Miközben a nõk egyre jobban kiszorultak a közéletbõl, egyre több nõszervezet van, gyarapszik a nõkérdéssel foglalkozó kutatások száma, újabb könyvek és cikkek foglalkoznak azzal, hogyan alakult a nõk helyzete a gazdasági és a társadalmi átmenet idején a volt szocialista országokban. Nyugaton élõ társadalomtudósok gyakran méltatlankodva jegyzik meg: miért ilyen kevés a nõ a mai magyar politikai életben, a parlamentben? A fenti két mû is igyekszik kideríteni a változások tendenciáit és okait.

Rueschmeyer amerikai szociológusnõ már több könyvet is írt a közép-kelet-európai társadalmi átalakulásról, most pedig kelet-közép-európai, illetve a térség társadalmával foglalkozó kutatókat kért fel, hogy írjanak arról, egy-egy országban milyen módon vesznek részt a nõk a politikában. A választott téma rendkívül aktuális: hogyan változik a nõk helyzete a politikai és gazdasági átmenet idején, miként változnak a nõk esélyei akkor, amikor nemcsak más politikai és gazdasági rendszer kiépítése zajlik, hanem mindez gazdasági recesszióval társul. Az elemzett volt szocialista országokban eltérõek a kulturális hagyományok, eltérõ az emancipációs folyamat elõrehaladottsága, és részben ennek következtében másként alakulnak a nõk jelenlegi politikai és munkaerõpiaci esélyei is.

A cím - kissé megtévesztõen - azt sugallja, hogy a nõknek csak a politikai szerepvállalásáról és politikai attitûdjeirõl lesz szó. Ennél azonban gazdagabb tematika tárul fel: a nõk közéleti szerepvállalása, keresõtevékenysége, a férfiak és nõk közötti egyenlõség problémája. Mindenképpen szükség van a széles körû bevezetõre, hiszen a kötetet kézbe vevõ olvasók általában kevés információval rendelkeznek egy-egy adott országról. Az elemzett országok köre pedig széles: Csehország és Szlovákia, Lengyelország, Németország, Bulgária, Albánia, Románia, Horvátország, Szlovénia és Magyarország. A tanulmányok nem egységesek, hiszen nem egy közös kutatás eredményeként születtek, éppen ezért változó az elemzések szintje is. Ami egységes, az a szerkezet: a nõi munkavállalás alakulásának leírása után külön elemzik az átmenet elõtti és utáni idõszakot a nõk politikai szereplése szempontjából.

Sharon Wolchik a cseh és szlovák nõk politikával kapcsolatos attitûdjeirõl ír. (Women and the Polítics of Transition in the Czech and Slovak Republics). Tanulmányában rámutat arra, milyen ellentmondásos eredményekkel járt a nõkre nézve az, hogy véget ért a kommunista uralom, mivel új lehetõségek nyíltak a férfiak és nõk politikai szerepvállalása elõtt, másrészt azonban a nõk politikailag marginalizálódtak. A kommunista uralom alatt - akárcsak a régió többi országában - jelentõsen nõtt a nõk iskolázottsági és foglalkoztatottsági szintje, azonban lényeges különbségek maradtak fenn a férfi és a nõi munkavállalók lehetõségei és így keresetei között is. A csehszlovák nõk fontos szerepet játszottak a Charta '77-ben, majd az új politikai szervezetek megalapításában, demonstrációkban, ennek ellenére gyorsan kiszorultak a politikai pozíciókból, különösen a politikai elitbõl. Az 1990-es választások nyomán számottevõen csökkent a nõk aránya a törvényhozásban: 10,7 százalék a korábbi 23-26 százalékkal szemben. A önkormányzati választások esetében jobb volt a nõk helyzete, 16-21 százalékos arányt értek el. A szerzõ hangsúlyozza - és ez az egész régióra nézve fontos megállapítás -, e tendenciák nem azt jelentik, hogy ténylegesen csökkent volna a nõk politikai befolyása a kommunista periódushoz képest, hiszen a politikai pozíciókban lévõ nõk többnyire csak szimbolikus szerepet játszottak. A nõk és férfiak választásokon való részvétele ugyan egyaránt magas volt, a nõk mégis úgy látják, hogy a nõknek elsõsorban olyan kérdésekkel kellene foglalkozniuk, amelyek a családdal, az öregek és betegek problémáival, környezetvédelemmel stb. függnek össze, és nem kell aktívnak lenniük a gazdaságpolitikában, a vállalkozásokban és a politikában általában. Erõteljes ellenkezés figyelhetõ meg a feminista ideológiával és mozgalommal szemben. Számtalan kislétszámú nõszervezet jött létre, ezek egy része a nõk otthoni szerepére helyezi a hangsúlyt.

