Csaknem másfél évtizeddel ezelõtt 1980-ban három mérnök-évjáratot kerestek meg kérdezõbiztosaink egy vaskos kérdõívvel, hogy személyes és munkahelyi életútjukról tájékozódjanak. A populáció 1953-ban, 1963-ban és 1973-ban a Budapesti Mûszaki Egyetem nappali tagozatán végzett férfiakból állt. 1988-ban merült fel az újrakérdezés gondolata, hiszen a minta szinte kínálta magát egy longitudinális vizsgálatra. Ráadásul az újabb vizsgálódásoknak különleges aktualitást adott a korabeli politikai válsághangulat, a rendszer megingásának és egy nagyobb változás szükségességének felismerése és tömeges igénye. A folytatás mellett szólt az is, hogy az 1980-as vizsgálatban viszonylag kevés gondot fordítottunk direkt politikai-ideológiai attitûdök kérdezésére, ezért kevés alapunk volt a mérnökök nézetrendszereinek bemutatására.

A nyolcvanas évek végén az eredeti mintában szereplõ háromból már csak két évjáratot kérdeztünk meg¹, mivel a legidõsebbek körében tíz évvel korábban is akadt nyugdíjas, 1990-re a kohorsz - lévén 1930-as születésû - éppen elérte a nyugdíjas korhatárt, így a munkahelyi életút újabb állomásai szempontjából a megkérdezésük értelmetlennek tûnt.

A vállalkozói mentalitás 40 évnyi kényszerszünet után aligha támad fel az emberekben egyik pillanatról a másikra. A lehetõségek felismerésén, a kockázatvállalási hajlandóságon túl az elsõ lépés megtételét az alkalmazotti lét paraméterei is befolyásolják. E paraméterek között fontos szerepet játszik az alkalmazottként megszerezhetõ jövedelem abszolút és az igényszintekhez mért relatív nagysága. Tanulmányunk elõször röviden nyomon követi a mérnökjövedelmek és a jövedelmekkel való elégedettség változásait. Majd bemutatja a vállalkozással kapcsolatos attitûdök már 1980-ban látható jeleit és a következõ 10 év alatt tapasztalható módosulásokat. A tanulmány az említettekhez erõsebben-gyengébben kapcsolható politikai értékválasztások, nézetrendszerek felvázolásával zárul.
 

A jövedelmek alakulása

Egészen a kilencvenes évekig a diplomások körében végzett csaknem valamennyi vizsgálat azt mutatta, hogy az adott értelmiségi csoportot foglalkoztató munkahelystruktúra különbözõ szempontok (pl. a jövedelem, a munkahelyi mobilitás, a karrieresélyek stb.) szerint meglehetõsen szigorú presztízs-hierarchiába rendezhetõ. Ugyanakkor sejtettük, hogy a mérnökök esetében nem könnyû valamiféle átütõen hiteles vagy maradandó presztízs-rangsort találni az õket foglalkoztató munkahelystruktúrán belül. Részint, mert nincsenek megfelelõen feldolgozott ágazattörténetek, részint, mert - ahogyan ezt Révész András egyik tanulmányában kifejti - a mérnöki munka olyannyira heterogén, hogy már a definíciója is komoly nehézségekbe ütközik (Révész 1978). Ily módon a foglalkoztató terep a szakmai specifikáció mellett (kar, szak, szakágazat stb.) a munka jellegével (tervezés, kutatás, oktatás, fejlesztés, termelésirányítás, mûszaki ellenõrzés, szervezés, kivitelezés stb.) és külsõdleges tényezõkkel (területi, ágazati, hierarchikus stb. paraméterekkel) is minõsít. Mindezek ellenére feltételeztük, hogy a munkahely típusa - azaz hogy a felsõoktatásban, a kutatásban, az iparban stb. dolgozik-e valaki - erõsen befolyásolja a végzett munka társadalmi megítélését, presztízsét. A kutatás elsõ fázisában, 1980-ban ez a gondolatmenet elfogadható volt, hiszen a mérnöki munka említett sokfélesége e kapcsolat meglétét csak mint hipotézist engedte meg ugyan, mégis gyanakodtunk arra, hogy a jövedelmek nagysága szerint rendezett intézménytípusok egyben jelzéssel szolgálhatnak a mérnöki munkaerõpiacon belüli presztízs-viszonyokról is. Feltételeztük, hogy egyéb presztízs-alkotó tényezõk, a hierarchikus és kompetens hatalom, a tudás tekintélyt sugárzó szerepe stb. is belejátszanak majd eme rangsor alakulásába és megszilárdulásába. Presztízs-alkotónak tekintettük az intézménytípusok különbözõ formális és informális szempontok szerint központilag preferált vagy díszpreferált voltát is, továbbá a jövedelemkínálati stratégiákat (azt ti. hogy milyen a havi fix fizetések és a munkahelyen kapott egyéb juttatások aránya, vagyis milyen külsõ jövedelemszerzési lehetõségeket biztosít az itt dolgozók számára az alkalmazó cég szakmai tekintélye). 1980-ban feltételezésünket igazolták is az adatok: a jövedelmek nagysága szerint rendezett intézménytípusok más összefüggésekben is ezt a hierarchiát mutatták (pl. a mobilitási irányultság, a munkahely nyújtotta elõnyök halmozott megléte, illetve hiánya stb.). Íme a presztízs-rangsor 1980-ban: felsõoktatás, kutatás, államigazgatás, építõipar, egyéb ágazat², ipar. Tíz évvel késõbb ezt a masszívnak tetszõ hierarchiát erõsen megkérdõjelezte az, hogy az említett paraméterek mentén talált eltérések nem mutattak már konzisztens kapcsolatot a munkahely jellegével.

Egy másik ilyen, minden vizsgálatban ismétlõdõ jelenség az, hogy az életkor magyarázó szerepe igen erõs, továbbá a beosztás is fontos prediktor az egyes diplomás csoportok jövedelmeinél. Ezt 1980-ban a mi vizsgálati adataink is alátámasztották: a kohorszok közötti markáns jövedelemkülönbségek mint életkori különbségek jelentek meg (10-10 év az évjáratok között), valamint a beosztás egy-egy kohorszon belül is jelentõs eltéréseket okozott. Nem így a második kérdezéskor.
 

1. A havi fizetés változásai

Tíz év alatt az idõsebbek havi fizetése közel négyszeresére, a fiatalabbaké közel ötszörösére növekedett. A KSH adatai szerint ugyanezen idõ alatt a (bruttó) átlagbérek növekménye 2,3-szeres, tehát jóval kisebb, mint a mérnököké (KSH 1981: 172; 1991: 29)

Feltételezésünk szerint ez a gyorsabb bérnövekedés nem független attól a tömegkommunikációs kampánytól, mely a hetvenes évek végén kezdõdött a mérnökök tarthatatlan jövedelmi helyzetével, alulfoglalkoztatásával, presztízsvesztésével stb. kapcsolatosan. Talán ennek a kampánynak köszönhetõen, a mûszakiak az elsõ diplomás szakmai réteg, amelyik meglehetõsen korán és sikerrel artikulálta érdekeit a MTESZ-en, majd a kamarákon keresztül.

A havi fizetésekben a két évjárat közötti jelentós különbség az eltelt tíz év alatt lényegében megszûnt. Tetemesen megnõttek viszont a havi fizetésben mutatkozó egyenlõtlenségek: a relatív szórás a kohorszok sorrendjében 82, illetve 115 százalék (10 évvel ezelõtt mindössze 17, illetve 21 % volt).

