A professzionalizáció és Hajnal István szakszerûség-felfogása

A professzionalizáció, a modernizációs folyamatok e kulcskategóriája többfajta jelentésárnyalattal bír, amelyek közül két - egymással összefüggõ, de különbözõ tartalmú - értelmezésre kell itt utalnunk. Az egyik általánosabb értelmezésben a szakszerûsödést fedi, a hatékonyabb, pontosabban kimunkált tevékenységek és társadalmi folyamatok jelölésére szolgál.

A másik, szûkebb értelemben a professzionalizáció a szakmásodást, a szakértelmiségi hivatások kialakulását jelenti, amihez speciális tudástípusok birtoklása, az ezt biztosító formális képzettségi feltételek és belépési kritériumok társulnak. A professzionalizáció ebben a második értelemben azzal jár, hogy az ilyen tevékenységtípusok az egész aktív életre szóló hivatássá válnak, a szokás vagy a törvény által védettek és szakmai testületekben intézményesült érdekvédelemre számíthatnak. Más aspektusból itt a hangsúly a formális képzésben elsajátított tudás társadalmilag felelõsségteljes felhasználásának intézményes kontrollján van (Parsons 1968). Mindez ugyanakkor az elõrejutási utak kijelölését, valamint meghatározott viselkedésminták és érintkezési szabályok követését is magában foglalja. E viselkedésminták követése a meritokratikus és kredenciális értékek és normák elfogadását feltételezi, amelyek lehetõvé teszik a distanciálást a csoportképzõdés alapjául szolgáló tevékenység értékébe vetett hit alapján (Collins 1979).

A meritokratikus és kredenciális értékek együttes jelenléte, a sajátos kiválasztási mechanizmus e szerepeket bizonyos felfogások szerint megkülönbözteti mind a munkás, mind a bürokratikus, mind pedig a vállalkozói szerepektõl, mivel önálló egzisztenciát és szigorúan rögzített belépési kritériumokat egyaránt tételez. E felfogásnak részben ellentmond ugyanakkor az, hogy a szakértelmiségi hivatások tömegessé válásával e szerepek tipikusan nem önállóak, hanem hierarchiába tagolódnak. A probléma megoldását segítheti, ha különbséget teszünk státus-hivatások és foglalkozási hivatások között (Freidson 1988). Elõbbieken a rendies értékekkel felruházott hagyományos orvosi, jogászi, papi hivatásokat értik, míg az utóbbiakon a mérnöki, könyvelõi, szakértelmiségi hivatásokat is. A modernizációt megelõzõ idõszakban kialakult státus-hivatások inkább önálló, míg a foglalkozási hivatások jelentõsebb része inkább alkalmazotti szerepekhez kötõdik. Azok azonban akik úgy érvelnek, hogy a professziók képzettséghez kötött és nem hierarchiába tagolódó társadalmi szerepek, megfeledkeznek arról, hogy az egyik legfontosabb státus-hivatás, a papi hivatás ugyancsak hagyományosan hierarchiába tagolódott. Továbbá, van érv, amely szerint a státus-hivatások önállósága korábban is inkább az angolszász fejlõdést jellemezte. A kontinentális Európa professzionalizációjában jóval nagyobb szerep jutott az állam és az uralkodó elitek szándékainak. Ennek megfelelõen a szakértelmiségi és az államhivatalnoki ethosz egymástól kevésbé váltak el (Rueschemeyer 1986).

A szakszerûség volt az egyik kulcsfogalma Hajnal István munkásságának is, annak a külföldön kevéssé ismert, két világháború közötti magyar társadalomtörténésznek, aki a történelem és a szociológia közötti kapcsolat elmélyítésén munkálkodott. Az írásbeliség társadalmi szerepérõl, a városfejlõdésrõl, az osztálytársadalomról, s különösen az újkor történetérõl írott munkái eleven hatást gyakoroltak a magyar szociológus generációk gondolkodására. Éppen ezért, a fogalomcsusztatások elkerülése végett célszerûnek tûnik röviden tisztázni, hogy milyen kapcsolatban áll a professzionalizáció fenti kétfajta értelme Hajnal István szakszerûség-értelmezésével.

Hajnal szakszerûség-fogalma összefér a professzionalizáció elsõ, azaz szakszerûsödési értelmével, amennyiben 8 szakszerûségen az emberi élet teljességébõl, az "apró tömegmunka" menetébõl következõ tökéletesedõ módszereket ért. Hajnal a szokásszerûséget nem állította szembe a szakszerûséggel, mint Weber tradicionális és racionális kategóriapárja ezt sugallná (Lakatos 1992).

