Az utóbbi néhány év dinamikus változásokkal terhes társadalom- és politikatörténete bizonyosan sokáig foglalkoztatja majd a magyar és a nemzetközi társadalomtudományt. A lezajlott társadalmi-politikai változások szokatlan, a korábbi mintáktól eltérõ jellege megnehezíti, hogy a hagyományos, illetve az eddigiekben használatos kategóriarendszereket alkalmazunk elemzésükben és magyarázatukban. A rendszerváltásban nem elhanyagolható a társadalmi mozgalmak szerepe, amely azonban miként más társadalmi-politikai átalakulások elemzésekor is, többnyire hátterében marad a szervezeti és strukturális elemek vizsgálata mögött.

A társadalmi mozgalmak elemzése nem könnyû feladat, hiszen dinamikus, "fluid", a társadalmi struktúra és a társadalmi folyamatok határán álló, a mobilizációhoz, a társadalmi erõforrások gyors és célirányos "mozgatásához" kötõdõ képzõdmények. Szerepüket gyakran eltakarja a párt- az egyesület- és az érdekképviselet-kutatásnak a politikai szervezetre orientált szemlélete, vagy a szociológiai csoportelemzés, illetve olyan makrokategóriák differenciálatlan alkalmazása, mint a civil társadalom. A mozgalmak mint a mikro- és a makrofolyamatok összekötõ láncszemei a diskurzuselemzés, az akciókutatás, a politikai szubkultúrák elemzése kapcsán kerülnek elõtérbe.

A modern társadalmakban a társadalmi-politikai mozgalmak a változó társadalmi problémák és konfliktusok alakulásának, illetve a politikai lehetõségstruktúrák megszabta politikai térnek a függvényében dinamikusan változó "szektort" alkotnak.

A mozgalmak szektora a politikai rendszer differenciáli, különféle mozgalomtípusokat magába foglaló sajátos ,szegmentuma', amely a politikai nyomásgyakorlás céljából közvetlenül mozgósítja a társadalom tagjait a szervezett és intézményesített politikai formák (pártok, érdekképviseletek, önkormányzatok stb.) által elhanyagolt, avagy nem megfelelõen intézményesítette témákra. A társadalmi mozgalmak változó összetételû szektora minden demokratikusan szervezett modern társadalomban fontos funkciót lát el, hiszen az intézmények sehol sem képesek a folyton változó társadalmi igényeket adekvát módon követni.

A társadalmi-politikai mozgalmak a politikai rendszer mobil tényezõi, amelyek gyorsan abszorbeálják az új problémákat és igényeket, és intenzív és direkt mobilizáció révén politikai nyomást gyakorolnak a rendszer szervezettebb, ám kevésbé mobil és flexibilis aktoraira, a pártokra, az érdekképviseleti szervekre, és a különbözõ szintû képviseleti és igazgatási szervekre. Kevésbé szervezett jellegük következtében a mozgalmak nem olyan hatékonyak a politikai problémák megoldásában, mint a pártok, de laza szervezõdésük és gyorsabb reagálásuk következtében annál gyorsabban tudnak "rámozdulni" az új társadalmi problémákra és igényekre. Általában nem közvetlenül maguk adnak megoldást az általuk felvetett problémákra, hanem politikai nyomásukra az adott témát vállaló politikai szervezetek kényszerülnek kialakítani azt A társadalmi politikai mozgalmak így fontos "jelzõ" funkciót látnak el a modern demokráciákban a társadalom és a politikai szervezetek közötti közvetítésben.
 

A mozgalmi szektor a modern társadalmakban

- A modern társadalmakban a mozgalmi szektor plurális és differenciált szerkezetû, a különféle mozgalmak és mozgalomtípusok sokaságát és sokféleségét foglalja magába.

- A "demokratikus", a "civil" mozgalmak mellett az õket ellenzõ és velük szemben álló totalitárius vagy autoriter, antidemokratikus "ellenmozgalmak" is részei a mozgalmi szektornak, amely így felöleli az összes mozgalmat, nemcsak azokat, amelyek az adott politikai rendszerben a meghatározott politikai értékeket elfogadják.

- A mozgalmi szektor a maga komplexitásában és ellentmondásosságával önmagában egyáltalán nem válságjelenség a politikai rendszerekben; kiterjedése és fejlõdése a demokratikus fejlõdés velejárója, vezethet destabilizálódáshoz, ám ugyanúgy ösztönözheti a politikai innovációt és megújulást.

A mozgalmi szektor egésze természetesen nem csupán politikailag releváns vagy direkten politikai orientációjú mozgalmakat foglal magába. A társadalmi mozgalmak és a kollektív cselekvés más formái azonban kölcsönösen hatnak egymásra, részt vesznek a társadalom mobilizálható erõforrásaiért folyó versenyben, a kollektív cselekvés létrejöttében, a társadalom uralkodó kulturális mintáinak formálásában, együttesen hatnak a társadalom szerkezetére, és válnak a társadalmi szerkezetváltozás hatásainak és következményeinek hordozójává. Ez az összes mozgalom látens közösségére utaló összefüggésrendszer indokolja a mozgalmi szektor kategóriájának használatát. Ez a kategória a politikai rendszer elemzésében sajátos jelentõségre tesz szert, amely abból adódik, hogy elsõsorban a politikailag releváns mozgalmak közvetítenek más politikai aktorok és a mozgalmi szektor egésze között.

A társadalmi mozgalmak politikai szerepével kapcsolatosan témánk érintkezik a pártkutatás egy sor kérdésével. Különféle társadalmi mozgalmakból nagyon sokféle párt szervezõdött, egy-egy mozgalom több politikai párttal mûködhet együtt, vagy alkothatnak akcióegységet. Jóllehet, a modern demokráciákban az erõszakmentes konfliktusmegoldásban a pártrendszer, az érdekképviseleti szervek és az állami szervezetek dominanciája figyelhetõ meg, emellett azonban a folyamatban integráns szerepet töltenek be a társadalmi-politikai mozgalmak mobilizációi és politikai tiltakozása is. A konfliktusok artikulálásában a mozgalmak sajátos eszközeként alkalmazzák a politikai tiltakozás széles repertoárját. Ezzel persze nem csupán a mozgalmak élnek, hanem pártok és más politikai szervezetek is, de a mozgalmak esetében különösképpen elterjedt eszköz, mivel anyagi és személyi forrásaikat a szûkösség, az átmenetiség, az instabilitás jellemzi, akárcsak szervezeti formáikat, amelyek nem teszik lehetõvé a forrásokkal való hosszabb távú, racionális "gazdálkodást". A mozgalmak hatása a politika folyamatában valamiképpen a rövidzárlathoz hasonlítható: hirtelen nagy energiákat szabadítanak fel egy ponton, és ezzel akadályozzák a normál mûködést. A mozgalmak is egy vagy néhány konfliktus-témára koncentrálják támogatóik energiáit, és ezzel kívánják a politika más aktorainak figyelmét ráirányítani az általuk felvállalt konfliktusra, amelyet rövid távon a tiltakozás tud a legmegfelelõbben közvetíteni.

A tiltakozási kampányokban persze mozgalmak és szervezetek együttesen is részt vehetnek, de a tipikus inkább az, hogy a mozgalmak igyekeznek a szervezetekre nyomást gyakorolni a politikai tiltakozás révén, ún. "döntési kihívással". A politikai tiltakozásból eredõ döntési kihívásokra a jelentõs állami és nem állami politikai szervezetek olyan reakciókkal, döntési folyamatokkal válaszolnak, amelyek a tiltakozás nyomásának hiányában nem, vagy nem ilyen formában következtek volna be. A konfliktusok artikulálásában és megoldásában így a mobilizáció és a tiltakozás is játszik bizonyos szerepet: a társadalmi igények közvetítése hosszabb távon a politikai stabilitást segíti, még akkor is, ha rövid távon éppen a szervezetek ellen irányuló politikai tevékenységben jelenik meg.

