1. Bevezetés

A modern gazdasági rendszerek teljesítményét és struktúráját igen nagy mértékben a piacok és formális szervezetek (hierarchiák) közötti kölcsönhatások határozzák meg {Williamson 1975; 1985). A piacok a decentralizáltan és személytelenül mûködõ árrendszer által létrehozott "spontán rend" klasszikus példáit testesítik meg, a hierarchikus gazdasági (gazdálkodó és gazdaságszabályozó) szervezetek pedig olyan társadalmi képzõdmények, amelyeket egyének és csoportok tervei és szándékai, céltudatos erõfeszítései formálnak (Coase 1988).

Mivel a hierarchikus gazdasági szervezetek alapvetõ szerepet játszanak a világ iparosodott országainak gazdasági életében, nyilvánvalónak látszik, hogy csak akkor juthatunk elméletileg és empirikusan egyaránt megalapozott ökonómiai és gazdaságszociológiai modellekhez, ha világos képünk van az efféle szervezetek létrejöttét, mûködését és belsõ struktúráját alakító társadalmi, gazdasági és politikai mechanizmusokról. A hagyományos ökonómiai és szociológiai elmélet azonban, noha gazdag fogalmi apparátust dolgozott ki az árrendszer, valamint absztrakt piaci és szervezeti formák elemzésére, nem tartalmaz olyan magyarázó elveket, amelyek lehetõvé tennék az említett mechanizmusok vizsgálatát és jobb megértését. Így például a neoklasszikus ökonómiai elméletben a gazdálkodó szervezetek olyan profitmaximalizáló entitások, amelyek természete - állítólag - hiánytalanul leírható jól definiált költség- vagy termelési függvények terminusaiban (Slater 1980).

Kutatásunk egyik célja a standard elgondolások bírálata. Egyebek között az alábbi kérdéseket kívánjuk szemügyre venni:

1. A privatizációval együtt járó szervezeti átrendezõdést gyakran kísérik, illetve elózik meg stratégiai interakciók az érintettek körében. Ezek az interakciók frakció- és pozícióharcokat, státusvédõ és státusszerzõ erõfeszítéseket foglalnak magukban. Vizsgálódásaink során egyebek között azt igyekszünk majd kideríteni, hogy a privatizáció által gerjesztett stratégiai interakciók hogyan érintették a gazdálkodó szervezetekben a mûhely- és üzemszintû kapcsolathálózatokat.

2. Mivel szervezeti hierarchiákban a döntéshozatal óhatatlanul centralizált vagy legalábbis többközpontú, igen valószínû, hogy gazdasági szervezeteken belül is gyakran megfigyelhetünk olyan viselkedési formákat, amelyeknek célja a döntéshozók és/vagy a döntési szabályok befolyásolása. Meg fogjuk mutatni, hogy az efféle próbálkozásokat a legegyszerûbben a politikai és makrogazdasági arénát behálózó járadékszerzési erõfeszítések szervezeten belüli megfelelõjeként írhatjuk le. Egy elméleti modell segítségével bemutatjuk, hogy az említett befolyás- és járadékszerzési erõfeszítések, ha eléggé elterjedtek, az adott gazdasági szervezet "csõdjéhez" vagy mûködésképtelenné válásához vezetnek, s kitérünk azoknak a feltételeknek a vizsgálatára, amelyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy a gazdasági szervezeteken belüli járadék- és befolyásszerzés nemkívánatos következményeit mérsékelni lehessen.

A gazdasági szervezeteken belüli stratégiai interakciók, valamint a gazdasági szervezetekkel összefonódó járadékszerzés gazdag irodalmából elegendõ a "megbízó-megbízott" problémával (lásd például Holmstrom 1979, 1982; Pratt-Zeckhauser 1982), valamint az üzemi bér- és teljesitményalkuval (Miller 1992; Pencavel 1977; Weitzman 1980) kapcsolatos írásokat, a gazdasági szabályozás közgazdaságtanára vonatkozó tanulmányokat (Stigler 1971; Peltzman 1980), az "új politikai gazdaságtan" körébe tartozó munkákat (Buchanan-Tullock 1962; Olson 1982) és a járadékszerzés elméletét megalapozó modelleket (Buchanan-Tollison-Tullock 1980) megemlíteni.
 

2. A privatizáció és a gazdasági szervezetek normatív rendje
2.1. Egy elméleti modell építõkövei

A normakövetõ egyéni cselekvés magyarázata során - durván - négy lehetséges mechanizmusra hivatkozhatunk: (1) a normától eltérõ vagy normasértõ (deviáns) viselkedés szankcionálása; (2) az egyéni stratégiaválasztástól függõ nyeremények pozitiv interdependenciája (a normakövetõ magatartás - pozitív - externális hatása); (3) az egyéni preferenciákba épített konformizmus; és végül (4) ex ante kommunikáció az ex post normakövetõ csoport tagjai között.