Hajnalnál tehát nem pusztán a racionalizmus a szakszerûség szinonímája, hanem a pontosabban kimunkált, tökéletesedõ tevékenységek rendszere. Elfogadja a társadalomadminisztráció elvont üzemének specializációját is szakszerûsödésként, s ezt éppenséggel a "tömegmunka" igényeivel hozza összefüggésbe, ennek megítélésében azonban ambivalens, Egyrészt hajlamos úgy értékelni a modern fejlõdést, mint "amelynek kultúrája minden múlt s minden egykorú földi kultúra fölé emelkedett". Ugyanakkor azonban ez nála olyan intézményesülési folyamatot is jelent, amelynek során megkezdõdik "az élet szürkülése a betû jegyében: az elvont szakszerû üzem uralma az élet fölött" (Hajnal 1933: 183; 1936: 143). Nem fér össze az õ szakszerûség felfogása a professzionalizáció szûkebb, szakmásodási értelmezésével, mivel nála a társadalmi szerepek differenciálódása és specifikálódása az emberi élet teljességének csonkulását jelenti (Erdei 1942).

A különbség nem egyszerûen az értékelõ megállapításokban van, hiszen a professzionalizációs szakirodalom kiemelkedõ teljesítményei ugyancsak kritikai beállítottságúak. Az eltérés inkább abból adódik, hogy Hajnalnál a hangsúly a mindennapi élet tökéletesedõ módszereire esik és nem a szakmásodás során bekövetkezõ specializációra.

Annyi bizonyos, hogy a szakszerûsödésnek nem egyetlen forrása a formális képzéshez kötött szakmai szerepek differenciálódása és specifikálódása, hiszen a mindennapi ismeretek, a gyakorlati társadalmi innovációk ugyanilyen irányba hathatnak. Kétségtelen azonban az is, hogy a szakmásodás, a modernizáció e markáns jelensége a munkamegosztás célszerû formáinak kimunkálása révén ugyancsak kötõdik a szakszerûsödéshez, a professzionalizáció kétfajta értelme tehát nincs egymással ellentmondásban.

Egy további probléma, ami említést érdemel, e tanulmány szûkebb tárgyához kapcsolódik, nevezetesen ahhoz, hogy hogyan értelmezhetõ a professzionalizáció a gazdasági vezetõk vonatkozásában. Gazdasági vezetésen értem itt szûkebben a nagyvállalatok, a nagybankok, munkaadói érdekvédelmi testületek vezetõit és a gazdaságirányitás reprezentánsait.

Nem evidens ugyanis, hogy a gazdasági vezetés esetében lehet-e professzionalizációról beszélni egyáltalán. A gazdasági vezetõk a hatalmi kritérium alapján határolódnak el, a szakértelmiségiek pedig a formális képzési minták, az intézményes érdekvédelmi mechanizmusok és belépési kritériumok révén. Ugyanakkor vannak, akik úgy érvelnek, hogy a menedzserek jelentós részének kiválasztási kritériumai azonosak a szakértelmiségiek kritériumaival, s nem véletlen, hogy a két csoport közt számottevõ átfedés van (Freidson 1986).

Nem szükséges e ponton arra az álláspontra helyezkednünk, amelyik a gazdasági vezetést eleve a professzionális csoportok közé sorolja. Az alábbiakban éppen azt kívánom megvizsgálni, hogy mennyire illeszthetõ a professzionalizáció fogalma a magyar gazdasági vezetõkre a szó mindkét értelmében. Azaz, mennyiben vált a magyar gazdasági vezetés szakszerûbbé a huszadik század folyamán, s mennyiben vált hivatássá? Azt vizsgálom ennek kapcsán, hogy a gazdasági vezetõk egyes generációit milyen rekrutáció és képzettség, milyen érdekérvényesítési mód és milyen attitûd jellemezte.

A magyarországi professzionalizáció alakulását jelentós mértékben tagolta a politikatörténet, a rendszerváltás, a hadi- és a békegazdaság dinamikája. A professzionalizáció elsõ hulláma nagyjában a huszadik század elsõ felére, második hulláma pedig a század második felére esett. Mindkét hullámban két-két vezetõi generációt különíthetünk el: az alapítók és az örökösök, illetve a munkásigazgatók és a kádermenedzserek generációit.
 

A professzionalizáció elsõ hulláma: alapítók és örökösök

A professzionalizáció elsõ hullámát kondicionáló jelenségek közt említendõ elsõként a gazdasági élet nagyfokú koncentrációja, ami azzal járt, hogy az igen nagyszámú kisüzem mellett néhány nagyüzembe összpontosult a termelés és a munkásság jelentõs része. A harmincas években mintegy hetven olyan nagyüzem volt, amelyekben a munkáslétszám meghaladta az ötszáz fõt, s ezek a munkásság egyharmadát adták. Kiépült tehát a nagyüzemi szervezeti forma, ami magával hozta a vezetõi és szakértelmiségi szerepek differenciálódását.

Ezzel együtt kiépült a bürokratikus és adminisztrációs modell, ami a személyes és eseti ügyintézés helyett a rendszeres kalkulációt és információfeldolgozást tette lehetõvé. Maga a gazdasági adminisztráció a hivatali eljárásmód személytelen normáihoz igazodott. Nem jelenti ez azt, hogy a gazdasági adminisztrációban egyáltalán ne lett volna jelen a személyes és informális kapcsolatok szövevénye. Interjúk és emlékiratok is megerõsítik azt a feltevést, hogy e tényezõk - noha alárendelõdtek a hivatali mûködés logikájának - átszõtték a formális döntési mechanizmust.

