A rendszerváltozás két ideáltípusa

A szocialista rendszerek összeomlása Kelet-Közép-Európában 1989-1990-ben mindenkit, az állampolgárokat, a politikusokat és a társadalomtudósokat egyformán teljesen váratlanul érte. Mint Z. Brzezinski, aki talán a leginkább megsejtette, hogy ebben a régióban forradalmi helyzet kezd kialakulni (Brzezinski 1988), a rendszerváltozás után mondta: "A valóság a nyugati gyõzelemrõl alkotott legvalószínûtlenebbnek tartott hagyományos elképzelést is annyira felülmúlta, hogy az szinte megdöbbentõ" (Brzezinski 1992). Ezért aligha lehet azon csodálkozni, hogy sem a politikusoknak, sem a társadalomtudósoknak nem volt pontos elképzelésük, részletes programjuk arra, hogy a fordulat után mit kell tenni, milyen politikákat fognak bevezetni, és mi lesz a hatásuk.

Rögtön a rendszerváltozás után két egymással többé-kevésbé ellentétes stratégia fogalmazódott meg: 1. A "sokk-terápia" szerint minél gyorsabban meg kell valóstani a magántulajdonon alapuló piacgazdaságra való áttérést, tehát egy csapásra fel kell szabadtani az árakat, le kell építeni a külkereskedelmet korlátozó protekcionista rendszabályokat, tekintet nélkül arra, hogy ennek következtében hány hazai vállalat jut csõdbe és mekkora munkanélküliség alakul ki, továbbá minél gyorsabban magántulajdonba kell átadni az állami tulajdonban lévõ vállalatokat, végül le kell építeni a "paternalista" szocialista szociálpolitikát, mert az visszatartja a gazdasági élet egyes szereplõit attól, hogy teljesen piackonform módon viselkedjenek. 2. A "graduális" átmenet stratégiája szerint az azonnali áttérés a legkeményebb piacgazdasági feltételekre olyan életszínvonal-süllyedést okozhat a társadalom jelentós részénél, amely alááshatja nemcsak a piacgazdasági reformoknak és a privatizációnak, hanem a már megvalósított demokratikus politikai intézményrendszernek, sót magának a rendszerváltozásnak a legitimációját is. Ennek elkerülése végett fokozatosan kell áttérni a piaci viszonyokra, még annak az árán is, hogy a piacgazdaságra való áttéréstõl várható gazdasági fejlõdés késõbb indul meg. A sokk-terápia hívei szerint ez azzal a veszéllyel jár, hogy a hosszan tartó stagnálás miatt középtávon elvész a létrehozott új gazdasági és politikai rendszer legitimációja. A graduális terápia hívei szerint viszont a sokk által okozott delegitimáció rövid távon vezethet a piacgazdaság és politikai demokrácia elutasításához. Leegyszerûsitve azt mondhatjuk, hogy az elsõ stratégia esetében a gazdasági követelmények, megfontolások játszanak uralkodó szerepet, a másodiknál viszont a politikai szempontok, a politikusoknak az az igénye, hogy saját maguk és politikájuk támogatását a választók körében ne veszítsék el.

Ennek alapján a rendszerváltozásnak két szcenárióját fogalmazhatjuk meg: 1. a gazdasági követelmények és 2. a politikai követelmények által vezérelt szcenáriót:

A gazdasági követelmények is a politikai követelmények által vezérelt szcenáriók

A gazdasági követelmények által vezérelt szcenárió	A politikai követelmények által vezérelt szcenárió
Rövid távon
Gyors privatizáció, csökkenõ foglalkoztatás nagyobb munkanélküliség.	Lassú privatizáció, a magas foglalkoztatást támogató intézkedések.
A bérek és háztartási jövedelmek, csökkennek, kivéve egy kisebbséget, amely gyors sikereket ér el a magánszektorban.	A bérek és háztartási jövedelmek azonos szinten maradnak vagy a termelékenységnél gyorsabban nõnek.
Nõ a jövedelemegyenlõtlenség.	A viszonylag nagyfokú jövedelmi egyenlõség fennmarad.
Általános elégedetlenség a csökkenõ jövedelem és életszínvonal miatt, borúlátás a jövõt illetõen.	Az elégedetlenség a jövedelemmel és életszínvonallal minimális, derûlátás a jövõt illetõen.
A kormány támogatása, valamint a piacgazdaság és a demokrácia legitimációja veszélybe kerül.	A kormány támogatása és a rendszer legitimációja fennmarad.
Középtávon
A gazdaság kompetitív elõnyei maximalizálódnak, gazdasági prosperitás, politikai támogatás és a rendszer legitimációja.	A kompetitív elõnyök nem maximalizálódnak, a gazdasági prosperitás kevésbé valószínû, a politikai támogatás és a rendszer legitimációja veszélybe kerül.

Hangsúlyoznunk kell, hogy ebben a tanulmányban semmilyen értékítéletet nem kívánunk egyik vagy másik szcenárióhoz kapcsolni. Tartózkodunk attól is, hogy az egyes kelet-közép-európai országok tényleges stratégiáját az egyik vagy másik ideáltípushoz egyértelmûen hozzárendeljük. A valóságban keverednek a két stratégia elemei, és a keveredés aránya az egyes országokban szinte évrõl évre változik. Attól is õrizkedünk, hogy ezeket a stratégiákat egy-egy társadalomtudós, politikai tanácsadó vagy politikus nevéhez kössük, már csak azért is, mert az egyes szereplõk álláspontjában is nyilvánvaló módosulásokat lehet észrevenni.

Tanulmányunkban a magyarországi és a kelet-németországi háztartás-panel adatfelvételek alapján, más adatfelvételekbõl származó információkat is felhasználva, megpróbáljuk megvizsgálni, hogy e két korábbi szocialista országban ténylegesen milyen stratégiák érvényesültek és milyen következményeik voltak eddig a lakossági jövedelmekre, a foglalkoztatásra és munkanélküliségre, az állampolgárok elégedettségére és az új gazdasági, társadalmi és politikai rendszer és intézmények legitimációjára nézve.
 

Adatfelvételek

A magyar-keletnémet összehasonlításra az ad különösen kedvezõ lehetõséget, hogy mindkét országban sok tekintetben megegyezõ kérdõívvel és azonos módszerekkel háztartás-panel adatfelvétel sorozatra került sor a rendszerváltozás óta.

Az a gondolat, hogy a jövedelmek, a foglalkoztatás és az életkörülmények változását panel-felvétellel, vagyis ugyanazon háztartásoknak és személyeknek évrõl évre ismétlõdõ megkérdezésével vizsgálják, az Ann Arborban, a Michigan-i Egyetem mellett mûködõ Institute for Social Researchben született. A panel-felvételek nyilvánvalóan különösen alkalmasak annak a kérdésnek megválaszolására, hogy a szegénység és a jólét, a hátrányos vagy kedvezõ életkörülmények, a munkanélküliség mennyire tartós vagy átmeneti jelenségek (Duncan 1984). Amerikában 1968 óta folyik ilyen panel-felvétel sorozat.

A panel-módszert fokozatosan más országok kutatói is átvették, közöttük nyugatnémet közgazdászok és szociológusok, akik 1984 óta folytatnak panel-vizsgálatot (Hanefeld 1987; Krupp-Hanefeld 1987; Krupp-Schupp 1987). Ennek alapján jól nyomon lehet követni a jövedelmek dinamikáját az egyéni szinten és ennek alapján jól használható információkat lehet adni a társadalompolitikához (Rendtel-Wagner 1991; Hauser-Hochmuth-Schwarze 1994; Hauser, Ott, Wagner 1994). A nyugatnémet panel mintájában 1984-ben 5921 háztartás és a bennük élõ 13 919 felnõtt személy szerepelt.

A nyugatnémet tapasztalatok alapján a német egyesülés után az úgynevezett új vagy keleti szövetségi államokban (a továbbiakban: Kelet-Németország) is megkezdtek egy hasonló panel adatfelvételt. Ennek mintájában 1990 júniusában 2179 háztartás és 4453 felnõtt személy szerepelt. Azóta minden évben újra felkeresték és megkérdezték õket jövedelmeikrõl, foglalkoztatásukról és egyéb témákról.