Szertefoszlott a munkáltatói tipológia munkabér-meghatározó szerepe is. Úgy tûnik, hogy a miniszteriális és egyéb közigazgatási szerveknél a mérnökök vagy elvesztették korábbi jó pozícióikat, vagy a korábban kiemelkedõ fizetésük kevésbé erõteljesen növekedett, mindesetre a költségvetési szervekben dolgozók számára a vizsgált tíz év a havi fizetések szempontjából igen kedvezõtlenül alakult, ezen belül is aggasztóan rosszá vált a helyzet a felsõoktatásban.

1980-ban a havi fizetések szóródását legerõsebben a beosztás magyarázta, napjainkban a beosztási fokozatban való elõrehaladás korántsem jelenti a fizetésnövelés leghatékonyabb stratégiáját.
 

2. A fizetésen kívüli jövedelmek változásai

Tíz év alatt jelentõsen nõtt azoknak az aránya, akik nem jutnak számottevõ (bevallásra érdemes?) mellékkeresethez. 1980-ban a két évjáratnak még mindössze 2-2 százaléka tartozott e kategóriába, 1990-ben már 39, illetve 33 százaléka. Nem mernénk egyértelmûen állítani, hogy valóban ilyen súlyosan megromlott a fizetésen kívüli jövedelmekhez jutás esélye, inkább más tényezõkre gyanakodhatunk. A második, 1989es kérdezés elõtt megejtett próbavizsgálatok tapasztalatai azt mutatták, hogy a jövedelemre vonatkozó kérdéseket a mérnökök igencsak kényszeredetten fogadták. A részletes jövedelemre vonatkozó - az 1980-as kérdõív kérdésblokkját megismétlõ - információkérés meglehetõsen magas arányú válaszhiányt eredményezett, így veszélyeztette az adatok összehasonlíthatóságát. Ezért - egyebek mellett éppen a próbakérdezésben megnyilatkozók javaslatára - a havi béren kívüli jövedelem nagyságáról kértünk csak adatot, az egyes jövedelemforrásokhoz tartozó forintösszegekrõl nem. Így azt tudjuk, hogy milyen tevékenységekkel tettek szert mellékkeresetre kérdezettjeink, azt azonban nem, hogy mennyit kerestek azokkal külön-külön. Mindent egybevetve nem balhiedelem az a sejtésünk, hogy a válaszadóknak 1990-ben több okuk volt a pluszjövedelmek alulbecslésére, mint 1980-ban.

Már 1980-ban is szembe találtuk magunkat az adózó állampolgár szégyenlõsségével. Történt ugyanis, hogy a néhány korabeli "maszek" - mintha csak összebeszélt volna - zömmel 5 000 Ft jövedelmet vallott be. Pedig legalábbis sejthették, hogy nem az adóhivataltól jöttünk. Az adózás szelleme akkor még csak e csoport tagjait riogatta. Mellesleg ez a jövedelem alatta maradt a korabeli kohorsz-átlagoknak, elvileg tehát kifejezetten ráfizetéses vállalkozásnak tetszett maszeknak menni abban az idõben.

10 év alatt az idõsebbek mellékkeresete 1,6-szeresére nõtt, a fiatalabbaké 2,5szeresére, vagyis a havi fizetéshez képest itt kevésbé dinamikus a (bevallott) növekedés. A mellékkeresetek között még az eddig látottnál is nagyobb mértékben megnõtt tíz év alatt a relatív szórás, bár kétségtelen, hogy a havi fizetéshez képest már 1980-ban is feltûnõen magas volt.

Már 1980-ban is megfigyelhetõ volt, hogy a fiatalabbak a mesterségesen alacsonyan tartott havi fizetés kiegészítésére különbözõ forrásokból származó mellékeresettel igyekeztek az összjövedelmet elfogadhatóbb) szintre hozni. Ez teszi érthetõvé, hogy sokkal gyakrabban néztek olyan megélhetést biztosító jövedelemforrás után, mely enyhén szólva távol állt a mérnöki végzettséget kívánó foglalatosságtól. Így például kétszer annyian végeztek fizikai munkát fizetésük kiegészítésére, mint az idõsebbek, és ez az erõsebb rákényszerülési tendencia megmaradt a nyolcvanas évek végére is. Meg kell jegyezni, hogy a '63-ban végzetteknél is nõtt a fizikai munkát vállalók aránya az elmúlt tíz év alatt, ami meglepõ fordulat, ha arra gondolunk, hogy "meglett", nyugdíjkorhatár felé járó korosztályról van szó. Míg 1980-ban az idõsebbeknek mindössze 3 százaléka, a fiatalabbaknak pedig 6 százaléka vállalt fizikai munkát (is), hogy havi jövedelmét kiegészítse, tíz évvel késõbb ezek az arányok 8, illetve 11 százalékra nõttek.
 

3. A jövedelemmel való elégedettség

A jövedelemmel kapcsolatos véleménykérdések feldolgozása két problémára szorítkozik: azt vizsgáltuk, hogy milyen a kapcsolat a jövedelemmel való elégedettség és a tényleges jövedelmi helyzet között, valamint megkíséreltük összevetni a tíz év alatti véleményváltozásokat az objektív helyzet megváltozásával.

Mind 1980-ban, mind 1990-ben arra kértük a mérnököket, hogy helyeznék el magukat egy, a társadalom anyagi viszonyait jelképezõ hétfokú létrán, ahol a legszegényebbek vannak legalul, és a leggazdagabbak legfelül. Az idõsebbek mindkét idõpontban kedvezõbben ítélik meg jövedelmi helyzetüket, mint a fiatalabbak. Ugyanakkor az idõsebbek az eltelt tíz évet rosszabbodó, míg a fiatalabbak javuló helyzetként élik meg, ezáltal az 1990-es "átlaghelyezések" között már nincs szignifikáns eltérés. A fiatalok felzárkózását egyébként a jövedelmek elemzésekor is regisztrálhattuk, így az idõsebb évjárat esetében nem tûnik megalapozatlannak a romló helyzetet tükrözõ közérzet. Ráadásul ötven felett az ember hajlamos számot vetni az életével, és keserûen tapasztalja, hogy nem sokra vitte. Ez különösen akkor fájdalmas, ha ezenközben nõnek a társadalomban a különbségek, feltûnõbb és egyre nõ egy réteg, amely kifejezetten módosnak mondható. A társadalom anyagi-vagyoni polarizálódása a nyolcvanas években kezdett kifejezettebbé válni, a gazdagság-szegénység jelenléte irritálóan hatott azokra a középrétegekre, amelyek akkor még nem voltak ugyan közvetlenül kitéve a lesüllyedés veszélyének, de nem is tûnt reményteljesnek számukra a gyors felemelkedés vagy a szolid gyarapodás. Feltehetõen e rétegek közé sorolhatók az idõsebb mérnökök is, akik korábban láttak már szebb napokat és vonzóbb perspektívát, a nyolcvanas évek azonban többségüket már semmi jóval nem kecsegtette. Az 1963-ban végzett mérnökök nem elhanyagolható hányadát az ún. history made man-típusú, a közép-kelet-európai szocialista társadalmakban ismert mobilitási csatornák tették értelmiségivé. Ennek a mobilitásnak legfõbb jellemzõje a származás alapján történõ kiválogatódás, amely kiváltképpen az ötvenes években, erõteljes ideológiai-politikai offenzívával alátámasztva, fejlesztette ki és erõsítette a származás jogán megkérdõjelezhetetlen védettség, és a sikeres egyetemi végzettség jogán a kiválasztottság élményét. Ehhez társultak egyéb társadalmi-történelmi körülmények azoknál a korosztályoknál, amelyek nagyjából 1963 körül kétszeresen is szakember-ellátottsági vákuumba kerültek a mérnöki pályára. Az 1953-as júniusi politikai, gazdaságpolitikai fordulat egyik korrekciós intézkedéseként jelentékenyen csökkentették a mûszaki egyetemekre felvettek létszámát, mely tudottan a fesztett ütemû iparosítás sztálinista koncepciójának jegyében fogant. A képzési keretszám egészen 1963-ig visszatartott volt, azaz az 1963-ban pályára lépõk munkahelyválasztási és karrieresélyei kifejezetten kedvezõnek mondhatók. A hatvanas évek elején-közepén az is mérnökhiányt eredményezett, hogy 1956 után a már végzetteknek tekintélyes hányada disszidált. A mi eredeti mintánkból akkor még csak az 1953-ban végzett kohorsz volt pályán, közülük csaknem minden ötödik (az abszolutóriumot szerzettek 17%-a) távozott külföldre. Az is a '63-ban végzettek "kezére dolgozott", hogy az 1956 utáni konszolidációt követõ "legfényesebb" éveket éppen a hatvanas évek közepétõl szokás számítani, a mérnökök számára különlegesen jó helyzetet teremtettek a meginduló "második újjáépítés", az elsõ hosszú távú lakásépítési program, a mezõgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos háttéripari fejlesztések, az új gazdasági mechanizmus elõkészületei stb., stb.