A jelen kutatás kiindulópontja olyan formális modell, amely a fentiek közül a (3)-mal jelölt mechanizmuson nyugszik. A modell alapföltevései nagyjából a következõk: (i) A vizsgált szituációban a munkások egy kompetitív vállalat számára dolgoznak.

A munka csoportokban folyik, bár ez a tény nem föltétlenül jelent együttes termelést, s nem föltétlenül növekvõ skálahozadék következménye. Azért van szükségünk erre a föltevésre, mert a csoporton belüli társadalmi interakciókat (kölcsönös igazodási és alkalmazkodási folyamatokat) kívánjuk tanulmányozni - eltérõ normákat és értékeket követõ munkások között.

(ii) Egyetlen termelési tényezõvel számolunk, s ez a munka. Föltesszük, hogy az egyéni termelési eredmények (outputok) megfigyelhetõk, és a munka-inputot az egyéni erõfeszítések terminusaiban tudjuk mérni. Az egyes munkások termelési függvényei a következõképpen festenek:

ahol q_i az i munkás outputja, e_i pedig ugyanezen munkás egyéni erõfeszítése vagy munka-inputja. Az egyes munkások termelékenysége nem szükségképpen ugyanakkora; azaz: 

(iii) Bár a munka csoportokban folyik, az alkalmazottak bére - harmadik föltevésünk értelmében - csupán saját teljesítményüktõl függ. Közelebbrõl, föltesszük, hogy a munkások individuális darabbér rendszerben dolgoznak. Formálisan:

ahol w a darabbért jelöli.

(iv) Föltesszük továbbá, hogy a munkások racionális hasznosság-maximalizálók, és (munkahelyi) haszonfüggvényük maximalizálása során a következõ szempontok vezetik õket: a) saját bérük; b) a munkával járó kellemetlenség, fáradság (disutility); és végül c) saját teljesítményük és a többiek (átlagos) teljesítményének különbsége. Formálisan a következõ haszonfüggvénnyel állunk szemben:

ahol W(q_i) az i munkás bére; e_i ugyanezen individuum munka-inputja; és d(q_i,q_-i;) az i munkás és a többiek teljesítménye közti távolság. A fenti haszonfüggvény néhány fontosabb - posztulált - tulajdonsága:

ahol az alsó indexek a haszonfüggvény megfelelõ argumentumai szerinti parciális deriváltakat jelölik.

(v) A haszonfüggvény harmadik argumentuma a munkások normáiban, értékeiben meglévõ különbségeket ragadja meg. Föltesszük, hogy két különbözõ munkás- (alkalmazott) típus található ugyanabban a csoportban.

Az elsõ, "konformista", alcsoportban

ahol k a konformista alcsoporthoz tartozó munkások számát adja meg.

A második - non-konformista, státus-érzékeny, "stréber" vagy "törtetõ" - alcsoportmunkásai ezzel szemben "ragyogni" és "tündökölni" akarnak, vagyis egyéni hasznosságukon, ha saját teljesítményük és a többi munkás teljesítménye közti távolság növekszik. Formálisan:

2.2. A modell alapján levonható fõbb következtetések

Amíg az elsõ alcsoportba tartozó munkások viselkedése - ha nem állnának interakcióban a második alcsoporttal - nyilvánvalóan teljesítmény-visszatartáshoz, illetve egy ezt támogató csoportnorma kialakulásához vezetne, addig a második alcsoport munkásainak viselkedése- a teljesítmény-visszatartókkal való interakció nélkül - kíméletlen "patkányversenybe", illetve a csoport belsõ kohéziójának teljes szétbomlasztásába torkollna.

Ha viszont megengedjük a csoporton belüli interakciókat, akkor tekintetbe kell vennünk a munkások viselkedésének stratégiai összetevõit. A modell specifikálása és kifejtése során - a szokásos Cournot-Nash föltevéssel élve - könnyû megmutatni és beláttatni egyebek között az alábbi összefüggéseket:

(i) A darabbér növelésére mindkét munkástípus egyensúlyi teljesítménye növelésével reagál. Továbbá: ha a darabbér nõ, akkor mind az egyensúlyi teljesítmények közti abszolút távolság, mind az egyensúlyi összteljesítmény növekedni fog.