A gazdasági vezetés az alapítók generációjában teljes tevékenységet követelõ és az esetek döntõ többségében egész életre szóló hivatássá vált. E tekintetben Weiss Manfréd ilyen jellegû pályafutása bizonyult tipikusabbnak, noha elõfordultak olyan pályaképek is, mint bátyjáé, Bertholdé, aki viszonylag fiatalon felhagyott a gazdasági tevékenységgel és közéleti szerepet vállalt.

A nagy szervezetek elterjedése, a gazdasági tevékenységek koncentrációja nem csupán a szakértelmiségi tevékenységek iránti igényt alapozta meg, hanem új vezetõi típusok elterjedéséhez is hozzájárult. A mûszaki és a kereskedelmi igazgatók szerepében olyan új, fizetett vezetõk jelentek meg, akik pályafutásuk során nagy valószínûséggel szakértelmiségi karriermintát követtek.

A részvénytársasági forma és az intézményi kereszttulajdonlás elterjedésével, a bankok befolyásának erõsödésével változás következett be a gazdasági szervezetek döntési mechanizmusában. Az alapítók generációjának tulajdonos vállalkozói nagyrészt személyesen döntöttek a fejlesztés és a mindennapos üzemmenet fenntartásának kérdéseirõl egyaránt. A tulajdonkoncentráció következtében azonban a stratégiai döntések testületek, az igazgatóság és a felügyelõ bizottság kezébe kerültek, míg a taktikai kérdések a szakigazgatók hatáskörébe tartoztak. Ugyanakkor az elsõ számú operatív vezetõ - aki már nem feltétlenül volt azonos az elsõ tulajdonossal, mint például Chorin Ferenc esetében -, gyakran a vezérigazgatói pozíció mellé az igazgatósági tagságot, vagy az elnöki pozíciót is biztosította magának.

A gazdasági szervezeteken belüli stratégiai és taktikai döntések szétválásának folyamata a két világháború közötti idõszakban teljesedett ki. Kettõs tendenciát tapasztalunk a rekrutáció társadalmi mintáit illetõen. Egyrészt számottevõen növekedett a szakértelmiségi karrierek aránya a gazdasági vezetésben, másrészt a nagy vagyonok örökösei, akik az örökösök generációjának centrumában álltak - mint például az ifjabb Chorin Ferenc -, maguk is megszerezték a szakértelmiségi jogosítványokat, sõt, szakértelmiségiként kezdték pályafutásukat és azt követõen léptek be a gazdasági vezetésbe.

A tulajdon és az irányítás szétválása, a "menedzserek forradalma" játszódott le ekkor? Nem a vagyon- és a jövedelem-orientáció konfliktusa épült itt be valójában a szervezetbe, nem a menedzserek vették át a hatalmat a tulajdonosok fölött, hanem a gazdasági vezetés szakmásodása vett lendületet. Egyrészt a tulajdon integrálta az operatív vezetés kiemelkedõ alakjait, másrészt a vagyon és a születés okán az elitbe tartozók is alkalmazkodtak a meritokratikus elvekhez. Ezt fogalmazta meg Erba Odescalchi Sándor herceg, amikor átvette a Lóden Posztógyár vezetését: "Nem azért szereztem meg a legmagasabb elérhetõ képzettséget, hogy anyám jövedelmébõl éljek" (Erba Odescalchi 1991: 452).

Amerikai történetszociológiai vizsgálatok tapasztalatai szerint egy szakma egyetemi szintû oktatása és a szakmai érdekvédelmi testület kialakulása közt sajátos összefüggés van: ha az oktatás intézményesülése megelõzi az érdekvédelem kiépülését, ez a magasabb fokú, szigorúbb professzionalizációval jár együtt. Ezzel szemben a gyengébben professzionalizált hivatások esetében az érdekvédelem elõbb intézményesül, mint az adott terület felsõfokú oktatása (Wilensky 1964).

A magyar gazdasági elit esetében inkább az utóbbival találkozhatunk. A század elején alakult meg a GYOSZ, és a munkaadói érdekvédelem hatékony, az országos gazdaságpolitikát is befolyásolni képes szervezetté vált. Nem képzettséghez kötött felvételi szabályai voltak, nem is csupán vállalkozókat és vezetõket, hanem vállalatokat és gyáripari szakegyesületeket is tömörített. A kizárást azonban viszonylag szigorúan, az ügyvezetõ igazgatóság kétharmados szavazatához kötötte.