Amikor hosszabb tervezés után elõször az OTKA pénzügyi támogatásával, de a késõbbiekben egyre inkább más forrásokat is igénybe véve, 1992-ben sikerült a magyarországi háztartás panel-vizsgálatot megindítani, messzemenõen támaszkodtunk a külföldi tapasztalatokra, közülük is elsõsorban a kelet-németországi panel-felvétel módszereire. Ebben az a megfontolás vezetett, hogy a Kelet-Németországban 1989-tõl végbemenõ gazdasági és társadalmi változások sok tekintetben hasonlítani fognak a magyarországi változásokhoz, ezért pontos összehasonlításuk különösen érdekes tanulságokkal szolgálhat, és a magyarországi jelenségek felmérésére a Kelet-Németországban bevált kérdések, módszerek várhatóan jól használhatóak lesznek.

Eddig Magyarországon három (1992, 1993, 1994) adatfelvételre került sor (mindig áprilisban). A mintába került háztartásokat véletlenszerûen választottuk ki, de - a költségek mérsékelése érdekében - területileg erõsen koncentráltan. 1992-ben 2059 háztartásról, a bennük élõ 4542 felnõttról (pontosabban 16 éves és idõsebb személyrõl) töltöttek ki kérdõívet. A panel-felvételek sajátosságából következõen a minta évrõl évre kissé változik: egyrészt vannak háztartások, amelyeket nem sikerül megtalálni, illetve amelyek megtagadják a válaszadást; másrészt az eredeti minta tagjai közül néhányan meghalnak (esetleg külföldre vándorolnak), viszont gyermekek születnek "bele" a mintaháztartásokba; végül a 16. életév betöltével korábban külön kérdõívvel nem kérdezett háztartástagok azok közé kerülnek, akikrõl egyéni kérdõívet töltenek ki. 1994-ben így 1814 háztartásról, a bennük élõ 4028 felnõttrõl készült kérdõív. A megkérdezett háztartások összes népessége (a 16 évesnél fiatalabb gyermekeket is beszámítva) 1992-ben 5770, 1994-ben 5182 volt (Sik-Tóth 1992; 1993; Tóth 1994).

Ebben a tanulmányban a magyarországi és kelet-németországi átalakulások összehasonlítására elsõsorban az 1992. évi panel-felvételek adatait használjuk fel, az idõbeli tendenciák érzékeltetésére némelykor a többi felvétel eredményeire is hivatkozunk. Hasonlóképpen - a korábban szocialista berendezkedésû országok és "régi" piacgazdaságok és demokráciák közötti különbségek érzékeltetésére - az azonos kérdésekre Nyugat-Németországban adott válaszokat is felhasználjuk.
 

A gazdasági, társadalmi, demográfiai és politikai keretfelvételek

Noha Magyarország és Kelet-Németország egyaránt a "szocialista táborba" tartoztak, viszonyaik sok tekintetben lényegesen eltértek. Mindekelõtt Kelet-Németországban a gazdaság fejlettsége - és ennek következtében - az átlagos jövedelem színvonala lényegesen magasabb volt. Ugyanakkor Magyarországon 1986 óta lassan és visszaesésekkel, de vitathatatlanul terjedtek a piacgazdasági viszonyok, míg Kelet-Németország szinte az összeomlásig megtartotta a központi tervutasításos rendszert. Ennek következtében a magyar társadalom tagjai fokozatosan megismerhették a piacgazdaságot és megtanulhattak alkalmazkodni követelményeihez és hatásaihoz. Ezzel összefüggésben lényegesen szélesebb körû volt az egyéni szabadság, kevésbé volt éles az elnyomás, a mindennapi élet politikai és rendõri szabályozása.

Teljesen eltérõen ment végbe a rendszerváltozás. Magyarországon a társadalom nagy többségének elégedetlensége és az ebbõl fakadó politikai nyomás, valamint a hatalmi elit egyre növekvõ részének reformkészsége együttesen hozta létre a rendszer megváltozását. Ezért találó a T. G. Ash (1990) által "kitalált" elnevezés: "refolution", vagyis részben reform, részben revolúció. Kelet-Németországban a hatalmi elit majdnem az utolsó napokig kitartott mindenféle reform vagy liberalizálás merev elutasításánál, így a rendszer szinte egyik pillanatról a másikra omlott össze a nevezetes magyarországi határnyitás, az ezt követõ tömegtüntetések hatására és legfõképpen valószínûleg annak felismerése nyomán, hogy a Szovjetunió vezetése már nem hajlandó szükség esetén katonai erõvel biztosítani a rendszer stabilitását. Kelet-Németország rögtön egyesült Nyugat-Németországgal, ezzel szemben Magyarországnak - nem lévén "nyugati" fele - független államként, mondhatnánk, egyedül kellett megvalósítania a rendszerváltozást.

Az egyesülés következtében a keletnémeteket érintõ politikai döntéseket az egyesült Németország parlamentje és kormánya hozza, ahol Kelet-Németország képviselete - lakosságának száma alapján - alig több, mint egyötödrész. Az egyesülésnek, a népességszámban sokkal nagyobb és lényegesen gazdagabb Nyugat-Németországgal egy államban való együttélésnek egyik következménye volt az, hogy a keletnémet országrészek igen lényeges gazdasági segítséget kaptak a nyugati országrészektõl. A nagyságrend érzékeltetésére idézzük azt az adatot, hogy 1992-ben a szövetségi kormányzat 218 milliárd német márkát juttatott (kelet-németországi adóbevételeken felül) a kelet-németországi közszolgálati (public) szektornak. Ez az egyévi összeg többszöröse a teljes magyar külföldi adósságállománynak. A kelet-németországi magánfogyasztásnak körülbelül egyharmadát a szövetségi költségvetésbõl, tehát a nyugati forrásokból finanszírozták (OECD 1992).

Ezzel szemben Magyarországon természetesen az országban választott parlament és az összetétele alapján megalakított kormány dönt mindenkor az állampolgárok ügyeirõl. Viszont nettó értéken számítva nem érkezett külföldi segély, sõt a korábban felvett kölcsönök adósságszolgálata lényeges jövedelemkivonással járt. Ezt részben az eladósodás növekedése, részben a külföldi tõke beáramlása ellensúlyozta a fizetési mérlegben, de nem a lakosságnak jutó jövedelemben.

Kelet-Németországban rögtön a rendszerváltozás után zuhanásszerûen - 1990ben 19 százalékkal, 1991-ben további 31 százalékkal - csökkent a GDP (DIW 1993; Ehrlich-Révész 1992). Ennek egyik lényeges oka az volt, hogy a kelet- és nyugatnémet márka átváltási arányának az elõbbire nézve nagyon kedvezõ megállapítása azzal járt, hogy a keletnémet állami vállalatok nagy része a magas bérszínvonal miatt versenyképtelenné vált a világpiacon, korábbi kelet-európai piacait pedig elvesztette. A kelet-németországi visszaesés (és a világgazdasági depresszió) következtében 1993-ban az egyesített Németország GDP-je is csökkent (19%-kal), 1994-re azonban már szerény növekedés várható.

Magyarországon a GDP 1993-ban érte el mélypontját, az 1989. évi szintnek körülbelül 80 százalékára esett vissza, a legújabb elõrejelzések szerint 1994-ben már nem lényegtelen (talán 3-4%-ot is elérõ) növekedés várható.

A keretfeltételek közé tartozik a privatizáció elõrehaladása is. Magyarországon 1992 tavaszán a foglalkoztatottak 36 százaléka dolgozott a magánszektorban (Kolosi-Sik 1992). Kelet-Németországban ez az arány 29 százalék (Headey-Krause 1993). Magyarországon tehát valamivel gyorsabban ment elõre a privatizáció, annak ellenére, hogy az ezzel megbízott Treuhand Kelet-Németországban nagy erõfeszítéseket tett az állami vállalatok eladására, a kezében lévõ vállalatoknak ekkorra már 71 százalékát értékesítette, de ezekben a privatizált vállalatokban az összes foglalkoztatottnak csak 23 százaléka dolgozott. A legnagyobb vállalatok privatizálása nagy nehézségekbe ütközött, ugyanakkor a Treuhand csak igen kevés esetben rendelte el az állami tulajdonban maradt veszteséges nagyvállalat teljes leállítását. Magyarországon a csõdtörvényt, úgy látszik, sokkal következetesebben alkalmazták.

Végül a keretfeltételek között kell utalni a demográfiai változások igen látványos eltéréseire. A rendszerváltozást követõen ugyanis Kelet-Németországban igen erõsen visszaesett a házasságkötések gyakorisága (lásd 1. táblázat) és a születések gyakorisága (lásd 2. táblázat), míg Magyarországon a házasságkötési arányszám közepesen, a termékenységi arányszám pedig alig (és csak 1992-ben és 1993-ban) esett vissza. Így az 1990-es években Magyarországon a házasságkötések gyakorisága körülbelül a nyugatnémet szinten állt, a kelet-németországinál sokkal magasabb volt, a termékenység pedig lényegesen magasabb volt, mint Nyugat-Németországban és több mint kétszerese volt a keletnémet termékenységnek, amely az eddig a világon megfigyelt legalacsonyabb szint.

