A mai magyar szociológusok érdeklõdéssel és némi nosztalgiával tekinthetnek vissza a második világháborút megelõzõ évtized leíró szociológia irodalmára, amibõl a jelenlegi társadalomkutatás gyökerei eredtek. Noha a magyar szociológiának érdemes mûvelõi voltak már a huszadik század elsõ két évtizedében (Braun Róbert, Farkas Gejza, Jászi Oszkár és mások), hatásuk eltûnt abban a szellemi légkörben, amelyet a Horthy-rezsimnek a szociológia iránti ellenszenve teremtett. A szociológiai kutatás folytonosságának megszakadása miatt a harmincas évek szociográfusainak újból kellett kezdeniük e tudományág alapjainak lerakását, és ezért õk joggal tekinthetõk a mai társadalomkutatás elõfutárainak. E tanulmánynak az a célja, hogy az iparszociológia hõskorának a szereplõit bemutassa, munkásságukat röviden áttekintse és értékelje.

Ez az áttekintés fõleg három forrásmunkára támaszkodik. Megjelenésük sorrendjében: Rézler Gyula Falukutatások és szociográfusok címû kritikai szemle (1943); Gondos Ernõ (szerk.) A valóság vonzásában címû két kötetes antológiai (1963); Litván György (szerk.) Magyar munkásszociográfia (1974). Gondos Ernõ, mivel fõleg ideológiai célokat kívánt szolgálni mûvével, olyan írásokat is beválogatott, amelyek fõként propaganda jellegûek voltak. Ugyanakkor helyet adott néhány szerzõnek, akik az ipari munkások helyzetét módszeres megközelítéssel vizsgálták.

Gondos két kötetes antológiájának az elsõ kötetében jelentette meg a második világháborút megelõzõ szociográfiákat vagy kvázi-szociográfiákat. Elõszavában kijelentette, hogy a "szociográfiát hazánkban olyan írások tették népszerûvé, amelyek tulajdonképpen nem is szociográfiák". Ezzel okolja meg olyan írások beválogatását, amelyek riportázsnak vagy egyenesen propagandának minõsülnek. Gondos láthatólag nem értett egyet a Népszava egy korábbi számában közölt meghatározással, amely szerint "A szociográfia nem lírai közlés gazdasági és társadalmi helyzetrõl elirodalmiasított formában, hanem a társadalomtudomány egyik legridegebb, megfigyeléseken alapuló... segédtudománya". Gondos Gereblyés László és Bálint György írásait "a kommunista agitáció részeként" méltatja. De dicséretére legyen mondva, hogy jelen tanulmány szerzõjének, aki 1963-ban még nem kívánatos személynek számított Magyarországon, egyik korábbi szociográfiáját is megjelentette antológiájának elsõ kötetében.

Tudományos kutatói hátterének megfelelõen Litván György mellõzte a válogatásból az elsõsorban politikai és ideológiai jellegû írásokat, és a mûvek módszerességét vette tekintetbe. Antológiája a mûfaj reprezentatív munkáit foglalja magában. A kötet az 1888 és 1945 közötti korszakra terjed ki. E tanulmány, célkitûzésének megfelelõen, csak a két világháború között megjelent szociográfiákat veszi figyelembe. De Litván arra is felhívja a szakma mûvelõinek a figyelmét, hogy 1920 elõtt is számos szociográfiai jellegû írás jelent meg, amelyeket érdemes lenne módszertani szempontból is tanulmányozni.

Litván az antológiájában kiadott tanulmányokat nemcsak azon az alapon válogatta össze, hogy egy bizonyos idõkereten belül láttak napvilágot, hanem a módszerességüket is figyelembe vette. Ahogy antológiájának elõszavában megjegyzi: "A magyar munkássággal foglalkozó irodalom - amelyet csak bizonyos leegyszerûsítéssel vonhatunk a szociográfia gyûjtõneve alá - értékben és mûfajában rendkívül heterogén: a száraz bérstatisztikától a mélyre ható szociológiai elemzésig, a nyomort festõ, érzelgõs vagy agitatív publicisztikától a magasrendû szépirodalmi ábrázolásig terjed... Gyûjteményünkben, rendeltetésének megfelelõen, ennek az irodalomnak csak abból a részébõl válogattunk, amely tudományosan, vagy legalábbis bizonyos módszerességgel nyúl a tárgyához."