Valamiféle, a szigorú értelemben vett professziókat jellemzõ etikai kódexszel a gazdasági elit nem rendelkezett. Az alapítók generációjában kiépültek azonban azok a szabályok, amelyek gátat szabtak az érdekek nyers érvényesítésének. Ilyen célokat szolgáltak egyebek közt tõzsdebíróságok, az összeférhetetlenségi törvény, s a tisztességes versenyt szabályozó megállapodások is. A gazdasági elit attitûdjét továbbá átszõtte egy morálisan megalapozott gazdaságideológia. Ez az alapítók esetében a szigorú munkamorál, a puritán életvitel, egyfajta munkaadói felelõsségtudat és a vállalkozói mentalitás elemeibõl épült fel. Az alapítók esetében a vállalkozói profitorientált magatartást több olyan visszatérõ elem egészítette ki, amire büszkék voltak. Nem annyira a nemesi címek voltak ezek, amelyekhez a gazdasági elit legtöbb kulcsfigurája a századelõn hozzájutott. Sokkal gyakoribb az életrajzokban, korabeli, nyilvánvalóan ideologikus célú zsurnalisztikus portrékban a karitatív tevékenységre utalás, annak a tudatnak a hangsúlyozása, hogy "ezreknek adnak kenyeret", hogy a semmibõl szívós munkával létrehoztak valamit. Erre utalt Weiss Manfréd sírfeliratán a "csepeli mûvek megalkotója" kitétel is (Lengyel 1989: 43). Ugyanakkor a legfõbb problémát az alapítás során nem a tõkehiány, hanem a piaci korlátok jelentették. Ezen a problémán, minden autonómia-törekvés és vállalkozói érték ellenére elsõsorban az állami hadimegrendelések kijárása révén igyekeztek segíteni.

A gyáripari sajtó tartalomelemzése arra utalt, hogy a század elsõ felében a gazdasági elit két generációjának attitûdjében egyfajta elmozdulás volt megfigyelhetõ. Az alapítók vállalkozói értékrendjét az örökösök esetében a hivatástudat, a szakszerûség meritokratikus értékei váltották fel (Kovács 1989). Ideológiai tartalmukat tekintve ezek az értékek semlegesebbek voltak, mint az egyéni teljesítményt a magántulajdon intézményébe ágyazó liberális értékek, s ennélfogva idõtállóbbnak bizonyultak. A munkaadói érdekvédelmi testületek ugyanakkor kevésbé hatékony érdekérvényesítõ képességet mutattak az irányított gazdaság periódusában.

Bár a nagy gazdasági szervezetek vezetõinek kiválasztási mechanizmusát semmiféle formális szabály nem rögzítette, a reális társadalmi rekrutációs és képzési minták szigorú szabályszerûségeket mutattak. Reputációs mintán alapuló elemzési tapasztalatok arra utalnak, hogy az alapítók kétharmada olyan családban született, ahol az apa maga is üzletember, nagy- vagy kisvállalkozó volt. Tíz százalék alatt maradt azoknak az aránya akik alacsony sorból emelkedtek fel, s akikre ennélfogva a szó szigorú értelmében vett self made man pályakép illett. Mégis viszonylag sokan érezték úgy, hogy saját erejükbõl emelkedtek fel. Nem elhanyagolható volt körükben azoknak az aránya, akik gyakorlati képzettséggel, vagy középiskolai, kereskedelmi akadémiai végzettséggel rendelkeztek (Lengyel 1989). A Budapesti Kereskedelmi Akadémián végzett egyebek közt Weiss Manféd és Krausz Simon is. Utóbbi emlékirataiban az akadémia fõ erényeként azt hozta fel, hogy megtanította a növendékeket a könyvelésre, s ennélfogva az üzleti tranzakciók eredményességének megítélésére (Krausz 1937: 20). Ugyanakkor az alapítóknak valamivel több mint fele folytatott felsõfokú tanulmányokat, s hozzávetõleg ennyien külföldi tanulmányutat is tettek. A felsõfokú képzettségûek ilyen aránya nemzetközi összehasonlításban is magasnak bizonyult.

Az alapítók legfõbb informális kiválasztási elve a vagyon és az üzleti érzék volt, amit a származás és a képzettség jelentõs mértékben befolyásolt.

A két világháború között az aktív örökösök társadalmi összetételének legfõbb jellemzõje az volt, hogy számottevõen - egynyolcadról egyharmadra - növekedett az értelmiségi és a fehérgalléros származásúak aránya. Ezzel szemben a kis- és nagytulajdonosi származásúak korábbi kétharmados többsége harmincnyolc százalékra csökkent, bár ezzel is a legszámottevõbb származási kategória maradt. Miközben a nagypolgári családok gyermekei közül számosan a századfordulón az értelmiségi kultúra felé fordultak, lehetetlen nem észrevenni, hogy az örökösök generációjában növekvõ arányban jelentek meg az értelmiségi származásúak, a vidéki ügyvédek, tanítók gyermekei.

Amennyiben nem csupán a nagy gazdasági szervezeteket vesszük számításba, hanem a vállalatok teljes körét, úgy azt találjuk, hogy a harmincas években a vállalattulajdonosok mintegy tíz százaléka rendelkezett egyetemi végzettséggel, az igazgatóknak pedig a harminc százaléka. A fizetett vezetõk kûrében tehát a képzettségi szint jóval magasabb volt, mint a tulajdonosok között, de nem érte el a felsõ vezetés végzettségét (MSÉ 1936).