1. táblázat
Az elsõ házasságkötések korspecifikus arányszámainak összege*

Ország és nem	1980	1985	1990	1991	1992
Magyarország
férfi	767	798	770	701	648
nõ	986	858	771	704	598
Kelet-Németország
férfi	789	701	580	280	290
nõ	812	739	600	310	290
Nyugat-Németország
férfi	644	585	600	570	570
nõ	656	598	640	620	640

*A mutatószám értelme: ezer férfi, illetve nõ közül élete végéig elsõ házasságot kötök aránya az adott évi korspecifikus elsõ házasságkötési arányszámok érvényesülése esetén.

2. táblázat
A teljes temékenységi arányszám*

Ország és nem	1980	1985	1990	1991	1992	1993
Magyarország	1,91	1,83	1,87	1,87	1,78	1,69
Kelet-Németország	1,94	1,73	1,45	0,97	0,76	1,30
Nyugat-Németország	1,45	1,28	1,45	1,42	1,39

*A mutatószám értelme: az egy nõ által élete folyamán szült gyermekek száma az adott évi korspecifikus termékenységi arányszámok érvényesülése esetén.

Nem könnyû megmagyarázni a születések és házasságkötések gyakoriságának drámai visszaesését Kelet-Németországban (Zapf-Mau 1993) és annak hiányát Magyarországon. A kelet-németországi változásoknak három magyarázata lehetséges: 1. igen súlyos gazdasági és társadalmi válság okozta a visszaesést; 2. mindössze arról van szó, hogy a megnehezült gazdasági körülmények között (amelyeket még a gyermekszüléssel kapcsolatos társadalmi jövedelmek egyes fajtáinak megszüntetése is tetézett) a fiatalok késõbbre halasztják a házasságkötést és a gyermekvállalást; 3. nem a gazdasági nehézségek, hanem a nyugatnémet minta gyors átvétele (késõbbi házasságkötés, késõbbi gyermekszülés) okozta az arányszámok átmeneti csökkenését. Bármelyik magyarázatot fogadjuk el, rögtön felmerül a kérdés, hogy miért nem (vagy miért sokkal gyengébben) érvényesültek ugyanezek a hatások Magyarországon.
 

A jövedelmek változásai

A rendszerváltozás óta a jövedelmek Magyarországon és Kelet-Németországban teljesen eltérõen alakultak. Magyarországon a makrostatisztikai adatok szerint az egy fõre jutó személyes reáljövedelem 1990-ben 2 százalékkal, 1991-ben újabb 2 százalékkal, 1992-ben 4 százalékkal, 1993-ban 6 százalékkal csökkent. A reálbérindex, amely 1978-beli értékét azóta sohasem érte el, 1992-ben az 1989. évi szint 87 százalékán állt. Az átlagos nyugdíj reálértéke 1992-ben az 1989. évinek 82 százaléka volt.

1992-tõl 1994-ig, az elsõ és a harmadik panel-vizsgálat közötti idõszakban mindegyik jövedelmi decilis, tehát a legszegényebbektõl a legjobbmodúakig mindegyik réteg átlagos reáljövedelme visszaesett. Társadalmi-foglalkozási rétegenként vizsgálva a jövedelmek alakulását csak a felsõ vezetõk átlagos reáljövedelme nõtt, az értelmiségieké nagyjából változatlan maradt (az átlagos nomináljövedelem az inflációval arányosan emelkedett), az összes többi aktív rétegé és a nyugdíjasoké csökkent (Kolosi-Bedekovics-Szívós 1994).

Egyes személyeknek és családoknak a reáljövedelme természetesen ebben az idõszakban is nõtt, ezek azonban meglehetõsen csekély kisebbséget alkottak. Kolosi Tamás és Sik Endre (1992) becslése szerint 1991-tól 1992-ig a személyek 46 százalékának egy fõre jutó háztartási jövedelme csökkent, 22 százaléké nagyjából változatlan maradt, 32 százaléké nõtt. Mivel 1992 óta az átlagos egy fõre jutó reáljövedelem tovább csökkent, feltételezhetjük, hogy a rendszerváltozás elõtti helyzetet és az 1994. évi jövedelmi helyzetet összehasonlítva a "vesztesek" aránya még nagyobb és a "nyerteseké" kisebb.

Ezzel szemben Kelet-Németországban az átlagos egy fõre jutó reáljövedelme a rendszerváltozás után emelkedett. A foglalkoztatottak reálkeresete 1990-ról 1991-re (ami közben a GDP 31%-kal csökkent) 33,6 százalékkal nõtt (DIW 1993). 1992-ben, amikor a GDP Kelet-Németországban becsülhetõen 6,8 százalékkal emelkedett, a keresetek 14,7 százalékkal nõttek.

A német egyesüléskor, 1990 júliusában az átlagbér Kelet-Németországban a nyugat-németországinak csupán egyharmadát érte el, 1992 tavaszán azonban már a nyugatnémet átlagbérszint 55 százalékára emelkedett. A reálbér-emelkedés több mint 50 százalék volt. A béremelkedés tehát messze meghaladta a termelékenység emelkedését (Schwarze-Wagner 1993). A bérek gyors emelkedésének oka elsõsorban az volt, hogy a munkaadók és a kormányzat nem álltak ellen a szakszervezetek azon követelésének, hogy a kelet- és nyugat-németországi bérszínvonal rövid idõn belül kiegyenlítõdjék. Az aktív keresõs háztartásoknál is gyorsabb jövedelememelkedést értek el a nyugdíjas háztartások: a kétszemélyes nyugdíjas háztartások jövedelme 1992-ben az 1990. évinek 177 százaléka volt, az egyszemélyes nyugdíjas háztartásoké 176 százalék (Berger et al. 1993). A nyugdíjak növekedésének magyarázata az, hogy a német állam a keletnémet nyugdíjigényeket az "egy nyugatnémet márka-egy keletnémet márka" átszámítási kulccsal elismerte. Csak azoknak a háztartásoknak az egy fõre jutó reáljövedelme csökkent, amelyeknek egy vagy két tagja munkanélkülivé vált (lásd 3. táblázat).

3. táblázat
A háztartások jövedelmének változásai Kelet-Németországban 1990-tõl 1992-ig

A jövedelem változása	A háztartások százaléka
Mindkét évben emelkedett	33,4
1990-tõl 1991-ig emelkedett, 1991-tõl 1992-ig csökkent	25,7
1990-tõl 1991-ig csökkent, 1991-tõl 1992-ig emelkedett	28,1
Mindkét évben csökkent	12,8
Összesen	100,0

Ezért nem lehet azon csodálkozni, hogy a GDP lényeges visszaesése ellenére 1990-tõl 1992-ig az egy ekvivalens fõre számított háztartási jövedelem 16,7 százalékkal emelkedett és a háztartásoknak 65 százaléka jobb jövedelmi helyzetben volt 1992ben, mint 1990-ben (Headey-Krause-Habich 1993). Ez az általános javulási tendencia akkor is tagadhatatlan, ha figyelembe vesszük, hogy évrõl évre elég sokan voltak, akiknek jövedelmi helyzete átmenetileg romlott - a munkanélküliség, a csökkentett munkaidõ vagy a munkahely-változtatás következtében (lásd 4. táblázat).

4. táblázat
A keresõ munkából való kiesés hatása a háztartás jövedelmére 1990-tól 1992-ig Kelet-Németországban

Foglalkoztatás 1992-ben	Átlagos jövedelem változása, százalékpont	A háztartások százaléka
Mindkét házastárs aktív keresõ	+ 25,0	60,1
A háztartásfõ aktív keresõ, a házastárs nem	- 0,9	21,5
A háztartásfõ nem aktív keresõ, a házastárs aktív keresõ	-1,1	9,0
Egyik házasfél sem aktív keresõ	-19,9	9,4
Összesen		100,0

*A táblázatban csak azok a háztartások szerepelnek, ahol 1990-ben mindkét házasfél aktív keresõ volt és 1992-ben mindketten 65 évesnél fiatalabbak voltak.