E két antológia szerkesztõinek válogatási szempontjait figyelembe véve az a következtetés adódik, hogy Litván kötetébõl a legtöbb írás felhasználható, ezzel szemben Gondos szemelvényei szûrésre szorultak.

A falukutatók és szociográfusok mûfaját tekintve alapvetõen különbözik a fentebbi két antológiától. Azok szemelvényeket közöltek válogatásuk területérõl, ennek pedig az volt a célja, hogy a harmincas évek szociográfusait bemutassa és mûveiket kritikailag elemezze.

A továbbiakban az idézett három forrásmunka alapján azokat a tanulmányokat tekintjük át röviden, amelyek hozzájárultak a munkásszociográfia harmincas évekbeli újjáépítéséhez.

Köztudomású, hogy az elsõ világháborút követõ 10-15 évben a társadalomkutatás általában, és az ipari viszonyok tanulmányozása különösen, bénult állapotban volt. A hivatalos intézmények, beleértve az egyetemeket, nemcsak ellenszenvvel nézték az ilyen irányú tevékenységeket, de ha módjukban állt, meg is akadályozták. A politikai légkör enyhülésével és a társadalmi problémák iránti érdeklõdés megélénkülésével azonban - különösen a harmincas évek közepétõl - egyre több elszánt és motivált fiatal vállalkozott a munkaviszonyok különbözõ szempontú tanulmányozására. A munkásszociográfia hõskora tulajdonképpen mintegy 15 évre szorítkozik. Azokat a tanulmányokat, amelyek meghatározták ennek a másfél évtizednek a jellegét, megjelenésük sorrendjében mutatjuk be.

Zentay Dezsõ 1931-ben megjelent, háztartási statisztikát alkalmazó tanulmányával vívta ki a helyét a korszak szociográfusai között. Hivatásos statisztikus volt, akit a Tanácsköztársaságban való szereplése miatt bocsátottak el állásából. 1945-ig, amikor átvette a Statisztikai Hivatal vezetését, az Építõipari Munkások Szakszervezetének statisztikusaként dolgozott. Említett munkájában ötven budapesti munkáscsalád bevételeinek és kiadásainak alapján rajzolta meg ennek a talán reprezentatívnak nem mondható csoportnak a gazdasági helyzetképét. Módszerességéhez nem fér kétség.

Molnár Erik minden ideológiai elkötelezettsége ellenéré a munkástársadalom élesszemû és objektív megfigyelõjének bizonyult. A Korunk 1933-as évfolyamában álnéven megjelentetett tanulmánya az úgynevezett munkásarisztokráciának (nyomdászok stb.) a munkásmozgalomhoz való viszonyát oknyomozó módszerrel elemzi. Fõ témájával összefüggésben az ipari és szakmai kategóriákban fizetett évi átlagos béreket is összehasonlítja és felhívja a figyelmet a köztük mutatkozó szóródásokra.

Egy másik írásban, amelyet a Gondolat közölt 1935-ös évfolyamában, a magyar ipari munkásosztály szerkezetében bekövetkezett változásokat érzékelteti statisztikai adatok tükrében. Elsõsorban a különbözõ munkáskategóriák - a nagyipari és kisipari munkások, tanult és tanulatlan munkások, férfi és nõi munkások - egymáshoz viszonyított számarányában bekövetkezett eltolódásokat mutatja be 1921 és 1933 között. Ezeket a számszerû változásokat a termelõerõk fejlõdésével magyarázza. Bár marxista tételekbõl indul ki, a statisztikai adatgyûjtés és az adatok elemzése feltehetõen korrekt.