Hasonló különbségek mutatkoztak a mûszaki és a kereskedelmi tisztviselõk végzettségében is. Míg a mûszakiak 45 százaléka volt diplomás, a kereskedelmi tisztviselõknek csupán hét százaléka. Hozzá kell tenni, hogy az utóbbiak száma csaknem négyszerese volt a mûszakiakénak, s körükben a középfokú végzettség dominált. Mindez összefüggésben állt a felsõfokú közgazdasági szakképzés kései beindulásával. Bár a tervezetek a gazdasági érdekvédelmi szervezetek erõteljes támogatása mellett már a tízes években elkészültek, a közgazdasági kar csak a két világháború közötti idõszakban kezdhette meg mûködését.

Míg a század elején a mintegy tízezer fõiskolás és egyetemista hatvan százaléka jogász volt, s csupán tizennégy százalék mûszaki, a húszas évekre az arányok kiegyenlítettebbé váltak. A tizenötezer fõnyi hallgatói kör valamivel több mint harmada hallgatott jogot, közel ezzel azonos arányú volt a mûszaki, s tíz százalékot meghaladó a közgazdasági hallgatók aránya (Balázs-Lengyel 1986).
 

A második professzionalizációs hullám:
munkásigazgatók és káder-menedzserek

A negyvenes évek intézményi változásai, az ezeket betetõzõ 1948-1949-es államosítások radikálisan átalakították a gazdasági reprodukció logikáját és a gazdasági elit rekrutációjának módját. A gazdasági vezetésben addig tapasztalható szakszerûsödési és részleges szakmásodási folyamatok megtörtek.

Az intézményrendszer átalakulásának lényegét abban ragadhatjuk meg, hogy míg korábban a gazdálkodó egységek rendelkeztek a stratégiai és a taktikai döntések fölött egyaránt, az államosítással a döntési szintek kettéváltak. A tervezés integratív szerepre tett szert, a tervhivatal és a minisztériumok a vállalatok szintjérõl mintegy elvonták a gazdasági stratégia formálásának lehetõségét. A vállalatok vezetésének munkája a taktikai döntésekre, a közvetlen termelésirányításra, a tervek végrehajtására, tehát jórészt az utasítás-transzmissziós feladatokra redukálódott.

Az új vezetõk kiválasztásának szempontrendszerén belül két kritériumcsoportot lehetett elkülöníteni: a kompetencia- és a lojalitáskritériumok csoportját. A kompetenciakritériumok közé tartoztak a képzettséget, a szaktudást, a hozzáértést, a gyakorlatot kondicionáló tényezõk. A lojalitáskritériumok közül a személyes és szervezeti lojalitás tényezõi mellett mindenekelõtt a párttagság és a származás tényezõi váltak fontossá.

A vezetés két szintjét a lojalitás- és kompetenciakritériumok eltérõ kombinációja jellemezte. A vállalatoknál a taktikai döntésekért felelõs vezetõk kiválasztásában egyértelmûen a lojalitáskritériumok domináltak. Az államosító munkásigazgatók túlnyomó többsége párttag volt, s mintegy kétharmaduk hat elemivel, vagy annál alacsonyabb végzettséggel rendelkezett (Lengyel 1986).

A stratégiai döntésekért felelõs minisztériumi szinten azonban a lojalitás- és a kompetenciakritériumok sajátos kombinációjával találkozunk. A minisztériumok felsõ vezetésének döntõ többsége - mintegy négyötöde - is párttag volt a negyvenes évek végén, ám eredeti foglalkozása szerint mintegy kétharmaduk értelmiségi, illetve fehérgalléros alkalmazottként kezdte, s mintegy egynegyedük már a háború elõtt is közszolgálatban állt. Ez - a politikai és az ideológiai feltételek gyökeres megváltozása ellenére - az államigazgatási karrierminták sajátos típusát eredményezte, amelyeknek a lojalitás mellett a képzettség, a szakértelem és a hivatali rutin is feltétele volt. Mivel a stratégiai döntésekért felelõs irányítási szinten a kompetencia is járulékos kiválasztási kritériumként mûködött, a kádercserék rekrutációs bázisa szûkebb volt, mint a vállalatok esetében. A lojalitást valószínûsítõ szempontok közül a gazdasági vezetés mindkét szintjén fontossá vált a párttagság mellett a munkásszármazás, s a vállalatok esetében az intragenerációs munkáseredet is.

Az ötvenes években a fenti okokkal összefüggésben a gazdasági vezetés mindkét szintjét rendkívül jelentõs fluktuáció jellemezte. Korabeli jelentések arról számoltak be, hogy egyes ágazatokban a vállalati vezetõk ötödét-harmadát évente cserélték. A minisztériumokban is jelentós igény mutatkozott az új értelmiségi káderek iránt. Így volt lehetséges, hogy az önállóvá vált közgazdászképzés elsõ évfolyamán, 1953-ban végzetteknek csaknem a fele a minisztériumoknál és fõhatóságoknál kezdett dolgozni.

