikor téli ruhával látta el õket. Késõbb tovább bõvült az egyesület tevékenységi köre: a kilencvenes évek közepén módosított alapszabály arról szól, hogy: "Az egylet czélja továbbá általa létesített és fenn tartott gyermekmenedékházakban (árvaházaiban) nyomorból kimentett gyermekeket élelemmel, fedéllel, ruházattal ellátni... és ezen (árva) gyermekek jövõjére késõbb is gondot fordítani".5
Vajon mibõl tartotta fenn magát egy ilyen társadalmi egyesület és mekkora volt a vagyona, hogyan gazdálkodott? Mint minden egyesület esetében, e szervezet tõkéjének egyik lehetséges forrása szintén a tagdíj, valamint az adomány, az egyéni adakozás. Az elõbbi az egyesületek azon típusa esetében nyomott komolyan a latban, melyek társadalmi bázisa széles, vagyis a polgári-kispolgári rétegekre alapozott "tömegegyletek"-nél; itt volt a tagdíjból származó bevételnek egyedül jelentõsége. A Fõvárosi Szegény-Gyermekkert is közéjük tartozik, hiszen bár az évi tagdíj kezdetben (egészen 1898-ig) mindössze két és fél forint, a szervezet tagjainak a száma rendszerint meghaladja a kétezret is: 1894-ben 2076, 1896-ban pedig 2191.6 S ha feltételezzük is, hogy más forrásból nem volt komoly bevétele az egyesületnek (ami valószínûtlen), nem tûnik hihetetlennek, hogy 1895-ben 28 ezer forint, a következõ évben közel 52 ezer, s 1898-ra több mint 82 ezer forint évi bevételre tett szert. A jövedelmek gyors növekedése az egyesületi vagyon három év alatti több mint megnégyszerezõdését vonta maga után: az 1895. évi 54 ezer forintos vagyon 1898-ra közel 234 ezer forintra növekedett.7 Ezekbõl az évekbõl nem szólnak adatok a kiadás tételeirõl, azt viszont tudjuk, hogy az Akácfa utca 32. számú házban berendezkedõ egyesület fõ vagyontárgya ez az épület.
Ha a Fõvárosi Gyermekkert csak mellékesen gondolt a lelencgondozásra, az 1870-ben alapított Budapesti I. Országos Gyermekmenhely-egyesület kifejezetten ennek szentelte magát. Ha a Gyermekkert-egyesületet tömegszervezetként határoztuk meg, a Budapesti I. Országos Gyermekmenhely-egyesületet elitszervezetként kell számon tartanunk. A szervezet 1879-es taglétszáma mindössze 281 fõ, ebbõl 76 az alapító. A viszonylag magas tagdíj (5 forint) ellenére az ekkori 23 645 forintos bevétel és a szervezet már ekkor több mint 42 ezer forintnyi vagyona más forrásokból kellett hogy származzon. Nevezetesen: adományokból, ami rendszerint az alapító tagok által tett alapítványok jövedelmét jelenti. Az 1899-ig tartó évtizedekben 176 ilyen alapítvány gazdagította az egyesületet, az alapítók között magánszemélyek éppúgy voltak, mint pénzintézetek. A névsort vizsgálva feltûnik az arisztokrácia túlsúlya, mindenekelõtt a Károlyi családé mint elsõrendû alapítóké; ám mellettük sok további történelmi arisztokrata név és nemesített nagypolgár, s más gazdag patrónus neve fedezhetõ fel. Az alapítványokból addig befolyt jövedelem 180 ezer forint, aminek kereken az egyharmada a Károlyi család tagjaitól származik (Vargha 1880: 368)8. Az alapítványi bevételek kivételes fontosságát mutatja például az a nézeteltérés is, amely a Rökk Szilárd alapítvány ügyében támadt az egyesület és a fõvárosi tanács között az 1880-as évtized végén. Rökk Szilárd törvényhatósági bizottsági tag 1873-ban a gyáralapító társaság felszámolása során felszabadult vagyonból közel 18 ezer forintnyi alapítványt tett az egylet javára. Késõbb saját vagyonából is 2500 forintot adományozott az egyesületnek. Amikor 1888-ban meghalt, a fõvárosi tanács kezelésére bízott hagyatéki végzésben mégsem a Budapesti I. Gyermekmenhelyre, hanem a Ranolder-féle gyermeknevelõ intézetre hagyományozott 15 ezer forintot.9 Az egyesület sérelmezte és félreértésnek vélte hagyatéki mellõzését. Mint azt az egylet nevében a tanácshoz írott beadványában özv. gr. Károlyi Istvánné megjegyezte: "ha a hagyatéknál azon jelzés léteznék, Ranolder gyermekmenhely, az csakis tévedésbõl származhat, s annak tulajdonítható, hogy intézetünk gondozói ugyanazon gyülekezetbõl, a Páli Szt. Vinczérõl nevezett irgalmas testvérek közül valók, kik a Ranolder intézetben is vannak alkalmazva". S mivel, szólt tovább érvelése, a fõvárosban az õ egyletük tartja fenn az egyetlen gyermekmenhelyet, a Rökk-féle hagyaték csak és kizárólag õket illeti meg.10 Az egyesület mint lelencgondozó fenntartója 1898 elõtt évente 500-600 gyermeket gondozott a IX. kerületi Knézics utcai intézetében: így alapításától 1894-ig mintegy 5 ezer gyermek gondozása és ápolása fûzõdött a nevéhez.11 Emellett Fóton kisdedóvót állított fel, a rákospalotai István-telken pedig 6-12 éves gyermekek bentlakásos iskolai nevelését és ellátását biztosította. Annak érzékeltetésére, hogy kik, milyen feltételek között juttathatták be gyermeküket lelencként az egyesület lelencotthonába, idézzünk fel egyetlen, tipikus korabeli esetet.