A konfliktusok artikulálása és megoldása a plurális demokráciák mûködésének alapvetõ követelménye, egyik fõ funkciójuk. A mobilizáció, az anyagi és személyi erõforrások gyors mozgósítása a fennálló politikai szervezeti kereteken kívül akkor válik szükségessé és lehetségessé, amikor a társadalmi tiltakozási potenciálok nem találnak megfelelõ szervezeti kereteket, amelyekben artikulálódhatnak. Így például valamely foglalkozási csoport, ha követelése a munkaadók és a munkavállalók konfliktusainak kezelésére szolgáló szervezeti kereteken kívülre szorul, a mobilizáció eredményeként létrejövõ politikai tiltakozással kényszerül megjeleníteni a politikában. A konfliktusok nem vezetnek minden esetben mozgalmi mobilizációhoz, hiszen megoldásukra a fennálló szervezeti-intézményes kereteken belül is sor kerülhet. A mozgalmi mobilizáció sem mindig kapcsolódik össze politikai konfliktussal. Így például vallási mozgalmak társadalmi-kulturális mobilizációja függetlenedhet a politikai konfliktusoktól. A mobilizáció sem jut el minden esetben a politikai tiltakozás artikulálásáig, hiszen nagyon sokféle társadalmi igényt közvetítõ csoport tesz kísérletet arra, hogy a mobilizáció révén politikai tiltakozással nyomást gyakorolva szerezzen érvényt követeléseinek, azonban nem mindegyikük jár sikerrel, mivel nem képes megszervezni kollektív tiltakozását. Végezetül a politikai tiltakozás sem mindig szervezeteken kívül zajló mobilizációs folyamatok eredménye, hiszen tiltakozhatnak fennálló politikai vagy más társadalmi szervezetek is. Eme distinkciókat szem elõtt tartva foglalkozom a továbbiakban a konfliktus, a mobilizáció és a politikai tiltakozás összekapcsolódásának eseteivel és kombinációs mintáival, a magyar demokrácia tapasztalatai alapján.

Magyarországon a régi rendszer ellen tiltakozó mozgalmak a hetvenes-nyolcvanas években fontos szerepet töltöttek be a gazdaságiból politikaivá formálódó rendszenzálságban. Emellett az új többpártrendszer sem csak az azt megengedõ jogszabályok eredménye, hanem támaszkodik a különféle társadalmi-politikai mozgalmak elõkészítõ munkájára. Jóllehet, ezt a mai politikai szereposztás néha feledtetni látszik, de az új politikai pártok egy része társadalmi-politikai mozgalomként keletkezett és mûködött egy ideig, hogy azután többé vagy kevésbé felkészülten egyszeriben pártpolitikai szerepkörre váltson.

Megkísérlem itt röviden összefoglalni a társadalmi mozgalmak és a politikai pártok funkcionálásának néhány lényeges különbségét a politika folyamatában, mivel a pártok és a mozgalmak viszonya fontos eleme a magyar mozgalmi szektor fejlõdésének.

a) A célok tekintetében a politikai pártok az ágazati politikák teljes spektrumára dolgozzák ki programjavaslataikat, amelyeket választási siker esetén a központi kormányzati, illetve a helyi igazgatási munkában kell megvalósítaniuk. Ezzel szemben a mozgalmaknak nincs ilyen "általános", az összes ágazati politikára kiterjedõ politizálási kényszerük, koncentrálhatnak eleve nagyon speciális témákra, "egypontos" követelésekre (single-issue), és nem kell céljaikat a kormányzati-igazgatási felelõsség szempontjából kezelniük, ettõl függetlenedve, szabadon, radikálisan, fundamentalista módon politizálhatnak.

b) A modern politikai pártok racionálisan felépített, bürokratikus szervezettel rendelkeznek, amely sok vonatkozásban betagozódik a politikai rendszer igazgatási és képviseleti intézményeibe. A mozgalmak intézményesedett, de nem bürokratikusan szervezett kollektív cselekvésformák, amelyek kapcsolatba állhatnak formális szervezetekkel, de nem azonosulhatnak velük teljesen, hanem belsõ felépítésüket az informális, hálózati alapítványokhoz, kommunikációs centrumokhoz kötõdõ szervezõdés jellemzi.

c) Az akcióformák vonatkozásában a politikai pártok az intézményes, illetve az intézmények és a társadalom között közvetítõ, intermedier formákat részesítik elõnyben, míg a kényszerítõ, erõszakos, demonstratív, intézményellenes akcióforma alkalmazása kevésbé jellemzi a pártok, legalábbis a parlamentáris demokrácia alapelveit elfogadó, legális politikai pártok mûködését. Ezzel szemben a társadalmi mozgalmak, amelyek támogatóikat és aktivistáikat fundamentális céljaik minél gyorsabb megvalósítására mozgósítják, ennek érdekében széfes körben felhasználják a kényszerítés, a politikai erõszak eszközeit, illetve a szimbolikus-demonstratív akcióformákat, és határozott intézményellenes stratégiákat is követhetnek, illetve akcióikban jóval nagyobb az intézményen kívüli, nem-konvencionális politikai tiltakozás szerepe.

Leegyszerûsítve három szakaszt különíthetünk el a társadalmi-mozgalmi szektorban a rendszerváltás elõidézte szerep- és szerkezetváltozások hipotetikus vizsgálatára: a válság, a hatalomváltás és az intézményesedés szakaszait.

A régi rendszer válságának szakaszában a társadalmi mozgalmak politikája volt csaknem az egyetlen aréna, ahol az új típusú társadalmi-politikai igények megfogalmazódhattak.

A hatalomváltás idõszaka Magyarországon rövid és intézményesített megegyezésekkel jellemezhetõ, amelyekben azonban nem hanyagolható el a társadalmi mozgalmak mobilizációjának szerepe. Ezek a megmozdulások más funkciót töltöttek be, mint az NDK-ban, Csehszlovákiában és Lengyelországban lezajlott hasonló tömegmegmozdulások: ott a hatalom átadásának készségét kívánták elérni, illetve kikényszeríteni, ezzel szemben Magyarországon inkább a hatalom újraelosztásának módját, mikéntjét, ütemét akarták meghatározni.

A rendszerváltás harmadik, ma is tartó szakasza az intézményesedés idõszaka, amikor az új hatalmi struktúrákat a szabad választások kijelölte keretek között kiépítik és stabilizálják. Az intézményesedés szakaszának kihívásai a korábban a régi renddel szemben szolidáris akcióegységet alkotó társadalmi-politikai mozgalmak differenciálódását és konfliktusait hozza magával; a korábban egyformán marginalizált, és késõbb is együtt küzdõ mozgalmak egy része vállalja a pártpolitikai formát, majd a választások eredményeinek függvényében a neki jutó parlamenti, parlamenten kívüli, illetve az önkormányzati szerepet.

Mivel az új társadalmi-politikai intézmények Magyarországon és másutt is elegendõ olyan politikai problémát és konfliktust hagynak képviselet és adekvát feldolgozás nélkül, amelyek új társadalmi-politikai mozgalmak kialakulásához vezetnek, sajátos szerepcsere játszódik le.
 

Változó mozgalmi szektor, átalakuló konfliktusszerkezet

A társadalmi mozgalmak mobilizációja és a politikai tiltakozás felhasználása a politikai konfliktusoknak a tiltakozó csoportok érdekeit kielégítõ megoldására persze nem csupán az elmúlt négy év terméke. Léteztek és mûködtek ezek a mechanizmusok a "kádárizmus" idõszakában is, azonban sajátos, a politikai keretfeltételektõl megszabott formákban, amelyek nem adtak lehetõséget nyilvános, legális és széles társadalmi mobilizáció révén politikai tiltakozás megszervezésére. A mozgalmak politikai tiltakozása a politikai-adminisztratív ellenõrzés restriktív jellege miatt csak a "második" nyilvánosságban, illegálisan, és viszonylag szûk társadalmi mobilizáció eredményeként juthatott kifejezésre. A rendszerváltás a keretfeltételek átalakításával, a restriktív ellenõrzés felszámolásával, közelítette a politikai tiltakozás hazai lehetõségeit a nyugati demokráciák mintáihoz: a mozgalmak számára mód nyílt nyilvános, legális tiltakozásra, saját erõforrásaik és céljaik függvényében szélesebb vagy szûkebb társadalmi kör mobilizálásával.

Hogyan hatott a nyolcvanas évek mozgalmaira, illetve az általuk artikulált konfliktusokra és tiltakozásukra a demokratizálódás folyamata? Az illegalitás feltételei mellett a legkülönfélébb konfliktusokra szervezõdött tiltakozási potenciálok között bizonyos látens közösség alakult ki a velük szemben álló hatalmi-politikai rendszer hatására, amely nagyjából azonos módon korlátozta õket a nyilvánossághoz való hozzáférésben, a mobilizációhoz szükséges szervezeti struktúrák kialakításában és anyagi források megszerzésében. Ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A demokratizálódás feltételei között a különféle mozgalmak tiltakozási potenciáljai egymás ellen is megnyilvánulnak és megszûnt a szolidaritás kényszere a számukra egyformán ellenséges régi politikai rendszerrel szemben.