Az 1973-ban pályára lépõ mérnököt már nem mérnökhiány, hanem túlkínálat fogadta. Ez részben a már pályán lévõ nagyszámú évjáratoknak köszönhetõ, és nem utolsósorban az idõközben létrehozott és kiterebélyesedett fõiskolai hálózatnak, mely ontotta - kiváltképpen az esti és a levelezõ tagozatokon - a mûszaki diplomások seregeit. A korabeli - a hetvenes évek eleji - gazdasági helyzet jellemzésére elég felidézni az "olajválság begyûrûzését", mely a hivatalos politika nyelvezetében eufémisztikus megfogalmazása volt a feltartóztathatatlanul meginduló recessziónak. Az érintettek politikai közérzetét felidézendõ pedig elég 1968-ra utalnunk, amikor mint a "nagy generáció" képviselõi egyetemi pályafutásukat kezdték, és a következõ két évtizedre, amikor sohasem volt illúzióikat vesztve kellett kiábrándulniuk mindabból, ami iránt sohasem éreztek elkötelezettséget.

Ami a nyolcvanas évek közepét-végét illeti, a jogi-gazdasági környezet lassú, de mélyreható változásait elfedte a mindenre kiterjedõ politikai válsághangulat. Pedig ebben az idõszakban született meg az átalakulási és a társasági törvény, hogy csak a két legkiemelkedõbb jogi szabályozási keretet említsük, mely szabaddá tette az utat a vállalkozások számára. A gazdaság liberalizálása fõként a fiatalabb évjárat egy részét hozta helyzetbe. Ha az idõsebb kohorszot "history made men"-nek neveztük, a fiatalabbakra a "family made men" jelzõ illik inkább. Exkluzívabb származásuk, ennek (is) köszönhetõ nyelvtudásuk, a valóság csiszolta realitásérzékük, a politikától való távolmaradásuk sajátos módja (passzív rezisztencia) mind-mind olyan iskola volt, ami a nyolcvanas évek új feltételeihez való alkalmazkodást segítette.

A relatív jövedelmi helyzet megítélésében a havi fizetés és nem a mellékkeresetek nagysága a meghatározó: minél magasabban helyezkedik el valaki a fizetési skálán, annál magasabbra helyezi magát a képzeletbeli társadalmi létrán. Ettõl csupán a fiatalabbak 1990-es vélekedése tér el, számukra a második gazdaságban szerzett pénzeknek "történelmi jelentõsége" van, hiszen már a pályakezdéstõl így tudtak csak jól-rosszul felzárkózni idõsebb pályatársaikhoz.

A két vizsgálati idõpont között természetesen változott a jövedelmi helyzet megítélése is. Mindkét kohorsz durván harmadolódik a romló-változatlan-javuló dinamikát észlelõ trichotómiában. Az idõsebb évjáratban egyetlen szignifikáns összefüggés sincs a társadalmi létrán való önelhelyezés változása és az egyéb objektív paraméterek között, nem így a fiatalabbaknál. A '73-as kohorszban azok érezték emelkedõnek jövedelmi pozíciójukat, akik 1980 és 1990 között szánták rá magukat elõször munkahelyváltoztatásra. Kedvezett az olyan mobilitás, amely nem-állami, sót lehetõleg külföldi érdekeltségû (tehát szövetkezeti, maszek, bt, rt stb.) cégekhez vezetett, illetve az egészen kis létszámú munkáltató. Összegezve azt mondhatjuk, hogy az idõsebbeknél a kereseti létrán való önelhelyezés különbsége olyan közérzeti tényezõ, melynek nincs kimutatható kapcsolata a kohorsz objektív helyzete szerinti belsõ rétegzettségével, illetve helyzetváltoztatásainak irányával. Ezzel ellentétben a fiatalabbaknál nagyon is racionális okok húzódnak meg az önelhelyezések mögött: azok élik meg emelkedésként a nyolcvanas éveket, akik valóban sikeres pályára álltak ez idõ alatt, és azok süllyedésként, akik nem tudtak kellõ idõben váltani (az immobilok, a mamut-vállalatoknál dolgozók, az állami szektorban, ezen belül is a költségvetési szerveknél maradók.)
 

A vállalkozói attitûd változásai
1. A szabadfoglalkozás elfogadása-elutasítása³

1980-ban jóformán senki nem volt legálisan szabadfoglalkozású, de az idõsebbeknek körülbelül 30 százaléka, a fiatalabbaknak pedig 40 százaléka nyilatkozott úgy, hogy bármilyen körülmények között, illetve kedvezõ feltételek megléte esetén szívesen lenne az. Kifejezetten elzárkózott a vállalkozás gondolatától a kohorszok nagyobbik hányada: 69, illetve 59 százalék. 1990-re alaposan megváltozott a kép. Egyrészt tetemesen megnõtt azoknak az aránya, akik ténylegesen is szabadfoglalkozásúnak vallották magukat teljes vagy részfoglalkozásban (35-45%). A vállalkozástól már csak 24, illetve 14 százalékuk zárkózott el kategorikusan, és jelentõsen nõtt a vállalkozni akarók, de a feltételeket még mérlegelõk aránya: 13, illetve 18 százalékról 41-41 százalékra. A "maradék" 10, illetve 16 százalék szívesen lenne szabadfoglalkozású.

A szabadfoglalkozás elfogadásával, illetve elutasításával kapcsolatos válaszokban tíz év alatt igen számottevõ változások történtek:

Akar(t)a szabadfoglalkozású lenni?
Véleményváltozás 1980 és 1990 között

	1963-as	1973-as
	évjárat
soha nem akart	20%	11%
akart, de már nem	4%	3%
nem akart, de már igen	49%	47%
mindig akart	27%	39%
(N=100%)	(345)	(363)

Láthatóan a kohorszok lényegében elfelezõdnek véleményváltoztatókra és véleményüket masszívan megtartókra. A két évjárat csak az attitûdjeiket megtartók között mutat statisztikailag is értékelhetõ eltérést: a fiatalabbak mindig nagyobb affinitást mutattak a vállalkozás iránt, mint az idõsebbek. Ez összecseng a fiatalabb kohorsz újat keresésérõl, a változások iránti fogékonyságáról mondottakkal. Mindkét évjáratnál azok a véleményváltoztatók vannak legtöbben, akik 1980 óta barátkoztak meg a vállalkozás gondolatával. Ez a tény is arra enged következtetni, hogy a nyolcvanas években valóban nagy horderejû gazdasági folyamatok rendezték át az emberek gondolkodását, mintegy elõkészítve a piacgazdaságra való áttérést. A mérnökök tekintélyes része életkortól függetlenül felfigyelt az új lehetõségekre, és szívesen vállalta (volna), illetve ténylegesen is vállalta a hierarchikus- és egyéb kötöttségektõl mentes, más kötöttségekkel viszont terhes szabadfoglalkozás áldásait és kockázatait.
 