1896 áprilisában Zima Katalin a VI. kerületi elöljáróságtól kérte, hogy gyermekét utalják menhelybe. Kérelmét így indokolta: "Én jelenleg beteges vagyok, biztos keresetforrásom nincs, s csupán napszámból tartom fenn magam; tekintve hogy a napszámba járásomat illetve keresetforrásom után való nézhetést kk. gyermekem - ki 1894 évi December hó 10-én született - nagyon akadályozza, kérem ezen gyermekemet három hónapi idõtartamra a Rökk Szilárd féle alapítvány terhére ideiglenesen hatósági gondozásba venni, illetve azt az elsõ gyermekmenhely egyletbe elhelyezni." Az ügyirathoz mellékelt részletes jegyzõkönyvbõl kitûnik, hogy a törvénytelen gyermekét egyedül nevelõ napszámosnõ az Izabella utcában lakott mint ágybérlõ, amiért havi 3 forintot fizetett. Õ maga ekkor 25 éves, Nyitra megyébõl való, aki 21 évesen elõbb Újpestre, majd két év múltán a fõvárosba költözött. S miután a szülei már évtizedekkel korábban elhaltak, a gyermek apját pedig nem ismeri, nincs kire hagynia másféléves gyermekét.12
Az ismertetett és a többitõl egyébként érdemben semmiben sem különbözõ eset több szempontból is tanulságos. Elõször: pontosan jelzi, hogy milyen társadalmi miliõbõl kerültek ki leggyakrabban a lelencek, akiknek intézményes gondozása az egylet kitûzött célja (bevándorolt és megesett leányanyák, akik többnyire házicselédek vagy napszámosok és szüleikhez sem küldhetik gondozásra gyermekeiket). A másik: a procedúra helyhatósági keretekben indult, mivel a kerületi elöljáróságok mint erre a feladatra kijelölt, felhatalmazott közigazgatási szervek foglalkoztak gyermekvédelmi (és szegénypolitikai) teendõkkel. A harmadik: a menhelybe utalás "jó elõkészítése" során már meghatározott alapítványi vagy másmilyen pénz igénybevételére történik utalás (itt a Rökk Szilárd alapítványra). Ez azért is lényeges, mert a gondozottak zömét (háromnegyedét, esetleg kétharmadát) nem az egyesület költségén, hanem a fõváros pénzügyi hozzájárulásának a terhére vették fel - legalábbis 1889 és 1898 között.
Szalárdy Mór orvos kezdeményezésére 1885-ben alakult a Fehér-Kereszt Országos Lelencház-Egyesület még a Budapesti I. Gyermekmenhelyénél is tágabb feladatkörrel. A nemcsak fõvárosi hatókörû társadalmi szervezkedés lelenc- és szeretetházakat létesített 0-14 éves korú elhagyott gyermekek számára; gondozásba vette a toloncházba került gyermekeket; ingyenes orvosi ellátást nyújtó gyermekkórházat mûködtetett és segélyt folyósított szegénysorsú szülõ nõknek; dajkának helyezte el a gondozásba vett gyermekek anyját stb. A Fehér-Kereszt egyesület igazi tömegszervezet, ahol a tagok száma idõnként (1895/1896) ötezer körül járt.13 Bevételeinek döntõ hányada azonban nem tagdíjakból, hanem - mint a Budapesti I. Gyermekmenhely példájánál már megfigyelhettük - alapítványokból, adományokból, sõt kölcsönökbõl állt (pl. Károlyi Alajosné több mint 10 ezer forintos kamatmentes kölcsöne 1896-ban).14 A Fehér-Kereszt tehát vagyonos egylet, 1896-ban a teljes vagyonleltár 271 ezer forintot ttüntetett fel.
A Fehér-Kereszt az elsõ néhány év szerény forgalmát a kilencvenes években sokszorozta meg mûködése minden ágában. 1886-ban még csak 27 az általa ápolt gyermekágyas nõk száma, az 1890-es évtizedben viszont rendszerint 400, sõt 1897- ben közel 800 fõ. Vagy: amíg 1886-ban csak 27 csecsemõt ápoltak az egyesületek kebelében, a következõ évtized elsõ felében többnyire 300-400-at és 1897-ben csaknem 900 csecsemõrõl gondoskodtak. Végül, az ingyenes gyógykezelésben részesülõk kezdeti 353-as száma 1400-ról 1500-ra, 1896-ban pedig 1900-ra emelkedett.15 Az egyesület 1897-ben évi jelentése szerint az intézetben 1896 folyamán 580 gyermekágyas nõt láttak el, közülük csak 29 volt a budapesti születésû, a többi bevándorolt és 93,6 százalékban házicseléd. A gyermekágyas nõk legtöbbje a Rókus Kórházban, vagy az I., esetleg a II. számú klinikán hozta világra gyermekét. Ami tükrözi, hogy szinte kizárólag a szegény néprétegekhez tartozó nõk szültek kórházban.
A lelencgondozás számadatai fényt vetnek a zárt gyermekvédelem egy igen különös vonására: a bérdajkaság intézményének korabeli dominanciájára. Az egyesület 1896-ban 605 gyermeket vett föl, s ebbõl dajkaságba kihelyeztek 423-at.16 Ami bizonyítja: a társadalmi karitász alapján álló korabeli menhelyek, egyéb lelencgondozó szervezetek alig voltak többek puszta kihelyezõ irodánál, melyek a Budapest környéki falvakban élõ, s bérdajkaságra vállalkozó nõkhöz továbbították a rájuk bízott csecsemõket és kisgyermekeket. Az õ halálozási arányszámuk pedig mindig is ijesztõen magas, magasabb, mint a családjukban gondozott újszülötteké, tartozzanak akár a legalsó társadalmi rétegekhez.
Ezek voltak a zárt csecsemõ- és gyermekvédelem
legfontosabb budapesti társadalmi szervei, 1898 elõtt egyedül
az õ tevékenységük volt hivatva enyhíteni
a viharos urbanizáció okozta súlyos szociális
gondokat. Ha visszagondolunk a mûködésüket jelzõ
már idézett számadatokra, meggyõzõen
hat a megfogalmazás: abban a nagyvárosban, ahol a népességszám
a városegyesítés nyomán 300 ezerrõl
a kilencvenes évtized közepére több mint a duplájára,
600 ezer fölé emelkedett, s ahol a roppant mérvû
bevándorlás eredményeként az újszülöttek
mintegy negyede volt törvénytelen gyermek, akik között
a halálozás átlag fölötti (az 1870-es, 1880-as
években egyébként ezer újszülött
közül átlagosan is több mint 250 egy éves
kora elõtt, további 200 ötéves koráig
elhalt) (Katus 1991: 29) - szóval ilyen körülmények
között a csak néhány száz, vagy akár
néhány ezer fõt gondjaiba vevõ, nemegyszer
csupán vidéki bérdajkához továbbító
lelencgyámolítás a semminél alig lehetett több.
A helyzet súlyossága, a demográfiai veszteség
túlontúl szembeszökõ fõvárosi tényei,
a különösen a csecsemõket és kisgyermekeket
sújtó nagyvárosi szociálpolitikai vákuum
"botránya" maguk is szerepet játszottak abban, hogy az állam
a század legvégén kezdte feladni korábbi passzivitását.
De mielõtt ezt megvizsgálnánk, vessünk legalább
egy futó pillantást a csecsemõ- és gyermekgondozás
másik fõ területére, a nyílt gondozás
gyakorlatára.