A jövedelmek alakulása alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a magyar átalakulásban a gazdasági követelmények domináltak, külsõ gazdasági segítség hiányában a kormányzat aligha tehetett mást, mint engedte a piaci viszonyok hatásait érvényesülni, ha el akarta kerülni a vágtató inflációt. Ezzel szemben Kelet-Németországban a politikai követelmények voltak az elsõdlegesek, a német kormányzat - az ország gazdagabb nyugati részébõl átszivattyúzott hatalmas jövedelmek segítségével - a társadalom nagy részét megvédte a rendszerváltozás és gazdasági struktúra-változás életszínvonal-csökkentõ következményeitõl, hogy ezáltal elkerülje a német egyesülés, a demokratikus politikai rendszerre és a piacgazdaságra való áttérés iránti kezdeti nagy és egyöntetû lelkesedés teljes eltûnését, a rendszerváltozás utólagos megkérdõjelezését.
 

Jövedelemegyenlõtlenség

A fentiekben felsorolt tényezõk hatására a jövedelmek egyenlõtlensége is nagyon eltérõen alakult.

Az egyenlõtlenség mérése számos módszertani problémát vet fel. Közülük az egyik leglényegesebb a háztartások nagyságának, valamint életkor és gazdasági aktivitás szerinti összetételének figyelembevétele az összes háztartási jövedelem (illetve az összes szükséges háztartási kiadás) értékelésénél. Leegyszerûsítve azt lehet mondani, hogy 1. a háztartás taglétszámának növekedésével méretgazdaságosság jelentkezik, más szóval nagyobb háztartásban bizonyos fix vagy közel fix költségek több személy között oszlanak meg, ezért a nagyobb háztartásban kisebb egy fõre jutó jövedelem elégséges valamilyen adott életszínvonal eléréséhez, mint a kisebb háztartásokban; 2. a gyermekek, az idõsek és általában az inaktív keresõk (nyugdíjasok) szükségletei kisebbek az aktív keresõ felnõttekénél. Mindkét említett állítás vitatható. A gyakorlatban a legkülönfélébb súlyokat szokták alkalmazni a különbözõ háztartástagok szükségleteinek figyelembevételére. Ebben a tanulmányban a nagyon egyszerû, de széles körben használt OECD ekvivalencia-skálát használjuk, amelyben a háztartás elsõ (felnõtt) tagja 1,0 súlyt kap, a többi felnõtt 0,7 súlyt, a 18 éven aluli gyermekek 0,5 súlyt (Ringen 1991). Az így súlyozott ekvivalens jövedelmek alapján három egyenlõtlenségi mértszámot használunk: 1. a háztartásokban élõ népesség jövedelem-kvintilisek szerinti megoszlását (lásd 5. táblázat); 2. a decilis hányadost (a 90. és a 10. percentilis átlagjövedelmének a hányadosát); 3. a Gini-együtthatót, amelynek értéke teljes jövedelemegyenlõség esetén 0 és teljes jövedelemegyenlõtlenség esetén 1 (lásd 6. táblázat).

5. táblázat
Az ekvivalens jövedelmek alapján számított kvintilisek részesedése az összes jövedelembõl

Kvintilis	Magyarország			Kelet-Németország		Nyugat-Németország
	1991	1992	1993	1990	1991	1992	1992
Legalsó	9,1	9,1	9,3	11,8	11,6	11,4	9,5
2	14,3	14,3	13,6	16,1	16,2	16,4	14,0
3	18,0	18,0	17,1	19,3	19,0	19,2	17,8
4	23,1	22,7	21,6	22,9	22,3	22,6	22,8
Legfelsõ	35,5	36,0	38,3	29,8	30,4	30,5	35,9
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0

6. táblázat
A jövedelemegyenlõtlenség mérõszámai a rendszerváltozás elõtt és után

Idõszak, év		Magyarország		Kelet-Németország		Nyugat-Németország***
		Decilis hányados*	Gini- együttható	Decilis hányados*	Gini- együttható	Gini- együttható
Rendszerváltozás
elõtt	1987	2,50**	0,21**
	1990			2,37	0,18	0,27
Rendszerváltozás
után	1991	3,27	0,26	2,41	0,19	0,26
	1992	3,30	0,27	2,41	0,19	0,26

* A 90. és a 10. percentilis átlagának hányadosa
** Atkinson-Micklewright 1992. alapján
*** Frick-Wagner 1993. alapján

Az 1990. évi keletnémet adatokat a szocialista rendszerre jellemzõ adatként kezelve megállapíthatjuk, hogy Kelet-Németországban a rendszerváltozás óta nem nõtt a jövedelmek egyenlõtlensége. Magyarországról nincs ugyanilyen ekvivalenciaskálával kiszámított kvintilis-megoszlási adatunk a rendszerváltozás elõtti korszakból. Az egyszerû egy fõre jutó jövedelem szerinti megoszlások összehasonlítása azonban egyértelmûen mutatja, hogy a jövedelmek egyenlõtlensége már az 1980-as években is nõtt (és nagyobb volt, mint Kelet-Németországban), és ez a növekedés a rendszerváltozás után felgyorsult (Andorka 1994b). 1991 óta az egyenlõtlenség alakulása nem teljesen egyértelmû, drámai további növekedés nem következett be, de az 1993. évi és 1994. évi háztartás-panel vizsgálat jövedelmeinek összehasonlítása arra enged következtetni, hogy a jövedelmek egyenlõtlensége enyhén tovább nõtt (Kolosi-Bedekovics-Szívós 1994). Azt mindenesetre meg lehet állapítani, hogy Magyarországon a jövedelmek egyenlõtlensége a rendszerváltozás után a Nyugat-Németországban megfigyelt egyenlõtlenséghez hasonlóvá vált, esetleg annál kissé nagyobb. A háztartás-panel adatfelvételek alapján levonható ezen következtetés figyelemreméltó voltára hangsúlyozottan fel kívánjuk hívni a figyelmet. Sarkítottan fogalmazva: a jövedelmek egyenlõtlensége vonatkozásában nem Kelet-Németország vált Nyugat-Németországhoz hasonlóvá, amely pedig az utóbbival egyesült, hanem Magyarország, amely pedig önálló fejlõdési utat volt kénytelen járni.

Az, hogy Kelet-Németországban a nettó jövedelmek egyenlõtlensége nem nõtt a rendszerváltozás óta, a németországi adórendszernek és jóléti támogatási rendszernek, illetve azok Kelet-Németországra való alkalmazásának a következménye. Kelet-Németországból rendelkezünk nettó és bruttó jövedelmi adatokkal. Ezek azt mutatják, hogy 1990-tõl 1992-ig a bruttó jövedelmek egyenlõtlensége lényegesen nõtt, a nettó jövedelmeké azonban közel változatlan maradt, vagyis az úgynevezett redisztribúciós hatás erõsödött (Headey-Krause 1993; Headey-Krause-Habich 1993; Hauser-Ott-Wagner 1993).

Egészen különleges módszertani nehézségeket okoz a szegénység kiterjedésének összehasonlítása két vagy három országban (Krause 1993). Ha valamilyen abszolút szegénységi küszöböt fogadunk el, amely mind a három országban érvényes, akkor nyilvánvalóan a leggazdagabb Nyugat-Németországban sokkal alacsonyabb lesz az ezen létminimum alatt élõk aránya, mint Kelet-Németországban, viszont Magyarországon lényegesen nagyobb lesz, mint Kelet-Németországban. Továbbá Kelet-Németországban csökkenne a szegények megállapított aránya, mivel az átlagjövedelem emelkedett és az egyenlõtlenség alig változott, Magyarországon viszont lényegesen nõne a szegények aránya, mert az átlagjövedelem csökkent és az egyenlõtlenség nõtt. A Magyar Háztartás Panel adatfelvételek alapján azt a becslést lehet megfogalmazni, hogy a KSH által számított létminimumnál kisebb egy fõre jutó jövedelembõl megélni kényszerülõk aránya az 1980-as évekbeni 10 százalékról 1994-re 30-35 százalékra nõtt (Kolosi-Bedekovics-Szívós 1994).

Ha viszont valamilyen relatív szegénységi küszöböt veszünk alapul, például az ekvivalens jövedelem átlagának 50 százalékát, akkor 1992-ben Kelet-Németországban 5,9 százalék, Magyarországon 11,7, és Nyugat-Németországban 10,1 százalék volt az ezen határ alatt élõk aránya, tehát Kelet-Németországban sokkal kevesebb a szegény, mint Magyarországon és Nyugat-Németországban, az utóbbi kettõ közül is Magyarországon nagyobb az arányuk. Akármelyik szegénységi kritériumot alkalmazzuk, mindenképpen azt a máskülönben is nyilvánvaló következtetést vonhatjuk le, hogy Magyarországon több a szegény és erõsen nõtt a szegénység, tehát a magyar társadalomnak nagyobb része van nehéz anyagi helyzetben a rendszerváltozás óta eltelt években.