(ii) A konformizmus és a stréberség fokának vagy intenzitásának növekedése a következõ hatásokkal járhat: a) a konformista munkások mind a konformizmus, mind a stréberség intenzitásának növekedésére keményebb munkával reagálnak, ha egyensúlyi teljesítményük elmarad a nonkonformistákétól; és visszafogják teljesítményüket az ellenkezõ esetben; b) a nonkonformista munkások viszont a stréberség intenzitásának növekedésére akkor válaszolnak keményebb munkával, ha egyensúlyi teljesítményük meghaladja a konformistákét, egyébként pedig "lassítanak"; ezzel szemben a konformizmus mértékének növekedése a "stréber" munkások körében csak akkor vezet az egyensúlyi teljesítmény növekedéséhez, ha ez elmarad a konformista munkások egyensúlyi teljesítményétõl, míg teljesítmény-visszatartást idéz elõ az ellenkezõ esetben.

(iii) Mig a konformista munkások lassúbb társaikat "gyorsításra" (egyensúlyi teljesítményük növelésére), gyorsabb társaikat pedig "lassításra" (teljesítmény-visszatartásra) ösztönzik, addig a "stréber" munkások azt akarják, hogy a lassúbb munkások még lassabban, gyorsabb társaik pedig még gyorsabban dolgozzanak.

(iv) A csoport összetételének változásai szintén befolyásolják az egyensúlyi teljesítményeket. a) Ha a konformista munkások száma - a másik alcsoportba tartozó alkalmazottak számához képest - növekszik, akkor mind a konformista, mind a stréber munkások teljesítménye növekedni fog, amennyiben a stréber munkások eredeti egyensúlyi teljesítménye meghaladja a konformista munkásokét, míg mindkét munkástípus teljesítménye csökkenni fog, ha a konformista munkások egyensúlyi teljesítménye eredetileg nagyobb, mint a stréber munkásoké. b) Ha a stréber munkások száma növekszik - természetesen a konformista munkások számához képest -, akkor mind a konformista, mind a stréber munkások keményebben dolgoznak, amennyiben kezdetben a konformista munkások a "hangadók", azaz egyensúlyi teljesítményük nagyobb, mint a "törekvõ" munkásoké, míg ellenkezõ esetben a stréber munkások számának további növekedésével mindkét alcsoport egyensúlyi teljesítménye csökkenni fog.
 

3. Befolyás- és járadékszerzési törekvések gazdasági szervezetekben
3.1. Bevezetés

A vállalatok keletkezésének magyarázatára különféle elméletek ismeretesek a közgazdaságtani szakirodalomban. Az egyik ilyen elmélet megalkotása Oliver Williamson nevéhez fûzõdik (Williamson 1975; 1985). Ebben az elméletben az alapvetõ elemzési egység a "tranzakció", a vállalat pedig olyan szervezeti (Williamson szóhasználatát követve: irányítási) struktúra, amelynek a fõ funkciója a termelési és tranzakciós költségek összegének a minimalizálása. A tranzakciós költségek nagysága azonban s egyebek között ebben rejlik a szóban forgó megközelítés újdonsága - maga is további változók függvénye, nevezetesen a tranzakciók gyakoriságától, bizonytalanságától és a tranzakciók során felhasznált vagy teremtett "vagyontárgyak"(assets) specifikus voltától függ. Az utóbbi tényezõ mibenléte, gondolom, némi magyarázatra szorul.

A "vagyontárgy" kifejezést az alábbiakban igen tág értelemben használom. Jobb híján "vagyontárgynak" nevezek minden olyan dolgot, amely egy természetes vagy jogi személy teljes pénzügyi mérlegében a "követel" rovatban szerepelne. Az így felfogott vagyontárgyak képességeket, hozzáértést, szakértelmet stb. is magukban foglalnak. Sok olyan gazdasági tranzakció van mármost, amelynek a lebonyolításához vagy fenntartásához (amennyiben hosszú távú nexusról van szó) tranzakció-specifikus vagyontárgyakba való beruházásra van szükség. Akkor mondjuk, hogy egy vagyontárgy tranzakció-specifikus, ha jelenlegi felhasználása során jóval többet ér, mint legjobb alternatív felhasználási lehetõsége során érne.

Könnyû belátni mármost, hogy ha egy tranzakció specifikus vagyontárgyakra épül, akkor a résztvevõk foglyai a köztük fennálló kapcsolatnak, hiszen mindegyikük vesztene, ha bármelyikük úgy határozna, hogy kilép a szóban forgó kapcsolatból. A tranzakzió-specifikus vagyontárgyak tehát nemcsak bilaterális monopóliumok létrejöttéhez vezetnek, hanem egyszersmind gazdasági járadékokat hoznak létre, ha a gazdasági járadékot úgy definiáljuk, mint egy vagyontárgy jelenlegi értéke és következõ legjobb, alternatív felhasználása során realizálható értéke közti különbséget.