A nyílt gyermekgondozás 1898 elõtt
Ha a zárt - intézeti - csecsemõ- és gyermekvédelem tevékenységét szûkkörûnek ítéltük, még szigorúbb bírálatra ad okot a nyílt, vagyis segélyezésként gyakorolt gondoskodás. Igaz ugyanakkor, hogy ez a fajta ténykedés gyakorta követhetetlen, mivel a gyermekek, a szociális gondoskodásra szoruló kiskorúak a községi szegénypolitika tárgyaként megkülönböztetés nélkül szerepelnek a közsegélyezettek között. Mind az 1872-es ún. Fõvárosi törvény, mind az 1876. évi XIV. tc. (140.§ és 154.§) ti. községi illetékességbe utalta a kérdést (amint a vidék tekintetében az 1886: XXII. tc.). Nem csodálkozhatunk tehát, hogy gyermekeket illetõ ilyen irányú szociális gondoskodásról kevés adat szól, s olyan áttekintésben sem olvasni róla, mint amilyen Csorna Kálmán máig alapvetõ feldolgozása.
A nehézséget tovább növeli, hogy a gyermekekkel kapcsolatos karitatív-filantróp társadalmi buzgólkodás - ha egy általán felmerült - túlnyomórészt a lelencügy körébe vágott, ám a segélyezés nem tûnt különösképpen vonzó egyesületi hivatásnak. Vargha Gyula egyesületi adattárában is alig akadunk erre szakosodott egyesületekre, mint amilyen például az 1876-ban létesült Józsefvárosi Szegény Tanulókat Segélyezõ Egylet, amely ruhákat osztott szét szegénysorsú gyermekek között (Vargha 1880: 372).
A kevés kreatív egyesület közül mindenképpen megkülönböztetett figyelmet kell tehát fordítanunk az 1887-ben alapított "Gyermekbarát" Szûkölködõ és Gondozás Nélküli Iskolás Gyermekeket Gyámolító Egyesület mûködésére, amelynek elsõ alapszabálya a szervezet elé feladatul tûzi "a fõvárosban található szûkölködõ iskolás gyermekeknek táplálékot nyújtani, õket szabad idejükben hasznosan foglalkoztatni..."17 Az egyesület az alapítás körüli években 16-20, a kilencvenes évek vége felé viszont mintegy 30 budapesti iskolában (esetenként népkonyhán) folytatta gyermekélelmezési akcióját. Kezdetben évente ezer-ezerötszáz, a kilencvenes évtized derekától kétezer-kétezerötszáz gyermek részesült ingyenes ebédjuttatásban az egyesület jóvoltából. Elõnyben részesültek az özvegyek s a napszámosok(!) gyermekei, mellettük más nem is igen kapott juttatást.18 Az egyesület, amely nem tartozott a nagy vagyonú karitatív szervezetek közé, kezdetben népesebb tagsága (rendszerint 800-900 fõ) tagdíjaiból tartotta fenn magát. 1887/88-ban például 2165 forint folyt be az alapítványokból, ám a következõ évben már csak 1400. Ugyanakkor az adományok - idõvel a fõ bevételi forrás - révén már ekkor közel 5300 forinthoz jutott az egyesület, amely élvezte Budapest fõváros jóindulatát is: 1893/94-ben a fõváros 2 ezer forintot adományozott a Gyermekbarát egyesületnek.19
A Gyermekbarát mint különösen jól dokumentált
és nyílt gyermekvédelemmel foglalkozó egyesület
mellett megemlíthetjük az 1884-ben alakult Budapesti Szünidei
Gyermektelep-Egyesületet, amely a Balatonnál és a Duna-kanyarban
lévõ telepein 8-12 éves beteg iskolásgyermekeket
vett rövid szanatóriumi gondozásba.20
Tömegegyesület volt, hiszen tagjainak száma az 1890-es
évek vége felé ezerkétszáz körül
járt, és tiszta vagyona meghaladta a százezer korona
értéket.21 Emellett nem
egy fõvárosi kerületben, így a IX. kerületben
a Mester utcában, vagy Budán a II. kerületben mûködött
az ún. Szegény Iskolásgyermekek Segély (vagy
Segítség) egylete, ahol többnyire ruhanemûkkel
látták el a rászorulókat.
Az állam bekapcsolódása a gyermekvédelembe
A 19. század legvégéig az állam alig vett részt általában a szociális gondoskodásban, s különösen a csecsemõ- és gyermekvédelemben. Eltekintve néhány jogszabálytól és csekély anyagi dotációtól, melyet segélyként juttatott egyesületeknek, az állam közvetlenül nem avatkozott be a magánszférába. A szociális ellátás teljes rendszere (lényegében a 20. század harmincas éveinek az elejéig) a helyhatóságok, vagyis az ún. illetõségi községek vállára nehezedett. A közegészségügy rendelkezésérõl intézkedõ 1877. évi XIV. tc. például kimondta (140.§ a. pont), hogy a lelencek és a dajkaságba adottak eltartásáról, valamint gyógykezeltetésérõl maguk a községek kötelesek gondoskodni. Ezek a rendelkezések azonban inkább elvi jelentõségûek voltak, hiszen pénzhiány és nemtörõdömség miatt a helyi közigazgatás alig gondolt e feladatokkal.
Amikor az egyesületek révén akadt végre szervezet ennek a társadalmi problémának a kezelésére is, az állam megelégedett szórványos pénzügyi támogatásukkal. Ám erre is csak az 1890-es évtized elejétõl kerített sort, amikor a Budapesti I. Gyermekmenhely és a Fehér-Kereszt egyesület részére 1892-tõl évenként 3, illetve 5 ezer forint államsegélyt utalt ki.22 Megjegyzem: a fõváros már a hetvenes évek végén 100 ezer forintot adományozott a Budapesti I. Gyermekmenhelynek.23
Ezen a téren érdemi változást csak az állami szociális gondoskodás történetében általában is mérföldkõnek számító 1898. évi XXI. tc. hozott, amely a betegápolás költségeit az államra hárította. Számunkra ebbõl az lényeges, hogy a szegény gyermekek, pontosabban azok, akiket a hatóság (de nem az állam) elhagyottnak nyilvánít, ápolási, gondozási és nevelési költségeit hét éves korukig az állam vállalta magára. A törvény végrehajtási utasítása (50.000/1899. B.M. sz. rendelet) ugyanakkor úgy szólt, hogy a közellátásra szoruló hét éven aluli gyermekek állami költségen történõ gondozását a Budapesti I. Gyermekmenhely és a Fehér-Kereszt egyesület lássa el. Ami azt eredményezte, hogy ugyancsak megnõtt az ezen egyesületek gondozásába kerülõk száma.