Két tanulmány is foglalkozik a lengyel nõk helyzetével. Anna Titkow (Polish Women in Politics) úgy véli, hogy 1945 után a nõk a keresõ tevékenységbe való bekapcsolódást nem úgy élték meg, mint társadalmi szerepeik kibõvülését, hanem pusztán mint kötelességeik megszaporodását. A lengyel nõk a kommunizmus alatt is megtartották önbecsülésüket, a mindennapi túlélés "menedzserei" voltak, úgy vélték, hogy "nélkülük összeomlana a világ". A gazdasági átmenettel együtt járó munkanélküliség jobban érintette a nõket, mint a férfiakat. Az átmenet idején a lengyel nõk is kívül rekedtek a politikai életen. 1990-ben a szejmben mindössze 9,6 százalék volt a nõk aránya. Ennek egyik fontos oka az volt, hogy a katolikus egyház nagy offenzívát indított a nõk társadalmi és politikai szerepvállalása ellen, és az otthoni teendõkre helyezte a hangsúlyt. A másik lengyel tanulmányban (Transition to Local Democracy) Joanna Regulska a nõk önkormányzatokban elfoglalt helyzetét mutatja be, elsõsorban egy, a nõi önkormányzati vezetõk körében készített 1991-es vizsgálat alapján. A szerzõ a következõ okokat látja a politikusnõk arányának csökkenése mögött: a politika nem "nõies", ezért kevésbé attraktív a nõk számára; kevésbé van mögöttük kiépített network; a kettõs teher miatt a nõk hosszú idõre kimaradnak a politikából; a katolikus egyház autoriter szabályai nem támogatják a nõk politikai szereplését. A kutatás tanúsága szerint a politikusnõk tisztában voltak diszkriminált helyzetükkel, ezért szükségesnek tartják saját és általában a lengyel nõk társadalmi helyzetének újradefiniálását.

A keletnémet nõk helyzetérõl ír Marilyn Rueschmeyer (Women in the Politics of Eastern Germany). Németország egyesítéséért a legnagyobb árat a nõk fizették, a nagymértékû munkanélküliség különösen súlyosan érintette õket, a munkanélküliek 63,6 százaléka nõ. A keletnémet nõk részérõl erõteljes ellenkezés mutatkozik a politikával szemben, a feminizmust pedig többnyire elutasítják. A tanulmány szerzõje ennek okát abban jelöli meg, hogy a múlt tapasztalatai, az erõltetett emancipáció gyakorlata és a hivatalos nõszervezetek elriasztották a nõket, másrészt pedig sok energiát és idõt igényel a nõktõl, hogy újra megtalálják helyüket a társadalomban. A kelet- és nyugatnémet nõknek eltérõ problémáik és eltérõ tapasztalataik vannak.

Dobrinka Kostova (Similar or Different?) a bolgár nõk társadalmi helyzetének változását vázolja fel. A kommunista ideológia Bulgáriában is a nõk egyenjogúsítását hangsúlyozta, azonban a nõk speciális problémáit figyelmen kívül hagyta. A nõk helyét elsõsorban a munkahelyen és csak másodsorban a családon belül határozták meg. Ez számtalan konfliktust okozott, amelyeket a hivatalos nõszervezet sem tudott megoldani. A szocialista periódusban a nõk aktívan részt vettek a politikai szervezetek különbözõ szintû vezetésében, a párttagság nem cél, hanem az egyéni siker feltétele volt. A demokratikus parlamenti választások a nõk arányának jelentós csökkenését mutatták. Míg a kommunista törvényhozásban 20,75 százalék volt a nõk aránya, addig az 1990-es választásokon a képviselõk 8,76, 1991-ben pedig 13,8 százaléka volt nõ. A csökkenés oka az, hogy a nõk gyakran olyan pártok jelöltjeiként indultak, amelyek nem kerültek be a parlamentbe, másrészt a pártlistákon csak kevésbé kedvezõ helyeket foglaltak el. A kvóták eltörlése tehát számottevõen csökkentette a bolgár nõk esélyeit, emellett a nõk energiájukat a családi nehézségek megoldására fordítják.