Az elmondottakból - racionális, azaz haszon- vagy vagyonmaximalizáló viselkedést föltételezve - az következik, hogy a tranzakció résztvevõi megpróbálnak majd egymás rovására elõnyökhöz jutni a tranzakció-specifikus vagyontárgy létrehozását szavatoló szerzõdés megszegése és a gazdasági járadék egyoldalú kisajátítása révén.
 

3.2. Szervezeti járadék

Vegyük észre, hogy a gazdasági szervezetek többségének eredete és fennmaradása minden valószínûség szerint szintén meghatározott típusú specifikus vagyontárgyak, ezúttal vállalat- vagy szervezetspecikus vagyontárgyak létezésére, valamint az ebbõl fakadó költségmegtakarításokra vezethetõ vissza. A szóban forgó vagyontárgyak vállalat- vagy szervezetspecifikusak abban az értelemben, hogy értékük és termelékenységük az adott szervezeti köteléken belüli felhasználásuktól függ. A különfélé szervezetspecifikus vagyontárgyak kombinációja által létrehozott többletet a továbbiakban szervezeti járadéknak fogom nevezni. Ha föltesszük mármost, hogy a szóban forgó járadék - kollektíve - az egyes szervezetspecifikus vagyontárgyak tulajdonosait illeti meg, ám ezek határtermelékenységei - individuális hozzájárulásai a kérdéses többlet létrehozásához - kibogozhatatlanul összefonódnak, akkor vajon mi határozza meg a szervezeti járadék elosztását a vállalatspecifikus vagyontárgyakat birtokló tulajdonoscsoportok között?

A jelen kutatás egyik kiindulópontjaként az a hipotézis szolgál, hogy a gazdasági szervezetekben állandó - nyílt vagy leplezett - harc folyik az említett járadék elosztása körül. A szóban forgó elosztási konfliktus megnyilvánulási formáit összefoglalóan szervezeten belüli járadék- és befolyásszerzésnek nevezzük, s kutatásunk során az efféle járadék- és befolyásszerzési törekvések, valamint a privatizáció közötti összefüggéseket kívánjuk elemezni magyar gazdasági szervezetek körében.
 

3.3. A szervezeten belüli befolyásszerzés formális modellje

Az alábbi modell a szervezeteken belüli konfliktus és kooperáció járadék- és befolyásszerzéssel összefüggõ aspektusainak megragadására szolgál. A modell csontváza durván a következõ: (i) Két racionális játékos (egyén vagy csoport) viselkedését vizsgáljuk, akik ugyanahhoz a vállalathoz vagy szervezethez tartoznak.

(ii) Mindkét aktor szervezetspecifikus "vagyontárgyak" (vállalathoz kötõdõ szakértelem, kapcsolattõke stb.) birtokosa, vagyis mindketten jogcímet formálnak a kooperációjuk révén elõálló szervezeti járadékból való részesedésre, s ezenfelül - a vállalatspecifikus vagyontárgyakba történt korábbi beruházásaik miatt - mindketten "futnak a pénzük után", azaz mindketten igényt tartanak egy szervezeti kvázi-járadékra. A szervezeti kvázi-járadék az a többletjövedelem, amely a játékosokat a szervezet kötelékében tartja.

(iii) A játékosok kétféleképpen használhatják fel szervezetspecifikus vagyontárgyaikat személyes jövedelmük növelésére. Elõször: jövedelmet (szervezeti járadékot) hozhatnak létre javak vagy szolgáltatások együttes elõállítása (és értékesítése) révén. Ez a modellkooperáció (produktív) aspektusa. Másodszor: erõforrásaikat vagy azok egy részét a közösen létrehozott jövedelembõl való részesedésük maximalizálására fordíthatják. Föltesszük, hogy a szervezetspecifikus erõforrások ez utóbbi felhasználása intenzív befolyásszerzési törekvésekkel - a döntéshozók megkörnyékezése, a játékszabályok módosítására tett erõfeszítések, szívességek cseréje stb. - jár együtt. Ez a föltevés a modellben rejlõ konfliktus lehetõségét elõlegezi meg.

(iv) Míg a szervezet tagjai számára rendelkezésre álló összjövedelem (járadék) nagyságát a produktív célokra fordított erõforrások határozzák meg, addig a szóban forgó aggregált jövedelem elosztása a befolyásszerzés során felhasznált erõforrások relatív nagyságától függ. Más szavakkal: a disztributív részesedések körüli harc kimenetele a konfliktus technológiai paraméterein múlik. A termelési technológiához hasonlóan a konfliktus (befolyásszerzés) technológiáját is olyan transzformációs szabály (függvény) segítségével reprezentáljuk, amely bizonyos inputok - ez esetben: befolyásszerzésre fordított erõforrások - és outputok - itt: disztributív részesedések között teremt kapcsolatot.

