A korábbi kongresszusokhoz hasonlóan most is kiválasztott az ISA vezetõsége egy fõtémát a kongresszus számára, ezúttal az esetben "Vitatott határok és változó szolidaritások" (Contested boundaries and shifting solidarities) címmel. Mi van a fõcím mögött, miért döntött az ISA e téma mellett? Vitathatatlan szerepe volt ebben a közelmúlt évek világtörténeti eseményeinek, amilyenek egyrészt a hidegháború vége, a szovjet birodalom összeomlása, a Kelet-Európában és a világ más részein fellobbant nemzeti és vallásfelekezeti konfliktusoknak, másrészt a nemzetállamok feletti regionális egységek, elsõsorban az Európai Unió megnövekedett szerepe és az a folyamat, amit a világ globalizálódásának szoktak neveznek.

A szociológia számára az Európában az elmúlt évszázadokban kialakult nemzetállamok sokáig a tudományos vizsgálat természetes egységei voltak. A társadalmi egyenlõtlenségeket, a politikai mozgalmakat, a deviáns viselkedés gyakoriságát stb. túlnyomó részben egy-egy ilyen nemzetállam keretei között vizsgálták és magyarázták. Ma viszont azt látjuk, hogy a múltban kialakult nemzetállamok meghatározó szerepe csökken, egyrészt nagyobb regionális egységekben, sõt világméretekben bonyolódnak a társadalmi folyamatok, az államhatárokon túlnyúlnak a gazdasági, politikai és emberi kapcsolatok, másrészt újra nõtt a nemzeti társadalmaknál kisebb társadalmi közösségek szerepe. Ilyenek a nemzetiségi és etnikai csoportok, vallásfelekezeti közösségek, kisrégiós és lakóhelyi társadalmak. Felfigyeltünk arra, hogy az egyén nem csak egy kitüntetett közösség, a nemzetállam, hanem mellette számos más, kisebb-nagyobb közösség iránt is érezhet szolidaritást.

A világkongresszus tehát tükrözte a világ szociológiájában az elmúlt években megfigyelhetõ szemléletváltozást, amely a nemzet, az etnikum, a vallás iránti érdeklõdés megerõsödésében nyilvánult meg. Ezt úgy is felfoghatjuk, mint egészséges ellenreakciót a marxista elmélet egyoldalúságaival szemben. Eszerint ugyanis, mint jól tudjuk, a gazdasági alapok a meghatározóak, az olyan tudati jelenségek, mint a nemzeti érzés, az etnikum, a vallás a gazdaságtól függõ felépítményhez tartoznak, ezért csupán másodlagos jelentõségûek lehetnek. A marxizmus szerint a társadalom szerkezetének alapvetõ egységei az osztályok, hozzájuk képest a nemzeti és etnikai, valamint vallásfelekezeti csoportok jelentõsége elhanyagolható, annál is inkább, mert fokozatosan el fognak tûnni. Az elmúlt években azonban ennek az ellenkezõjét kellett - sokszor nagyon fájdalmasan - megtapasztalni: a nemzeti, etnikai és vallásfelekezeti konfliktusok sok helyütt kiélezõdtek, miközben sok szociológus azt állítja, hogy az osztálytudat gyengül. Ezt különösképpen drámai módon aláhúzta az, hogy nem csak a boszniai véres konfliktus zajlik közvetlen szomszédságunkban, hanem éppen a kongresszus idején került sor a ruandai népirtásra. Reggelenként és esténként drámai képeket lehetett látni a televízión a milliós nagyságrendû ruandai menekülthullám nyomorúságáról.

A két plenáris ülés elõadásai a fõtémát járták körül különbözõ nézõpontokból. T. K. Oomen elõször azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy mennyiben beszélhetünk a világ globalizálódásáról, a határok általános leépülésérõl. Hangsúlyozta, hogy a szegény országokból a gazdagokba irányuló nemzetközi vándorlásnak nagyon kemény határok állják az útját. Hasonlóan nehezen átjárható határok választják el egy-egy társadalmon belül a kirekesztett társadalmi csoportokat a társadalom egészétõl, például az Egyesült Államokban a feketéket és indiánokat, Indiában az érinthetetlen kaszt tagjait. Az idegenek és kitaszítottak iránt való nyitottság és segítõkészség példájaként említette az irgalmas (angol fordításban: "jó") samaritánus bibliai történetét, aki kész volt a tõle etnikailag idegen embertársán azonnal segíteni. Rámutatott arra is, hogy az emberek közötti határok leépítésének feltétele az élet és a társadalom különbözõ dimenziói közötti határoknak, a különbözõ tevékenységek és intézmények autonómiájának az elismerése. A vallási fundamentalizmus és a szekuláris totalitarizmus egyaránt hajlamos ezeket az autonómiákat tagadni, és a vallási vagy a politikai szféra totális uralma alá hajtani a társadalmi élet más területeit.