Albániában a legszembetûnõbb a tradicionális társadalmi munkamegosztáshoz való visszatérés. Fatos Tarifa (Disappearing from Politics) kimutatja, hogy a második világháború utáni tendenciák megegyeztek a többi kelet-európai országban tapasztaltakkal: emelkedett a nõk iskolázottsági szintje és arányuk a munkavállalók között. Albániának egyetlen nõszervezete volt, amely ugyan a párttól függött, de a szerzõ szerint mégis jelentós szerepet játszott a nõk életében: találkozókat, kampányokat szervezett. Albániában is a nõk lettek a rendszerváltás nagy vesztesei: a munkanélküliség itt is magasabb a nõk körében. Parlamenti arányuk csökkent, a világon a legalacsonyabbak között van, nem éri el a 3 százalékot. A kormányban és a kormányhivatalok magasabb szintjein egyáltalán nincsenek nõk. Az adatfelvételek azt mutatták, hogy a férfiak és a nõk politikai szocializációja eltérõ, a nõk politikailag kevésbé informáltak, kevesebbet beszélnek a politikáról. Albániában a nõk számára továbbra is nagyon fontos a választásoknál az apa és a férj állásfoglalása.

A nõk nagyobb részvétele az oktatásban és a munkavállalásban az egykori Jugoszláviában is a nõi emancipáció legelterjedtebb megjelenési formája volt, miként ez Silva Meznaric és Mirjana Ule írásából (Women in Croatia and Slovenia) kiderül. A magas gazdasági aktivitási arány mögött azonban azt láthatjuk, hogy a nõk általában az alacsony jövedelmû és presztízsû foglalkozásokban találhatók. 1992-ben a munkanélküliek 43,7 százaléka nõ. A szabad választások után jelentõsen csökkent a nõk aránya a parlamenti képviselõk között: 1982-ben 26 1986-ban 22 majd 1990-ben 10 százalék volt az arányuk. A kvótarendszer megszüntetésének és a nõk pártlistákon elfoglalt kedvezõtlen helyeinek tulajdonítható a nagymértékû csökkenés. A nõk hiányoznak a politikából, mivel eltérõ a szocializációjuk, a tradíciók is a nõk politikai szerepvállalása ellen hatnak, a nõk maguk is csak kevés önbizalommal rendelkeznek.

Mary Ellen Fischer és Doina Pasca Harsányi írásukban (From Tradition and Ideology to Elections and Competition) szintén abból indulnak ki, hogy a kommunista periódusban Romániában a nemek egyenlõségének kérdései közül egyedül a nõk keresõtevékenysége került elõtérbe. Jelentós mértékû volt a foglalkozási szegregáció, és a tényleges hatalmi pozíciók a férfiak kezében maradtak. 1965-ben Ceausescu hatalomra jutásával magas kvótákat szabtak a nõk gazdasági és politikai pozícióba juttatására. Látványos volt a nõk elõrejutása: 1979-ben az RKP KB 25 százalékát alkották nõk, 1980-ban a nemzetgyûlésben a helyek 32,5 százalékát foglalták el. Ez azonban nem volt reális elõrelépés, mivel nagy részük nem volt felkészült a vezetõ szerepre, másrészt a nõknek mindig is kevesebb volt a hatalma, inkább csak a kvóta kitöltése volt a feladatuk. A politikai változások Romániában is a nõk politikai visszaszorulását hozták, kevesen jutottak prominens politikai szerephez. A legtöbb nagy politikai párt figyelmen kívül hagyta a nõkérdést, és a választási lista élén csak kevés nõ szerepelt.

A "The Political Woman? Women in Politics in Hungary" címû részt Fodor Éva írta. Fodor a UCLA-n írja disszertációját a kelet-európai elitmobilitásról. Kiinduló tétele az, hogy Magyarországon a férfiak teljesen a kezükbe vették a gazdaság és a politika irányítását, a nõk támogató szerepet játszanak ebben, és csak kis számban vannak döntéshozói pozícióban.