Ugyanakkor a fenti relatív szegénységi küszöb alkalmazásával összehasonlítottuk a "szegénységi mobilitást", vagyis a szegénységbõl való kilépést és oda való lesüllyedést 1991 és 1992 között. Magyarországon nagyobb a mobilitás, tehát többen emelkedtek ki és többen süllyedtek le a szegénységbe, mint Kelet-Németországban (Spéder 1994). Nagyon leegyszerûsítve azt mondhatjuk, hogy Magyarországon kevésbé tartós a szegénység.
 

Foglalkoztatottság, munkanélküliség

A rendszerváltozás után Magyarországon erõsen megnõtt a korábban majdnem teljesen ismeretlen munkanélküliség. A nemzetközi statisztikai kritériumok szerint számított munkanélküliségi arányszám 1993-ban 13,2 százalékkal tetõzött. Azóta a növekedés megállt, sót kisebb csökkenés is bekövetkezett. 1994 elsõ negyedévében a munkanélküliségi arányszám 10,9 százalék volt.

A foglalkoztatottság csökkenése ennél lényegesen nagyobb mértékû volt, és 1994-ben is folytatódni látszott. A foglalkoztatottak számát ugyanis nemcsak a munkanélküliség csökkentette, hanem az inaktív keresõk, elsõsorban nyugdíjasok számának lényeges növekedése és az eltartottak számának kisebb növekedése is.

A háztartáspanel-felvételekben megkérdezett 16 éves és idõsebb népességen belül 1992-ben 4,46 százalék, 1994-ben 43,5 százalék volt foglalkoztatott keresõ. A nyugdíjasok aránya 34,7 százalékról 38,3 százalékra, a gyermekgondozási segélyen és díjon lévõké 3,7-ról 4,0 százalékra, az eltartottaké 9,3-ról 10,0 százalékra nõtt. A munkanélküliek aránya 1992-ben 5,7 százalék volt, 1993-ra 7,2 százalékra nõtt, 1994ben azonban 5,2 százalékra visszaesett. Ennek ellenére azt lehet mondani, hogy a munkanélküliség nem alakult olyan kedvezõtlenül, mint azt várni lehetett volna, ugyanis 1993 elején nem volt indokolatlan az az aggodalom, hogy a munkanélküliségi arány "spanyol" méretûre, vagyis 20 százalék fölé emelkedhet.

Ebbõl a szempontból kedvezõtlenebbül alakult a helyzet Kelet-Németországban. A nemzetközi kritériumok szerint számított munkanélküliségi arány 1992-ben 14,7 százalékot ért el, tehát valamivel magasabb volt, mint Magyarországon a csúcsponton. Ugyanakkor a foglalkoztatottság nem csökkent olyan mértékben, mint Magyarországon. A két ország háztartáspanel-felvételeibõl számított összehasonlítható adatok szerint 1992-ben a 16-64 éves korú népességnek 58,7 százaléka volt foglalkoztatott Magyarországon és 66,0 százaléka Kelet-Németországban. Ennek okát abban kereshetjük, hogy a német kormányzat többfajta támogatással ösztönözte a munkaadókat a foglalkoztatás fenntartására, továbbá széles körben biztosított lehetõséget átképzésre és rövidített munkaidõre.

Tehát a foglalkoztatottság alakulása is arra enged következtetni, hogy a magyar átalakulásban a gazdasági követelmények sokkal erõsebben érvényesültek, mint Kelet-Németországban.
 

Elégedetlenség, szorongás, anómia

A Magyar Háztartás Panel vizsgálat három elsõ hullámának kérdõíveiben átvettünk olyan "szubjektív" jellegû kérdéseket, amelyek részben a német háztartás-panel adatfelvételek, részben a német jólétfelvételek kérdõívein szerepeltek (Statistisches Bundesamt 1992). Ezeknek az alapján összehasonlíthatjuk, hogy mit örökölt a két korábban szocialista rendszerû ország az elmúlt évtizedekbõl, és hogyan hatottak a rendszerváltozás kísérõjelenségei Magyarország és Kelet-Németország lakosságának "közérzetére" és hogyan viszonyulnak ezek a jelenségek az elmúlt évtizedekben piacgazdasági és demokratikus úton haladó Nyugat-Németországban megfigyeltekhez.

Az életkörülmények különféle dimenzióival való elégedettséget 11-fokozatú skálán mértük, ezen a 0-tól (teljesen elégedetlen) 10-ig (teljesen elégedett) terjedõ skálán kellett a megkérdezettnek önmagát elhelyezni. Itt csak hat kiválasztott dimenzióval való elégedettséget elemezünk. A "keresztmetszeti" összehasonlítás azt mutatja, hogy az egyéni életkörülmények anyagi összetevõivel való elégedetlenség nagyobb Magyarországon, mint Kelet-Németországban, és nagyobb Kelet-Németországban, mint Nyugat-Németországban (lásd 7. táblázat). A jövedelemmel és az anyagi helyzettel való elégedettség tehát a tényleges helyzetet látszik tükrözni (Landua-Spellerberg-Habich 1991; Landua 1992; 1993).

7. táblázat
Elégedettség

Az elégedettség dimenziói	Átlagos elégedettség
	Magyarország			Kelet-Németország				Nyugat-Németország
	1992	1993	1994	1990	1991	1992	1993	1993
Saját életének eddigi alakulása	5,8	5,5	6,6	6,0	6,1	4,9	6,9	7,9
Életszínvonala	4,6	4,5	4,9	6,3	5,9	5,8	6,3	7,5
Háztartási jövedelme	3,6	3,7	4,0	5,6	4,7	4,9	5,8	7,1
Közbiztonság		5,1	3,4				3,6	5,0
Az állampolgároknak a politikai döntésekbe való beleszólási lehetõsége		3,8					4,5	5,2
A természeti környezet állapota		5,0					4,8	4,8

*0-tól 10-ig terjedõ skálán mérve (0 = nagyon elégedetlen, 10 = nagyon elégedett).

Ha az elégedettség idõbeli alakulását vizsgáljuk Magyarországon és Kelet-Németországban, akkor a tényleges helyzet és a vele való elégedetlenség közötti korreláció kevésbé erõsnek tûnik. Magyarországon, ahol a "kemény" adatok 1994-ig romlást mutattak, 1992-rõl 1993-ra már alig nõtt az elégedetlenség, 1994-re pedig egyértelmûen csökkent. Kelet-Németországban, ahol - mint fent láttuk - a jövedelmi helyzet a rendszerváltozás után javult, az elégedetlenség 1992-ig nõtt, azután csökkenni kezdett (Noll 1994). Szükségképpen le kell vonnunk azt a következtetést, hogy az elégedettség alakulása nem csak a jövedelmek, az életszínvonal, az életkörülmények tényleges alakulásától függ. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy az elégedettségre vonatkozó információkat elhanyagolhatjuk, mert - bármekkora is bennük a szubjektív elem -- nagyon is valóságos társadalmi tényeket fejeznek ki.

Az öt évvel korábbi és az összeíráskori háztartási jövedelmi helyzetre vonatkozó vélemények (lásd 8. táblázat) az elégedettségi adatoknál is szemléletesebben mutatják, hogyan ítélte meg a társadalom a rendszerváltozás óta történt jövedelmi változásokat. Míg Magyarországon túlnyomó többségben vannak azok, akik 1994. évi helyzetüket rosszabbnak ítélték, mint a rendszerváltozás elõtti helyzetüket, Kelet-Németországban, megfordítva, azok vannak nagy többségben, akik javulásról számoltak be. Érdekes, hogy Nyugat-Németországban kis többségben vannak azok, akik javulást láttak, azokkal szemben, akik romlást észleltek, és mindkét szocialista országnál többen vannak azok, akik körülbelül egyformának látták 1988. évi és 1993. évi jövedelmi helyzetüket. Noha tudjuk, hogy egyéni szinten a jövedelmi helyzet tényleges változása és annak szubjektív megítélése némelykor erõsen eltér, mégis az összes megkérdezettekre vonatkozó arányszámok jól látszanak tükrözni a társadalmi méretekben végbement változásokat.