N. Luhmann viszont azt fejtegette, hogy a 20. században a rétegzõdés, a társadalmi egyenlõtlenség helyett a befogadás (inclusion) és kirekesztés (exclusion) vált az emberi társadalmak központi problémájává. Ez pedig a funkcionális differenciálódással függ össze, azzal, hogy társadalmainkban igazságtalan rétegzõdés létezik. Más szóval nem a kizsákmányolás és az elnyomás, hanem az elhanyagolás a modern társadalmak legsúlyosabb problémája. Az elhanyagolás és kirekesztés - amelyeket globális méretekben is értelmezhetünk - okozza a személyi és társadalmi, etnikai vagy vallási identitás felfokozott vágyát egyes csoportokban.

A. Touraine némileg másképpen látja a globális világtársadalom kialakulását. A világ szerinte a fogyasztás és a kommunikáció autópályái által összekötött elkülönülõ gettókból áll, az utóbbiakat sok esetben autoritárius módon kormányozzák, vagy káosz és háború uralkodik bennük. A piac világméretû gyõzelme egyidejûleg kirekesztettséget hoz létre, ezek annál fájdalmasabbak, minél inkább érvényesül az az individualista álláspont, hogy a piaci viszonyok vesztesei maguk felelõsek sikertelenségükért. A jövõ világméretû társadalmában el kell ismerni az egyének és csoportok jogát arra, hogy saját kultúrájuk szerint alakítsák életüket, ez védheti meg a társadalmi racionalizáció káros mellékhatásaitól. A "szabadság, testvériség, egyenlõség" helyett a "szabadság, különbözõség, szolidaritás" hármas jelszót javasolta.

W. J. Wilson az amerikai nagyvárosokban az etnikai kisebbségek, szegények, elesettek által lakott városrészek népességének kirekesztettésével foglalkozott. Úgy látta, hogy az európai nagyvárosokban még nincs hasonló fokú nagyvárosi szegregáció, de az ilyen irányú tendencia jeleit már látni lehet. Kívánatos lenne, hogy az európai országokban elkerülni az Egyesült Államokra jellemzõ nyomornegyed-szegregációt és az ezzel járó igen súlyos társadalmi problémákat.

A záró plenáris ülésen, amely mintegy összefoglalta a kongresszus tanácskozásait S. B. Eisenstadt arról beszélt, hogy a nyugat-európai és észak-amerikai régión kívüli országokban az elmaradottság, a gazdasági függõség és a kiegyensúlyozatlan fejlõdés következtében a demokratikus intézmények gyengék, nehezen képesek betölteni alapvetõ funkciójukat: a különbözõ érdekek közvetítését és integrálását. S. E. Ibrahim megkérdõjelezte S. Huntington-nak azt a közelmúltban kifejtett tézisét, hogy a következõ évszázadban a civilizációk - egyebek között az európai és a mohamedán civilizáció - közötti küzdelmek, sõt háborúk fogják a világ történelmét meghatározni. A mohamedán kulturális hátterû országok társadalmai nagyon változatosak, korántsem általános és szükségszerû a vallási fundamentalizmus uralma bennük. Én magam, aki két hiányzó elõadó helyére léptem be N. Smelser kérésére, arról beszéltem, hogy Kelet-Közép-Európában az elmúlt évtizedek totalitárius és autoritárius politikai rendszerei egyrészt igen merev határokat hoztak létre az országok között, és azokon belül a társadalmi csoportok között, másrészt minden "állam alatti" szolidaritás lerombolására törekedtek, ezért a határok leépítése és a civil társadalmi szolidaritások újjáépítése különösen akut feladat (Magyar Nemzet, 1994. augusztus 18. 14. old.).