Gerebélyes László ugyancsak beírta nevét a második világháború elõtti munkászociográfia krónikájába. Míg a textilgyári dolgozókról szóló benyomásait irodalmi karcok mûfajában írja le, addig az építõiparban dolgozó munkások viszonyait ismertetõ tanulmányában, amelyet a Válasz 1937-es évfolyamában közölt, a szociográfia módszereit alkalmazza. Az építõipar általános helyzetének bemutatása után az egyes szakmák (ács, betonmunkás stb.) munkaviszonyait jellemzõ statisztikai adatokat elemzi. Tanulmányát az építõipari munkások mozgalmi életének leírásával fejezi be.

Jahn Ferenc 1937-ben megjelent mûvében, a Kispest szociográfiájá-ban a külváros demográfiai képét vázolja fel. Bár az egész város lakosságának társadalmi, gazdasági helyzetét tükrözõ adatokra támaszkodik, Jahn tanulmánya közvetve a munkásszociográfia mûfajához áll közel, mivel Kispest abban az idõben elsõsorban munkástelepülésnek számított.

Szécsi János a fõvárost még a harmincas években körülvevõ szükséglakás-telepek lakóinak a helyzetét tette nyilvánossá az Ország Útja 1938 decemberi számában. Különbözõ szempontokból - a családok nagysága, vallása, keresete - vizsgálta meg ennek az amorf társadalmi csoportnak az összetételét és viszonyait.

Jordánszky Lajos a téglagyári munkásokról szóló leírása - a Korunk 1939-es évfolyamában jelent meg - egy téglagyárban felvett mintán alapszik. A gyárban foglalkoztatott 240 munkásnak mintegy a fele szolgáltatott adatokat. Ezek alapján a szerzõ áttekinti a munkások kor, nem, nemzetiség és bérkategóriák szerinti megoszlását. Az olvasó világos képet kap egy munkáscsoport demográfiai és gazdasági viszonyairól.

Reitzer Béla és Rostás Ilona 1940-ben Ezer munkás a szabadidejérõl címmel monográfiájukban egy addig elhanyagolt témakört tanulmányoztak a statisztikai módszerek szigorú alkalmazásával. Reitzer nem folytathatta tovább munkáját, mivel a háborúban életét vesztette. Úttörõ kezdeményezését a második világháború után Szalay Sándor folytatta nemzetközi viszonylatban is. Mellesleg Reitzer a Szegedi Munkaközösség egyik alapító tagja volt. Míg Erdei Ferenc és Ortutay Gyula a falut és néprajzát tanulmányozták, Reitzert az ipari dolgozók problémái foglalkoztatták.

Földes Ferenc alapvetõ szociográfiai munkásságával bizonyította be, hogy az ideológiai meggyõzõdés összeegyeztethetõ a módszeres kutatással. Eltökélt kommunistaként is képes volt arra, hogy a társadalmi viszonyokat objektíven szemlélje. A Munkásság és parasztság kulturális helyzete Magyarországon (1941) címû mûvében a fõiskolákat látogató munkás származású fiatalok társadalmi rétegzõdésérõl és anyagi viszonyairól számolt be. Miután a társadalmi felemelkedésnek az egyik alapfeltétele bizonyos kulturális és tanulmányi színvonal elérése, Földes könyve hozzájárult a társadalmi kapillaritás szociológiai problematikájának hazai megvilágításához.