Az 1899-es belügyminiszteri rendelkezés szabályozta az elhagyottá nyilvánítás egész hatósági procedúráját is. E szerint minden talált gyermeket annak a községnek, Budapesten annak a kerületi elöljáróságnak kell gondjaiba vennie, ahol a gyermeket megtalálták. E ponton tehát továbbra is a községi illetõség elve maradt érvényben. A csecsemõket, szólt a rendelet, csak olyan szoptatós dajkához szabad kihelyezni, akit orvos megvizsgált és akinek szociális körülményeit is rendben találták. (EZ aligha volt több újabb írott malasztnál.)
Utólagos értékelés szerint (Csorna 1929: 149-150) az így bevezetett rendszer melynek egyik követni kívánt mintája a francia loi Russel még az 1870-es évek derekáról (Gyáni 1980: 444; Csorna 1929: 170) - igen felemás megoldást hozott. Hozzájárult ugyan az állami gondoskodás alá vont kiskorúak számszerû kibõvítéséhez, mivel minden, a községek által elhagyottnak nyilvánított hét éven alulira kiterjesztette az állami felelõsségvállalást, de ehhez nem rendelt elégséges pénzügyi fedezetet. Ráadásul a községek is abban váltak érdekeltté, hogy mind több gyereket minõsítsenek elhagyottnak, mert így csökkenthették a saját szegényalapjuk terhére segélyezendõk számát. Az állam ezért nagyon hamar visszakozott is, és már a 25.829/1900, valamint a 85.100/1901 B.M. sz. rendelettel korlátozni kezdte az egyesületi intézetekbe felvehetõk körét, idõvel csak a törvénytelen születésûek automatikus felvételét biztosítva, s minden más esetben külön belügyminisztériumi engedélyt kötve ki. A rendelkezés további gyengesége, hogy a gondozás kettõs rendszerét honosította meg. Az elhagyottnak nyilvánított gyermekek egy részét ugyanis rábízta az egyesületi intézetekre, ám másik részüket az elsõfokú hatóságok gondjaira bízta, ezek pedig rendszerint a szülõknél hagyták õket (nem rendelkezvén a zárt gyermekvédelem eszközeivel). Ez viszont szinte semmilyen védelmet nem biztosított a gyermekek számára.
Az állami költségvetés ezáltal megnövelt szociális kiadásait azonban más módon is csökkenteni kívánták, nevezetesen; saját intézmények, intézetek létesítése útján. Mint a belügyminiszter sokat sejtetõen kijelentette: "Az 1898: XXI. tcz. életbeléptét követõ rövid másfél év alatt oly méreteket öltvén az elhagyott gyermekek gondozása, hogy a belügyi tárcza, illetõleg az országos betegápolási alap, 1901. évi költségvetésében már 2,323.200 korona összeget kellett e czimen elõirányozni: nem tartom felelõsségemmel megegyeztethetõnek, hogy ily összeget egyesületi közegekkel kezeltessek". Hiszen - folytatódik tovább a gondolatmenet - az állami gondozás az államkincstár "nagyobb megterhelése nélkül is megvalósítható, miután alapítványokból és alapokból jelentékeny összegek állanak rendelkezésünkre", s belõlük állami menhelyek létesíthetõk.24
Ez a megfontolás vezette a Széll Kálmán-kormányt az Állami menhelyekrõl szóló 1901:VIII. tc. megalkotásához. Ez a törvény még csak azt mondta ki, hogy a létesítendõ állami menhelyek a talált, valamint a hatóságilag elhagyottnak nyilvánított25 hét éven aluli gyermekek befogadására szolgálnak. Egy másfél hónappal késõbb elfogadott törvény, az 1901. évi XXI. tc. viszont 15 éves korig tolta ki az állami menhelyi gondozás lehetséges idõtartamát. Igaz, a hét éven felüliek állami intézeti ellátását csak részlegesen vállalta és gondolta finanszírozhatónak; erre a célra a költségvetésbõl elõre meghatározott összeget irányzott elõ (400 ezer koronát), a többit a községekre hárította, azt is kimondva, hogy ezt a gyámpénztári tartalékalapok jövedelmére támaszkodva oldhatják meg. Másrészt azt is tartalmazta a törvény, hogy a 7-15 éves gyermekeknek csak egy része gondoztassék állami menhelyeken, más részük "megbízható gondviselõknél, elsõ sorban gazdáknál és iparosoknál" helyeztessék el.
A két törvény együttes végrehajtási utasítását célzó ún. Szabályzat nyomán 1903. szeptember 1-én lépett érvénybe az új gyermekvédelmi rendszer. Ennek lényege tehát az, hogy a talált és hatóságilag elhagyottá nyilvánított gyermeknek igénye, sõt joga van állami gondoskodásra. Ez utóbbit nyíltan is megfogalmazza az I/V.-c/1913, B.M. számú rendelet.
17 ilyen intézmény létesült, közülük az elsõ magában a fõvárosban. S való igaz, az intézmények létesítésének költségei, ahogy ezt a belügyminiszter már elõre jelezte, döntõen nem az államkasszát terhelték. Rendelkezésre állt ugyanis a Sándor István még 1815-ben lelencház alapítására hátrahagyott, akkor 10 ezer forintra rugó alapítványa, melynek összege 1900-ban valamivel több mint 1 millió koronára duzzadt. Ezenkívül a belügyminisztérium felügyelete alatt lévõ "közigazgatási fog- és toloncházi alap" több mint másfél millió koronás összege is erre a célra volt fordítható. Végül a kormány mozgósíthatta az országos betegápolási pótadóból származó további több mint másfél millió koronát - azaz 1900-ban mintegy 4 millió 400 ezer korona állt a kormány rendelkezésére állami menhelyek létrehozása céljából. S mindez nem államkincstári kiadási tételként volt elõteremthetõ.26
A szóban forgó század eleji jogszabályok, mindenekelõtt a Szabályzat, arról is intézkedtek, hogy ki, vagy milyen szerv kezdeményezze a menhelyi gondozásba vételt. Erre a gyermek törvényes képviselõje nyert felhatalmazást, ez az õ kötelessége lett: amennyiben elmulasztaná megtenni, akkor az árvaszék köteles gyámot kirendelni a gyermek részére, átvéve ezzel a törvényes képviselõ helyét (ekkor a gyámtörvény, az 1877: XX. tc. 22. és 57.§-a lépett érvénybe). Bevezették végül az ideiglenes felvétel rendszerét is, amely arra az idõre szólt, amíg az árvaszék meghozza az elhagyottá nyilvánításról szóló döntését; az árvaszék ugyanakkor megkapta azt a jogot, hogy indokolt esetben menhelybe utaljon elhagyottnak nem tekintett 15 éven aluli gyermeket is (Csorna 1929: 162; Melly 1913: 55-60).