Az ötvenes évek elsõ felében, egy ágazati felmérés tapasztalatai szerint, a vezetõk több mint kilencven százaléka párttag volt mind a gazdasági minisztériumokban, mind pedig a vállalatoknál. A vezetés két szintje között azonban, a fentieknek megfelelõen, különbségek mutatkoztak a származás és a képzettség tekintetében. A minisztériumi vezetõk fele volt munkásszármazású, a vállalati igazgatóknak ezzel szemben háromnegyede. Az elemi iskolai végzettségû vezetõk aránya a minisztériumokban öt százalék körüli volt, a vállalatoknál közel egynegyedes: A taktikai döntések mûszaki vonatkozásaiért felelõs vállalati fõmérnökök, akik az adott helyzetben a szakértelmiségi szereppel leginkább érintkezõ feladatkört töltötték be, különös csoportot alkottak. A fõmérnöki gárda döntõ többsége egyetemi vagy technikusi végzettséggel rendelkezett, származását tekintve több mint fele értelmiségi-alkalmazotti származású volt, s közel egynegyede annak ellenére töltött be vezetõ pozíciót, hogy nem volt párttag.

Volt üzem, ahol a mûszaki gárda ezen részét a "pótolhatatlan reakciósok" fogalmába sorolták, s a szakértelmiséget gyanakvás, az éberségi kampányokkal jellemezhetõ ideológiai légkör övezte. E bizalmatlan ideológiai légkör, a kártevõktõl való félelem kiterjedt az igazgatókra is, akik az utasításvégrehajtó feladatkör, az egzisztenciális függés és a kompetenciahiány szorításában nagyfokú bizonytalanságban éltek. Attitûdjüket a bizonytalanság és az éberség tényezõi formálták, valamint egy sajátos, a korai funkcionáriusokat jellemzõ puritanizmus, aminek kulcstétele az volt, hogy "oda mentem, ahová a párt irányított". Ilyen eset volt Vermes Károlynéé, aki három hónapos terhesen Budapestrõl került egy kõszegi szövetgyár élére. A gyárépületben lakott, s terhessége alatt hetente, a szoptatási idõ alatt pedig naponta ingázott a fõvárosba, ahol a családja élt, s ahol gyakran egyébként is személyesen kellett a vállalati beszerzések és az eladások felõl intézkednie (Cserhalmi 1983: 152-166.).

A gazdasági vezetõk nem rendelkeztek az érdekvédelmet biztosító és a szakmai identitást szolgáló szakmai szervezettel. Az 1948-ban ismételten életre hívott Kereskedelmi Kamara kezdetben hangsúlyozottan csupán külkereskedelmi-koordinációs feladatokat látott el, s egy tíz évvel késõbb kelt kormányrendelet ebbeli funkcióját erõsítette meg. A kezdeti külkereskedelmi jogú tagsági kör azonban fokozatosan kitágult, önkéntesen beléphettek külkereskedelmi joggal nem rendelkezõ állami és szövetkezeti vállalatok, társulások is. A mûszakiak és közgazdászok szakmai testületei inkább propagandisztikus funkciót töltöttek be, késõbbiekben pedig a gazdaságpolitika terén mûködtek nyomásgyakorló csoportként.

1956-ot követõen a káderpolitikával foglalkozó párthatározatok azt deklarálták, hogy a párttagság nem szükséges feltétele a vezetõvé válásnak. A gyakorlatban azonban mégis úgy alakult, hogy a párttagok aránya a gazdasági vezetõk körében a nyolcvanas évek második feléig mintegy négyötödös maradt. Ami valójában változott, az a származás és a képzettség szerepének megítélése volt. A származás szerepe fokozatosan megszûnt a lojalitás mérlegelésében, mind a vezetõk körében, mind pedig a vezetés rekrutációs bázisát képezõ felsõfokú végzettségû körben. A vezetõk mintegy negyede származott értelmiségi-alkalmazotti családból, s kétharmaduk értelmiségi vagy fehérgalléros alkalmazottként kezdte pályafutását a nyolcvanas évek elején.

Témánk szempontjából a döntõ a képzettség szerepének felértékelõdése volt. A kései tervgazdaság káderpolitikája formális képzettségi kritériumokat írt elõ a gazdasági vezetés számára. A vállalati vezetõk mintegy háromnegyede rendelkezett felsõfokú végzettséggel, a minisztériumi vezetõknek pedig mintegy kilenctizede (Székely 1986; Bernát 1986). Az inkongruens, a felsõfokú végzettség megszerzése alól eseti felmentéssel rendelkezõ vezetõk aránya a mûszaki igazgatóhelyettesek esetében 16 százalék, a gazdasági igazgatóhelyettesek esetében azonban 38 százalék volt. Ugyanakkor a közgazdászok lényegesen felülreprezentáltak voltak a minisztériumi vezetõk körében.