A Kádár-rendszerben és a többi volt "szocialista" országban az autonóm politikai szervezõdés illegalitása miatt olyan társadalmi-politikai erõk is informális mozgalmak avagy szubkultúrák formájában mûködtek, amelyek jogállami keretek között politikai pártokat avagy érdekképviseleti szerveket, illetve másfajta politikai szervezeteket alkotnak. Akkoriban ezek nem autonóm döntéssel alakították ki mozgalmi identitásukat, hanem mert az autonóm társadalmi-politikai szervezõdés lehetõségének híján nem volt az adott rendszerben más választásuk. A nyilvánosság és a politikai szervezõdés legális keretei lehetõvé tették a korábban informálisan mûködõ csoportok számára az intézményesedést pártok, avagy más politikai szervezetek formájában. Az új rendszer kihívást jelentett a korábbi illegális, informális mozgalmi szektor résztvevõi számára: szervezeteket alkotnak, feladják a mozgalmi identitást, avagy tovább mûködnek mozgalomként. Persze voltak olyan kezdeményezések is, amelyek egyik vagy akár mindkét területen kudarcot vallottak. A korábbi konfliktusokra kialakult mobilizációk és tiltakozási potenciálok keresték a helyüket az új rendszerben. Ugyanakkor, ezzel párhozamosan, új konfliktusok keletkeztek, amelyek új mobilizációs és tiltakozási formákat hívtak életre.

Az elemzések kevéssé foglalkoznak a rendszerváltásnak a mozgalmi szektorra gyakorolt hatásaival, holott ez szerves összefüggésben van a pártrendszer kialakulásának folyamataival, illetve az érdekképviseleti szervek és az egyesületi "civil" szektor problémáival, és lényeges eleme a politikai részvétel és a politikai kultúra világának, illetve a politikai konfliktusmegoldási rendszernek.

Tekintsünk át a mozgalmi szektor átalakulására néhány közismert példát, amelyek szemléltetik a korábbi konfliktuspotenciálok eltûnését vagy megváltozását a demokratizálódás hatására. A különféle mozgalmak az új feltételek között eltérõ módon fejlõdtek tovább. Így például a Magyarországon is jelentõs, és az összes volt "szocialista" országban is megszervezõdött polgárjogi "ellenzék" tiltakozása a rendszerváltással funkcióját és talaját veszti a demokratizálódással párhuzamosan. Ez együtt járhat azzal, hogy a korábbi politikai szubkultúrák hálózata nyilvános szervezetekben intézményesítésül a politika piacán. Magyarországon ez a folyamat közrejátszott két, az 1990-es választásokon a parlamentbe is bekerült liberális ellenzéki párt, az SZDSZ és a Fidesz létrejöttében. Mindkét párt politikai vezetésében és "értelmiségében" jelen vannak, fõleg az alapítás és a kezdetek idõszakában, a volt "ellenzéki" mozgalmak aktivistái. A két egymással szemben önálló profilra törekvõ ellenzéki liberális párt létrejöttében és elkülönülésében nem elhanyagolható a szerepe a különbözõ politikai generációknak, az ellenzéki mozgalmak eltérõ szubkultúráinak. Míg az SZDSZ esetében az a generáció dominál, amely már a hetvenes évektõl rendelkezik a politikai tiltakozás tapasztalataival, addig a Fidesz esetében a nyolcvanas évek szakkollégiumai, illetve a béke- és a környezetvédelmi mozgalmak bizonyos csoportjai töltöttek be kezdeményezõ és bizonyos fokig meghatározó szerepet a párt kialakulásában és fejlõdésének kezdeti szakaszában.

Az SZDSZ és a Fidesz kezdeteinél bábáskodó polgárjogi tiltakozó hálózatok funkciói és politikai tere a demokratizálódás kibontakozásával párhuzamosan csökkennek, de nem tûnnek el. A stabil nyugati demokráciákban is jelen van a különféle specifikus témákra orientált, illetve általános irányultságú polgári jogvédõ szervezetek és mozgalmak sokaságát felölelõ szektor. A megváltozott keretfeltételek azonban a régi típusú "ellenzéki" politizálás mobilizációs és tiltakozási tapasztalatai "hagyománnyá" nemesednek, amelyek reaktiválhatók a demokratizálódással fellépõ problémák megoldására, illetve az antidemokratikus irányzatokkal szemben. Ezt a hagyományt több mozgalom, illetve szervezet közvetlenül avagy közvetve vállalja az utóbbi négy évben Magyarországon (például: Fekete Doboz, Beszélõ, Amnesty International, Katalizátor Iroda, Demokratikus Charta, Tégy a gyûlölet ellen, Wallenberg Egyesület). Ugyanakkor a polgári jogok védelmére irányuló mobilizáló és tiltakozó tevékenység a jogállamiság biztosította legális keretek között lényeges tartalmi és formai változásokon megy keresztül.

Hasonló dinamika figyelhetõ meg a Fidesz alapításában közremûködõ szakkollégiumi mozgalmak változásaiban is. Az egyetemeken és fõiskolákon a nyolcvanas években kialakult önigazgató társadalomtudományi szakkollégiumok az ifjúság társadalmi-politikai tiltakozásának szervezõ kereteivé váltak a "kádárizmus" válságának idõszakában: országos hálózatokat építettek ki, és széles körû visszhangot keltõ kiadványokat, periodikákat jelentettek meg, politikai jelentõségû konferenciákat és találkozókat szerveztek, kapcsolatokat alakítottak ki az akkori mozgalmi szektor más aktoraival, az egyetemi körökkel, a béke,- a környezetvédelmi és az ellenzéki mozgalmakkal. A Fidesz 1988-as megalakulása, majd politikai tevékenysége és az 1990-es parlamenti és önkormányzati választásokon elért eredményei, illetve növekvõ politikai támogatottsága a pártban fokozatosan - olykor látványos formában - visszaszorították a "mozgalmi szárnyat", amely kötõdött az ifjúsági mobilizáció és politikai tiltakozás eme hagyományához. A szakkollégiumok mobilizáló és politikai tiltakozó funkciói visszaszorulnak, illetve eltûnnek a jogállamiság feltételei között, a korábbi politizáló generációk pedig intézményesítik tiltakozó potenciáljukat. Az ifjúság mobilizációs potenciáljért a magyar demokráciában a legkülönfélébb politikai szervezetek és mozgalmak versengenek, amelyek többnyire "kiviszik" a felsõoktatási intézményekbõl, a szakkollégiumokból a mobilizációs, illetve tiltakozási potenciált, leszámítva a felsõoktatáspolitika elleni tiltakozást, amely a stabil demokráciákban is a felsõoktatás szervezeti keretei között mobilizálja a diákságot.

A nyolcvanas években látványos politikai tiltakozásokat szervezõ béke- és környezetvédelmi mozgalmak (Dialógus, Duna Kör) dinamikája lelassult, illetve szerényebb formákat öltött az utóbbi négy évben, de nem a sikeres intézményesedés, a pártszervezõdés következtében. Az intézményesítés mellett a konfliktusok szerkezetének átalakulása is elõidézheti, hogy a tiltakozási potenciál csökken, vagy bizonyos esetekben akár eltûnik, alatta marad a politikai "ingerküszöbnek", a nyilvánosság nem érzékeli.

A békemozgalmak szektorában nemzetközi, fõleg regionális, európai "apályról" beszélhetünk, miután a bipoláris világrendszer megszûnésével összeomlott a nagyhatalmak kölcsönös elrettentésén alapuló biztonságpolitikai rendszer. Az új helyzetben fellángolt európai szubregionális konfliktusokban a békemozgalmak nehezen tudnak szélesebb politikai koalíciókat kialakítani egyértelmû békepolitikai programok körül, és a hatalmon lévõk békepolitikájával szembeni világos alternatívák megfogalmazása is bonyolultabbá vált. A nyolcvanas évek békemozgalmai a leszerelés, a fegyverkezés befagyasztása céljával mindkét rendszerben jelentõs mozgósító és tiltakozási potenciált vonultattak fel, mára ez a lehetõség megszûnt számukra, legalábbis Európában. Továbbra is léteznek és életre kelnek antimilitarista, erõszakellenes mozgalmak, amelyek a fegyverkezés és az erõszak társadalmi-politikai formái ellen tiltakoznak és mobilizálnak, ilyenek Magyarországon is fellelhetõek közvetve vagy közvetlenül több mozgalmi kezdeményezés és szervezet célkitûzéseiben (pl. Hadkötelezettséget Ellenzõk Ligája, Alba Kör, vallásos szolgálatmegtagadó csoportok, Alternatív Hálózat, Feminista Hálózat, Tégy a gyûlölet ellen), a nyolcvanas évek alternatív békemozgalmai hagyományainak folytatásaként. De a nemzetközi politika átalakulása következtében a mai erõszakellenes és antimilitarista mozgalmak számára nem létezik olyan közös biztonságpolitikai célkitûzés - mint a nyolcvanas években a két nagyhatalom atomarzenáljának leépítése -, amellyel szélesebb társadalmi mobilizációt és politikai tiltakozást szervezhetne meg.