Kérdés most már: az állami gyermekvédelem
századfordulón bekövetkezett aktivizálódása
milyen hatással volt a társadalmi-egyesületi szociális
gondoskodás eddigi rendszerére? Korábban már
jeleztem: a gyermekvédelem 1898-cal megkezdett állami finanszírozása,
valamint az 1901-es törvények elvi megnyilatkozásai
nem vezettek azon nyomban az állam közvetlen intézményes
részvételéhez, miután az elsõ menhelyek
csak 1904 után létesültek országszerte és
Budapesten egyaránt. A közbensõ években az addig
egyedül ténykedõ egyesületek nyertek állami
felhatalmazást és kaptak az államtól pénzügyi
támogatást a gyermekvédelem mennyiségileg felduzzadt
teendõinek átmeneti ellátására. Hogyan
érintette ez az egyes szervezeteket?
Állami gyermekvédelem egyesületi kézben
A Budapesti Országos Elsõ Gyermekmenedékhely-Egyesület 1899-es évi jelentésében már olvasható: "míg 1898-ban 384 gyermeket vettünk fel s egész éven át 724-t ápoltunk, addig 1899-ben az összes felvétel 833-ra, és az évi ápoltak összege 1253-ra emelkedett. Ennek magyarázata - fûzi hozzá a beszámoló - az, hogy az évben lépett életbe az orsz. betegápolási törvénynek az elhagyott gyermekek ellátására vonatkozó rendelkezésem, és az ezen alap terhére gondozandó gyermekek ápolására egyesületünk is vállalkozott".27 Vagyis: az egyesület a gondozottaknak csak 14,5 százalékát látta el saját költségén, a menhelybe felvettek több mint négyötödének viszont az állam viselte a pénzügyi terhét. Az egyesület ezen a megnõtt anyagi bázison terjeszkedésre is gondolhatott: a századfordulón már több fiókteleppel rendelkezett, így Kispesten, Erzsébetfalván, Pakson, Kömlõdön, Perkátán és további hat fõváros környéki községben nyílt telepe.28 A jelentésben közölt részletesebb adatok arra is fényt vetnek, hogyan alakult az egyesület által menhelyi gondozásba vett gyermekek korösszetétele: az 1899-ben menhelybe felvett 833 gyermeknek valamivel kevesebb mint a fele (44,9%-a) egy év alatti csecsemõ, fõként egy-két hónapos újszülött volt; további egynegyede 1-5 éves gyermek, s alig valamivel nagyobb az öt éven felüliek részaránya. Ennek megfelelõen alakult a gondozottak halálozási gyakorisága is: az 1253 gondozásban álló gyermek közel 8 százaléka halt el az év során, akiknek 60 százaléka nem érte el a féléves életkort.29 Ennek az utóbbi adatnak a tükrében valóban áldásosnak minõsíthetõ akár még az egyesületi lelencgondozás is, hiszen a törvénytelen újszülöttek és gyermekek (akikbõl a menhelybe kerülõk döntõ része kikerült) korabeli halálozási aránya ennek a többszöröse volt. 1899-ben például az összes élveszülött 21 százaléka halt el egyéves kora elõtt, a törvényteleneknek azonban még nagyobb hányada (Deutsch é.n.: 41).
Az egyesület, mint menhelyfenntartó, a századforduló éveiben érte el mûködésének csúcspontját: 1901-1902-ben évente 2300 gyermeket láttak el központi és vidéki telepein. Ám az állami (budapesti) menhely felállításával forgalma nyomban az 1898 elõttinél is alacsonyabb szintre esett vissza: 1904-ben 446, s 1905-ben már csak 278 gyermeket gondoztak intézeteiben. Ami abból fakadt, hogy 1901-ben és 1902-ben az állam 90 százalékban magára vállalta az egyesületi karitász költségeit.30 Az állami dotáció megcsappanása késztette azután az egyesület vezetõségét új, módosított alapszabály megalkotására, amely az anyagi háttér biztosítása végett kimondta; az elsõrendû alapító tagok legalább 4 ezer, a másodrendû alapító tagok is legkevesebb ezer koronát kötelesek alapítványi formában vagy közvetlenül is az egyesület rendelkezésére bocsátani.31 Érthetõ az igyekezet, hiszen csupán 1902-ben az egyesület közel 13 ezer 400 korona állami segélyben részesült, melyhez 7100 korona egyéb segély is társult. Az egyesület fõ bevételi forrását azonban a megnõtt forgalommal együtt felduzzadt tápdíjak képezték (260 ezer korona). Az egyesület 1902. évi gazdálkodását vizsgálva kitûnik, hogy bevételeinek alig több mint a negyedét fordították a gondozottak eltartására, és közel 4 százalékát emésztették fel az adminisztráció költségei. A kiadások zöme azonban mint "átfutó kiadás"(?) lett elkönyvelve. Tény ugyanakkor, hogy ez az egyesület a legvagyonosabb budapesti gyermekvédelmi karitatív szerv, melynek összvagyona másfél millió korona, aminek a kétharmada feküdt ingatlanokban.32
A lelencgondozással és terhesgondozással is foglalkozó, a zárt és nyílt gyermekvédelemben egyformán aktív Fehér-Kereszt egyesületre különösen nagy szerep hárult az új rendszerben. Az 1898-as törvény végrehajtását az állam elsõsorban erre a szervezetre testálta, s ezzel drasztikusan megemelkedett az egyesület gondozásába utalt csecsemõk és terhes anyák száma. Amíg 1897-ben 892 csecsemõ állt egyesületi gondozásban, számuk már a következõ évben 1517-re, a századforduló éveiben pedig 4100-4200-ra nõtt. Ugyanígy az ápolt gyermekágyas nõk száma 1897-ben csak 778, a következõ évben már 1357 és 1901-ben 2201.33
Ezzel együtt sor került a mûködés tárgyi feltételeinek némi javítására is, hiszen, mint írták, "szükség volt a központi intézet épületének kibõvítésérõl gondoskodnunk. Az intézet bérházának egy tekintélyes részét, mely jövedelmi forrásul szolgált, átalakítottuk, miáltal az intézet 30, illetve 60 ággyal gyarapodott. Mennyire szükséges volt ezen elõrelátás, mutatja..., hogy a 2-ik épület átalakítása óta alig volt nap, a melyen az ágyaknak megfelelõ létszám teljes ne lett volna".34 Emellett az egylet tizenegy városban létesített fiókintézetet és több mint 300 községben alapított árvaházat.35 Mint látható; a Fehér-Kereszt ezzel túlnõtt fõvárosi szerepkörén és az állami gyermekvédelem megbízottjaként országos szervezetté nõtte ki magát, amit nevével is jelzett.