A közgazdászok és a mérnökök több mint kétötöde töltött be valamilyen szintû vezetõi pozíciót. A végzett mérnökök száma a harmincas évekbeli tízezerrõl százhúszezerre, a végzett közgazdászoké háromezerrõl negyvenezerre nõtt ötven év során. A két szakma arányait tekintve is számottevõen növekedett az értelmiségi hivatásokon belül, ami elsõsorban a jogvégzettek arányának csökkenésével állt összefüggésben. A gazdasági vezetés rekrutációs bázisát alkotó két hivatás tehát felsõfokú végzettséghez kötõdött, s az állami vállalatok és intézmények esetében maga a gazdasági vezetés is.

A nyolcvanas évek derekán került sor a Kereskedelmi - majd Gazdasági Kamara funkciójának újjászabályozására, ekkor jelent meg az érdekképviseleti szerepkör explicit formában is (Ágoston 1989; Tölgyessy 1988). Ugyanakkor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján módosult a felsõfokú végzettség belsõ összetétele: a közgazdászok közt 61 százalékról 54 százalékra, a mérnökök közt 76 százalékról 59 százalékra csökkent az egyetemi végzettségûek aránya a fõiskolai végzettségûekkel szemben. Ebben az idõszakban a jogi és az orvosi hivatás kizárólagosan egyetemi szintû diplomához kötõdött. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az inkongruens vezetõk aránya korcsoportonként újratermelõdött, tehát a vezetõi kör fiatalítása nem járt automatikusan a képzettségi szint emelkedésével.

A kései tervgazdaság tipikus vezetõje egyszerre volt felsõfokú végzettségû és párttag is. Ez a káder-menedzser lét jóval nagyobb mozgásteret biztosított számára mint a korábbi munkásigazgatói pozíció, de gyakran feloldhatatlan ellentmondásokat és inkonzisztens magatartásformákat eredményezett.
 

Összegzés

Mit válaszolhatunk mármost a huszadik századi magyar gazdasági vezetés professzionalizációjával kapcsolatos kérdésre? Mindenekelõtt valóban nem túlzás a professzionalizáció két hullámáról beszélni, mivel az egymásra torlódó társadalmi folyamatokat a második világháború és az államosítások cezúrája élesen tagolja.

Az alapítók és az örökösök generációjában valóban megfigyelhetõ a gazdasági vezetés szakszerûsödése. Mindkét generáció nyereségorientált szemléletet személyesített meg, autonóm gazdasági döntéseket hozott, s kristályosodási pontja a magántulajdon volt. Megkezdõdött a vezetõi szerepek szakmásodása is, ezek háttereként pedig kezdett elterjedni a mûszaki és a közgazdasági hivatás. A két generáció további közös vonása volt, hogy tagjaik többségükben magas társadalmi státusú családból származtak, magas és növekvõ arányú volt körükben a felsõfokú végzettségûek aránya. A felsõfokú képzettség nem vált formálisan a vezetõi rekrutáció elõfeltételévé, de az örökösök generációjában gyakorlatilag már ekként mûködött. A két generáció kiválasztási elve a vagyon, a származás és a szakértelem volt, ugyanakkor sikeres stratégiák végigviteléhez gyakran kellett kijáráshoz, politikai kapcsolatokhoz folyamodniuk, illetve ilyen pozíciókat is birtokolniuk. A munkaadói érdekvédelmi funkciót betöltõ testületek hatékonyan mûködtek a békegazdaság periódusaiban, de ineffektívnek bizonyultak az irányított gazdaság feltételei között.

Az államosítás gyakorlatilag lerombolta a gazdasági vezetés körében megindult szakszerûsödési és szakmásodási folyamatokat. A gazdasági szervezetek stratégiai és taktikai döntéseinek köre élesen szétvált, a stratégiai döntések a redisztributív tervezési hierarchia felsõ szintjeire kerültek. Az alsó szinten ennek megfelelõen a vezetõk kiválasztásában a lojalitás, a származás és a párttagság kritériumai váltak döntõvé. A felsõbb szinteken azonban kezdettõl fogva a lojalitás és a képzettség együttes rekrutációs feltételeivel találkozunk.

A felsõfokú végzettség a vállalati szinten kiválasztási szempontként a tervgazdasági vezetõk második generációjánál került elõtérbe. Háttérbe szorult a származás kritériuma, ám á párttagságé, ha nem is formális elõírásként, de gyakorlatilag változatlan mértékben fennmaradt. A korábbi tendenciáknak megfelelõen tömegesen elterjedtek és felsõfokú képzéshez kötötté váltak a gazdasági vezetés hátterét adó mûszaki és közgazdasági szerepek. E szakmák azonban sem az érdekérvényesítést, sem pedig a felsõfokú képzés belsõ szerkezetét tekintve nem professzionalizálódtak olyan mértékben, mint a jogászi vagy az orvosi hivatás.