A hazai környezetvédõ, "zöld" mozgalmak esetében a nyolcvanas években speciális helyzetet jelentett a Bõs-Nagymaros vízlépcsõ körüli központi konfliktus, amely egyben alkalmas volt a kádári rendszer uralkodó elitje, intézményei, valamint a társadalom közötti konfliktus artikulálására is, és így átmenetileg szélesebb politikai tiltakozást mobilizált. A vízlépcsõvel kapcsolatos kormányzati politika megváltozásával, amely már a Németh Miklós kormányzat alatt, 1989 elsõ felében bekövetkezett, ennek a konfliktusnak a jellege átalakult. Már nem a társadalom és az "állam" között állt fenn, hanem elsõsorban külpolitikai térre terelõdött, az osztrák, illetve fõleg az eltérõ és ellentétes szlovák igényekkel szemben artikulálódott. Így nem teszi lehetõvé a politikai tiltakozás szélesebb körû megszervezését, mivel a konfliktus "címzettjei" többé már nem, vagy nem elsõsorban a magyar politika aktorai. A civil politikai tiltakozás számára nem jelent többé "húzóerõt" a konfliktus, mivel államközi, illetve nemzetközi politikai és jogvita formáját öltötte, amelyet az állampolgári csoportok nem vagy alig képesek befolyásolni. Továbbra is léteznek olyan tiltakozó csoportok Magyarországon és külföldön (pl. Lipták Béla nemzetközi és hazai akciói illetve szervezetei, a Duna Kör és különféle utódszervezetei), amelyek erre a konfliktusra mobilizálnak tiltakozást, ez azonban az utóbbi négy évben már nem elsõsorban kollektív tiltakozó cselekvésekben nyilvánul meg, hanem inkább szakértõi, propaganda és információs tevékenységet jelent.

A magyar környezetvédelmi tiltakozások számára a nyolcvanas években és azután sem vált központi jelentõségûvé, vagy egyáltalán jelentõssé az atomenergia civil felhasználásának ellenzése, amely a nyugat-európai ökológiai mozgalmak politikai szereplését nagyban elõmozdította. A környezetvédelmi tiltakozási potenciál továbbra is jelen van Magyarországon, de - központi konfliktus és hatékony országos politikai mobilizációs hálózatok híján - ritkán nyilvánul meg olyan, a szélesebb közvéleményt is megmozgató figyelemfelkeltõ politikai tiltakozásban, mint például 1993-ban a "Föld napja" alkalmából rendezett demonstrációk, illetve az a tüntetés, amelyet az M7-es autópályára a Bocskai úti általános iskola elõtt kivezetõ út építése ellen szerveztek. Hogy a környezetvédelmi mozgalmak számára a "csendesebb", "pragmatikusabb" munka, avagy a látványos politikai tiltakozás fontosabb-e, azt nem feladatunk itt vizsgálni, csupán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a mai politikai tiltakozásokon belül viszonylag marginális e mozgalmak szerepe a nyolcvanas évek dinamikus felfutásához képest.

Mint ez a rövid, szelektív áttekintés megmutatta, a Kádár-korszak bomlásának idején aktív politikai tiltakozási és mobilizációs potenciálok az elmúlt négy évben nem játszottak központi szerepet az új politikai konfliktusokban. Ennek oka egyrészt a politikai keretfeltételek megváltozása, ami bizonyos tiltakozó mozgalmak és csoportok számára lehetõvé tette a sikeres pártszervezõdést, másrészt a politikai konfliktusok szerkezetének átalakulása, amely új témákat állít elõtérbe, illetve a korábbi témák új megközelítését teszi szükségessé. Ezek a folyamatok persze problémákat és konfliktusokat idéznek elõ az átalakuló mozgalmi szervezetekben, mint azt a különbözõ politikai pártokon belül a "mozgalmi szárny" körül támadt felszültségek mutatják. A rendszerváltást aktívan elõsegítõ mozgalmak maguk is átalakulásra kényszerülnek a maguk teremtette új feltételrendszerben. Ez a kihívás sok korábbi tapasztalatot, módszert, akcióformát "hagyománnyá" szelídít nagyon rövid idõ alatt, és ezt a mozgalmaknak, ha az új feltételek között is talpon akarnak maradni, el kell fogadniuk. Új utakat kell keresniük, ami nem mindig könnyû, márcsak azért sem, mert személyes és kollektív konfliktusok és kudarcok forrásává válhat. Míg a korábbi tiltakozási potenciálok átalakulnak, vagy esetleg eltûnnek, addig az új konfliktusok mentén új tiltakozási potenciálok keletkeznek.
 

Mobilizáció a demokráciában

A rendszerváltással a társadalmi mobilizáció és a politikai tiltakozás új keretfeltételei alakulnak ki. Nyilvános mûködés, legális keretfeltételek, a gazdasági és a politikai piacon folyó konfliktus és konkurencia helyzete határozzák meg a mozgalmak mûködését. Az egyenlõen garantált jogi-politikai keretfeltételek között a mozgalmaknak többé nincs közös ellenfele az elnyomó és ellenõrzõ "pártállam" formájában, hanem a különféle társadalmi-politikai tiltakozások különféle "címzetteket" találnak, és a tiltakozási potenciálok akár egymással szemben is érvényesülhetnek. A mozgalmak és az ellenmozgalmak konfliktusa megjelenik az utóbbi négy évben Magyarországon, például az abortusz szabályozása körüli mobilizációkban, a médiák ellenõrzésével kapcsolatosan, a rasszizmus-antirasszizmus ellentétében, vagy a vallásszabadság és az egyházaknak járó állami támogatás vonatkozásában. A mozgalmak tiltakozásának címzettjei persze nem mindig és nem is kizárólag az "ellenmozgalmak", hanem a legkülönfélébb társadalmi-politikai szervezetek.

A mozgalmak és a szervezetek a magyar demokráciában versengenek is egymással a társadalmilag-politikailag releváns konfliktusokban mobilizálható tiltakozási potenciálokért, ezek ugyanis komoly politikai erõforrást jelentenek. Így például az agrárszektorban az átalakulás problémái miatt mobilizált gazdák elégedetlenségét több politikai szervezet és mozgalom kísérli meg alternatív programokkal és szervezeti formákkal tiltakozássá szervezni.

A konkurencia persze mindig megszüli a kooperációt is. Így a nyolcvanas évek mozgalmi szektorát is jellemzõ informális hálózatok fennmaradnak, sõt továbbfejlõdnek és formális szervezeti kereteket nyernek a demokráciában. Ilyenek például a különféle alternatív mozgalmi szervezeteket koordináló Alternatív Hálózat, avagy a feministák csoportjait egyesítõ Feminista Hálózat, de a magukat nem "hálózatnak" hanem másként nevezõ szervezeti egységek (pl. Környezet- és Természetvédõk Szövetsége) is a mozgalmak és mozgalmi szervezetek hálózatait fogják össze. A mozgalmak rendelkezésére álló szûkös anyagi és személyi erõforrások, valamint a tiltakozási potenciál együttes mobilizálásából fakadó elõnyök lehetõvé, sõt szükségessé teszik a kooperatív-koordinatív szervezeti formákban történõ együttmûködést a különféle hasonló profilú és orientációjú mozgalmak között. Mozgalmi hálózatnak tekinthetõ a Demokratikus Charta is, amely különféle informális csoportok és formális szervezetek egész sorát fogja össze egy-egy kiemelkedõ konfliktusra szervezett tiltakozó aktusban, sõt akár a "hálózatok hálózatának" nevezhetnénk, amely különféle önálló hálózatok kapcsolatrendszerébõl felépülve mobilizálja tiltakozási potenciáljukat.