A gondozási tevékenységben hirtelen bekövetkezett mennyiségi növekedés hamar visszakozásra késztette a velejáró szociális kiadásoktól meghátráló belügyminisztériumot. 1900-ban már fontolgatni kezdték a rendszer megváltoztatását. A költségek csökkentésére - a Fehér-Kereszt egyesület vezetõinek véleménye szerint is - a lelencgondozásba vett gyermekek számának a korlátozása tûnt egyedüli megoldásnak. Hiszen az adminisztráció költségeinek a visszafogása nem járhatott kézzelfogható megtakarítással - vélték. A tápanyáknak fizetett díjak mérséklése pedig egyenesen veszélyes lenne, tekintve: "Nem az a tápanya a legelfogadhatóbb, a ki a legolcsóbb".36 Az ennek nyomán született belügyminiszteri rendelet 1901-ben elõírta tehát, hogy az egyesület "az orsz. betegápolási alap terhére törvénytelen ágyból származó csecsemõt és talált gyermeket vegyen fel feltétlenül; minden más esetben... (a) felvételt csakis elõzetes beleegyezésemtõl teszem függõvé".37 E rendelkezés nyomán a felveendõ gyermekek száma közel a felére volt csökkenthetõ, hiszen 1900-ban pl. a lelencként menhelybe utaltak 60 százaléka volt törvényes származású.38
A Fehér-Kereszt oltalmába kerülõ újszülöttek, kisebb részben egy éven felüli gyermekek között, éppen mert sokukat külsõ szoptatós dajkához továbbították, magasabb volt a halálozási arány, mint a Budapesti Elsõ Gyermekmenhely gondozásában állók között. 1900-ban az egy év alattiak 14,3 százaléka halt meg, ami - az egyesület vezetõi szerint - sokkal alacsonyabb nemcsak az általános korspecifikus magyar halálozási rátánál, de a külföldi lelencgondozó intézményekben megszokottnál is.39
A lelencgondozás állami finanszírozásának a megindulása ellenére a Fehér-Kereszt egy ideig még élvezte a fõváros pénzügyi támogatását is; ez évente 2400 korona automatikusan átutalt segélyt biztosított a számára. Igaz, a fõváros a század elejétõl mind kevesebb hajlandóságot mutatott e gyakorlat folytatására. Az 1902-re "járó" segély ügyében az egyesület többször is kérvénnyel fordult a tanácshoz, amely amint az egy novemberi ügyosztályi feljegyzésben olvasható - nem látta már indokoltnak a pénzbeli támogatást. "A tanács - szól a pro domo - a Fehér Kereszt orsz. lelenczházegylet által eddig élvezett 2400 korona segélyt megvonta azon indoklással, hogy az egyesület ma már budapesti illetõségû gyermekeket ellenszolgáltatás nélkül nem gondoz". S jóllehet az egyesület 61 ilyen gyermek gondozásáról adott számot kérvényében, homályban hagyta, hogy közülük hány a hét éven felüli (aki ti. községi finanszírozást kíván), továbbá, hogy hány a hatóság által beutalt, aki szintúgy jogosult közsegélyre. S bár ez alkalommal nagy nehezen még hozzájutott a tanácsi segélyhez, a következõ évben már nem járt ilyen szerencsével. Megismételt kérésére az a vélemény alakult ki a Közjótékonysági bizottmányban, hogy bár "a székesfõváros soha nem zárkózott el, valamikor az egyesülettel szemben bárminemû áldozatkészségrõl volt szó. Ámde idõközben az egyesület csaknem minden kiadásainak megtérítését az állam vállalta magára, egyébként pedig az egyesület magánadakozások folytán ez idõ szerint oly elõnyös vagyoni viszonyok közt van, hogy a fõváros által nyújtható évi segélyeszközre utalva nincs".40
Mindennek talán csak elvi jelentõsége volt egyesületünk szempontjából, hiszen az évi 100, vagy inkább 200 ezer koronára rúgó bevételnek a tanácsi segély legföljebb a töredékét tette ki. A tanácshoz 1902-ben írt kérvény mellékleteként szereplõ kimutatásból kitûnik, hogy az egyesület a maga költségén 72 gyermeket gondozott az évben, közülük 47 (65,3%) volt budapesti születésû, és 72 gyermek volt hét évesnél fiatalabb.
Ugyanez év május közepéig tartott az az átmeneti idõszak, melynek során "az egyesület a magas kormány megbízásából az összes lelenczügyet kezelte". 1898-cal kezdõdõen eddig az idõpontig 6931 gyermek gondozását látta el az országos betegápolási alap terhére; saját kasszájából 133 gyermek gondozását fedezte ugyanebben az idõintervallumban, amire 6400 koronát költött. "Ezen összeg - olvassuk egy 1903 júniusi beadványukban - havi segélyek címén olyan anyák részére folyósíttatott, kiknek gyermekei a betegápolási alap terhére felvehetõk nem voltak, sem pedig a fõváros részérõl nem voltak segélyezhetõk."41 További 395 gyermeket gondoztak a fõváros költségén, erre a célra a város fejenként 144 korona költséget biztosított az egyesületnek. Mindezt kiegészítette az a nyílt szociális gondoskodás, amely szegény gyermekágyas anyáknak juttatott egyszeri vagy havi segélyekbõl és természetbeni támogatásból állt. Az utóbbi keretében 23 anyát segítettek 2-10 korona pénzadománnyal, 65 anyának ruhanemût juttattak stb., ami jelzi: az egyesület ilyen irányú ténykedése módfelett szerény mértékû volt. Nem kevés joggal jegyezte meg ennek kapcsán 1903 augusztusában a IX. kerületi elöljáróság illetékes hivatalnoka: az egylet teljes bevételeinek és a 10 ezer korona állami segélynek a fényében a segélyezésre fordított "egyleti kiadásuk valóban oly csekély összeg, hogy különös érdemnek be nem tudható s külön hatósági segélyezésre alapul nem szolgálhat".42
A Fehér-Kereszt egyesület helyét a századfordulón kiformálódó gyermekvédelmi rendszerben az is felértékelte, hogy a tervezett állami menhelyeket lényegében az egyesület lelencgondozó intézményeinek a részbeni átvételével kívánta a belügyminisztérium idõlegesen megoldani. Ami elõl nem is zárkózott el az egyesület teljes egészében, ám kikötötte: a Tûzoltó utcai központi intézetüket nem végleg, legföljebb 50 évre szólóan engednék át. A kétemeletes épületben 10 kórterem volt 75 nagy ággyal, 75 csecsemõ-férõhellyel és 10 gyermekággyal, valamint a mûködéshez szükséges egyéb helyiségekkel (konyha, fürdõk, szolgálati lakosztályok, kápolna, hullaszoba és boncoló). Ugyanakkor ragaszkodott az orvosi szobához és a mûszerekhez.43 Az intézet egyébként 1901-ben 27 fõt foglalkoztatott, ehhez 20 állandóan alkalmazott dajka járult. Dr. Szalárdi Mór igazgató fõorvos mellett további öt orvos és egy ápolónõ állt az egylet alkalmazásában.44
A menhelyek állami kisajátításával a Fehér-Kereszt mûködésének tere különösen leszûkült, hiszen nemcsak központi intézetét, de fiókintézményeit is az állam vette kezelésébe.