N. J. Smelser négy nagy forradalmi folyamatot különböztetett meg a mai világban. Ezek: 1. a gazdasági növekedés a piac-orientált kapitalizmus alapján, 2. a demokratikus forradalmak harmadik hulláma, az 1974. évi portugáliai forradalomtól a volt Szovjetunió területén és Kelet-Európában végbement politikai átalakulásokig, 3. a szolidaritások és identitások forradalma, más szóval a régión, valláson, fajon, etnikumon, nyelven, nemen és életstíluson alapuló "nemzeten-aluli" szolidaritások megerõsödése a nemzeti szolidaritások rovására, 4. a környezeti forradalom, annak a gondolatnak a térhódítása, hogy a természeti környezetet védeni kell a fenntartható fejlõdés érdekében. A négy forradalom közös gyökere az egyéni akciók és választások megnövekedett szerepe. Ugyanakkor ellentmondások is vannak közöttük. A kapitalizmus világméretû gyõzelme állandósítja a nemzeteken belüli osztályok és csoportok közötti, valamint a nemzetek közötti szélsõségesen nagy egyenlõtlenséget. A világkapitalizmus kifejlõdése és a "nemzeteken-aluli" szolidaritások újraerõsödése felülrõl és alulról sorvasztja a nemzetállam szuverenitását. A gazdasági növekedés a természeti környezetet veszélyezteti. "Egyszóval - mondta N. Smelser - a kongresszust lezáró gondolataim nem különösképpen vidámak. Ez azonban érthetõ, mert a világ sem különösen vidám ebben a pillanatban. Egy azonban biztos. Mi, szociológusok a stratégiailag legjobb helyzetben vagyunk azok között, akik a társadalmi világot meg akarják érteni, e megértés alapján definiálni akarják és e definíció alapján meg akarják határozni a fejlõdés irányát. Hacsak fel nem adjuk történelmi küldetésünket, azt fogják tõlünk várni és azt várjuk el mi is magunktól, hogy megtaláljuk az értelmét ennek a zavarba ejtõ világnak és ezáltal részei legyünk a világ vezetésének, amikor ez a világ megpróbál megbirkózni az általa létrehozott gazdasági, politikai és társadalmi realitásokkal."

Egyetlen résztvevõ természetesen képtelen beszámolni a kongresszuson történtekrõl, arról, hogy milyen érdekes elõadások hangzottak el 6 szimpózium, 47 kutatási bizottság, 7 munkacsoport, 6 tematikus csoport ülésein, valamint a 16 ad hoc ülésen. Ezért az alábbiakban - természetesen azoknak az üléseknek az alapján, ahol jelen voltam - két témakörre összpontosítva adok képet a programról. Ezek: 1. a fõtémával kapcsolatos elõadások, 2. a Kelet-Európára vonatkozó elõadások.

A nemzeti szolidaritással és identitással igen sok ülésen foglalkoztak, ami jelzi, hogy ez a témakör a korábbi évtizedes elhanyagoltságból hirtelen a szociológiai érdeklõdés középpontjába került. Az elõadások nagyon különbözõ, sõt ellentmondó tényeket és értelmezéseket mutattak be. Nekem különösképpen érdekesnek tûnt E. Tryakiannak az a megállapítása, hogy jelenleg és várhatóan a közeljövõben is a nemzetek esetében nemcsak "naplementének", hanem "napkeltének" is tanúi vagyunk és leszünk. A nemzeti szolidaritás-érzés fellángolásának példái között említette Nagy Imre és mártírtársai újratemetését.

J. Beckford a vallással foglalkozó ülésen fejtette ki, hogy korábban sokan jósolták a primer társadalmi kapcsolatokon, közöttük a vallási közösségen alapuló társadalmi szolidaritások háttérbe szorulását a szekunder kapcsolaton alapuló szolidaritásokkal szemben. Ezt az állítást és a kétféle kapcsolat szembeállítását azonban eltúlzottnak tartotta, és azt hangsúlyozta, hogy érdemes lenne alaposabban kutatni a vallás szerepét a társadalmi szolidaritás és az identitás megteremtésében.

Miközben a nemzeti és etnikai, valamint vallási identitás szerepe legalábbis nem csökken, sõt, egyesek szerint nõ, nem kevés szociológus az osztályszolidaritás gyengülését figyeli meg különbözõ fejlett országokban. A vita az International Sociologyban, az ISA folyóiratában indult meg egyfelõl Clark és Lipset, másrészt Hout és szerzõtársai, valamint Pakulski tanulmányaival, és a kongresszuson is folytatódott. A Társadalmi Rétegzõdés Kutatási Bizottság egy teljes ülést szentelt a kérdésnek. S Hradil az V. szimpózium keretében tartott elõadásában három nagy paradigma egymásra következését írta le a 20. századi szociológiában: 1. a század elejétõl az 1960-as évekig a "vagyon paradigma" uralkodott, a vagyoni és jövedelmi különbségekben látták a társadalmi szerkezet és az egyenlõtlenségek legfontosabb dimenzióját, 2. az 1970-es években a "jóléti pradigma" került elõtérbe, amely a társadalmi indikátor fogalomra támaszkodva többdimenziós jólét-fogalmat használt és szubjektív mutatókkal, közöttük az elégedettséggel is vizsgálta a rétegzõdést, 3. legújabban a különbözõ életstílusú csoportokat tekintik a gazdag és modern társadalmak tagozódása legfontosabb kritériumának.