2. A szabadfoglalkozás mellett és ellene szóló érvek

Mind 1980-ban, mind 1990-ben minõsítették a mérnökök azokat az érveket, amelyek a szabadfoglalkozás mellett, illetve ellene szólnak. Az indoklások mindkét idõpontban hasonló módon szervezõdtek faktorstruktúrába. A vállalkozás lehetõségeire vonatkozó nézetek jellemzésére a két idõpontra külön-külön futtatott faktoranalízis rotálatlan elsõ faktorát használtuk.

A szabadfoglalkozás mellett és ellene szóló érvek*
1980, 1990

	1963-as		1973-as
	évjárat
	1980	1990	1980	1990
Mellette szól:
ANYAGIAK	.51310	.47043	.57988	.34445
AUTONÓMIA	.79907	.37672	.67976	.37180
HATÉKONYSÁG	.67564	.52849	.43705	.38714
VÁLLALKOZÓKEDV	.54926	.20575	.40778	.42134
MUNKATÁRSAK	.54902	.55131	.30894	.43912
Ellene szól:
TÕKEHIÁNY	-.17294	.45065	-.09952	.28836
SZAKMAI OK	-.26859	-.01665	-.28249	-.27001
ADÓ	-.19258	.45713	.16127	.60146
NINCS ADOTTSÁGA	-.24604	-.42349	-.48901	-.48904
BIZONYTALANSÁG	-.17502	.02847	-.28666	-.09940
ELVEIVEL ELLENKEZIK	-.10500	-.26936	-.08138	-.31281
saját érték (százalék)	20	15	15	15

* A szabadfoglalkozás mellett és ellene szóló érvek rotálatlan elsõ faktorának faktorsúlyai 1980-ban, illetve 1990-ben

1990-re a szabadfoglalkozással kapcsolatos pozitív indoklások faktorsúlyai csökkentek. A negatív indokok faktorsúlyai 1980-ban - ha kicsik is voltak - negatív elõjelûek; azaz a szabadfoglalkozás iránt affinitást mutatók a hátrányokkal nem számoltak (kivéve a fiatalabb évjáratnak a szabályozókkal kapcsolatos fenntartásait). 1990-re a tõkehiányt és a külsõ feltételeket (például adó, jogszabályok stb.) már komolyan számításba veszik mint a szabadfoglalkozás ellen szóló érveket. 1980-ban a faktoron magas faktorpontot elérõk a vállalkozást mint sok elõnnyel kecsegtetõ és hátrányok nélküli perspektívát képzelték el. '90-re, amikor a vállalkozás sokuk számára jól ismert tereppé lett, a realitásoknak már nagyobb szerepet juttattak. E faktorok mint a vállalkozás melletti és elleni érvek összevont mutatói, egyben a szabadfoglalkozás elfogadása-elutasítása dimenzió jó mérõszámainak is bizonyultak, és így alkalmasak arra, hogy segítségükkel e vélekedések változásait is leírjuk:

Akar(t)-e szabadfoglalkozású lenni, és a szabadfoglalkozás mellett, illetve ellen szóló érvek
1980-ban és 1990-ben

	1963-as		1973-as
	évjárat
	1980	1990	1980	1990
sohasem akart	-.46	-.79	-.55	-1.10
régen akart, ma már nem	.43	-.75	.31	-.46
régen nem, de ma igen	-.47	.22	-.56	.03
mindig akart	1.12	.31	.83	.31
megmagyarázott hányad:	49%	19%	45%	18%

*A negatív factorscore-átlagok a szabadfoglalkozás ellen, a pozitívok pedig a mellette szóló érvek túlsúlyát jelentik.

A táblázat jól mutatja, hogy a vállalkozással kapcsolatos pozitív attitûdök mindkét idõpontban azoknál erõsek, akik úgy nyilatkoztak, hogy szívesen lennének vállalkozók; és azok, akik nem akartak vállalkozók lenni, sok negatív indokot vonultattak fel a vállalkozás ellen. A két felvételi idõpont között attitûdöt változtatók az érveken is változtattak: akik elálltak a vállalkozás gondolatától, a korábbi pozitívumok helyett negatívumokat, akik az 1980-as elutasítás után 1990-re az igenlést választják, a korábbi negatívumok helyett a vállalkozás pozitívumait emelik ki inkább. Az attitûdök és a hozzájuk tartozó indoklások rendszere tehát konzisztens. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az 1980-as attitûdök képlékenyebbek a maiaknál, hiszen akkor még nem a realitáshoz, hanem a vágyakhoz fûzitek, ennek ellenére azt a tételt látszanak bizonyítani, hogy "a vállalkozó nem lesz, hanem születik". Ugyanis akik tíz évvel ezelõtt vonzó perspektívát láttak a vállalkozásokban, azoknak nagy része mára az is lett, és/vagy sokkal pozitívabban ítélik meg a szabadpályát, mint azok, akik '80-ban nem akartak ugyan vállalkozók lenni, de ma nem kötött pályán dolgoznak. Sõt, azok, akik csak kacérkodnak a vállalkozás gondolatával, attól függõen látnak több vagy kevesebb pozitívumot a vállalkozásokban, hogy tíz évvel ezelõtt akartak-e vagy sem szabadfoglalkozásúak lenni.
 

3. A vállalkozói attitûdök és az objektív paraméterek összefüggése

Bár a szabadfoglalkozás iránti vágyakozás 1980-ban a legtöbb mérnök számára pusztán "plátói" maradt, már akkor mutatkozott néhány olyan összefüggés, amely azután 1990-re vált határozottabbá.

A szabadfoglalkozás iránti affinitás már 1990 elõtt is hatással volt a mobilitási hajlandóságra és a munkahelyválasztás preferenciáira. A szabadfoglalkozás erõteljes elfogadása és a munkahelyi mobilitás irányultsága, például az ágazat megválasztása, és kiváltképpen az 1980-1990 közötti munkahelyváltás szoros összefüggést mutat. Kiemelendõ, hogy 1980 után olyan új vonások fedezhetõk fel a mobilitásban, amelyek a korábbi (1953-tól regisztrált) tendenciákkal ellentétesek. Az ipar 1980 után már befogadó és nem kibocsátó ágazat. Ennek mintegy ellenpontjaként a felsõoktatás és a kutatás többé nem felvevõ-megtartó, hanem fogyó ágazat. Ez kétségtelen összefüggést mutat a jövedelmek elemzésénél tapasztaltakkal, azaz az ipar javuló és a költségvetési szervek, különösen a felsõoktatás drasztikusan romló pozíciójával. A két évjárat e közös magatartásán túl eltérést mutat abban, hogy az idõsebbek megállapodottabbak, a fiatalabbaknál nagyobbak az ágazatközi mozgások. Ez következhet abból, hogy õk ebben az idõszakban voltak abban az életkorban, amikor keresték a "végleges" helyüket.

A munkahely jellege szerinti megoszlásban már 1980-ban is az építõiparban dolgozók mutattak erõs affinitást a vállalkozás iránt: akik vonzódtak a szabadfoglalkozáshoz, azoknak egy része igyekezett 1980 elõtt is a legális és alegális (második gazdaságbéli) magánszektorban munkát találni, és ha lehetõség nyílt erre, kiváltották a magántervezõi engedélyt. (Jóval kisebb arányban, de a felsõoktatásban dolgozók is éltek ezzel a lehetõséggel). A szabadfoglalkozás iránti vonzódás arra inspirálta kiváltképpen a fiatalabbakat, hogy szándékukat tíz év alatt tettre váltsák, és a magántervezõi tevékenységen túl más formákat is keressenek: teljes vagy részmunkaidõben átléptek a magánszektorba.