A kötetben szereplõ tanulmány a többi írásnál némileg nagyobb helyet szán annak elemzésére, hogyan alakult a nõi munkavállalás Magyarországon. Az egyenlõtlen pozíció okait keresve az iskolázottsági, szakképzésbeli különbségekre, a foglalkozási szegregáció jelenségére hívja fel a figyelmet. A írás nagy erénye, hogy gondosan összegyûjtött források, interjúk, sõt részvevõ megfigyelés elemzésére támaszkodik.

A cikk a kötet egészéhez illeszkedve több részre tagolódik. A fenti általános ismertetõ után külön elemzi a nõk politikai részvételét 1989 elõtt és után. Az 1989 elõtti idõszakot illetõen vizsgálja a kommunista párt nõpolitikáját, a kvázi nõszervezeteket, a nõi politikusok és a politikai befolyásolás szoros kapcsolatát. Az átmenet óta eltelt idõszakból a foglalkozási bizonytalanságot, a nemek egyenlõségével és az abortusszal kapcsolatos törvényhozási döntéseket ismerteti. Az általános kép után következik egy pontosabb leírás arról, hogy kik is lettek parlamenti képviselõk, milyen szerepet játszottak a nõk a különbözõ pártok tagságában, parlamenti frakciójában. Különösen érdekes a magyar parlament nõi képviselõivel 1992-ben készített interjúk fõbb tanulságainak ismertetése. Ebbõl kiderül, a képviselõnõk pártállástól függetlenül fontosnak tartják, hogy a nõk választhassanak a keresõtevékenység és az otthonmaradás között, illetve hogy megvalósuljon a rugalmas foglalkoztatás. Emellett általában nem tartják szükségesnek a nemek közötti szerepmegosztás jelentõs változtatását, a férfiak nagyobb arányú részvételét a házimunkában és a gyermeknevelésben.

A politikusinterjúk mellett elemzést találhatunk arról, hogy milyen a nõk aránya a pártok tagságában, vezetésében és parlamenti frakciójában. A számszerû adatok ismertetésén túl betekintést kapunk arról, hogy milyen a pártok "nõideálja", milyen helyet és szerepet szánnak a különbözõ ideológiát követõ pártok a nõknek. (A skála mint tudjuk nagyon széles: a konzervatív beállítódástól, amely azt hangsúlyozza, hogy a nõknek inkább otthon kellene maradniuk, a nem-semleges véleményeken át az elsõsorban a nõk munkahelyi egyenlõségét hangsúlyozó felfogásig terjed.)

Sajnálhatjuk, hogy az írás a politikai vezetésnek csak az országos szintjével foglalkozik. Az önkormányzati választásokon vezetõ szerephez jutott nõk helyzetének elemzése azzal az igen érdekes, a kevésbé avatott olvasók számára talán nem ismert ténnyel szolgálhatott volna, hogy a kisebb településeken a nõknek lényegesen nagyobb esélyük van arra, hogy elnyerjék a választók bizalmát.

Az említett hiányérzetet pótolja a Koncz Katalinnak, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem docensének cikke. A fellelhetõ statisztikai adatok alapján részletes áttekintést ad arról, hogyan változott a nõk politikai szerepvállalása az elmúlt esztendõkben. Miért és hogyan szorultak ki a rendszerváltás során nõk a politikai döntéshozatalból? A cikk a következõ színhelyeket elemzi: a parlament és az önkormányzati testületek tagsága, a kormány, a pártok és testületeik, szakszervezetek, nõmozgalmak. A beszámoló nemcsak Magyarországra terjed ki, hanem az Interparlamentáris Unió 170 országára.