Formálisan a következõkrõl van szó. A játékosok erõforrásaikat (R_i, i=1,2) produktív célokra (X_i) és befolyásszerzésre (Y_i) fordítják. Ezt az összefüggést az erõforrásmegosztási függvények írják le.

és

ahol R₁ és R₂-a vállalatspecifikus erõforrások induló állományát, X₁ és X₂ a produktív beruházásokat, Y₁ és Y₂ pedig a két játékos befolyásszerzési törekvéseit jelöli.

Az össz- vagy aggregált jövedelmet (járadékot) I-vel jelöljük, s föltesszük, hogy ez a játékosok produktív erõfeszítésének és termelékenységének a függvénye. Az egyszerûség kedvéért azzal a további föltevéssel élünk, hogy a termelési függvények lineárisak, és konstans skálahozadék jellemzi õket. Így a következõ összefüggéshez jutunk:

ahol a₁ és a₂ nyilvánvalóan az individuális termelékenységeket mérik.

A következõ összefüggést, modellünk harmadik építõkövét, redisztributív eredményfüggvénynek fogjuk nevezni. Ez a függvény a konfliktus technológiájának leglényegesebb elemét írja le, amennyiben megmutatja, hogy a befolyásszerzésre fordított erõforrások miképpen transzformálódnak redisztributív eredményekké. Az újraelosztási folyamat eredményét azok az arányszámok (p₁ és p₂) mérik, amelyek megadják, hogy a játékosok miképpen részesednek az összjövedelembõl (járadékból). A redisztributiv eredményfüggvénynek a következõ, logisztikus alakját fogjuk használni:

és

ahol Y₁ és Y₂ a két játékos befolyásszerzésre fordított erõforrásait jelöli, m pedig nem más, mint egy logaritmikus arányossági tényezõ.

Könnyû megmutatni, hogy p₁ és p₂ összege 1, és hogy p₁ = p₂ = 0.5, ha Y₁ = Y₂. A redisztributív eredményfüggvény logisztikus formája arra a föltevésre épül, hogy a játékosok relatív részesedése az összjövedelembõl a befolyásszerzésre fordított erõforrások különbségétõl függ. A logisztikus eredményfüggvény azt is szavatolja, hogy a befolyásszerzéstõl tartózkodó játékos jövedelme se legyen nulla.

Végezetül a jövedelem- (járadék jelosztási egyenletek az aggregált jövedelem (I) és a redisztributív részesedések (p_i) közti összefüggéseket fejezik ki. Formálisan:

és

ahol I₁ és I₂ a két játékos jövedelmét jelöli.
 

3.4. A modell alapján levonható fõbb kõvetkeztetések

A specifikáció során a modell három fontosabb változatát különítjük el. Az elsõ esetben a játékosok viselkedését a hagyományos Cournot-Nash föltevésekkel írjuk le; a másodikban a szokásos Stackelberg föltevéssel élünk, azaz egyik játékos élvezi a "nyitólépés" megtételébõl fakadó elõnyöket; míg végül a harmadik változat azt az aszimmetrikus esetet írja le, amikor az egyik játékos abban az értelemben van elõnyben a másikkal szemben, hogy övé az "utolsó szó".

Az elsõ változat elemzése során elõször föltesszük, hogy a játékosok szervezetspecifikus erõforrásainak indulóállománya különbözõ , a játékosok termelékenysége viszont egyforma (a₁ = a₂ = a). Könnyû megmutatni, hogy egyensúlyi helyzetben a játékosok abszolút értelemben ugyanakkora mennyiségû erõforrást fordítanak befolyásszerzésre, ami persze azt jelenti, hogy a szervezetspecifikus erõforrásokkal jobban ellátott játékos (az a játékos például, akinek szenioritása van, amennyiben a vállalatnál eltöltött idõ pozitív korrelációban áll a szervezetspecifikus erõforrások mennyiségével) relatíve kevesebbet, mint a "szegényebb" játékos (az újonc, akinek a szervezetspecifikus erõforrások hiányát intenzívebb befolyásszerzéssel kell ellensúlyoznia).

Ha mármost azzal a föltevéssel élünk, hogy a szervezetspecifikus erõforrások indulóállománya ugyanakkora (R₁ = R₂ = R), a játékosok produktivitása (képessége, hozzáértése) viszont különbözõ , akkor azt látjuk, hogy a kevésbé termelékeny játékosok több erõforrást fordítanak befolyásszerzésre, mint a produktív játékosok!