Az ágazatok közötti váltás tehát szektorváltást is jelenthetett: a szektor szerinti megoszlás mindkét idõpontban és mindkét kohorsznál szoros kapcsolatot mutat a szabadfoglalkozáshoz fûzõdó attitûdökkel.

A szocializmus egyik illúziója volt a "kis cég nagy kockázat, nagy cég kis kockázat" elve. Ennek szellemében irányították a pályakezdõ mérnököket a nagy-, sót mamut-vállalatokhoz. Az említett gazdaságossági szlogen mögött a nagyipart, fõként a nehézipart politikai szereppel felruházó ideológiák álltak. Mint ismeretes, mindhiába: a korszerû nagyipar a sok mérnök ellenére sem tudott megteremtõdni. Nem kis mértékben ezzel magyarázható, hogy a mérnökök pályájuk során mindvégig a munkahelyi mobilitás kiemelt irányának tekintették a nagyobb cégektõl a kisebbek felé törekvést. Ezt a lépést szakmai szempontokkal indokolták, ami valószínûsíti ama feltételezésünk helyességét, hogy a nagyüzemek általában nem tudták jól hasznosítani a mérnöki tudást. Az elmúlt tíz évben elsõsorban az 1980-ban még ritkaságnak számító, 1990-re azonban már elterjedtebbé vált kislétszámú cégek - kft, bt, rt, külföldi vegyesvállalatok stb. - felé iparkodtak az erõs vállalkozói hajlandósággal rendelkezõk. Innen a munkáltatói létszám és a szabadfoglalkozás iránti affinitás összefüggése is. Választásuk indoklásában az anyagiak mellett fontos szerepet kapott a munka hatékonysága és autonómiája, valamint az, hogy maguk választhatják meg munkatársaikat, nincsenek kiszolgáltatva a hozzá nem értó fõnököknek és kollégáknak.

Ezeknek az egzisztenciális lépéseknek köszönhetõen a szabadfoglalkozással kapcsolatos attitûdök és a jövedelmek között is összefüggés van: összjövedelmüket tekintve a fél- vagy fõállású "maszekok" keresnek a legtöbbet.

A magas beosztás és a (hajdani) MSzMP-tagság viszont kifejezetten ellentétes a vállalkozói hajlandósággal. Ugyanez mondható el a kitüntetésekrõl is: akiknek a munkáját gyakorta és magas kitüntetésekkel honorálták, igencsak idegenkednek a vállalkozástól. Feltehetõen a jól beilleszkedõ alkalmazottak jellemzõit érhetjük tetten ezekben az összefüggésekben.

És végül még egy említésre érdemes kapcsolat: az idõsebb évjárat "maszekjai" igen komoly innovációs múltat mondhatnak magukénak, élettörténetükkel is illusztrálva, hogy mennyi akadály állt szakmai önmegvalósításuk elõtt, s hogy számukra a vállalkozás nem a szerencselovag-jelmez felöltése.

Összegezve: vállalkozó lesz is, meg születik is. Aki nagyon akart, már 1980-ig is, a jogi szabályozók szövevényében eligazodva, és mindenek dacára vállalkozott. Aki akart, de szándéka valamilyen ok miatt nem realizálódhatott, kivárta a relatíve kedvezõbb lehetõségeket. A fiatalabbak már a pályára lépésükkor eredendõen vonzódtak a nem-állami szektorhoz és a nyolcvanas években végbement változásokra gyorsabban reagáltak, mint idõsebb pályatársaik. Ebben szerepet játszott/játszhatott az idõsebb korosztályok "kiszorításos" magatartása, ti, hogy az egyetemekrõl korábban kikerült korosztályok lefoglalták a "jó" állami állásokat. Annak is van valószínûsége, hogy a fiatalokat már kevésbé szoktatta hozzá (leáldozóban lévén) a "szoros" tervgazdálkodás a (nagy)vállalatok biztos rendeléseihez, a monopolhelyzethez, az alacsony kockázathoz.

A nyolcvanas évek végétõl a politikai-társadalmi válság elmélyülésével párhuzamosan a jogi-gazdasági mikroklíma nem látványos, fokozatos, de gyökeresnek mondható változásai kihívást jelentettek a vállalkozói mentalitásúak számára anélkül, hogy - ekkor még - ellehetetlenítették volna a hagyományos alkalmazotti keretekhez ragaszkodók helyzetét.
 

4. A vállalkozói attitûd és az egyéb vélemények összefüggése

A két kohorsz - eltérõ személyesen megélt történelme miatt - ténylegesen is másként ítélte meg a gazdasági, a társadalmi és a politikai válságot, és ez le is csapódott az alkalmazotti kontra vállalkozói mentalitás szempontjából vizsgálható nézetrendszerek eltérõ sajátosságaiban.

Elsõként azokat a kérdésköröket vesszük sorra, amelyek mindkét évjáratnál és azonos módon illeszkednek a vállalkozói attitûdökhöz. Itt tehát generáció-független és koherens értékorientációkkal számolhatunk.

Minél elutasítóbb valaki a vállalkozással szemben, annál határozottabban igenli a szocialista tervgazdaságot, aki viszont vonzódik a szabadfoglalkozáshoz, az a vonzalom erõsségének megfelelõen piacgazdaság-párti. Az általunk alkalmazottinak nevezett mentalitásúak, tehát a vállalkozástól idegenkedõk mindenekelõtt az ipar fejlesztésének, a népgazdasági tervezés szigorításának, színvonalemelésének, valamint a nagy tapasztalatok és (igen kis elõfordulási gyakorisággal ugyan) a politikai megbízhatóság okán a régi vezetõgárda pozícióban maradásának tulajdonítanak jelentõséget. Elvetik ugyanakkor a veszteséges vállalatok megszüntetésének, a szabad bérgazdálkodásnak, a vállalkozások elterjedésének, a világpiaci árakhoz igazodásnak, egyáltalán a piacgazdálkodásnak a korabeli gazdasági reformban megfogalmazódó követelményeit. Elvetik mint olyanokat, amelyek inflációt, nemkívánatos társadalmi konfliktusokat, a többség érdekeit sértõ következményeket indukálnak; véleményük szerint ezek az intézkedések összességében több kárt okozhatnak, mint amennyi hasznot hajtanak. Természetesen a vállalkozáspártiak éppen ellenkezõleg vélekednek. A fenti sarkított nézetek képviselõi nem alkotnak két, élesen elkülönülõ halmazt a válaszadó mérnökök körében, csupán többé-kevésbé képviselik a piacellenes kontra piacpárti attitûdöt. Ily módon az alkalmazotti mentalitás és piacellenesség, illetve a vállalkozói mentalitás és piacpártiság természetesen nem szinonimák, csupán szoros együtt járásukról beszélhetünk.

A magántulajdonba kerülõ termelõeszközök ezredfordulóra becsült magántulajdoni aránya együtt nõ a vállalkozói hajlandósággal, tehát a vállalkozói vágyak egyenes arányban állnak a kapitalizálódás várható ütemének becslésével. Arra a kérdésre, hogy optimális esetben hány százalék legyen a termelõeszközök magántulajdonának aránya az ezredfordulóig, szintén a vállalkozói affinitás függvényében válaszoltak. Minél vonzóbb valaki számára a privatizálódás, annál nagyobb arányú privatizálódást tartott szükségesnek. Érdekes módon a két évjárat nem teljesen azonos módon gondolkodott a becsült jövõ kérdésében. Az idõsebbek visszafogottabbak, kevésbé optimisták a kapitalizálódás kiterjedését illetõen, de a Sollen tekintetében már nincs különbség az évjáratok között. Az optimumot illetõen egyik kohorsz átlaga sem éri el az 50 százalékot, tehát a kapitalizálódásnak nemcsak óvatos jövõt jósoltak, de nem is tartották kívánatosnak a termelõeszközök magánosításának túl nagy arányát.

