A kolozsvári szociológiai mûhely alapító nagy öregje szellemi ereje teljében ment el. Február 25-én végzett vele a szívroham. Ez talán már a harmadik infarktusa volt. Március 1-jén temették a Házsongárdban. Korai halálával a román tudományosság szenvedett pótolhatatlan veszteséget. Meg a toleranciának Erdély tájain egykor honos, azóta fájdalmasan megfogyatkozott szelleme.

Mint a mesebeli szegény ember fia, hamuban sült pogácsával feltarisznyázva szerencsét próbálni, úgy indult el vagy hatvan évvel ezelõtt a Szilágy megyei Csákigorbóból, a szellem meghódítására. A tehetséget, az ígéretet szülõfalvának görög katolikus plébánosa fedezte fel benne. Õ egyengette elsõkén továbbtanulásának útját. Látványosnak mutatkozott a folytatás is a kolozsvári egyetemen, ahol, a változó idõk zaklatottsága ellenére, még lehetett tanulni. Oktatói számon tartották, ó maga követhetõ mesterre lelt. Természetes volt, hogy tanulmányai végeztével az egyetemen maradt tanársegédi, majd adjunktusi beosztásban.

Csakhogy, eredetileg választott stúdiumát, a szociológiát a felsõbbség idõközben burzsoá áltudománnyá minõsítette és betiltotta. Õ már filozófia szakosként végzett. S ez a változás szimbolikusan is jelzi egy kényszerpálya kezdetét, amely, egyebekrõl itt nem szólva, választott szaktudományától közel két évtizedre térítette el. Egyébként nem állt hadban-haragban a rátukmált stúdiummal, a filozófiával, Még annak rátukmált klasszikusával, Karl Marxszal sem. Sõt, Marx-stúdiumait nem korlátozta az elõírt két kötetnyi válogatásra. Túlteljesítette, s ennek az lett az eredménye, hogy a szerzõ mûveiben eretnek eszmék egész rendszerét fedezte fel, élén ama híres tétellel, mely a tisztességes írástudó feladatául minden fennállónak radikális elvi kritikáját jelöli meg.

E szellemi tájak becserkészésében Aluas nem volt egyedül az akkori Kolozsváron. Társaival együtt azonban be kellett látnia, hogy hasonló tanokat, elvi jogosságuk, elméleti igazuk elismerése mellett, ajánlatos zárójelbe tenni. Romániában vagyunk, az a ötvenes években!

Hosszabb huzavonával 1965 után Romániában rehabilitálták a szociológiát, Aluas pedig azonnal elkezdte az újonnan engedélyezett tudományág bázisát kiépíteni a kolozsvári egyetemen. Ettõl kedve, életének egyetlen szenvedélye a szociológiai csapatmunka koncipiálása, talpra állítása, irányítása, tárgyi feltételeinek biztosítása volt. Gonddal válogatott munkatársaiból idõvel kiváló közösség forrt össze. Kezdettõl a Dimitrie Gusti-féle szociológiai iskola monografikus módszerét kívánta alkalmazni, amit azonban könyvbõl megtanulni erõpazarló veszõdségnek ígérkezett. Szerencséjére rálelt a terepmunkában gazdag tapasztalatokkal rendelkezõ Gusti-tanítvány Venczel Józsefre, aki korábban a Bolyai Egyetem statisztika professzora volt, de akkortájt, börtönbõl szabadulván, a filharmónia zenekarának végzett kottamásolásból kereste kenyerét. Aluas kiverekedte, hogy Venczel professzort tudományos munkatársként a szociológiai intézetben alkalmazhassa, és ezzel megvalósult a személyes kontinuitás a Gusti-féle intézet és az új kolozsvári mûhely között. Venczeltõl a kollektíva és maga Aluas is valóban sokat tanult. A két férfiú (közöttük nemzedéknyi volt a korkülönbség) kapcsolatát a kölcsönös megbecsülés, tisztelet és rokonszenv jellemezte.

A szociológia Kolozsvárott csak önfenntartóként létezhetett. A tanszéken szervezõdõ szociológus csoport a kutatások költségét megrendelt felmérések honoráriumából fedezte. A megrendelõket (vállalatok, néptanácsok gazdasági osztályai) mindig szûk, pragmatikus kérdések érdekelték. Az ilyen célú adatgyûjtõ terepmunkákat használta fel Aluas arra, hogy egyetemi hallgatókkal kibõvített népes csapatával az adott - olykor fél megyére is kiterjedõ - területet szociológiai szempontból úgyszólván exhausztíve feltérképezze. Következetes módszerességgel folyt ez az adatgyûjtés évtizedeken át. Nyomában felbecsülhetetlen értékû adatbázis jött létre, melybõl az adott társadalomnak nemcsak a felméréskori mélyszerkezete rekonstruálható, hanem az is, hogy miként alakult ki az elmúlt negyven-hetven évben.