Viszonylag egyszerû megmutatni továbbá, hogy ha a kevésbé termelékeny játékos produktivitása növekszik (csökken), befolyásszerzésre irányuló erõfeszítései csökkenni (növekedni) fognak. A modell ezen változatából ugyancsak levezethetõ, hogy a termelékenyebb játékos produktivitásának növekedése (csökkenése) a kevésbé termelékeny játékos befolyásszerzési erõfeszítéseinek növekedését (csökkenését) idézi elõ, míg a termelékenyebb játékos befolyásszerzésre fordított erõforrásai a kevésbé termelékeny játékos termelékenységének módosulásával ellentétes irányban változnak.

A Stackelberg forgatókönyv alapján kapott legfontosabb eredmények a következõk. A "nyitólépés" elõnyeit élvezõ játékos által elérhetõ maximális jövedelemegyensúlyi értéke adott, a befolyásszerzés optimális mértéke viszont meghatározatlan. Továbbá: a kevésbé produktív játékosok szavatolt jövedelme, amennyiben ók tehetik meg az elsõ lépést, egyenes arányban áll a termelékenyebb játékosok produktivitásával, s ráadásul jóval nagyobb, mint ez utóbbiaké lenne hasonló pozícióban.

A modell harmadik - "bot és mézesmadzag" (BM) - változatában az egyik játékos (a "fõnök") jutalmak és fenyegetések kilátásba helyezésével igyekszik a másik játékost (a "beosztottat") a befolyásszerzés minimalizálására bírni. A modell ezen változatának segítségével egyebek között az alábbi összefüggéseket láttatjuk be.

Minél nagyobb a BM fõnök termelékenysége, annál több erõforrást kell a beosztott fékentartására, vagyis befolyásszerzésre fordítania. Mivel a BM fõnök jövedelme jóval meghaladja a beosztott jövedelmét, komoly harcra számíthatunk, amikor azt kell eldönteni kié legyen az utolsó szó joga. Ráadásul a Cournot és Stackelberg egyensúllyal összehasonlítva a kevésbé termelékeny játékos BM fõnöki jövedelme sokkal nagyobb mértékben nõ, mint a termelékenyebb játékosé. Ha a "Kié legyen az utolsó szó joga?" kérdést a szervezeten belüli befolyásszerzési törekvések döntik el, akkor ebbõl az következik, hogy a kevésbé termelékeny játékosok jóval intenzívebben fognak harcolni az utolsó szó jogáért, mint a produktív játékosok.
 

3.5. Szempontok az empirikus elemzéshez

A tervezett empirikus vizsgálat a fenti modellek által megszabott elméleti keretbe ágyazódnak be. A két modell alapföltevései néhány további - a Magyarországon lejátszódó privatizációs folyamat természetére vonatkozó - hipotézissel egészülnek ki. Föltesszük, hogy a különféle privatizációs formák eltérõ módon érintették a gazdasági szervezetek belsõ struktúráját és kapcsolatrendszereit.

Noha a késõbbiekben szükségünk lesz majd a privatizációs formák és technikák finomabb osztályozására¹, az empirikus elemzés kiindulópontjaként elegendõ csupán azt föltételeznünk, hogy a privatizációs megoldások közül az úgynevezett spontán privatizáció² volt az, amely a leginkább érintetlenül hagyta, és az új (többnyire külföldi) tulajdonosok megjelenésével, a vállalatvezetés részleges kicserélõdésével, az alkalmazotti létszám leépülésével és a gyors piaci alkalmazkodás kényszerével együtt járó privatizációs formák voltak azok, amelyek leginkább felbomlasztották a gazdasági szervezetek belsõ szerkezetét.

A vizsgálat kezdeti szakaszában azt próbáljuk kideríteni, mi történt a privatizáció hatására a mûhely- és üzem-szintû kapcsolathálózatokkal. Azt sejtjük - és ezt a sejtésünket megerõsítõ vagy cáfoló másodlagos adatokat keresünk -, hogy ezeket a kapcsolatrendszereket a privatizáció elõtt erõs normatív cement tartotta egybe. Bevett és többé-kevésbé kötelezõ érvényû normák szabályozták mind a vállalatvezetés és a munkások közti formális viszonyokat (így többek között a béralkut), mind a munkások informális kollektív válaszait a különbözõ bérezési és kompenzációs mechanizmusokra (így többek között a darabbér különféle válfajaira).³

Úgy gondoljuk továbbá - és ezt a föltevésünket megerõsítõ vagy cáfoló esettanulmányokat s interjúkat kívánunk készíttetni -, hogy míg a privatizáció "keményebb" technikái szétzilálták az említett kapcsolathálózatok és magatartásformák normatív bázisát, és így - teret nyitva, egyebek között, a normasértõ, "stréber", "törtetõ" magatartásmódok elterjedésének - megfosztották a munkásokat az együttes cselekvés képességétõl, addig a "puhább" privatizációs technikák, jelesül az önprivatizáció, a vállalat különbözõ vezetõi és alkalmazotti csoportjai közti alkukon és kompromisszumokon alapultak, és a hagyományos normatív rend átmentéséhez és továbbéléséhez vezettek. A szóban forgó normatív rend továbbélése természetesen ennek magatartásbeli következményeit (egyezkedés, teljesítmény-visszatartás stb.) ugyancsak magában foglalja.