Az imént említett változókból és további három kérdésbõl (ti. hogyan változik a költségvetésbõl támogatott veszteséges vállalatok támogatásának aránya a közeljövõben; vállalhatók-e vagy sem a veszteséges vállalatok bezárásával járó feszültségek; valamint a fejlett országokhoz viszonyítva a GDP tekintetében további leszakadásunk, vagy felzárkózásunk várható-e) aggregált jövõkép változó a polgárosodás, modernizálódás perspektívájára vonatkozik. Ez esetben is azt tapasztaltuk, hogy mindkét évjáratnál igen szoros az összefüggés a vállalkozói hajlandóság és a jövõkép között: akiket foglalkoztat a vállalkozás gondolata, reményteljesebbnek látják a kapitalizálódás jövõjét, mint azok, akik elzárkóznak ettõl.

Ezzel végére is értünk azoknak a véleményeknek, melyek mindkét évjáratnál egyirányú, ha nem is azonos erõsségû összefüggést mutatnak a vállalkozói hajlandósággal. A továbbiakban megkíséreljük felrajzolni, hogy milyen nézetek kísérik egyik és másik kohorszban a szabadfoglalkozásra vonatkozó attitûdöket.

A mérnökökhöz, illetve a társadalom egészéhez viszonyított létrán való önelhelyezés és a szabadfoglalkozás igenlése-elutasítása is összefügg. A fiatalabbak minél vonzóbbnak találják a szabadfoglalkozást, annál magasabbra helyezik magukat a társadalmi létrán. Láttuk, hogy az 1973-ban végzetteknél a társadalomhoz viszonyított létrán való önelhelyezés és az objektív helyzetváltozás összefüggött: a kohorsz az 1980-hoz viszonyított javuló pozícióit a társadalmi létrán történõ magasabb önelhelyezéssel "honorálta". Az idõsebbek relatív helyzetromlásként élték meg az elmúlt tíz évet, és ezt a létrán történõ gyengébb osztályzattal is kifejezték, ez azonban nem kongruens a vállalkozói affinitással. Ugyanakkor a mérnökökhöz viszonyítva a vállalkozást elutasítóktól a félállású maszekokig haladva érzékelhetõen nõ a létrán szerzett átlagpontszám, de a jelenleg teljes munkaidõben vállalkozók jóval alacsonyabbra helyezték magukat. Ennek feltehetõ magyarázata, hogy a kérdésre (ti. egy olyan kvalitású mérnöknek mint Ön, hol kellene elhelyezkednie ezen a képzeletbeli létrán) adandó válasznál az idõsebb mérnökök számára a viszonyítási alap az eddigi sikeresség által is igazolt kvalitás, melyhez képest a társadalom leggazdagabbjai érdemtelenül állnak magasabban a jövedelmi hierarchiában. (Ne feledjük, az idõsebb kohorsz szabadfoglalkozásúinál magas az innovációban nagy sikereket elértek aránya). Nem zárható ki az a hipotézis sem, hogy elégedetlenek, mert hatvanas éveik felé járván "maszekká" kellett válniuk ahhoz, hogy ezt a jövedelmi nívót elérhessék. Vélhetik, hogy képességeik alapján ilyen életkorban, egy hosszú életpálya vége felé alkalmazottként is megilletné õket a magas jövedelem.

A kérdõív egyik blokkja különbözõ elõre megfogalmazott, a korabeli sajtóban gyakran szereplõ szlogenek formájában tudakolta a mérnökök rossz közérzetének okait. Arra kérte a válaszadókat, hogy egyetértésük mértékével fejezzék ki, szerepet játszanak-e ezek a sokat hangoztatott nézetek a mérnökök hangulatában. Ezúttal természetesen csak azokat az itemeket emeljük ki, amelyek szignifikáns összefüggésben állnak a vállalkozói hajlandósággal.

Az idõsebbek közérzetét merõben más tényezõk befolyásolják, mint a fiatalabbakét. A vállalkozási hajlandóság függvényében az idõsebb kohorsznál növekszik a válaszok egyetértésének mértéke mind a "nincs teljesítményérdekeltség a munkában", mind "a mérnökök fõnökei nem képzett emberek" itemek megítélésében. Valószínûleg a jól sikerült beilleszkedés motiválja azokat, akik soha nem, vagy csak feltételesen akartak szabadfoglalkozásúak lenni, ezért számukra ezek nem közérzetrontó tényezõk. A vállalkozást pártolóknál azonban éppen a szabadfoglalkozás választásának a legfontosabb indokait képezi a munka autonómiája, hatékonysága, a munkatársak szabad megválasztása stb., így a különbözõ dimenziókban kifejtett vélemények koherens gondolatrendszerbe illeszkednek.

A fiatalabb évjárat rossz közérzetének alakításában más tényezõk kapnak kitüntetett szerepet. Fájlalják, hogy a munkáltatók nem tesznek különbséget egyetemet és fõiskolát végzett mûszakiak között, hogy nincs a magas szintû képzettségnek kellõ társadalmi presztízse, és hogy a mûszaki szempontok háttérbe szorulnak a politikaiakhoz képest. Mindhárom vélekedés esetében a vállalkozási hajlandóság függvényében nõ az egyetértés aránya, azaz minél vonzóbbnak tartják a szabadfoglalkozást, annál közérzetrontóbb szerepet tulajdonítanak a fentieknek. Nem alaptalanul, mivel a mûszaki fõiskolákról kikerült nagy létszámú évfolyamok különösen érzékenyen érintik az 1973-ban végzett kohorsz pályaesélyeit, ezzel együtt a privatizálódási esélyeiket is. A mérnöki munkaerõpiacra berobbant fõiskolások mind a munkaköri leírásban, mind a "tól-ig" bérhatároknál azonos elbírálás alá esnek az egyetemi diplomát szerzettekkel. Ez is magyarázhatja a válaszadó mérnökök vélekedését a tudás társadalmi presztízsének leértékelõdésérõl. És végül a mûszaki szempontok háttérbe szorulása a politikaiak mögött jól érthetõ annak fényében, hogy e kohorsz vállalkozói hajlandósága és az MSzMP-tagságuk fordított arányban áll.

Ki mint él, úgy ítél. A mérnöki pálya sikerességének titkát az idõsebbeknél a vállalkozó szellemûek a verbális készségben és a külföldi munkavállalásban, kiküldetésben látják.

Ugyanakkor a fiataloknál csak a másodállások, mellékfoglalkozások függenek össze a szabadfoglalkozás iránti affinitással: minél inkább vállalkozó szellemû a válaszadó, annál inkább az a véleménye, hogy az a sikeres mérnök, aki jól helyezkedik a második gazdaságban. Már többször utaltunk arra, hogy a fiatalabb kohorsz egész pályaútját végigkísérte a mellékjövedelmek kitüntetett szerepe a megfelelõ összjövedelmi nívó elérésében, ennek fényében vélekedéseik nem nélkülözik a realitásokat.