A Kádár-rendszer politikai-adminisztratív eszközökkel akadályozta és nehezítette a hálózatok kialakulását, hiszen azok képesek az elszórt és önmagukban nem elég erõs tiltakozási potenciálok együttes mobilizálására. A tiltakozásra szervezõdött hálózatok így csak informálisan és illegálisan létezhettek, intézményesítésük az egyesülési és gyülekezési jog intézményes biztosításával a demokratizálódás fontos lépcsõje volt.

A tiltakozó hálózatok határai nem azonosak az országhatárokkal. A nemzetközi hálózatok, és a rajtuk keresztül elérhetõ források mobilizálása elleni küzdelem a Kádár-rendszerben a mozgalmi aktivitás politikai-adminisztratív ellenõrzésének egyik fõ feladata volt (pl. a békemozgalmak, a polgárjogi mozgalmak, a magyar kisebbségekkel szolidarizáló mozgalmak, az emigráns szervezetek vagy akár a jógamozgalmak kapcsán). Az egyesülési és gyülekezési jog intézményesítése a pártok, érdekszervezetek, egyesületek és mozgalmak számára egyaránt szabályozott lehetõségeket teremtett arra, hogy bekapcsolódjanak vagy a nemzetközi kiterjedésû, regionális elsõsorban európai - és globális tiltakozó hálózatokba. Például a Greenpeace, az Amnesty International, az ENSZ vagy az EK égisze alatt mûködõ és más jogvédõ, karitatív, környezetvédelmi, feminista, homoszexuális, vallási, antirasszista avagy békeszerveztek sokasága tart fenn kapcsolatokat magyarországi szervezetekkel az utóbbi négy évben, segíti munkájukat és szervez velük közös akciókat.

Az elmúlt négy évben új problémadimenzióként jelent meg a politikai tiltakozással kapcsolatosan a legalitás és a legitimitás problémája. A "szocialista" rendszerek "mozgalmi monopóliumot" biztosítottak az uralkodó politikai irányzat számára, ezzel szemben a mobilizációt és politikai tiltakozást, az nem az egyedül legális "pártállami" keretek között zajlott, bûncselekménnyé nyilvánították, illegálisnak tekintették. Magyarországon a "kádárizmus" idõszakában a mindvégig fenntartott büntetõjogi tilalom ellenére de facto bizonyos tolerancia érvényesült a politikai tiltakozással szemben, ami jól érzékelhetõ, ha a magyar helyzetet a többi "szocialista" ország keményebb vonalával vetjük össze. A nyugati demokráciákban intézményesített pluralizmus értékrendje szempontjából e tiltakozások legitimitásához természetesen nem fért kétség. A "szocialista" jog mércéi nem szolgálhattak a politikai tiltakozás legitimitásának mércéjéül, hiszen eleve büntetni rendeltek minden másságot, eltérést az uralkodó politika monopóliumával szemben.

A mobilizáció és a politikai tiltakozás jogállami szabályozása, a gyülekezési és egyesülési jog intézményesítése új helyzetet teremtett a politikai tiltakozás legalitásának és legitimitásának viszonyában. A legális és az illegális, a jogellenes és a jogszerû tiltakozások érvényét a tiltakozók ma már nem vonhatják magától értetõdõen kétségbe valamiféle magától értetõdõ "civil" legitimitás talaján, hanem az "állampolgári engedetlenség" mércével kell igazolniuk, hogy mennyiben illegális, milyen alapon tartják legitimnek tiltakozásukat. A polgári engedetlenség a demokrácia elveihez hû, azonban az állam konkrét jogszabályait és döntéseit opponáló egyének és csoportok tiltakozó magatartása, amely magába foglalja a korlátozott szabályszegést, de feltételezi a demokratikus alapintézmények elfogadását.

A társadalmi-politikai tiltakozás a demokratikus rendszerekben, az alkotmányos jogállam feltételei között sem illeszkedik minden esetben maradéktalanul a fennálló jogintézmények keretei közé, mint azt az elmúlt négy év tapasztalatai megmutatták. Így például az 1990-es taxisblokád alkalmazásával a jogszabályok nyilvánvaló megsértése ellenére az állam a politikai kompromisszum érdekében korlátozta büntetõhatalmának érvényesítését. Különféle társadalmi mozgalmak akcióiban és kampányaiban gyakran elõfordul az államilag kikényszeríthetõ kötelezettségek megszegésére (pl. a televíziós elõfizetési díj kiegyenlítésének megtagadására a médiaügy kapcsán, a magasabb kamat befizetésének megtagadására a lakástartozások kamatemelésekor, avagy a hadkötelezettség feltétel nélküli elutasítására) való felhívás. Több esetben történt felhívás az egyesülési, de fõként a gyülekezési jog kereteinek megsértésére, illetve áthágására a tiltakozás során, amikor például 1993-ban a Föld Napján a környezetvédõk egyes csoportjai szerveztek demonstrációt a Városligeten átvezetõ M3-as útnál, amikor ugyancsak a környezetvédõk 1993-ban a Bocskai úti általános iskola védelmében tiltakoztak az M7-esre kivezetõ út légszennyezõ hatása miatt.

A politikai erõszak alkalmazása nem volt jellemzõje a kollektív tiltakozó cselekvéseknek az utóbbi négy évben Magyarországon. Ugyanakkor elég nagy számban történtek súlyos kimenetelû, halált vagy testi sértést okozó politikai motivációjú erõszakos cselekmények, amelyeket elsõsorban a skinhead szubkultúrák hajtottak végre rasszista céljaik érdekében, e célok nyilvános megjelenítésére. Hasonlóan a politikai erõszakot alkalmazó tiltakozó szubkultúráknak a nyugati demokráciákban szervezett akcióihoz, néha itt is fenyegetõen megjelennek ezek a csoportok az ellenmozgalmak, a Demokratikus Charta, avagy a cigány szervezetek tüntetéseinek perifériáján is. Ezek a jelenségek azonban nem jellemzik a mozgalmi szektor politikai tiltakozásának egészét, marginális jelentõségûek, a tiltakozó csoportok túlnyomó többsége elfogadja és betartja az egyesülés és a gyülekezés szabályait, és elutasítja a politikai erõszak alkalmazását. Léteznek, az utóbbi négy évben is alakultak különféle antirasszista és antifasiszta, illetve erõszakellenes csoportok és mozgalmak, amelyek kifejezetten a rasszista motivációjú politikai erõszak ellen tiltakoznak (tevékenységüket jól dokumentálta az 1993-ban az ELTE Egyetemi Színpadán a különféle szervezetek és mozgalmak hálózatának együttmûködésével megszervezett "Antirasszista Hét" rendezvénysorozata). A rasszizmus erõszakos politikai tiltakozása a nyugat-európai demokráciák tiltakozási kultúrájában is jelenlévõ, sõt talán felerõsödõ tendencia, ennyiben a magyar politikai kultúra itt bizonyos regionális tendenciákat ötvöz bizonyos saját korábbi - a demokrácia és a jogállam szempontjából kontraproduktív hagyományaival.
 

Új politikai mozgalmak Magyarországon

Az új demokrácia elsõ nagy mobilizációja és tiltakozása volt az ún. taxisblokád 1990 októberében. Az üzemanyagárak hirtelen és jelentõs emelése ellen tiltakozó személy- és teherfuvarozók ("taxisok"), illetve a hozzájuk csatlakozó gépjármû-tulajdonosok és állampolgárok széles körének részvételével lezajlott blokád több napra megbénította Magyarország teljes közlekedési hálózatát. A konfliktus mobilizálta a politikai rendszer összes aktorait, és a politikai-adminisztratív reakciók igen változatos formáit váltotta ki. A széles körû mobilizáció és a kiélezett konfliktus a politikai tiltakozást a társadalmi elviselhetõség határáig fokozta. Az Érdekegyeztetõ Tanács bevonásával sikerült a tiltakozók és a kormány kölcsönös kompromisszuma révén a konfliktust megoldani. A tiltakozásban elsõdlegesen mobilizált foglalkozási csoport szélesebb társadalmi-politikai elégedetlenséget artikulált, a társadalom jelentõs részének támogatását élvezte.

A közlekedési blokád a nyugati demokráciákban elterjedt akcióforma különféle, elsõsorban hivatásos fuvarozói, de agrárérdekek melletti tiltakozásra, és ismerünk hasonló jelenségeket a kelet-európai új demokráciáktól is. A magyar taxisblokádot az teszi egyedivé, hogy mivel szélesebb társadalmi-politikai elégedetlenséget és tiltakozást artikulálta jelentõsége messze túlmutatott a kezdeményezõ foglalkozási csoport érdekeinek horizontján, és a piacgazdaság kiépülésének egy sor szociális következménye elleni tiltakozásként központi jelentõségû konfliktussá lépett elõ.