A többi budapesti gyermekvédelmi egyesület mûködését alig vagy egyáltalán nem befolyásolta az új állami gyermekpolitika. A Fõvárosi Szegény-Gyermekkert-Egyesület például éppen a századfordulón élte történetének legválságosabb idõszakát: vezetõsége ellen egyik vizsgálat követte a másikat. Egy 1898-ban indult és két évig tartó vizsgálat során még hatósági biztost is kineveztek idõlegesen az egyesület élére. Az 1905-ben indult újabb tanácsi vizsgálat szintén évekig elhúzódott. S jóllehet, kisebb pénzügyi szabálytalanságok mellett végül komolyabb visszaélésekre nem derült fény, mindez elegendõ volt az egyesület mûködési zavaraihoz. Ennek volt a jele, hogy az 1897-ben elhatározott és elfogadott alapszabállyal felállítani kívánt Gyermek Otthon, 3-6 éves korú gyermekek részére szánt árvaház gondolatát 1907-ben végül teljesen el is ejtették.45 Az egyesület támogatói között az állam nem játszott semmilyen szerepet, a fõváros viszont igen, hiszen 1902-ben is 4 ezer korona segélyt utalt ki a számára.46 Az egyesület fõ bevételi forrása ugyanakkor az adománygyûjtés (és a házbér) volt. Éppen az elõbbi körüli gyakori szabálytalanságok, apró sikkasztások keltették föl igazán a revizorok figyelmét, valamint az egyesület kiadásainak furcsa alakulása. Nem ok nélkül, hiszen csak maga az adminisztráció felemésztette a kiadások fele részét!47 Ami nem is csoda, mivel például az egylet által fenntartott óvoda egyik óvónõje is "az egyesületnél 1800 korona javadalmazással van alkalmazva, a minõt az intézeti óvodáknál alkalmazott óvónõk egyáltalán nem élveznek, s a melyet utóbbiak illetménye meg sem közelít..." - olvasható a tanács 1905-ben lefolytatott vizsgálatának terjedelmes zárójelentésében.48 Összehasonlításként jegyezzük meg, hogy még a Fehér-Kereszt menhelyén foglalkoztatott intézeti orvosok díjazása is elmaradt ettõl az óvónõi fizetéstõl, évi 1500 és 1600 korona között lévén ugyanekkor.49
Vegyük végül szemügyre, hogy miként alakult az iskolai gyermekétkeztetést karitatív jelleggel folytató "Gyermekbarát" egyesület mûködése a századforduló kritikus éveiben. 1897/98. évi teljesítményéhez képest az egyesület nem elõre, sõt inkább hátralépett a jelzett években: valójában csak 1908-ra érte el újra az évi több mint 3 ezer gyermekre kiterjedõ étkeztetést, ami azután 1912-ben 4200-ra emelkedett.50 Azért alakultak a dolgok így, mert a "Gyermekbarát" sem élvezte az állam jótékony támogatását, legföljebb a városét, amely rendszerint évi 4 ezer korona segéllyel járult hozzá a tevékenységéhez. Bevételének, amely tehát szerénynek volt mondható, nagy részét a folytonos adománygyûjtésbõl kellett fedeznie.51
Nem tallózva tovább a kifejezetten nyílt gyermekvédelmi
tevékenységek kifejtõ és nem is túl
nagyszámú, egyszersmind csekély teljesítményû
budapesti jótékony egyesületek között, levonható
a következtetés: a századfordulón intézményesülõ
állami gyermekvédelem végeredményben csak a
lelencgondozásra irányult és érintetlenül
hagyta a szociális gondoskodás összes többi ágát.
Új fejezet a gyermekvédelemben: az állami gyermekmenhely
A Fehér-Kereszt egyesület intézményi hálózatát átvéve 1902 közepétõl Budapesten is megkezdte mûködését a m.kir. Gyermekmenhely. Tanulmányomnak nem feladata, hogy beható vizsgálatnak vesse alá az állami gyermekvédelem ettõl az idõtõl számítható fejlõdésének útját. Nem lenne azonban teljes a kép, amelyet a kizárólagosan egyesületi szociális gondoskodás valamiféle kezdetleges állami gyermekvédelembe történõ átalakulásáról igyekeztem felrajzolni, ha legalább érintõlegesen nem szólnék az utóbbi megindulásáról.
A kezdet elsõ néhány évében a Budapesti m.kir. Gyermekmenhely gondozásába vett csecsemõk és gyermekek száma szélsõséges értékeket mutatott; amíg 1903-ban 13 193 volt a gondozottak száma, 1905-ben már csak 6878 fõ. Közelebbrõl megvizsgálva kitûnik: az állami menhely lényegében tartotta magát ahhoz az 1901-tõl érvényben lévõ elvhez, miszerint törvénytelen származású gyermekek elõtt kell elsõsorban megnyitni a lelencházak kapuit. Az elsõ néhány évben a menhelybe utaltak átlag 70 százaléka ugyanis éppen közülük került ki. Azon a téren sem tûnnek elõ a változás jelei, hogy a menhely végeredményben csak afféle közvetítõ vagy elhelyezõ iroda szerepét töltötte be, hiszen ugyanezekben az években (1903-1905) az állami gondozásba vettek 72-91 százalékát külsõ dajkákhoz továbbították. Érdekes viszont, hogy idõvel csökkenni látszik a cselédleányanyáktól származó beutaltak számaránya (59%ról 48%-ra esik vissza); ám még így is minden második menhelyi gyerek anyja volt cseléd.52
Az állami szociális gondoskodás további területekre történõ kiterjesztése jellemzi az ezt követõ éveket. Elég utalni az elhagyottság fogalmának késõbbi kibõvítésére, az ún. erkölcsi elhagyottság, mint állami védelemre és gondoskodásra jogosító állapot jogi kinyilvánítására. A 60.000/1907. B.M. sz. rendelet, majd ennek nyomában az 1908. évi XXXVI. tc. 15. §-a, valamint az 1913. évi VII. tc. (65. és 66. §-ok) vezették be ezt a fogalmat azzal, hogy az elhagyott gyermek fogalomkörébe vonták a romlásnak kitett vagy züllésnek indult gyermekeket is. Sõt, az 1913-as törvény ide vonta még a 12 éven aluli bûnözõ gyermekeket is. Az ily módon elhagyottként definiált újabb gyermekkategóriák fölötti állami gyámkodást szintén az állami menhelyekre bízták, másra nem is bízhatták, nem lévén egyéb gyermekvédelmi intézmény a korban (Csorna 1929: 174-175; Kun-Marschalkó-Rottenbiller 1911: 9-59).