A gazdasági vezetõk képzettségi színvonala a hetvenes-nyolcvanas években érte el a harmincas évekbeli szintet. Azt jelentené tehát mindez, hogy a professzionalizáció tekintetében semmi sem történt? A gazdasági vezetés professzionalizációja a szó tágabb, szakszerûsödési értelmében, mindkétszer lendületet vett, ám a két hullám során eltérõ irányba tartott. A szakszerûsödés az elsõ periódusban a nyereségmaximalizálás és a kijárás, a második periódusban pedig a tervutasítás és a tervalku normáihoz igazodott.

Felemás, csonka professzionalizációról beszélhetünk a szó szûkebb, szakmásodási értelmében. A meritokratikus és kredenciális értékek mindkét hullámban teret nyertek a vezetõkiválasztásban, de a két periódusban egymással ellentétes tartalmú származási és lojalitáskritériumokkal fonódtak össze.

Várható-e a rendszerváltással a professzionalizációs trend újabb megtörése? Végtére is a magántulajdonosoknak senki nem írhatja elõ képzettségi kritériumok tiszteletben tartását. A korábbi vezetõi és szakértelmiségi tudás egy része konvertálható, s a második gazdaságbeli tapasztalatoknak jelentõs szerepe van a magánszféra formálásában. A nemzetközi tapasztalatok is arra utalnak, hogy a magántulajdon tartósan a kredenciális értékekre alapozza a vezetõkiválasztást, a trend megtörése tehát nem várható.

A munkaadói érdekvédelmi testületek kiépülése, a vezetõi szerepek differenciálódása hozzájárul a professzionalizációhoz. A gazdasági vezetés különbözõ típusai az igényelt tudás jellegét tekintve közel kerülhetnek a szakértelmiségi hivatásokhoz, ám funkciójukból adódóan kevésbé formalizált vagy a teljesítményre és a szakmai tapasztalatra közvetlenebbül utaló belépési és elõrejutási kritériumokhoz kötõdnek. A vállalkozói szerepek tömeges elterjedése ugyanakkor hozzájárulhat a mindennapos aprómunka olyanfajta szakszerûsödéséhez, aminek jelentõségére Hajnal István munkássága utalt.
 

Hivatkozások

Ágoston László (szerk.) 1989. Fejezetek a Magyar Gazdasági Kamara történetébõl. Budapest

Balázs János-Lengyel György 1986. A közgazdasági és mûszaki pályák elterjedése Magyarországon. In: Hrubos Ildikó (szerk.) 1986, 8-43.

Bernát János 1986. Az állami és a szövetkezeti vezetõk rekrutációja és mobilitása. In: Lengyel (szerk.) 1986, 51-80.

Collins, Randal 197. The Credential Society. N.Y. Cserhalmi Imre 1983. Történelmi kulcsátvétel. Budapest

Erba Odescalchi Sándor 1991. Testamentum II. Életem regénye. Budapest

Erdei Ferenc 1942. Történelem és szociológia. Társadalomtudomány, (XXII) 4-5, 463-496.

Freidson, Eliot 1986. Professional Powers. A Study of the Institufionalization of Formal Knowledge. Chicago-London

Hajnal István 1933. Írásbeliség, intellektuális réteg és európai fejlõdés. In: Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik fordulójának ünnepére. Budapest, 183-214.

- 1936. Az újkor története. Egyetemes Történet. III. kötet. Budapest -1940. A "racionális" a fejlõdéstörténetben. Századok, 462-464.

Hrubos Ildikó (szerk.) 1986. Közgazdász és mérnök generációk társadalmi helyzetének néhány jellemzõje. Budapest

Kovács Éva 1989. A gyáriparosok sajtója "melynek olvasóközönsége a magyar közgazdasági élet elitje". Társadalomkutatás, 1, 106-119.

Krausz Simon 1937. Életem. Budapest

Lakatos László 1992. "Középkorimádat" vagy népiesség? Hajnal István történetszemlélete. Valóság, 11, 30-46.

Lengyel György 1989. vállalkozók, bankárok, kereskedõk. Budapest

- (szerk.) 1986. A gazdasági vezetõk rekrutációja, képzettsége és karriermintái a tervgazdaságban. Budapest

MSÉ 1936. Magyar Statisztikai Évkönyv, 1935. Budapest

Parsons, Talcott 1968. Professions. In: David L. Sills (ed.) Intemational Encyclopedia of the Social Sciences. Vol. 11. N.Y., 536-547.

Rueschemeyer, Dietrich 1986. Power and the Division of Labour. Stanford

Székely Judit 1986. Adalékok a gazdasági szférában dolgozó felsõszintû vezetõk iskolai végzettségének elemzéséhez. In: Lengyel György (szerk.) 1986, 27-50.

Tölgyessy Péter 1988. Gazdasági érdekképviseletek Magyarországon. Budapest

Wilensky, Harold L. 1964. The Professionalization of Everyone? The American Journal of Sociology, (XX) 2, 137-158.