Az 1991 óta aktív Demokratikus Charta az új típusú "polgárjogi ellenzék" mobilizációjának formája és tiltakozásának szervezõje. Akciói periodikusan ismétlõdnek az emberi és polgári jogok területén fellépõ új meg új konfliktushelyzetek kihívására. Mûködésének ezt a sajátosságát jól szemlélteti a Charta és az egykori demokratikus ellenzék egyik képviselõjének, Konrád Györgynek a hasonlata az "esernyõrõl", amelyet csak akkor kell kinyitni, ha "esõ" van, azaz ha a Charta által deklarált demokratikus és szociális értékeket veszélyek fenyegetik, ha ellenmozgalmak, ellentendenciák kétségbe vonják, megsértik. A Charta akciói a politikai tiltakozás "ellenzéki" hagyományain, illetve az európai és a globális "civil" mozgalmak mintáin épülnek fel, aláírásgyûjtést, kulturális és politikai gyûléseket, tüntetéseket, felvonulásokat, deklarációkat és petíciókat ölelnek fel nemegyszer jelentós tömegeket megmozgató akcióformái. A Chartát támogatták bizonyos ellenzéki politikai pártok is. Ez a jelenség ismert a nyugati demokráciákban is: széles koalíciókat tömörítõ "civil" mozgalmak esetén még a kormányhoz közel álló politikai irányzatok, sót magas rangú állami vezetõk is tüntetnek a polgári jogok érdekében (pl. Ausztriában vagy az NSZK-ban).

1992-1993-ban jelentõs konfliktusra mobilizált tiltakozást a legkülönfélébb akcióformákkal a Létminimum Alatt Élõk Társasága (LAET). Az általában a nem eléggé "szociális" elkötelezettségû gazdaságpolitika, a szociálisan "felelõtlen" társadalmi-politikai elit ellen fellépõ mozgalmi szervezet legintenzívebb tiltakozó kampányát az általános forgalmiadó (ÁFA) teljes körû és a szociális szempontok szerinti differenciálást nélkülözõ bevezetése ellen szervezte meg. Az éhségsztrájktól a népszavazási kezdeményezésig és az adófizetés megtagadásának gondolatáig fejlõdõ mozgalom dinamikája egy ponton megszakadt, s a szervezet, valamint tiltakozása 1993 elejétõl eljelentéktelenedett. A kezdeti lendület megtörése sokféleképpen értelmezhetõ; okai lehetnek a radikalizálódás veszélye, a vezetés válsága, a célok és stratégiák újrafogalmazására való képtelenség, a merev kötõdés egy bizonyos követeléshez, a különféle platformok leválása és önállósodása, a médiák támogatásának csökkenése a látványos tiltakozó akciók híján. Az azonban a LAET kudarca ellenére is bizonyos, hogy - a piacgazdaságra való átmenet szociális konfliktusai következtében - a téma mozgósító és konfliktuspotenciált biztosító jellege egyáltalán nem szorult vissza. Jóllehet a LAET mint szervezet továbbra is létezik, nem képes az ÁFA-kampány lezárulása óta a szociális tiltakozás hatékony és szélesebb körû megszervezésére. Más hátrányos helyzetben lévõ csoportok kampányai - mint például a Nyugdíjasok Országos Egyesülete a villanyáram kikapcsolására felhívó akciója - sem értek el Számottevõ hatást. Azonban a szociális alapú konfliktusok és elégedetlenség látens tiltakozási potenciálja továbbra is jelen van a magyar társadalomban, és megfelelõ mozgalmi szervezet révén manifesztté tehetõ.

Az új magyar demokrácia egyik lényeges és központi konfliktusa, az ún. médiaügy, vagy néha "háborúként" emlegetett komplexum, mozgalmak és ellenmozgalmak keletkezésének és politikai tiltakozásának forrásává vált, elsõsorban 1992-1993 folyamán. A "nemzeti radikális" mozgalmak és csoportok, köztük az egy ideig az MDF szervezeti keretei között mûködõ, Csurka Istvánhoz kapcsolódó csoportok, a Hankiss Elemér és Gombár Csaba elnökökkel megszemélyesített "liberálbolsevista" tömegkommunikáció rendszere ellen tiltakoztak, legális és féllegális demonstrációkkal, éhségsztrájkokkal, petíciókkal stb. Amikor viszont a kormányzat a médiatörvény parlamenti elutasítása ellenére aktívabban kezdte érvényesíteni médiapolitikáját, akkor a saját pozícióit védeni és érvényesíteni kívánó "ellentábor" laza hálózata mobilizálódott és fejtett ki politikai tiltakozó tevékenységet. Egyetemisták, a Demokratikus Charta, a médiákban dolgozókat tömörítõ foglalkozási szervezetek, a Nyilvánosság Klub és más egyesületek, a Független Gondolkodók Egyesülete, a mûveik sugárzását nem engedélyezõ mûvészek tiltakoznak a tüntetés, a nyilatkozatok és elemzések, a különféle "ellenkulturális" manifesztációk (egyetemisták régi televíziós és rádiókészülékekbõl épített "objektje") révén a kormányzatnak a médiákat törvényes felhatalmazás híján befolyásoló politikája ellen. Mindkét "tábor" mobilizációja a tiltakozási formák széles körére terjedt ki, és jelentõs visszhangot váltott ki a közvéleményben.

Az utóbbi négy évben megnyilatkoztak - a politikai tiltakozás területén kialakult korábbi magyar hagyományokhoz, és a kortárs nyugat-európai demokráciákban követett gyakorlathoz hasonlóan - az ún. agrártiltakozás különféle alanyai. A mezõgazdasági érdekek védelmére 1993. õszén szervezett látványos agrárdemonstrációban is szervezetek sokasága vett részt, de ez az akció nem egyedi eset, hanem az évek óta periodikusan ismétlõdõ tiltakozások sorozatának egyik nagy horderejû és új eleme. A mezõgazdaság "kapitalista átszervezése" során támadt gazdasági-szociális konfliktusok sokasága összekapcsolódik a világ, illetve az európai piacra való nyitás problémáival, és együttesen indukálják a legkülönfélébb társadalmi-politikai szervezetek tiltakozását az "agrárius" érdekek és célok védelmében. A demonstrációk szervezése mellett eddig még kevésbé terjedtek el a Nyugat-Európában széles körben alkalmazott "keményebb" tiltakozási formák, mint például mezõgazdasági gépekkel történõ útelzárások a forgalom akadályozására, vagy termékek ingyen osztogatása, illetve megsemmisítése. A különféle tiltakozásokban részt vevõ mezõgazdasági érdekvédõ szervezetek a Torgyán József vezette kisgazdapárttól a Nagy Tamás vezette Agrárszövetségig a politikai paletta különféle irányzatait ölelik fel.

A béralkuk és konfliktusok során alkalmazott munkavállalói akcióforma, a sztrájk is a politikai tiltakozás eszközévé válhat, jóllehet, a "politikai sztrájk" tilalmas dolog. A közellátási és közforgalmi dolgozók, illetve a közalkalmazottak sztrájkjai politikai jelentõségre tesznek szert az "érintett" fogyasztói kör széles volta, illetve a közérdeklõdés következtében. Így az ilyen sztrájkokat kilátásba helyezõ béralku, a figyelmeztetõ sztrájkok, vagy például a közalkalmazottak esetében a tárgyalási pozíció megerõsítésére alkalmazott nyilvános demonstrációk a politikai tiltakozás körébe tartozó jelenségek, még akkor is, ha a jogszabály a politikai sztrájkot nem ismeri el. A szakszervezetek és más professzionális érdekvédelmi szervek az utóbbi négy év politikájában gyakori szereplõi a társadalmi-politikai jellegû tiltakozásoknak, a béralkukon túlmutató, különösen, amióta az érdekképviseletek helye és szerepe a társadalombiztosítási választások révén stabilizálódhatott a politikai rendszerben.