A teljesebb áttekintés érdekében indokolt azoknak a szociográfiai munkáknak a bemutatása is, amelyek a jelen írás szerzõjének nevéhez vagy kezdeményezéséhez fûzõdnek. A téglagyári és a cukorgyári munkások szociális helyzetét feltáró tanulmányokban, amelyeket Kelet Népe közölt 1938-ban és 1939-ben, e szerzõ kísérletet tett olyan kutatási módszer megfogalmazására, amely felhasználhatónak bizonyult a többi iparágban foglalkoztatott munkáscsoportok helyzetének felmérésére is. Erre akkor nyílt alkalom, amikor 1939-ben egy munkacsoport, amelynek tagjai elsõsorban a Teleki Pál által felállított Miniszterelnökség Gazdaságtanulmányi Osztályának munkatársai közül kerültek ki, e szerzõ kezdeményezésére elhatározták, hogy a munkások helyzetét a fõ iparágakban összehasonlító módszerrel fogják felmérni. Ennek az együttmûködésnek az eredményei napvilágot láttak a Magyar gyári munkásság - Szociális helyzetkép címû gyûjteményes kötetben, amelyet a Közgazdasági Társaság az 1940-es könyvnapra adott ki. A kötet egy összefoglaló bevezetõ fejezetet és tíz monográfikus jellegû írást foglal magában. Mindegyik nagyjából azonos módszerrel vizsgálta meg a gyáripar egy-egy alapvetõ ágában foglalkoztatott munkások társadalmi, gazdasági és kulturális helyzetét. Az iparágbeli munkások szervezettsége és az akkor mûködõ munkásszervezetek közötti megoszlása is a vizsgálat tárgyát képezte.

A fenti gyûjteményes kötet megírásában részt vevõ munkacsoport néhány tagja érdekes és akkor elõre nem látható életpályát futott be. Notel Rudolf közgazdász, aki a vasipari munkások helyzetérõl számolt be, a háború után a Magyar Nemzeti Bank egyik vezetõ tisztviselõje lett. Miután néhány évig Gunnar Myrdal Nobel-díjas svéd közgazdásszal dolgozott, az Egyesült Nemzetek egyik közgazdasági tanácsadójaként mûködött Genfben. Olti Vilmos, aki a faipari munkásokról írt, hírhedt vérbíróként írta be a nevét az ötvenes évek történetébe. Hegedüs Dániel, az autodidakta bõrgyári szakmunkás, késõbb a szakszervezeti mozgalomban játszott szerepet. Bán Imrét, aki a szénbányászok helyzetét mérte fel, a nyilasok ölték meg 1944 telén. Csikós-Nagy Béla karrierje nem szorul ismertetésre. Jelen írás szerzõje akkoriban azt remélte, hogy a szociológia vagy szociálpolitika tanszékrõl fog majd annak idején visszavonulni.

Ehelyett politikai nyomásra kénytelen volt az országot elhagyni és mûködését az Egyesült Államokban folytatni.

Visszatérve a negyvenes évek elejére, e szerzõ a Magyar gyári munkásság-ban alkalmazott módszert és szerkezetet használta fel a Kammer Textilgyár munkásai helyzetének tanulmányozására egy monográfia keretében, amely 1943-ban jelent meg Egy magyar textilgyár munkástársadalma címen. A tanulmány egyik lényeges vonása a minta nagysága és reprezentatív volta. 1942 nyarán, amikor az adatfelvétel történt, mintegy 1200 munkás dolgozott a gyárban. Közülük 940 munkás válaszolta meg a három oldal terjedelmû kérdõívet. Addig ez volt a legnagyobb méretû minta, amelyre egy munkásszociográfia támaszkodhatott. Ennek az volt az oka, hogy a szerzõ nemcsak a gyárvezetõségtõl kapott teljes szabad kezet, de a szakszervezet támogatását is élvezte. (Nincs szükség itt e tanulmány részletes ismertetésére, miután az érdeklõdõ megtalálhatja a Statisztikai Könyvtárban vagy a Széchenyi Könyvtárban.) Érdekes, hogy a Népszabadság a hetvenes évek közepén egy hat cikkbõl álló sorozatban összehasonlította az egykori Kammer gyár 1943-beli munkásviszonyait a hetvenes évekre jellemzõ helyzettel, és az eredeti tanulmány módszerére támaszkodott.

Az alábbiakban megkíséreljük, hogy a harmincas évek munkásszociográfusait mint sajátos csoportot mutassuk be. Elõzményként részben a szerzõnek a Szociológia 1972-es évfolyamában "Magyar város- és üzemszociológia" címen megjelent tanulmányában tett megállapításokra indokolt hivatkozni. A cikk a jelenleginél szélesebb keretek között mozgott, amennyiben mind a városi, mind az üzemi szociográfia területén megjelent írások kritikai elemzését tartalmazta, ez a mostani írás viszont kizárólag a korabeli munkásszociográfiákra szorítkozik. Az utóbbi csoport feltehetõleg mind mûfajilag, mind módszertanilag homogénebb.