A nemzeti és etnikai, valamint vallási csoportok és az osztályok a makroszintû szolidaritás és identitás alapjai, ugyanígy a család a mikroszinten megnyilvánuló szolidaritás és identitás kerete. Mint minden korábbi világkongresszuson, a Családszociológiai Kutatási Bizottság programja a leggazdagabbak közé tartozott, a látogatottság igen nagy volt, ugyanakkor a családra vonatkozó álláspontok nagyon nagy mértékben különböztek egymástól, sõt ellentmondtak egymásnak. A két szélsõ álláspont - egyrészt, hogy a család fokozatosan elhal és eltûnésre érdemes intézmény, odáig, hogy a család a makrotársadalom egészséges mûködéséhez elengedhetetlenül szükséges intézmény, és a családi értékek reneszánszát figyelhetjük meg - között a legkülönfélébb nézeteket hallhattuk az elõadásokban és vitákban. Nekem azonban úgy tûnt, hogy a többség egyetért abban, hogy a családi együttélés formái erõsen változnak és pluralizálódnak, de a család intézménye rendkívüli tartósságot mutat, és a "két szülõ+gyermekek" típusú család változatlanul a leggyakoribb tényleges családforma (legalábbis a legtöbb felnõtt életének egy hosszú szakaszában), és hogy - amint F.-X. Kaufmann mondta - a modern társadalmak "strukturálisan kíméletlenek" a gyermekes családokkal szemben, nagyon nagy mértékben és talán egyre inkább megnehezítik a gyermekvállalást és nevelést.

A II. szimpózium a piacok és az államok viszonyát vizsgálta a megváltozott körülmények közt. A jóléti politikával foglalkozó ülésen P. Flora kiemelte, hogy a jóléti politikák a nemzetállamok keretei között alakultak ki, a nemzeti szolidaritás érzése képezte az alapját annak, hogy a társadalom egyik része hajlandó volt adójával és társadalombiztosítási járulékfizetéseivel a társadalom másik részét anyagilag támogatni. Kérdésesnek látta, hogy a nemzetállamoknál nagyobb keretekben, például az Európai Unióban ki lehet-e rövid idõn belül alakítani az egységes jóléti szolgáltatásokat és az ehhez szükséges szolidaritás érzését. M. Kohli vizsgálta az állam, a piac és a családok egymáshoz viszonyított szerepét a nemzedékek közötti transzferekben, az idõs emberek megélhetésének biztosításában. Szkeptikusnak tûnt azt illetõen, hogy az állami szerepvállalás ezen a téren lényegesen csökkenthetõ. Ezen az ülésen hallottam elõször az Európában honos két jóléti politikai koncepció igen találó elnevezését: 1. a "stockholmi szociáldemokrata" és 2. a "brüsszeli funkcionalista" orientáció megkülönböztetését.

Nem lehet azon csodálkozni, hogy a kongresszuson igen sokan - nem csak a rendezõ ország , hanem más országok elõadói is - foglalkoztak a volt szocialista országok átalakulásával, hiszen az ezekben lezajló viharos változások mintegy "szociológiai laboratóriumot" kínálnak a kutatóknak a tendenciák és összefüggések megfigyelésére, az elméleteknek empirikus adatokkal való ellenõrzésére. Egy kétrészes ad hoc ülés a változások globális leírására és értelmezésére tett kísérletet (Gratoff, Krause-Headey, Illner, Campeanu, Andorka-Kolosi). A megfelelõ témájú szimpóziumok és kutatási bizottsági ülések tárgyalták a társadalmi szerkezet (Shkaratan, Machonin-Tucek, Zagórski), a jövedelemeloszlás és szegénység kérdéseit (Vecernik, Tschernina, Kutsar, Khakulina, Warzywoda-Grotowska, Kutsar-Trumm), az új vállalkozók osztályának jellemzõit (Tholen, Lazic, Kostova, Bolcic), a mobilitást (Róbert-Sági, Krymskowski, Domanski, Treiman, Ganzeboom), az elégedetlenséget és más attitûdöket (Feistritzer et al, Ogris) stb. A sok kutató és kutatás, amely Magyarországgal és a környezõ országokkal foglalkozik, arra enged következtetni, hogy a szociológia hozzájárulhat majd az itt zajló változások jobb megértéséhez, így a szociológusok teljesíteni fogják azt a küldetésüket, amelyrõl Smelser beszélt a fenti idézetben.

A kongresszus mellett üléseztek a Nemzetközi Szociológiai Társaság vezetõ testütetei is. Megválasztották a Társaság új elnökét, éspedig elsõ alkalommal az új választási szabály szerint: nemcsak az egyes országok szociológiai társaságainak küldöttei, hanem a kutatási bizottságok küldöttei is egy-egy szavazatot adhattak le. Kis többséggel - a 15. század óta végbement gazdasági és társadalmi fejlõdéssel foglalkozó könyvsorozata alapján nemzetközileg ismert - I. Wallerstein amerikai szociológust és társadalomtörténészt választották elnökké D. Bertaux francia szociológussal szemben, aki a társadalmi mobilitás terén végzett kutatásairól, azon belül is az egyéni és családtörténeti módszer elterjesztésérõl közismert a nemzetközi szociológiában.