Új konfliktust és új mobilizációs formát jelent az 1993 folyamán kialakult konfliktus a kisegyházak jogállása és állami támogatása körül. A Németh Géza lelkész szervezésében és vezetésével Magyarországon is megjelent "anti-kultusz" mozgalom - a "destruktív" vallási közösségek elleni propagandával és lobbizással, valamint a keresztény szellemiséget képviselõ politikai pártok egy részének támogatásával - megkérdõjelezte a rendszerváltás utáni liberális szellemû gyülekezeti és a lelkiismereti szabadságra épülõ intézmények bizonyos, "túlzó" elemeit. Az állami támogatás megvonása bizonyos kis létszámú, a keresztény pártok egy része által destruktívnak minõsített felekezetektõl, közösségektõl, illetve a vallás és lelkiismereti szabadság törvényi alapjainak újragondolására ösztönzõ törekvések, az "egyház" jogi státusának átfogalmazása társadalmi méretû, a sajtóban és a szélesebb nyilvánosságban folyó vitát, illetve mindkét oldalról politikai színezetû tiltakozást is eredményeztek.

A megtámadott vallási közösségek, a "Krishna Tudatú Hívõk", a "szcientológia", illetve a "Moon" követõi, vagy a "Jehova Tanúi" a jogi igényeik érvényesítésére tett lépések mellett utcai demonstrációkat, demonstratív jótékonykodást, nyitott napokat stb. szerveztek, csakúgy, mint az ellenkezõ álláspontot képviselõ, az "elcsábítottak" szüleit, hozzátartozóit, valamint a szekták ellenzõit tömörítõ mozgalom. A szekták, kis vallási közösségek, illetve a fõleg a hagyományos civil keresztény értékek védelmére szervezõdõ "Kultusz-ellenes" aktivisták konfliktusai az utóbbi évtizedekben integráns részei a nyugati demokráciák mozgalmi szektorának és tiltakozási kultúrájának. Tehát nem valamiféle "magyar specifikumról" van szó, hanem az orientális, vagy a modern nyugati vallási áramlatoktól évtizedeken át hermetikusan elzárt magyar társadalom toleranciájának hirtelen kihívásáról, amely alkalmasint túlzó reakciókat is elõidéz, mindesetre erre vall a követelések egy része a vallásszabadság alapjainak, a tolerancia értékeinek megkérdõjelezésével. A szekták és az "anti-kultusz" mozgalom konfliktusa normális jelenség a vallási pluralizmusra épülõ modern társadalmakban. Az persze ritka eset, hogy ez a konfliktus politizálódik; ennek oka nálunk a már említett, késleltetett és gyors kihívásra érkezõ erõteljes reakció. Ugyanakkor valószínûsíthetõ, hogy a korábbi tapasztalat, a kis közösségek politikai üldözése a Kádár-rendszerben (a Krishna hivõk, illetve a jehovisták esetében), a konfliktus "repolitizálódása" ellen hat.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az illegális politikai tiltakozásnak Magyarországon csak marginális szerepe van, és nem kapcsolódik össze szélesebb körû személyek elleni erõszakkal (legalábbis a nyilvánosan mûködõ tiltakozó csoportok esetében). Az erõszakmentes, de illegális politikai tiltakozásnak bizonyos formái viszont már megjelentek, ha nem is túl széles körben. A "demonstrálás kultúrája" kialakulóban van, kevés, alig ismert ezzel kapcsolatos erõszakos konfliktus a rendõrök és a tiltakozók között. A rendõrség és más államigazgatási szervek együttmûködése a tiltakozókkal megfelelt, sót néha jónak mondható (taxisblokád, MDF-piac körüli demonstrálások). A legalitás és a legitimitás közötti konfliktusok a demokráciában tanulási folyamatokat indíthatnak el, hozzájárulhatnak a tiltakozás kultúrájának fejlõdését elõmozdító társadalmi konszenzus létrejöttéhez (pl. a polgári engedetlenségrõl folytatott vita a taxisblokád kapcsán), amely aligha alakulhat ki tényleges társadalmi-politikai konfliktusok hiányában.
 

Felhasznált irodalom

1. A társadalmi mozgalmak elmélete és kutatásuk módszertana

Csapody Tamás (szerk.) 1991. Az állampolgári engedetlenség. T-Twins

Diani, Mario-Ron, Eyerman (eds.) 1992. Studying Collective Action. London: Sage Ebert, Theodor 1981. Gewaltfereier Aufstand. Waldkirch: Waldkircher

Eyerman, Ron-Andrew, Jamison 1991. Social Movements. A Cognitive Approach. Cambridge: Polity Press

Gamson, William 1975. The Strategy of Social Protest. Homewood: Dorsey Press

Glotz, Peter (hrsg.) 1983. Ziviler Ungehorsam im Rechtstaat. Frankfurt am Main: Suhrkamp Hegedüs Zsuzsa 1991. Társadalmi mozgalmak és változások az önigazgató társadalmakban. Valóság, 2.

Hirschmann, Albert O. 1982. Shilling Involvements. Princeton: Princeton University - 1984. Kivonulás, tiltakozás, hûség. Szociológiai Füzetek, 34. Budapest: MM. Hobsbawm, E. J. 1973. Primitív lázadók. Budapest: Kossuth

Klandermans, Bert (eds.) 1989. Organizing for Change: Social Movement Organizations in Europe and the US. London: JAI Press

Klandermans, Bert-Hanspeter, Kriesi-Sidney, Tarrow (eds.) 1988. From Structure to Action. London: JAI Press

Kuti Éva-Marschall Miklós (szerk.) 1991. A harmadik szektor. Budapest: Nonprofit KCS

Marx, Gary T. 1974. The Agent Provocateur and the Informant. American Journal of Sociology, (Vol. 80) 2.

Molotch, Harvey 1979. Media and Movements. In: Zald-McCarthy 1979. 71-94.

Oberschall, Anthony 1973. Social Conflict and Social Movements. Prentice Hall: Englewood Cliffs Olson, Mancur J. 1982. A kollektív cselekvés logikája. Szociológiai Füzetek, 29. Budapest: MM. Pakulski, Jan 1991. Social Movements. The Politics of Moral Protest. Melbourne: Longman Cheshire

Rammstedt, Otthein 1978. Soziale Bewegung. Frankfurt am Main: Suhrkamp Raschke, Joachim 1985. Soziale Bewegungen. Frankfurt am Main: Campus Rucht, Dieter (ed.): Research on Social Movements. Campus/Wetview

Rudé, George 1986. Forradalmárok, zendülõk. Budapest: Kossuth

Strategy and Identity 1985. New Theoretical Paradigms and Contemporary Social Movements. Social Research (Vol. 52) 4 (Winter)

Szabó Máté 1987. Adalékok a társadalmi mozgalmak kutatásához. Szociológia, 1. Tilly, Charles 1978. From Mobilization to Revolution. New York: Random House Touraine, Alain 1978. Le Voix et le Regard. Paris: Le Seul

Turner, Ralph-Lewis M. Killian, 1987. Collective Behavior. Englewood Cliffs: Prentice Hall

Zald, Mayer N.-John D. McCarthy 1987. Social Movements in an Organizational Society. Transaction. New Bruncwick

Zald, Mayer N.-John D. McCarthy 1979 (eds.) The Dynamics of Social Movements. Cambridge, Mass: Winthrop
 

2. Társadalmi mozgalmak Magyarországon

A. Gergely András 1991. A pártállam varázstalanítása. Budapest: MTA PTI - 1988. Lokalitás-ifjúság-civiltársadalmi alternatívák. Ifjúsági Szemle, 2.

Bilecz Endre 1987- A magyar társadalmi mozgalmak fejlõdésérõl. Ifjúsági Szemle, 4.

Borbándi Gyula 1989. A magyar népi mozgalom. Budapest: Püski

Diczházi Bertalan 1987. Vázlat a társadalmi-politikai körökrõl, klubokról. Ifjúsági Szemle, 3.

Fehér Ferenc-Heller Ágnes 1989. Egy forradalom üzenete. Magyarország. 1956. Budapest: Kossuth

Gyõri Péter 1988. Kisközösségi szociális kezdeményezések. In: Szalai Júlia (szerk.) Arat a magyar. Budapest: MTA Szociológiai Intézet

Harangi László-Kemény Bertalan 1985. Két tanulmány az egyesületekrõl. Budapest: Népmûvelési Intézet

Kiss Zsolt Péter 1991. A taxisok hetvenvalahány órája. Valóság, 11.

Korom Mihály 1967. Népi bizottságok, parlamentarizmus és a közvetlen demokrácia Magyarországon 1944-1949. Politika-Tudomány, 4.

Kuti Éva (szerk.) 1992. A nonprofit szektor Magyarországon. Budapest: Nonprofit KCS

Lomax, Bill 1989. Magyarország 1956. Budapest: Aura

Snée Péter 1986. Põre példa. Valóság, 10. Sóvári Zsuzsa 1958. ITDK riport Valóság, 9.