Az empirikus elemzés során tisztázni kívánjuk végül az említett normatív rend szétbomlasztásának, illetve megõrzésének hatékonyságbeli következményeit. Ennek érdekében megbízható és összehasonlítható adatokra van szükségünk a vizsgált szervezetek és szervezeti egységek privatizáció elõtti és utáni gazdasági teljesítményérõl.

Vizsgálódásaink során megpróbáljuk fölmérni továbbá, hogy a privatizáció miképpen érintette a vállalati vezetés különféle csoportjainak együttmûködését szavatoló kapcsolathálózatokat. Úgy véljük - és ismét csak ezt a sejtésünket megerõsítõ vagy cáfoló másodlagos adatokat keresünk -, hogy a privatizáció elõtt a sikeresnek számító gazdasági szervezetekben a vezetés egyébként egymással rivalizálni hajlamos csoportjait érdekszövetségek és koalíciók olyan rendszere fûzte egybe, amely egyfelõl eredményesen kordában tartotta a szervezeten belüli járadék- és befolyásszerzési törekvéseket, másfelõl kifelé egységesen jelenítette meg a menedzseri érdekeket. A gazdasági szervezetek belsõ struktúrájának ezt az aspektusát - a munkások és a vállalatvezetés közti viszonyokat szabályozó, normatív cementbe ágyazott renddel ellentétben - valószínûleg mindennapos alkukon és állandó érdekegyeztetésen nyugvó kompromisszumok egyensúlyaként írhatjuk le.

Úgy gondoljuk mármost - és ezt a föltevésünket igazoló vagy cáfoló interjúkat és esettanulmányokat kívánunk készíttetni -, hogy a privatizáció "puhább" formái, nevezetesen a szó szigorú értelmében vállalati kezdeményezésû, "spontán" privatizáció, egyebek mellett éppen az említett kompromisszumok mûködõképességén és sikerén alapultak, és nemcsak a vállalat belsõ szerkezetét jellemzõ normatív rend átmentéséhez, hanem egyszersmind a vállalaton belüli befolyásszerzési törekvések eredményes megfékezéséhez vezettek. A "keményebb" privatizációs technikákról ezzel szemben az a sejtésünk, hogy - vagy önmagukban vagy egyéb tényezõkkel (piaci helyzet, kereslet, költségek stb.) karöltve - erõteljes pozícióharcot, helyezkedést, a privatizációt vezénylõ szervezetek befolyásolását, valamint az új tulajdonosok jóindulatának megnyerését célzó erõfeszítéseket, egyszóval intenzív járadék- és befolyásszerzési törekvéseket gerjesztettek a vezetõi és alkalmazotti csoportok körében.

Az empirikus elemzés során tisztázni kívánjuk végül a járadék- és befolyásszerzés mérséklésének és fölerõsödésének hatékonyságbeli következményeit. Ennek érdekében megbízható és összehasonlítható adatokra lesz szükségünk a vizsgált szervezetek és szervezeti egységek privatizáció elõtti és utáni gazdasági teljesítményérõl.

Ugyancsak szükségünk lesz minden olyan információra, amely a vizsgált szervezetek privatizáció elõtti és utáni piaci helyzetére - kereslet, árak, értékesítés, a piac szerkezete, költségek, input-piacok (elsõsorban természetesen a munkaerõpiac), valamint a privatizáció elõtti piaci helyzet és a választott privatizációs forma közti esetleges - kapcsolatra vonatkozik. Könnyen lehetséges ugyanis, hogy az elemzés során a

oksági kapcsolat helyett a valamivel bonyolultabb

oksági láncra kell majd koncentrálnunk.
 