Ha az elsõ részben bemutatott kilenc szociográfust jelen írás szerzõjével és a Magyar gyári munkásság címû monográfia megírásában közremûködõ munkatársakkal együtt tekintjük, akkor a harmincas évek munkásszociográfiáját 19 író munkásságával reprezentáljuk. E szám jelentõsége nagymértékben csökken, ha figyelembe vesszük, hogy ezeknek a kutatóknak a nagy többsége csak egyetlen mûvel járult hozzá a kor szociográfiai irodalmához.

Ezt a megállapítást az indokolja, hogy jellezzük: nem volt alkalmuk arra, hogy kutatási és adatelemzési módszereiket továbbfejlesszék újabb mûvekben és ezáltal magasabb szintre emeljék a harmincas évek szociográfiájának tudományos színvonalát.

Az egyik oka annak, hogy a legtöbb munkásszociográfus egy mû megírása után abbahagyta az ilyen irányú tevékenységet, a harmincas évek társadalomkutatásának sajátos körülményeiben rejlik. A két világháború között az összes nyugati és középeurópai államok közül Magyarország volt az egyetlen, ahol intézményes társadalomkutatás nem létezett. Az akkoriban érvényben lévõ közpolitika a szociológiát mûvelõ intézményeket nem hogy támogatta volna, de egyenesen meggátolta létrejövetelüket. Ez a tudománypolitikai helyzet nem adott lehetõséget és alkalmat a harmincas évek szociográfusainak arra, hogy kutatásaikat egy tudományos intézmény fizetett munkatársaként teljes idõben folytathassák. A 19 munkásszociográfus közül csak néhányan részesültek olyan formális egyetemi képzésben, amely felkészítette õket a módszeres társadalomkutatásra.

Szociológiai tanszékek, kutatóintézetek hiányában e tudomány mûvelése néhány lelkes autodidakta amatõrre maradt, akik elindulásukkor vajmi keveset értettek a társadalomkutatás elméletéhez és alkalmazásához. Néhányuk a szociográfiával rokon közgazdasági és statisztikai tudományágakban tevékenykedett és az ott elsajátított módszereket használta fel a szociográfiai kutatásaiban. A többség vagy nem végzett egyetemet, vagy olyan szakmát tanult (orvos, üzletember), amelynek kevés köze volt a társadalomtudományokhoz. Mindnyájukat az jellemezte, hogy szociográfiai tevékenységüket a fõfoglalkozásuk után fennmaradt szabadidejükben folytatták.

A formális társadalomtudományi képzés hiánya is magyarázza a korabeli szociográfusok módszerességében megmutatkozó fogyatékosságokat, különösen ha módszerüket a mai fejlett kvantitatív és analitikus módszerekhez hasonlítjuk. Ha tekintetbe vesszük mindazokat a körülményeket, amelyek a legtöbb akkori szociográfus munkáját megnehezítették, akkor voltaképpen figyelemre méltó teljesítményként értékelhetjük munkásságukat. Amit elértek, az szinte kizárólag elkötelezettségüknek és a társadalmi problémák iránt érzett felelõsségüknek köszönhetõ.

A munkásszociográfusok részben ideológiától, részben a társadalmi tények megismerésének vágyától vezetve, szembenéztek koruk problémáival és az ipari munkások helyzetét feltárva hozzájárultak e problémák lehetséges megoldásához. Ha mûveik módszeressége és színvonala mai szemmel nézve kétségtelenül hagy kívánnivalót maga után, ez nem feledtetheti azt a tényt, hogy úttörõ munkásságukkal beírták nevüket a magyar társadalomkutatás történetébe.

* A MSZT Gazdaságszociológiai Szakosztályában 1993. október 28-án tartott elõadás magyarított változata.