8. táblázat
Az összeíráskori és az öt évvel korábbi háztartási jövedelmi helyzet
szubjektív összehasonlítása, 1993 (százalékarányok)

Az összeíráskori jövedelmi helyzet az öt évvel korábbihoz viszonyítva	Magyarország	Kelet-Németország	Nyugat-Németország
Jobb	7	61	33
Körülbelül egyforma	16	21	34
Rosszabb	77	18	22

Visszatérve az elégedettségre vonatkozó adatokhoz (7. táblázat) a társadalmi és politikai élet egyes dimenzióival való elégedettség terén már korántsem mutatkozik meg az egyértelmû rangsorrend, mint az egyéni anyagi életkörülmények terén. A közbiztonsággal való elégedetlenség ugyanis nagyobb fokú Kelet-Németországban, mint a másik két országban, a természeti környezet állapotával való elégedetlenség pedig Magyarországon valamivel kisebb, mint a két Németországban. Az állampolgároknak a politikai döntésekbe való beleszólási lehetõségeivel, vagyis többé-kevésbé a demokrácia mûködésével viszont Magyarországon sokkal elégedetlenebbek, mint Kelet-Németországban, és Nyugat-Németországban is elégedettebbek, mint Kelet-Németországban. Érdemes hozzátenni, hogy Magyarországon 1993-an az ország gazdasági helyzetével való elégedetlenség különösen nagy volt (az átlagos elégedettség szintje 2,3). (Ilyen kérdést a német adatfelvételek alkalmával nem tettek fel.)

Levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy a gazdasági követelmények által vezérelt átmenet Magyarországon nemcsak az egyéni jövedelmi helyzet alakulásával, hanem az ország gazdasági helyzetével és a demokratikus intézmények mûködésével szemben is igen nagy elégedetlenséget hozott létre, nagyobbat, mint a politikai követelmények vezérelte átmenet Kelet-Németországban, és sokkal nagyobbat, mint amilyent a nagyjából stabil körülmények között fejlõdõ Nyugat-Németországban figyeltek meg.

A korábbi nyugatnémet jóléti adatfelvételekben (Glatzer-Zapf 1984) szerepeltek a lelki problémákra, szorongásokra, valamint az anómia különbözõ tüneteire vonatkozó kérdések. Hasonló, de nem azonosan megfogalmazott kérdések szerepeltek egyes, 1978 óta végzett magyar adatfelvételekben is, ezek eredményei alapján fogalmaztuk meg azt a hipotézist, hogy Magyarországon a szocialista korszakban igen súlyos anómia és elidegenedés alakult ki, és hogy ennek a válságnak döntõ szerepe lehetett a rendszer összeomlásában (Andorka 1992; 1994a). E hipotézis további ellenõrzése és a rendszerváltozás óta végbement változások nyomon követése is indokolta azt, hogy a német kérdõívek erre vonatkozó kérdéseit átvettük a Magyar Háztartás Panel egyes kérdõíveiben. Az 1993. évi magyar és német adatok összehasonlítása nagyjából, de nem minden részletében igazolja a fenti hipotézist. A lelki problémák, szorongások elterjedtségét vizsgáló négy kérdés közül három azt mutatta, hogy Magyarországon a legrosszabb és Nyugat-Németországban a legkedvezõbb a helyzet, a negyedik kérdésre (szorongásaitól nem tud megszabadulni) adott válaszok azonban nem ezt a sorrendet jelzik (9. táblázat). Az öt "anómia-kérdés" közül kettõ - a mindennapos életben való eligazodás képtelensége, a jövõbe vetett bizalom - a magyar társadalomban mutatja a legelterjedtebbnek az anómiát, viszont a magányosság érzése tekintetében nincsenek nagy különbségek, a végzett munkát lényegesen kevesebb foglalkoztatott magyar állampolgár talált: örömnélkülinek, végül Magyarországon lényegesen kevesebben állították, hogy gondjaikat nem tudják enyhíteni.

9. táblázat
A szorongás és az anómia tünetei, 1993

Tünet	Magyarország	Kelet- Németország	Nyugat- Németország
Szorongás
Gyakran kimerült, letört	61	43	39
Félelmeitõl, szorongásaitól nem tud megszabadulni	20	26	17
Állandóan izgatott, ideges	31	14	10
Többnyire úgy érzi, nincs szerencséje, levert	57	16	10
Anómia
Magányos	12	16	13
Alig tud eligazodni az élet dolgaiban	31	14	10
A munkában nem leli örömét	6	17	11
Gondjai többségén alig tud enyhíteni	16	86	74
Bízik a jövõjében	36	54	57

Idõsoros adatok hiányában nehéz megmondani, hogyan alakultak ezek a jelenségek a rendszerváltozás óta. A fent már említett - a németekkel nem teljesen összehasonlítható - korábbi magyarországi adatok mindenesetre arra engednek következtetni, hogy a válság az ötvenes évektõl a rendszerváltozásig folyamatosan súlyosbodott, viszont 1990 óta csak kisebb és különbözõ irányú változásokat lehet felfedezni (Andorka 1994c). Ezért azt a hipotetikus következtetést lehet megfogalmazni, hogy a lelki problémák, az anómia és az elidegenedés (az utóbbi fogalmat a német felvételek elemzõi nem használták) terén tapasztalható válság az elõzõ gazdasági-társadalmi-politikai rendszer öröksége, és ez a válság valóban súlyosabbnak látszik a magyar társadalomban, mint a keletnémet társadalomban. Azt gondoljuk azonban, hogy ezt a válságot nem lenne helyes elhanyagolni, amikor az átmenet nehézségeivel és a kilábalás perspektíváival foglalkozunk.
 

A piacgazdaság és a demokrácia legitimációja

Befejezésül arra a kérdésre keresünk választ a rendelkezésre álló adatfelvételek alapján, hogy a gazdasági követelmények vezérelte átmenet Magyarországon, illetve a vele járó jövedelemcsökkenés, életszínvonal-süllyedés, elégedetlenség, továbbá az anómia- és elidegenedés terén mutatkozó válság (amely, mint hangsúlyoztuk, a szocialista rendszer évtizedeiben alakult ki, de jelenleg is tart) mennyire veszélyezteti a piacgazdaság és a politikai demokrácia támogatottságát, legitimációját.

A háztartáspanel-felvételekben ezt a kérdéskört nem vagy csak elenyészõ mértékben próbáltuk vizsgálni. Ezért ebben az alfejezetben más adatforrásokra, a volt szocialista országokban végzett New Democracies Barometer felvételekre (Rose-Haerpfer 1992; 1993; 1994) és a hozzájuk hasonló kelet-németországi Ökopol felvételre (Seifert-Rose 1994; Seifert 1994; Habich-Seifert 1994) támaszkodunk.

Ezekben a felvételekben a megkérdezettektõl azt kérték, hogy értékeljék a jelenlegi (1993, évi) gazdasági és politikai rendszert, az öt évvel korábbi, vagyis a szocialista és az öt év múlva várható gazdasági és politikai rendszert egy +100-tól (nagyon pozitív) -100-ig (nagyon negatív) terjedõ skálán (Kelet-Németországban +10-tõl-10ig terjedõ skálán). Magyarország azon kevés ország közé tartozott, ahol a szocialista rendszer megítélése meglehetõsen pozitív (átlag +40 körül) volt, a jelenlegi gazdasági rendszert erõsen negatívan értékelték (átlag -20 körül), a jövõ gazdasági rendszer megítélése pedig pozitív ugyan (+20 körül), de kevésbé pozitív, mint az öt évvel korábbi rendszeré. Kelet-Németországban a régi rendszer megítélése negatív, a jelenlegié közepesen pozitív, a jövõé pedig lényegesen pozitívabb, mint a jelenlegié, és pozitívabb, mint a magyar állampolgárok véleménye az öt év múlva várható gazdasági rendszerrõl.

A politikai rendszert illetõen a magyarok véleménye a szocialista rendszerrõl mérsékelten pozitív (+20 körül), a jelenlegié kissé negatív (-10 körül), a jövõé pedig körülbelül ugyanolyan, mint a szocialista politikai rendszeré. Kelet-Németországban a szocialista politikai rendszer megítélése enyhén negatív, a jelenlegié átlagosan a zérus körül helyezkedik el a használt skálán, a jövõé pedig enyhén pozitív (Zapf 1994b), de kevésbé pozitív, mint a magyarok véleménye az öt év múlva várható politikai rendszerrõl. Ezek az adatok mindenesetre arra engednek következtetni, hogy a magyar társadalomban a rendszerváltozás után létrejött gazdasági rendszer és politikai rendszer megítélése meglehetõsen negatív, bár a jövõt illetten bizonyos optimizmus figyelhetõ meg. Ebbõl azt a következtetést lehetne levonni, hogy a gazdasági követelmények vezérelte átmenet okozta nehézségek súlyosan aláásták a piacgazdaság és a demokrácia legitimációját.