Koncz Katalin nem vitatja, hogy a rendszerváltás elõtti nõpolitikának mélyen gazdasági indítékai voltak, ám úgy véli: "A nõkérdés JELEN volt a magyar társadalomban, mára viszont süllyesztõbe kerüli egyéb "avitt" társadalmi igényekkel egyetemben" (Koncz 25. old.). Ezzel szemben a gazdasági vezetõkkel készített interjúkból az derült ki, hogy az érintettek egyáltalán nem érezték, hogy valaki is foglalkozott volna a helyzetükkel, és a fentiekben ismertetett írások is felhívták a figyelmet arra, hogy a nõk általában pusztán azért voltak vezetõ pozíciókban, hogy kitöltsék a kvótákat. Magyarországon 1970-ben született egy nõpolitikai határozat, amelynek végrehajtását 1980-ban ellenõrizték. Ennek ismeretében érthetõ, hogy miért alakult a nõk aránya a következõ módon a parlamenti képviselõk körében: 1967: 19,7 százalék 1971: 23,8; 1975: 28,6; 1980: 30,1; 1985: 20,9; 1990:7 százalék (Koncz 25 old.). A jelentõs mértékû csökkenés már az 1980-as évek elején elkezdõdött. A nõi politikusok társadalmi diszkriminációját szemléletesen jelzik a parlamentbe kerülés módjára vonatkozó adatok. A nõk legkisebb arányban az egyéni választókörzetekbõl, legnagyobb arányban pedig az országos pártlistákról kerültek be a parlamentbe. Az önkormányzati választások ezzel szemben azt jelzik, hogy a kisebb településeken a nõk kevésbé szorulnak ki, illetve vonulnak vissza a döntéshozatalból.

A szerzõ felveti és példákkal szemlélteti a pozitív diszkrimináció bevezetését annak érdekében, hogy növekedjen a nõk aránya a parlamentben. A kérdés természetesen Európának ebben a régiójában sokkal több problémát vet fel, mint az emancipáció gyakorlatában elöl járó Skandináviában. Mindenesetre tény: 1990 és 1994 között a magyar kormánynak sem nõpolitikája, sem nõi minisztere nem volt - eltekintve az egyetlen, tárcanélküli miniszterasszonytól. A cikkben viszonylag részletes áttekintést kapunk a különbözõ országok nõi miniszterelnökeinek, minisztereinek a számáról, illetve nõpolitikájáról. Koncz szerint a fentiekben felsorolt negatív magyarországi tendenciákat ellensúlyozhatják a jól szervezett nõmozgalmak.

A cikk végül arra keres magyarázatot, hogy milyen tényezõktõl függ a nõk politikai szerepvállalása. Ennek talán legfontosabb része az esélyegyenlõség megteremtése, mégpedig nemcsak határozatok szintjén. Az 1990-es közvélemény-kutatási adatokra hivatkozva Koncz úgy véli, hogy a nõk apolitikusak, és az emberek általában kevésbé találják népszerûnek a nõi politikusokat. Korábbi felmérések is azt mutatták, hogy összességében nagyon konzervatív a társadalom beállítottsága a nõk és férfiak társadalomban betöltött szerepét illetõen.

Az eltérõ helyzet és hagyományok ellenére a különbözõ országokban tapasztalható tendenciák ugyanazok: a szocialista idõszakban nagymértékben nõtt a nõk foglalkoztatása és emelkedett iskolai végzettségük szintje is, bár számottevõ egyenlõtlenségek maradtak. A nõk politikai szerepvállalása 1989 elõtt inkább csak szimbolikus volt, éppen ezért csökkent szembeötlõen a számuk 1989 után. Az elemzett országok társadalmainak szinte mindegyikében erõs ellenérzések élnek a feminizmussal, a nõmozgalmakkal szemben. A helyzet tehát inkább pesszimizmusra ad okot, hiszen a gazdasági nehézségek még inkább növelik az esélyegyenlõtlenségeket. Mégis hallhatunk optimista hangokat, amelyek azt mondják, hogy a nõk talán most majd képesek lesznek arra, hogy jobban éljenek az új politikai lehetõségekkel, és jobban meg tudják fogalmazni és érvényesíteni saját érdekeiket.

A fentiekben ismertetett írások megjelenése óta Magyarországon lezajlottak az 1994-es parlamenti választások, és most már tudjuk, ezek sem kedveztek a nõi politikusoknak. Az utóbbi idõszakban bekövetkezett változások, parlamenti választások minden bizonnyal további lendületet adnak a kutatóknak, hogy az eddigieknél alaposabban kimunkálják a kiinduló kérdésfeltevésre adható választ.