Szabó Máté 1993. A társadalmi mozgalmak szektora és a tiltakozás kultúrája Magyarországon. Politikatudományi Szemle, 3.

Szakonyi Péter (szerk.) 1990. A blokád. Budapest: Haas-Singer

Társadalmi mozgalmak Magyarországon 1987. Ifjúsági Szemle, 3. tematikus száma Taxis-blokád (tematikus összeállítás). 1991. Szociológiai Szemle, 1.

Taxis-blokád (tematikus összeállítás). 1993. Szociológiai Szemle, 1.

Tóth László 1991. Egy "földalatti mozgalom" hanyatlása és felemelkedése. Valóság 9.

Zinner Tibor 1987. Egyesületek, pártok feloszlatása Budapesten 1945-1948. Politika-Tudomány, 4.
 

3. Társadalmi mozgalmak a kelet-európai rendszerváltásokban

Deppe, Rainer-Helmut, Dubiel-Ulrich, Rödel (hrsg.) 1991. Demokratischer Umbruch in Osteuropa. Frankfurt am Main: Suhrkamp

Fricke, Karl Wilhelm 1984. Opposition und Widerstand in derDDR. Köln: Wissenschaft und Politik

Kemecsei Ernõ 1982. Orosz ezredvég. A nemformális mozgalmaktól a politikai pártokig. Hatodik Síp Alapítvány

Knabe, Hubertus (hrsg.) 1989. Aufbruch in eine andere DDR. Hamburg: Rowohlt

- 1988. Neue soziale Bewegungen im Sozialismus. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, 3.

Misztal, Broniszlaw 1993. A tiltakozás politikája-Lengyelország és Magyarország. Politikatudományi Szemle 3, 71-94.

Molnár Miklós 1990. La Démocratie se Léve á L'Est. Paris: PUF

Szoboszlai, György (ed.) 1991. Democracy and Political Tiansformation. Budapest: MPT

- 1992. Flying Blind. Budapest: MPT

Tõkés, Rudolf L. (ed.) 1979. Opposition in Eastem Europe. London: MacMillan
 

4. Alternatív mozgalmak

Beck, Ulrich 1988. Gegengifte. Frankfurt am Main: Suhrkamp

- 1986. Risikogesellschaft. FranMurt am Main: Suhrkamp

- 1991. Politik in der Aisikogesellschaft. Frankfurt am Main: Suhrkamp

Brand, Karl Werner 1982. Neue Soziale Bewegungen. Westdeutscher, Opladen

Brand, Kart Werner (hrsg.) 1985. Neue soziale Bewegungen in Westeuropa und den USA. Ein intemationaler Vergleich. Frankfurt am Main: Campus

Brand, Karl Werner-D. Büsser-Dieter, Rucht 1983. Aufbruch'in eine andere Gesellschaft. Neue soziale Bewegungen in der BRD. Frankfurt am Main: Campus

Forschungsjournal Neue Soziale Bewegungen, illetve Forschungsjournal Soziale Bewegungen tematikus számai

Inglehart, Ronald 1977. The Silent Revolution. Princeton: Princeton University Press

- 1989. Cultural Change. Princeton: Princeton University Press

Melucci, Alberto 1989. Nomads of the Present. Social Movements and Individual Needs in Contemporary Society. London: Hutchinson

Miszlivetz Ferenc 1989. Békák a szárazon. Budapest: Múzsák

Roth, Ronald-0ieter, Rucht (hrsg.) 1991. Neue soziale Bewegungen in der BRD. Bonn: Bundeszentrale

Stamm, Karl-Heinz 1988. Alternative Öffentlichkeit. Frankfurt am Main: Campus Szabó Máté 1993. Alternatív mozgalmak Magyarországon. Gondolat
 

5. Ökológiai mozgalmak

Callenbach, Ernest 1992. Ökotópia. Budapest: Göncöl

Endreffy Zoltán-Kodolányi Gyula (szerk.) 1984. Ökológiai kapcsolatok. Budapest: Népmûvelési Intézet

Faragó Klára-Vári Anna-Vecsenyi János 1990. Csak ne az én kertembe! Budapest: MKI

Fisher, Duncan-Clare, Davis et al.1992. Civil Society and the Environment in Central and Eastem Europe. Ecological London: Studies Institute

Lányi Gábor: A kuvik éve. In: Sándor-Kurtán-Vass (szerk.) 1988. Magyarország Politikai Évkönyve 1988. Debrecen

Mumford, Lewis 1986. A gép mítosza. Budapest: Európa

Sólyom László-Szabó Máté (szerk.) 1988. A zöld hullám. Budapest: ELTE

Szabó Máté 1985. Zöldek, alternatívok, környezetvédõk. Budapest: Gondolat

- (szerk.) 1989. Politikai ökológia. ELTE. Budapest: Bölcsész Index

- 1992. Társadalmi mozgalom és politikai változás: a zöldek. Budapest: PK Szirmai Viktória 1991. Ökológiai társadalmi mozgalmaink. Valóság, 10.

Tamás Pál 1987. Érdek és kockázatfelismerés. Vári Anna (szerk.) Kockázat és társadalom. Budapest: Akadémiai Kiadó

Touraine, Alain et al. 1980. La prohétie anti-nucléaire. Paris: Seuil
 

6. Békemozgalmak

Békemozgalom Magyarországon (vita) 1988. Ifúsági Szemle 1., 4.

Fodor Gábor-Molnár Péter (szerk.) 1988. Európa csendes? Szakkollégiumi Értesítõ, ELTE Jogász Szakkollégium

Leif, Thomas 1984. Die professionelle Bewegung. Europa. Bonn

- 1990. Die strategische (Ohn)Macht der Friedensbewegung. Opladen: Westdeutscher Steinweg, Rainer (hrsg.) 1982. Die neue Friedensbewegung. Frankfurt am Main: Suhrkamp

Szabó Máté 1984. A "forró õsz". Békemozgalom, politikai tiltakozás, ellenállás az NSZK-ban. Budapest: Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó

Tismaneanu, Vladimir (ed.) 1990. In Search of Civil Society. New York: Routledge
 

7. Alternatív életformák, szubkultúrák

Bíró Dávid 1987. Ellenkultúra Amerikában. Budapest: Gondolat

Kõbányai János 1986. Beatünnep után. Budapest: Gondolat

Wessely Anna 1980: Ellenkultúra. Világosság, 8-9.
 

8. Ifjúsági szubkulturális mozgalmak

Csepeli György-Kéri László-Stumpf István (szerk.) 1992. Állam és polgár. Budapest: MTA PTI Gábor Kálmán (szerk.) 1992. Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged: MIHKT

Gazsó Ferenc-Stumpf István (szerk.) 1992. Rendszerváltozás és ifjúság. Budapest: MTA PTI

Kõbányai János 1986. A margón. Budapest: Szépirodalmi

Körkérdés a fiatalok közösségi kezdeményezéseirõl. 1987. Ifjúsági Szemle, 3.

Rácz József 1989. Ifjúsági szubkultúrák és fiatalkori "devianciák". Budapest: Magyar Pszichiátriai Társaság

- 1990. A nyolcvanas évek ifjúsági szubkultúrái Magyarországon. Valóság, 11.

- 1990. Erõszak mint önvédelem. Marginális ifjúsági szubkultúrák. Eszmélet, 112-123.

Szász János András 1983. ifjúsági mozgalmak-ifjúsági kultúra. Valóság, 4.

- 1987. Nomadizálás, népi kultúra, szabadságélmény. Ifjúsági Szemle, 3.
 

9. Diákmozgalmak

Chikán Attila (szerk.) É. n. 20 éves a Rajk szakkollégium. Budapest

Heider, Ulrike 1984. Schülerprotest in der BRD. Frankfurt am Main: Suhrkamp

Pál Tamás 1987. Próbareform. Budapest: KISZ KB

- 1992. Igazlátó nap. Budapest: Iskolapolgár Alapítvány

Stumpf István 1988. Szakkollégiumok. Ifjúsági Szemle, 1.

Tóth Tamás 1973. Útkeresés és útvesztés. Diákmozgalmak. Budapest: Kossuth
 
 

* A tanulmány a Central European University Research Support Scheme támogatásával készült. Megírásához a cikk végén közölt bibliográfián kívül felhasználtam a mozgalmak dokumentumait, sajtódokumentációját, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Karának Politológia Tanszékén a "Társadalmi mozgalmak és politikai tiltakozás" címû tantárgy keretében készült hallgatói munkákat.