Ennek a következtetésnek azonban ellentmondanak a megkérdezettek véleményei a piacgazdaság és a demokrácia alapvetõ sajátosságairól, intézményeirõl (lásd 10. táblázat).

10. táblázat
A piacgazdaság és a demokrácia támogatása, 1993
(Az egyetértõk százalékos arányai)

Kijelentés a piacgazdaságról és a demokráciáról	Magyarország	Kelet- Németország	Nyugat- Németország
Az emberek bére az egyéni teljesítménytõl függjön	69	58	66
A legjobb, ha a vállalatokat magánvállalkozók vezetik	76	90	86
Helyeselné, ha a parlamentet felfüggesztenék és a pártokat betiltanák	25	21	13

Magyarországon, ugyanúgy, mint Kelet- és Nyugat-Németországban, a megkérdezettek többségének az volt a véleménye, hogy a jövedelmek, bérek az egyéni teljesítménytõl függjenek (szemben azzal az ellentétes állítással, hogy a jövedelmek legyenek egyenlõbbek), a vállalatokat magánvállalkozók irányítsák (szemben az állammal). Továbbá Magyarországon csak 25 százalék helyeselné, hogy a parlamentet felfüggesszék és a pártokat betiltsák, tehát hogy visszatérjünk valamilyen autoritárius vagy totalitárius politikai rendszerhez. A tekintélyuralom hívei valamivel kevesebben vannak Kelet-Németországban és csak feleannyian Nyugat-Németországban. Úgy látszik tehát, hogy Magyarországon a rendszerváltozás óta tapasztalt minden gazdasági és egyéb nehézség ellenére a társadalom nagy többsége a piacgazdaság és a demokrácia híve maradt. A jelenlegi gazdasági és politikai helyzet igen negatív megítélését tehát nem értelmezhetjük a piacgazdaság és a demokrácia legitimációjának megrendüléseként.
 

Következtetések

Mielõtt a bemutatott összehasonlító adatok alapján következtetéseinket megfogalmaznánk, emlékeztetnünk kell az adatokkal kapcsolatos problémákra. Már maguk a "kemény" jövedelmi adatok pontossága is kétségeket ébreszthet. Semmilyen lakossági megkérdezésen alapuló jövedelemvizsgálat nem tud teljesen pontos képet adni a jövedelmi viszonyokról, mert a jövedelmek bevallása részben szándékosan, részben szándékolatlanul (a megkérdezettek nem emlékeznek minden jövedelmükre) pontatlan. Még több kétség merülhet fel a "puha" elégedettségi, a lelki problémákra, véleményekre vonatkozó közlésekkel szemben, különösképpen, ha azokat nemzetközileg össze akarjuk hasonlítani. Nemcsak az okoz problémát, hogy az ilyen kérdéseket sohasem lehet teljesen pontosan lefordítani, hanem az is, hogy különbözõ kultúrákban más-más minták uralkodnak a tekintetben, hogy mit "illik" mondani például arról, hogy "többnyire úgy érzem, nincs szerencsém". Ez mindenképpen óvatosságra int következtetéseink levonásában. Mégsem gondoljuk azonban, hogy adataink alapján semmit sem tudunk mondani a Magyarországon és Kelet-Németországban a rendszerváltozás óta bekövetkezett változásokról.

A tanulmány elején megfogalmazott kérdésre azt a választ látjuk megfogalmazhatónak, hogy a magyarországi fejlõdés közelebb áll a gazdasági követelmények által uralt szcenárióhoz, míg a kelet-németországi a politikai követelmények által uralt szcenárióhoz. Ez a megállapításunk korántsem triviális, hiszen a rendszerváltozás idején inkább az ellenkezõjére lehetett számítani, és a felületes szemlélõ talán ma is hajlamos következtetésünk ellenkezõjét feltételezni. Magyarországon a régi és az új politikai elit közötti tárgyalás és megegyezés nem lényegtelen szerepet játszott a rendszerváltozás megvalósításában, a régi elit nem jelentéktelen része megõrizte pozícióját a politikai, vagy gazdasági, vagy kulturális elit csúcsai közelében, közremûködött a rendszerváltozás lebonyolításában, továbbá az 1990 tavaszán alakított koalíciós kormány programja is a graduális átmenethez látszott közelebb lenni, mint a sokk-terápiához. Ezzel szemben Kelet-Németországban a szocialista rendszer egyik napról a másikra összeomlott, a régi politikai elitet majdnem teljesen felváltotta egy új - jelentós részben Nyugat-Németországból jött - elit, és a kereszténydemokrata-liberális össznémet koalíciós kormány programja az egy csapásra végrehajtott átmenet keresztülvitelére engedett következtetni.

A magyar és a keletnémet út eltéréseit többféleképpen lehet értelmezni. Heady és Krause (1993) elsõ elemzése azt a következtetést vonta le, hogy Magyarországon "a politikusok bátor és kockázatos utat választottak. Azt remélik, hogy a jelenlegi gazdasági sokkok rövidek és hevesek lesznek, de az új politikai-gazdasági rendszer túl fogja élni a sokkokat és középtávon az eredmény gazdasági prosperitás és a rendszer legitimációja lesz". Ezzel szemben Kelet-Németországban a kormány "a rövid távú politikai támogatást esetleg a középtávú prosperitás veszélyeztetése árán vásárolja meg. És ha a nyugati prosperitás elérésének reménye eltûnik, a rendszer legitimitása megrendülhet".

Egy másik, a valóságot talán jobban megközelítõ értelmezés szerint Magyarországnak nem volt más útja. Hiába próbálta volna a kormány az átalakulás lassításával a jövedelemcsökkenést és a munkanélküliség növekedését fékezni, a rendelkezésre áltó - elsõsorban külföldi - anyagi támogatás hiányában a lassítás csak fokozta volna a társadalmat sújtó gazdasági válságot. Ezért kénytelen volt a kormány népszerüségét megszüntetõ és még a rendszerváltozás legitimációját is veszélyeztetõ stratégiát alkalmazni. Ezzel szemben a német kormány megengedhette magának, hogy politikai támogatottságának fenntartása érdekében ne csak letompítsa, hanem több mint ellensúlyozza a gazdasági átalakulás jövedelemcsökkentõ hatásait. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy ez az értelmezés még rejtett értékítéletet sem tartalmaz. A volt szocialista országokban a kormányok nehéz választás elõtt állnak: mind a gazdasági prosperitást, mind a rendszer legitimációját biztosítaniuk kellene, de a két cél némelykor ellentétes rövid távú lépéseket követel.

A gazdasági követelmények által vezérelt magyarországi szcenárió kiinduló hipotézisünknek megfelelõen nagyobb elégedetlenséghez vezetett a jövedelem és az életszínvonal alakulását illetõen, mint Kelet-Németországban a politikai követelmények által vezérelt szcenárió. Adataink alapján azonban nem lehet azt állítani, hogy a nagyobb elégedetlenség Magyarországon a piacgazdaság és a demokratikus politikai rendszer delegitimációjához vezetett volna. Legalábbis nem látunk alapot arra következtetni, hogy Magyarországon nagyobb fokú ezek delegitimációja, mint Kelet-Németországban. Ebbõl a szempontból figyelemreméltó, hogy az "öt év múlva várható" gazdasági rendszer megítélése Kelet-Németországban valamivel pozitívabb, mint Magyarországon, az "öt év múlva várható" politikai rendszer azonban Magyarországon pozitívabb.

Természetesen nem vállalkozhatunk arra, hogy megjósoljuk, hova fog középtávon vezetni a kétféle stratégia, szcenárió. Ennek elemzése majd a 10-15 év múlva végzett adatfelvételek alapján válik lehetõvé.

Magasabb elméleti általánosítási szintre emelkedve azt a következtetést vonhatjuk le, hogy egyet kell értenünk W. Zapffal (1994a): illúzió volt azt hinnünk 1989-1990ben, hogy az európai vagy akárcsak a kelet-közép-európai országok fejlõdési iránya és útja eldöntött kérdés, a modern piacgazdaság, demokrácia, jóléti társadalom, tömegfogyasztás irányában fognak gyors ütemben elõrelépni a következõ néhány évben. Nemcsak sikeres modernizáció, hanem a modernizáció összeomlása is reális alternatíva. Nemcsak fejlõdés, hanem stagnálás, sót regresszió is lehetséges számukra. Alternatív fejlõdési utak állnak elõttük, nincs olyan történeti determináció, amely szükségképpen vezetné õket a modernizáció, vagy a stagnálás, vagy a gazdasági hanyatlás és az autoriter politikai rendszerbe való visszatérés felé. Nagyon szemléletes az a hasonlat, hogy keresztút elõtt állnak, és a mai fejlemények, politikai döntések, anélkül, hogy távolabbi következményeiket látnánk, meghatározhatják, hogy közép- és hosszú távon melyik alternatív fejlõdési útra fognak lépni.
 