Összefoglalás

Jelen írás szempontokat kíván nyújtani a privatizáció és a hierarchikus gazdasági szervezetek belsõ szerkezetének változásai közti összefüggések empirikus és teoretikus vizsgálatához. Vizsgálódásaink során egyebek között azt igyekszünk kideríteni, hogy a privatizáció által gerjesztett stratégiai interakciók (frakció- és pozícióharcok, státusvédõ és státusszerzõ erõfeszítések) hogyan érintették a gazdálkodó szervezetekben a mûhely- és üzemszintû kapcsolathálózatokat. Mivel szervezeti hierarchiákban a döntéshozatal óhatatlanul centralizált vagy legalábbis többközpontú, igen valószínû, hogy gazdasági szervezeteken belül is gyakran megfigyelhetünk olyan viselkedési formákat, amelyek célja a döntéshozók és/vagy a döntési szabályok befolyásolása. Megmutatjuk, hogy az efféle próbálkozásokat a legegyszerûbben a politikai és makrogazdasági arénát behálózó járadékszerzési erõfeszítések szervezeten belüli megfelelõjeként írhatjuk le. Elemzésünk egyik kiindulópontjaként az a hipotézis szolgál, hogy a gazdasági szervezetekben állandó - nyílt vagy leplezett - harc folyik a szervezetspecifikus erõforrások tulajdonosai által létrehozott szervezeti járadék elosztása körül. A szóban forgó elosztási konfliktus megnyilvánulási formáit összefoglalóan szervezeten belüli járadék- és befolyásszerzésnek hívjuk, s kutatásunk során az efféle járadék- és befolyásszerzési törekvések, valamint a privatizáció közötti összefüggéseket fogjuk szemügyre venni magyar gazdasági szervezetek körében.
 

Jegyzetek

* Készült a "Hierarchikus gazdasági szervezetek gazdaságszociológiai vizsgálata" címû kutatási program munkaanyagaként, az Országos Tudományos Kutatási Alap és a BKE Szociológiai Tanszék támogatásával.

1. Hasznos elõtanulmány ebbõl a szempontból Szakadát 1993.

2. Az önprivatizációról lásd például Voszka 1993; Neumann-Voszka 1993.

3. A téma gazdag magyar nyelvû irodalmából lásd például Gábor-Kõvári,1990 (5. fejezete); Héthy-Makó 1972; Kertesi-Sziráczki 1983; Köllõ 1981.
 

Irodalom

Buchanan, J.-G. Tullock 1962. The Calculus of Consent. Ann Arbor: University of Michigan Press

Buchanan, J.-R. Tollison-G. Tullock (eds.) 1980. Toward a Theory of the Rent-Seeking Society. College Station: The University of Chicago Press

Coase, R. 1988. The Firm, the Market, and the Law. Chicago: The University of Chicago Press

Gábor, R. I.-Kõvári, Gy. 1990. Beválthatók-e a bérreform ígéretei. Budapest: KJK

Héthy, L.-Makó, Cs. 1972. Munkásmagatartások és a gazdasági szervezet. Budapest: Akadémiai Kiadó

Holmstrom, B. 1979. Moral Hazard and Observability. The Bell Journal of Economics

- 1982. Moral Hazard in Teams. The Bel! Journal of Economics

Kertesi, G.-Sziráczki, Gy. 1983. Munkásmagatartások a munkaerõpiacon. Valóság

Köllõ, J. 1981. Taktikázás és alkudozás az ipari üzemben. Közgazdasági Szemle

Miller, G. J. 1992. Managerial Dilemmas: The Political Economy of Hierarchy. Cambridge: Cambridge University Press

Neumann, L.-Voszka, É. 1993. Privatizáció és foglalkoztatás. Kutatási munkaanyag. Budapest

Olson, M. 1982. The Rise and Decline of Nations. New Haven, Conn.: Yale University Press (Magyarul: Nemzetek felemelkedése és hanyatlása. Budapest: KJK)

Peltzman, S. 1980. The Growth of Government. Journal of Law and Economics

Pencavel, J. 1977. Work Effort, on the Job Screening, and Alternative Methods of Remuneration. In: Ronald Ehrenberg Research in Labor Economics, 1. kõt. Greenwich, Conn.: JAI Press

Pratt, J.-R. Zeckhauser (eds.) 1985. Principals andAgents: The Structure of Business. Boston: Harvard Business School Press

Slater, M. 1980. Elõszó Edith Penrose The Theory of the Growth of the Firm címû könyvéhez, 2. kiadás. White Plains, N.Y: M. E. Sharpe

Stigler, G. 1971. The Theory of Economic Regulation. The Bell Journal of Economics (Magyarul: A gazdasági szabályozás elmélete. In: a G. Stigler 1990. Piac és állami szabályozás. Budapest: KJK)

Szakadát, L. 1993. A privatizáció és a piacgazdaságra való áttérés nehézségei. Kézirat. Budapest

Voszka, É. 1993. Két úr szolgája. Közgazdasági Szemle

Weitzman, M. L. 1980. The "Ratchet Principle" and Performance Incentives. The Bell Journal of Economics

Williamson, O. 1975. Markets and Hierarchies, New York: The Free Press

- 1985. The Economic lnstitutions of Capitalism. New York: The Free Press