A korabeli válság okait illetõen is elkülöníthetõ a két évjárat gondolkodása a vállalkozói affinitás függvényében. Az idõsebbeknél mennél erõsebben rokonszenvezik valaki a vállalkozással, annál inkább ért egyet azzal, hogy a válságért a sztálinizmus gyökereinek kürthatatlanságát és a KGST-tagságot okolhatjuk. Éppen ellentétes irányú ugyanakkora vállalkozási affinitással az a feltételezés, hogy gazdasági gondjainkat a fejlett tõkés országok magatartása okozza. A fiatalabbaknál - túl azon a már említett érven, hogy a bajok forrása a sztálinizmussal való leszámolás késlekedése csupán egy olyan item akad, amely összefügg a szabadfoglalkozás iránti hajlandósággal. A 16 elembõl álló "válság-lista" végére felvettünk egy, a saját korabeli lelkiállapotunktól sem idegen állítást: az a baj, hogy nem ismerjük a bajok fõ okát. Nos a fiatalabb kohorsznál a vállalkozást kisebb-nagyobb mértékben elutasítók maximálisan egyetértettek ezzel, míg a vállalkozásbarátok elhatárolódtak tõle. Mintha õk - mármint a vállalkozással szimpatizáló fiatalok - ismerni vélték volna a korabeli válság okát, csak éppen nem gondolkodtak egységesen, ki ezt, ki azt látta meghatározónak.
 

5. Tétova kísérlet a politikai erõvonalak rekonstruálására

Az 1989-90-es kérdõív válaszai szinte árasztották a válsághangulatot, a politikai-ideológiai bizonytalanságot. A véleménykérdések összeállításakor magunk sem adtuk jelét váteszi képességnek: mai szemmel nézve semmit nem kérdeztünk, ami a késõbbi politikai változások irányait és a vele kapcsolatos attitûdöket mérhette volna, viszont számos kérdés foglalkozott a gazdasági reform, a modernizáció megítéltetésével - amolyan reformszocialista kontra ortodox államszocialista, állampárti nézõpontból.

Mégis megkíséreltük rekonstruálni a fõbb politikai vonulatokat a válaszokból, kíváncsian arra, hogy a vállalkozói attitûd vonatkozásrendszerében hogyan viselkednek a különbözõ politikai irányzathoz sorolható mérnökök. Különösen az 1990-es választások után jól körvonalazódó hármas tagolódás, a nemzeti-konzervatív, a liberális és a szocialista-szociáldemokrata irányzat utólag többé-kevésbé kibogozható volt a mérnökök különbözõ kérdésekkel kapcsolatos véleményeibõl.

Metodikailag nem volt problémamentes ez a munka, hiszen eredetileg nem errõl szóltak a kérdések. A kérdõív egyik blokkja különbözõ értékek preferenciáira kérdezett. Az ebben szereplõ értékek választása jól elkülöníthetõvé tette a liberális kontra szocialista nézeteket vallókat. A nemzeti-konzervatív irányzat képviselõit csak egy másik item-sor válaszaiból sikerült azonosítani, nevezetesen azokat soroltuk ide, akik a társadalmat feszítõ problémák közül a magyar nemzetet sújtó tragédiaként élték meg a Fekete Gyula-i víziókat: fogy a magyar (csökken a népesség), fogy a magyar (növekszik az öngyilkosság), senyved a magyar (terjed az alkoholizmus, a kábítószerezés, növekszik a bûnözés stb.), továbbá - a konzervatív szemlélet megjelenítõiként - azokat, akik a korabeli válság okai között kiemelkedõ jelentõségûnek ítélték a múlt értékeinek szétzilálását. Következésképpen a legvitathatóbb, mert számunkra is a legkevésbé elõrejelezhetõ, a nemzeti-konzervatív vonulat volt. A korabeli ellenzéki vízválasztó - túl a Beszélõ szellemét tükrözõ liberális-demokratikus követeléseken - sokkal inkább Bõs-Nagymaros és egyáltalán a dunai vízlépcsõ kérdése volt, mint mondjuk Trianon, a tizenötmillió magyar, a sajátos magyar út, a népnemzeti gondolat, vagy a kárpótlás, az egyházi intézmények visszaadása, a koronás címer kérdése stb. Ily módon nem állíthatunk olyan tételt, miszerint a mérnökök körében nem kristályosodtak ki a ma már jól látható konzervatív-nemzeti-keresztény nézetrendszerek, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy mi nem "mértük" azokat.

A három nézetrendszer bemutatására az alfabetikus sorrend kínálkozik a politikailag legsemlegesebbnek.

A liberalizmus skálát a felkínált tizenöt értékbõl a szabadság, a szuverén gondolkodás és a tolerancia, valamint a társadalmi problémák blokkból a "demokrácia hiánya" itemek; a nemzeti-konzenratlv skálát a kérdezéskori Magyarország legsúlyosabb problémái közül a népesség csökkenése, az öngyilkosság, az alkoholizmus, a kábítószer terjedése, a bûnözés növekedése, illetve a múlt értékeinek szétzilálódása itemek; a szocialista-szociáldemokrata skálát az egyenlõség, az igazságosság, a testvériség (kollektivitás) és a biztonság itemek alkotják.

A liberális skála eloszlása mindkét kohorszban kiegyenlített (nagyjából harmadolódnak a választások a nem-választók, az egy és a több értéket választók között), de a fiatalabb évjárat körében valamivel nagyobb a liberális értékek népszerûsége (alacsonyabb a teljes elutasítás aránya).

A nemzeti-konzervatív irányultság skálája is egyenletes, viszonylag alacsony a teljes elutasítás (25% alatti), és nem kevés az egynél több értéket említõk száma (35% körüli).

Ugyanakkor a szocialista skála "ferde", a mérnököknek csaknem fele egyáltalán nem rokonszenvezett a szociáldemokrata értékekkel, és alig több mint egytizedük választott egynél több értéket. Bizonyára közrejátszanak ebben metodikai okok is: talán az igazságosságot kivéve nem volt kellõ felhívó jellegük a szocialista eszményeket kifejezni hivatott itemeknek. A feltételezett okok sorából nem hagyható ki a korabeli ellenzéki hozzáállás - "bármit inkább, mint a szocializmust" - hatása sem, azaz a létezõ szocializmusból való kiábrándultság. Továbbá az sem, hogy a hagyományos szociáldemokrata értékeket az ötvenes években a sztálinizmus doktrínája ugyanúgy tûzzel-vassal irtandónak tartotta, mint a keresztény vagy a liberális-polgári eszményeket, és ennek az értékrendnek enyhén szólva nem kedvezett a Kádár-korszak.

A fenti feltételezéseket látszik igazolni a politikai nézetrendszereknek a hajdani MSzMP-tagsággal való kapcsolata. A fiatalabbak között a párttagok aránya kisebb volt, mint az idõsebbeknél, amikor azonban a pályán töltött évek szerint, tehát idõarányosan vizsgáljuk a párttagságot, a két kohorsz közötti különbség eltûnik. A történelem persze nem engedi meg a "mi lett volna, ha" kérdés feltevését, ezért csupán spekuláció azt feltételezni, hogy ha a nyolcvanas években a létezõ szocializmus nem rendül meg alapjaiban, az 1973-ban végzett kohorsz is úgy viselkedett volna a párttagság tekintetében, mint ahogyan a pályán töltött megfelelõ idõben viselkedtek idõsebb pályatársaik. Ennek ellenére megkockáztatható az a vélekedés, hogy 1990-ig a párttagság inkább volt vizsgálható a mérnök-karrier kötelmeként, mintsem a politikai attitûdök szempontrendszerébõl. Annál is inkább, mert a három politikai irányzat és az MSzMP-tagság közötti kapcsolat eléggé sajátos: a liberális beállítottságúak mindkét évjáratban konzisztensen viselkedtek, nem lettek párttagok. A nemzeti-konzervatív irányzat képviselõirõl már nem mondható el ugyanez, szép számmal akadnak közöttük párttagok. A legmeglepõbb azonban az, hogy a szocialista eszmék képviselõi sem alkotnak nem hogy azonos, de még szignifikánsan érintkezõ halmazt sem a párttagokkal. Azaz nem mondhatjuk, hogy a két évjárat párttagjai szociáldemokrata értékeket vallottak volna, sem azok, akik a válaszadáskor már mérlegelték a kilépést, vagy ki is léptek az MSzMP-ból, sem azok, akik még hithû párttagnak vallották magukat. Ez visszautal a szocialista nézeteket vallók alacsony arányáról mondottak valószínûségére.