Hivatkozások

Andorka Rudolf 1992. Társadalmi változások és társadalmi problémák, 1940-1990. Statisztikai Szemle, (Vol. 70). 4-5, 301-324.

- 1994a Social Changes and Social Problems in Hungary: since the 1930s: Economic, Social and Political Causes of the Demise of State Socialism. In: A. B. Seligman (ed.) The Transition from State Socialism in Eastern Europe: The Case of Hungary. Comparative Social Research, Vol. 14, 496.

- 1994b Magyarország a társadalmi jelzõszámok idõsorainak tükrében. In: Andorka Rudolf-Kolosi Tamás-Vukovich György (szerk.) Társadalmi riport 1994, Budapest: TÁRKI, 113.

- 1994c Elégedetlenség, elidegenedés, anómia. In: Tóth István György (szerk.) 1994, 83-90. Ash, T G. 1990. The Magic Lantern. New York: Random House

Atkinson, A. B.-J. Micklewright 1992. Economic Transformation in Eastem-Europe and the Distribution of Income. Cambridge: Cambridge University Press

Berger, H -W. Hinrichs-E. Priller-A. Schultz 1993. Veránderungen der Struktur und der sozialen Lage Ostdeutscher Haushafte nach 1990. WZBArbeitsgnrppe Sozialberichterstattung papers, 30-105.

Brzezinski, Z. 1988. A Year in the Life of Glasnost. London: Centre for Policy Studies, 94. -1992. The Cold War and its Aftermath. Foreign Affairs, Autumn. (Magyarul: A hidegháború és következményei. MTI Cikkek a nemzetkõzi sajtóból 1992. dec. 3. 2-10.)

DIW 1993. Die Lage der Weltwirtschaft und der deutschen Wirtschaft in Frühjahr 1993. Wochenbericht, 18-19, 237-245.

Duncan, G. J. 1984. Years of Poverty, Years of Plenty. Ann Arbor: Institute for Social Research

Ehrlich Éva 1991. Országok versenye 1937-1986. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Ehrlich Éva-Révész Gábor 1992. Válságos gazdaság, bizonytalan megújulás Kelet-Közép-Európában. Budapest: MTA Világgazdasági Kutató Intézet.

Frick, J.-G. G. Wagner 1993. Inequality by Means of Different Income Concepts. DIW Discussion Paper

Glatzer, W.-W. Zapf (hrsg.) 1984. Lebensqualität in der Bundesrepublik. Frankfurt: Campus

Habich, R.-W. Seifert 1994. East Germany and Eastern Europe. Elõadás a 13. Szociológiai Világkongresszuson. Bielefeld

Manefeld, U. 1987. Das Sozio-ökonomische Panel. Grudlagen und Konzeption. Frankfurt: Campus

Hauser, R.-J. Frick-K. Müller--G. G. Wagner 1993. Inequality in Income and Satisfaction - a Comparison od East- and West-Germans before and after Unification. DIW Discussion Paper, 86.

Hauser, R.-U. Hochmuth-J. Schwarze (hrsg.) 1994. Mikroanalytische Grudlagen der Gesellschaftpolitik. Band 1. Ausgewáhlte Probleme und Lösungsansátze. Berlin: Akademie Verlag

Hauser, R.-N. Ott-G. G. Wagner (hrsg.) 1994. Mikroanalytische Grudlagen der Gesellschaftpolitik. Band 2. Sonderforschungsbereiche. Berlin: Akademie Verlag

Headey, B.-P Krause 1993. Economic and Political Imperatives in System Transformation: Hungary and East-Germany 1990-1992. Kézirat

Headey, B.-P Krause-R. Habich 1993. East-Germany. Income, Inequality, and the Impact of Redistributive Government. DIW Discussion Paper, 72.

Kolosi Tamás-Sik Endre 1992. Munkaerõpiac és jövedelmek. In: Sik-Tóth (szerk.) 1992, 8-24.

Kolosi Tamás-Bedekovics István-Szívós Péter 1994. Munkaerõpiac és jövedelmek. In: Tóth (szerk.) 1994, 7-15.

Krause, P. 1993. Einkommensarmut im Vereinigten Deutschland. DIW Diskussionpapier, 09.

Krupp, H.-J. J. Schupp (hrsg.)1987. Lebenslagen im Wandel: Daten 1987. Frankfurt: Campus

Landua, D. 1992. Das Jahr danach. WZB Arbeitsgruppe Sozialberichterstattung papers, 92-102.

- 1993. Stabilisierung trotz Differenzierung? Sozialstrukturelle Entwicklungen und wahrgenommene Lebensqualität in Ostdeutschland 1990-1992. WZB Arbeitsgruppe Sozialberichterstattung papers, 93-107.

Landua, D.-A. Spellerberg-R. Habich 1991. Der lange Weg zur Einheit - Unterschiedliche Lebensqualität in den "alten" und "neuen" Bundeslándern. WZB Arbeüsgruppe Sozialberichterstattung papers, 91-101.

Noll, H.-H. 1994. Steigende Zufriedenheit in Ostdeutschland, sinkende Zufriedenheit in Westdeutschland. Informationsdienst Soziale Indikatoren, 11, 1-7.

OECD 1992. Economic Sunrey: Germany. Paris: OECD

Rendtel, U.-G. G. Wagner (hrsg.) 1991. Einkommensdynamik in Deutschland seit 1984. Frankfurt: Campus

Ringen, S. 1991. Households, Standard of Living and Inequality. The Review of Income and Wealth, (Vol. 37), 1-13.

Rose, R.-Ch. Haerpfer 1992. New Democracies between State and Market. Studies in Public Policy, 204. Centre for the Study of Public Policy, University of Strathclyde

-- 1993. Adapting to Transformation in Eastern Europe: New Democracies Barometer - II. Studies in Public Policy, 212. Centre for the Study of Public Policy, University of Strathclyde

Schwarze, J.-G. G. Wagner 1993. Earning Dynamics in the East-German Transition Process. DIW Diskussionpapier, 08.

Seifert, W. 1993. East Germany and Eastern Europe Compared. Studies in Public Policy, 233. Centre for the Study of Public Policy, University of Strathclyde

Seifert, W.-R. Rose 1994. Lebensbedingungen und politische Einstellungen im Transformationsprozess - Ostdeutschland und Osteuropa im Vergleich. WZB Arbeitsgruppe Sozialberichterstattung papers, 94-104.

Sik Endre-Tóth István György (szerk.) 1992. Jelentés a Magyar Háztartás Panel I. hullámának eredményeirõl. Budapest: BKE Szociológiai Tanszék - TÁRKI

-- 1993. Egy év után. Jelentés a Magyar Háztartás Panel 11. hullámának eredményeirõl. Budapest: BKE Szociológiai Tanszék - TÁRKI

Spéder Zsolt 1994. Some Aspects of the Social Transition Processes in Hungary and East-Germany - Income Inequality and Proverty. Kézirat.

Statistisches Bundesamt 1992. Datenmport 1992. Bonn: Bundeszentrale für politische Bildung

Tóth István György (szerk.)1994. Társadalmi átalakulás 1992-1994. Jelentés a MagyarHáztartás Panel hullámának eredményeirõl. Budapest: BKE Szociológiai Tanszék - TÁRKI

Zapf, W. 1994a. Alternative paths of societal development. Elõadás a 13. Szociológiai Világkongresszuson. Bielefeld

- 1994b Einige Materialen zur Gesellschaft und Demokratie im vereinten Deutschland. In: Preisert, H.-W. Zapf (hrsg.) Gesellschaft, Demokratie und Lebenschancen. Festschrift tûr Ralf Dahrendorf. Stuttgart: Deutsche Verlags-Anstaft, 291-312.

Zapf, W.-S. Mau 1993. Eine demographische Revolution in Ostdeutschland? Dramatischer Rückgang von Geburten, Eheschliessungen und Scheidungen. Informationsdienst Soziale Indikatoren, 10, 1-5.