Számos kisebb feladat mellett négy nagyméretû, népes kollektívának több évi munkát adó ilyen szociológiai felmérés készült el. Az Aranyosvölgyi (Alsó-Fehér megye) és Avas-vidéki (Szatmár, illetve Máramaros megye) adatgyûjtés után harmadiknak a Nyugati Szigethegység, tehát a Móc-vidék teljes, monografikus feltérképezésére került sor, negyediknek pedig a Csíki medencében végeztek hasonló felmérést. Mind a négy nagy vállalkozás a modernizáció-pszeudomodernizáció okozta életforma-váltás felõl faggatta a valóságot. Aluast mindig is az erdélyi paraszttársadalom archaikusból korszerûvé alakulásának az alternatívái izgatták. Aluas ezt az átalalkulást elkerülhetetlen szükségszerûségnek tartotta, s a nacionalisták retrográd falu-mítoszát félre tolva, a szociológia valóság feltáró munkájától várta, hogy hozzájárulhat a kedvezõbb alternatívák felismeréséhez, a nem kívánatosak elkerüléséhez.

Az életmû jelentõs összetevõit képezik oktatói és nevelõ munkájának nagy hatású imponderábiliái: személyében egy lenyûgözõ tanáregyéniség több mint negyven évjáraton hagyta rajta szellemének lenyomatát. Intézetének munkatársait is nagyrészt volt hallgatóiból válogatta össze. Ez a gárda az 8 keze nyomán formálódott kiválóan képzett szakemberek nagyszerû munkaközösségévé. Mestere távoztával ez a kollektíva most vagy tartósan fennmarad - ha rendelkezni fog kellõ kohéziós erõvel -, és akkor Kolozsvári iskola néven, vagy éppen Aluas-csapataként lesz számontartva, vagy szétszélednek, s ki-ki máshol találja meg a helyét. Akárhová kerülnek, hogy tovább adják a stafétabotot: Aluas-tanítványként fogják számon tartani õket.

Kerülgetem a témát, mert tudom, mennyire feszélyezné, hogy nagy feneket kerítek annak, ami az õ számára olyan evidencia volt, mint az, hogy amíg él, lélegzik. És mégis szólni kell róla, mert ami számára evidencia volt, az abban a közegben, amelyben megnyilvánult, sajnos eléggé rendhagyónak számított. A román tudósnak és közéleti embernek a magyarsághoz, a magyar kérdéshez való viszonyulására gondolok.

A diktatúra évtizedeiben azon kevés román kollegák közé tartozott, akik nem értettek egyet a magyar nyelvû oktatás felszámolásával, és ahol tehették, akadályozták. A diktatúra bukása óta pedig folyamatosan, következetesen és nyíltan fordult szembe a román nacionalizmus különbözõ megnyilvánulásaival és képviselõivel. Ezek tehát nem szerették. Vátrás szemmel renegátnak számított. Holott románul gondolkodott és románul érzett és igen átgondolt, jól tagolt román értékrendet védelmezett. Igaz, ez az értékrend lényeges pontokon eltért a román köztudatban elterjedt sztereotípiáktól. Minthogy az volt az elvi kiindulópontja, hogy legitim nemzeti érdek csak az lehet, amely nem ütközik az egyetemes emberi érdekkel. Sajátos és egyetemes ily egységben látásából következett a másik sajátos felé való elvi nyitottsága is. Kezdeményezõje és elsõ igazgatója volt annak a kolozsvári székhelyû kutatóközpontnak, amely - a nacionalizmusok ellenszeréül - az Erdélyben lakó különbözõ nyelvû és kultúrájú népek közötti kapcsolatok tanulmányozását tûzte célul maga elé.

Valami még idetartozik, mert egyszerre jellemzi 8t is, meg azt a világot is, amelyben élt. A harmincas körüli létszámú tanszéken Aluas egy öt-hat tagból álló, nagyjából egy nemzedékhez tartozó, nagyjából azonos szintû, képességû, teljesítményû, majd csupa professzorból, doktorból, akadémikusból álló rangidõs csoporthoz tartozott. E csoporton belül csak azért nem volt õ primus inter pares, mert ott egyáltalán nem lehetett senki érdemben primus, hiszen akkor legalább három is akadt volna. De guru az volt, Nelu Aluas, abszolút tekintélyû guru, és teljhatalmú fõnöke volt a szociológiai csoportnak. De nem lett soha, sem akadémikus, sem doktor, sem professzor. Élete végéig be kellett érnie az elõadó tanári címmel (románul: conferentiar universitar). Ezt is csak jó késõn kapta meg. Ennek pedig oka, sõt története van.
 

Röviden:

1. A fiatal adjunktust 1954 õszén állami ösztöndíjjal a leningrádi egyetemre küldték posztgraduális képzésre (aspirantúra).

2. 1956 decemberében, disszertációja benyújtása elõtt, a magyarországi eseményekkel kapcsolatos állásfoglalásai miatt Aluast fegyelmi úton hazarendelték, ösztöndíját megvonták. A kolozsvári tanszéken akkor csak a nagy tekintélyû Tudor Bugnariu professzor oltalma alatt húzódhatott meg.

3. A '60-as évektõl megváltozott a széljárás. Most már csak egy disszertáció kéne, amit konvergáló publikációiból könnyûszerrel összeszerkeszthetne, és többé semmi se óvhatná meg a professzori, majd az akadémikusi címtõl. Ezért instálnak nála barátai, fõnökei (a minisztere is). Csökönyös válasza az, hogy fontosabb dolgai vannak annál. És megmaradt cím nélküli egyetemi oktatónak. Szégyenére annak a rendszernek, amely pelyva-emberek tucatjainak osztogatta a különb-különb tudományos címeket.
 
 

Budapest, 1994. március