A két évjárat között akadnak említésre érdemes különbségek a politikai értékorientációk rendszerében. Az idõsebbek körében a liberális beállítottságúak negatív korrelációt mutatnak mind a nemzeti, mind a szocialista nézeteket vallókkal, ezzel szemben a fiatalabbaknál a liberálisok és a másik két irányzat képviselõi között nincs összefüggés, nem is vonzzák, nem is zárják ki egymást. Ugyancsak eltérõ vonás, hogy az idõsebbeknél a nemzeti-konzervatív értékeket választók vonzódnak a szocialista értékekhez is, a fiataloknál pedig éppen ellentétes - negatív - összefüggés mutatható ki.

Persze ami a politikai nézetrendszerek rekonstruálásának kísérletét illeti, bár önmagában is érdekes, e helyütt csupán azt szolgálja, hogy teszteljük vele a vállalkozói hajlandóságot.

Azok, akik magas pontszámot érnek el a liberális skálán, mindkét évjáratban erõs hajlandóságot mutatnak a vállalkozások iránt. A nemzeti-konzervatív irányzat képviselõinél nincs szignifikáns összefüggés a vállalkozással kapcsolatos változók egyikével sem, és ugyanez mondható el a szocialista értékeket vallókról is. Azaz sem konzekvens elutasítást, sem konzekvens affinitást nem mutatnak e két nézetrendszer alá sorolt mérnökök.

A vállalkozói és a liberális attitûdök sajátos együtt járását jelenti, hogy a liberális értékeket azok fogadják el, akik 1980-ban is szívesen lettek volna szabadfoglalkozásúak, függetlenül attól, hogy mára azok lettek-e vagy sem.

A vállalkozói hajlandóság erõssége és a liberális attitûdök közötti összefüggés valamivel gyengébb a fiatalabb évjáratnál, mint az idõsebbeknél. Lényeges egyezést tapasztalhatunk ugyanakkor a két kohorsznál abban, hogy az 1980-1990 közötti véleményváltozás szerint a mindig is vállalkozni akarók és - érdekes módon - a vállalkozásban csalódottak, azaz a tíz évvel ezelõtti affinitásukat feladók erõteljesebb liberális beállítottságot mutatnak, minta vállalkozást mindig elutasítók és a frissen elkötelezettek.

Láttuk, hogy a fiatalabb évjáratban a vállalkozási hajlandóság és az objektív paraméterek jóval markánsabb együtt járása jellemzõ, mint az idõsebbeknél. Azt is megfigyelhettük, hogy, ezzel ellentétben, az idõsebbek világszemlélete konzisztensebbnek bizonyult, jobban illeszkedtek a vállalkozói ambíciók az egyéb társadalmi gazdasági-szociális problémák megítéléséhez, mint a fiatalabbak esetében. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a fiatalabbak nézetrendszere pragmatikusabbnak és a válság megítélésében efemernek bizonyult. "Tették, de nem tudták". A politikai mezõben ugyanakkor mintha jobban eligazodtak volna az idõsebbeknél. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha arra gyanakszunk, hogy kérdõívünk bátortalansága, a reform kontra ortodox szocialista, valamint a gyökeres gazdasági átalakulás kontra kis reformocskák és nagyobb tervgazdasági szigor nézõpontja nem találta telibe a fiatalabb évjárat gondolatvilágát, számukra ez a kiindulási alap olyan másságnak bizonyult, amely többé-kevésbé érintetlenül hagyta õket.
 

Jegyzetek

1. 1989 kora tavaszán küldtük szét elõször a kérdõíveket, majd nyáron ismételten megkíséreltük a sürgetõ felkérést. Az utolsó beérkezési dátum 1989 októbere ugyan, de postai kérdezésrõl lévén szó, 1990 januárjában zártuk le a kérdezést. A visszaküldési arány jóval 50 százalék feletti volt, annak ellenére, hogy a gazdaságban már akkor mutatkozó új szelek, a munkaidõben, vagy azon túli kereseti forrásokért folyó napi küzdelmek elsodorták a kérdezetteket - nem ritkán külföldre. A már visszaküldött kérdõíveknek mintegy két százaléka arról tanúskodott, hogy a munkanélküliség a mérnökök között már akkor sem volt ismeretlen.

Statisztikailag a kérdõívek száma elég a feldolgozáshoz, és a két minta összehasonlítása azt mutatta, hogy a reprezentativitás biztosított.

2. Az "egyéb" ágazatba soroltuk a közlekedésnél, hírközlésnél, kereskedelemben, mezõgazdaságban, vízgazdálkodásban, a pénzügyi területen stb. dolgozókat.

3. Mindkét idõpontban azonos módon tettük fel a kérdést: Bizonyára Ön is tudja, hogy a mérnökök között akad szabadfoglalkozású. Ön szívesen önállósodna, szívesen vállalkozna arra, hogy szabadfoglalkozású legyen? Majd: Véleménye szerint milyen indokok szólnak a szabadfoglalkozás mellett, illetve ellene?

A vállalkozással kapcsolatos attitûdök és indoklások rögzítése 1980-ban és 1990-ben azonos módon történt.
 

Irodalom

Angelusz Róbert 1988. Ellentétes nézõpontok. Tudásszociológiai tanulmány a közgazdászok reformgondolkodásáról. Szociológiai füzetek, 46. Budapest

Angelusz Róbert-Tardos Róbert 1991. Pártpolitikai mélyrétegek Magyarországon. In: Magyarország Politikai Évkönyve. Budapest: Ökonomia Alapítvány - Economix Rt, 647-671.

Bihari Mihály 1991. Rendszerváltás és hatalomváltás Magyarországon. In: Magyarország Politikai Évkönyve. Budapest: Ökonomia Alapítvány - Economix Rt, 33-48.

Csepeli György-Örkény Antal 1991. Az alkony. Budapest: ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet

Kornai János 1993. Útkeresés. Századvég

KSH 1981. Magyar Statisztikai Zsebkönyv. Budapest: KSH

KSH 1991. Magyar Statisztikai Zsebkönyv. Budapest: KSH

Pataki Ferenc 1991. Rendszerváltás után: Társadalomlélektani terepszemle. In: Állam és polgár. Budapest: MTA Politikatudományi Intézet

Révész András 1978. A mérnöki munka helyzete és szerepe a társadalmi munkamegosztásban. In: Értelmiségiek, diplomások, szellemi munkások. Budapest: Kossuth Kiadó

Solymosi Zsuzsa-Székelyi Mária 1986. A mérnökök jövedelmi helyzete. In: A magyar értelmiség a nyolcvanas években. Budapest: Kossuth Kiadó

-- 1984. A mérnökökrõl közhelyek, tények, következtetések. Társadalmi Szemle, 2.

-- 1987. Életút és származás. Szociológia, 4.

Szelényi Iván 1989. A magyar polgárosodás esélyei. Hitel, 18.

Ungár András 1986. Objektív és szubjektív inkongruencia a közgazdászoknál. In: A magyar értelmiség a nyolcvanas években. Budapest: Kossuth Kiadó