Az, hogy a menhely, amely eredetileg csupán az elhagyott (talált,
vagyis lelenc) gyermekeket fogadta be, az elsõ világháborút
közvetlenül megelõzõ egy évtized folyamán
mind szûkebb körbõl válogatta gondozottjait, legalább
két következménnyel járt. E következmények
egyike, hogy óriási mérvû intézménybõvítést
tett - vagy tett volna - mindez szükségessé; a másik
következmény az, hogy mivel erre nem vagy csak korlátozott
mértékben került sor, és a rászorulók
nagy száma sem mérséklõdött látványosan
az idõ elõrehaladtával, a korábbiakhoz képest
is szigorodott a kiválasztás: kit vesznek gondozásba
és védelembe. Amire már a századfordulótól
adva voltak bizonyos minták. De e következmények az
állami és a szûkebb keretek között tovább
mûködõ egyesületi (gyermekekkel kapcsolatos) jóléti
tevékenységre tett hatását majd egy másik
tanulmányban kívánom nyomon követni.
Jegyzetek
1. A gyermekkel foglalkozó újabb történeti irodalomról lásd Gyáni 1980.
2. A "Pesti Szegény Gyermekkórház-Egylet" alapszabályai. Budapest Fõváros Levéltára (BFL) TV 1407b. 1473/1907-IX. A "Stefánia" Szegény-Gyermekkórház-Egyesület alapszabályai. Bp. 1912. I.
3. Lásd még Budapest Statisztikai Évkönyve kötetei.
4. A Fõvárosi Szegény-Gyermekkert-Egylet alapszabályai - Statuten des Hauptstädtischen Armenkindergarten-Veresines. Bp. 1885. 1. Az alapszabály, utalva az intézmény német eredetére, magyar és német nyelvû. DBL TV 1407b. 967/1886-IX.
5. A Fõvárosi Szegény-Gyermekkert-Egylet alapszabályai. Bp. 1894.
6. Bp. Stat. Évkv., 1894. 292. és 1898. 381.
8. Lásd még a Budapesti Országos Elsõ Gyermekmenedékhely-Egyesület 8. 1899. évi mûködésérõl. Bp. 1900. BFL IV. 1407b. 1572/1901-IX.
12. BFL TV 1407b. 102/1888-IX.
14. A Fehér-Kereszt Országos Lelencház-Egyesület tizenkettedik jelentése. Bp. 1897. 14. és 30.
16. Az egyesület tizenkettedik jelentése, 20-24.
17. BFL TV 1407b. 952/1887-IX. Külön csomó.
18. Lásd az egyesület évi jelentéseit: uo.
20. A Budapesti közjótékonyság évkönyve 1915. Bp. 1916. 234.
21. Bp. Stat. Évkv., 1898. 381.
22. 1901:VIII. tc. miniszteri indoklása. Magyar Törvénytár 1901. Bp. 1902. 54.
24. Magyar Törvénytár 1901. 54.
25. A végrehajtási utasítás a következõképpen határolta körül az elhagyottság ismérveit lelenc (talált gyerek) vagyontalan árva, aki nem helyezhetõ el árvaházban; akit a szülei nem gondozhatnak, mert kórházban börtönben stb. vannak; akit a szülei (nagyszülei) képtelenek eltartani. Ugyanott, 55.
27. BFL TV 1407b. 1572/1901-IX. A jelentés 4. oldalán.
30. Bp. Stat. Évkv.m 1902. 440.
31. BFL TV 1407b. 163/1904-IX.
32. Bp. Stat. Évkv., 1902. 256.
33. A Bp. Stat. Évkv. kötetei.
34. Az egyesület tizenötödik, 1899. évi jelentése. Bp. 1901. 15.
35. Fehér Kereszt, 1901. október 1. 2. sz. 2.
43. Fehér Kereszt, 1901. október 1. 2. sz. 5.
46. Bp. Stat. Évkv., 1902. 256.
48. BFL TV 1407b. 1388/1897-I.
50. egyesület évi jelentései; uo. 952/1887-IX. Külön csomó.
51. Bp. Stat. Évkv., 1902. 256.
52. A Bp. Stat. Évkv. kötetei.
Szakirodalmi hivatkozások
Ariés, Philippe 1978. A gyermek és a családi élet az ancien régime korában. In: Uõ: Gyermek, család, halál. Tanulmányok. Budapest: 7-319.
Csorna Kálmán 1929. A szociális gyermekvédelem rendszere. Budapest
Deutsch Ernõ é.n. Közlemények a gyermekvédelem és a gyermekhygiene körébõl. I. Budapest Gyáni Gábor 1980. Gyermeksors a történelemben. Világosság, július, 443-446
Gyáni Gábor 1987-88. Nõi munka és család Magyarországon (1900-1930). Történelmi Szemle, 3.
Heller Farkas 1923. Magyarország socialpolitikája. Budapest
Katus László 1991. Budapest népesség-növekedésének forrásai a 19. században. In: Somogyi Éva (szerk.) Polgárosodás Közép-Európában. Budapest
Key, Ellen 1976. A gyermek évszázada. Budapest
Létay Miklós 1993. Az utca népe Pest-Budán (1848-1914). Budapest
Kún Béla-Marschalkó János-Rottenbiller Fülöp 1911. A fiatalkorúak támogatására hivatott jótékonycélú intézmények Magyarországon. Budapest
Melly Béla 1913. Az árvaszék hivatása a gyermekvédelemben, különösen a házasságon kívül született gyermekek védelmében és a prostitúció elleni küzdelemben. Budapest
Vargha Gyula (szerk.) 1880. Magyarország egyletei és társulatai 1879-ben. Budapest
Vörös Károly 1991. Három vázlat Budapest társadalomtörténetébõl a dualizmus korában. Tanulmányok Budapest Múltjából, XXIV.